[Magánjáték] - Jószívű előítélet

Útszéli kis fogadó. Még mindig ezer és ezer ilyen tarkítja az országutat, a kisebb falvakat. Hogy is hiányozhatna, amikor annyi ember utazik ide-oda. Katonák, kereskedők, utazók, kincsvadászok, vagy éppen azok, akiknek nincs állandó lakhelyük. Újabban gyakran megesik, hogy valaki vándornak áll, mert az otthonát feldúlta a háború. Akárhogy is, ezek a kis, vályogtéglás, vagy fából eszkábált épületek kiállták az idő próbáját, jöhetett eső, hő, jég, ágyútűz, golyózápor, maradtak és álltak. A falvakban el is terjedt a szállóige: ha bezár a sarki kocsma, na akkor kell elpucolni.
Ezt a kis szállóigét most hallotta először Gerard, ahogy a falu utcáján sétált. Mosolyt is csalt a szájára. Miket ki nem találnak, gondolta magában. Nem először merészkedett délre, persze a páncélja és a fegyverei nélkül, mindössze a holdpapi köpenyét magára aggatva (no persze azért alatt viselt más ruhát is). Ő most nem Jeremias volt, az északi katona, aki a seregben szolgált, csupán csak Gerard, a vándor démon, aki minden város könyvtárába be akar lopózni. Így lépett be a kocsma ajtaján, hogy pihenjen egy kicsit a továbbindulás előtt.

- Még. - érkezett tőlem az egyszerű kijelentés, hangsúlyozatlanul kiejtve a szót, anélkül, hogy egyáltalán felnéztem volna abból, amiben elmerülve az előbbi adag yöldet küldtem le a torkomon.
Zsoldosként, mivel mások kifejezéseivel élve rendkívül ''igénytelen'' voltam, rengeteg dologra maradt elég váltóm... úgy értem, rengeteg alkoholra, amelynek lehetőségével éltem is, amikor egyedül éreztem magam. Ez a kocsma pedig, pont itt, már azt hiszem, rég jól ismert. Hogy miből vontam le ezt a következtetést? Rám sem hederítettek, pedig egészen pontisan hét virágcserép pihent előttem, bennük különféle fűszernövényekkel, mentával és hasonlókkal, hogy ha gondolok egyet, beleszórhassak egy levelet abba a fura - de finom - löttybe, amit nem sokkal ezelőttig azt hiszem, nem is ismertem. Szóval... mindenki teljesen természetesen viselkedett körülöttem, a felszolgáló minden szavamra figyelt - gondolom, én hoztam mostanában a profitja felét - és senki sem akart megzavarni. Legalábbis senki, akarva, ugyanis éppen hogy beleittam volna a következő rendelésembe, amikor valami olyasmit láttam a szemem sarkából két mentalevél közt, amit még mindig nem voltam képes máshoz kötni Nebelwaldon kívül.
Egy holdpap.
Vagyis... annak kellett volna lennie, de hegyes fülek, sápadt fehér bőr és holdszín haj helyett gyakorlatilag valami embersuhanc feszített benne. Enyhén felszaladt a szemöldököm - May the Holy Nature protect you, Pflaumengesicht and  Kleinen Spatz. Előbbi, remélem, most elbotlottál egy küszöbben. Utóbbi, remélem, többet nem lépsz szömörcébe... -, de aztán nyugalmat erőltettem magamra. Később is ráértem kérdőre vonni a fiút. Mondjuk miután kiürült a poharam.

Nagy levegőt véve nézett körbe a kocsmában. Normális kis fogadó volt, nem valami puccos, de el lehetett aludni, ha más nem hátul egy jó rakás szénán. Fordult már elő, hosszú út során, hogy Gerard szénája olyan rosszul állt, hogy ott kellett az éjszakát töltenie. Hiába, az útra hozott pénzét sose tudta jól beosztani.
Körülötte nem egy ember is üldögélt egy-egy asztal, vagy a pult mellett. Egy valaki azonban kilógott a szürke tömegből. Egy sötételf lányka, inkább gyerek, mintsem útra kész ember ült ott, gondolataiba temetkezve, miközben valami növénnyel babrált.
~ Szegény. Talán a szülei magára hagyták és most egyedül bandukol?
Gerard ökölbe szorította a kezét. Hát szabad ilyet egy ártatlan lélekkel tenni. Talán elhagyta a családja, talán meghaltak, talán elmenekült, miközben elszakadtak egymástól. Akárhogy is, annak a népének a tagja, akik védelmére ő felesküdött. A holdban eggyé válnak az Átok sújtotta tündék, tanította mestere. Ő pedig nem fogja hagyni, hogy ott búslakodjon szegény.
~ Na jó, akkor én most inkább lefekszem. - mondta a démon, aki benne lakott. Őt nem igazán hozta lázba a vallás, ezért szeretett kimaradni ezekből. Ő már feladta, hogy bármilyen módon közelebb kerüljön Istenhez.
Holdpap volt. A legkevesebb amit tenni tudott, hogy áldást ad neki az útjára. Odasétált hozzá hát és megállt mellette.
- Szép napot, leányom a holdban. - köszönt angolul, némileg érezhető emberi akcentussal - Merre vezet utad?

Föld pergett le a kezemről, miközben a pohárral játszottam, ujjaimat fel-le húzgálva az oldalán. Jó volt néha kiszabadulni a zsoldoscéhből, noha jól tudtam, hogy talán a keresetemet kockáztatom, ha a kelleténél tovább maradok távol. Na persze ott volt az a fa az udvaron, az, amelyikre senki sem mászott fel, csak én és jobban is tették, különben kénytelen lettem volna lerúgni őket. A saját terület az saját terület, én sem másztam az ő ágyukba. Kicsit elegem volt már a mosogatófiúzásból, abból a sok-sok férfiból, meg úgy egyáltalán az emberekből, pedig általában saját céljaim elérése sokkal erősebb volt a bennem mélyen gyökerező, zabolázatlan gyűlölettől. Tanítani akartam őket, még mindig, és északiakat is, de valahogyan senki sem hallgatott eléggé egy kisfiúra. Persze miért is hallgattak volna? Gyerekeket sosem kérdeztek meg semmiről. Engem sem. Csak beletettek apám karjaiba és közölték, hogy vele megyek Tünde-erdőbe. Már sosem tudom meg, mi lett volna, ha ott maradok. Máig emlékeztem Kieran sietős lépteire az aljnövényzet súrlódása közepette, mintha azokban a mozdulatokban is csak a féltése tükröződött volna, az, ami végül ebbe az irányba formálta az életem. Vajon mi lett volna, ha sosem megyek el tőle? Ha nem kényszerültem volna arra, hogy lerázzam magamról az értetlenségből és meg nem hallgatásból képződött láncokat?
Léptek.
Elég élethűek voltak ahhoz képest, hogy csak képzeltem őket, nem? Vállvonogatva felemeltem a poharam és éppen bele készültem inni, amikor valami emberszerű tükörkép nézett velem farkasszemet fejjel lefelé a yöld tetején. És mit ad az a kifürkészhetetlen Anyatermészet?! Hát nem az a holdpapköpenyes állt ott az asztalomnál, hogy téptem volna le róla, de azonnal! Mit képzelt? Hogy idemasírozhat és elszórakozhat az idegesítésemmel?
Nagyon rossz célpontot választottál, fiacskám.
Unottan meredtem rá, eleinte fel sem fogva, hogy beszél. Szinte már idegennek hatott a saját nyelvem tulajdon füleimnek. Aztán szépen lassan megtalálták helyüket a szavak, én pedig azon kaptam magam, hogy ránézek az arcára és felkelek a székből, két tenyeremmel a poharam egyik és másik oldalán támaszkodva az asztalon. Honnan az elkorhadt vasfatörzsből szedte, hogy lány vagyok? Egy pillanat erejéig lefelé irányítottam a szemeimet. Nem viseltem szokatlan ruhát, csak nadrág volt rajtam, kopott csizma meg egy hosszú, meglehetősen nagy ingféle. A hajamat sem hordtam másképpen, mint szoktam, és semmi különös jel nem utalt a nememre - szerintem - azon kívül, hogy az arcom hogy festett, azt meg ugyebár nem takarhattam el. De jelenleg volt attól nagyobb problémám is, mint mondjuk valaki, aki ezt hallva elmegy a zsoldoscéhbe és közli, hogy a mosogatófiú nem is fiú.
Kinek képzeled te magad?! Szerepet játszani a vándorszínészeknél kell.
Újból ránéztem hát, közönyösséggel vegyített hidegséggel.
- Ahhoz semmi közöd, de a köpenyé minden bizonnyal vissza a gazdájához, miután elárultad, kitől vetted el.
Nem beszéltem durván, inkább csak unottan, mintha nem is érdekelne. Az egyetlen hely, ahol ilyesmibe kellett volna botlanom, Lightleaf volt, az pedig már rég nem ezen a világon tartózkodott. Na meg, mennyi volt rá az esély, hogy ez a bizonyos valaki onnan származott? Hm, lássuk csak, tekintve, hogy lövése sem volt róla, mire való a druida bot itt a székemnek támasztva, és kik használják, nyilvánvalóan csak valami unatkozó fiatal lehetett, aki meglopta a fajtámat és éppen a vallását figurázta ki, ami idegesített. Ha elhagytam a Holdat, ha nem, ezt már nem hagyhattam.
- Kedves tőled ez a kis üdvözlés, de engem a Természet vezet. - tettem hozzá - Nem egy kőgömb az égen. Ettől függetlenül viszont nem kellene mások vallásán szórakoznod. Menj és gyónd meg a templomodban. Isten maga a Természet, annak pedig része a Hold, meg fogja neked bocsátani. - közöltem szinte már úgy, mintha valamiféle vallási vezető lennék, aki kedvesen beszél a tanítványaihoz.
De mi mást tehettem volna? Nem rohanhattam le és küldhettem el a jó édes mézzel megtöltött gödörbe mindenkit, aki valami hibát követett el! Úgy hogy taníthattam volna az embereket? Hogy akadályozhattam volna meg, hogy az az idiótaság, ami most folyt, tovább mérgesedjen és terjedjen, pusztulásba taszítva Veroniát? Nehezemre esett, hogyne esett volna? Ahhoz voltam szokva, hogy robbanok, kiabálok, fenyegetek és lelépek. Ahhoz voltam szokva, hogy ijesztőt játszom, nem okítót vagy tanítót.

Várta a köszöntés viszonzását. Vár és várt, egyre inkább aggódó szemekkel, hogy mégis mit rontott el, hogy a lány nem akar neki felelni. Aztán megtudta. Olyan érzés volt, mintha egy nagy karót döftek volna a szívébe. Erre nem készítették fel Darianék.
~ Lopott..? - kuncogott magában savanyú ábrázattal, miközben leült a pulthoz és letámasztotta a fejét - A ruhám lopott... - siránkozott rajta. Jól emlékezett rá, hogy annak idején neki kellett összevarrnia. A mai napig nem tudta eldönteni, hogy tényleg az edzés része volt-e, vagy csak simán nem akartak szabót bérelni.
De még nem volt vége. A lány nem állt meg. Gerard szinte érezte, ahogy szavai a második karót is a mellkasába szúrják. Ezzel most alaposan mellényúlt. Eszébe sem jutott, hogy vannak olyan éjtündék, akik a nemes vallást követik.
~ Francba vele. Szedd már össze magad! Senki sem ígérte, hogy könnyű lesz.
Ez nem olyan, mint varázsigéket tanulni. Ez sokkal nehezebb küldetés. Nem fog meghátrálni egy apró kis váratlanságtól. No de valahogy bizonyítania kéne az igazát. A tettek mindig is többet értek a szavaknál. Megpróbált némi magabiztosságot mutatni, majd a lány felé fordult, elmosolyodott és kinyújtotta a kezét. Ezután csettintett vele és holdport idézett a feje közé. A sötét tündéket úgyse bántja. Viszont nagyon szépen csillog, akárcsak a tiszta ég maga.

Zavartalanságot színlelve a poharamhoz nyúltam és egyetlen pillanat alatt felhajtottam az egészet - persze hogy is ne tettem volna, ha VALAMIÉRT mindig kisebbet kaptam, mint mások -, aztán megint beletúrtam a növények földjébe, csak hogy ne tűnjön úgy, mintha a válaszát várnám. Valójában nagyon is vártam és egyre idegesebb lettem minden pillanattal, amely a megszólalásom óta telt el. Csak nem köhögte ki, honnan szedte azt a ruhát, de még csak annyit sem, hogy sajnálom. Pedig elég ártatlan arca volt, Damienre emlékeztetett, ám ettől függetlenül nem hittem volna, hogy tűrné, ha pofonnal vagy hasonlóval bírnám valamire, amit akarok. Na de más módszerek is léteztek. Vagyis léteztek volna, ha nem ment volna ki minden a fejemből abban a szent minutumban, amikor a "kedves" idegen fogta magát, felém közelítette a kezét és...
What the hell did you just do?!
Csak pislogtam, miközben azon erőlködtem, hogy a legkevesebb meglepődés látsszon rajtam, többé-kevésbé sikeresen. Nem győztem nézni azt a felhőt, amibe burkolt, és nem azért, mert még sosem láttam volna, hanem mert Ő csinálta és NEM volt SÖTÉT TÜNDE! Ilyen létezhetett egyáltalán?! Tudtam arról, hogy ez az Adonai, aki tulajdonképpen a Természet, megbocsátó és mindenkit szeret, így nem lepett volna meg, ha mondjuk egy tünde öltözött volna az emberek papi ruhájába, na de a HOLD?! A Hold, az egy nagy kavics, ami az égen lebegett, és biztos voltam benne, hogy "ő" külön nem nézi meg, ki követi vagy ki nem. Vagyis... lehet, hogy mégis? A holdmedál jutott eszembe, amely, - nem mondtam volna szilárd meggyőződésnek azt, amiből éreztem, hogy - egyáltalán nem véletlenül került hozzám, pedig tökéletesen biztos voltam benne, hogy addigra már réges régen a druidaságról gondolkodtam, hacsak nem tanultam is róla. De akárhogy is volt, most aztán úgy csillogtam, hogy legalább a helyiség fele minket nézett - már ha nem lett volna elég ehhez a tény, hogy egy ember közlekedik sötét tünde köpenyben.
Good... 
- Szóval képes voltál megtanulni. - próbáltam elhessegetni a csillámló port legalább az arcom elől, mert zavarni ugyan nem zavart semmiben, de módfelett idegesített a tény, hogy ilyen módon rántotta le a leplet az őt övező rejtélyről - Lightleafben éltél? - kérdeztem könnyedén.
Valamelyest hozzászoktam már a társalgáshoz, amióta össze voltam zárva egy rakás zsoldossal, akik, ha akadt pár szabad percük és alkalmuk, mindenről és mindenkiről mindenfélét meséltek egymásnak. Na meg, más is sokat számított, valami bennem mélyen megindult változás, amelyről még nem sokat tudtam, jobban mondva csak azt, hogy létezik. Egy afféle "Na mindegy"-re fordítható, éppen hogy csak érezhetően rajtam átsuhanó érzelemmel fordultam el tőle egy pillanatra, hogy egyetlen intéssel jelezzem: szolgálják ki a fiút az én pénzes zsákocskám terhére.
Csak jó gyerek vagy te, ha sötét tündék tanítottak... - gondolkodtam el így utólag, miközben az arcáról próbáltam bármit leolvasni, ami elárulja, MIÉRT tanult holdpapnak - Bár, mint kiderült, közöttük sem mindenki szereti az alkoholt. Ugye, Méregszem?

Ahogy lekezdte hessegetni, eltüntette a holdport, majd elégedetten húzta ki magát. Kezdett visszatérni az önbizalma. Most már csak nem ront el. Azért az óvatosság nem árt. Így a szokásos heves, harsány stílusát most visszafogta egy kis időre.
- Elathlában. Ott tanítottak ki. De megfordultam a virágok városában is párszor. Volt ott pár jó ismerősöm.
Ericre gondolt éppen, a legjámborabb háborúdémonra, aki valaha látott. Igazán nemes lélek volt, és őt is nagyon érdekelte a hold, és hogy hogyan képes az éjszaka lámpásán át közelebb kerülni Istenhez. Emlékszik rá, amikor még együtt mentek el a holdszentélybe áldozatot tenni. Akkor ott egy tárgyaláson kellett részt vennie, ami megengedte a démonoknak, hogy letelepedjenek a Köderdőben. Ki tudja, talán a holdima adott neki szerencsét aznap, mert végül sikerrel járt.
- Egy kupa vizet kérnék. Forrásból, ha van. - fordult oda a pultoshoz, amikor felé közeledett. Meg se kellett kérdezni, mit szeretne írni, Gerard azonnal rávágta - Cserébe pedig szeretnék áldást adni a utadra. Jól jön ilyen álságos időkben. - bár nem volt egészen biztos benne, hogy azok a sötét tündék, akik a nemestündék vallását választották, hogyan viszonyulnak ehhez. Ilyennel most találkozott először.

Létezett olyan, hogy egy ember antialkoholizmusa jobban meglep, mint egy sötét tündéé? Hát nagyon úgy tűnt, hogy igen, főleg, miután annyi időt töltöttem el közöttük és rájöttem, sokkal több italt fogyasztanak, mint sejtettem. Egyesek még az erősen függő anyámat is asztal alá itták volna, főként zsoldosok, de akadtak nők is. Erre most ez a holdpapságot kitanult fiú, akinek két kultúrából is tanulnia kellett volna az alkohol jótékony hatásairól, egyszerűen csak VIZET kért. Vajon a szertartásokhoz használt hallucinogén anyagokat is megtagadta magától? És ha igen, úgy hogy az elmocsarasodott veteményeskertbe hajtotta végre holdpapi kötelezettségeit? Bár a helyzetet eltekintve talán már sehogy, kivéve, ha rátalált valami tünde településre az egyik kisebb erdőben elrejtve.
Na de... a helyzetet elnézve ez az idegen, aki nem volt hajlandó eddig megemlíteni a nevét, egyáltalán nem akart eltávozni köreimből, szeszes ital ide vagy oda, úgyhogy összefont karokkal vártam, már csak azért is, mert kíváncsi voltam, milyen úti áldást kapni egy holdpaptól. Egyébként sem utáltam már annyira a holdvallást, sőt, könnyen meglehet, ha annak idején nem akarták volta rám erőltetni, ma már én is olyan köpenyt viselnék. Persze azért így még mindig sokkal jobban éreztem magam.
- Névtelen holdpaptól nem fogadok el áldást. - közöltem enyhén mosolyogva.
Mostanában túl gyakran csinálom ezt...
- Wyn vagyok. - nyújtottam felé a kezem, át az asztal fölött, vigyázva, nehogy véletlenül is felesleges kárt tegyek a körülöttem lévő növényekben.

~ Igen! - gondolta magában Gerard - Megtörtem a jeget. Ennyit arról, hogy nem értek a nőkhöz. Alig várom, hogy ezt Leo arcába dörgöljem.
Nem is emlékezett rá mikor tartott utoljára szertartást. Nagyon kevés olyannal találkozott, akik patrónusa a hold lett volna. A legtöbb akit ismert sötét tünde volt, akikkel egyszer találkozott, mielőtt ellenkező irányba indultak volna tovább útjukon. Emiatt nagyon örült minden egyes hívőnek, akire áldást adhatott. Noha a lány nyelvét elég erősen felvágták, nem szívta mellre. Ő is gyakran tesz így.
Elővett egy apró kis tasakot a köpenye belső zsebéből. Különféle füvek voltak benne, amiket az erre-arra felbukkanó javasasszonyoktól vásárolt. Sajnos egyik sem volt hasonló azokhoz, amiket a Köderdőben vett még magához. Az erdő eltűnése óta valóságos luxuscikknek számítottak az onnan való szerek és növények.
- Az én nevem Gerard. - válaszolta, miközben előhalászott egy pipát is a köpönyege alól - Gerard D. Lawrenz. - mondta, majd mosolyogva felé fordult - Jól hallani, hogy emberi név. Nem is a nagy erdő volt a szülőhazám. - volt egy sejtése, hogy ez lesz a szkeptikus lányka következő kérdése. Szerette azt hinni magáról, hogy belelát mások fejébe...még akkor is, ha egyébként nem is - Merre visz utad?

Nocsak, nocsak. - szemléltem ezúttal valóban leplezhetetlen érdeklődéssel a fiú - Gerard - matatását.
Komoly úti áldás készülődött itt, nem csak valami összetákolt mondathalmaz, jóllehet, ezt az eshetőséget már akkor elvetettem, amikor átgondoltam delikvensünk indítékait annak függvényében, amit kiejtett a száján, illetve amit az arcáról sikerült leolvasnom. Na persze ennyivel még nem lopta be magát a szívembe... vagy hogy szokták mondani, ó, nem, ha bárki vagy bármi is képes lett volna oda behatolni, T-vel kezdődik és azzal is végződik, és biztosra vehetjük, hogy nem a tetőzetről beszélek.
Vagy... lehet, hogy csak simán pipázni készül.
- Örvendek.
Semmi értelmét nem láttam megmondani neki a teljes nevemet. Tulajdonképpen halott volt az is, meg a másik is, ahogy az is, aki ott élt. Mert éreztem, hogy lassan változom, és talán nem rossz irányba, amíg pedig nem találok magamnak megfelelő nevet, Wyn leszek, csak egyszerűen Wyn, a hellenburgi természetpap. 
Még mindig érdeklődve, kíváncsian néztem rá újra. Hogy keveredhetett ő holdpapok közelébe? Önszántából tette volna, ezzel is bebizonyítva, hogy létezik, amiben hiszek? Sajnos mostanra már túl szép lett volna, hogy igaz legyen, kivéve, ha valahol itt Délen - vagy esetleg Északon - létezett egy második, aprócska Lightleaf, amire kedves, jóságos megmentőnk, Rheo nagyvonalúan nem tartott igényt.
- Hát mi, és hogyan kerültél oda? - na meg ki volt az, aki nem hajított ki a küszöbön, mert nyilván ugyanazon a véleményen volt, mint én, amikor elhatároztam, hogy itt maradok - Ki volt a tanítód? Hátha ismerem. - hazudtam. 
Nem kellett tudomást szereznie róla, hogy annyi időt nem töltöttem Elathában, ami alatt valaki lehajt egy pohár vizet. VIZET, ugyebár, nem alkoholt... az gyorsabb.
Ha te azt akarod tudni, hová megyek, nem menekülsz a kérdéseim elől.
És egyébként is, ha volt ilyen tünde vagy sötételf, kizártnak tartottam, hogy csatlakozott Rheo nagy kivonulásához, és ha valóban így történt, meg akartam találni, hogy segítsen nekem egy nagyobb jóért és a reményért, hogy az agyatlanok nem döntik végső romlásba az otthont, amin osztozom velük, hogy állna a májukba Driseog ezer tövise.
- Hogy merre visz? A kötelességeimen kívül, amerre akarom. - mondtam, de aztán valamilyen oknál fogva elvetettem ezt a társalgási módot és rendkívülit finomítottam a vonásaimon, valamiféle mosolyszerű jelenség kíséretében - Ami ebben az esetben azt jelenti, biztonságos helyre viszem ezeket itt. - mutattam a hét cserépre - Nem lehetne tisztességes természetpapnak nevezni, ha mindig csak a kocsmában ülnék.

Óvatosan végzett a pipa megtömésével, aztán előkapott egy apró kis tűzszerszámot és egy laza mozdulattal lángra lobbantotta a füveket.
A lánynak vele szemben megeredt a nyelve. Gerard örömében talpra ugrott volna. Nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen menni fog majd. Nemestünde hitet követi éjelf, aki ráadásul iszonyat szkeptikus is. Mostmár biztos, hogy odahaza el fog dicsekedni, micsoda pap is ő.
- Nem így értettem. - mosolyodott el nyájasan - Azt akarom tudni, hol van az a biztonságos hely. A Hold fénye úgy világítja meg az oda vezető utat. S ha nem tudod, odavezet téged.
Nagyot szívott a pipába. A meleg füst lassan ölelte át az ajkait, ahogy kifújta. Nem volt valami erős töltés. De talán jobb is volt így. Ha ez a lány elszokott népe szertartásaitól, talán ettől is visszakozna. Az ilyen füstök eltompítják az agyat. Talán ez az oka, hogy Lia annyira utálja a holdimát. Gerard szívott még egyet, majd átnyújtotta a pipát a rejtélyes éjjeli druidának.

Oh, there we go...
Bár nem sűrűn éltem olyan szerekkel, most mégis várakozva lestem a holdpap-fiú mozdulatait. Kicsit otthonra emlékeztetett, na meg jelen esetben bármit szívesebben csináltam volna, mint nézni a növényeimre szótlanul, egy pohár ital felett, míg talán egyszer kitalálom, hol lenne megfelelő helyük. Na persze voltak ötleteim, de csak nem masírozhattam be a hellenburgi nagykönyvtárba egy rakás cseréppel... vagyis hogy pont megtettem volna, mert semmi nem érdekelt, de beengedni, na azt nem tették volna meg, kivéve, ha accidentally belebotlom Corlievába, amihez jelenleg semmi türelmem nem lett volna.
- Hmmm.... - eresztettem ki egy sóhajt, miközben azt lestem, hogy tölti meg a pipáját Gerard - Hát, vezethet, mert fogalmam sincs. - tettem még hozzá meglehetősen kedvesen (magamhoz képest).
Amikor láttam, hogy meggyújtja, beleszív, s aztán felém nyújtja a tárgyat, alig győztem magam türtőztetni. Régóta nem tompítottam ennyit magam, zsoldosként sajnos nem volt túl kifizetődő, főleg, mert fene se figyelt a mosogatófiúra, és még azért is nekem kellett megküzdeni, hogy csata közben ne lépjenek rám. Na de most...
Zokszó nélkül elvettem a pipát, s elégedetten elmosolyodva szívtam bele, csak hogy kellően lerombolhassam az aranyos kislány illúzióját a következő mondattal, célozva arra, kettőn közül csak én voltam az, aki jelenleg információt adott át a másiknak.
- Egyébként pedig ne hagyd figyelmen kívül a kérdéseimet.

~ Végül is, érthető a gyanakvás... - gondolta magában Gerard - az ember ilyen veszélyes vidéken nem bízik csak úgy meg az idegenekben. Hanem én pap vagyok, nem úgy volt, hogy kivételt képzek.
Más helyeken így volt, elég volt csak felmutatni a papi keresztet a papnak, és rögtön mindenki nyájasabb lett vele. Ezt Aleena, az egyik társa mesélte még neki. Vagy csak a szeptikus lány volt túlzottan makacs. De Gerardot nem igazán zavarta, nem államtitok, hogyan került ő a Köderdő kellős közepébe.
- Áh, elnézést. - vakarta meg a tarkóját kicsit zavarodottan, miközben a pipáért nyújtotta a kezét, s ha visszakapta, szívott is bele egyet.
Nagyon izgatott volt. Ez az első alkalom, hogy elmesélheti a történetét másnak. Gerard D. Lawrenz legendáját, amit később majd a lantművészek fognak dalba foglalni. Megköszörülte a torkát, úgy kezdett bele, a létező legköltőibb szóhasználatával.
- Életem során elég sokszor megfordultam az árnyak erdejében. Az évek során sikerült megértenem az éjtündék hitét. Aztán amikor igazán elveszettnek hittem magam, próbára tettek. Azóta a hold kísér engem az útjain.

Helyes, helyes. - gondoltam elégedetten, miközben a zavarát szemléltem.
Na persze nem akartam én, hogy rosszul érezze magát, de a tény az tény: nem szerettem, ha elmúló lágy szellőnek nézik a szavaimat, amelyek egy pillanatnál tovább sosem maradnak szem előtt, és biztos voltam benne, hogy ezt ő is tudja, legalábbis mostanra... Tehát visszaadtam neki a pipát - miután újabb hatalmasat szívtam belőle -, aztán hallgattam, igyekezve azon, hogy ne a ridegségemet mutassam felé, hiszen az sosem jó kezdet, főleg valaki olyannál, aki, mint például ő is, kicsit jobban igyekezett másoknál, hogy megtalálja a helyes utat. Na persze ez nem jelentette azt, hogy mosolyogtam és ugrándoztam örömömben, de ezt a tisztet jó indokkal hagytam meg Wilhelminának, a szeleburdi, de temperamentumos vámpírleánynak, aki minden bizonnyal most is elárasztotta volna Gerardot kérdésekkel, csillogó szemmel figyelte volna minden tettét, miközben a hollóját, Hedwiget, vagy éppen Luxot, a házi kedvencként tartott menyétet eteti. Na igen... mintha csak Lunasát írtam volna le, tűnhetett volna első hallásra valakinek, aki ismerte őt, de mint mindenkinek, Minának is megvolt a maga egyénisége amellé, amit kiragadtam belőle, s biztosra vettem, hogy Gerardnak is, csak még nem tudtam, milyen képet is alkossak róla.
Mert feltételezem, több volt egy kíváncsi vándor ember-holdpapnál. Több kellett, hogy legyen, hiszen mit keresett volna itt egyedül, távol tündéktől, sötételfektől - jobban mondva a megmaradt kis csoportjaiktól -? Csak nem rendelkezett volna ez olyan egyszerű megfejtéssel, mint mondjuk "Á, csak a népet próbálom okítani" vagy "Megpróbálok utat mutatni a háború normálistól is eltorzultabb erkölcsi rendszerében"... Komolyan ránéztem, amikor elveszettségét említette. Onnan a legszörnyűbb visszatérni, a legnehezebb, legszenvedéstelibb, főleg, ha közben még próbára is tesznek. Na persze az élet mindig mindenkit próbára tesz, de vannak közöttük kisebbek és nagyobbak, mind-mind az adott személy ítélőképességének megfelelően osztályozva. De ha valaki azt ejtette ki a száján: elveszett, akkor nyilvánvalóan válságos időszakot próbált leírni egy, az azt át nem élőnek. És teljesítette a próbát, a Hold pedig megjutalmazta? Gondolom, mivel a zsebéből Veronia gyermeke csak úgy nem kapar elő holdport... Ez viszont, pont most, annyi évvel azután, hogy döntöttem, heves nyilallást okozott a szívem tájékán. Lehet, hogy a Hold mégis több volt, mint egyszerű fogyó-hízó, fényes kör az éjszaka egén? Nem, biztosan, hiszen megannyi holdpap űzte tudományának minden apró ágát az Ő segítségével.
Tehát ez a vallás dolog mind-mind lélekben dől el.
Ezt persze eddig is tudtam, csak azt nem, mennyire. Na de eszem ágában sem volt letérni az utamról, tudtam, hogy helyes, szerettem is, több meg nem kellett.
- Mesélj részletesebben erről a próbáról. - kértem tőle végül.
Érdekelt, mit kellett tennie, pontosabban inkább az, hogyan tette meg, hogy rátalált a saját biztosságára, a helyére a világban, a hitre, ami előre mozdítja az útján és kijelöli neki az ösvényeket. Érdekelt, mert én ugyanezt akartam véghez vinni itt, Délen. És aztán ki tudja, hol még.

Eddig bírta türtőztetni magát. Felállt, kihúzta magát, majd olyan patetikus hangon kezdett bele a mesébe, akár csak a királyi palota énekmondója. Fáradalmakkal, és szenvedéssel teli emlék volt, mégis boldogan idézte fel. Egy éven át edzette a testét és az elméjét, egy évet töltött az erdőben a mesterével, aki megmutatta neki hogyan álljon alá a hold fényének. Indulása előtt még egy utolsó próbát kellett kiállnia, egymaga kellett az erdőben a helyes utat meglelnie.
- Ott álltam a sötét erdő közepén. Tőlem az út több mérföldnyire feküdt, ki tudja milyen irányba. A mesterem megparancsolta, hogy napkelte előtt térjek vissza a városba. Egymagam vándoroltam a sűrű bokrok és tekergő gyökerek közt. Mikor már azt is elfelejtettem, milyen érzés a szilárd földet érinteni a cipőd talpával, a Hold fénye megvilágította az utamat. Azt követtem, talán teljesen más irányba, mint azidáig, akkorra már teljesen elvesztettem az irányérzékem. Az éj végére elértem a város határát. Ez volt a végső próbám, amivel kiérdemeltem címemet. Ez tett pontot a majd egy évig tartó kíméletlen taníttatásomra.
Nagyot lihegve fejezte be a szónoklatot, majd kicsit zavarodottal visszaült a helyére.
- Elnézést, kicsit elragadtattam magam. - azért remélte, nem ijesztette halálra ezt a sötét tünde lányt.
Szippantott még egyet. Kezdett picit szédülni tőle, ennyi meg is tette a hatását. Nem is szerencsés pazarolni a füveket.
~ Azt mondja nem tudja, merre tart. De mégis, az a pár növény. Van neki valami célja, de nem tudja, hogyan valósítsa meg. Vár egy lehetőségre...
Ismerős volt neki a helyzet. Talán már azt is tudta, milyen tanáccsal lássa el.

Csak ültem a helyemen, a holdpapfiúra meresztett tekintettel, mintha érteném, mit tesz pontosan. Persze nyilvánvalóan saját magát igyekezett a kelleténél jobb színben feltüntetve, egészen azt a hangnemet használva, mint a hivatásos és mesterfokú történetmondók, azzal a különbséggel, hogy ez az úgynevezett Gerard önnön tetteiről beszélt úgy, mintha egy legendás hős életrajzát mesélné el nekem. Nekem? Valószínűleg az egész kocsma hallotta, de az már részletkérdés, a leges-legfontosabb probléma itt történetesen az volt, hogy nekem végig kellett hallgatnom, és - hála néhány kedves barátomnak - ezúttal már a szemöldökfelvonást sem tudtam megakadályozni, ettől és az időközben a mellkasom előtt összefonódott kezeimtől pedig úgy éreztem magam, mint egy elégedetlen, nyugalmasan szemlélődő, mégis kicsit csalódott versenybíra.
És mégis, ahogyan a szemem elé kúsztak a kísértő képek láptengerekről a sötét, göcsörtös ágak alatt, valahogyan minden átfordult és egy kiszáradt, apró medencét láttam magam előtt, koporsóval az aljába ágyazódva. Akaratlanul is megborzongtam, ettől pedig meg kellett ráznom a fejem, ami végül úgy festett, mintha nem bánnám, hogy ennyire élvezi továbbadni a kis történetét. Persze nyilván érdekelt valamennyire, elvégre nem mindennap futott össze a self lánya valakivel, aki ember és holdpap is egyszerre, de hát ami sok, az sok. Ám minthogy ezek után illetlenséggel és terveim aláásásával vált volna egyenlővé, ha mégis csendre utasítom, afféle megtorlásként fogtam a kancsót, amiben vizet helyeztek az asztalra, és a tartalmát szép lassan, óvatosan a növények cserepébe juttattam, elosztva. Természetesen közben semmitmondóan mosolyogtam, végül felnéztem rá.
- Folytasd csak. - mondtam - Kíváncsivá tettél az előzményekre és arra is, mi lett veled mindezek után. - hazudtam szemrebbenés nélkül.
Bármilyen mennyiségű önfényezést képes voltam meghallgatni, hogy megtudjam, ami igazán érdekelt: MIÉRT lett belőle holdpap? Mi volt a titka? Mit tett másképp, hogy megnyílt előtte egy teljesen új vallás fénye? Persze nem ingyen gondoltam ezt a kis szívességet - azt, hogy hajlandó vagyok figyelni rá -, úgyhogy a kezemet nyújtottam a pipája felé, amikor láttam, hogy egy pillanatra elködösült az arca.

- Ebben biztos vagyok - felelte Gerard - de ezeket már...
Itt megtorpant. Eszébe jutott, hogy nem mindenkinek olyan éles a memóriája mint egy tudásdémonnak, és valószínűleg egy fél mondatból sem lehet kihámozni, mire is gondolt pár perccel ezelőtt. Köhögött egyet, minta csak azért állt volna meg, mert leszippantott egy kis port. Mindig is jól tudott színészkedni és rögtönözni.
- ...szóval úgy történt, ahogy meséltem. Amikor megindultam lefelé a lejtőn, a hold fénye mutatta meg a helyes utat. Azóta pedig, nos...többnyire azt csinálom, mint most.
A cserepekre nézett. Volt egy sejtése, mi lesz a szkeptikus lány következő kérdése. De előtte még...
- Egyedül ülteted el őket? - mutatott a növényre.

Heh... ha azt hiszed, el lehet felejteni ezt a fellengzést, egyél poshadt gombát.
Na meg azért is, mert nem volt hajlandó ideadni a pipáját. Micsoda világ ez, még tőlem sajnálta, mikor NEKEM kellett ŐT hallgatnom és nem fordítva. De hát mindenki nem láthatta a saját hibáit. Enyhén meghajtottam a fejem, mintha bocsánatot kérnék, mert nem emlékeztem, aztán ismét ránéztem, őszinteség és komorság szinte már fájó ötvözetével.
- Kocsmákba jársz és sötételfeket áldasz?
Na nem mintha bármi kivetnivalóm lett volna a kocsmákban... vagy éppen a sötét tündékben, akiket általában ott lehetett megtalálni, főleg Nebelwald elvesztése óta - már persze azokat, akik hajlandóak voltak ezek után is más kétlábúak közé merészkedni -, egyszerűen csak nem értettem, miért nem keres egy holdpap állandó helyet magának, ahol prédikálhat Hold Anyáról, Hold Apáról meg a... hogy is volt az, Hold Anyós? És ezen a ponton rádöbbentem, milyen szerencsés vagyok, se anyósom, se szüleim, de még férjem sincs, aki parancsolgathatna. Az kellett volna még, a "Főzzél, asszony" és társai. Viszont most valóban elgondolkodtatott Gerard jelenléte. Miért nem mentünk emberek közé mindannyian, hogy félelmeink és ellentéteink ellenére tegyünk valamit a helyzet változásáért? Ha megtettük volna, az olyanok, mint ő, el is értek volna valamit azon kívül, hogy jól beszívnak.
Hmm... különösen hamar megártott neki.
Ennek azonban nem tulajdonítottam túl sok jelentőséget, elvégre ember volt, azok meg annyiféleképpen reagáltak italra és egyéb élvezeti cikkekre, mint ahány csillag ragyogott az éjszakai égbolton. Szépen lassan feloldottam megkeményített arcvonásaimat, aztán az egyik cserép felé nyúltam a tenyeremmel.
- Úgy terveztem, igen. De ha nincs semmi dolgod, velem jöhetsz.
Azzal ránéztem, várva a választ. Magam sem tudtam volna megmondani, mi a fenéért tettem ezt hozzá. Talán... hordozott magában egy kicsit Nebelwaldból. De már mindegy volt, elhangzott, és hosszú idő óta először, csak nagyon mélyen, magamban elnyomva bosszankodtam miatta, éppen annyira, mint amennyi sót kell tenni egy tányér levesbe.

Elmés visszaszólás volt. Maria nagyon jóban lenne ezzel a lánnyal. Nem ismert annál a vámpír nőnél felvágottabb nyelvű embert, de Wyn talán versenyre kelhetne vele. És még kreatív is. Halkan nevetett egyet, majd legyintett, de nem válaszolt. Erre nem tudott rátrómfolni. Inkább foglalkozott az útravaló tanáccsal.
- Nem, de tudok adni valamit, ami talán segít. - kezdett bele egy hosszabb történetbe. A papok gyakran idéznek fel tanulságos meséket - Volt egyszer egy varázsló, aki azt hitte képes leszakítani az égről a napot. Egy nap elszánta magát és megpróbálta. Csúfos kudarcot vallott, s kis híján halálra éget, amikor meg akarta a napot ragadni. Ekkor egy régi barátja látogatta meg és azt mondta neki, ő majd segít. Vállalta, hogy összeszorítja neki a napot, hogy rendesen át tudja a varázsló karolni. S ketten együtt sikerrel jártak. Akkor szakították le Veronia napját az égre. Azóta is próbál visszakúszni oda, de a varázsló állandóan visszahúzza. Így keletkezett az éjszaka.
Odaadta a pipát, majd egy némileg komolyabb ábrázatot vett fel.
- Egymagad, légy bármilyen elszánt, el fogsz bukni. Talán félsz, talán gyanakvó vagy, talán már ki is használtak, talán egy régi emlék gyötör, de mindig vannak olyanok, akikben társra fogsz lelni. Mindig lesz olyan, aki segít neked elérni a céljaidat és jószívvel segítesz neki elérni céljait. Keresd azokat, akiknek megtaníthatod, milyen szép fát ültetni. Szép dolog. - mosolyodott el.

Éééés röhög.
Nos igen, valamiért nem lepett meg. Egyáltalán nem, pedig talán tőle kissé mást vártam, elvégre holdpap, de hát lehetett volna bárki, úgy tűnt, engem csak kinevetni vagy kioktatni tudnak, nem is beszélve az átverésről - ugye, Rheo? -, cserben hagyásról - ugye, Kieran? -, és ha már ezt így szépen felsoroltuk, Gerardot újféle szempontból is hozzáadhattam ehhez a listarészlethez, mégpedig azért, mert mindezek ellenére magával egyenlőként kezelt, ami túl szép volt, hogy igaz legyen, következésképpen még hitegetett is. Vagy magát. Mindegy.
Nagyobb gondom is volt ennél, kezdve Gerard furcsa, rejtélyes logikájával. Miért kérdezte meg, hová megyek, ha velem sem akart jönni? Nos ebből az okból örültem, hogy a válasza nem, az viszont némi nyugtalansággal töltött el, hogy amit hozzáfűzött, most már múltból visszaköszönő intelemmé nőtte ki magát. Jól emlékszem, azon az estén, amikor először találkoztunk, Crispin is ugyanezt mondta, és milyen érdekes, ő is furcsán viselkedett...
Csak tudnám, miért akart mindkettő jót nekem.
Na meg ez a történet az éjszakáról. Persze nyilván valami holdpap tanmese volt, én akkor is teljes bizonyossággal hittem abban, hogy az éjszakát is a Természet alkotta, mint minden mást. Végiggondoltam már: ha az emberek Istene egyenlő volt a Természettel, akkor a kétlábúakat is ő teremtette. Kivéve persze a tündéket, ha ezt még elhihettem Rheonak. De ha ott is éltek növények és állatok, az felvetette a kérdést: a két istenség ugyanaz kellene, legyen, hát miért nincs így?
Beleszívtam hát a nekem nyújtott pipába. Túlságosan nyomasztó kérdések voltak ezek egy ilyen naphoz, ráadásul most még azon is törhettem a fejem. Vagyis nem kellett törni, hiszen meg is kérdezhettem.
- Ezzel arra utalsz, hogy nem leszek biztonságban, vagy...? - ... arra, hogy keressek másokat, akik segítenek nekem terjeszteni az igazságot, mondtam volna, de valamiért nem akaródzott a szavaknak a nyelvemre mászni.
Megráztam a fejem, újból szívtam egyet a pipából, aztán elgondolkodtam. Gerard nem beszélt hülyeséget. Olyanokat kellett találnom, akikre hatnak a szavaim, ez pedig megvilágította egy hatalmas hibámat: nem csak azt kellett volna keresnem, amit el akartam érni, hanem azt, amit ténylegesen elértem, mert elértem. Elértem Johnnynál, a kultistánál, hogy visszavonja, amit a facsemetémre mondott, pedig esze ágában sem volt mást csinálni, mint megnyerni engem a mesterének, Armarosnak. Elértem Corlievánál, hogy ne egye meg ok nélkül a bogarakat és kicsit jobban tisztelje, amiből a kísérleteihez szükséges alapanyagok készülnek, holott csak az érdekelte, mi hogyan működik, mi édes és melyik faj hullája hogy néz ki fél, egy, két és öt hónap után. És azt is elértem saját magamnál, hogy ne csak én várjak el egyet s mást, hanem adjak is, segítsek, viszonozzak. Felemeltem a földről Lángvirágot, amikor maga alatt volt, Wilhelminához igazítottam a szokásaimat és bocsánatot kértem, ahányszor elszabadultak az indulataim és megpróbáltam bántani a legdrágább barátját, Damient. Azt hiszem, Gerard valahol azt akarta, hogy ezt megértsem, jobban mondva a Természet, Gerardon kívül. Vagy a Hold, ebben a világban már ki tudja.
- ... Azt hiszem, értem. - mondtam, miközben fejet hajtottam a fiú előtt, komolyan, és ami még fontosabb, őszintén és tisztelettel - Bölcs vagy, Gerard D. Lawrenz. - tettem hozzá, miközben visszanyújtottam neki a pipáját - Nem itt kellene lenned, hanem egy templomban, lelki pásztorként.

Átvette a pipát, majd letette az asztalra. Egyelőre elég volt neki ennyi is. Irigyelte a tündéket, akiknek nem kell vadásznia a növényekért hozzá. A tünde herbalisták pont ezért tudnak tökéletes anyagot adni hozzá.
Elgondolkodott a lány szavain. Egy saját holdszentély valóban nem volna rossz ötlet. De nagyon kevés sötét tünde élt ott fent a Westerwaldban. Talán a démonok közt találna még többet, akik követnék a hold által megvilágított utat, de erre nem látott sok esélyt. Több démonnál is próbálkozott már, eddig hallani sem akart róla egyikük sem. Kész csoda, hogy annak idején a sikerült az ellentettjéről az elathlai nagykövetet meggyőzni. Így utólag belegondolva ostoba érv volt a démonok mellett, hogy számukra a holdhit az újrakezdés és a megváltás lehetőségét adja. Rajta kívül talán ha két démont látott, akik így vélekedtek.
- Aki templomba jár, az nincs eltévedve. - válaszolt elmés mosollyal - Talán majd egyszer. Ha találok egy helyet, ahol örülnének a népek egy holdszentélynek. Sajnos alig látok a nebelwaldi népből tündéket már egy jó ideje, így még ha lenne is, üresen állna.

Hát pedig szerintem sokszor a templomokban voltak fellelhetők a legeltévelyedettebb alakok. Félreértés ne essék, hittek ők, csak éppen másokban a szálkát is meglátták, magukban pedig hagyták, hogy az a bizonyos rothadó gerenda egyre jobban és jobban eltorzítsa az énképüket. Na nem mintha annyit jártam volna szent helyekre, hogy biztosra tudnám, ez mindenhol így van, de éppen eleget hallottam és láttam már a néhai Tünde-erdőben, aztán pedig Hellenburgot... Délt ne is említsük. Na persze nem mindenhol, de azért egy-két általam gyakran látogatott falu templomaiban igen érdekes gondolkodású idős asszonyok tartózkodtak.
És ha már itt tartottunk...
- Nem annyira biztos az. - kezdtem bele - Az értelmes lények káoszos idők alatt fordulnak leginkább a különféle vallásokhoz. Nem muszáj sötételfeknek lenniük azoknak, akik látogatnák, sőt, engedd megjegyeznem: az én célom elsősorban nem a népem összefogásán alapszik. Úgy vélem, éppen eléggé egy csapatba verődnek, távol az emberektől, még akkor is, ha mellettük élnek. És mivel végső és minden bizonnyal helyes meggyőződésem, hogy egyetlen igaz Isten a Természet, akinek mindössze több nevét tiszteljük itt Veronián, miért is ne lehetne az emberek szemléletét a tündékéhez simítani?
Na nézzenek oda, megint hogy kitörtek belőlem a szavak! Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy nem ártott meg a füst, amit beszívtam, és az elmúlt időszaknak köszönhetően az alkoholtoleranciám is megemelkedett kissé, így az sem okozhatta. De tulajdonképpen nem is érdekelt! Megtörtént, kész, vége, nem lehetett visszaszívni, és egyébként is, miért tettem volna? Hadd hallja a világ, mit gondolok, mit akarok megvalósítani! Így legalább lesz ideje felkészülni rá.
Azzal elmosolyodtam.
- Akármelyik tünde népéhez. Mert valahogyan... - gondoltam arra a rejtélyes holdezüstdarabkára - minden összefügg. Azt mondom, építs holdszentélyt, mindenki érdekében. Már csak az a kérdés, honnan szerzel rá pénzt. Gondolom, nem vagy nemes. - néztem végig rajta még egyszer - Nos, hát már én sem, bár meglehet, kevés lett volna hozzá akár az egész családi vagyon is.

A lány sokkal fifikásabb volt, mint azt Gerard elsőre gondolta. Eléggé meglepődött ezen a hosszú beszéden. Komoly témát boncolgatott, határozott állításokat fogalmazott meg. Tényleg mintha ő maga is igehirdető lenne. Talán elmehetne annak. Gerard helyeslően bólintott.
- Úrnak tűnök talán?
Persze, ilyen remek kiállással, ilyen lovagias aurával, gondolta magában. Ezt a választ várta, de ezt úgysem fogja megkapni.
- Azt hiszem egyelőre beérem azzal, hogy másoknak segítek. Aztán ki tudja, talán egyszer támogatnak majd annyian, hogy közös erővel felhúzhatunk egy szentélyt. - ez elég logikus megoldásnak tűnt. Noha ő a Konzcorium tagja volt már egy jó ideje, így a pénz, ha nem is lenne elég de alapnak megtenné, legalább egy kis áldozóhely építéséhez. De talán nem kéne azt a pénzt felhasználni. Az emberek sokkal jobban becsülik azt, amik vér és veríték árán szereztek meg.

Egy ideje már nem ittam egyfolytában - néhány perce, vagy amennyi időt kitöltött a Gerarddal való beszélgetés -, ez pedig azt jelentette, hogy felszabadultak bizonyos nem kívánt gondolatok a nyakamtól felfelé. Nem kívánt, mert jelenleg már megnyíltam egy idegennek és úgy beszéltem vele, mintha az utóbbi időben semmi nem történt volna, márpedig, igenis történt, méghozzá olyan dolog, ami engem is megváltoztatott, bár nem véglegesen és nem teljesen. Még csak félkészen álltam a változások előtt, méregetve, melyik lépés lenne a legjobb saját magam szempontjából. A néveldobás valószínűleg bármelyik választásommal együtt járt volna, kivéve azt, amelyikben még mindig tartom magam az emberek hitbeli felvilágosításához. Tulajdonképpen erre is húzott a szívem, de...
De ezt most hagyjuk, ittam, jól éreztem magam és Gerarddal sem volt olyan szörnyű beszélgetni, úgyhogy nem érdekelt semmi. Intéssel jeleztem további italigényeimet a felszolgálónak, aztán visszafordultam a holdpaphoz.
- Azt mondtam: "Gondolom, nem vagy nemes.", tehát nem. Leszámítva az igazán magasztos külsőt kölcsönző sötételf ruházati kellékeidet, de hát az meg a sötételfek érdeme... - mondtam és hátradőltem a székben, várva, miféle reakciót vált ki a mulatság.
Hmm...
Ki kell majd állnia, szónokolnia, ahogy én terveztem, azt a jelentőségteljes különbséget figyelmbe véve, hogy neki még kiállása is van, velem ellentétben, ami majd alkalomadtán tekintélyt is vonzani fog hozzá. Heh, hogy miért mindig én húztam a rövidebbet, azt még mindig nem tudtam megfejteni röpke tizen-fenetudja, hány évem alatt, már nem tartom számon azt se.
- Ha tiszta szándék vezérel a cél felé, úgyis eléred amit akarsz. Az emberek, ha van szemük, a sok romlás közt is észreveszik azt, ami más. - mondtam, nem ősbölcsességnek szánva, de így utólag egészen annak hangzott, úgyhogy valamivel meg kellett törnöm a hatását, mielőtt még okoskodónak nézne.
Az hiányozna még a napomba.
- Vagy nem. Mert az élet egy tányér félig kihűlt leves. Ha nem jó helyen keresgélsz, beleütközöl a nem teljesen átfőtt, kemény burgonyába és sosem jutsz el a leves közepéig, ahol még meleg. Ez van. - tettem hozzá, majd az éppen megérkező poharamat kezdtem vizsgálgatni - Te milyen helyen akarod megcsinálni a szerencsédet?

Gerard megdöbbenve nézett rá a lányra. Úgy beszélt, nem először jutott eszébe ez, de tényleg úgy beszélt, mintha ő maga is hittérítő lenne. Ilyeneket nem szokás az átlag tünde szájából hallani, pláne nem ilyen fiatalon. Talán a családja egyik tagja druida volt. Vagy talán titkol előle valamit. Kíváncsi volt rá nagyon. Elnevette magát, amikor ezt a hasonlatot meghallotta.
- Jobban szeretem a szilárd ételt. Kevesebb baj van vele. - húzta végig a kezét az asztalon - De hál' istennek, ezen a kérdésen nem kell sokat gondolkodjak. Van egy szép, takaros házam egy erdő közepén, messze innen a Nordenflusstól északra.
Bár háznak némileg szerénység nevezni. Az a hely az átlag ember szemében valóságos palota volt...bár belülről már nem nézett ki olyan felségesen, és ő meg a többiek rendszeresen a katasztrófát okoztak, amikor rájuk jött az ötperc, de rendben tartották a tornyot és vigyáztak rá...a falaira legalábbis mindenképp.