[Magánjáték] - Jószívű előítélet

Na ezzel azért nem értettem teljesen egyet! Az ételnek minden fajtája csodálatos volt, én pedig bármelyik pillanatban képes lettem volna két felnőtt adagnyit magamba tömni, aminek régebben Wilhelmina és Damien szemtanúi is lehettek. Jól emlékszem arra az estére is, amikor az az egyszerre szánni való és idegesítő kultista, Johnathan odakeveredett hozzájuk és szó szerint megettük előlük a saját vacsorájukat. Szép idők voltak, még akkor is, ha itt-ott olyan alakokba akadtunk, akikkel jobb lett volna elkerülni a találkozást. Na de ha már ételről volt szó, sürgősen keresnem kellett volna egy helyet, ahol azt is adnak, mert itt feltételezem, hiába kértem volna. Csakhogy... figyelmes lettem valamire.
Azt mondta, a Nordenflusstól északra.
Északra...
Észak.
Holy Divine Nature, ez egy északi! Egy északi... holdpap?!
Több sem kellett nekem, megfogtam a botomat, és úgy az asztal fölött ráböktem vele. Ehhez nyilván egyik talpammal a székre kellett állnom, de nem különösebben érdekelt az etikett, meg egyébként is, ez egy kocsma volt, az meg ott velem szemben egy áruló a fajtámra nézve! Szerencsére a vendégek nagy része túl ittas volt, hogy velünk foglalkozzon, a felszolgálók meg már hozzászoktak, hogy lépten-nyomon jelenetet rendezek, hol a növényeimmel, hol a botommal, hol pedig másokkal. Ennek ellenére azért jelentősen halkabbra vettem a hangom, jóllehet, egyáltalán nem csempésztem bele semmiféle fenyegetést.
- Kém vagy, Gerard?

Ahogy a lány hirtelen egy botot szegezett felé, megdöbbenve húzódott hátra, miközben maga elé emelte a kezét. Eddig olyan jól kijöttek, és most egyik pillanatról a másikra úgy viselkedett vele, mint aki meg akarta erőszakolni. Pedig Gerardnak eszébe sem jutna. Soha! Ezt gondolta magában.
~ Azt kérdezte kém...miféle kém. Ez a lány valami alvilági bandatag volna? Vagy a földesúr bérgyilkosa...nem, az nem lehet. Ez biztos csak valami félreértés.
Gyorsan tisztázni akarta a helyzetet. Azt se tudta, miről beszélt.
- Nem kémkedek senkinek. Nyugi, nyugi, azt se tudom miről beszélsz. - körözött ijedt arccal maga előtt a kezével, remélve, hogy a másik leereszti a botot...ami mondjuk nem egy hagyományos fegyver, de elég komolyan meg lehet vele a másikat sérteni.

Pislogás nélkül nézte, ahogy megdöbben, maga elé kapja a kezeit, engem és a botomat néz, minden bizonnyal azon tanakodva, mégis mit ártott nekem, legalábbis azt akarta, hogy ezt higgyem. Éppen elegen nem féltek tőlem ahhoz, hogy ne dőljek be rögvest ennek az egy kivételnek, mikor a szóban forgó egyén magasabb és erősebb nálam. Vagyis... hmmm... az lett volna, ha a holdpapok varázslatai hatottak volna sötételfekre, ő meg ki tudja, mennyi ismert és tudott. Szemlátomást csak azokat, amik rajtam tényleg nem működnének. Vagy mindet, de valamiért nem akart jelenetet rendezni, az a valami pedig kétlem, hogy abból adódott volna, ahogy kinéztem, sokkal inkább abból, hogy valóban északi, következésképpen tudta, hogy az összes jelen lévőnek ellensége.
But I don't mind it at all.
Persze hogy nem, hiszen nem minden nap vettek komolyan mindössze annyiból, hogy egy kettétörhető, elégethető bottal hadonásztam összevissza, mintha enyém lenne a világuralomhoz szükséges erő. Rögvest megindítottam a botom, éppen csak annyira, hogy súrolja Gerard mellkasát.
- Észak. - suttogtam, majd magam felé is megismételtem a mozdulatot - Dél. Háború van, muszáj gyanakvónak lennünk, még akkor is, ha jóformán a fajtársam vagy. - utaltam holdpapságára - Bár tény, hogy elég érdekes logikával rendelkeztek volna azok, akik így ideküldtek volna téged, sötételf ruhában, teljesen tömegből kilógó jellemmel. Nem jó álca. - aztán még hozzátettem - Tehát nem akarsz információt szerezni tőlem... - hagytam nyitottan a mondat végét, hadd higgye, hogy nem csak ő fél tőlem, ezen felbátorodva pedig esetleg levesse az esetleges álcáját.
Visszaültem hát egy sóhajtás közepette, botomat az asztal szélének támasztva, majd egyik kezemmel a nadrágom zsebében kezdtem kutatni. Amikor a másikkal várakozóan kinyúltam a fiú felé, az első már ráfonódott a Netzach lenyomatát tartalmazó brossra. Csak akkor szóltam megint, amikor már vagy két lélegzetvétel óta szorongattam.
- Bocsáss meg. Add a pipád, hadd nyugodjak meg. Szörnyű világban élünk, muszáj valamivel szebbé tenni.

Leült. Aztán odanyújtotta a pipát. Kedélyesen mosolygott egyet, azzal próbálta meg a korábbi, kicsit kínos kizökkenését leplezni. Erre gondolhatott volna. Ennek azonnal eszébe kellett volna jutnia. Leengedte a védelmét, nem figyelt oda. Ha Lia ébren lett volna, biztos azonnal ez jutott volna eszébe.
- Nos, az Északi Királyságban lakom...de nem, nem kémkedni jöttem ide. - szögezte le gyorsan hadarva - Te talán katona vagy, hogy ennyire megrémültél a gondolattól?
Persze, egy vándorló sötét tünde kislánynak semmi oka nem volna, hogy beálljon a seregbe. De Gerard sok furcsaságot látott. Direktbe kérdezett rá Wyn, hogy kém-e, ez nem lehetett véletlen. Mostmár nem engedi, hogy fittyet hányjon ilyen egyértelmű jelekre.

Megfogtam az eszközt, mintha a sajátom lett volna, pedig sohasem volt pipám és egészen eddig aligha volt dolgom pszichedelikumokkal, néhány kivételes esettől eltekintve, de mostanában éppen eléggé éreztem összecsapni a fejem fölött a hullámokat, pedig még sohasem láttam Veronia "végét", ahol a föld a vízzel találkozott, ellenben el tudtam volna képzelni. Egyszer még, amikor már el-ellátogattam Nebelwaldba, az öcsém, Dwayne önkényesen belelökött egy tónak aligha nevezhető nagyobbacska pocsolyába, és amikor nem figyeltem, lenyomott a víz alá és megpróbált megfojtani. Persze addigra már éppen elégszer kivitelezett rajtam érdekes dolgokat, így nem különösebben rémültem meg a szokásos szintnél jobban.
Szóval megfogtam a pipát, és mint egy gyakorlott drogfogyasztó, beleszívtam, aztán az ízt, amit a füst maga után hagyott, leöblítettem egy kis alkohollal. Érdekelt is engem, ha egy északival ülök egy asztalnál! Legalább abban biztos lehettem, hogy ő nem gyújtogat erdőket, ha bennük tanulta meg a nagyra becsült holdmágiája használatát. Már csak meg kellett próbálnom hinni a szavainak, amit nem sűrűn kíséreltem meg, ám most nem sok választásom akadt, és különben is, mellettem állt egy egész kocsma. Mi ez, ha nem túle...
MEGRÉMÜLTEM?! ÉN?! SOHA! HOGY MERÉSZELSZ ILYESMIT FELTÉTELEZNI?!
Ez lett volna a válaszom, ha nem éreztem volna enyhe zsibbadást a fejemben, ami furcsamód gátolta, hogy hadonászni és ordítozni kezdjek. De most csak egy hosszú-hosszú sóhajjal elhessegettem a dolgot. Úgy kellett tűnnie, hogy semmire nem gondoltam. Semmi olyanra, hogy félnék... vagy hogy ennek említése meglepett.
- Az vagyok. - válaszoltam magabiztosan, nyugodtan, aztán néhány pillanat múlva, amikor tudtam, hogy semmit nem lehet majd kiolvasni a tekintetemből hideg, bizsergető komolyságon kívül, belenéztem a szemeibe - De te mi vagy, ha nem kém?
Ennek a mondatnak a végére érve ismét benyúltam a zsebembe, hogy megmarkoljam Netzah Lenyomatát.

A másik mintha kicsit zavarosnak tűnt volna. Talán csak a pipa teszi. Gyorsan el is tette, amint visszakapta, ennyi elég volt a jóból mára. Olyan érzése volt Gerardnak, mintha a lány azt sem tudja, mire kellene gondolnia. A kemény, határozott kiállás alatt egy bizonytalan belső nyugszik. Ez jutott eszébe. Egy esetlen, tanácstalan sötét tünde, aki a dacosságával akarja leplezni, mennyire szenved. Ő egy...
~...egy bajbajutott hercegnő, aki egymaga vesződik a világban! - csillant fel Gerard szeme.
A démon fogta magát, és felállt a székről. Kihúzta magát, egyik kezét a magasba emelte és a plafon felé mutatott. Aztán egyenes karral lendített egyet, egészen addig amíg az ujja a föld felé nem mutatott, szorosan a teste mellett.
- Én egy kóbor lovag vagyok, távol az otthonától, kit vonz az ismeretlen, s nem rest a bajba jutott hölgyek segítségére sietni! - nézett mélyen a másik szemébe sugárzó mosollyal.

Ahogy az eltűnő pipáról annak gazdájára emeltem,a szemem, azt hittem, menten elásom magam. Elég volt megszemlélni a látószerveit, na meg azt az arckifejezést, hogy elég biztosan állíthassam, most aztán harmadjára is eldarálja csodálatos holdpapságának csodálatosan fennhéjázó történetét. Mi másért lett volna hirtelen ilyen lelkes? Na meg, velem ellentétben ő fele annyira sem bírta jól a tudatmódosító szereket, szóval második lehetőségként az is bekövetkezhetett, hogy éppen most szállt minden a fejébe, és teljesen máshogy kezdte látni ezt a kocsmát... Az is erre utalt, amikor hirtelen felpattant, és olyan mozdulatot tett, mintha éppen az erdőben volna és a levegőből akarná megtámadni valami madár vagy egy fán ülő állat. Bár, egyáltalán nem volt olyan rémült, sőt, egyenesen áradt belőle valami kellemes lazasággal vegyített magabiztosság. Azzal a gondolattal kezdtem el nézni, hátha szórakozhatok rajta egy jót, ugyanis ezek a mozdulatok kezdtek valamiféle táncnak látszani, és hát még életemben nem láttam déli kocsmában táncoló északi holdpapot, aki egy ember. Azonban ez a szórakozásvágy a pillanat tört része alatt párolgott el belőlem, amikor rájöttem, hogy az az idegesítően éles, vizslató-pásztázó tekintet rám irányul, és nagyon jól emlékszem, hogy egyszer, amikor apám-aki-nem-az-apám valamiféle érdekes, győzelemhez hasonló érzéssel eltelve így nézett az anyámra, annak rövid úton az lett a vége, hogy táncoltak. Akkor láttam tőlük ilyet először és utoljára, és hálát adtam a Természetnek, hogy akkor még taknyos kölyök voltam, így pedig igen homályossá változott az emlékkép az évek alatt. De egy szó, mint száz, én ezt nem fogom csinálni!
Csípőre tettem a kezem, miközben a másikkal egy poharat készültem leemelni az asztalra, amiből még akkor ittam, amikor Gerard felkelt a székéről, ezzel pedig félig elszakítottam róla a tekintetem, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében.
Ennek jócskán megártott, amit szívtunk, annyi szent... 
- Őőőő... - adtam hangot a kellemetlen érzésnek, hogy ennyire vigyorogva bámul rám, mígnem aztán hirtelen minden értelmet nyert.
Idegesen körbenéztem, aztán mikor megbizonyosodtam róla, hogy a részegek is elég jól szórakoznak holdpapunkkal egyetemben, és fel sem merül bennük semmiféle kétely azzal kapcsolatban, ahogy viselkedtünk és amit mondtunk, sóhajtottam egyet, de csak azért, hogy addig is felkészülhessek a delikvens kijavítására.
- Én nem vagyok a kategóriába tartozó bajba jutott hölgy. - mondtam, miközben nyugalmasan - bár némi erőbe került, hogy visszatartsam az eszeveszett röhögést, ami azóta készült feltörni belőlem, hogy rájöttem, nekem adja ennyire elő magát.
Aztán, amikor ismét ránéztem, minden eddigi erőlködésem szertefoszlott, és a következő pillanatban már a nevetésemtől visszhangzott a beszélgetéstől és itt-ott dalolástól hangos kocsma, én pedig könnyes szemekkel az asztalra borultam, hátha úgy halkabb leszek... de nem.

Gerard lefagyott. Arra számított, hogy a másik feláll és a karjába veti magát, hogy együtt tovább indulhatnak a vad és veszélyes országúton, mígnem eljutva arra az áldott helyre, ahol az apró növénykéket gonddal és törődéssel úgy ültetheti el a lány, hogy tudja, nem fogja őket egy állat, egy élő ember, egy holt sem kigyomlálni. Elég rendesen meglepődött, amikor Wynessa egyszerűen csak elutasította.
~ Ajjaj, ez kezd kínos lenni. Gyerünk, agyalj, gondolkozz...
Hirtelen eszébe jutott valami. Talán csak nagyon bizonytalan szegény. Biztos fél. Nem csoda, hiszen úgy lerohanta. Arra gondolt, a tény hogy holdpap elég, hogy bizalmat építsen ki vele. De ez nem elég. A bizalmat nem lehet pusztán egy titulussal kiérdemelni.
~ Hát, jó pap holtig tanul.
~ Ezt meg sem hallottam... - szólalt meg a fejében lakó démon.
Gerard a földnek szegezett kezét az arca elé emelte. Majd óvatosan oldalra tolta, mígnem teljesen elhúzta a feje mellett. Közben összetette az ujjait. Ujjbegyei közt elkezdtek az árnyak kavarogni, majd alakot ölteni. Egy rózsát formált meg vele. Egy fekete, üvegesen áttetsző, misztikus rózsát, szárral, egy-két levéllel és persze tökéletes szirmokkal. Beleszippantott, majd odahajolt Wyn arca elé és átnyújtotta neki.
- Elnézést. A szenvedély fűtött, nem tudtam visszafogni magam. De ne félj. - nyújtotta közelebb a virágot - Nem szégyen másoktól segítséget kérni.

Valahogyan a fulladás és a teljes időérzékelvesztés határán sikerült abbahagynom a nevetést, amikor is felemeltem a fejem, hogy lássam Gerard minden bizonnyal hűlt helyét, amit láttam is, csakhogy amikor oldalra kaptam a tekintetem, rá kellett ébrednem, a holdpap nemhogy nem hagyott faképnél, de még valami újabb varázslattal is próbálkozott. Varázslattal, amit minél tovább néztem, annál jobban furcsálltam. Sötételfektől sehol sem láttam ilyesmit, emberektől meg pláne, így akármilyen tökéletes mását képezte a rózsa a Természet alkotásának, gyanakvóan néztem az arcomba tolt... őőőő akármi is legyen, és még gyanakvóbban bámultam Gerardra, tekintve, hogy északról jött és ezt elnézve már egyáltalán nem esküdtem volna meg rá, hogy holdpappal van dolgom.
- Miféle varázslat ez? - követeltem tőle a választ egyelőre száraz, nyugalmas, szinte már nemtörődöm hangnemben - Ha azt hitted, ilyen könnyen csőbe húzhatsz, nem keltél fel elég korán.
Azt meg már gondolom, említenem sem kellett, micsoda szemeket meresztettek ránk az időközben visszatért személyzettagok, akik a többi vendéggel ellentétben egy kortyot sem ittak. Ekkor gondolkodni kezdtem. Ha ők idegeskedni kezdtek, akkor egyáltalán nem volt mindennapos például az, hogy valaki kétféle mágia tulajdonosává váljon - gondoltam itt előszeretettel a tünde-erdei csata tüzes Crispinjére -, vagy éppen az, amit Gerard elkövetett... vagy végső soron az, hogy az egész jelenet hogyan festhetett kívülről. Sóhajtottam, amíg a válaszra vártam, remélve, abból majd többet megtudok, de a világért se nyúltam volna ehhez a valamihe...
Ha lett volna ital a számban, annyi szent, hogy félrenyeltem volna, ugyanis a rózsához mellékelt magyarázat - meglepőségén kívül, miszerint ennek a suhancnak valamiféle átok folytán zsánere vagyok - egyszerre volt felháborítóan alábecsülő és veszélyesen furcsa. Keresztbe tettem hát a kezem a mellkasom előtt, aztán eszembe jutott valami, amivel visszavághatok.
- Csak akkor engedem meg, hogy kiszolgálj, ha megmagyarázod ezt az egészet. - mutattam a virágra, miközben másik kezemmel egy holdat rajzoltam a levegőbe, majd mosolyogva újra összefontam a karjaimat.

Gerard ismét meglepődött, viszont ezúttal jobban tudta álcázni.
~ Tehát az emberek nagyon csakran túlzottan elővigyázatosan. Gyakran nem képesek megállapítani valamiről, hogy veszélyes-e. Talán rossz tapasztalatok tették ezt vele. Valami mély sebet hagyott a szívén...valami régi, sötét emlék, ami miatt most is annyira nehezen bízik meg másokban. Még akkor is, ha népének egy pásztora.
A démon a másik, még szabad kezével a hajába nyúlt és végigfésülte azt az ujjaival.
- Ez egy bonyolult varázsige. Egy olyan varázsige, mely képes alakot adni a fantáziának. - simított egyet a rózsát tartó kezével. A virág követte a tenyerét, legalábbis úgy tűnt. Valójában azonban szép lassan szertefoszlott. A fekete szemcsék tündérpor módjára szálltak a levegőben, amerre Gerard tenyere legyezte őket. A fiú melankolikus, nyugodt szemekkel nézett rá a másikra.
- Nyugodj meg. Amíg én itt vagyok, senki sem bánthat. - egy sötét titkot látott a lány szemében. Valami fájdalmas emléket, amire nem akart emlékezni. Vagy épp ellenkezőleg, nem akarta elfelejteni.

Figyeltem, amint a varázslat semmivé foszlott, mint a szavak, amiket elfeled még az idő is, mert nem találtak becsülő fülekre. Azonban Gerard túlságosan érdekes mágiát használt ahhoz, hogy beérjem ennyivel magyarázat gyanánt. Egy varázslat, ami alakot ad annak, amit elképzelünk. Ha nekem lett volna ilyenem, akár még Lunasa arcát is magam elé tudtam volna varázsolni, csakhogy nem volt, és tudomásom szerint egyetlen sötételf holdpap sem mászkált ilyesfajta képességekkel odakint vagy idebent - tekintve, hogy itt nem is voltak sötét tündék rajtam kívül -, úgyhogy tovább kellett gondolnom ezt a dolgot. Gerard ránézésre embernek tűnt, ráadásul északi volt, akikről kevesebb információ állt rendelkezésemre, mint déli fajtársaikról, következésképpen pedig igen csak nagy bajban voltam most. Igyekeztem ebből semmit nem mutatni, s szórakozottan simogattam meg a rozmaring leveleit, mint aki nem is tulajdonít olyan nagy figyelmet annak, amit kérdez. Mintha csak udvariasságból tenné.
Vagy tette volna, ugyanis a holdpapsuhancnak már megint valami teljesen más járt a fejében, amibe jelenleg még fogalmam sem volt, hogyan fogom beleverni, hogy
NEM
VAGYOK
VÉDTELEN,
GYÁMOLTALAN,
TESTŐRRE SZORULÓ
NŐSZEMÉLY!
Legszívesebben hozzávágtam volna egy vázát, csakhogy megfogadtam magamnak, hogy kevésbé leszek agresszív, és még kevésbé kellene veszélyeztetnem a növényeim életét, úgyhogy a cserepekről is letettem, s csak egy gondterhelt sóhajjal jeleztem a fiú felé, nem kívánatos téma felé terelte a beszélgetést, ismételten. De gond egy szál sem, így legalább alkalmam nyílt dárdaként belé döfni egy másik kérdést.
- Mi vagy te, holdpap? A köpenyed alatt más rejtőzik.
Azt nem kellett tudnia, hogy én sem tudom, micsoda. Úgy gondoltam, sikerült úgy tálalnom, mintha én tudnám, s csak a szájából akarom hallani a megerősítést. Jól emlékeztem, mikor mondtak nekem utoljára ilyet, hol, és ki volt az, akkor pedig az este igazán más fordulatot vett, mint azt vártam volna attól a naptól, és tekintve, hogy nem szívesen ismételtem volna meg egyik részét sem, jó lett volna már végre megtudni, mi a fenéért hajtogatja ezt.
- Mitől akarsz te megvédeni? Még azt sem tudod, mi ellen harcolok.

Gerard kezdett nagyon ingerült lenni.
~ Mi baja ennek a lánynak? Hányszor kell még elismételnem, hogy nem akarok semmi rosszat tenni vele? Mi kell hogy elhiggye?! Mit bizonyítsak még?
Elkezdett vadul gondolkozni azon, mit válaszolhatna erre. De nem jutott eszébe semmi. belegondolt, miért is csinálja mindezt. Olyan természetesnek vette, hogy odament Wynhez, hogy felajánlotta a segítségét, hogy meghallgatta, hogy tanáccsal akarta ellátni. Kötelesség? Lelkiismeret? Becsület? Rájött, ő sem tudja igazán, mi motiválja. A lovagregények sem írták soha, hogy miért akart minden kóbor lovag a hölgyek segítségére sietni. Valahogy olyan természetesnek tűnt. Hiszen minden lovag ezt csinálja, ez a feladata lovagként. Ez a feladata holdpapként is. Egy eltévedt sötét tündét a megfelelő útra terelni. Elhatározta magában, hogy ezt sosem fogja többé megkérdőjelezni.
- Talán okra van szükségem, hogy segítsek egy hölgynek? - kérdezett vissza. A korábbi finom, enyhe tónus eltűnt a hajából. Komoly volt, velejéig komoly.

Nem kellett sok idő, szinte azonnal észrevettem a változást a kisugárzásában, s egy nyugodt arc-szemrevételezéssel "közöltem" is vele, hogy most már ketten vagyunk, bár remélhetőleg eddig is tudta, hogy nem éppen rózsás kedvbe burkolóztam. Most először éreztem, hogy a közöttünk megfagyott levegő, a csendtelen, kocsmahangú csend talán komoly veszélyt jelent. Talán mégsem tette zsebre a harcot, mely országaink közt folyt, ez pedig azt jelentette volna, hogy bizony jó nagy slamasztikába kevertem magam. De csendes maradt és mozdulatlan, ez a kőszobrot játszó viselkedés pedig megfosztott attól, hogy át tudjam gondolni a helyzetet.
Felkészületlenül ültem hát ott, amikor kinyitotta a száját, beborítva mindazzal, ami a szavaiból áradt. Első lendületből fakadóan azt hihettem volna, hogy mérges rám, bántani akar, ám a többi... nem. A valódi jelentés csírájában elnyomta ezt. Gerard - lett légyen akárki is, mert még mindig nem mondta meg - valamiféle kitartásba burkolt csalódottsággal töltötte meg a levegőt, már amennyire értelmezni tudtam. Vagy így akartam értelmezni? Nem különösebben leltem választ erre, egyedül csak az az egyetlen dolog zakatolt az agyamban, hogy valamit tennem kell, méghozzá másként, mint eddig. Nem kellett volna állandóan ellenségnek nézni mindenkit, nem kellett volna azt hinni, hogy mindenki tele van átkos sötétséggel, Veronia gennyes keléseivel, csak mert háború tört ki. Ez nem adott okot semmire. Okot.
Ismét a zsebembe nyúltam, ám ezúttal nem Netzach Lenyomatát kerestem meg, hanem pénzt. Valamennyi váltót, amiről azt gondoltam, fedezi a kocsmai számlát, lényegtelen. Csak letettem az asztalra, felálltam s hangtalanul övembe csúsztattam a botom. Ezután megfogtam két cserepet, s közéjük szorítottam egy harmadikat, így támasztottam meg őket a mellkasommal, azonban tudtam, hogy hosszú időre nem fogom tudni így tartani őket. Nyilván felmerülhetett így a kérdés bárkiben, aki ezt látta, engem és a hét cserepet: Mégis hogyan hoztam el őket ide? Nos, valójában nem én voltam, hanem néhány tünde, szám szerint pontosan három... akik találkozásunk pár pillanatának elmúltával azonnal kereket is oldottak.
- Nem. - mondtam neki, mialatt letettem a harmadik cserepet, s szememmel az egyik régebb óta ismert itt dolgozót kerestem.
Akárhonnan is néztük, ebből két kör lesz, ráadásul még megfelelő helyet is kellett találnom. Az az idióta démon, Corly említette egyszer, hogy Hellenburgban van egy könyvtár, amelyhez kert is tartozik. Talán az... de hogy oda hogyan fogom ezeket eljuttatni, nos... jelen esetben rajtam és Gerardon múlt, feltéve, ha volt még affinitása ezek után segíteni.
- Cserépre. - tettem hozzá ahhoz képest, ahogy mostanában beszéltem, halkan és nyugodtan, aztán léptem néhányat az egyik asztal felé, ahol végre-valahára megláttam azt a fiatalembert, aki ha esett, ha fújt, állandóan kötényt viselt, mintha fogadói konyhán dolgozna.
De csak néhányat, mert túlzottan érdekelt, mit fog szólni mindehhez a holdpap.