Küldetés: Cinder & Ash

Egy inda ereszkedik alá a gödör tetejéről. Nem tűnik csapdának. A végén még tényleg elfogadják a segítségüket. Az inda furcsán feketéskék színekben pompázik, tulajdonképp hosszú növényi ágakból font kötélnek tűnik. Miféle elementál-természetmágia lehet ez... nem is tudná elhelyezni az általa ismert kasztokban, a keveredése több mindennek, amit már látott. A lény, aki köszöntötte őket, most ott áll fent a gödör szélén. Mináék felkapaszkodnak Tessa mögött, alatt, illetve után. Be is mutatkozik. - A nevem Oonagh. - aztán oldalra dönti a fejét. - Ti kik vagytok? - Ismét jó kérdéssel fogadják őket...
- Wilhelmina von Nachtraben és ... - mutat Damienre, aki felkászálódik mögötte.
- Damien Nightwind. Tulajdonképpen felfedezők... - És a lény most fog a képükbe röhögni...
Ám a várt reakció elmarad. Lance a nyomukban mászott fel... így utólag belegondolva emiatt kicsikét zavarban kéne lennie. Főleg, mivel a haja még mindig szép. De ez persze sokakra igaz, és nekik itt fontos küldetésük van.
- Lance Kalver, zsoldos. - csatlakozik ő is a sorhoz. Végül pedig Edem Ara ér fel, követve Ida, a vámpír által, a sötételf pedig úgy tűnik, igencsak lenyűgözve és letaglózva áll ott, nézve a tűzlényt. - Minden Tisztelettel, Edem Ara Shine vagyok.
- Oonagh. - biccent. a Schwarzjäger a valaha-volt-tünde felé, a gyanakvás enyhén sugárzik belőle. - Ida von Schwarzjäger vagyok, a kis csapat felderítője.
- Igen, kitaláltam miért vagytok itt. Legalább is a legtöbb ember vagy segíteni akar, vagy meglopni. Sajnos egyik sem lehetséges. - Micsoda? Ezek szerint mások is akartak már segíteni? Kicsit csalódott.
- Én úgy tudom, nem sokan próbálták eddig. Márpedig biztos van valami megoldás - A self lány mintha csak az ő gondolataikat mondta volna ki. - Mit tudsz a lángokról?
Szóval nem is ők az elsők? Na szép. Erről vagy Nicholas nem tudott, vagy nem tartotta fontosnak, hogy tudják. Picit csalódott... - Úgy tudtam, nem jártak még itt előttünk...
- Mindünknek azt mondták, hogy még senki nem járt itt bent. Mire gondol? - néz kérdőn a zsoldostünde.
- Azt eddig is sejteni lehetett, hogy ilyen sokáig nem hagyja senki érintetlen ezt a területet, sokkal inkább valószínű, az hogy még senki sem tért vissza, aki beljebb merészkedett... és bocsánat, utólag is köszönjük a segítséget.
Ó, valóban, erről megfeledkeztek... Picit elszégyelli magát. Úgy tűnik, a kíváncsiság hatása erősebb mindennél.
- Ahogy te mondod, Edem Ara Shine. Sokan jöttek, de senki nem tért végül vissza. Tündék, gyászolni, helyiek oltani, banditák fosztogatni. Valamiért mindenki azt hiszi, hogy ez a hely egy kincsesbánya vagy egy szentély. - A lángszín jelenés hátrálni kezd, majd megfordul. - Gyertek velem, közben elmondom, amit tudni szeretnétek. A tűzről, az erdőről, amit csak akartok.
Amit csak akartok... Finom falatként ízleli a szavakat és alig tudja visszafogni magát, hogy lelkesen bele ne vágjon azonnal a faggatózásba.
- Hova megyünk? - kérdi Tessa. Ez a lány tényleg jobban hasonlít rá, mint gondolta. Hamarabb teszi fel a kérdéseket, mint ő. Ahhoz pedig már tehetség szükségeltetik.
Mina meghatott és érdeklődéstől csillogó szemekkel követi a tűzlényt. Egyrészt annak kinézetében merül el, másrészt pedig abban, hogy most nagyon úgy tűnik, lekerül a lepel pár dologról, és ez nem csapda. Amennyiben igen, ismét hiányolni fogják a vízdruidát... Damien komor, de reményteljes tekintettel halad mellettük. Túl szépnek hangzik ez. De bárcsak igaz lenne...
Lance kétkedőn fordul a csapathoz. - Biztos, hogy jó ötlet követni?
- Ha van jobb ötlet, hallgatjuk. De ha meg akarna ölni, minek segített ki minket a gödörből? - súgja Edem... furcsa, nemrég még őrá gyanakodtak. Valószínűleg az is alaptalan volt, akárcsak ez a gyanú. - Mindenesetre én szívesebben követem őt, mint futok az előbbi rémtől.
- Nem, nem jó ötlet követni. - rázza meg a fejét Ida. - De válaszokat ígért, és láthatóan beszédesebb, mint a kampós alak.
Megint a bizalmatlanság. Remek. Ezúttal viszont tényleg nem akarja sutba dobni érdeklődését ilyesmi okokért. Meg aztán, hm, lássuk, racionális érvek... nos, jobb választásuk úgy sincs.
Közben a tűzlény választ is ad Tessa kérdésére. - A faluba. Scarlet találkozni akar veletek.
Falu. Scarlet. "Hallgatnotok kellett volna Scarletre..." - Tehát még nem találkoztunk vele? Így hogyan hallgathattunk volna rá? - érdeklődik udvarias hangon, amennyire tőle telik jelen helyzetben.
- Skarlát. Találó név - pislog körbe Damien. Egy égő erdőben vannak, vajon ez véletlen lenne? Vagy csak túl sok ragadt rá Mina összeesküvéselméletei közül.
Lance szemforgatva, de beleegyezik, hogy kövessék Oonaghot. - Egy tűzoszlop volt, aki el akart minket küldeni. Lehet, hogy rá gondol.
Edemnek is felkeltette érdeklődését a dolog. - Már megbocsáss, hogy ilyen közvetlenül kérdezek. Te és ez a Scarlet, korábban is itt éltetek, vagy a tűzzel együtt jöttetek az erdőbe?
- Ő volt.- válaszol Lancenek Oonagh. - Legalábbis... ez bonyolult. A hang az övé volt, de a teste nem volt ott. majd megértitek, ha találkoztatok vele. És nem, Edem Ara Shine, mi itt éltünk. A tűz csak csapdába ejtett minket.
Szóval közös entitás... ez a tűz tényleg több, mint aminek hitték.
A kérdések feltételezhetően csak úgy záporozni fognak, így mindenféle kényszercselekvésbe kell kezdenie, nehogy elkezdje túlságosan is nagy árhullámmá tenni őket. Kezeit dörzsölgeti, ujjait hajtogatja, hol elöl, hol hátul fogja össze őket.
- Tünde voltál? - kérdi hirtelen Tessa. Ő is majdhogynem a fajtársa. Vajon ők mit éreznek? Teljesen mást, mint ő, amikor ránéz ezekre az egyébként gyönyörű lényekre?
- Az. Lord Amberglade hű szolgálója, a háztáji munkákban mint cseléd segítettem.
Sejthető volt, hogy a ház tagjaiból és az eleve itt élőkből lettek ilyenek. Ez már csak azt a kérdést veti fel, hogy... - Akkor a ház ura hogy élhette túl?
- Jó kérdés, meg az is, hogy hogyhogy nem tudott a már ide tett látogatásokról... és arról, mi lett a háza népével.
- Ki mondta, hogy túlélte? - kérdez vissza Lance, és ekkor jön rá Damien, hogy összekeverte Nicholast a ház urával. Hát, mindegy, úgy látszik, az a sok meleg, vízhiány... vagyis nem hiány, víz az volt, de egy lángoló erdőbe minden mennyiség kevés...s zóval a körülmények talán lefaragtak kicsikét a gondolkozásából. Újra be kell indulni. Most itt a lehetőség, hisz válaszokat ígértek nekik.
Edem előkapj egy üveget, ám gyorsan el is teszi. Talán kifogyott...
- A túlélte az elég erős kifejezés. - válaszol a tűzlány, szomorú mosollyal az arcán. - Csak annyira, mint én, de még annyira sem. De hiszen láttátok, nem kell győzködjelek titeket. Lord Sean nincs a legkifinomultabb állapotában. Pedig higgyétek el, igazi úriember volt azelőtt.
- Aki üldözött minket? - csodálkozik el Tessa.- Nehéz elhinni, de gondolom, akkor nem sarlóval fogadta korábban a vendégeket.
Tehát van humorérzéke az ilyen helyzetekre, ez jó, ez segíti feldolgozni a fájdalmakat... Remélhetőleg Oonagh sem sértődik meg. Bár úgy tűnt, neki is van, nem is kevés.
Nem akárkivel találkoztak ezek szerint. De legalább ez lecsökkenti a lehetséges tűzlények számát valamennyire. - Micsoda ez a tűz? Hogyan jelent meg? Kell legyen valami oka, hogy csak itt van, és máshol nincs..
- Nem mintha Finsterwald sokkal gyönyörűbb helynek ígérkezne.
- Nos, igen.. Finsterwald egy másik kalandra hagyja majd, hogy megoldják a rejtélyét.
- Azt elmondta Sir Nicholas, Abaddón pusztítása miatt jelent itt meg. - magyaráz Lance, ám ezt a választ valahogy még nem érzi kellőképp kielégítőnek. Abbadón miért épp ezt a helyet választotta?
- Ne feledd, azt se mondta nekünk hányan vesztek oda. Én nem bíznék abba amit korábban hallottunk. - mutat rá Edem, ami elég jogosan hangzik. Pedig bíztak Nicholasban... noha már akkor is gyanús volt, miért hárítja el minden kérdésüket. Ha felbérelt egy csapatot és gyakorlatilag a bizonytalan halálba hajlandó őket küldeni, információk lettek volna a minimum. Vagy hogy velük jöjjön. Bár akkor talán belőle is ez a lény lett volna... ilyen, mint ő. - Azt mondta, mi leszünk az elsők, akik betesszük a lábunkat ide... de mindegy már. - felel sóhajtva Edemnek. Nyilván nem így volt.
- Nicholas úrfi még él? Különös... ő sosem próbálkozott. - mosolyodik el Oonagh. Mi a fene, egyikük sem tudott eszerint a másikról? - Azt hittük, meghalt. De igazad van, Lance Kalver, a sárkány tüze hozta a pusztulást. Az, hogy mégis megvagyunk már Scarletnek köszönhető.
- Mi is csodálkoztunk, hogy nem jön... Igazából ő küldött minket.
Ez... elég érdekes. Kezd gyanúsnak feltűnni a tünde alakja. - Miatta vagyunk itt. Igen. Azt mondta, hogy... hozzunk igazságot családja földjére, hogy apja nyughelye ne legyen megszentségtelenítve. Valami ilyesmit.
- Vagy nem tudott róla… - gondolkozik el Lance, majd előveszi a kardját és ránézve megkérdi: - Fragarach! A férfi, aki ideküldött minket, tudatosan hazudott nekünk?
Komolyan a kardtól vár választ...?
Ahogy a reakciójából kiveszi, meg is kapta.
- Végül is tényleg mindegy. Így is, úgy is jöttünk volna. - zárja le a történteket magában Edem. Ez bizonyítja az elszántságát legalább.
- A Válaszadó. Ez a kard... sok tünde kutatott utána. - Oonagh közelebb lépett már Lancehez, és hol őt nézi, hol pedig a pengét, olyan áhítattal és csodálattal, hogy Mina arcocskái még pirosabb színt vesznek fel és valamiféle enyhén kellemetlen érzés kezd égni a mellkasában. Irigységhez, féltékenységhez hasonló undorító érzelem, amit nagyon nehezen tud elűzni onnan. - Gyönyörű. -
- Köszönöm. - feleli hallható büszkeséggel a hangjában Lance, és mintha ő is elvörösödne kissé. Oonaghon ilyesmit nyilvánvaló okokból nehezebb felfedezni.
Majd a tűzlény hátrébb is lép, haladniuk kell. - Gyertek, már nincs messze.
- Wow, ez bármilyen kérdésedre válaszol? - Tessának is elnyerte tetszését.
- Igen, bármilyenre, de nem találja ki, mire gondolok, úgyhogy nagyon pontosan kell mindig fogalmaznom, és csak én tudom megfejteni a válaszát. Egyébként nem, nem hazudott nekünk Nicholas, legalábbis tudva és akarva nem, úgyhogy máshol van a kutya elásva.
Miféle ereklyék voltak szétszórva ebben a világban? Mind Damien, mind a vámpír csodálkozva nézik a különleges képességű fegyvert, ami láthatólag híresebb, mint hitték. Halvány mosoly fut át a self arcán. Elnézi a tűzlényt és Lance-t. Valaha egyek voltak... azazhogy valaha a tűzlény is pont ugyanilyen tünde volt. S talán lesz is?
Nincs messze, ez felettébb jó hír. Minának nem kell kétszer mondani, sebesen szedi a lábát, persze csak óvatosan és vezetői nyomdokaiban, nincs kedve olyan parázsba lépni, amit nem ismer.
Öt percig haladnak, közben Mina mindenfelé érdeklődve nézeget körbe-körbe, mintha egy mesevilágba került volna. Egy sövénykerítést találnak, mely ugyanazon feketés indákból áll, mint amin felhúzták őket a csávából. Azaz a gödörből. Ahogy átpréselik magukat a szálak között, úgy érzi magát, mint egy kislány, mint mikor új volt számára a világ, meg mint négy éve, mikor még szintén borzasztó gyerek volt, és... az a baj, hogy most se érez nagyon mást. Csak most tudatosabban az. Csillogó szemeit érdeklődve veti erre a kis gyöngyszemre itt a tomboló lángok közepén. Egy falu. Egy apró falu, ahol több Oonaghhoz hasonlatos valaha volt tünde jár-kel, érdeklődő tekintetükkel vizslatva őket, ahogy haladnak. Néhol szenesek a fák, de egyébként minden új és helyrehozott, de hogy miből csinálták meg... hacsak nem saját erejükből.
- Üdvözöllek titeket Emberhavenben.
- Ha ez itt van... akkor lehet még segíteni rajtatok. - mosolyog.
- Mi ez a rengeteg inda? Emiatt nincs itt tűz? Vagy itt egyébként se volt? - kérdezget Tessa, majd Lance is felteszi azt, ami az egyik kérdésével szinte teljesen azonos.
- Hogy kerültek ide az indák?
- Ezeket úgy hívják, hogy "éjrózsa" indák. Teliholdkor kinyílnak, olyankor igazán gyönyörűek. Egy... jóakaró adta nekünk. Megállítják a tűz terjedését, de csak bizonyos területet tudnak benőni. Gyertek, Scarlet már vár. -
Éjrózsa... Csodaszép. Akar ilyet a saját kertecskéjébe, ennél gyönyörűbb dolgot nehéz elképzelni... még ha fekete is, de valóban az éjjeli teliholdra emlékeztet. És ennek itt még nincsenek is virágai. Milyenek lehetnek, amikor kinyílnak? És az illatuk? A hatóanyagaik? Annyi meg annyi kérdése lesz Scarlethez...Szinte betolakodónak érzi magát itt, mintha joga sem lenne taposni ezt a földet. De itt van, és ha itt van, akkor már annyira akarja kiélvezni a csodáit, amennyire csak lehet.
Mina szemei úgy csillognak, mint egy kislányéi, aki felfedezi a világot. Persze ez nem nehéz, ha a világ olyan dolgokat tár elé, amik eddig nem voltak és amiket elképzelhetőnek sem hittek. Damien is csak kapkod a levegő után, ahogy nézi ezeket a képződményeket, amivé ez a furcsa mágia vagy katasztrófa vagy ki tudja, minek lehetne nevezni, tette a tündéket. Úgy érzik magukat, mint valami betolakodók, de egyben mégsem. A self legalábbis... valamennyire idetartozott. Még ha annak idején a fajtáját nem is nagyon fogadták el maguk közül valónak. Most talán majd megteszik, ha sikerül megszabadítani őket valahogyan.
Szívük hevesen dobog, ahogy kísérőjük bekopog egy házba.
- Scarlet, ők itt akiket kértél. Felderítők, ő itt Scarlet. - mutat a tűzlényre, aki ajtót nyitott.
Fenséges hölgyemény lehetett egykor, hisz most is az. Sárgásvöröslő teste mintha folytonosan égő parázs lenne, vonásait piros-.éjszín csíkok rajzolják ki, az egész vibráló jelenés megfoghatatlan evilági szemekkel, mint maga a tűz, de azért próbálkozik vele. Ijesztő lenne nagyon, ha nem épp ilyen barátságos körülmények között találkoznának.
Mi az, hogy ő várta őket... hát nem Nicholas volt? Vagy Nicholas is Scarlet lenne?
- Üdvözlöm. Damien Nightwind.
- Wilhelmina von Nachtraben. - feleli halkan és szendén, mint egyetlen... na jó, a kettő közül az egyik kilógó fajú.
- Üdvözletem, én Tessa Hendriks vagyok
- Lance Kalver, szolgálatára. - köszön udvariasan és formálisan a zsoldos. Edem viszont most a szokásosnál is jobban el van ájulva a látványtól...
- Gyönyörű... - sóhajtja elemi csodálkozással, majd rögtön észre is veszi magát. ... Bocsásson meg. Edem Vagyok Edem Ara Shine.
Mina erősen somolyogva pislog az irányába. Bájos... komolyan, harcedzett tapasztalt selfeket és elfeket zavarba tud hozni egy tűzlény... most hogy már itt tartanak, eddig csak női alakúakkal találkoztak, akik ilyen szépek lettek volna. Pedig ha nem így lenne, nem csak a férfiaknak lenne okuk pirulni.
Talán nem kéne ilyeneken gondolkoznia. De örül, hogy már nem csak ő van itt a nagy lelkesedésével a tűz iránt.
Scarletnek tetszésére válnak a bókok. A kimondottak, s a kimondatlanok is. - Ti vagytok hát a bátrak, akik nem riadnak meg a pokoltól. Üdv néktek, kalandorok. Gondolom rengeteg kérdésetek van. Oonagh, maradt még a tegnapi vízadagból és kenyérből?
- Egy kevés. - feleli Oonagh.
- Hozd ide, kérlek. Vendégeljük meg a vendégeinket, így illik Amberglade lovag birtokán.
Víz és kenyér.. ha ezzel szolgálhatnak, hát ezzel szolgálnak. Még így, sokszoros átkukban se veszett ki belőlük az udvariasság.
Némi büszkeség terjed szét a mellkasában. Azok vagyunk, talán. Bátrak. Akik nem félnek a pokoltól. Kérdéseik pedig kétséget kizáróan vannak. Tessa ügyesen összefoglalja a hátterüket - amennyiben Scarlet nem tudná, bár az a sejtése, hogy igenis tudja -, így kíváncsian várja ő is a beszámolót. Furcsa, hogy ilyen lelkesek. A tűzlény csak annyit mondott, menjenek innen és valószínűleg úgy gondolta, ne is legyen több dolguk Cinderwealdben.
- Köszönjük - hálálkodik Tessa. - Mielőtt bármit is kérdeznénk, szerintem mindannyian szívesen vennénk, ha előtte felvázolnád előttünk a helyzetet, hogy mi is történt pontosan, és mit kellene tudnunk a tűzről. Megoldásért jöttünk, vagyis nem, inkább azt reméljük, hogy mi hozzuk el azt - foglalja össze nagyon is helyesen a helyzetet. - Viszont alig tudunk valamit. Nicholas Amberglade bízott meg minket ezzel a feladattal, de nem sok információval látott el bennünket.
- Köszönjük. - biccent Lance is. - Nekem most csak egy kérdésem lenne így hirtelen. Az indákat milyen „jótevő” adta?
Scarlet felsóhajt, majd kimondja a bevezetőmondatot, amelyre igencsak várt már valószínűleg a társaság valamennyi tagja. Scarlet sóhajt
- Úgy néz ki, ez egy hosszú beszélgetés lesz. Gyertek be, elmagyarázom az elejétől a végéig.

Tristan kardjának előrántása egyértelművé tette a csata kezdetét. Első dolgom a füstölő begyújtása és ledobása volt a hátunk mögé, hiszen még így is számottevően megnehezíti az átkozottak dolgát, hogy nyílt terepen vagyunk. Ki akartam használni a belőle származó előnyünket, így támadás helyett megvártam míg az egyik nekem ugrik. A többiek sem tétlenkednek, a novícius szenteltvízzel, Kylin a nyilaival, míg Gloria a már korábban is látott Sacra Lux-szerűséggel keseríti meg a lovasok életét. Azok nem is tudnak ellenállni, az egyik lerepül a nyeregből, míg a másiknak a lova bánja a sok területi sebzést: a lovából leesve Tristan kardja végez vele. Végül én is a képbe kerülök, egy embermágus botot szorongatva veti nekem magát az egyik, de a Judica mea-val az utolsó pillanatban megállítom az offenzíváját. Visszatámadás gyanánt a Flagellatio láncaival a jobbjára lesújtva zavarom össze, míg kardommal a törzse felé szúrok. A csel beválik, az őrült szinte beleugrik a kardomba, amit én nem is vagyok rest még inkább elmélyíteni benne. A többiek is kiveszik a harcból a részüket mellőlem, és csak egy éli túl, akinek sajnos sikerül is elmenekülnie.
- Kicsit…Túl gyengék voltak, vagy csak én számítottam arra, hogy erősebbek lesznek? – kérdezi Kylin.
- Ez tényleg gyors volt. Gyanúsan gyors. Talán vannak többen is. - hangzott a válasz a nővér szájából, Jeroboám pedig azonnal igazat adott neki.
- Vannak. Egy egész szektányi őrült.
Ekkor tűnik fel, ahogyan az egyik, akit halottnak hittem fájdalmasan lassan, de megmozdul. Van kitől információt szereznünk.
- Hallgassuk ki azt, aki még él. – mondom, és a kardomat előhúzva lépek elé. - Hányan vagytok összesen? Kik vannak a kúriában? - forgatom meg a kezemben a kardot, utalás gyanánt. Ha alapjáraton őrült, a fájdalomtól vajon megjön az esze?
A nekromanta leveszi a maszkját és igyekszik hátrébb kúszni, el a kardom hegyétől, de nem hagyom neki. Óvatosan követem ahogyan hátrál, kardomat folyamatosan hozzászegezve, hogy még csak eszébe se jusson bármivel próbálkozni.
- A nevem Kean. Kean Duskrim, és Einburgban lakok... Nos, laktam. Ott szedtek össze. - egy picit vár, aztán felsandít. - Mi is volt a többi kérdés?
- Hogyan szedtek össze? Hányan vagytok, és kik vannak a kúriában, az erdő közepén? De ha már itt tartunk...hogy nem égtek el? - adok meg neki amit kér, abban a reményben, hogy most már képes lesz fel is fogni amit kérdezek. Csak most tűnik fel, hogy Kylin mellém oldalazott, és ő is „besegít” a kihallgatásban.
- Számodra is jobb lesz, ha beszélsz és akkor élve hagyhatod el az erdőt és kezdhetsz valahol új életet, új lapokkal. - Van amikor a kedvesség hatásos, de véleményem szerint ez nem az a helyzet volt. Az alak félt, és esélye nem volt, hogy kikerüljön a szorításunkból, akkor meg minek vesződni a szép szavakkal? Rászólni Kylinre azonban teljesen felesleges lenne így csak szótlanul hallgatom, ahogyan beszél a fogolyhoz. Így hogy egy kis időm van, tudok a hátammögötti beszélgetésnek is szentelni egy kis figyelmet.
- Ha megszüntethetjük, hogy égjen az erdő, az csak jó lehet nem? - kérdezi Jozef a nefilimet.
- De ha felderítjük az örökké égő erdő okát, az semmiképp sem lehet rossz. Másképp látod talán? - mit mondhatott a nefilim, amire ilyen válaszok születtek?
- Megkerestek, mint a legtöbb ilyen szekta szokta Himmelreich óta. Beszéltek, és meggyőztek. Aztán rám tették ezt. - válaszolta végül a holdcsókolt is, majd bizonyítékképp felhúzta karján a ruháját, hogy meglássuk a láng alakú tetoválást. Érdekes volt, a vonalakon belül mintha égett lett volna a bőr. Kínszenvedés lehetett felrakni. - Ez véd meg a tűztől. De nem gondoltam, hogy az Egyház belekeveredik. - feleli a fiú, aztán rettegve Kylinra néz. - Ha nem tudok eleget meg fognak ölni?
- Miért gondolod, hogy nem lehet? Minden lehet rossz. Nem ismeritek az erdőt, talán a titka megöl, ha kioltjátok pedig megölitek.[/color] - fülelek hátra, bár a fiúra nézve, hogy ezzel is feszítsem kicsit az idegeit.
- Mit gondolsz? - húzom végig a pengét a lábán végül, miközben erősen markolom, nehogy kitudja rántani a kardot a kezemből. - Harmadjára kérdezem, ne kelljen többször. Kik vannak a kúriában, és hányan vagytok összesen? - Persze nem tervezem megölni, élve hasznosabb: nem csak élő térképként funkcionálhat, de ha megsebesítem a lábát, elmenekülni se tud majd.
- Egy élő erdő véleményem szerint jobb, mint egy lángokban haldokló. Talán élőnek gondolod ezt itt? - nocsak, csak nem ingerültséget érzek ki a hangjából a novíciusnak?
- Nem, nem fogunk. Beszélj nyugodtan. - csilingeli továbbra is a nő, majd ő is hátrafordul a nefilimhez. Úgy tűnik egyre kevésbé bírják a nefilim hozzáállást a dolgokhoz. -  S te talán ismered a tündék erdejét nefilim? Ismered a fáit, a rajtuk élő állatokat, a lumbjuk alatt növő növényeket? Vagy csak az utat ismered benne ott, ahol ezek a hamis lángok égnek...
- Tudnunk kell átok-e vagy csoda. A tudás önmagában nem öl, csak akkor ha rosszra használják. Azt meg már mi, halandók tesszük. - Jeroboám úgy tűnik feladta, hiszen szótlan marad, csak Kean kezdi meg a válaszát előttem.
- Fogalmam sincs. Huszan-huszonöten, talán. Abban a házban pedig nincs semmi, csak valami fantom akit a Láng Kultusza úgy hív, hogy a Próféta.
- Mit tudtok a Fantomról? Tudjátok mitől ég az erdő? - kevés az esély arra, hogy egy újoncnak bármi fogalma lesz az igazságról, de meg kellett próbálnom – abban pedig csak reménykedni tudok, hogy a maradék húsz is ilyen könnyen adja magát. De kilehet ez a próféta?
- Jobb lenne indulni, őt útközben is kérdezgethetitek. - okoskodik bele a novícius. - Egyébként miért csak négyen jöttetek ránk és honnan tudtátok, hogy egyáltalán itt vagyunk, csak nem ettől a Prófétától?
- Semmit. - rázza meg a fejét a self fiú. - Abban sem vagyok biztos, hogy létezik. Az erdő meg állítólag azért ég, mert a sárkány felgyújtotta. És nem "rátok" jöttünk, csak elküldtek minket felderíteni.
- Látod, hogy megy ez, köszönjük. - mosolyog rá még egy utolsót a nő. Azt hiszi ez vált be? Nem mintha egyébként már befejeztem volna.
- Hol vannak a többiek, össze-vissza, vagy van valahol egy táborotok? - nézek körbe a kérdésem után, van e valakinek hozzáfűzni valója. Úgy tűnik nincs.
- Van egy tábor, a kúria mellett. Ott vannak a többiek. - feleli a fiú, aztán felnéz. - Mostmár… elmehetek? - Továbbítom is a pillantását Tristannak, őt kezdem el nézni – legalább ennyi jó legyen abban, hogy nem én vagyok a vezető, nem engem kell utálniuk egy ilyen döntés miatt.
- Én elengedném, a másik meg már úgy is értesítette a többieket, így attól sem kell tartani, hogy beárul minket. - javasolta a novícius, annak ellenére, hogy senkit nem érdekelt a véleménye.
- Szerintem ez a kapcsolat gyümölcsözőbb is lehet. Segíts nekünk, hogy elvégezzük a feladatunk, harcolj mellettünk, és cserébe elintézem, hogy az Egyháztól amnesztiát kapj. - folyt bele végül a nővér is. Valóban eltudta volna intézni, vagy csak blöffölt, hogy segítsen nekünk a fiú? Hazudna vajon?
- Harcoljak? Nem, azt nem. - Rázza meg a fejét; Tristan erre csak sóhajt.
- Nefilim, van itt biztonságos terület?
- Nincs. - feleli Jerobeám. - De kelet felé ötven méterre van egy hely, ahol hagytak a lángok egy tenyérnyi életet. A féltünde bólintással nyugtázza.
- Oda megyünk, te meg velünk jössz. A küldetés most lett bonyolultabb, szóval idő kell, hogy kitaláljuk mi legyen. Idő és egy terv.

Ahogyan menetelünk a hőség egyre inkább elviselhetetlenebbé válik még ezekkel a medálokkal is – azt a néhány métert amit megtettünk sokkal többnek érzem. Végül azonban csak kilyukadunk egy apró kis tisztásra, ahol nem ég semmi, hála annak, hogy fák sincsenek.
- Jó lesz? – kérdezi Jeroboám, mire Tristan bólint egyet.
- Igen…kö…köszönöm. – préseli ki, miközben berángatja a nekromantát a tisztás közepére, és lenyomja a földre. Ezalatt mintegy magának mormogja – Nekromanták…miért mindig nekem jutnak a vallási fanatikus bolondok?
Én mindeközben azon gondolkodom, hogy le kellene vágni a kezét: úgy nincs probléma azzal, hogy megszökik, csak talán nem bírná túl sokáig itt. Természetesen nem adok hangot az ötletemnek, ne nézzenek agresszornak, úgyis lesz aki megteszi helyettem. Tristan megjegyzésére csak szolidan mosolygok: vajon mi is közzé tartozunk?
- Mi lenne, ha kicsit összekarcolnánk azt az ábrát a kezén? - szólal meg a novícius első befutóként. Tudtam hogy nem fogok csalódni benne. - Akkor itt hagyhatnánk, úgy sem tudna elmenni.  Nem lenne jó sietni, talán nem lesz idejük felkészülni, de minél tovább késlekedünk, annál veszélyesebb lesz. - magyarázza tovább a magáét, miközben leül a földre.
- Összekarcol... MI? NENENE! - kezd el sopánkodni a fiú, mire Tristan csak pofon vágja, hátha ellhallgat. Hála az Úrnak valóban azt tette.
- Hallgass már, még nem mondtunk semmit. Viszont ha hangos vagy lehet addig hevítem a kardom, míg hozzá tudom sütni a nyelved a szádhoz, világos? – nyomatékosít a zsoldos. Egy inkvizítor veszett el benne.
- De nem a lángok miatt…Ellenben ez ránk is vonatkozik. Berontani mindenféle terv és ismeret nélkül nem lenne jó ötlet. Lehet, hogy ez a négy nem volt éppen kihívás, de nem jelenti azt, hogy a többi közt ne lenne olyan, aki az lenne számunkra. - fűzi hozzá Kylin, még mielőtt halkan megszólalna – Milyen rég másztam rajtatok
- Egy kérdést még jó lenne tisztázni... Valóban nekromanták, vagy inkább amolyan kultista félék? A lovaik élőholtaknak tűntek, ugyanakkor ha szolgálnak valakit az inkább az utóbbi lenne.
-  Kell egy terv. Mondjuk, hogy ez a kúria. Hol vannak a társaid? – fordul újra a fiú felé Tristan, miközben én a nő kérdésére válaszolok.
- Igaza van Gloria nővérnek. Sajnos nem volt időnk megfigyelni a harcmodorukat, de a nekromantákra nem jellemző az ilyesfajta toborzás, sem az angyalok emlegetése sem. Hé kölyök, láttad már hogy csontvázat, zombit, vagy szellemet idéznek a társaid? Miből állt a beavatásod? - környékezem meg én is.
- Sok új toborzott van? Ismeritek egyáltalán egymást? - kezdődik el a kérdések áradata. Csodálatos, megint nem fog tudni válaszolni egyre sem a kis beszűkült fejével.
- Tristan, erre semmi szükség. - közli nyugodtan a nővér még az előzőekre.
- Semmi szükség?  - vonja fel a szemöldökét a féltünde fiú. - Egyikőjük elmenekült, nem igaz? Mi van, ha keresnek. Jobb, ha nem óbégat és árulja el, hogy hol vagyunk.
- Láttam zombikat, meg minden ronda élőholtat, de bármit idéztek meg ugyanúgy lángolt meg parázslott, mint a lovak. És fogalmam sincs, Einburgból ketten jöttünk el velük. Én és Nath. - kap végül szót fogoly is.
- A fiú elég okos ahhoz, hogy tudja: csak magának ártana azzal, ha kiabálni kezd. Ugye? - nézek rá egy kedves mosollyal. - Miből állt a beavatásod? Láttál csápokat? - kérdezem, hiszen általában arról a legegyszerűbb megismerni a mélységit meg a szolgáit.
- Ha nem ismerik egymást, akár mi is megpróbálhatjuk eladni magunkat ilyen szektásoknak, nem? - ötletel a novícius. Meglepetettségemben csak az önuralomnak köszönhettem, hogy nem hőköltem hátra: egy értelmes ötlet.
- Mert egy pap, egy novícius és nővér el tudná hitetni velük, hogy hisznek abban, amiben ők? - kételkedik Kylin. A többiek képességében én sem bíztam ugyan, de ha hallgatnak és bólogatnak ameddig én beszélek, akkor nem lehet baj.
- Ami azt illeti. A próféciát már elmondták. Azt mondjuk újoncok vagyunk akiket ő toborzott, és még nem tanultunk meg dolgokat idézni...
-  Csápokat? - vonja fel a szemöldökét a fiú. - Nem. Miért láttam volna? A beavatás csak annyi volt, hogy rám tették a jelet és elkezdtek alapokat tanítani. Még nem tudok magamtól megidézni semmit, mert azt mondták nem estem át a Felajánláson. - veszi fel a beszélgetés fonalát.
- Igaza van Jozefnek, ez egy jó ötlet. - bólogatok és mosolygok rá a fiúra, majd Kylin felé fordulok - Szerintem kivitelezhető. Ha meglepettnek látszunk majd, az se lesz feltűnő. Mindössze azzal lehetnek gondot, ha a tetoválásunkra akarnak vetni majd egy pillantást... - kezdek el hangosan gondolkodni. Megidézni...úgy tudom vannak olyan kultisták is, akik szörnyeket tudnak magukhoz szólítani, ahelyett hogy maguk mennének harcba. Ezek is közéjük tartoznának? - Tudod miből állt volna a felajánlás?
- Fogalmam sincs, valami vallási rituális... akármi. De elvileg az után jön az, hogy saját szolgákat idézhetsz. – úgy tűnik tehát, hogy igazam lesz.
-  Nézz rá. - érvel a novícius a fiúra mutatva - Ha róla elhitték, hogy közéjük tartozik, akkor ennyit mi is tudunk alakítani. A tetoválást meg ők se rögtön kapták meg, gondolom. - szájal.
- Talán sikerülhet, de ha mégsem... Akkor a tetoválás lesz a legkisebb gondunk. - sóhajt Kylin.
-A nagyobb gondunk az az, hogy ha rólunk el is hiszik...  - mondja Tristan, aztán maga mögé bök Jerobeámra. - Mi lesz vele?
- Hát ez tényleg gond. Mondhatnánk, hogy a foglyunk, de az elég veszélyes lenne számára.
- Vagy.... Távolabbról követ, velem együtt, mivel, ha kitör a balhé, nem tudom, hogy mennyire lennék hasznos egy íjjal.
- El kell hagynia az erdőt, nehogy megtalálják. Elég okos vagy hozzá, kölyök? - nézek rá a Keanra, és remélem hogy a korábbi megnyilvánulásaink eléggé bíztatóak voltak számára ahhoz, hogy megtegye. Persze a legegyszerűbb az lenne, ha megölnénk, de nem fogom megutáltatni magam ezekkel a galamblelkűekkel...hátha Tristan megteszi helyettem. - Van valakinél olyan fa, amit megtudunk égetni? Talán ha letörnénk egy darabot ezekből a fákból az is működne...Korommal odatudnánk hamisítani a tetoválást a kezünkre.
- Nem lenne jobb, ha a kis nekromanta fiút megunkkal vinnénk? Megmondjuk, hogy ő toborzott minket, talán hihetőbb, mintha csak beállítunk. - reagál előbb a szerencsétlenre, majd Jeroboámra a nővér – Tényleg elég feltűnő... de eddig is túlélt az erdőben valahogy.
- Figyeljetek, Shauna meglépett. Talán már szólt nekik. Ha én is ott leszek biztos, hogy lebuktok. - érvel amellett a fiú, hogy elengedjük. Jerobeám erre csak megvonta a vállait arra, hogy zavar.
- Ha teher vagyok úgy majd tartózkodom a megjelenéstől. Ne féljetek, nem a ti feladatotok rám aggódni.
- Ez igaz. - bólintok azért rá. - Meg tudod oldani, hogy azért a közelben maradj?
- Nem vagy teher, csak aggódunk. És mivel most már velünk vagy igenis a feladatunk. De bízunk benned.
- Megleszek. Itt leszek. - mondja a nefilim, aztán a szárnyai szabályosan lángra kapnak, majd mintha egy nagyon erős szélfergeteg elfújná az alakját eltűnik, csak némi furcsa, aranyló pernye marad utána. Meglehetősen stílusos és látványos módja a felszívódásnak.
- Szóval... - szól közbe a sötét tünde fiú reménykedve - ...elmehetek?
- Persze.  - mondja Tristan, aztán mellé lépve kardot ránt és beledöfi az egyik combjába. - Csak bicegj gyorsan, nehogy megfakuljon a rajz a kezeden.
Én se csinálhattam volna, szinte már büszke vagyok Tristanra, ahogyan felkiált a földön fekvő.
- Biztos szükség volt erre? - hördülök azért fel, annak ellenére hogy a válasz egy egyszerű „igen” erre a kérdésre, de a többiek nem kell hogy ezt megtudják – Tehát marad a beépülés ötlete. - morfondírozok, hogyan lehetne hitelesebbé tenni a dolgot. - El ne felejtsük elrejteni a puskáinkat vagy pisztolyainkat, nehogy az elárulja nekik kilétünket, valamint a nyakékekkel se lenne feltétlenül rossz ötlet ezt tenni. - nézek körbe tüzetesen, látszik e valakinek a nyakában az ékszer, nem akartam egy ilyen apróságon elcsúszni.
- Én rendben vagyok. - tárta szét a karját a novícius. – Igyekezz, hogy épségben kiérj. - biccentett a sebesültnek. Miért nem kíséri el, ha ilyen kedves?
- A nyaklánccal nincs gond, de az íj és a tegez más kérdés nálam. - mondja Kylin, miközben bekötözi a sebesültet. Csak tudnám miért pazarolja rá az anyagot.
- Nekem két puskám van, de nem hiszem, hogy el tudjuk rejteni. Majd kibeszélem, A buzogány nagyobb gond.
- Akkor hát... - teszi csípőre a kezét Tristan, aztán eszébe jut valami. - Nem kérdeztük meg merre van a bázisuk.
És valóban. Már kezdenék aggódni, mikor az egyik közeli lángoló bokorról egy lecsapódó kis láng jelez nekünk, csíkot húzva az egyik irányba. Legalább nem csak beszélni tudott a nefilim. Kardomat az oldalamon hagyva, a nyakéket pedig a ruha alá rejtve készülök az indulásra, és mivel Gloria sem rejti el a fegyvereiet, én sem gondolkodom rajtuk – jobb ha összecseng a fedőtörténetünk.
- Akkor? Megyünk? - sietett egy kis pakolózás után a novícius.
- Mehetünk. Menet közben beszéljük meg mi a fedősztori. Szerintem ha a puskákat nézzük, akkor legyünk dezertőrök.
- Sötét tünde. Miért pont egy sötét tünde... - morfondírozott magában Tristan, miközben elindult a tűzcsík mutatta irányba. Erre eddig nem is gondoltam…ugye csak véletlenül találtunk pont egy selfet a maszk alatt?

A furcsa nevű tűzlény egy furcsa, világos fából levő hordót hoz, valamint rozskenyereket, melyeknek már a gondolatától is csorogni kezd a nyála majdhogynem. Olyan frissnek tűnnek. Kenyér... jelen pillanatban ez is mennyei manna.
A szoba, amelyben helyet foglalnak, elég többcélúnak tűnik, lakószobának is nevezhető, de alkalmas étkezésre, meg mint ahogy most esélyesen ki fog derülni, hosszú tárgyalásokra is.
- Sajnos csak ennyivel tudunk titeket fogadni, több nem igazán jut.
- Köszönjük.
Összegyűlik a nyál a szájukban rátekintve az érkezett friss ennivalóra, még ha az nem a legkülönlegesebb fajta is, mégis csak annyit meneteltek már, hogy jól jön a táplálék.
- Nagyon köszönjük. Tökéletes ez most.
Damien is köszönetet nyilvánít, majd mindketten elvesznek egyet-egyet.
- Ezt is nagyra értékeljük.
- Igazán nem kellett volna, nagyon köszönjük.
Miután mindenki hálát nyilvánított, vesznek is a mannából és falatozni kezdenek. És de, kellett ez... nagyon is kellett, étel nélkül fogalma sincs, hogy bírták volna a folytatást. A kenyér íze olyan finom, hogy biztos benne, hogy otthon és nyugodt körülmények között se tudna így ízleni.
- A történet kezdete azt hiszem ismerős lesz. Emberek és vámpírok háborúztak, aztán egyszer csak megjelent egy fenevad, aki úgy hívta magát Abaddón. - kezdi el regélni a történetet Scarlet. - Lord Amberglade nem igazán hitt a dologban, jobban lefoglalta a királyi udvarból jövő politikai nyomás, minthogy a nyolcvan nap alatt felkészült volna. Így aztán amikor a sárkány lesújtott ránk, védtelenek voltunk. Menekültünk, beljebb és beljebb, míg végül elkeseredésünkben minden szem rám szegeződött.
- És hogy-hogy az erdőnek csak ezt a kis területét sújtotta? Más területek is a lángok áldozatává váltak, mégsem égnek folyamatosan. Esetleg nem lehet tudni valami a tűz természetéről? Ennek különböznie kellett a többitől, amivel Veronia többi részét sújtotta. - veti közbe Tessa.
Az epikus hangvételű történet arra enged következtetni, hogy hamarosan lerepül a fátyol egy csomó dologról, amit talán nem eléggé, vagy helytelenül tudtak. Érdeklődve és tisztelettudóan figyelnek. Egyelőre az előadásmód, úgy tűnik, a tündék fájdalmára és sajnálatukra való figyelemfelhívásra koncentrál. Ami egyébként érthető is. Bár már Nicholas beszéde óta sokadjára jön ez elő.
Vajon a hosszú menetelés tette ilyen szenvtelenné?...
Türelmesen vár és hallgatja az esetleges válaszokat a kérdésekre.
Lance is feltesz egy kérdést. - Rád? Miért bámult mindenki rád?
- A tűz az csak tűz, ugyanolyan, mint Veronián mindenhol. Hogy miért ég nem tudjuk, de hogy mi miért égünk, az sajnos nekem köszönhető. Régen, még fiatal koromban druida voltam, természetpap és sokat segítettem apró-cseprő dolgokkal a helyieket. És amikor a káosz a tetőfokára hágott mindenki tőlem várta a megoldást, noha az urunk hatalmasabb volt. De szerencséjükre vagy balszerencséjükre ismertem valakit, aki nála is hatalmasabb: a tündérkirálynőt, Titániát.
Mina és Damien szemei lassacskán elkerekednek. Hogyan lehetett ez az eredménye valaminek, ami megoldása kellett volna legyen a tűznek? Tündék váltak a tűz áldozatává? Hát... lehet vitatkozni, hogy ez végül is jobb, mint nem életben maradni, ám valószínűleg mind örök átoknak vélik. Szintén figyelmesen várnak tovább.
- Titánia? Hol? Hogyan? És hogyan ismerted meg? - kérdi a fehér hajú zsoldos, aki ezek szerint ismeri az illetőt.
- A tűz nem árthat a tűznek... - motyogja Edem az orra alá.
- A hogyan nem lényeges. A lényeg, hogy megüzentem Titánia királynőnek a helyzetünket, ő pedig minden erejét bevetette, hogy segítsen rajtunk. Birodalmának minden mágiáját felhasználta, hogy megfékezze Abaddón tüzét, de sajnos egy angyal ereje mellett még a tündérkirálynő is semmit jelentett. Egy valamit azonban elért, az utolsó pillanatokban, mikor azt hittük mindnyájan odaveszünk és behunyt szemekkel vártuk a véget. Mikor feltekintettünk... Nos... - Scarlet kinyújtja maga elé a kezét. - … ezt láttuk. Nem tudjuk hogyan csinálta, de valahogy megőrizte az életünket, még ha ebben a különös formában is.
- Tehát Abaddón tüzével kevert tündérmágiáról van szó.
Amikor a vámpír azt hiszi, tud valamit a létező mágiákról, és kiderül, hogy közel sincs ahhoz, hogy ismerjen mindent... olyan határokat lép át a valóság mostanában, hogy lassan semmire nem lehet azt mondani, hogy szabály.
- De említette Oonagh, hogy mások is voltak már itt előttünk, akik nem élték túl... Vagyis ezt rajtunk kívül másnak nem is meséltétek?
Amit hallanak, egyelőre nem hangzik szörnyűnek. Megmentette őket. Viszont ez volt az ára... Tessa kérdésére a self csak hümmög egyet. Kezd lerombolódni az a kép, hogy annyira különlegesek volnának.
Damien Lance felé fordítja a fejét, mikor ő kifejezi megütközését. Tehát hallotta volna már a hírét? Megdöbbenten tapasztalja, milyen keveset tud a tündérekről, mintha egy teljesen más dimenzióban léteznének... bár valószínűleg így is van.
- Az őstündék hatalmasak… - Lance hangjából csodálat hallatszik.
- Elmondtuk mindenkinek, aki nagyon tudni akarta. - mosolyodik el Scarlet Tessára nézve. - Ami miatt végül nem élték túl az az, hogy tovább kérdeztek. De ha jól sejtem ti is erre készültök.
Megdermed. Majd nyel egyet. Próbál nem félrenyelni. Érzékelik Tessa ijedtségét. Úgy az egész teremben megfagy a levegő... ahhoz képest, hogy egy lángoló erdőben vannak... A self arcán lassan komor elszántság veszi át a hála helyét. Lenyeli az éppen nyammogott falat kenyeret, ami mintha hamuvá vált volna a szájában. - Miért volt vétek, hogy tovább kérdeztek?
Bár ha itt és most el tervezik őket távolítani az élők sorából, akkor lehet, hogy mindegy, mit mond...
 - Nem ők végeztek velük, hanem a tudás amit megosztottak... Ugye van itt valami, ami elvakíthatja kincset kereső kalandorok vagy a hatalomra éhező uralkodók ítélőképességét?  - kérdi Edem. Nem rossz feltételezés. Kétségkívül megnyugtatóbb, mint ami minden bizonnyal a többségnek eszébe jutott.
S valóban, Scarlet fel is nevet. Akkor mégse ölik meg őket?... Edem felé bólogat kuncogva a tűzlény.
- Attól függ mit keresnek a kalandorok. Arany nincs itt, sem drágakövek. De van rengeteg rejtély és kibogozni való részlet, amit még én sem értek.
Tessa zavartan köhint egyet. - Talán most vagyunk elegen, hogy megpróbáljuk közösen felgöngyölíteni a rejtélyt.
Most szórakoznak? Ha valaki ködösen fogalmaz, nyilván számíthat rá, hogy félreértik, és megrémülnek. Legalábbis NAGYON reméli, hogy csak vicc volt.
- Nem is arany vagy kincsek azok, amiket keresünk. Szóval ha emiatt vesztették életüket, reménykedhetünk, hogy nem esünk ebbe a hibába.- Megpróbál mosolyogni. Összeszorult torka miatt picit még nehéz. Damien csak biccent enyhén Tessa felé fordított fejjel.
- Ahogy Oonagh már tudja, Sir Nicholas Amberglade megbízásából vagyunk itt. Ki kell derítenünk, mi folyik itt, és ha lehet, megszüntetni a lángolást. Ebben tud segíteni? - kérdi Lance egyúttal tisztázva is útjuk célját és helyzetüket. Mi másért lennének itt?... Vagy ez csak naiv feltételezés, hogy minden bolond, aki erre jár, segíteni akar?
- Ahogy mondtam, nem tudom mi miatt ég még az erdő. Ha tudnám hogyan lehet megszüntetni nem gondoljátok, hogy már megtettük volna? - kérdi a sötét tünde lánytól és Lance-től. Persze inkább költői kérdés, hiszen magában foglalja a választ is.
- Ha nem tud, esetleg egy bizonyos Jerobeám talán igen. Önök is találkozhattak vele, elég feltűnő jelenség azokkal a szárnyakkal a hátán. Biztos köze van az itt történtekhez és az is hogy sokat tud amit mi nem.  
- Akkor ő miért nincsen itt? - fordulok Tessa Edem felé. - Ha pedig Scarlet ismeri, akkor nem hinném, hogy túl sok esély lenne arra, hogy majd ő megoldja.
- Annak a tündérvarázslatnak a következtében lettek ilyen... tűzlényekké? - kérdi óvatosan, majd Lance felel is neki, kissé komor hangvétellel.
- Mivel ez azután történt, hogy Titánia közbeavatkozott, feltételezem, igen. -
- Te találkoztál a nefilimmel? - kérdi Scarlet a rövid hajú selftől.
- Igen, míg egyedül voltam az erdőben megszólított. Nem tűnt ellenségesnek, de óva intett a tovább haladástól. Annyit mondott, hogy a történtek egy büntetés majd mielőtt többet kérdezhettem volna eggyé vált a tűzzel. – Majd Tessa felé fordul. - Talán mert nem tudta, hogy ebéddel várják... Nem azaz ő feladata, hogy minket segítsen. Figyelmeztetett és ez is több volt annál. DE még is jó kiindulásnak tűnik ez a fickó.
- Feltételezhetően, ez egy jó kifejezés. Mi is csak feltételezünk, nem láttuk a mágiát, az egyetlen, aki tudja mi történt az Titánia. – majd ismét Edemnek: - Talán igazad van, de veszélyes. A kultisták, akik az erdőben vannak úgy nevezik, hogy a Próféta. Nem tudjuk mikor érkezett, mintha mindig is itt lett volna.
- És talán még egyet is ért a büntetéssel. - Mintha Tessa is elkomorodna. Mina az alsó ajkába harap. A tündék szenvedésében nem tud osztozni, legfeljebb együttérezni. - Nem igazán ismerem a tündérek mágiáját, annyit tudok, hogy ők maguk is részben annak tekinthetőek, ami által könnyebben is tudják talán azt formálni. De gondolom, ti jobban utánanéztetek már ennek.
A nefilimet is fogva tartaná a tűz?
Amikor erre az eltűnésre kérdezett rá, akkor pedig őrá pirítottak rá.
Kultisták. Itt is. Csodálatos.
- A segíteni vágyó felfedezők remélhetőleg nem érdemlik ezt a büntetést. - jegyzi meg a sötételf.
- Titániát... megtalálhatjuk?
- Kultisták? - lepődik meg Lance is, nem a pozitív fajta meglepődéssel.
-  Hát a mifélénk sose a hosszú életükről volt híres… - jegyzi meg Edem.
- Megtalálni nem lehet, de kapcsolatba lépni vele igen. De egy bonyolult és költséges rituálé, ami nem is biztos, hogy elvégezhető a jelen körülmények között. - ekkor visszanéz Tessára. - A tündéreknek nem lehet utánajárni. Gyakran ők maguk sem tudják mit tesznek, Titánia pedig egészen különleges.
- De ő még mindig jobban tudhatja, mint mi. Milyen rituáléról van szó? Miért nem elvégezhető?  - faggatja Tessa... erre ő is kíváncsi. Ez tűnik a legjobb megoldásnak. Viszont egyelőre ezzel nem jutottak közelebb a tündérmisztériumokhoz...  Damien odasandít Edemre egy furcsálló nézéssel a megjegyzésére. Fő az optimizmus, ugyebár. Tulajdonképp ugyanazt akarta volna kérdezni, mint amit Tessa, így viszont örül, hogy ténylegesen ki lett mondva a kérdés. Figyel.
- Gondolom a tűzhöz nem akarna közel jönni egyik rakoncátlan kis tündére se. - kuncog Lance, amit... nem értenek, de nyilván köze van ahhoz, ahogyan korábban reagált Titániára. Honnan ismerheti?
Lance viszont gyorsan elhallgat, mintha szégyellnivaló volna, hogy humorosnak talál valamit.
- A rituáléhoz zöld levél kell, ráadásul nem is akármilyen. Kőrislevél, ami csak egyetlen helyen nőtt egész Amberglade-ben. Az urunk családi kúriájának nagycsarnokában.
Majdnem elneveti magát. Csak ennyi? Bármikor elszaladnak azért a levélért, azon ne múljék...
- Amberglade-ben lehet. De máshonnan tudnánk szerezni. - Na például ez is egy megoldás.
Damien szemei felcsillannak. - Sir Nicholas konkrétan említette a kúriát, és ha jól emlékszem, azt is, hogy meglátogassuk... így hát nem látom akadályát, hogy odamenjünk és szerezzünk abból a levélből.
Majd mindjárt jönnek a veszélyekkel és nehézségekkel.. ám ezekre nyilván számítottak, különben nem indultak volna útnak. De van varázskulacsuk, jelvényük, és elég jó képességeik.
- Várjunk csak. Tessa, honnan? - fordul a lány felé Lance, igencsak fellelkesülve. - Egy nagycsarnokban? Milyen nagycsarnokban nő egyedüliként a közelben egy kőrisfa? - Valamiért ez igencsak kiakadás tárgya neki. Ezután eddig jó ideje szótlan vámpírkísérőjükre, Ida von Schwazjägerre néz.
- Önnek ebből nem furcsa semmi?
- Tündék. - legyint ő. - Szokásuk egy-egy ősöreg fa köré építeni a házaikat. Az ötlet pedig jó, Tessa, de nincs időnk átkelni egész Veronián kőrisfa után kutatva. Engem inkább a kultisták zavarnak. Mióta vannak itt? - kérdi a vámpír Scarlettől. A kérdezett megvonja a vállát. - Egy hónapja, talán. Gyönyörűnek találják a lángokat és mindenféle ocsmány halottakat támasztanak ki belőlük. -Ezután az egész csapathoz intézi szavait. - Ahogy mondtam, azért nem tért vissza senki, mert kérdeztek. Csak Titánia tudja, mit tett velünk és talán azt is, mit lehet vele tenni. De Titániát csak úgy lehet megszólítani, ha elmentek a kúriába és elhoztok egy levelet egy fáról, amely azóta talán már ott sincs.
Gyönyörűnek találják a lángokat. Megborzong. Ő is annak találja. De ezt... talán nem kéne hangoztatni.  Már rávágná, hogy megpróbálni mindenképp érdemes, ám Tessa kérdésére nem árt figyelni. Lance is úgy tűnik, ismeri Titániát, és nem tűnik eddig a legaranyosabb illetőnek Veronián.
A kúria lassan úgy vonzza, mint kisgyereket a szabadság. A szabad levegő, a repdeső pillangó, akármi.
- Talán a kultistákkal kéne kezdenünk? Nem tudom, én nem örülnék „mindenféle ocsmány halottal” való találkozásoknak, ha itt élnék. Igazából még így se, hogy nem itt élek. -
- Ha ki tudjátok irtani őket, csak nyugodtan. Kellemetlenek, de én nem tudtam elüldözni őket.
- Azok a bizonyos többiek is a kúriába mentek?
- Oda. Hogy a kultisták végeztek velük vagy a lángok, esetleg a Próféta azt nem tudom.
Ida felsóhajt és közelebb sétál. Meg tudja érteni türelmetlenségét, ő is tűkön ül már, szerencsére nem szó szerint. - Akkor hát, merre tovább?
Tessa felsóhajt és körbenéz a társaságon.
- A kultisták tűnnek a biztosabb pontnak... először meglátogathatjuk őket akkor..
Pedig szívesebben ment volna levelet vadászni. Majd arra is sort kell keríteniük úgyis.
- Már ha tudod, hol vannak. Szerintem a kúria felé menjünk, előbb-utóbb úgyis el kell jutnunk oda.
Ida valószínűleg mindannyiuk nagy örömére eldönti a kérdést. - Jól van. Iránya a kúria, és ha közben találkozunk ezekkel a kultistákkal elbeszélgetünk velük.

Szótlanul meneteltünk tovább az égő erdőben. Optimális körülmények között sem túl jó az időérzékem, nem hogy még ilyen hőségben, így tehát fogalmam sem volt arról mennyi ideje gyalogolhatunk. Talán csak félórája, de az is lehet, hogy kettő. A táj is meglehetősen kopár számomra, a lángok mintája bármennyire is természetfeletti, egy idő után unalmassá válik – vagy csak az utálat torzítja el őket a szememben? Szabálytalan időközönként hangokat is hallottunk. Talán az erdő rémségei, vagy a nekromanták azok, nem tudjuk eldönteni, mivel soha nem kerülnek elég közel ahhoz, hogy bármit is lássunk belőlük. Ijesztő annak a gondolata, hogy anélkül bekeríthetnek minket, hogy mi nem is tudunk róla, az pedig csak tetézi, hogy semmit nem tudunk tenni ellene…marad tehát az, hogy vakon követjük a nefilim által mutatott irányt.
Úgy tűnik azonban, hogy nem vert át minket. Egyszer csak ritkulni kezdenek a fák, néhány lépés után pedig teljesen végük is szakad, szabadon hagyva a teret arra, hogy egy hatalmas épület körvonalait vegyük ki a távolban. Ez lenne tehát a kúria.
- Hát itt vagyunk. - jelenti ki a novícius, bár inkább izgalmában teheti, mint sem hogy bármiféle információt átadjon, hiszen egyikünk sem vak. Ha pedig már nem vagyok az, el is kezdek kutakodni a távolban , alakokat, kultistákat, vagy szörnyeket keresve, mielőtt azonban még bármit is észrevennék, puffanást hallok valahol mögöttem, mire pedig hátrafordulok, Kylin látom a földön összeesve. Mielőtt még bármit tehetnénk, Jeroboám alakja jelenik meg, és emeli fel játszi könnyedséggel a lányt.
- Én figyelmeztettelek titeket. Az emberek meghalnak a tűzben. – és szinte belehallom a vádló hangsúlyt, annak ellenére, hogy a nefilimeknek szokásuk érzelem nélkül beszélniük. Úgy tűnik hiába védte meg az égéstől a talizmán, a hő is elég volt ahhoz, hogy elveszítsük. Jól indul a küldetés érdemi része. Kár érte, csinos is volt, és az előző harcban úgy tűnt, hogy fegyverrel a kezében sem elveszett. Tökéletes alkalom lett volna ez arra, hogy felajánljam a kimenekítését az erdőből, és egyúttal én sem felszívódjak, de így hogy Jeroboám is elbírja, nagy valószínűséggel a többiek is gyorsan kapcsolnának miért is visszakozom. Aztán még ott van az is, hogy ha sikerrel járunk, úgy semmi nem jut majd nekem a dicsőségből, sőt, sem a novícius, sem a nővér nem felejti majd el megemlíteni az érseknek, hogy milyen szépen kereket oldottam. Maradni kényszerültem. Ennek ellenére odafutok Kylinhez.
- Nővér, tud érte tenni valamit? - kezdem el vizsgálni amennyire tudom, hogy él e még. Ránézésre csak elájult. – Kitudod vinni, Jeroboám? - nézek rá félangyalra.
- Igen, jobb lenne, ha el tudnád vinni. - ért velem egyet a novícius. Nocsak, erre is képes?
- Csak a meleg. Ezen nem tudok segíteni. -válaszolta Gloria, aki közben szintén ott termett Kylin mellett, és homlokára tapasztott kézzel vizsgálta.
- Kiviszem. De addig nem tudok mellettetek lenni. A kultusz tábora a ház mögött van, de nem ajánlom hogy vakon arrafelé menjetek. – mondta a nefilim, majd látványosan csapott kettőt a szárnyaival, és eszméletlen sebességgel kezdett el kifelé suhanni az erdőből. Szárnyai már korábban lángra kaptak, és bármennyire is áll ez a legjobb tudásom szerint messze a nefilimektől, szerintem csak azért csinálja, hogy jól nézzen ki. Sajnos azonban mínusz egy emberrel is folytatnunk kell.
- Megvárjuk míg visszajön? - nézek kérdően Tristan felé reménykedve. Ez lenne a legbiztonságosabb megoldás, még akkor is ha kínszenvedés ebben a hőségben várakozni: a félangyal tudása az erdőről hasznunkra lehet, ha netalán menekülőre kellene fognunk a dolgot, vagy ha netalán a táborba, vagy a kúriába kell valahogy belopakodnunk.
- Legalább menjünk oda, közelebb, ott nem égnek a bokrok és kapunk egy kis levegőt. - Végülis miért ne sétáljunk közéjük?
- Egyedül attól tartok, hogy ha ők találnak meg minket, akkor onnan nincs visszaút. Ha mi kezdeményezünk és bepróbálkozunk a beépüléssel akkor még sikerülhet.
- Általában a frontális megközelítés híve vagyok, de csak körülbelül tudjuk hány őrült vár ránk és milyen erejük van. Mindenképpen fel kell derítenünk a terepet, de úgy, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. – néz fel a kúriára - Amit könnyebb mondani, mint megtenni.
- Próbáljuk meg körül járni először az épületet, majd ha biztonságos a táv, a tábort is. Ha mozgás közben találnak ránk, úgy talán több esélyünk van magyarázkodni. - tanácsolom, mivel a nővérnek igaza volt. Vonzott ugyan a kúria is, de ha oda megyünk be először, hátrányba kerülhetünk: észrevesznek és bekerítenek, aztán vagy addig járnának ránk míg megölnek, vagy kiéheztetnek. No meg persze ott az a „Próféta” is, amit a kölyök emlegetett, de nem tulajdonítok neki túl nagy lehetőséget, talán csak ezzel tartották sakkban a lázadozókat.
- Azért jöttünk, hogy eljátsszuk, hogy mi is csatlakozni akarunk, akkor miért nem tesszük? - szomorodik el a novícius - Ha itt téblábolunk, akkor tuti feltűnünk valakinek. - már csak nem is próbálkozom sem azzal, hogy szóban, sem azzal, hogy gondolatban magyarázzak neki, úgy sem tanulná meg, hogy néha előbb kellene gondolkodni, mint cselekedni.
- Amit Johannes atya mond abból kijöhetünk úgy, hogy a tábort keressük, és még szimatolunk is. -
- Legyen így. – egyez bele Tristan is, majd elteszi a kardját. Végre. Elindul, mi pedig egy széles körben követni kezdjük, ám még mielőtt sokat haladnánk, egy lényt látunk meg az épület sarkánál. Mintha egy lángokból álló szellem lenne, fényesen ragyog, és csöppet sem néz ki barátságosnak. Ahelyett hogy jobban megfigyelném, inkább lejjebb húzódom. A fantomhoz, vagy a kultistákhoz tartozik, esetleg az erdőhöz tartozik? Mindegy is, a lényeg, hogy eltudjunk osonni mellette.
- Azta! Tűzdémon? - hallom valahonnan magam mellől. Természetesen Jozef nem tudja befogni a száját, aminek hála a szellem észre is vesz minket. Sebesen megindul felénk, ám úgy három méter távolságban megáll. Egyelőre úgy tűnik nem támad, helyette karját lóbálva néz ránk, majd mély és elnyújtott hangon kérdez.
- Mit…kerestek…itt? – mintha csak nehezére esne a beszéd. Szenved, vagy más oka van rá? Felegyenesedem, hiszen úgysincs sok értelme annak, hogy tovább rejtőzködjek, majd magamhoz veszem a kezdeményezést, mindannyian jobban járunk, ha most én tárgyalok. Valami olyan választ keresek, ami nem árul el minket akkor sem, ha az őrültekkel van, és úgy sem, ha ellenük. Lassan válaszolok, és bármennyire is nem akaródzik, a szemébe nézek közbe, nehogy azt higgye félünk tőle.
- A megoldást, amire elhívattunk. - gyenge válasz ugyan, de elég ködös ahhoz, hogy kérdeznie kelljen, ha meg akar még tudni valamit, azzal pedig nem csak időt nyerünk, de információt is.
Ennek ellenére nem bízom ezt mindössze a lény válaszára, biztos vágyik valamire szellemként is – ez a vágy pedig árulkodó lehet. Rossz ötlet volt kutakodni utána. Halál. Ez a valami a halálára vágyik. Mástól is éreztem már ezt, sok ember volt szar helyzetben, és kívánta ezt, de az közel sem volt ahhoz, ami ebből áradt. Sóvárgott azután, hogy megszűnjön a létezése. Nem hittem, hogy lehet ennyire lehet vágyni a halált…de azt sem, hogy bármi után lehet így epedezni. Az arcomon végig gördülő két könnycsepp pillanatnyi – mielőtt elpárolgott volna – zökkentett vissza a valóságba. Nem volt nekem most energiám arra, hogy tovább játsszak ezelőtt a szerencsétlen előtt, de kénytelen voltam. Megköszörültem a torkom, mielőtt folytatni kezdtem volna, ám szerencsére még volt időm: előbb az ő válaszát hallgattam meg.
- Nem értem... a válaszodat. A mester... látni akar majd... titeket... Gyertek...
- Szerintem ez egy... idézett lény. Valakié. - hallom a nővér szavait hallkan.
- Ki a mestered akit szolgálsz? - Kíváncsi voltam, hogy reagál a szolgálat szóra. Ez lehet az, ami ekkora kín neki? Vagy a nővérnek van igaza, és az életbe kényszerítése okozza ezt?
- Felfrissülhetnénk előtte valahol? - szól bele a novícius, mivel erre az öt percre sem volt képes megállni, hogy hallgasson.
- Nem tudod? – kérdezi fenyegetően a lény, a lángjai pedig egyre erősebben izzanak. Úgy tűnik ez nem a megfelelő szóhasználat és válasz volt, Tristan egyre idegesebbnek tűnik, a dolog pedig immár el is indul felénk. - Ti nem…a mesterek…követői vagytok… - mutat ránk. Gondolkodás nélkül vagyok kénytelen rávágni valamit, mielőtt még ideérne.
- Újak vagyunk…valóban nem vagyunk még mindennel tisztában. - bólintok beleegyezően, abban reménykedve hogy sikerül átvernünk a szellemet. Társaim követik a példámat.
- Mi…követők vagyunk, csak ahogy az a – vajon mit akart itt eredetileg mondani? - …a társam mondja, nem vagyunk teljesen tisztában a…dolgokkal. - próbál meg ártatlan arcot vágni…nem megy neki, ráadásul nem is bírja idegekkel, hátrébb lép.
- De nagyon szeretnénk megismerni a mestert. - teszi hozzá Gloria.
Úgy tűnik kell egy kis gondolkodási idő a szellemnek míg felfogja a hallottakat, de végül pozitívan reagál.
- Jöjjetek. – indul el a ház mellett, mi pedig természetesen követni kezdjük.
- Köszönjük. - szólok oda neki, magam sem tudom miért. Csak nem…megsajnáltam?
- Nem válaszolt a kérdésemre. - válaszolja Jozef…fürdőzni tervezett az égő erdő közepén?
Érdekes, ahogyan menetelés közben odafigyel arra a szörny, hogy mindig egy tisztes távolságot tart a kúriától – ez a parancsa, vagy ő is tart attól, ami bent van? Ahogyan elérünk arra a pontra, ahol újra találkozik az erdő és a tisztás, egy nagyon szabályosan ültetett égő fákkal körülvett sátortábort veszünk észre. A sátrak lehet előbb voltak itt mint a fák? Nekromanták is vannak ám, nagyjából harmincan, és legalább kétszer annyi élőhalott. Szerencsére nem az erősebb fajtából: csontvázak és szellemek tarkítják a tündék és selfek sorait…ember ugyanis egyetlen sincs köztük. Ha mégis harca bocsátkoznánk velük, talán van esélyünk, attól függ mindannyian annyira erősek e mint akikkel korábban találkoztunk. A szellem végül egy nagyobb sátor elé vezet minket, és várakozóan áll meg. Kicsivel később a sátorajtó szétnyílik, és egy félmeztelen tünde lép ki rajta. Karjait és vállait hegesedő, égetett minták fedik. Ő lenne a főnök?
- Üdv, barátaim. - szólít meg mosolyogva minket, ameddig még csak Gloriára és Jozefre téved a szeme, ám amikor engem is meglát, hirtelen visszavesz a kedves hangnemből, és tekintete is hidegebbé válik - Nocsak, ez érdekes. Mit keres itt egy ember?
Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy tündének adom ki magam, de sem a kultúrájukról nem tudtam annyit amennyit kell, sem a kinézetem nem passzolt hozzá – még ha a dédnagyanyám tegyük fel tünde is lenne.
- Csatlakozni, mint ahogyan ők is. - válaszolok értetlen pillantással.
- Egy csapat vagyunk, senki nem mondta, hogy ember nem jöhet ide. - száll be Jozef is a dologba, gondolom a saját életét féltve.
- Végülis Abaddón dicsőségét mindenki látja. Még a... lesser races… tagjai is. - motyog valamit gondolom tündéül magában, majd folytatja. - A tegnapi térítőkkel érkeztetek? - kérdezi, ám még mielőtt válaszolhatnánk a szellemhez fordul, elküldeni azt - Te menj vissza őrjáratra. - mondja neki, az pedig engedelmeskedve el is indul arrafelé, amerről jöttünk.
A kérdése becsapós lehet, bár úgy tűnik elismerte, hogy az ő nagy tévképzetüket akarjuk szolgálni, nem akarom megismételni azt, amit a szellemnél eljátszottunk. Helyette látványosan bámulom és figyelem a tábort egyelőre, ahelyett, hogy válaszolnék. Ha újra kérdeznie kell, úgy talán többet tudunk meg abból mi is a helyes válasz. Persze ez csak egy terv maradt…
- Úgy vélem igen, ha azokra gondolsz, akik ideinvitáltak minket. - szól bele a novícius.
- De…nem egészen. - sóhajt színpadiasan a nővér - Mi először... megijedtünk. Így amikor végre megértettük, hogy az életünknek csak az ad értelmet, hogy Őt szolgáljuk, a térítők már elmentek, mi pedig igyekeztünk utólérni őket. Végül az egyik járőröző csapat igazított útba minket. - Ügyes. Vajon a rendházban gyakorolta a hazudozást?
- Itt vagytok, ez a fontos. - lép oda a nővérhez és finoman megérinti az arcát az ujjbegyeivel, aztán átlép köztünk a tábor közepe felé. Kissé megijedek mikor közelít, de úgy tűnik tényleg nem ellenségeskedik már. - Hallottátok a próféciát, felismertétek a haragotokban rejlő lehetőséget és idejöttetek. Ide, ahonnan gyenge rokonaink elfutottak, hátrahagyva minket, kitéve az emberek gonoszságának. De... - fordul hátra. - ...ezt nem nektek kell magyaráznom, nem igaz?
Még mindig nem értem: Abaddón, aki annyit ártott nekik, és annyi kedves fájukat felégette hogy lehet ilyen kedves a szemükben, hogy istenüknek tegyék meg? Arra amit mondott inkább nem szólalok meg, hiszen mit is tudhatnék én az emberek gonoszságáról…Addig azonban van lehetőségem egy fedőtörténetet kitalálni. Miért vagyok itt? Legyen bűnbánat. Igen, azért vezekelek, ahogyan a fajtársaim bántak a tündékkel és selfekkel. Ez még tetszeni is fog neki.
- Nem. Nem kell magyarázni. - remélem ő is csak hazudik, és nem azt várja, hogy megsajnáljam. A nővér a színjáték részeként ráteszi a kezét a novícius vállára és ő is bólint.
- Pont időben érkeztetek, barátaim. - fordul újra felénk - Hamarosan itt a visszatérés napja. Amint az előkészületek véget érnek, a Próféta elé járulunk és átadjuk neki Abaddón dicsőségének hamvait, hogy ezzel visszaszólítsuk őt hozzánk. Akkor pedig nem lesz hatalom, amely állva maradhat előttünk. Mi, a cserbenhagyottak, a Láng Fiai, a Hamuból Születettek elfoglaljuk Veronia koronáját.
Ambiciózus tervek, lehet nekünk is ideje valamit kitalálni arra, hogy most hogyan tovább. Ha elakarjuk intézni őket, akkor a vezetővel kellene kezdeni valami csöndes helyen, és úgy haladni lefelé a ranglétrán. Ha a többiek is olyan elhivatottak mint a foglyunk volt, úgy talán nincs is szükség arra, hogy mind a harminccal végezzünk, egy idő után szétszélednek. Ez azonban nem válaszolja meg, hogy mitől ég az erdő, nem hiszem hogy ők ilyen szintű mágiára lennének képesek. Talán az a próféta a kúriában tud valamit…
- Óóóóó! Abaddón hamvai? Megtaláltátok? A Próféta életre tudja kelteni? Milyen nagy hatalma lehet. Talán ti, a LÁng Fiai tápláljátok ennek az erdőnek a lángjait? Mi is csatlakozhatunk majd? - azt hihetném, hogy csak színjáték amivel a novícius próbálkozik, de mivel máskor is így szokott viselkedni…
- Lassabban... - mosolyog Jozefre a férfi, és folytatná is a mondandóját, de úgy tűnik elakadt. Helyette másról kezd el beszélni. - Még be sem mutatkoztatok. Az én nevem Aedan Ashtree, a Láng Fiainak útmutatója. És a hamvak itt vannak körülöttünk. - mutat körbe széles mozdulattal. - A lángok, amelyekbe Abaddón saját élete folyt, és égnek azóta is. Ha összegyűjtjük a lángokat, a Próféta egyesíti őket és újraalkotja belőlük azt, aki nem halt meg. Az Örökké Égőt.
Tovább nyomta a propaganda szöveget, én azonban azon gondolkodtam közben, hogyan mutatkozzam be. Minden bizonnyal nem fogják élve elhagyni ezt az erdőt, valamint a novícius és Gloria nővér előtt sem akarom bemutatni azt a szokásomat, hogy álneveket használ.
- Johannes Hagen. - hajtok fejet. Ha ennyire rajong a fajtájáért, biztos örül a behódolás jelének. Összegyűjteni a lángokat…talán ha mi tesszük meg ezt a procedúrát, és nem a próféta elé visszük, akkor az erdő rejtélye is megoldódik. – Hogyan segíthetünk?
- Jozef vagyok. - követi a példámat, majd folytatja – Köszönjük, hogy részt kínálsz e fontos feladatban.
- Az emberi nevelőm a Cornelia nevet adta nekem. - mondta utálattal, és én sem tudom eldönteni, hogy ez vajon igaz e. – Ne haragudj, de… hogyan lehet a lángokat összegyűjteni, mikor az egész erdő ég?
- Én Tristan vagyok, egy druida és egy ember gyermeke. Nem hiszem hogy bárki jobban ismerné a haragot nálam. – száll be a vezetőnk is végül.
- Sajnállak titeket. - fogja meg Gloria és Jozef vállát Aedan. - Elfojtva az emberek között, ahogyan régen én is. Te viszont… - fordul felém. Megfeszülve állok ott várom a mondandót, készen arra, hogyha kell, akkor bármikor futásnak eredjek. - …te látod, amit a fajtád nem. – ezek szerint még sem lesz rá szükség… - Te látod a gonoszságot és elítéled. Te bűnbánatot gyakorolsz és elfogadod az igazságot. Nem vagyunk bosszúállók, és nem vagyunk kegyetlenek. Mi nem eltörölni akarjuk az embereket, az Egyházat, csak felnyitni a szemüket. Mindenki, aki lát, velünk lehet a dicsőségben. De aki nem... - felemeli a karjait a feje fölé, a közeli fákról pedig a láng odagyűlik a kezei közé egy közepes méretű gömbbe  - … arra ez vár. Mert a mi erőnket csak kérni kell, nem könyörögni érte. Ez az erő, amely egykor gyáva rokonainké volt, most azonban Abaddónt, az Örökké Égőt szolgálja képes megszólítani a lángokat, ők pedig kegyesen válaszolnak nekünk. És... - itt lassan apróbbá nyomja össze a gömböt, míg diónyi nem lesz és a tenyerén, és a társaim felé nem nyújtja. Érdekes, hogy csak Gloria és Jozef az akit megtisztel ezzel. A saját helyzetemet értem, ember vagyok, de Tristant miért nem? - … ez az erő tanítható. Átadható, felnagyítható és kiterjeszthető. Akár az egész erdőre.
- Köszönöm. - suttogom amint befejezte a mondandóját, annak ellenére, hogy a vége felé már levegőnek nézett. Talán jobb is így. Tehát valamiféle varázslatot vagy erőt ad át a novíciusnak és Gloriának, vagy talán csak egy áldás? A self először érte nyúl, majd lehull a karja.
- Nem merem. - …Valamit megérthetnénk ebből az égő erdőből, és elutasítja. Szerencsére a nővér ennél okosabb: kinyújtja a kezét, és engedi hogy a golyó a kezébe süllyedjen. Amaz miután a bőréhez ér, hirtelen szétfolyik, körbe tekeri a kezét, a kézfején pedig megjelenik ugyanaz a jel, mint amit korábban is láttunk. Aedan mosolyogva szólal meg:
- Köszöntelek az új világ kapujában, húgom.

Bátor volt a nővér – vagy csak kíváncsi? Nem sikerült még eldöntenem, hogy az ügyünkért való bátorságból vagy esetleg szimpatizálással tarkított kíváncsiságból fogadta el a lángot a nővér. Nem tudom kizárni az elsőt – tartottam olyan fanatikusnak, hogy az Egyházért ezt is felvállalja – ugyanakkor nem tudtam kizárni a második sem, a vér mindig vér marad. Lényegtelen is igazából, a célunkat elértük, az őrültek befogadtak. Hirtelen egy csontvázlovas csoport érkezik meg a táborba, Aedan előbb odakapja a még mindig mosolygós arcát, majd miután visszafordul hozzánk, szabadkozni kezd.
-  Nekem sajnos dolgom van. Keressétek bátran bármely testvéreteket, ők eligazítanak a teendőkben. Ja igen, az erdőben azért vigyázzatok. Él itt egy csoport felettébb barátságtalan cinderelf. – hagy ott minket a lovasokért.
- Mik azok a cinderelfek? - veti fel a novícius, majd választ sem várva beszél tovább – De akkor most nyugodtan körülnézhetünk. - húzza széles vigyorra az arcát. A kérdése után én is Tristan felé fordulok, bizonyára jobban otthon van ezekben a dolgokban mint én, ám még mielőtt válaszolhatna, a nővér fejrázása tűnik fel.
- Keressünk valakit, aki éppen elfoglaltnak tűnik.
- A szó „parázstündét” jelent az elfek nyelvén. – jut szóhoz a vezérünk is – de el sem tudom képzelni az micsoda.
A válasz után mindannyian elmerengünk kicsit a tábor látképében: mindenki fel-alá járkál, szinte egy pillanatra sem megállva. Kivéve majd’ féltucat nekromantát, akikhez a legtöbb érkező odalép. Nem lenne rossz kiindulási pont tőlük kérdezősködni először.
- Talán azokkal a nekrókkal kéne szót váltani, úgy nézem ők vannak a központban, na meg aztán mással nem is igen tudnánk, ha csak meg nem tud valaki élőholttul vagy csontvázul. - magyaráz legalább három pillanattal tovább a novícius, mint kellene. Ettől függetlenül bólintok a felvetésére, ezúttal sikerült kitalálnia a javaslatomat.  Mivel senkinek nem volt ellenvetése, el is indultam a nekromanták irányába, de útközben lelassítottam: az előző alapján nem szerencsés ha engem látnak meg elsőre, rossz benyomással pedig nem akartam indítani. Pár lépés után át is vette a nővér az irányítást, majd leszólította a nekromantákat.
- Elnézést…ömm… uraim. Aedan küldött minket, hogy majd eligazítanak, hogy mit kell csinálni.
- Öhmm – kezd bele meglepetten – Nem is tudom. Megtanultatok már gyűjteni?
Mivel beszélni nem akarok, van időm megfigyelni a férfit: azonnal felkelti az érdeklődésemet az alkarján elterjedt, lángmintás tetoválás, ami mintha egy bőrébe ágyazott, vörös ékkőhöz vezetne. Valamiféle kiterjedtebb verziója lehet az újoncok tetoválásának, de mit nyernek a kőből a közepéből? Ha harcra kerül a sor, nem leszek rest azt támadni először, már csak kíváncsiságból sem.
- Aedan mutatta, de nem próbáltuk…még. Szerinted mi is tudjuk? Tudod kik azok a cinderelfek? Azt mondták vigyázzunk velük… - sorolja a novícius. Ennyi haszna úgy tűnik még mindig van, ha már egy kérdésre válaszolnak a sok közül, úgy is megérte.
- Még egészen újak vagyunk. - támogatta meg szavait a nővér.
- Csak úgy egyszerűen nem megy. Tudjátok ezt mások évekig tanulják. Gyűrűtök van? – kérdezi felvont szemöldökkel – A cinderelfek? Egy falunyi szerencsétlenül járt helyi, akik valahogy összeolvadtak a tűzzel. Nem szeretnek minket, nem tisztelik az igazságot, sem a Fenevadat. A héten három újoncot ettek meg, úgyhogy csak óvatosan. – vigyorodik el, mint aki azt várja, hogy megijedjünk. Hmpf.
- Nincs, de ha kapunk, szívesen segítünk. - hallatt végre egy udvarias mondatot a self. Vajon egyébként is képes rá, vagy csak a fajtájának szóló tiszteletből? Tévedtem, nem bírja ki, hallom ahogy morogva dühöng. Cinderelfek. Attól, hogy eggyé váltak a mágiával, hogy ennének embert? Talán át is alakultak valami döggé, vagy az is a rémmese része volt?
- Miben tudnánk akkor mi segíteni? Aedannak sajnos nem volt ideje elmagyarázni. - viszi tovább értelmes módon a beszélgetést Gloria.
- Miért nincs itt ilyenkor Ida. – sóhajt fel. Ida. Az újoncok betanításával foglalkozhat? Megjegyzem a nevet, hátha később még hasznos lesz. Három gyűrűt kapart elő a zsebéből közben a nekromanta. Egyszerű tárológyűrűk innen nézve, annyi különbséggel, hogy a nagyobbik fajtából. Egy napig tárolja a mágiát, se több, se kevesebb. – Ezeket Aedan csinálta, majd kitapasztaljátok hogy működnek. Menjetek ki az erdőbe, keressetek minél tisztább lángot, amiben ott lapulhat a Fenevad élete. Aztán ha a gyűrű már nem bír el többet gyertek vissza.
- Szívesen. - hódol be azonnal a novícius – És mi van a kastéllyal? Azt is meg lehet nézni? - érdeklődik.
- Mennyit kell gyűjtenünk mire… Tudjátok, megjön Ő? Egyáltalán honnan tudja Aedan hogy biztosan eljön, ha elég tűz lesz? – folytatja Gloria, miközben elveszi a gyűrűt. Úgy érzem itt az ideje annak, hogy kiderítsem mit szólnak hozzám. Minden bizonnyal negatív lesz majd a reakció, a kérdés csak az, hogy mennyire? A gyűrű felé nyúlok, mire a tünde hirtelen visszarántja a kezét és összevont szemöldökkel néz rám.
- Te meg mit képzelsz magadról, ember? Egyáltalán hol van a jeled? Majd amelyikőtöké lesz tanítsa jómodorra utána. De addig besegíthet végül is. – adja ide a gyűrűt, miután végignéz Glorián és a novíciuson. Amelyikőtöké? Ez lenne a terv, hogy az embereket majd uralmuk alá vonja a fajtájuk? Ambíciózus. Persze nem csoda, hogy itt erősnek érzi magát, minden állat bátor a falkájában. Elveszem végül a gyűrűt egy fejhajtással – különös kegyetlenséggel fogom levágni mikor végre eljön az ideje.
- A pontos mennyiséget csak Aedan tudja. De azt, hogy el fog jönni mind érezzük. Hiszen már most is itt van, csak vár. Szunnyad, mert nem egész. Visszaadjuk neki önmagát, hogy felébresszük. - feleli Gloriának. - A kastély pedig tiltott terület. Majd a ceremónia napján beléphettek, de addig meg ne lássalak titeket arrafelé lézengeni.
Mi lehet a gyengepontjuk? Valami van a kastélyban, amivel nem akarja, hogy találkozzunk. Azon túl ott van a szervezetlenségük is, valamint az, hogy nincsenek pontosan tisztában a feladataikkal – ezeket kihasználhatjuk valahogy.
- Majd észben tartjuk.
- Köszönjük - mondja egészen hűvösen az apáca. Csak nem az váltotta ki belőle ezt, ahogyan velem bántak?
Búcsút intünk mindannyian a nekromantáknak, majd miután hallótávolságon kívülre kerültünk, suttogva kezdtünk beszélni.
- Meg kell keresnünk Jerobámot. És hol van Tristan? - A kérdése teljesen jogos volt, nem rég még itt volt velünk, aközben tűnhetett el, hogy a nekromantákkal tárgyaltunk. Körbenézek, de sehol nem látom, pedig nem egyszerű eltéveszteni a morcos arcot.
- Járjuk körbe a területet és kerüljünk ki a szemük elől. Valószínűleg, ha magunk leszünk Jery - a nefilimeket se képes tisztelni, bár miért is bíztam volna benne – is megjelenik, de hallgatag vezérünk tényleg kámforrá vált. - néz körbe ő is.
- Támogatom. - szólalok meg hosszú idő után először - Az ékszer, amit kaptunk egy egyszerű tárológyűrű. A méretéből ítélve legfeljebb egy napig képes magában tartani a mágiát, tehát ha valamiféle módszerrel nem nyerik ki belőle – és erre nagy az esély – úgy még ezen a napon meg kell hogy történjen a hírhedt visszatérés. Szervezetlenek és nincsenek tisztában önmagukkal, ezt pedig kihasználhatjuk arra, hogy összezavarjuk őket. - osztom meg a leendő tervem alapjait séta közben.
Körülöttünk hozzánk hasonló csoportok járják az erdőt, és vagy a fák lombjairól, vagy a földről, de tüzet gyűjtenek. Tüzet…dehogyis, egyszerű mágiát – a tűzről szerintem egyszerűen csak a látványért beszélnek. Tristan azonban még sehol sincs…
- Nem tudom….gondoljátok, hogy ekkora mákunk van, hogy pont akkor érünk ide, mikor megidézik Abaddont? Szerintem meg már régebb óta gyűjtögetik, Aeden szavai is ezt bizonyítják. - úgy tűnik a hallott szöveg értelmezése sem fekszik a novíciusnak.
- Nagy esély van rá…de talán valahogyan szabotálni tudjuk ezt a mágiagócot is, és ezzel együtt talán a képességüket is a varázslásra. Jeroboám tanácsai valóban hasznosak lehetnek. - teszem hozzá, hátha valami csoda folytán meghallja a nefilim, és megjelenik – ám egyelőre csak Gloria nővér veszi magához a szót.
- Gondolják hogy… Valóban sikerülhet nekik? Mármint eddig tényként kezeltük, hogy a tervük működni fog, de ha belegondoltok, nem többek egy nekromanta szektánál.
- Hát elég látványos volt az az összegyűrt tűzgolyócska és a jel a kezeden.
Igaza volt a nővérnek, és bennem is felmerült már a gondolat. A helyzet azonban nem ennyire bíztató sajnos.
- Az, hogy Abaddónt nem tudják megidézni, nagy valószínűséggel igaz. Ám ha van köztük egy képzett nekromanta, és ennyi varázserő áll a rendelkezésükre, talán megtudnak idézni valamit, ami ugyanúgy nagy veszélyt jelent ránk.
Időközben átérünk a kastély túloldalára, ahol a semmiből megjelenik Jeroboám – úgy áll ott, mintha csak minket várt volna. Novícius azonnal letámadja a hírekkel.
- Na, bent vagyunk a sűrűjében és van egy klassz gyűrűnk és egy rossz hírünk, mert talán épp ma idézik meg Abbadónt. Van ötleted mit tegyünk?
- Gloriát befogadták maguk közzé. Tárológyűrűkkel gyűjtik össze a mágiát az erdőből, hogy felhasználják a saját varázslatukhoz. Van esély arra, hogy ma akarják megidézni Abbadónt, vagy amire képesek, bár nem túl sok, Tristan pedig eltűnt. – mondom el rendezetten és érthetően a dolgokat. – Kylin-el minden rendben? - Érdeklődöm, hogy gondoskodóbbnak tűnjek.
- A nekromanták azt mondták, Cinderwald azért ég örökké, mert ide esett le a sárkány az égből. Tudom, hogy többet tudsz a helyről, mint amit elmondtál, és a tűzzel kapcsolatos képességeid is lenyügözőek. Kérlek hagyjuk a titokzatoskodást, és mondj el mindent amit tudsz, mert ezek szándékaik szerint valami olyasmit akarnak elszabadítani, ami egész Veroniát lángba borítja. - száll be Gloria is. Valóban jól jönne, ha az összes rendelkezésre álló információnak a birtokába kerülnénk – remélem az eddigi kedveskedése a nefilim felé meghozza a hatását.
Jeroboám egyedül a Kylinel kapcsolatos kérdésre bólint egyet, minden mást elenged a füle mellett, mielőtt Gloriára nézne. Eltelik pár másodperc, míg végül halkan megszólal.
- Mindent? - volt valami drámai nem csak a hangjában, de az az előtti pillanatokban is…mit akar elmondani? Természetes a novícius teljesen érzéketlenül a momentum hangulatára kezd el locsogni.
- Az jó lenne, különben könnyen előfordulhat, hogy nem soká nem csak ez az erdő ég örökké, főleg ha Abaddón és ezen őrülteken múlik.
- Kérlek. - bólintok a nefilim kérésére, figyelmen kívül hagyva a selfet.
- Annyira nem lehet vészes, nem igaz? - mosolyog bíztatóan Gloria nővér is az irányába.
A nefilim szeme előbb a selfre villan, majd újra megpihen Glorian. Hirtelen megragadja a mellkasára láncolt hatalmas vörös ékkövet és félrehúzva, ezzel felfedve egy ott elterülő sebet. Egy sebet, ami olyan mély, hogy bele lehet látni – bent pedig láng örvénylik, mintha egy vihar közepébe néznénk, ami tűzből áll. Nem ismertem a nefilimek testfelépítését, de ez még köztük is halálos sebnek tűnt…mi ez?
- Mi…mi történt veled? Abaddón? - kérdezi a self. Abaddón…
- Miattad ég az erdő…? - suttogom magma elé pont elég hangerővel ahhoz, hogyha szeretné meghallja, ha pedig teljesen balgaság, úgy figyelmen kívül tudja hagyni. Volt még egy nagyon elrugaszkodott feltételezésem, ami közel állt ehhez, de azt kimondani se mertem hangosan…
- Isten az égben! - szegte meg a második parancsolatot a döbbenettől az apáca, majd odalépett a fiú elé, hogy megvizsgálja a sebet – úgy tűnik a reflexeknek nehezen lehet ellentmondani. – Fáj? Hogy tudnék segíteni? Talán be tudom gyógyítani… - kezd bele, de a nefilim azonnal hátralép, ahogyan a nő gyúlna a seb felé.
- Azrael. Ez az a pont, ahol a fivérem kardja belém vájt, és letaszított az égből a hely fölött… - mondja egyre mélyebb és mélyebb hanggal. Szárnyai lángrakapnak, megremegnek, majd végül szinte magasabbra nőnek, mint a kúria falai – ám még így is csak csonkok. Megtépázott, szakadozott csonkok, amit mintha valaki széttépett volna, néhol akkora lyukakkal, amibe egy ember is elfér. Ám még így is felismerhető. Abaddón. Ezt láttam a Katedrális teraszáról. Ennek a pusztításában gyönyörködtem. Erről hittem balgán azt, hogy nekem is van közöm hozzá. Gondolkodás nélkül ugrottam hátra a látványra. - Mondtam nektek, hogy ez a hely büntetés. Büntetés nekem, Abaddónnak, az Isten Lángjának amiért az Úr feladatát elbuktam. Amiért hamis hívószóra feleltem, életeket vettem el, mindezt úgy, hogy tisztán hittem abban, helyesen cselekszem. – zengi, ám végül elhalnak a szárnyak és a már korábban ismert nefilim testrészek váltják fel. - Ez minden. - fejezi be.
Cikáztak a gondolatok a fejemben. Egy angyal áll előttünk….Nem. Csak volt. Elbukott. Bukott? Nem, egy mélységi nem ilyen. Még így is. Angyal volt. Ez meg kellene, hogy rémítsem. Mégsem teszi valahogyan. Talán csak a döbbenet miatt?
Kérdeznék tőle. Annyi kérdésem van! Mégis, épp amiatt, hogy tisztában vagyunk létezésével, van valami, amit mindenképp meg kell tudnunk.
- Kérlek ne vedd sértésnek, de… - tartok itt egy pici szünetet…miért foglalkozok őrültekkel akkor, amikor egy angyal áll előttem? - …bírnak feletted bármilyen hatalommal, ha elég mágiát gyűjtenek az erdőből? - mutatok a kultisták tábora felé.
- Nem tévesztett meg senki. Mindent elmondtam. Minden igaz volt. - feleli a novíciusnak. Fel sem tűnt a kérdése a gondolataim mellett… - Nem. De az őrület sok mindenre képes, ha sok erőt gyűjt. Nem én vagyok az egyetlen, amitől félhettek.
- És feltételezem nem is szeretnéd, ha képesek lennének rá…ezek után? - motyogott valamit – Megállíthatjuk? - állt fel a földről, úgy tűnik a nővérrel együtt ő is elesett az átváltozásra.
- Ki az a próféta? - Ki kell használnom azt, hogy minden kérdésünkre választ kaphatunk…És én mégis ezt kérdezem egy angyaltól? Nem mintha a helyzet, miszerint egy angyalt faggatok nem lenne magában is teljesen abszurd.
- Nem félünk tőled. Emlékszem, hogy tűzgyűrűt vontál a Katedrális köré ahelyett, hogy felégetted volna. - Valóban megkímélt minket, és most sem volt ellenséges. Van okunk egyáltalán félni tőle?  – Szerintem…Szerintem megtévesztés alatt Jozef azt értette, hogy kitől jött a hamis hívás.
- Bárhogy is legyen, most a legfontosabb, hogy őket megállítsuk. Utána kitalálunk valamit, hogy mit tehetünk érted. - Érte? Csakugyan. Egy angyal meghalhat egyáltalán?
- Értem semmit. - reagál rá azonnal Jeroboám - A saját alakomat sem tudom fenntartani, mintha elveszíteném a lényegemet. Mintha azóta, hogy Azrael megsebesített csak zuhannék, mélyebbre és mélyebbre…Mintha nem is lenne már más körülöttem, csak a mélység… - néz előbb a kezére, majd vissza ránk - Őket megfékezhetitek, ha képesek vagytok rá. A Próféta, akit tisztelnek a kúria valaha volt ura, a tündék lovagja. Első volt a torz élőholtak közül, aki felemelkedett, de a legkevésbé engedelmes is. Úgy hiszik, ha a tűz…az én tüzem ellepi, úgy majd az erőm is rá száll, az pedig, aki irányítja, hatalmasabb lesz mindenkinél.
Tehetünk érte egyáltalán bármit? Egy angyalnak mondanánk ellent arról, hogy mi a büntetés? Ehhez Isten szavát kellene felülbírálnunk. Nem sokat törődtem az Egyház parancsaival, sem az erkölcsöséggel. Ezt azonban egyenesen Isten mondta ki – menjünk hát ellene? Mégis, ha sikerülne megmentenünk egy angyalt, még ha nincs is ereje teljében…
- És meg tudjuk valahogy állítani őket vagy a Prófétát? - zökkent ki gondolataimból a novícius.
- Ha élőholt, akkor el tudjuk pusztítani. - válaszolt az angyal helyett is az apáca, majd újra Jeroboámra siklott a tekintete. – Fel tudsz vinni minket egy ablakhoz? Valamelyik emeleti ablakon észrevétlen be tudnánk menni.
- Felesleges. - rázza a fejét - A Próféta nincs itt. De visszatér, hamar. Akkor csak rajtatok áll, hogy mit tesztek.
- És addig mi mit csináljunk? - néz kérdőn a self – Talán gyűjtögessük a lángokat, hogy ne bukjunk le? - pimaszkodik. Még egy angyal sem elég neki, hogy csomót kössön a nyelvére? Nem, ez más lesz - rémület.

- Akkor mi legyen? Várjuk meg a prófétát itt? -kérdezte a tüzet bámulva Gloria, ám mintha valami eszébe jutott volna közben – Azt mondták a megfelelő tűz kell…nem jó mindegyik. De miért?
- Pontosan, novícius. - mondtam nyugodt, ám de határozott hangon a selfnek. A gondoskodó és jóakaratú atya képébe tökéletesen beleillik az is, hogy megfeddjem az ifjú novíciust, amikor az szájalni próbál. – Ha csak céltalanul állunk itt, talán feltűnik valakinek – hasznos lenne felderíteni a palotát, hogyha esetleg harcra kerül a sor, ne érjen meglepetésként. - magyarázom a tervem, hiszen arra nem szoktak jól reagálni, ha csak leszól valamit az emberfia. – Talán csak túl kevés mágia van némelyikben, talán más okból…próbáljuk ki. -válaszoltam én is a tüzet bűvölve a szememmel, majd elővettem a korábban kapott tárológyűrűt és felemeltem az egyik lángcsóva felé.
- Köszönöm atyám, de igazából Jery…Abbadóntól kérdeztem, talán van valami jó ötlete. De talán Gloria javaslata nem az ördögtől való, ha most üres a kúria, mikor megérkezik meglephetnénk benn. - magyarázkodott.
- Azt hittem csapatban gondolkodunk. - mosolyodtam el szélesen, egyértelművé téve azt, hogy ezt megjegyeztem. Csak bírjam pergamennel ha kijutottunk az erdőből…
A figyelmemet a novíciusról a tűzre fordítottam: amaz elindult felém, ám hirtelen irányt váltott, és elkezdett bizonytalan köröket és szögeket leírni körülöttem. Valahogy irányítanom kellene, de nem voltam birtokában sem a tudásnak, sem a gyakorlatnak, hogy megtegyem. Szerencsére veszélyt nem jelentett, hiszen amikor még szinte a bőrömet is simogatta a tűz, a nefilimektől kapott kövek megvédtek, csakúgy ahogyan eddig is – ennek ellenére, szinte megszokásból is hátralépek.
- Nem veszek el több életet. - rázta meg a fejét a novícius felé - Hogy ti mit tesztek, úgy az a ti dolgotok.
- Akkor sem, ha egyért cserébe százakat menthetsz meg? - próbálkozott a nővér a legalapvetőbb taktikával ilyen helyzetben, majd felém fordult – Atyám? Valami nem működik?
- Talán a jel hiányzik. Megpróbálja a nővér is? - válaszolok előbb, majd próbálom más irányból megközelíteni a dolgot az angyalnak – És nem is védesz meg másokat?
- Lehet, hogy inkább azért mert „ember” vagy…atyám. - mondja szinte már komikusan nyájas hangon. Szerencsére ez az a szint volt, amire már tisztemből fakadóan sem kellett reagálnom semmilyen módon. - Most elég lenne, ha csak bejuttatna minket, ott úgy is feltűnő lenne a maga „lángoló” megjelenésével.
- Miért öljem meg az egyet, hogy megmentsem a százat? Miért érdemli meg a száz, hogy éljen, míg az egy meghal? - hagyja figyelmen kívül az angyal a novíciust, és szegezi nekünk a kérdéseit teljesen tárgyilagos hangon, mintha csak a piacon üzletelne valamivel. Azt hittem ennyi lesz, ám nekem különös figyelmet szentelt. Rám nézett, és úgy nyugtatta rajtam a szemeit, mintha képes lenne a lelkembe látni….az előzőek alapján pedig bizonyára képes volt valamilyen szinten - Csavarod a szavakat, mert ezt tetted egész életedben. De ettől még amit kérsz, az egyértelmű. És amúgy is, Atyám megvédi azt, aki neki tetszik. Nála én csak kisebb vagyok.
Ellent tudok neki mondani. Van olyan mód, amivel meglehet kerülni az érvelésében fellelhető vitákat, akkor is ha angyal – úgy azonban mindössze neki adok igazat. A felvetése jogos volt: miért érné meg az egyet a százért? Nem, Isten általában nem számokban gondolkozik a Biblia alapján. Hogyan győzzem meg akkor arról, hogy ő úgy tegyen? Miért akarjam egyáltalán meggyőzni, hogy a mi érdekünk szerint cselekedjen? Heh. Hát ezért. Mert nekem ez a leghasznosabb – azon pedig hogy ezt kell elérnem, nem fog változtatni az sem, hogy egy angyalt kell meggyőznöm hozzá. Gloria szavai zökkentenek ki a gondolatmenetemből.
- Túlerőben lesznek. Valahogy el kéne szabotálnunk a dolgot frontális támadás helyett Mint három szegény északi és ötven déli katona. - mosolygott rám, egyértelműen az egyik korábbi közös kalandunkra utalva – Ezért érdekel a tűz is. Mi a jó tűz. Jerobeám, ennyit még elmondhatsz nekünk? Miért nem mindegy milyen tűz?
A nővér szerencsére elég időt adott ahhoz, hogy kitaláljak egy másik taktikát. Egy olyat, amivel nem szembe megyek az angyal véleményével, ám így is arrafelé terelhetjük, ahová kell.
- Atyánk pedig szolgákat használ fel. Bárkit. - teszem hozzá a végére, ha esetleg az lenne a válasza rá, amire számítok. Nem hittem hogy valaha egy angyallal fogok vitázni. – Ha az ételüket nem is, de a varázserejüket talán még mindig megmérgezhetjük… - viszonozom a nővér gesztusát, egyértelműen jelezve, hogy értettem az utalást. Ott ugyan nem égett felettünk az erdő, de egy angyalt sem tudhattunk -viszonylag – magunk mellett.
- Ha megtudja, hogy a Próféta nincs itt, akkor azt is tudhatja, hogy hányan vannak odabenn, így nem vakon kéne bemennünk. - int az épület felé.
- Senki. A kúria tiltott a nekromantáknak. Nincs ott egy élő lélek sem. - felel először a novíciusnak az Jeroboám. Élő lélek – jelen kontextusunkban nem túl biztató. Ezután rám néz – második kör.
- Atyám nem használ fel senkit, inkvizítor. De kihívásokat állít. Talán te magad sem tudod, mikor jön el a tiéd. Amikor el kell döntened az az apró, parázsnyi kétely a lelked mélyén, ami azt zúgja neked, hogy mégiscsak az Isten az Úr és te csak por vagy előtte, az valóban a tiéd, vagy csupán a félelem gyújtotta benned. – majd rámutat a lángra, amit én „gyűjtöttem” össze, magához vonzva és szétoszlatva a szárnyán őket. Hatására egy apró, vörös kő szilánkja jelenik meg, fába ágyazódva. - Ezek azok, amiket az őrültek „jó lángnak” hívnak.
Az angyal mondandójára észrevehetően rám szegezte a pillantását Gloria nővér. Nem kellett szavak ahhoz, hogy sejtsem mi van mögötte. Úgy tűnik mindenképp én fogok rosszul kijönni ebből a vitából, még úgy is, ha sikerül rávenni arra, hogy segítsen minket. Túl sokat beszél az angyal. Túlságosan árulkodó, amit mondd. Be kell fejeznem amilyen gyorsan csak lehet, a saját érdekemben.
- Ezek…belőled jöttek?
- Nem léphetek ki emberi valómból, bármennyire is szeretnék. - próbálom meg lezárni a témát amennyire csak tudom semlegesen. Elrakom a tárológyűrűt, úgy sincs már rá szükség, és én is az aktuális problémáról kezdek el érdeklődni. – Tudod hol gyűjtik a varázserőt?
- És, hogy miként akarják a Prófétába…vagy a prófétához juttatni? Bár gondolom azért nem túl egészséges, ha valakit, aki nem „te” vagy megérint, ugye?
- Nem a varázserőt gyűjtik. Azt. Nem igazán értem én sem mi az, nem én alkottam, de velem alakult, ahogy alázuhantam. Úgy hiszik az erőm, az életem kikristályosodva. Hogy mit akarnak kezdeni vele még ők sem tudják, de úgy gondolják történik valami, ha összegyűjtik. Ott van rajtuk, a karjukon, a tündemágiát áramoltató bőrrajzaik között. - talán annyi is elég lenne a hatalmuk elvételéhez, hogy összetörjük ezeket a köveket? Milyen hatással lenne ez Jeroboámra? Esetleg ha valahogyan neki adnánk…
- Ez lesz az, amit nem hagyunk nekik. Összeszedünk amennyit tudunk, és ha ez tényleg az erőd és az életed, akkor visszaadjuk neked. Tehát gyakorlatilag követjük Aedan parancsát…
Ez a terv akár működhet is, bár a kritikus pont az lesz, mit kezd az angyal ezzel az erővel, hiszen a vége csakugyan az lehet, hogy ő erősebb lesz, mi pedig itt maradunk szemben egy tábornyi nekromantával. Szótlanul néztem hát rá, várva a válaszát a felvetésre.
- Lehet, hogy azok a cinder elfek segítenének nekünk, hogy többet találjunk? Hiszen ők kezdettől itt vannak. - próbálkozott a novícius is.
- Nem vagyok biztos benne, mi ez. De abban igen, hogy nem őrültek kezébe való. - feleli, majd lehunyja szemeit - Érzem, hogy szükségem van rá, de érzem, hogy elvesz belőlem. De mégis…mintha ez lenne az egyetlen, ami felszabadíthat.
Ezután kitárja szárnyait, csap velük egyet, lángokkal borítva be minket – nem hittem hogy támadni akar, mégis számítottam a fájdalomra, az azonban nem jött. Talán a nefilimkövek miatt.
- Menjetek és tegyetek ahogy jónak látjátok. Az én tüzem már nem fog ártani nektek. Az élőhalottak azonban a ti gondjaitok, Atyám áldotta. Ha hívtok én megjelenek. Atyám vezesse a lépteiteket. - mondta, azzal pedig eltűnt. Csakugyan védve lennénk?
- Jól van. Gyűjtsünk köveket. És emlékeztetnétek rá, hogyha Tristan előkerül, akkor kitekerjem a nyakát?
- Követjük a parancsot és köveket gyűjtünk, megakadályozzuk a próféta eljövetelét – ám ez azon nem változtat, hogy ugyanúgy egy tábornyi nekromantával kell szembenéznünk… - adtam hangot az aggodalmamnak.
- És hogy gyűjtsünk, az előbb az atyának nem igen sikerült és én még mindig nem tudom, hogy miként lássunk a lángok mögé, hogy meglássuk hol vannak a kövek. - sorolta kérdőn a novícius. No lám, csak nem kétségbeesett? Erre a feltételezésre még inkább rásegít az amit ezután mond - Mi van, ha lebukott és elfogták?
Aggodalma ellenére megpróbál ő is befogni egy kóbor lángot, ám a hatása ugyanaz, mint nálam: cikázik a láng, siker nélkül. Még mielőtt feddő pillantással illetném, hogy az állatfajból eredő mivolta cserbenhagyta, a többi nekromanta üti meg a szemem. Egyre sűrűbben indulnak el az erdőből, ráadásul felettébb sietős tempóban. Valami a táborban történhetett…Tristan?
- Megpróbálom én. Lehet a jel az oka. - miután félszemmel a nekromantákra néz, még hozzáteszi – Siessünk. Lehet nincs sok időnk már. És sajnos a cinderelfeket sincs időnk megkeresni pedig nem lett volna rossz ötlet.
Nyúl is a lángok után a megszokott procedúrával, az eredmény ugyanaz, mint korábban. Úgy tűnik ez a terv semmiképp nem fog összejönni. Nem tudunk hát erőt adni az angyalnak?
- De mondtuk annak a nekronak, hogy nincs jelünk…akkor minek adta ezeket. - szomorodik el szegény kis novícius - Az arcukból ítélve, valami történik…
- Mi van, mi történt? Már kezdődik?
- Nem, elfogtak valakit. De Aedan az mondta a kezükbe adta a végső megoldást.[/color] – halljuk az egyik lovastól. Egyre kevesebb kétség fér ahhoz, hogy ide tűnt hát el a vezetőnk.
- Kénytelenek vagyunk új terv után nézni. - szomorkodik a nővér – Csak nem… Tristan?
- Vizsgáljuk meg. - vágom rá gondolkodás nélkül, és mivel a gyűjtögetés nem jött be, el is indultam a tábor felé. Ha valóban Tristan az akit elfogtak, úgy remélem lesz elég esze ahhoz, hogy ne áruljon el minket.
-Jobban örülnék, ha nem lenne igazam. Úgy néz ki kifutunk az időből.
Nem tart sokáig visszaérni a táborba, ahol a nekromanták színe-java fogad. Tökéletes lehetőség arra, hogy összeszámoljuk őket: nagyjából harmincan vannak. Hárman, de akár négyen se látok sok esélyt arra, hogy felvegyük velük a harcot. Mozgunk még kicsit, hogy rálássunk a fogolyra, aki csakugyan Tristan. Aedan áll a térdelő férfi mellet, egyik kezével az összekötözött karjait tartva, míg másikkal a csupasz, hüvely nélküli kardot emelte magasba.
- Örvendetes ez a nap. Egy testvérünk, még ha ostoba mód nem is ismerte fel, elhozta nekünk a legnagyobb ajándékot. Egy olyan ajándékot, amely lesújtott rá… - tart hatásszünetet, a pengét bámulva - …Azraelt.
Nem. Ez nem lehet. Előbb Abbadón, majd Azrael kardja. Egyébként is, az csak legenda. Mégis, volna benne logika…ha itt esett le, akkor a kard is, amit beleszúrtak itt kellett, hogy földet érjen, Tristannak pedig ez a terület volt régen az otthona. Nem. Azzal hogy elkezdtem a valóságalapján gondolkodni ennek az egész őrületnek, csak elérte a nekromanta amit akart. Nem csak magamnak rázom meg a fejem, de még pont elkapom Gloria nővér kételkedő pillantását is. Egy egyszerű, esetleg mágiával megáldott kard lesz ez, amivel most tetszeleghet a főnöke előtt. Remélem.
- Hogy az ördög ragyás…po…patájára. Nem hagyhatjuk ezt. - súgja - Kell valami elterelés.
Nem csak én kételkedtem, ahogyan végignézek a nekromantákon, ők se nagyon hisznek a vezetőjüknek, az azonban próbálja meggyőzni őket. Közben előretaszítja Tristant, két másik tünde pedig mellette terem, hogy gondját viseljék.
- Vigyétek a gödörbe. Majd ott elgondolkozik, hogy hová érdemes állnia. – adja ki a parancsot, és elindul a sátra felé.
- Mi lehet az a gödör? Menjünk utána?
- Nézzük meg a gödröt. - válaszolom egy pici gondolkodás után. A másik opció az lett volna, hogy Aedan után megyünk a kardért – őt azonban nem tudjuk meglepni a sátrában, csak felhívnánk magunkra a figyelmet.
- Hát a nevéből ítélve semmi jó. De akármi is, Tristan-t nem hagyhatjuk a kezükben.
A nagyobb tömeget kihasználva indulunk el a fogoly és őrei után, tisztes távolságban, nehogy lebukjunk. Rövid séta után a tábor szélén kötünk ki, pont a kúriával ellentétes oldalon. A Gödör méltó nevére: egy egyszerű verem a földbe ásva, faráccsal a tetején.
- Ha szerencsénk van, akkor csak egy őr marad itt és ráadásul elég félreeső a hely. - reménykedik a novícius, ám hiába. Ahogyan az őrök megfordulnak, egyenesen velünk jönnek szembe, hiszen nincs hová elrejtőznünk.
- Ti meg?
- Aedan küldött minket, hogy vallassuk ki a foglyot a kard működéséről. - mondja Gloria. Bármennyire is hasznosnak tudtak lenni olykor az ötletei, ez most baklövés volt: ha rákérdeznek Aedannal, úgy azonnal lebukunk. Persze az is lehet, hogy az őrök nem hiszik el, és egy másik terv kell, így belenézek az egyik vágyaiba, legyen mivel meggyőzni, ha alkudozásra kerül a sor. Sajnos semmi különleges, mindössze erős kíváncsiság. Ha ezt korábban tudom, tudnék vele mit kezdeni, így azonban már késő. A novícius suttog valamit a jobboldaliról, gondolom az ő terveiből csak a harcra futja, ahogyan általában.
- Óh. Segíthetünk?
- Aedan azt kérte küldjünk vissza titeket, hogy segítsetek neki az előkészületekben. Hárman bőven elegek leszünk. Én még soknak is érzem megmondom őszintén, csak hát az ember meg a sötét tünde…összetartoznak. - von vállat. Legalább azzal nem vádolhatom, hogy nem hazudik a siker érdekében. Én a novíciussal? Mindenesetre lehajtom a fejem a hihetőség kedvéért, bármennyire is begörcsölt hirtelen a nyakam.
- Nem engedhetjük egyedül a közelébe, hiszen mégis csak nála volt az a kard…
- Áh, hogy ő a tiéd lesz. Ahhoz képest meglepően nyugodt. Vagy nem tudja mi lesz vele? – Mindenképp meg akarnak halni? Még mélyebbre hajtottam a fejem, nehogy akár a pillantásom is eláruljon valamit.
- Aedan minket kért, nem? Indulhatnánk. – köszörüli a torkát.
- Ez legyen a mi dolgunk. - mosolyodott el a nővér, majd integetni kezdett, talán szándékosan azzal a kezével, amin a jelet viselte – Menjetek.
- Jaja, vár már benneteket. - amikor hallom hogy elmennek felnézek és odalépek én is a gödörhöz, csakugyan ahogyan a többiek.
- Remélem miután kiengedtünk elmondod hol a francban voltál. - guggol le a nővér.
Nem kellene sietni az elengedéssel, hiszen visszafordulhatnak még a korábbi őrök, de annyira féltették ezt a szerencsétlent, hogy inkább nem adok ennek hangot.
- Mi történt veled?
- Ha a két észlény Aedenhez ér, azonnal lebukunk, sietnünk kell. Kérdezni és leszedni a fejét ráérünk, ha eltűntünk innen. - Az első jó megfigyelése a novíciusnak, csak sajnos túl későn rakta össze.
- Hallottátok, nem? – engedi meg magának a morcos hangot – Amíg ti csevegtetek az a ketyós alak felismerte a kardomat, hirtelen valami csontkéz elkapott, aztán egyszer csak ott találtam magam valami vibráló sátorban. És persze ordítottam, és kiabáltam, de semmi. Nem hallották? – vonja fel a szemöldökét. Vibráló sátor? – Mindegy, húzzatok ki és tűnjünk el innen. Vissza kell szereznem Lasairt, mielőtt az a tünde rájön hogy használja.
- Lasair? Tehát nem Azrael kardja? - segít be Jozefnek a rács leoldásában a nővér. Ha eddig nem fordultak vissza, ezután se fognak, csatlakozok én is a munkához, és fülelve várok a válaszára.
A rács közben lekerül, a novícius pedig őrült módjára ugrik le – nem vagyok benne biztos, hogy nem sérült meg a lába egy ilyen meggondolatlan mozdulat után.
- Nem. Vagyis de, de… ez bonyolult. Csak jussunk ki innen és elmagyarázom. Nincs nálatok kötél véletlenül? Ezek a falak omlanak, mint a homok.
Nincs értelme most a kardon gondolkodnom, mielőtt ki nem derül minden. A láncaimat a Flagellaioval ledobom a gödörbe, majd az egyik közeli fába megkapaszkodva intek nekik, hogy jöhetnek fel. Erőlködnöm kell ugyan, hogy elbírjam őket, de végül mindketten sikeresen felérnek. A köszönöm helyett Tristan mély levegőt vesz és a tábor felé néz:
- Jól van, szerezzük vissza a kardomat.

Folytatják útjukat. Nem mondhatni, hogy komfort kíséri minden léptüket, bár már megszokta, hogy étel és víz híján is elviselje a  létezést. A meleg az pedig már mintha állandó társukká szegődött volna. A fák egyszer csak elkezdenek ritkulni.
Damien még mindig fájlalja kissé a tagjait, de nem fogja hagyni, hogy ez lelassítsa... már amennyiben rajta múlik és semmiképp nem fogja hangoztatni. Mina is szótlanul halad, itt vigyázni kell, ki veszi észre őket hamarabb, mint az áldásos volna. Lassan kilyukadnak ott, ahová elindultak, a monoton ismétlődő lángoló oszlopok között feltűnik egy kétlábú keze nyomának tűnő impozáns építmény. Díszei, ívei, vonalai egyértelműen a tünde kultúrára utalnak. Megdobban a szíve. Ez az, amit kerestek. A kúria. Próbálja összeegyeztetni ezt a képet azzal, ami kialakult az elméjében, amikor csak meséltek róla. Bár igazából magáról az épületről nem esett szó, csak jelentőségéről és arról, hogy innen származik Nicholas. Róla is sok kétes információ derült már ki. Hogy miért nem mondta el nekik, hogy jártak már itt mások... miért nem jött el ő maga...Pontosan azok, amelyekre már indulásukkor is rákérdeztek. Talán most meglelik a választ.
Beszédhangok szivárognak el odáig, ahol  ők járnak. Jelenlét. Olyanok jelenléte, akik, ha észreveszik őket, a tény sok jóval nem kecsegtet. Ismét bujkálniuk kell hát.
Ida, kísérővámpírjuk megbújik a legutolsó fa mögött, ami a nagyjából egybefüggő csoporthoz tartozik, s onnan pislog ki a kúriára és annak környékére, majd kérdően néz vissza rájuk: mi a terv?
- Akkor nincs más választás, gondolom? Nem nagyon lehetne körbemenni...
Bátortalanságának az az oka, hogy nem akarja elrontani a helyzetüket, viszont nagyon tétovázónak sem akar tűnni. Úgy gondolja, az általa felvetett - még ha burkoltan is - terv, hogy körbemenjenek, elképesztő baromság és pusztán csak egy térkitöltő szöveg, ám a többiek máshogy igazolják.
- Hát, annyi időnk nincs, hogy kivárjuk, és teljesen feltérképezzük a helyet. Merről lehet bemenni? - kérdez Tessa, a vámpírlány pedig elképesztően hálás neki. Talán mégsem olyan rossz ötlet ez.
- Éppenséggel a túlzott rohanásra nincs okunk. Mit lehet tudni a környékről? - csatlakozik Edem is. És most leállnak itt szépen beszélgetni. Csodás! Idegessége lassan múlni kezd, bár a feszültségre azért vannak még egyéb okok.
- Ha tudnánk valahogy kommunikálni a többiekkel, akkor szétválhatnánk… - indítványozza Lance, ezek után Idát nézi támogatásért.
- Szétválni? Nem is rossz ötlet. Ha két-három személynél több kell, ahhoz, hogy onnan kihozzon valamit, akkor az már nem is besurranás lesz hanem ostrom, ami  nem nekünk fog kedvezni. Amúgy se ártana, ha sikerülne meglesnünk ezeket a sötét alakokat, legalább azt tudjuk milyen nagyságrendben vannak. - fejti ki álláspontját Edem.
- A kúria északi oldalán van egy cselédbejárat. Körülötte nem nő fa, így elméletileg nincs is minek égnie. A túloldalon talán van egy gyümölcsöskert, de a hangokból ítélve... - Ida fülel még egy kis ideig - … valamerre arra leledzenek ezek a kultisták. Ha be akarunk jutni a legjobb esélyünk a cselédbejárat. De akkor gyorsan kell lennünk, határozottnak, mint egy jól irányzott számszeríjlövés. Menni fog?
Várjunk... csak így? Akkor tényleg sikerül valami használhatót összehozniuk.
- Cselédbejárat. Jól hangzik.
Mérlegeli magában a dolgot, de a jelenlegi infók tükrében ez tűnik a legjobbnak. Őszintén meglepi, hogy a Schwarzjäger ilyen támogatóan lép fel, és ez egyébként egy pozitív dolog kéne, hogy legyen, kivéve egyetlen zavaró tényezőt. Kizárták, hogy még senki sem járt erre előttük, de Ida szerint csak néhányszor járt felderíteni és érdekes, hogy ennyire behatóan ismeri a kúriát. Érthetetlen. Hacsak... hacsak Ida nem piszkos valamiben. Honnan is tudhatja ő, ilyen részletességgel, hogy milyen bejáratok vannak?
- Itt is volt már felderítésen? - kérdi mintegy közbevetőleg, nem akarván túl lelkesnek tűnni vagy gyanakvónak, bár nyugalmát elég nehéz megőriznie.
- Nem, azt mondta, hogy ilyen mélyen még sose volt az erdőben felderíteni. - szólal meg a vámpír helyett a fehér hajú tünde, s valamiért nagyon örül ennek a válasznak, ezek szerint nem csak ő kételkedik. Érződik Lance hangjából a fenntartás. Vagy csak ő képzelte bele?
- Még azelőtt volt itt, hogy kigyulladt volna minden, igaz? - kérdi a férfi egy kis gondolkozás után.
- A tündefiúnál a pont. Egy ideig itt éltem és vadásztam Amberglade lovag szolgálatában, de az évekkel ezelőtt volt. Így amikor sir Nicholastól meghallottam mi történt nem hezitáltam sokáig, hogy ide jöjjek. De igazuk van, az információim régiek. Ha a szétválás mellett döntenek, ám legyen.
Óh, hát ez sem egy rossz történet. Voltaképp nem tudja, hihető-e vagy nem hihető. Úgysincs mondjuk túl sok választásuk. De Ida gyanúsan támogatóvá vált egy ideje. S a haldokló lángoló lovas szavai még mindig ott élnek élénk emlékként. Ő ismerte Idát. Hogyan ismerhette?
- Lehet, hogy érdemes lenne a cselédbejárathoz vezető utat gyorsan felderíteni, ha odáig gond nélkül eljuthatunk, illetve van esély, hogy azon keresztül is, akkor a többi egyelőre úgysem érdekes - véleményez a sötételf lány.
- Kinek a feladata lesz a kőrislevél megszerzése? - kérdi Damien.
- Valóban, és a kőrisfa merre van?
- Scarlet azt mondta, hogy a kúria belsejében.
- Pontosabban a nagycsarnokban van. - egészíti ki Lance Tessát.
Na ennyit a feledékenységről... hát mindegy, még úgyse indultak el, talán nem követtek el akkora hibát. Még.
- Ha van egy biztos bejárat, ahol be tudunk menni, ne váljunk szét, jobb, ha együtt maradunk. Egyébként pedig ha egyedül, ha együtt derítjük fel az utat, egy lehetőségünk van, ha meglátnak, nekünk lőttek. És így is eleget tökörésztünk.
- Nem lehet olyan nehéz egy akkora fát megtalálni a kúriában. Ellenben a felderítéshez komoly tapasztalatra lesz szükségünk. A legjobb talán az lenne ha Ida, én és Lance végezne egy kis felderítést a környéken, Mina, Damien és Tessa mehetnének a fáért. Megfelel? - Ez már majdnem egy Crispin-szintű tervezés, meg is lepődik kissé, amikor a rövidhajú éjfi előáll az ötlettel, de van benne ráció.
A felosztásban az az egyetlen gondja, hogy Idát nem hozzájuk osztották be. Bár nyilván már mindenkinek valamilyen szinten gyanús lett a vámpírnő, és egyébként bízik annyira a férfiakban, hogy csak tudni fogják, mit kell tenni, ha esetleg kiderülne, hogy mégis hátsó szándékai vannak... Tessa pedig kellemesebb társaságnak tűnik.
- Abban viszont az éjfinek igaza van, hogy többen nagyobb az esélye, hogy meglátnak. - támasztja meg az ujjával Ida az alsó ajkát. – Lehet, nem ördögtől való ötlet a felosztás. Ha hihetünk Scarletnek, a nagycsarnok közepén nő a fa, és amennyire emlékszem, igaza lehet. Viszont a döntés rajtatok áll. Menjünk együtt vagy váljunk szét? – jártatja körbe tekintetét a csapaton.
- Szerintem.. a hármas csapat még vállalható. - teszi le voksát a szétválás mellett.
- Akkor mi megyünk a fáért, ti pedig felderítetek.
Szétválhatunk – ért egyet Tessa is. - Csak még annyit tudni kellene, hogy ha bemegyünk, mire számítsunk. Nyilván nem nehéz megtalálni egy csarnokot, de mi egyáltalán nem ismerjük az épületet.
Ennyit a "tökörészésről". Na de nem ő kezdeményezte. Nem hibáztathatja senki.... ekkor realizálja csak, hogy már megint azon agyal, ki hibáztatná. Le kell szoknia erről. Borzalmas lelki görcsöket fog okozni.
Lance viszont ellenkező állásponton van. - Nem kellene előbb felderíteni, kijönni, és aztán beküldeni a többieket? Végtére is ez lenne a dolog lényege. - Ismét csak, ki beszélt "tökörészésről"? No mindegy.
- Az még több alkalom, hogy észrevegyenek. – Ida szavait egy sóhaj követi. - Úgy néz ki, leszavaztak, tündefiú. A cselédfolyosó a konyhába vezet, onnan valahogy ki kell találnotok egy nagyfolyosóra, ami a csarnokba visz. Sajnos nem emlékszem pontosan, így kissé fel kell találnotok magatokat. Addig mi körülnézünk és ha kell, elintézzük, hogy egyetlen kultista se követhessen titeket. – intézi Tessához és kettőjükhöz a szavait. - Járjatok szerencsével.
Dieter ugyanezt mondta nekik Maidsteinben, mielőtt elváltak volna útjaik. Fogalma sincs, miért jutott ez most eszébe, de megtette. Pontosan ezeket a szavakat használta. Ez mondjuk egy eléggé sokat használt kifejezés, de akkor is, mintha most különösen nagy jelentősége lenne.
- Köszönjük. Hasonlóképp.
Mina is rebeg egy köszönömöt, majd egy halvány mosollyal és elszántsággal ropogtatja meg a kezeit. - Hát akkor gyerünk.
- Ti is, vigyázzatok magatokra. - búcsúzik Tessa is tőlük.
-Köszönjük. Ha minden terv szerint zajlik itt találkozunk, ha bármi történne, akkor ahol a lovasokkal találkoztunk. - rögzíti a tervet Edem.
- Ha nem bánjátok, mehetek elöl? Van egy kis gyakorlatom a lopakodásban.
Mina bólint. Részéről akár indulhatnak is, ha mindenkinek minden rendben. Ha elfogadásra kerül az ötlet, akkor Damien meg is indul a leírt útvonalon a cselédbejáró irányába. Álcázva lépéseit, ismerős mozdulatokkal és figyelve a hangokat, tekinteteket, amelyek esetleg irányukba fordulhatnak.
Mina izgatottan követi a selfet, úgy érzi osonkodás közben, mintha valami játékot űznének. Az ostrom alatt megszokta a bujkálást, most is kedvére válik. Senki nem veszi észre őket, ahogy egymás után rakosgatják halk lábacskáikat, pedig végig szemeznek a gyülekező tündetömeggel, hátha valaki megáll, megmoccan, megmerevedik és az irányukba pislog, de nem. És egyszer csak ott vannak a kis faajtónál a ház északi részénél, amely tárva-nyitva áll. Elővigyázatosan, de belépnek hát.
A konyhaméretű helyiség, ahová érnek, elég elhagyatottnak látszik. Mint valami raktár. Mina érdeklődő tekintettel nézelődik körbe, mint amikor egy gyerek eljut a padlásra, pincébe vagy csak egy elhagyatott helyre, egy magányos házba, ahol csupa érdekes és felfedezésre váró dolog van. Maga az érzet, hogy nem szabad, hogy észrevegyék őket, felpezsdíti a vérét.
Innen tehát nem tudta tovább az utat Ida. Először itt ebben a szobában néznek körül, hátha akad valami rejtett tárgy, amit érdemesnek tűnhet megvizsgálni és elüt a tárolt objektumoktól, valami, ami nyilván nem ide illő. Valamint továbbjutási alternatívákat is keres, vajon hol lehet az a folyosó, ami a csarnokba visz.
Tessa az ajtó irányába tendál és nézelődik.
Mina és Damien is a self lány köré sereglik, miután poron, rozsdán és hamun kívül más érdemlegeset nem találnak. Jobbra egy fal van mindössze, balra viszont egy hosszú folyosó, így nyilván a bal oldali irány tűnik jobbnak...arra, hogy eljussanak a kívánt célig.
- Ez tűnik az egyetlen útnak.
- Igen, gondolom, ez lesz a nagyfolyosó. - leskelődik ki Tessa, de nem jön senki, hogy leharapja a fejüket. Üres a hely. Tiszta a levegő.
Kérdően a többiekre néz Damien. - Szerintem is mehetünk. Majd hallgatózunk. - Ha pedig lebuknának, még arra is vannak tervei.
- Rendben, menjünk, reméljük, hogy kívülről feltartóztatják a többieket, ha erre tévednének. Úgyis csak egy darab levél kell, ne időzzünk itt túl sokat.
Mina  nyel egy nagyot, amikor az alattuk levő padlózat olyan hangokat ad, mint egy ódon lépcső valami nagyon öreg házban, és lapulva követi Damient. Hamarosan elérnek az ígért helyre. A terem tele van zölddel, fák, virágokkal teli bokrokkal, amik élnek és virulnak, fűvel... Hogy maradt mindez ily érintetlenül? Ahová kiérnek, a hely maga csodálatosan gyönyörű, lélegzetelállító - akár a félelem -, csak annyi a gond, hogy nincsenek egyedül. Az egyik fán ugyanis üldögél egy hegyesfülű lányka, és megkérdezi tőlük mintegy könnyedén és kedélyesen:
- Üdv. Jöttetek ti is lopni?
Hát ez gyönyörű. Egyenesen belesétáltak a "csapdába", de legalább a változatosság kedvéért nem fegyveresen támadnak rájuk minden szó nélkül, hanem aranyos kérdéssel kezdik. Ám azért mégis nyugtalanító.
- Lopni...? - leheli aggodalmasan.
- Mi is? - kérdi Damien.
- Nem akarunk lopni - - tagad Tessa, felvéve a diplomácia fonalát. - Te ki vagy? Te... vigyázol a fára?
A tünde arcán ekkor egy mosoly jelenik meg. - Így is mondhatjuk. A nevem Scarlet Amberglade, és ez az én házam. Titeket pedig nem ismerlek, szóval valószínűleg tolvajok vagytok.
Mina ritkán szokta úgy érezni, hogy olyan fejet vág, mint egy félkegyelmű... most is igyekszik visszafogni magát. de az érzés, amit belül érez, nagyjából ezt tükrözi. Hatalmas kényszert érez, hogy elkezdjen nevetni, először csak lassan, szépen, aztán egyre hisztérikusabban. De most lelkierőre van szükség...
~Nahát. Scarlet Amberglade. Ez vicces. Ez nagyon különös. ~
- Tolvajokra számít...? Ezek szerint jártak már itt, akik... el akartak vinni valamit?
Füleiben szinte csak a szívdobogását érzi.
- Mi viszont ismerjük... hm... egy rokonodat. Nicholas Amberglade. Ő küldött minket. - Igen, ez talán jó pont lesz. Vagy... épp ellenkezőleg.
- Küldött... Persze! Mintha annyira eszébe jutna küldeni bárkit. - A lány sértődöttnek tűnik. Majd fogja magát, és ülő pozícióban fogja és lelebeg a fáról. Pedig nem is vámpír. Ellenben van rajta valami különös, ami megmagyarázza, miért képes erre... teste kissé áttetsző, mögötte látni a zöld szikrázó növényeket és a fát. Ez egy szellem lesz...
Hirtelen belecsap a szomorúság. Az egyetlen helyen, ahol nem lángol minden, Scarlet szellemét látják. Mi ez? Mindenki, akinek van tűzszerű megfelelője, egyben egy ilyen szellem is? És nem is tudnak egymásról? Vagy csak névbeli egyezés lenne? Mindenesetre sajnálni való teremtmények. Vajon hányféle átok lehet ezen a helyen?
- Ha Nicholast érdekelném, akkor legalább akkor személyesen jönne, amikor a kishúga meghalt.
Oh. Hát így most már biztos.
~Mit tettél, Nicholas? Vagy pontosabban: mit nem tettél?~