Küldetés: Cinder & Ash

Elindultunk hát, visszafelé a táborba, hogy megszerezzük Tristan kardját, amiről már majdnem elhittük, hogy Azrael kardja. Mindannyian tele voltunk kétségekkel és megválaszolatlan kérdésekkel.
- Mire képes az a kard? - tette fel mindjárt az első ilyet Johannes atya lényegre törően.
- És, hogy akarod visszaszerezni a tábor közepéről? - nézett Jozef a nekromanták tábora felé. - Főleg, ha az őrök, akiket az előbb odaküldtünk már ott vannak? - hívta fel a figyelmet erre az apróságra. De ha már ötvenen voltak egy-kettő extra nem szabadott, hogy számítson…
- Engem jobban érdekelne, hogy ameddig mi követtük a tervet, addig te miért kezdtél el külön utakon menni? - tettem hozzá én is a magamét. Még mindig haragudtam Tristanra, amiért ilyen helyzetbe hozott minket, mikor talán enélkül és a meglévő kardja erejével (már ha volt neki) könnyebbé is tehette volna nekünk Aedan és a Próféta megfékezését.
- Sok mindenre, ami tűzzel kapcsolatos, de ami most fontos nekünk - és nekik is - az az, hogy képes elnyelni bármilyen lángot. És mivel Azrael kardjának másolata, így ezt gyakorlatilag végtelen mennyiségben teheti meg, tehát ha Aedan rájön, hogyan használja megfelelően az egész erdőt elszívhatja vele, hogy aztán ki tudja, mire használja. - feleli Tristan először az atyának, majd felém fordult. - Azért, mert felismertem ezt az alakot. Aedan Ashtree… Ahogy én ismertem, Aedan Ó Ailín, az apám ostoba körébe tartozott. Nem voltak elégedettek a tündék vallásával, így elmentek istent keresni maguknak, csak aztán valamin összevesztek. Az apám a tövislény megszállottja lett, Aedan meg... Hát, úgy néz ki a tűzé. - aztán Jozefre nézett. - Ez... ez egy kifejezetten jó kérdés. Eddig azt reméltem, ha bármi rosszul alakul Lasair ereje majd megment, de így...
Sajnos nem volt kielégítő a válasza. Egy csapat voltunk, szólnia kellett volna nekünk, de most fontosabb volt, hogy tervet kovácsoljunk.
- El kell csalnunk a táborból Aedan-t, máskülönben az összes nekromanta ellenünk fordul. - gondolkodott Johannes atya hangosan. - Nem hinném hogy hajlandó lesz a sátrában otthagyni a kardot, így az nem elég, hogy valaki belopózik, míg a többiek feltartják.
- Vagy a nekrokat kéne elcsalni Aedan-tól, úgy vélem az könnyebb lenne talán. Ezt egy valamelyikünk is megteheti és akkor addig a többiek letámadhatják az elfet. - vetett fel Jozef egy másik javaslatot.
- Egyik könnyebb mint a másik. - sóhajtott Tristan. - Valami kellően erős indok kell, hogy akármelyikük is kimozduljon.
- Egy csapat ember a kúria körül kezdett el legyeskedni, elkerülve az őrjáratokat. Gyűlöli az embereket, ez ki kell, hogy mozdítsa vagy őt, vagy egy nagyobb csapatot a táborból, hogy reagáljanak az esetre.
- De itt csak egy ember van. - mutatott rá a tényre a novícius. - És mi van, ha valami fontos mondanivalóra hivatkozva egyenesen bemasírozunk Aedan-hoz? Aztán amikor már nem látnak minket letámadjuk. Persze Tristan nem jöhet velünk, de elbújhat addig.
- Bevonult a sátrába. Ha ott egyedül van akkor működhet amit Jozef mondott. - tettem hozzá én is a magamét, bár jelenleg nem volt túl sok ötletem, így hagytam a férfiakat kakaskodni.
- Bújjak el? És bízzam rátok a kardom megszerzését? - vonta fel a féltünde a szemöldökét.
- Miért lenne szükség arra, hogy lássák az embereket? Épp lángokat gyűjtöttünk amikor feltűntek, mi pedig azonnal rohantunk szólni Aedannak. Ha ő jön ki, úgy Tristan lesből támadhat rá velünk együtt, ha pedig felfordulást rendezünk úgy senkinek nem fog feltűnni egy csuklyás alak, ahogyan beoson a táborba. Egyébként is szervezetlenek, ha sikerül megbontanunk ezt a törékeny rendjüket, azzal csak megkönnyítjük az esetleges csatát magunk számára. - kardoskodtam a saját állásponton mellett Johannes atya.
- Akkor legyen mindkettő. - ragyogott fel hirtelen Jozef. - A kúria mögött valaki, aki akár te is lehet atyám, magára hívja a figyelmet, mintha talált volna valamit, mi meg ahogy Aedan magára marad megtámadjuk. Szerintem nem számít rá, hogy itt baj érheti. De döntsünk, mert így a nyakunkon üthetnek. - sürgette a döntést és telejsen igaza volt. Nem állhattunk le sokat vitatkozni, és elég volt egy konkrét akciótervvel előállni, nemhogy még Tristan is elkezdett akadékoskodni.
- Johannes atya, ha tud mondani egy biztos tervet ahogyan szétzilálhatnánk a csoportot, akkor támogatom, de egyelőre Jozef megoldása a konkrétabb. Maga pedig Tristan, csak hallgasson mert azért kerültünk ebbe a helyzetbe, mert képtelen csapatban dolgozni.
Tristan felhúzta a szemöldökét.
- Értem, akkor véletlenül sem azért, mert nem vettétek észre, hogy elrángattak tőletek pár méterről egy sátorba. - felelte nekem csípősen, aztán Jozef és Hans felé fordul kérdő tekintettel. - Akkor? Mi legyen?
Már a nyelvem hegyén volt a hasonlóan csípős válasz, mikor Johannes atya megszólalt.
- Hárman berohanunk Aedan sátrába - ha valaki érdeklődne, fontos a dolog, sietnünk kell. Előadjuk Aedannak, hogy egy csapat felfegyverkezett embert láttunk a kúria környékén a távolból, ahogyan a lángokat gyűjtögettük. Mindeközben Tristan a tábortól nem messze, a kúria irányában vár. Amennyiben Aeaden azt kéri mutassuk meg merre láttuk az embereket és maga mellé vesz még néhány nekromantát hogy elintézze a csapatot, úgy Tristanhoz vezetjük őket, majd rájuk támadunk négyen. Amennyiben Aedan nem tart a nekromantákkal, akik az embereket mennek elintézni, úgy Tristan beoson a táborba, csatlakozik hozzánk és megtámadjuk Aeadant. Akinél van felesleges fegyver, az adjon egyet Tristannak, valamint változtasson a kinézetén, hogy még kisebb legyen az esélye a lebukásnak. - foglalta össze végül a tervét a férfi. - Ha nincs ellenvetés, részemről indulhatunk.
- Továbbra is kockázatosnak tartom, mert, ha többen tartanak az elffel, akkor bajban leszünk. - rázta meg a fejét Jozef. - Én a saját tervem mellett vagyok, de elfogadom, ha a többség az atya tervét támogatja. - mosolygott rá végülis békülékenyen az atyára. - És Tristan, miből gondoltuk volna, hogy így jársz, ha nem titkolóztál volna előttünk, akkor valószínűleg jobban figyelünk. Különben is azt mondtad valamiféle csendvarázslatba kerültél, így nem is hallhattunk. - vetette odanéhai vezetőnknek a fiú, megvédve ezzel az én álláspontomat, így nekem nem kellett tovább veszekednem. Végtelenül hálás voltam neki ezért.
-Akkor döntsetek és menjünk. - mondta még a sötét tünde fiú. Tristanra néztem, én nem tudtam igazságot tenni. Meg végülis az ő kardja volt.
- Jól van, csináljuk ahogy mondtad. - biccentett Johannes felé. - Megkerülöm a tábort és megvárlak titeket a kúria mellett. - azzal el is indult óvatosan körbekémlelve minden lépésénél.
- Innentől a nővérre bízom a beszédet, én nem hinném hogy emberként túl meggyőző lennék ebben a kérdésben. - húzta el a száját az atya miközben mind megindultunk Aedan sátra és remélhetőleg Tristan kardja felé. - Ne feledkezzenek el kezeskedni értem, még mielőtt Aedan rám fogná az emberek jelenlétét. - nevetett a férfi, bár úgy sejtettem inkább kínjában, semmint jókedvében.
- Hát jó. - válaszolta Jozef komoran, hogy nem az ő ötlete nyert végül. - Menjünk.
Bólintottam, és így, hogy én voltam az egyik, akinek elő kellett adnia a nagy tervet a nekromanták vezetőjének előre indultam Aedan sátra felé. Szerencsére már ismertük a járást, így könnyedén odataláltunk.
- Arra gondoltatok már, hogy mi van, ha azt akarja vezesse oda valamelyikünk az embereit? - kérdezte Jozef halkan, amikor már a sátor előtt jártunk.
- Igen. És ha ezt kéri majd megyek én. Amikor rájönnek a cselre, önök remélhetőleg már végeztek is, és jönnek értem. Távoltartom őket a földszenteléssel és nagyon hangosan fogok sikítani. - válaszoltam a fiúnak, majd tartottam fél perc szünetet, hogy felkészüljek a szerepemre. Az alakítás neve a „Bajba jutott ifjú nekromanta novícia” volt, és meggyőzőnek kellett lennem, hisz nem akármilyen előadásra készültünk. Amikor pedig készenálltam egyenesen befutottam Aedan sátrába.
- Uram! Em... emberek... Fegyvereik voltak...
Aedan most is félmeztelen volt és a kardot nézegette. Meleg volt de nem ennyire, és határozottan zavart, hogy nem bírt felvenni valamit. Mikor beléptünk egyenesen felénk fordult.
- Emberek? - csodálkozott. - Ilyen hamar? Mifélék?
Johannes atya leghajtotta a fejét, mintha már azért is bűntudata lett volna, hogy élt, de őrá sajnos ez a szerep maradt. Majd legközelebb ő lehet a herceg, vagy ilyesmi.
- Nagyon nem nézegettük őket, mifélék, de......sokan voltak. - adta az ijedtet Jozef is.
Bólintottam.
- Nem láttam náluk puskákat, de attól még lehetnek... Főleg könnyű és közepes páncélban, amennyire meg tudtam ítélni. - mondtam én is lehetőleg halálra vált arccal. Nem tudtam mennyire sikerült, de az ördög mindig a részletekben rejlett.
- Azt mondjátok, sokan? - kérdezte Aedan, elgondolkozva vizsgálva a kezében tartott kardot.
- Nekünk úgy tűnt...- bólintott a novícius.
Megdörzsöltem a szemem, mintha nagyon próbálnék visszaemlékezni.
- Talán tíz... Amennyit hirtelen láttunk.
- Jól van. - vigyorodott el Aedan. - Merre voltak?
Készült valamire. Úgy tűnt ki akarta próbálni az új játékát, de a hübrisz mindenkinek a vesztét okozza. Vele sem lesz másképp.
- Hát arra.... - intett Jozef a sátor falán keresztül a kúria mögtti irányba, amerre Tristan elszivárgott.
- A kúria mögül láttuk őket, ott keresgéltünk... - tettem hozzá, hogy egyértelmű legyen.
- Rendben. Ne aggódjatok, foglalkozom ezzel, ti csak folytassátok a munkát.
- Látni szeretném ahogyan… - kezdett bele lassan Johannes, majd itt sóhajtott egyet - …megkapják azt amit megérdemelnek...
Jozef bólintott én pedig lesütöttem a szemem.
- Én is szeretném látni Azrael kardjának erejét... De azt hiszem a világon mindenki. Kérlek engedd meg hogy lássuk!
- Jól van, gyertek. - bólintott szinte vidáman Aedan, aztán elindult a kúria mögé. Tristant nem láttuk, de kivételesen ez jó hír volt, hiszen az volt a dolga, hogy elrejtőzzön. Amikor viszont elértük a sarkot a féltünde előlépett és határozottan nyúlt Aedan kardot tartó csuklója felé. A nekromantavezért azonban hátralépett és a fiúnak szegezte a pengét.
- Lassabban. Te meg hogy szabadultál ki? Az a két idióta még erre sem volt jó?
Több sem kellett, hogy Johannes atya támadásba lendüljön. Felemelte a kezét, hogy az inkvizitorok legáltalánosabb varázslatával egy pillanatra megbénítsa, közben Jozef is felhasználta a maga bűvigéjét és a pillanatnyi zavart és bénultságot kihasználva Johannes egyszerűen hátba döfte Aedant a kardjával. Ebben a halálban nem volt semmi szép, semmi hősies, amiről a lovagok szoktak énekelni. Egyszerű volt, tiszta és hatékony. Tristan azonnal visszaszerezte a kardját és hátraugrott, Aedan pedig összegrnyedt. A hörgéséből ítélve a kard a tüdejét szúrta át, így fájdalmas halál várt rá, de legalább csak néhány percig tartott. Képes lettem volna meggyógyítani de… nem tettem.
- Ti... Te... átkozott... - hörgi bugyborékoló hangon a tünde, aztán térdre esett. - Nem... tudjátok... mit...
- Hogyan győzhetjük le a Prófétát?! - üvöltött rá Johannes atya.
- Mit nem tudunk? - kérdeztem halkan és kicsit talán rémülten is Jozef. Nem volt sok időnk kérdezősködni. Talán csak meg akart minket félemlíteni, talán tovább bizonygatni a maga igazát, de nekünk az már nem számított. Nem voltak közösek az ellenségeink, és éppen ezért nem volt egy a halálunk sem. Bár nem tudtam mit fogunk kezdeni a táborban lévő nekromantákkal, vezér nélkül reméltem velük is könnyebben elbánunk majd, ahogyan a Prófétával is, ameddig nem kapja meg Abaddón tüzét.
Aedan rekedtesen felnevetett, miközben a száján kibuggyant a saját, habos vére.
- Sehogy... Férgek... El... égtek... miiind… - a mondat végén a feje előre bukott, majd oldalvást eldőlt a Cinderwald hamujában.
Johannes atya sóhajtott és vetek egy keresztet.
- Az első lépés a kard visszaszerzése volt. Hogyan tovább? - nézett Tristanra, ha már visszatérhetett vezetői posztjába. - Rejtsük el a hullát, nehogy rátaláljanak. - mondta még gyorsan, de előbb átkutatta a férfi ruháját, hátha talált benne valami hasznosat. Más esetben ezt a tettét rettenetesen elítéltem volna, de most talán tényleg találhattunk valami hasznosat. Jozef elfintorodott a miközben az inkvizitort nézte.
- Lehet, mégis csak be kéne menni a kúriába és ott meglepni ezt a Prófétát. De előtte talán kihasználhatnánk a lehetőséget és körül kéne nézni Aedan sátrában, hátha meglelhetjük ott az összegyűjtött tűzköveket. Azt nem kéne a nekroknál hagyni, mert a végén még valaki átveszi az elf helyét és akkor ott vagyunk, ahol voltunk.
Ebben teljesen igaza volt a novíciusnak, de a nekromantáknak a testén is láttam kristályokat így gyorsan megnéztem hátha Aedanon is találok belőlük. Szerencsére volt is rajta két nagyobb a két könyékhajlatában. Kicsit kellett csak feszegetni, hogy lejöjjenek, majd bólintottam Jozefnek.
- Ez mindenképp jó ötlet. Már a sátor.
Tristan mozgás és örömünnep helyett azonban meredten bámulta az erdőt.
- Azt hiszem nem a hulla a legfőbb gondunk most...
Amikor követtem a tekintetét, láttuk, ahogy a lángok szinte hozzásimultak egy lassan közeledő alakhoz. A teste szénfekete és élőholthoz volt hasonlatos, már ami maradt belőle, legnagyobb részt ugyanis lángok töltötték ki. Az világított a szemgödreiben és a bordái között is. Két jókora, vörösen izzó fejszét húz magával egy-egy kézben, és kérlelhetetlenül felénk - jobban mondva a kúria felé tartott. Talán ez lehetett a ghoulok helyi verziója, bár nem voltam benne biztos, hogy láttam már ghoult korábban. A féltünde viszont már véleményen volt.
- Ha jól sejtem... - nyelt Tristan. - Ő lesz a Próféta.
- Legalább megnézheted nem rozsdásodott e be a kardod... - állt fel a hulla mellől Johannes atya. - Talán hasznos lenne, ha nem tudna bejutni a palotába. - forgatta meg a kezében a kardját jelzésként és ránk nézett.
- Szent Habakukk! Már megint egy ilyen tüzes dög! A változatosság kedvéért lehetett volna valami élő is. De most akár egy jeges varázslatnak is tudnék örülni. - sóhajtott Jozef és előhúzta a buzogányát. A puskák ez ellen aligha értek volna bármit is.
- Az a kard biztos nem tud vizet? - sóhajtottam fel, majd imára kulcsoltam a kezem, hogy megáldjam Tristant. Nem kedveltem de ő volt itt a legerősebb.
- Amennyire én tudom nem. - csikorgatta a fogát Tristan, aztán felkészült a "vendég" fogadására. A Próféta eközben egyre közelebb és közelebb jött.
- Go... away… BEGONE! - kiáltotta a tündék nyelvén az élőholt, de egy szót sem értettem belőle.
- Csak utánad. - intett Johannes Tristannak, hogy követi őt a csatába de nem volt kedve egyedül rohamozni. Jozef beállt a féltünde másik oldalára, hogy parancsszóra szintén nekiinduljon.
- Uraim, én nem várnám meg, ameddig közel ér. - mondtam majd szent fényt idéztem a kezemre, és belelőttem az ellenségünkbe. Az a találattól hátratántorodott, a karja pedig egy tenyérnyi foltban mintha elolvadt volna, de ez nem hátráltatta túl sokáig.
- Be... - a hangja leginkább a lángot ropogására emlékeztetett, mégis tudtam, hogy beszélt. - GOOOOONE! - üvöltött fel hirtelen, aztán futólépésben rohamozni kezdett. Tristan kiugrott elé, kardját a feje felett tartva egy vízszintes vágással támadt meg az élőholtat.
- Eldr! - kiáltotta közben a féltünde, amitől kardja lángra kapott és jókora hullámként csapódott ki belőle, egyenesen neki a Prófétának. Johannes ismét a Judica meával támadt, Jozef pedig a buzogányával próbálta meg összezúzni az ellenségünk bordáját.
Egészen körbevették, így nem láttam értelmét tovább lövldözni a Sacra luxot, helyette közelebb óvakodtam és felszenteltem a földet, amin álltak, hiszen ez csak a lényt sebezte... de őt folyamatosan. Gondolkoztam a varázslatokat megtörő áldásomon, de még nem láttam itt az idejét. Körültekintőnek kellett lennem vele.
A Prófétának viszont mintha meg sem kottyantak volna a fiúk támadásai. Se Johannes varázslata, se Jozef buzogánya, de még Tristan kardja sem tett komolyabb kárt benne. A lány a fejszéje lapjával először az inkvizitort taszította hátra, majd ugyanígy a lapjával Jozef bordájára csapott. A lapjával… A sötét tünde fiú három lépést csúszott hátra, ám amikor a Próféta megérezte a megszentelt földet, ő is gyorsan kihátrált belőle. Legalább annyi biztos volt, hogy az Úr szent ereje ugyanúgy hatott rá, mint bármely sötét teremtményre.
- GO! - üvöltötte közben folyamatosan. - Menjeket… Menjetek el innen! - váltott át kicsit tört németre. Már készültünk a második rohamra, amikor Johannes végül úgy döntött válaszolt neki.
- Miért? - kiabált neki vissza, de a védekező állásból nem engedett. Jozef nyögve tápászkodott fel, és egyelőre én sem támadtam, inkább érdeklődve húzódtam közelebb. Ha az inkvizitor tárgyalni akart hirtelen, akkor nem akartam neki ezt elrontani.
- Meg kell... védenem. - felelte a Próféta tűzropogva, de ő is egy helyben állt. Hajlandó volt tárgyalni, és ez azt hiszem jót jelentett.
- A kúriát? Mitől? - kérdezett vissza Johannes.
- Vagy az erdőt? - szállt be a novícius is a kérdezőskdésbe. Valami nem stimmelt. Ez nem rendes ghoul volt. Ha valóban ő volt a próféta akkor neki akarták adni a sok erőt, de miért? Csak akkor oldhattuk meg a helyzetet, ha előbb megértettük a problémát. Nem azt, amit mi gondoltunk problémának, hanem a valódit, és ehhez előbb egy fontos kérdést kellett feltennünk:
- Ki vagy te?
- Nem. - rázta meg a fejét az élőholt Hans és Jozef kérdésére. - A népem... Én... a királynő lovagja... Sean... Amberglade vagyok... És kötelességem van... A népem felé.
Meglepetten néztem rá. Egy tünde lovag? De ha a tündéket akarta védeni, talán azokat a bizonyos Cinderelfeket, akkor nem volt az ellenségünk.
- Mi a kötelességed? Mitől kell megvédened őket?
- Te.....cinderelf vagy? - jutott Jozef is haosnló következtetésre, mint amire én is gondolatban. - Amberglade... Ez a te házad? - intett a kúria felé hirtelen a novícius.
- Nem vagyunk a néped ellenségei. - tettem még hozzá.
- Bármitől... Tőletek... Tőlük... - felete végül Johannesnek, aztán egyik fejszéjével a mögöttünk lassan mozgolódó kultisták tábora felé mutatott. Jozefre csak lassan, szenvedősen bólintott. - Mik... vagytok hát? - kérdezte végül tőlem.
- Reményeink szerint olyan.....megmentőfélék. - engedte lejjebb a buzogányát Jozef. - Meg akarjuk szüntetni a tüzet, ami a vidéket kínozza. - tette hozzá.
- És megakadályozni, amire ők készülnek... - böktem a fejemmel a kultisták felé.
- A tűz... - mondta a volt tünde lovag. - Nem alszik ki... Mert... nem tűz...
- Hanem micsoda?- kérdezte Johannes. Nem tűz… A tűz akkor támadt, amikor Abaddón idezuhant. Jerobeám képes volt eltűnni a tűzben akaratának megfelelően irányítani, és a tűzben lévő szilánkok is belőle keletkeztek. De nem csak a szilánkok. A hatalmas sárkány éteri testét hogy lehetett volna belesűríteni egyetlen fiúba? Nem lehetett. Mindig emlékeztetnem kellett magamat rá, hogy angyal volt, melynek az erejét még elképzelni sem tudtuk. Ő maga volt a tűz.
- Abaddón. - válaszoltam Hansnak, amikor összeállt a kép. Egészen biztos voltam benne hogy igazam volt. Nem lehetett másképp. - Abaddón maga az igaz?
A néhai lovag bólintott.
- Amikor a kard... lesújtott, a sárkány... darabokra hullott... És felénk tartott a láng. Meg kellett... meg kellett védenem őket... de... elbuktam... Azt akartam... hogy csak engem emésszen el... a tűz... de képtelen voltam... Nem volt elég erőm...
- Abaddon? Nem Jerry Abbadon? - kérdezte a novícius bizonytalanul. Ő még nem értette meg.
- Egy része. - válaszoltam neki türelmesen. - De... beleférne az egésze egy nefilim fiúba?
Gondolkoztam. Főleg azon, hogy hogyan lehetne végre pontot tenni ennek az egész ügynek a végére. Szinte már belefájdult a fejem. És mégis, volt megoldásom, ami pontosan ugyan az volt, amit azóta terveztem, hogy megtudtam az igazságot Jerobeámról.
- Elvisszük. Összegyűjtjük a tüzet ahogy a kultisták akarták, de Abaddónnak adjuk, és utána elvisszük őt innen.
A tünde lovag fejet hajtott, majd váratlanul térdre hullott. Nem voltam benne biztos, hogy ez a tisztelete jele volt, vagy elgyengült.
- Kérlek... Tegyétek meg... Mentsétek meg... a népem...
- Azt hiszem... - szólalt meg Tristan, magasba emelve a kardját. - … ebben segíthetek.

Azért nem eszik, olyan forrón a kását, ahogy Tristan szerette volna, hiszen nem egyszerű a feladat.
- Mire képes az a kard? – csap le rá rögtön az atya és azért nekem is lenne még kérdésem.
- És, hogy akarod visszaszerezni a tábor közepéről? - nézek a nekromanták táborára. - Főleg, ha az őrök, akiket az előbb odaküldtünk már ott vannak? - hívom fel a nem kis problémánkra a figyelmet.
- Engem jobban érdekelne, hogy ameddig mi követtük a tervet, addig te miért kezdtél el külön utakon menni? – jegyzi meg Gloria is.
- Sok mindenre, ami tűzzel kapcsolatos, de ami most fontos nekünk - és nekik is - az az, hogy képes elnyelni bármilyen lángot. És mivel Azrael kardjának másolata, így ezt gyakorlatilag végtelen mennyiségben teheti meg, tehát ha Aedan rájön, hogyan használja megfelelően az egész erdőt elszívhatja vele, hogy aztán ki tudja, mire használja. - feleli Tristan Hansnak, aztán Gloria felé néz. - Azért, mert felismertem ezt az alakot. Aedan Ashtree… Ahogy én ismertem, Aedan Ó Ailín, az apám ostoba körébe tartozott. Nem voltak elégedettek a tündék vallásával, így elmentek istent keresni maguknak, csak aztán valamin összevesztek. Az apám a tövislény megszállottja lett, Aedan meg... Hát, úgy néz ki a tűzé. - feleli Gloriának, aztán felém néz. - Ez... ez egy kifejezetten jó kérdés. Eddig azt reméltem ha bármi rosszul alakul Lasair ereje majd megment, de így...
- El kell csalnunk a táborból Aedan-t, máskülönben az összes nekromanta ellenünk fordul.. – mondja elgondolkodva Johannes. - Nem hinném hogy hajlandó lesz a sátrában otthagyni a kardot, így az nem elég, hogy valaki belopózik, míg a többiek feltartják.
- Vagy a nekrokat kéne elcsalni Aedan-tól, úgy vélem az könnyebb lenne talán. Ezt egy valamelyikünk is megteheti és akkor addig a többiek letámadhatják az elfet. - vetek fel egy másik javaslatot.
- Egyik könnyebb mint a másik. - sóhajt Tristan. - Valami kellően erős indok kell, hogy akármelyikük is kimozduljon. - kezd el töprengeni a féltünde.
- Egy csapat ember a kúria körül kezdett el legyeskedni, elkerülve az őrjáratokat. Gyűlöli az embereket, ez ki kell, hogy mozdítsa vagy őt, vagy egy nagyobb csapatot a táborból, hogy reagáljanak az esetre. – áll elő azonnal az elképzelésével az inkvizítor testvér.
- De itt csak egy ember van. - mutatok rá a tényre. - És mi van, ha valami fontos mondanivalóra hivatkozva egyenesen bemasírozunk Aedan-hoz? Aztán amikor már nem látnak minket letámadjuk. Persze Tristan nem jöhet velünk, de elbújhat addig. – nézek kérdőn a többiekre, mert minek túlbonyolítani a dolgot és a nővér rá is bólint.
- Bevonult a sátrába. Ha ott egyedül van akkor működhet amit Jozef mondott.
- Bújjak el? És bízzam rátok a kardom megszerzését? - vonja fel a tündefiú a szemöldökét.
Azt gondolom nem most kéne a bátrat és hőst játszani, hanem nem kellett volna elveszteni……, de persze kivételesen most befogom a szám, ami nem kis erőfeszítésembe kerül.
- Miért lenne szükség arra, hogy lássák az embereket? Épp lángokat gyűjtöttünk amikor feltűntek, mi pedig azonnal rohantunk szólni Aedannak. Ha ő jön ki, úgy Tristan lesből támadhat rá velünk együtt, ha pedig felfordulást rendezünk úgy senkinek nem fog feltűnni egy csuklyás alak, ahogyan beoson a táborba. Egyébként is szervezetlenek, ha sikerül megbontanunk ezt a törékeny rendjüket, azzal csak megkönnyítjük az esetleges csatát magunk számára. – köti az ebet a karóhoz az atya, de hát ez nála nem meglepő, általában akkor lep meg, amikor nem teszi.
- Akkor legyen mindkettő. – váltok taktikát. - A kúria mögött valaki, aki akár te is lehet atyám, magára hívja a figyelmet, mintha talált volna valamit, mi meg ahogy Aedan magára marad megtámadjuk. Szerintem nem számít rá, hogy itt baj érheti. De döntsünk, mert így a nyakunkon üthetnek. - sürgetem a döntést.
- Johannes atya, ha tud mondani egy biztos tervet ahogyan szétzilálhatnánk a csoportot, akkor támogatom, de egyelőre Jozef megoldása a konkrétabb. Maga pedig Tristan, csak hallgasson mert azért kerültünk ebbe a helyzetbe, mert képtelen csapatban dolgozni. – közli higgadtan átgondolva a dolgot a nővér, ami jó érzéssel tölt el, ő soha nem vesz félvállról engem, hiába vagyok a legfiatalabb a csapatban.
Tristan viszont felhúzza a szemöldökét.
- Értem, akkor véletlenül sem azért, mert nem vettétek észre, hogy elrángattak tőletek pár méterről egy sátorba. - feleli Gloriának, aztán felém és Hans felé fordul kérdő tekintettel. - Akkor? Mi legyen?
Johannes atya azonnal lecsap a lehetőségre és úgy mondja a magáét, mintha megszavaztuk volna, hogy az lesz, amit ő mond.
- Hárman berohanunk Aedan sátrába - ha valaki érdeklődne, fontos a dolog, sietnünk kell. Előadjuk Aedannak, hogy egy csapat felfegyverkezett embert láttunk a kúria környékén a távolból, ahogyan a lángokat gyűjtögettük. Mindeközben Tristan a tábortól nem messze, a kúria irányában vár. Amennyiben Aeaden azt kéri mutassuk meg merre láttuk az embereket és maga mellé vesz még néhány nekromantát hogy elintézze a csapatot, úgy Tristanhoz vezetjük őket, majd rájuk támadunk négyen. Amennyiben Aedan nem tart a nekromantákkal, akik az embereket mennek elintézni, úgy Tristan beoson a táborba, csatlakozik hozzánk és megtámadjuk Aeadant. Akinél van felesleges fegyver, az adjon egyet Tristannak, valamint változtasson a kinézetén, hogy még kisebb legyen az esélye a lebukásnak. Ha nincs ellenvetés, részemről indulhatunk. – fejezi be.
Ez szép. Az én javaslatomat is szépen beépítette a saját tervébe!
- Továbbra is kockázatosnak tartom, mert, ha többen tartanak az elffel, akkor bajban leszünk. - ráztam meg a fejem nem túl vidáman ezek után. - Én a saját tervem mellett vagyok, de elfogadom, ha a többség az atya tervét támogatja. - néztem mosolyogva a férfira, mert ezzel olyan gesztust tettem, amit mindenki értékelhetett, mennyire együttműködő vagyok. - És Tristan, miből gondoltuk volna, hogy így jársz, ha nem titkolóztál volna előttünk, akkor valószínűleg jobban figyelünk. Különben is azt mondtad valamiféle csendvarázslatba kerültél, így nem is hallhattunk. - vetem oda sértődős vezérünknek. -Akkor döntsetek és menjünk.
A nővér most nem szól semmit, de Tristanra néz, láthatóan tőle várva a döntést.
- Jól van, csináljuk ahogy mondtad. - biccent az Hans felé. - Megkerülöm a tábort és megvárlak titeket a kúria mellett. - azzal el is indul óvatosan körbe kémlelve minden lépésénél.
- Innentől a nővérre bízom a beszédet, én nem hinném hogy emberként túl meggyőző lennék ebben a kérdésben. – indul el elégedetten Hans atya, de persze a felelősséget máris másra hárítva
Micsoda bátorságra vall.
- Ne feledkezzenek el kezeskedni értem, még mielőtt Aedan rám fogná az emberek jelenlétét.
- Hát jó. - komorodtam el, hogy végül az atya ötlete nyert teret és most úgy érezheti megint nyeregben van. - Menjünk.
A nővér csak bólint erre és Aedan sátra felé indul.
Tudom, hogy Johannes most élvezi a helyzetet, látszik a képén, ezért inkább én is úgy teszek, mintha semmi bajom nem lenne vele, csak, hogy bosszantsam. Ám most is meg vagyok győződve róla, hogy Aedan nem fog rohanni sehova. Miért strapálná magát, hisz van elég embere, meg csontváza.....
- Arra gondoltatok már, hogy mi van, ha azt akarja vezesse oda valamelyikünk az embereit? - kérdezem halkan, amikor már a sátor előtt járunk.
- Igen. És ha ezt kéri majd megyek én. Amikor rájönnek a cselre, önök remélhetőleg már végeztek is, és jönnek értem. Távol tartom őket a földszenteléssel és nagyon hangosan fogok sikítani. – válaszol halkan vissza a nővér, aztán lélegez pár mélyet és befut Aedan sátrába.
- Uram! Em... emberek... Fegyvereik voltak...
Aedan most is félmeztelen és a kardot nézegetni, amikor pedig belépünk, aztán felénk fordul.
- Emberek? - vonja fel a szemöldökét. - Ilyen hamar? Mifélék?
Ez jó! Mivel nem beszéltük meg, hogy igazából mit mondunk, így viszont nem akartam olyat mondani, amivel Gloria szavait cáfolhatnám.
- Nagyon nem nézegettük őket, mifélék, de......sokan voltak. - adtam az ijedtet, rájátszva a szerepre.
Gloria nővér gyorsan rábólintott és folytatta.
- Nem láttam náluk puskákat, de attól még lehetnek... Főleg könnyű és közepes páncélban, amennyire meg tudtam ítélni. – mondta olyan arccal, hogy én hittem volna neki.
- Azt mondjátok, sokan? - kérdezi, elgondolkozva vizsgálva a kezében tartott kardot.
- Nekünk úgy tűnt..... - bólintottam, de nem tetszett az önelégült képe. Talán nem árt felkészülni, hogy a terv nem válik be.......És szerencsére az atya most nem hallatta a hangját, nem hívta fel magára a figyelmet.
- Talán tíz... Amennyit hirtelen láttunk. – dörzsölte meg a nővér a szemét, mintha ezzel serkentené az emlékeit.
- Jól van. - vigyorodik el Aedan. - Merre voltak?
- Hát arra.... - mutatok a kúria mögé, amerre Tristan elszivárgott.
Reméltem, hogy figyelemmel kíséri a táborban történteket és időben cselekszik.
- A kúria mögül láttuk őket, ott keresgéltünk... – erősítette meg Gloria is szóban, mert hátha a nagyjából való mutogatás nem egyértelmű a tündének.
- Rendben. Ne aggódjatok, foglalkozom ezzel, ti csak folytassátok a munkát. - azzal Aedan kilép a sátorból.
- Látni szeretném ahogyan – szólítja meg halkan az atya a kifelé igyekvő alakot nagyot sóhajtva, mintha nehezére esne. - megkapják azt amit megérdemelnek...
Én csak bólintottam, mert nem tudtam mivel üthetném még a vasat, hogy ne legyen gyanús.
- Én is szeretném látni Azrael kardjának erejét... – játssza a zavarban lévőt a nővér. - De azt hiszem a világon mindenki. Kérlek engedd meg hogy lássuk!
- Jól van, gyertek. - bólint szinte vidáman Aedan, aztán elindul a kúria mögé.
Tristant nem lehet látni hála az égnek, de elvileg el kellett rejtőznie, így nem is csoda, azonban, ahogy elérjük a sarkot a féltünde előlép és határozottan nyúl Aedan kardot tartó csuklója felé, a tünde azonban hátralép és a fiúnak szegezi a pengét.
- Lassabban. Te meg hogy szabadultál ki? Az a két idióta még erre sem volt jó?
Sajnos Tristan nem tud élni a meglepetés erejével és nagyon nem lett volna jó, ha valaki meghallja Aedan kiáltását, ám az atya legalább azonnal mozdul a kardjával. Ha a tünde kiállt az ellen most nem lehet mit tenni, csak mivel nem számít rá az elf, talán reménykedni, hogy a hátbatámadás is sikeres lesz. Azért ezt megpróbálom biztosítani egy kis zavarással és a Bibliámat felütve, elsuttogom az
„Operientes!” szót, ami fátylat boríthat a férfi szemére.
Aedant váratlanul éri a szúrás, szerencsénkre elképzelni sem tudta, hogy az emberei közül ellen fordulhat valaki, így Hans tökéletesen átszúrja a tüdejét, míg Tristan gyorsan mozdul, kikapja a kardját a kezéből aztán hátra ugrik és védekező pózba áll.
- Ti... Te... átkozott... - hörgi bugyborékoló hangon a tünde, aztán térdre esik. - Nem... tudjátok... mit...
- Hogyan győzhetjük le a Prófétát?! - rivall rá az atya a földön lévőre.
Nem vagyok érzelgős lélek, de azért ilyen hidegvérrel talán nem tudtam volna végezni az áldozattal, mint Johannes, de hát pont ezért nem akartam az inkvizítorok útját járni.......Ez az elf őrült volt és lehet, hogy le akarta igázni az embereket, de......most már mindegy.
- Mit nem tudunk? - kérdezem halkan, hiszen nem gondoltam volna, hogy pont most fogja megrémíteni az atya, a halál küszöbén.
Aedan rekedtesen felnevet, miközben a száján csorog ki a saját habos vére
- Sehogy... Férgek... El... égtek... miiind… - a mondat végére lebucskázik a feje és elterül a földön.
Az atya keresztet vet.
- Az első lépés a kard visszaszerzése volt. Hogyan tovább? - néz Tristanra. - Rejtsük el a hullát, nehogy rátaláljanak. – int nekem, de előtte még beletúr áldozata zsebeibe.
Grimaszolva nézem a hullafosztást, de azt be kell látnom, hogy a test eltűntetése elengedhetetlen.
- Lehet, mégis csak be kéne menni a kúriába és ott meglepni ezt a Prófétát. De előtte talán kihasználhatnánk a lehetőséget és körül kéne nézni Aedan sátrában, hátha meglelhetjük ott az összegyűjtött tűzköveket. Azt nem kéne a nekroknál hagyni, mert a végén még valaki átveszi az elf helyét és akkor ott vagyunk, ahol voltunk. – javasolom.
Mikor azonban Gloria nővér kést ragad és átnézi Aedan testét, rá kell jönnöm, hogy nem a kapzsisága vezeti, így csak sóhajtok, de amikor kiszedi feláll és oda bólint nekem.
- Ez mindenképp jó ötlet. Már a sátor.
Miközben azonban Hans átnézi a zsebeit Tristan meredten nézi az erdőt, és elhűlve szólal meg.
- Azt hiszem nem a hulla a legfőbb gondunk most...
Arra nézek amerre az ő tekintete mutat és a lobogó tüzekből egy másik, lassan közeledő alak bontakozik ki, melyhez a lángok szinte hozzásimulnak. Szénfekete és élőholtszerű a testét, már ami maradt belőle, legnagyobb részt lángok töltik ki, az világít a szemgödreiben és a bordái között is.
Két jókora, vörösen izzó fejszét húz magával egy-egy kézben, és kérlelhetetlenül jön felénk.
- Ha jól sejtem... - nyel Tristan. - Ő lesz a Próféta.
- Legalább megnézheted nem rozsdásodott e be a kardod... - áll fel az atya is, tekintetét a lényen tartva. - Talán hasznos lenne, ha nem tudna bejutni a palotába. – forgatja meg a fegyverét, jelezve, hogy ő készen áll rá. Ő nem volt láthatóan meglepve én igen.
- Szent Habakukk! Már megint egy ilyen tüzes dög! A változatosság kedvéért lehetett volna valami élő is. De most akár egy jeges varázslatnak is tudnék örülni. - sóhajtom és előhúzom a buzogányomat, most nincs értelme rejtegetni.
- Az a kard biztos nem tud vizet? – kérdezi a nővér, aztán összekulcsolja a kezét, gondolom ő is felkészül a harcra.
- Amennyire én tudom nem. - csikorgatja meg a fogát Tristan, aztán felkészül a "vendég" fogadására. A Próféta eközben közelebb ér, már csak olyan 10 méterre van tőlünk.
- Go... away… BEGONE! - kiáltja a tündék nyelvén, amiből egy szót sem értek, így értetlenül nézek társaimra, hátha valaki felvilágosít.
- Csak utánad. – int Hans atya Tristannak előzékenyen előre engedve a támadásra.
Elhelyezkedem az atya és Tristan mellett, készülve rá, hogy ha a lényre támadnak, akkor annak hátába kerüljek, míg elvonják a figyelmét.
- Uraim, én nem várnám meg, ameddig közel ér. – jelenti ki a hátunk mögött a nővér és nem is habozik, a lényre bocsát egy sacra luxot.
Az vállon találja a Prófétát, amitől az hátra tántorodik, a karja pedig egy tenyérnyi foltban mintha elolvadna, de láthatóan nem akadályozza meg sokáig.
- Be... - mondja, de a hangja olyan, mint a lángropogás. - GOOOOONE! - üvölt fel hirtelen, aztán futólépésbe kezd és nekünk rohan.
Tristan kiugrik elé, kardját a feje felett tartva egy vízszintes vágással támadva az élőholtat.
- Eldr! - kiáltja közben a féltünde, amitől kardja lángra kap és jókora hullámként rohan neki a Prófétának. Az inkvizítor azonnal követi.
Ahogy a tűzlény és két társam is támadásba lendül, úgy én is megindulok, de megpróbálok a dög hátába kerülni, ahogy terveztem és a buzogányomat a bordáinak vágni, aztán fürgén oldalra ugrani, nehogy magával sodorjon vagy meggyújtson. A nyakamban az égetett ujj remélem jobban megvéd a tűztől, ami ezt a lényt uralja.
Látom és érzem is, ahogy eltalálom, azonban a Prófétának mintha meg sem kottyanna egyikünk támadása sem, sőt a lény gyors, fejszéjének lapjával előbb Hanst atyát taszítja hátra, aztán felém csap, amit már nem tudok védeni és az a bordámat éri és, amitől három lépést csúszok hátra.
- GO! - üvölti közben folyamatosan. - Menjeket… Menjetek el innen! - vált át kicsit tört németre
Vár hallom a lény hangját, de közben azon vagyok, hogy kaparjam össze magam a földről és kétségbeesetten kapkodok levegő után, így igazán örülök egy kis szünetnek, amikor az atya inkább társalogni akar, ráadásul a német szavak is elég meglepőek.
Nyögve tápászkodom fel, de maradok ahol vagyok.....egyelőre.
- Meg kell... védenem. - feleli a Próféta tűzropogva, de ő is egy helyben áll.
- A kúriát? Mitől? - kérdez vissza az atya szüneteltetve a harcot.
- Vagy az erdőt? - kérdezősködöm tovább én is és kíváncsi lennék ismeri-e ez a valami Abadont?
- Ki vagy te? – a nővér is kíváncsi.
- Nem. - rázza meg a fejét Hans és az én kérdésemre a jelenés. - A népem... Én... a királynő lovagja... Sean... Amberglade vagyok... És kötelességem van... A népem felé.
- Mi a kötelességed? Mitől kell megvédened őket? – faggatja tovább az atya.
- Te.....cinderelf vagy? - kérdeztem fürkészően nézve és keresve rajta valami emberit vagyis elfeset. - Amberglade......... - mormolom, aztán leesik, hogy Tristan-tól hallottam ezt a nevet a püspökkel kapcsolatban. - Ez a te házad? - intek a kúria felé.
- Nem vagyunk a néped ellenségei. – jegyzi meg csendesen Gloria nővér is.
- Bármitől... Tőletek... Tőlük... - feleli Hansnak a lény, aztán egyik fejszéjével a mögöttetek lassan mozgolódó kultisták tábora felé mutat. Rám csak lassan, szenvedősen bólint. - Mik... vagytok hát? - fordul Gloria felé.
Válaszai azt mutatják, hogy értelemmel bír, így talán van értelme folytatni a tárgyalást.
- Reményeink szerint olyan.....megmentőfélék. - engedem le kissé a fegyverem, mert ez a lény itt inkább megtörtnek tűnik, mint harciasnak. És ha igaz, amit mond, akkor csak a földjét védi, azt meg nem tőlünk kell. - Meg akarjuk szüntetni a tüzet, ami a vidéket kínozza. - teszem még hozzá.
- És megakadályozni, amire ők készülnek... – erősíti meg a szavaimat a nővér is a kultisták felé biccentve.
- A tűz... - ismétli meg a volt tünde lovag. - Nem alszik ki... Mert... nem tűz...
- Hanem micsoda? – kérdezi az atya és én most az egyszer nem szólok, csak kíváncsian hallgatok.
- Abaddón. – hallatszik Gloria nővér határozott hangja. - Abaddón maga az igaz?
A lovag bólint.
- Amikor a kard... lesújtott, a sárkány... darabokra hullott... És felénk tartott a láng. Meg kellett... meg kellett védenem őket... de... elbuktam... Azt akartam... hogy csak engem emésszen el... a tűz... de képtelen voltam... Nem volt elég erőm...
- Abaddon? Nem Jerry Abbadon? - szakad ki belőlem, mert teljesen elbizonytalanodom.
- Egy része. – válaszol a nővér. - De... beleférne az egésze egy nefilim fiúba?
Aztán a szenvedő felé biccent.
- Elvisszük. Összegyűjtjük a tüzet ahogy a kultisták akarták, de Abaddónnak adjuk, és utána elvisszük őt innen.
A tünde lovag meghajtja a fejét, aztán egyszer csak váratlanul térdre hullik.
- Kérlek... Tegyétek meg... Mentsétek meg... a népem...
- Azt hiszem... - szólal meg Tristan, magasba emelve a kardját. - … ebben segíthetek.

Kellett egy kis idő, míg felfogtam a látottakat. Viszont ez megmagyarázta, hogy a lány a többi itteni tündéhez hasonlóan miért nem lángolt. Korábban még nem volt dolgom szellemmel, így nem igazán tudtam, hogyan kellene vele viselkedni. Biztosra vettem, hogy nem lenne bölcs dolog magamra haragítani, ezért igyekeztem tapintatos maradni.
- Én... sajnálom. Mi is csodálkoztunk, hogy miért nem maga jött. Igazából igencsak keveset tudtunk meg róla, furcsa volt. De... biztos vagy benne, hogy Nicholas pontosan tudja, mi történt itt?
A vámpírlány szavai közben bólogattam.
- Én is sajnálom. De mi tényleg az ő megbízásából vagyunk itt. Nem sok mindent tudunk róla és a birtokról... Viszont segíteni szeretnénk abban, hogy amennyit sikerül, megmentsünk belőle.
- Tudnia kellene. Itt kellett volna lennie - mondta Scarlet, aztán tekintete szomorúan fordult le, ahogy térdre hullott. - Titeket miért küldött? Biztos nem miattam.
Róla valóban nem tett említést, a tűz megszüntetése pedig - ha valaha sikerült volna -, biztosan nem hozta volna őt vissza. Lehet, hogy ezért nem jött ide már egy ideje? Bűntudat mardosta volna? Bármi történhetett, sajnos egyelőre sötétben tapogatóztunk, még azt sem lehetett tudni, pontosan milyen tudásra is lenne szükségünk, hogy a múlt mely eseményei hozhatók összefüggésbe a számunkra fontos probléma kialakulásával. Csak azt láttuk, hogy mindig egyre több szál jelenik meg, de hogy azok honnan erednek, egy helyről, netalántán egymástól távoli pontokból, kérdéses volt, illetve az is, Nicholas azért hallgatta el előlünk mindezt, mert ő sem tartotta őket fontosnak, vagy tényleg érzelmei gátolták. Korábban a belé vetett bizalmamat is kétségbe vontam, hiszen folyamatosan olyanokba ütköztünk, akik vagy amik ezt puszta itt-létükkel megkérdőjelezték, mégis kellett valami biztos pont, amibe kapaszkodhattam. Nem bírtam volna ki a tudatot, hogy az egész küldetés csupán egy óriási átverés vagy félreértés lenne.
- A birtokról beszélt csupán – felelte a sötételf, Mina pedig bólogatott.
- Azt kérte, szüntessük meg valahogy ezeket az örök lángokat, ha tudjuk, mert ez a hely az édesapjához.... apátokhoz tartozott, és meg kell védeni a nyugalmát.
- Miféle lángok? - nézett fel Scarlet.
Fogalma sem volt, hogy kint lángokban áll minden... Valószínűleg sosem hagyta el ezt a helyet. De hiszen jöttek mások is kőrislevélért, akkor értesülnie kellett volna erről-arról.
Ebben a pillanatban a nagyterem főajtaja felől halk nyikorgás érkezett, riadtan kaptam oda a fejem. A nyílásban egy ismerős, vörös-fekete alak bukkant fel - csak Scarlet volt az. Ez egy kicsit megnyugtatott, azonban szinte rögtön ezután megint nyugtalanító érzések kezdtek eluralkodni rajtam. Ha velünk akart volna jönni, miért nem tette meg, mikor utunkra engedett minket?
Másrészt az is valószínűtlennek tűnt, hogy itt mindenkit Scarletnek hívnak. Persze ez lehetett véletlen is, de túl keveset tudtam ahhoz, hogy ennyivel megelégedjek. Az egyik Scarlet egy – korábban tünde, de most - kis szellemlány volt, a másik pedig egy lángoló tünde nő. Lehet, hogy a lány… egy korábbi énje volt? Ez akár meg is magyarázhatta volna, miért nem tud semmiről. Mert akkor valószínűleg még nem élt. Ez kezdett egyre zavarosabbá válni. És még mindig ott volt a kérdés, hogy akkor miért nem említette ezt nekünk.
Mina sem volt éppen a helyzet magaslatán, az ő megrökönyödése még szembetűnőbb volt.
- Ööhm... – majd egy halk kuncogásszerű hang hagyta el a torkát. - Olyan... efféle..
- Te és ő... – fulladtam végül én is kudarcba, bár az igyekezet megvolt. Egyikükről a másikukra néztem, félig kíváncsian, félig bizalmatlanul.
A felnőtt Scarlet közelebb lépkedett, mire a szellemlány pukedlizett egyet.
- Scarlet nem tud arról, mi zajlik odakint, őt nem a tűz ölte meg. Drágám, elmondanád, hogy hogyan haltál meg? - mosolygott a cinderelf a lányra.
- Természetesen, felség. Amikor a sárkányt megszúrták, az apukám berontott és sírt. Azt zokogta, hogy sajnálja. Azt zokogta, hogy meg akar védeni, de nem tud. Aztán fogott egy kést... - itt felszegte az állát, hogy láthatóvá tegye a nyakán halványan keresztül futó csíkot. - Azóta itt vagyok, noha a testem már elhamvadt.
Amikor a sárkányt megszúrták... Akkor Nicholasnak tényleg bűntudata volt, ezért nem tartott velünk. Legalábbis ezért is, nyilván még sok mindent nem tudtunk róla.
- Ne haragudjatok... de... ti hogyhogy nem vagytok ugyanazok, ha... ugyanazok vagytok?
Úgy, hogy lehet, mégsem ugyanaz a két személy.
- Ugyanazok? Naiv gyermekek... Én nem Scarlet vagyok - azzal odalépett a fához. Először azt hittem, felgyújtja, de nem ez történt, hanem mintha felkúszott volna a nő karjára, és az pillanatok alatt egy egészen más alakban állt előttünk.
- Én vagyok a tündérkirálynő, Titánia.
Nos, ez egészen váratlanul ért. Itt állt előttem a tündérkirálynő, én meg csak bámultam rá értetlenül, egyfajta csodálattal... és zavarban. Ügyetlenül meghajtottam a fejem, nem tudva, pontosan, mit kellene csinálni, bár ha tudtam volna, sem biztos, hogy többet jelentett volna a jelenlegi helyzetben.
- Ez esetben.... elnézést kérek a korábbi... tiszteletenésgeimért. Már ha voltak. Elárulja, miért volt szükséges ez az álca?
A királynő ránk nézett, tekintetéből nem tudtam kiolvasni, mit gondolhat, majd a fának dőlve szólalt meg újra.
- Nos, mit akartok tudni?
- Nos... mi történt az erdővel? Hogyan lettek itt szellemek? És miért nem tudják, hogy az erdő lángol? Valamint Nicholas miért viselkedett olyan furcsán és miért nem saját maga jött? – szólalt meg a vámpírlány, valószínűleg olyan sorrendben feltéve a kérdéseket, ahogy éppen eszébe jutottak. Igazából ezek közül egyelőre az első kérdés megválaszolásával is megelégedtem volna, kezdtem megszokni, hogy egy-egy választ is úgy kelljen kihúzni valakiből.
- És még annyi, - mintha ez csupán csak mellékes lett volna - hogy meg lehet-e szüntetni ezt az tüzet, és ha igen, hogyan.
- Ahogy a faluban is mondtam... ez egy hosszú történet. Jobb, ha leültök.
Tehát kezdhettük elölről.

Tristan a magasba emeli a kardját, amin a rúnák felizzanak
- Eldr, komdu! - feleli egy nyelven, ami hasonlít ugyan a birodalmi némethez, de mintha valami archaikus változata lenne; a kard hirtelen narancsszín fényben kezd ragyogni, a lángok pedig mintha fényesebbek lennének.
Egy pillanatra semmi nem történik, utána az erdő összes lángja megindul felénk, egy jókora kupolát alkotva, amitől az eget sem látom és mind Tristan kardjának hegye előtt gyűlik össze.
A kard nyeli és nyeli a lángot, a gazdája azonban láthatóan megszenvedi az erőt, mert arca fájdalmas grimaszba torzul, és meglehetősen remeg a karja.
- Gyógyátásra van szüksége vagy varázserőre? - tér magához először Gloria.
- Remélem számíthatunk az Ön segítségére is. - jön a gyakorlatiasabb reakció Johannes atyától.
Én először azt hittem az égő lovagot akarja levágni Tristan, bár ha ez lett volna a szándéka, akkor sem tudnám megakadályozni, ám határozottan jobban esik, hogy nem ez, amit akar.
A látvány nem semmi és leesett állal nézem a kardba áramló lángokat, azonban egyet kell értenem az atyával, csak a vak nem veszi ezt észre és számíthatunk látogatókra.
- Ha ő a Próféta, talán bemehetnénk az épületbe és ott több esélyünk lenne, mint itt a nyílt terepen, már ha Tristan nem tervez mást...... - vetem fel tétován.
És mintha csak Hans szavát akarnák igazolni, csontvázlovak patájának dobolása éri a fülem és talán az élőholtak szörcsögése. A tábor feléled és a nekromanták őrült tempóban tartanak felénk.
A valaha volt sir Sean azonban bosszúsan néz Hansra.
- Nem tetszik... a modorod... - ennek ellenére feláll és lassú sétában elindul a nekromanták felé, akik megtorpannak, láthatóan nem igazán tudják, hogy mi történik.
Igazán elégedett lehettem volna a a fényember reagálásával az atyára, de most támadt elég bajunk, hogy ne ezzel foglalkozzam.
Tristan eközben az erőlködéstől leszegi a fejét:
- Nem igaz tudom... Olyan, mintha... az erőmet szívná el. - sziszegi a nővérnek válaszul.
- Azon nem tudok segíteni. Tartson ki. Jerobeám! - veszi elő a pisztolyát Gloria, láthatóan ő is úgy vélte, hogy itt hamarosan csetepaté lesz.
- Nem hinném hogy Tristan túl sok mozgásra lenne most képes. - reagál a szavaimra az atya és ő is felkészült én meg tudomásul vettem, hogy maradunk.
- Segítsek tartani a kardot? - lépek Tristan mellé, mert biztos vagyok benne, hogy fontos, hogy végrehajtsa ezt a "begyűjtést" és lehetőleg minél előbb, mert egy egész tábor nekromantával és megidézettjeikkel nem fogunk elbírni.
Tristan próbálna válaszolni valamit, de úgy tűnik mintha legalább az eget tartaná. Ekkor az angyal előlép a lángokból és Tristannal szemben állva átfogja ő is a kard markolatát, magasba emelve. A lángok eszméletlen sebességgel kezdenek ömleni, a féltünde pedig kicsit megkönnyebbül.
~ Hát akkor ez megoldódott. ~ vonom meg a vállam.
A nekromanták azonban még mindig várakoznak, sir Sean pedig lecövekel közénk és közéjük tüntetőleg, mire az egyik nekro, akinek a többiek a köveket adták várakozóan előre lép.
- Eljött az ébredés napja?
Mivel nem kell bevetnem magam, mert megjelenik- a szokásos váratlanságával - Jery, vagy Abadon akármelyik része és segít neki, így a figyelmem a közeledő táborlakókra fordítom, akik sejtésem szerint választ várnak.
Az inkvizítor erre leengedi a fegyverét, mint aki nem számít támadásra.
- Így is mondhatjuk, hogy valaki felébred az biztos. - mondtam kétértelműen, remélve, hogy ez még egy kicsit elódázza a dolgokat és időt ad Tristanéknak.
A lángok tovább örvénylenek, az elől álló kultista tekintete ekkor a halott Aedanra téved
- Mit tettetek?
~ A fene, róla teljesen megfeledkeztünk. Na ennyit a megtévesztésről és az időhúzásról! ~
- Amit kellett. De a Próféta velünk van. Kit követtek? Aedant vagy a prófétát? - előz meg a válasszal a nővér.
- Ha nem tudnátok esetleg, ő a Próféta. - teszem hozzá a lángoló lovagra bökve, hiszen talán még sosem találkoztak vele csak Aedan-tól hallottak róla. - Neki kellett gyűjtenetek a lángokat.
A kultisták láthatóan tétovák, aztán az egyik a háttérből megszólal.
- A Fenevadat szolgáljuk.
A mondatot többen átveszik, és skandálni kezdik, amikor is a lángok örvénylésre egy pillanatra elnyom minden más hangot, aztán csönd lesz.
Önkéntelenül körbenéztek. Sikerült! Sikerült nekik azzal a karddal! A fák már csak feketék, de nem égnek, viszont Tristan kardja cseresznyepirossan izzik a rengeteg hőtől.
- És... most? - kérdezi bizonytalanul a fiú.
- Most valahogy add oda Jerobeámnak... - bök az angyal felé Gloria, akinek valamit súg Johannes atya.
- És, ha neki adnánk egy gyűrűt? - nyújtom Jery felé a sajátomat. - Az magához vonzza a tüzet, nem? Talán így a kardból belészáll. - ötletelek, fél szememet a nekromantákon tartva azért.
- A gyűrű elf mágiát tartalmaz. - feleli Jerobeam a javaslatomra. - Egyetlen módja van, hogy egész legyek. Tudod, mit kell tenned. - húzza félre az ékkövet a seb elől.
A kezem lehullik magam mellé és valahogy......valahogy tudom, hogy mi fog történni még mielőtt Tristan Jery-be döfi a kardot nagy lendülettel.
A hirtelen fényesség elvakít, aztán mikor végre kipislogom a könnyeket a szememből, gyors, fürkésző pillantást vetek magam köré.
Először látszólag nem sok változott, Jerobeam még mindig Jerobeam, a kő a nyakában azonban valamivel nagyobb és sokkal szabályosabbnak, sokkal egészebbnek tűnik.
A leglátványosabb változás azonban sir Seanon látszik, mert a tünde egészen megváltozott, alakjából eltűntek az összeégett, szenes darabok, helyette mintha egy fehéres-arany szellemként remegne, tökéletesen visszaadva egy határozott, markáns arcú elf nagyúr képét, egyedül a színeiben különbözve.
- Íme eljött a próféta hozzátok! - szólal meg a nővér, majd odalép az előbb ledöfött Jeryhez. - Hogy vagy?
Én a lovagot bámulom meg először, aztán az angyalt.
- Valami történt, az biztos. - erősítem meg.
- Különös atyám fintora. - rázza meg Jerobeam a nyakában lógó ékkövet. - Eddig az erdő volt a börtönöm, most ez a test lett.
- Szerintem jobban áll. - jegyeztem meg az angyalnak vagy volt angyalnak, ha hinni lehet neki. - De legalább az erdő már nem ég és úgy néz ki a nekrok is báb nélkül maradtak. - intek körbe.
A kultisták élőholtjai ugyanis a villanás közben valahová eltűntek és a most a velünk eddig farkasszemet néző 20-25 tünde csak tétován nézelődik, hol egymásra, hol ránk.
A kúria ajtaja ekkor kivágódik, és egy különös alak lép ki rajta, hatalmas léptekkel közeledve és áll meg előttünk.
Ránézésre tündére hajaz, de csak alakra, ugyanis mintha növényekből és fából állna a teste.
- Mit tettetek? - fakad ki, miközben elképedve sir Seanra néz, aki térdre veti magát. Láthatóan ismeri a lényt, bár eddig úgy tudtam ő van itthon, ő az úr itt, de ma egymást érik a meglepetések.
- Felség. Megmentettek minket.
- Felség? - ocsúdik elsőnek a nővér.
- És ő ki? - állok a nővér mellé, legalább ugyan annyira tanácstalanul.
- Mit tettél? - fordul a rejtélyes alak most Jerobeamhoz.
- Visszakaptam önmagamat, Titánia. - felelte neki a félangyalnak kinéző mélységi.
- De a cinderelfek a tűzhöz voltak kötve! - fakad ki a nő, miközben sir Seanra pillant
- Most már így hozzám vannak.
- A fájdalom... megszűnt, felség. - szólal meg sir Sean. - Már nem éget a tűz. Megmentettek minket.
A nővénynő felháborodottan néz, aztán megdörgöli a halántékát.
- Remélem tudjátok, mit vállaltatok magatokra.
- Megszabadítottuk Seant a szenvedéstől. Ennyit tudunk. Hogy érted hogy hozzád? - tanácstalankodik most Gloria is.
- Mi a célod? - kapcsolódik be Johannes atya is, aki eddig szótlanul szemlélte az eseményeket.
- A cinderelfek nem szabadultak meg? - nézek én is egyikről a másikra, de Jery magabiztossága valahogy nem tetszik és gyanús, hogy a lovagon kívül senki nem örül, hogy vége a tűznek.
- A tündék... törékeny lények voltak, mielőtt atyám rájuk talált. - kezd bele a bukott angyal.
Titánia erre jól hallhatóan felhorkan.
- Nem volt alakjuk, csupán lényegük, amelyet a szabad világban áramoltattak, és ha meg akartak jelenni, úgy hozzákötötték valamihez. A növényekhez, az állatokhoz, a vizekhez... Vagy a tűzhöz.
- Az itt élő tündék sírtak és sikítottak, amikor a láng közeledett. - vág közbe a Titániának nevezett nő. - Hozzám kiáltoztak. Nem tehettem mást, megbontottam az Idegen Isten ősi kötelékét, ami a testükhöz kapcsolta az esszenciájukat és a tűzhöz kötöttem, hogy ha a testük el is ég, az életük megmaradjon. Ahhoz a tűzhöz, ami most ott ég benned, angyal! - bök Jerobeam felé. - Ha te elmégy, úgy vagy veled mennek, vagy feloldódnak a természetben.
Jerobeam azonban már Hans felé fordul.
- A célom? Nincs célom. Atyám megbüntetett, így nem is lehet.
- Ezt nekik kell eldönteniük. A cinderelfeknek. Nem neked, akárki is vagy és nem is nekünk. - jelenti ki a nővér.
- A testük már megsemmisült, így a lelküknek szabadnak kell lenni, az Úr is ezt akarná. Senkinek nincs joga magáénak tekinteni őket. - szólalok meg döbbenten, mert szerencsétlen cinderelfek helyzetét hallva, egyik lehetőség rosszabb, mint a másik.
- A te Urad csak ne akarjon semmit. - fakad ki Titánia ezt hallva. - Az az Úr, aki megteremt egy világot, aztán megteremti a módot, hogy elpusztítsa csak gonosz lehet. - egy ideig farkasszemet néz az angyallal, aztán felmordul. - Nekem már nincs hatalmam ebben a kérdésben, angyal. De tudd, hogy ha rosszul döntesz, úgy mindenki, aki téged követ maga ellen fordítja a tündérek királynőjének haragját. - feleli, aztán apró levelek forgatagává válik és eltűnik. Jerobeam felénk fordul.
- Ezt a terhet nem én vállaltam, most mégis nekem kell dönteném. Soha nem döntöttem még, ahogy egyetlen angyal sem. - és ez a misztikus teremtmény most hirtelen nagyon törékenynek tűnik. - Ti vagytok atyám választottai. Ti mit tennétek?
- Kérdezd meg a cinderelfeket mit akarnak. Én nem látok más utat. - Gloria hangja csupa együttérzés, aztán az atyára és rám néz, talán támogatásért.
- Kérdezd meg őket, kit akarnak követni. - bólint az inkvizítor.
~ Te is ezt tetted, hisz örök szenvedésre ítélted őket. ~ gondolom magamban, dühösen nézve Titániara, de most az egyszer befogom a számat, van annyi életösztönöm.
- Az biztos, hogy nem csíp téged. - nézek a kissé megrogyott angyalra, aki most egyáltalán nem olyan magabiztos, majd megvonom a vállam. - A nővér mindig jó tanácsokat ad, én megfogadnám.
Az angyal bólint, aztán int.
- Menjetek. Hagyjátok el az erdőt. Ha választ kaptam, csatlakozom hozzátok.
Gloria ennek hallatán felélénkül.
- Tehát eljössz velünk? A katedrálisba?
- Csatlakozol hozzánk? - lép a nővér mellé Johannes is.
Én csak kíváncsian várom a választ és igazán annak örülök, hogy életben maradtunk és az erdő sem ég már, a küldetést teljesítettük, Jery csak a hab lenne a tortán.
- Igen. Bár még nem értem atyám akaratát, de tudom, hogy valamiért hozzátok rendelt. Így veletek megyek.
- Örülök. Vigyázunk rád majd. Ne kísérjünk el a cinderelfekhez? - lelkesedik társnőnk.
- Azt kérte, hogy menjünk. - emlékeztetem a nővért. - És biztos meg van az oka.
Szívesen hagytam volna már magam mögött ezt a helyet, mert a nekrok még mindig meggondolhatják magukat......
- Menjetek. - bólint egyetértően felém Jery. - Még látjuk egymást. - azzal ő is és sir Sean is eltűnik, és még látni az üres, fekete fák között, hogy apró lángnyelvekként cikáznak át az erdőn.
- Ezek szerint... vége? - sóhajt egyet a nővér.
- Vége. - erősíti meg és indul el Hans atya.
Pár pillanatig néztem az eltűnő lángokat, aztán bólintok a többieknek és a szememmel valami utat keresek, bár lehet az atya tudja merre kell menni, így utána eredtem.
- Hosszú nap volt. - jegyzi meg Gloria.
- Érdemes lenne visszamenni a katonákhoz az erdő szélén, ott nagyobb biztonságban lennénk. -
- Csak találjunk ki innen. - sóhajtok. - De tény, hogy nem szívesen ütnék itt tábort. - kénytelen vagyok most az atya pártját fogni, pedig az Úr látja a lelkem, nem szívesen teszem.
A nővér láthatóan szintén kimerülten, de rábólint és ő is elindul.

Tristan a magasba emelte a kardját. A rajta lévő rúnák arany fénnyel izzottak fel.
- Eldr, komdu! - kiáltotta egy olyan nyelven, ami hasonlított ugyan a birodalmi némethez, de mintha valami archaikus változata lett volna. Olyasmi, mint amit Fényes Hildegard ereklyéinek élőholt őrzői használtak. A kard narancsszín fényben ragyogott fel, a lángok pedig mintha fényesebbé váltak volna körülöttünk. Egy pillanatig semmi nem történt, utána viszont az erdő összes lángja megindul felénk egy jókora kupolát alkotva. Az ég lángtengerré vált. és mind Tristan kardjának hegye előtt gyűlt össze. A kard - Azrael kardjának másolata - csak nyelte és nyelte a tüzet, a féltünde azonban láthatóan megszenvedte az erőt, mert arca fájdalmas grimaszba torzult, és a karja is remegett. Igyekeztem az erdőt kémlelni, hogy megvédhessem a férfit és a varázslatot, amennyiben ez szükséges volt, de az állapotát látva gyorsan odafordultam hozzá.
- Gyógyításra van szüksége vagy varázserőre? - kérdeztem. Lehet, hogy megsérült, akár láthatatlanul is a belső szervei, de a varázserő hiánya is okozhatott hasonló tüneteket. Mindkettőt meg tudtam neki adni, csak kérnie kellett. Johannes közben az előttünk lévő Sir Sean felé fordult.
- Remélem számíthatunk az Ön segítségére is. - nézett sokatmondóan a tábor felé. Kivételesen még Jozef is egyet értett vele, aki egy ideig tátott szájjal bámulta a tűzvihart, de hamar összeszedte magát.
- Ha ő a Próféta, talán bemehetnénk az épületbe és ott több esélyünk lenne, mint itt a nyílt terepen, már ha Tristan nem tervez mást... - vetette fel tétován.
Mintha csak Johannes atya szavait akarták volna igazolni, csontvázlovak patájának dobogása hangzott fel a tűz ropogása mögött, egyéb élőholtak szörcsögésével kísérve. A tábor feléledt és a nekromanták őrült tempóban robogtak felénk. A néhai tünde lovag bosszúsan nézett az inkvizitorra.
- Nem tetszik... a modorod... - ennek ellenére felállt és lassú sétában elindult a nekromanták felé. A köpenyesek megtorpantak, láthatóan nem igazán tudták, hogy mi történik. Tristan az erőlködéstől leszegte a fejét.
- Nem igaz tudom... Olyan, mintha... az erőmet szívná el. - sziszegte nekem válaszul.
- Azon nem tudok segíteni. Tartson ki. Jerobeám! - szóltan a lángok felé, majd felkészültem a támadásra. Reméltem, hogy az angyal megjelenik, és ha harcolni nem is fog, legalább segít kicsit Tristannak. A lángokat végső soron úgyis neki kellett átvennie. Először a Fenrirt vettem elő, és felkészültem rá, hogy megvédjem a csapatot és kivegyem a részem a csatából, de még nem lôttem. Johannes atya is előhúzta a gungnirt és célzott, de még ő is kivárt.
- Nem hinném hogy Tristan túl sok mozgásra lenne most képes. - kommentálta a novíciust.
- Segítsek tartani a kardot? - lépett Jozef Tristan mellé. Kedves fiú volt, és tényleg nem engedhettük meg magunknak, hogy a férfi összeessen. Ekkor azonban a lángokból megjelent Jerobeám, és ráfogott a kard markolatára. Együtt még magasabbra emelték, a lángok pedig még a korábbinál is őrületesebb sebességben száguldottak kardba. A féltünde láthatóan kicsit megkönnyebbült, így már én is elhittem, hogy fogják bírni a végéig.
A nekromanták várakoztak, Sir Sean pedig tüntetően állt be a két csapat közé. Az egyik köpenyes, akit már láttunk korábban hogy a többiektől gyűjtötte be a köveket előre lépett.
- Eljött az ébredés napja?
Johannes leengedte a fegyvert és sokatmondóan nézett rám. Bár nem tudtam pontosan mire gondolt, de abban egyetértettem vele, hogy időt kellett nyernünk. Annyi időt ameddig Tristan és Jerobeám nem végeznek. Végülis úgy tűnt megtévesztésben és szövegelésben Johannes atyával mi ketten elég jók voltunk. Pedig erre nem kellett volna büszkének lennem.
- Így is mondhatjuk, hogy valaki felébred az biztos. - mondta Jozef kétértelműen. Úgy tűnt ő is az időhúzásra szavazott. A láng tovább őrvénylett ám ekkor az egyik kultista tekintete Aedan földön heverő holttestére tévedt. Tényleg el kellett volna rejtenünk, de nem volt elég időnk…
- Mit tettetek?
Össze kellett szednem a hidegvéremet, húznom kellett az időt. El kellett hitetnem velük, hogy még mindig egy oldalon álltunk.
- Amit kellett. De a próféta velünk van. - szóltam oda nekik. - Kit követtek? Aedant vagy a prófétát?
- Ha nem tudnátok esetleg, ő a Próféta. - tettem hozzá Jozef a lángoló lovagra bökve, hiszen talán még sosem találkoztak vele csak Aedan-tól hallottak róla. Okos volt. Kifejezetten okos. - Neki kellett gyűjtenetek a lángokat.
A kultisták tétováztak. Aedan nélkül csupán bizonytalan kölykök voltak, akik hinni akartak valamiben. Majd az egyikük hátulról megszólalt.
- A Fenevadat szolgáljuk.
A jelmondatot pedig a többiek is átvették, és skandálni kezdték. A lángok örvénylése egy pillanatra elnyomott minden más hangot - aztán csönd lett. A fák fekete, elszenesedett karókként álltak ki a földből, de már nem égtek, Tristan kardja azonban szinte cseresznyepiros lett a rengeteg hőtől.
- És... most? - kérdezte bizonytalanul.
- Most valahogy add oda Jerobeámnak... - néztem az angyalra.Én nem tudtam, hogyan kell csinálni az ilyesmit, így reméltem, hogy ő majd kisegít.
- Ha nem megy, vagy nem hisznek nekik, majd én beszélek. - súgta Johannes, pedig itt már nem sok szükség volt beszédre. Csak be kellett végeznünk, vissza kellett adnunk az erejét Abaddónnak.
- És, ha neki adnánk egy gyűrűt? - nyújtom Jery felé a sajátomat. - Az magához vonzza a tüzet, nem? Talán így a kardból belé száll. - ötletelek, fél szememet a nekromantákon tartva.
- A gyűrű elf mágiát tartalmaz. - felelte Jerobeam Jozef javaslatára. - Egyetlen módja van, hogy egész legyek. Tudod, mit kell tenned. - húzta félre az ékkövet a seb elől, amire Tristan esetlenül bólintott. Aztán megforgatta a kardot és belevágta a fiúba. A hirtelen fényesség elvakított egy pillanatra, de a kultistákat is. Amikor visszanyertem a látásom, úgy tűnt semmi sem változott. Jerobeam még mindig önmaga volt, a kő a nyakában azonban valamivel nagyobb lett és sokkal szabályosabbnak, sokkal egészebbnek tűnt. A kődarabkák eltűntek, a leglátványosabb változás azonban sir Seanon látszott. A tünde alakjából eltűntek az összeégett, szenes darabok, helyette mintha egy fehéres-arany szellemként remegett volna, tökéletesen visszaadva egy határozott, markáns arcú elf nagyúr képét.
Elmosolyodtam.
- Íme eljött a próféta hozzátok!
Majd Jerobeámhoz léptem. Kicsit aggódtam érte, még ha angyal is volt, a szememben csupán egy ártatlan, kétségbeesett fiúnak látszott akkor is és most is.
- Hogy vagy?
Jozef meglepetten nézett a lovagra, majd az angyalra.
- Valami történt, az biztos. - erősítette meg.
- Különös atyám fintora. - rázta meg Jerobeam a nyakában lógó ékkövet. - Eddig az erdő volt a börtönöm, most ez a test lett.
A kultisták élőholtjai úgy tűnt a villanás közben porrá omolhattak, ugyanis most a húsz, talán huszonöt tünde csak tétován nézelődött, hol egymásra hol ránk pillantva. Felkészültem az esetleges csatára, mégis, a szívem mélyén úgy éreztem, hogy erre már nem fog sor kerülni. A kúria ajtaja ekkor kivágódott, és egy különös alak lépett ki rajta. Nem volt ember. Valami nagy erőt sugárzott magából és ősi volt, ősibb, mint ez a föld, mint a tündék, mint az ember, és talán csak Isten lehetett még ősibb, még elemibb nála. Hatalmas léptekkel állt meg előttünk, mintha ő is tünde lett, de csak alakra, ugyanis mintha növényekből és fából állt volna a teste.
- Mit tettetek? - fakadt ki, miközben elképedve sir Seanra nézett. A lovag térdre vetette magát.
- Felség. Megmentettek minket.
- Felség? - néztem Seanra értetlenül. Ez a nő nem lehetett Amelie Fairbranch királynő, hiszen ő eltávozott a sajátjaival egy másik világba. Még mindig Jerobeám mellett álltam. Tudtam, hogy meg tudna szökni, ha meg akar de még dolgunk volt vele.
- Szerintem jobban áll. - jegyezte meg Jozef az angyalnak a köre utalva. - De legalább az erdő már nem ég és úgy néz ki a nekrok is báb nélkül maradtak. - intett körbe. - És ő ki? - állt fel mellém, majd ugyanolyan tanácstalanul nézett az érkeőre, mint mi mindannyian.
- Mit tettél? - fordul a rejtélyes alak most Jerobeamhoz.
- Visszakaptam önmagamat, Titánia. - felelte neki az angyal. Mert angyal volt az én szememben még mindig, és ameddig nem látom őt csápos fekete mélységiként, addig ez nem is fog megváltozni.
- De a cinderelfek a tűzhöz voltak kötve! - kiabált rá a nő, miközben sir Seanra pillantott.
- Most már így hozzám vannak.
- A fájdalom... megszűnt, felség. - szólalt meg sir Sean. - Már nem éget a tűz. Megmentettek minket.
A nő felháborodva nézett, aztán megdörgölte a halántékát. A gesztusai egészen emberiek voltak.
- Remélem tudjátok, mit vállaltatok magatokra.
Fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen mi történt itt. Csak tettük, amiről úgy éreztük, hogy tennünk kellett, azon tudás alapján, melynek birtokában voltunk. Rosszul döntöttünk volna?
- Megszabadítottul Seant a szenvedéstől. Ennyit tudunk. Hogy érted, hogy hozzád? - néztem Jerobeamra
- Mi a célod? - nézett Johannes atya is az angyalra.
- A cinderelfek nem szabadultak meg? - kérdezte Jozef. Gyanús volt ez az egész.
- A tündék... törékeny lények voltak, mielőtt atyám rájuk talált. - kezdett bele a magyarázatba a fiú, mire Titánia felhorkant.
- Nem volt alakjuk, csupán lényegük, amelyet a szabad világban áramoltattak, és ha meg akartak jelenni, úgy hozzákötötték valamihez. A növényekhez, az állatokhoz, a vizekhez... Vagy a tűzhöz.
- Az itt élő tündék sírtak és sikítottak, amikor a láng közeledett. - vágott közbe a nő. - Hozzám kiáltoztak. Nem tehettem mást, megbontottam az Idegen Isten ősi kötelékét, ami a testükhöz kapcsolta az esszenciájukat és a tűzhöz kötöttem, hogy ha a testük el is ég, az életük megmaradjon. Ahhoz a tűzhöz, ami most ott ég benned, angyal! - bökött Jerobeam felé. - Ha te elmégy, úgy vagy veled mennek, vagy feloldódnak a természetben.
Jerobeam Johannes felé fordult.
- A célom? Nincs célom. Atyám megbüntetett, így nem is lehet.
Beharaptam az ajkam. Sir Sean szenvedett a tűhöz kötve. Szenvedett Titánia ajándékától. Örk szenvedésre ítélni valakit egyet jelentett a pokollal, s talán rosszabb volt, mint ahova a bűnös lelkek kerülnek ameddig Krisztus el nem jön az Utolsó Ítéletkor. Lassan nagy levegőt vettem.
- Ezt nekik kell eldönteniük. A cinderelfeknek. Nem neked, akárki is vagy és nem is nekünk. - fordultam Titániához, összegyűjtve minden bátorságom. Bármennyire magammal akartam vinni Abaddónt nem ítéltem egy népet halálra. Ha úgy szenvedtek, mint Sean ők is a szabadulás mellett fognak dönteni.
- A testük már megsemmisült, így a lelküknek szabadnak kell lenni, az ÚR is ezt akarná. Senkinek nincs joga magáénak tekinteni őket. - szólalt meg döbbenten Jozef. Johannes atya viszont különös mód hallgatag volt.
- A te Urad csak ne akarjon semmit. - mondta Titánia. - Az az Úr, aki megteremt egy világot, aztán megteremti a módot, hogy elpusztítsa csak gonosz lehet. - egy ideig farkasszemet nézett az angyallal, aztán felmordult. - Nekem már nincs hatalmam ebben a kérdésben, angyal. De tudd, hogy ha rosszul döntesz, úgy mindenki, aki téged követ maga ellen fordítja a tündérek királynőjének haragját. - mondta, majd apró levelek forgatagává vált és eltűnt. Szerencsére. Jerobeam ekkor felénk fordult.
- Ezt a terhet nem én vállaltam, most mégis nekem kell dönteném. Soha nem döntöttem még, ahogy egyetlen angyal sem. - abban a pillanatban hiába volt hatalmas angyal, Isten rettenthetetlen szolgája, hirtelen nagyon törékenynek és elveszettnek tűnt. - Ti vagytok atyám választottai. Ti mit tennétek?
Vigasztalón néztem rá pedig legszívesebben átöleltem volna. Nem tartottam magam az Úr választottjának, és a többieket sem tartottam annak, de mégis segítenünk kellett neki. Nem hagyhattuk magára, ha már idáig eljutottunk.
- Kérdezd meg a cinderelfeket mit akarnak. Én nem látok más utat. - néztem Johannes atyára és Jozefre.
Az inkvizitor bólintott.
- Kérdezd meg őket, kit akarnak követni.
Jozef dühösen nézett Titánia után.
- Az biztos, hogy nem csíp téged. - nézett az angyalra, majd megmondta a vállát. - A nővér mindig jó tanácsokat ad, én megfogadnám.
Jerobeám bólintott.
- Menjetek. Hagyjátok el az erdőt. Ha választ kaptam, csatlakozom hozzátok.
Felragyogott az arcom.
- Tehát eljössz velünk? A katedrálisba?
Johannes atya mellém lépett, és ő is reménykedő szemmel tekintett az angyalra.
- Csatlakozol hozzánk? - kérdezett vissza ugyanazokkal a szavakkal, amiket ő mondott. Talán pontosítást várt.
- Igen. Bár még nem értem atyám akaratát, de tudom, hogy valamiért hozzátok rendelt. Így veletek megyek.
Elmosolyodtam. Hiszen végig semmi mást nem szerettem volna, minthogy Jerobeám velünk jöjjön, és majd kitaláljunk valamit, ahogyan segíthetünk rajta.
- Örülök. Vigyázunk rád majd. Ne kísérjünk el a cinderelfekhez? - kérdeztem a biztonság kedvéért, hátha szüksége volt lelki támogatásra.
[color=blue]- Azt kérte, hogy menjünk. - szólt rám Jozef. - És biztos meg van az oka.
Igaza volt. Még mindig nem kérdőjelezhettem meg egy angyalt, de tudtam, hogy látja a lelkem és benne a tiszta segítő szándékot, amivel magamhaz akartam ölelni, védelmezni, és Isten szeretetével visszahozni a fényre.
- Menjetek. - bólintott Jerobeám Jozefnek. - Még látjuk egymást. - azzal ő is és sir Sean is eltűnt. Most látszott, hogy apró lángnyelvekként cikáztak végig az üres erdőn a szenes fakarók között.
Felsóhajtottam majd a többiekre néztem. Azt se tudtam nappal van-e vagy éjszaka.
- Ezek szerint... vége?
- Vége. - nézett fel az égre Johannes atya, majd elindult egy irányba, amerre nyugatot sejtette. Már kora este lehetett. Most jöttem csak rá, hogy talán hajnal óta úton voltunk. Ebben az erdőben tűnt az időérzék. Most, hogy lement rólunk a tehet, össze tudtam volna esni… De vissza kellett jutnunk a táborba.
- Hosszú nap volt. - mondtam csöndesen. Még láttam néhány távozó nekromantát, de Aedan, a Fenevad és a próféta nélkül szétszéledtek. Csak annyit tehettünk, hogy imádkozunk a lelkükért.
- Érdemes lenne visszamenni a katonákhoz az erdő szélén, ott nagyobb biztonságban lennénk. - válaszolta Johannes atya, és ebből én is értettem, hogy még nem állhattunk meg.
- Csak találjunk ki innen. - sóhajtott Jozef. - De tény, hogy nem szívesen ütnék itt tábort.
Fáradtan bólintottam. Igazuk volt. Vissza kellett jutnunk a táborba. Csupán az adott erőt, hogy úgy éreztem, ma valóban nagy dolgot cselekedett az Úr, és megtisztelt, hogy minket hármunkat használt észközéül.

Enyhén behúzott nyakkal néztem körül, és kémleltem a többieket. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy sikerült átverni a nekromantát, aki vezetett minket a táborban előre.
- A beépülés legjobb módja, ha úgy teszel, mintha pontosan ott kellene lenned, ahol vagy. - Súgta oda Ida, aki nyilván észrevette, hogy feszült vagyok. Hangtalanul bólintottam neki, és kiegyenesedtem. Igyekeztem a tanácsnak megfelelően nyugodt maradni, így csak ráérősen nézelődtem a fák között.  A fákat megfigyelve rájöttem, hogy ez valaha egy gyümölcsöskert lehetett, de nem meglepő módon a lángok itt is utat törtek maguknak. Egy sunyi, gyors számolás után rájöttem, hogy a nekromanták olyan 20-an lehettek a kertben, legalábbis az általam belátott részen, és ennél valamivel több élőholt jutott a területre. Azt is megfigyeltem, hogy kivétel nélkül mindegyik tünde volt, ami egyrészt meglepett, másrészről nem. ~ Az addig rendben van, hogy ide a Tünde-erdőbe jobbára csak tündék jönnek, de mégis hogy került ide ennyi a sok ránk mért csapás után? ~ Morfondíroztam nézelődés közben, és örömmel vettem, hogy nem nagyon foglalkoznak velünk.
- Említette, hogy mások is érkeztek. Sokan érkeznek mostanában? - Kérdezte Edem. Hiába voltam egy fokkal nyugodtabb, nagyon örültem, hogy ő folytatja a beszélgetést, így én csöndben maradhatok. Elég kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben, de nem árulhattam el magam.
- Sokan, végül is közeledik az ébredés napja. Ma is ketten jöttek legalább rajtatok kívül. - Felelt a nekromanta.
~ Ébredés napja… ~ Futott át az agyamon. - Honnan jönnek ezek a tündék? - Kérdeztem hirtelen, mintha kikapcsolt volna az agyam.
- Fogalmam sincs, gondolom, ahonnan ti. - Válaszolt, mire Ida közbeszólt.
- És mi van ezzel a karddal? - Kérdezte, de a vezetőnk vállat vont.
- Igazából nagyon én se értem. Aedan elkapott egy féltündét valami csicsásan rúnázott karddal, és azt mondta, az Azrael. - Mondta szinte unottan, én viszont felkaptam a fejem.
TRISTAN?? Kerekedett el a szemem, és csak hatalmas erőfeszítések és egy köhintés árán tudtam leküzdeni az indulataimat.
- Hol van a féltünde? - Kérdeztem olyan nyugodtan, ahogyan csak tőlem telt.
- Nem minden féltünde rohangál egy ilyen ereklyével. Mi történt, ha szabad kérdeznem? - Kérdezte Edem.
- A gödörben a tábor szélénél. Furcsa volt, hogy végre használni kellett. Kíváncsiak vagytok rá? - Kérdezte a nekromanta.
- Ha nem túl nagy kitérő, szívesen megnéznénk, de csak akkor, mert nem ezért vagyunk itt. - Mondta óvatosan Edem. Már majdnem furcsa volt ez a segítőkészség a nekromantától, de én nem hezitáltam sokat.
- Igen - mondtam gondolkodás nélkül, majd Edem megszólalása miatt rövid szünet után folytattam - Ha nem hátráltat minket semmi másban. -
Ida látszólag nem értett velünk egyet, de a nekromantát ez mind nem igazán érdekelte.
- Ahogy gondoljátok, de azért beszéljetek előtte Aedannel. A gödör arrafelé van. - legyintett valamerre, aztán magunkra hagyott minket, hogy mással beszélgessen. Edem felénk fordult.
- És most mi legyen? - Tette fel a kézenfekvő kérdést.
- Szerintem, mivel nem tudjuk, hova kéne menni, menjünk Tri… a féltündéhez. - Mondtam magamat meghazudtolóan hetykén, és meg is indultam arra, amerre intett az előbb a minket kísérő nekromanta. A főnöknek biztos van jobb dolga is, de ki tudja, Tristan meddig fogja húzni. A többiek beleegyeztek és elindultunk a táboron átvágva. Kis idő múltán megtaláltuk a gödröt, ami tényleg csak egy földbe ásott lyuk volt, mellette egy ráccsal, valószínűleg az volt rajta eredetileg. Furcsálltam, hogy most félre volt rakva, kissé tétován közeledtem felé. Odaértünk a széléhez, és látszott, hogy üres. ~ Biztos elvitték… ~ Futott át a fejemen, de tovább nem jutottam a gondolatmenetben, mert egy erős rúgást éreztem a derekamra mérve, és előreestem, be a gödörbe, Edem is követett. Felnézve Idát láttam, ahogy a gödör széléről Ida nézett ránk megvetően, a számszeríját elővéve.
- Nos úgy tűnik ez ennyi volt, fiúk. - Mondta. Csikorgattam a fogamat.
- Ida, Csak azt mondd meg: Kit szolgálsz? - Kérdezte Edem, akit legszívesebben ezért a kérdésért most tarkón vágtam volna. Nem hinném, hogy a jó ügyet…  nem is igazán tartottam meg a hidegvéremet, csak épp annyira, hogy ne húzzam elő azonnal a kardomat, csak azért, hogy lelőjön.
- Ida, ezt mire véljem? - Vontam kérdőre.
- Naivak voltatok. A Fenevad megmutatta nektek magát, ti mégsem kezdtétek imádni. Ők igen. Én igen. - Vigyorodott el eszelősen a vámpír. Remek…

Titánia végignézett rajtunk.
- Gondolom mindenre kíváncsiak vagytok, de adok lehetőséget kérdezni. Nincs több titok, nincs több színjáték. Mit akartok tudni?
Nos, éppen az előbb tettük fel. Vagy túl sok volt egyszerre, vagy szerette volna, ha jobban összeszedjük a gondolatainkat. Mégis, különös volt sokszor ugyanazt a párbeszédet eljátszani.
- Megtudhatnánk, miért voltunk félrevezetve? – kérdezte Mina.
- Azért, mert nem bízhattam senkiben. Azt hiszem, ezt meg tudjátok érteni.
- És bennünk hogyhogy megbízik?
Annyit tudtam, hogy a kőrislevél szükséges ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk vele. De ez már megtörtént anélkül is. Viszont a tűz megszüntetéséhez ennél több kellhetett. Valószínűleg segítségre volt szüksége - bár furcsán hangzott, hogy pont a miénkre, de végtére is ő tündér volt, nekik is lehettek korlátaik.
Ezúttal Damien kérdezett.
- Nicholas, ő.. tudja az igazságot? Vagy ő sem látta át az egész képet?
- Nicholas, mármint Scarlet bátyja? Fogalmam sincs, mióta én itt vagyok még nem járt itt. Bennetek pedig azért bízom, mert tudom, hogy nem jelentetek veszélyt. Nem vagyok benne biztos, hogy jót akartok, de ártani nem tudnátok.
Ezt nem neveztem volna bizalomnak, de végül is nem számított, amíg az igazat mondta. Én viszont bíztam benne, hogy ezúttal tényleg azt halljuk.
- Hát ki jelenthet veszélyt? Vagy mi?
- Gondolom, például a kultisták. És a tűz biztosan sokakat vonz - néztem Mináék felé, majd ezt követően én is feltettem a kérdésemet. - És mihez kell a bizalom? Hogyan lehet véget vetni a tűznek?
- Igazad van, például ők - bólintott felém a királynő. - A tűznek úgy lehet véget vetni, ha elviszitek innen, ami okozza.
- Gondolom, ez nem lesz olyan egyszerű.
A tüzet Abaddón okozta, a jelenlegi helyzetet pedig szerencsétlen módon a királynő, de ha olyan egyszerű lett volna ennek véget vetni, valószínűleg már megtette volna. Eleve nem is alakult volna ki ez a helyzet. És ezek szerint a helyzet rosszabbra is fordulhatott, ha eddig senki sem árulta el nekünk a titok nyitját.
- Szóval... a tündérmágián kívül másról is szó van? Mit kell elvinni?
- A földre hullt angyalt, akit ti Abaddónnak hívtok. Az Idegen Isten hírnökét.
A vámpírlány elkerekedett szemekkel nézett rá. Én csak azért tudtam visszafogni magam, mert gondolatban már felkészítettem magam erre is. Ennek ellenére reméltem, hogy ennél könnyebb dolgunk lesz. Nem tudtam, már hányadszorra fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy Nicholas minderről mennyit tudhatott. Többször is újrapörgettem fejben a beszélgetéseinket, de minden jel arra utalt, hogy hozzánk hasonlóan ő sem tudott semmit. Vagy nagyon jól titkolta.
Abaddónról azt hallottam, hogy rejtélyes módon eltűnt. Tehát a közelben lett volna…?
- Hogyan... él még? A tudatánál van? Beszélhetünk vele?
A királynő a fejét csóválta.
- Azt hiszem tudatánál van, de nem vagyok benne biztos. Nem beszéltem vele és nem is fogok, de... – itt hirtelen felkapta a fejét, mintha valami megzavarta volna, majd még sietősen hozzátette: - Mennem kell, valami történt. Maradjatok itt.
Először azt gondoltam, hogy megint egyfajta próba elé akar állítani minket, vagy hirtelen - ki tudja milyen oknál fogva - meggondolta magát velünk kapcsolatban, de a sietős távozás már másféle gyanút keltett bennem, majd hirtelen átváltozása el is terelte egy rövid időre a figyelmem. Alakja ugyanis egyik pillanatról a másik szétesett, apró zöld színpettyeket hagyva maga után. Vészesen hasonlót láttam már...egy őstündénél. A tündérek elég kiszámíthatatlan, és sokszor idegesítő lények voltak, hozzánk hasonlóan szerették az erdőt, de a származásukról nem sokat tudtam. Lehetséges lett volna, hogy közösek az őseink? Igazából nem volt nehéz elképzelni, inkább csak beismerni lett volna az. Vajon a többiek is képesek voltak erre, vagy csak a királynő?
- E... e... ez aztán... felettébb informatív volt – szakította meg Mina a gondolataimat.
- Az biztos. Mindenesetre eggyel közelebb jutottunk a megoldáshoz.
- És hogyan keressük meg Abbadónt?
És ekkor Ida szinte berobbant a csarnokba, majd nem sokkal utána Lance és Edem alakja tűnt fel. Szóval Titánia őket hallhatta meg. Arcukra nem túl bizalomgerjesztő kifejezés ült ki, a vámpírnő ijesztőnek tűnt, a fiúk pedig inkább riadtnak. Ösztönösen hátrébb léptem, teljesen összezavarodva.
- Megtudtatok valami hasznosat? – szólalt meg Ida hamiskás mosollyal.
- Mi történt...? – mondtam, elengedve a fülem mellett a kérdést.
- Meg ám! – támadt Lance egyből a nőre.
- Vigyázzatok, Ida elárult minket! – kiáltotta Edem is, ahogy meglátott minket.
A vámpírnőnek nem sikerült elég gyorsan megfordulnia, láttam, ahogy a hátán egy vágás keletkezik, melyből azonban egy csepp vér sem folyt ki. Lángok jelentek meg a sérülés mentén, mintha belül tűz töltötte volna ki a testét. A többi részen viszont szürkévé vált, csupán szemeit hagyva izzásban. Tényleg nem az volt, akinek korábban gondoltuk, pontosabban, akinek ő adta ki magát. Bár az alakja mindig is gyanús volt mindannyiunknak, ismeretlenül idecsöppenve, senkit nem ismerve, gyakran botlunk abba a hibába, hogy vakon megbízunk azokban, akik először az utunkba kerülnek, akkor is, ha elegendő indokunk lenne az ellenkezőjére. Másrészt ő kellően jártas volt a harcban ahhoz, hogy rögtön ellenségünkké tegyük. Na, de hova tűnhetett Titánia?
- Ezt igazán nem kellett volna – hörögte, miközben még volt annyi ereje, hogy Lance felé dobjon egy kötelet.
Lance-re végül nem tekeredett rá a kötél, Edem pedig, kihasználva az alkalmat, tőrével a nő kábára csapott, majd felé hajította a köpenyét, az viszont csak félig terelte el Ida figyelmét, így mikor szúrásra lendült a keze, végül nem ért célba. Damien viszont közben mögéje került, Mina pedig hirtelen pörgésbe kezdett, mely szintén biztosan egyfajta támadás lehetett. A self fiú csapása közben felhasította a mellkasát, mely ugyanolyan égő sebet fedett fel, mint amilyen a hátán is díszelgett.
- Kinek a szolgálatában állsz? – kérdezte Damien, miközben a pengét a nyakának szorította.
Ezalatt eszembe jutott, hogy talán én is tudnék nekik valamiben segíteni, így a zsebembe nyúlva előszedtem a lila dobozt, amit mindig magamnál tartottam, majd mikor kezembe emeltem, kinyitottam.
- Mire vártok? Öljétek már meg! – hallottam meg, amint Lance türelmetlenül felkiált.
Egy kulacs volt a dobozban. Egyik ujjamat belemártottam, de nem éreztem semmit. Sima hideg víz volt. Nem voltam benne biztos, hogy a szúrások megölnék, vagy a benne lévő tüzet kioltanák, de önmagában ez a kezemben tartott kulacs sem tűnt valami reményteljes megoldásnak. Azért közelebb léptem, de egyelőre még nem emeltem a fel a kezemet.
Damien pengéje végighasította a nő nyakát, aki hörögve esett össze. Sebein megszűnt a parázslás, egy sima, összekaszabolt hulla maradt csak a vámpírból. Nem igazán értettem, honnan jött belőle a tűz, és hogyan tűnt el ilyen hirtelen, egy sima vámpír hullát hagyva maga után. Mi történhetett vele? Mindenesetre már nem jelentett többé gondot, remélhetőleg. Visszadugtam a zsebembe a kulacsot, végülis egy lángoló erdőben mindig jól jön a víz.
- Mindenki jól van? – nézett körbe Mina.
Bólintottam, habár engem amúgy sem fenyegetett közvetlen veszély. Ilyenkor mindig elég tehetetlennek éreztem magam, de legalább túl voltunk rajta, és mindannyian élve megúsztuk.
- És most? Van egy sejtésem, hogy a többi épp ide tart. De hogy fogunk innen visszajutni?
Néhány pillanattal később Edem is megszólalt.
- Velem nem történt semmi. Legjobb lenne átkutatni, legalább futólag, hátha megtudunk valamit, de mindenképp el kéne rejteni a hullát, hogy a lehető legkésőbb tudják meg mi történt, aztán vonuljunk vissza.
A távolból azonban újabb léptek közeledtek, majd a csarnokban nemsokára egy újabb alak jelent meg, egy tünde.
- Ez már nem fontos. Elkéstetek. Óh, üdv, Lance Kalver – fordult a fiú felé, majd még hozzátette: - Síle néha hiányol.
Értetlenül néztem a jövevényre. És ki az a Síle?
- Miről késtünk le?
Egy csörrenést hallottam, és a hang irányába tekintve Lance-et láttam meg, különös kifejezéssel az arcán, kardja pedig a földön hevert. Láthatólag igencsak meglepődött. Ahogy én is azon, hogy ők ismerték már egymást.
- Titánia, te… itt.. hogy… mi… és… mit keresel te itt? – hebegett zavartan.
Micsoda? Ő volt Titánia??
- Szép estét – szólalt meg ekkor Edem is, kevésbé meglepett hanggal.
- Röviden? Mindenről – válaszolta Titánia. - Egy északi csapat járt itt, magukkal vitték Abaddónt, a lángokat... És a cinderelfeket. Akikre eddig vigyáztam. Akik miatt itt voltam – nézett Lance-re. - Ahogy mondtam… Elkéstetek.
- Akkor az erdő már nem... már nem lángol? – kérdezte bizonytalanul, de egyben hitetlenkedésről árulkodó hangon a vámpírlány.
- Szóval ha tényleg elvitték Abaddónt, a lángok is vele együtt elmentek? – kérdeztem szinte egyszerre vele.
Én sem akartam elhinni, hogy ezért jöttünk ide. És hogy vihetett magával bárki is egy sárkányt?
- És nem tudunk... utánuk menni? - próbáltam még valamibe kapaszkodni.
- És hogy vannak a tündérek? Síle? Blaine?... – kérdezte Lance, látszólag teljesen elkalandozva és már máshol járva, talán ő volt az egyetlen, akit nem igazán érintett meg a kudarc. - Mit gondolsz arról, hogy a tündék nagyrésze… hazament?
- Az a ti dolgotok – nézett rám a királynő. - Az erdő már nem ég. Síle dolgos, mint mindig, Blaine Morrigan kedvence. - felelte Lancenek. - Az pedig, hogy a tieid visszamentek, szintén az ő döntésük. Danu adja, hogy a Banríon Ard jól bánjon velük. De ideje nektek is hazamennetek, már nincs itt semmi. A kultisták elmenekültek, az erdő már nem ég. Ég veletek, Eiru vigyázzon rátok - azzal eltűnt, nekem pedig még egy jó időbe beletelt, mire sikerült feldolgoznom mindezt. A kezdeti értetlenséget végül düh, majd csalódottság váltotta fel, és alig vártam, hogy magam mögött hagyjam az erdőt, habár sohasem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom mondani.

Nem tetszett, hogy mekkora hátrányban vagyunk, és ennek tetejében bosszantott is, hogy ennyire nem vettük észre a nyilvánvalót. A lehetőségeket gyorsan végigpörgetve a fejemben nem jutott jobb eszembe, így lopva megérintettem az érmét a nyakamban. ~ Ébredj, Puriel! ~ Mondtam kétségbeesetten. Hallottam a fejemben egy fojtott morrantást, és éreztem az erejét. Nem teketóriáztam, hanem Ida felé mutattam a kardommal, és elrugaszkodtam. Éreztem, ahogy a hátamon szárny jelenik meg, és Edemet faképnél hagyva kiszállok a gödörből. Ida meglepődött, de attól még a reflexei a helyén voltak, így csak megkarcolnom sikerült. Hátraszökkent és elmosolyodott, nem tudtam eldönteni, hogy elismerően, vagy gúnyosan.
- Nocsak, tündefiú. Ki gondolta, hogy ilyet is tudsz. - Mondta. Viszonzásul szintén elmosolyodtam, büszkén és némileg elégedetten.
- Senki se kérdezte. - Mondtam, ahogy magam elé emeltem a kardom, és bíztam benne, hogy Edem hamar kitalál a gödörből. Neki mindenképp időt kellett nyernem. A gödörből ekkor egy kő szállt ki Ida felé, ami elől viszont elhajolt, de felidegesíthette magát rajta, mert rám szegezte a fegyverét.
- Nem én akartam ezt, Lance. De lássuk, hogy röptében eltéríted-e a számszeríjnyilat. - Mondta fenyegetően. Megijedtem, de nem akartam kimutatni. - Nos, meglátjuk. - Húztam el a szám, ahogy elkezdtem oldalazni, egyrészt azért, hogy egy kevéssel nehezebb célpontot nyújtsak, másrészt azért, hogy ha Edem valahogy kijut, ne belém akadjon. Ida nem viccelt, rám lőtt, azonban tudtam, mire vagyok képes. Elhárítottam a kardommal a lövést, aztán előreléptem, és egy erőteljes, vízszintes csapást indítottam meg a nyaka felé.
- Siess! - Kiabáltam el magam közben, remélve, hogy Edem csipkedni fogja magát. A vámpír újból bebizonyította, hogy sokkal gyorsabb, mint én, és megint kitért előlem, ezúttal felém is lőve, hogy időt nyerjen magának, és elmenekülhessen. Ösztönösen összehúztam magam, hogy minél kisebb felületen érhessenek el a nyilak, aztán miután konstatáltam, hogy túléltem, hátrafordultam, és megláttam Edemet, ahogy kiér a gödörből. A kúria felé mutattam, amerre futott.
- Utána! - Mondtam, azzal eliramodtam, a szokásosnál gyorsabban, nem is igazán figyelve, hogy a sötét tünde követ-e.
Szorosan követtük, ahogy beért az épületbe. Ida keresztültörtetett a kúria folyosóin, hatalmas lendülettel megérkezve egy nagyobb terembe, ahol ott állt a csapatunk másik fele, a két lány Damiennel.
- Megtudtatok valami hasznosat? - Kérdezte a vámpír tőlük.
- Az biztos. Mindenesetre eggyel közelebb jutottunk a megoldáshoz.
- És hogyan keressük meg Abbadónt?
Mondta a pár, viszont Tessa érzékelte, hogy nincs minden rendben.
- Mi történt...? - Kérdezte, pár lépést hátrálva.
- Meg ám! - Mondtam, és a lendületemet felhasználva hátba támadtam Idát.
- Vigyázzatok, Ida elárult minket! - Tette hozzá Edem, világossá téve közben a többieknek a helyzetet.
- Ezt igazán nem kellett volna. - Hörögte egészen furcsává átváltozva. Ahelyett, hogy az általam eddig ismert vámpírnő álljon előttem véres háttal, a helyére egy elszürkült, fehér szemű alak került, akinek vér helyett egy parázscsík húzódott a hátán. Ezt megtetőzte azzal, hogy egy botlókötelet dobott felém. Megpróbáltam arrébb lépni előle, noha sok reményt nem fűztem hozzá, hogy sikerül. Eközben Edem a lábait támadta meg egy egészen ismerős támadással, de nem jöttem rá azonnal, honnan emlékszem rá, és nem volt időm elgondolkodni rajta. Sikerült annyira kitérnem, hogy csak oldalba vágjon a kötél. Kicsit rárogyasztottam az oldalamra fájdalmamban, ahol eltalált a kötél, de legalább nem kötözött meg. Az új alakja viszont kissé megijesztett, amint lehetőségem nyílt rá, hátraléptem kettőt, miközben hitetlenkedve néztem, hogy Damien meg se próbálja megölni Idát, és Edem köpenyes próbálkozása is elég… furcsa volt. Az még inkább, hogy a nő egyszer csak megtántorodott, és Edem megtámadta, csúnyán meg is sebesítette, Damien pedig elkapta hátulról.
- Kinek a szolgálatában állsz? - Kérdezte a férfi, én viszont más véleményen voltam.
- Mire vártok? Öljétek már meg! - Topogtam türelmetlenül. Minél tovább marad életben, annál nagyobb veszélyben vagyunk a többi ittenitől, és nem mellesleg tőle. Egy pillanatra megörültem, hogy Edem befejezni, de csak hatást akart kelteni, hogy kiszedjen belőle valamit. Szólásra nyitotta a száját, ekkor azonban Ida megfogta a lábát, és kirántotta a férfi alól azt, ő pedig elesett. Dühösen próbáltam visszafogni magam, hogy odaugorjak, és keresztülszúrjam, mert túl sok társam állt ott és rossz helyzetben, félő volt, hogy őket is megtalálja a pengém, így csikorgattam a fogamat, és ugrásra készen álltam. Damien viszont talán mindenki szerencséjére nem teketóriázott tovább, és elvágta Ida torkát, a nő pedig összeesett, és néhány pillanat múlva nem volt más, csak egy vámpír sápadt, szétvagdalt holtteste.
- Mindenki jól van? - Nézett körbe Mina, vele együtt én is, és ekkor vettem észre Tessát. Különös, teljesen elfeledkeztem róla a harc hevében, hogy ő is itt van. Mindenesetre a csatát megnyerve megkönnyebbülten egyenesedtem fel, de a kardomat még nem tettem el.
- És most? Van egy sejtésem, hogy a többi épp ide tart. De hogy fogunk innen visszajutni?
- Velem nem történt semmi. Legjobb lenne átkutatni, legalább futólag, hátha megtudunk valamit, de mindenkép el kéne rejteni a hullát, hogy a lehető legkésőbb tudják meg mi történt, aztán vonuljunk vissza. - Járatta körbe sebesen a szemét Edem a terepen, viszont mielőtt bárhová mehettünk volna, lépteket hallottam, és megfordultam.
- Ez már nem fontos. Elkéstetek. Óh, üdv, Lance Kalver. - Hallottam az ismerős hangot. - Síle néha hiányol.
- Miről késtünk le? - Kérdezte Tessa, én viszont teljesen összezavarodtam. Hitetlenkedve néztem az ajtó felé, és olyat tettem, amilyet még soha: meglepetésemben elejtettem a kardom, és elkezdtem a kezemmel zavartan gesztikulálni.
- Titánia, te… itt.. hogy… mi… és… mit keresel te itt? - Dadogtam, ahogy megpróbáltam összeszedni magam a döbbenet után.
- Röviden? Mindenről. Egy északi csapat járt itt, magukkal vitték Abaddónt, a lángokat... És a Cinderelfeket. Akikre eddig vigyáztam. Akik miatt itt voltam. Ahogy mondtam... Elkéstetek. - Nézett rám drámaian.
- Akkor az erdő már nem... már nem lángol?
- Szóval ha tényleg elvitték Abaddónt, a lángok is vele együtt elmentek? És nem tudunk... utánuk menni? - kérdezték a lányok, de engem ebben a pillanatban annyira nem tudott érdekelni, hogy miről késtünk el és mihez jöttünk időben.
- És hogy vannak a tündérek? Síle? Blaine?... - Folytattam volna a kérdések sorozatát, de valami sokkal komolyabb is eszembe jutott. Komoran lehajoltam a kardomért, felvettem, megtöröltem a köpenyemben, és a hüvelyébe dugtam.
- Mit gondolsz arról, hogy a tündék nagyrésze… hazament? - Kérdeztem tőle.
- Az a ti dolgotok. Az erdő már nem ég. Síle dolgos, mint mindig, Blaine Morrigan kedvence. - feleli Lancenek. - Az pedig, hogy a tieid visszamentek szintén az ő döntésük. Danu adja, hogy a Banríon Ard jól bánjon velük. De ideje nektek is hazamennetek, már nincs itt semmi. A kultisták elmenekültek, az erdő már nem ég. Ég veletek, Eiru vigyázzon rátok. - Adott válaszokat nekünk, majd eltűnt. A többiekre néztem, majd magam elé, aztán szó nélkül elindultam kifelé a kúriából, hogy megkeressem a visszautat. Az ostrom nem állt meg, vissza kellett mennem. ~ Mégis mi a franc volt ez az egész? ~ morfondíroztam egész visszafelé út alatt.

Nos ez a küldetés is véget ért, remélem mindenki ugyanúgy élvezte az izzadást a lángoló erdőben, mint én. *that's what he said*

A hét bátor kalandor jutalma 400 TP, 4000 váltó és egy egyszer használatos tárgyjutalom:

ÉSZAK:

Név: Az angyal ölelése
Leírás: Egy toll Jerobeam szárnyaiból, amelyet ha valaki a szívéhez szorít egy egyeztetés idejére immunis lesz minden természetes tűzre.

Valamint mivel az északi csapat volt a sikeresebb, megszerezték mind Abaddón, mind a cinderelfek egy részének segítségét, jutalmuk 1 Háborús Pont.

DÉL:

Név: Scarlet könnyei
Leírás: Apró, gyöngyházfényű kövecske. Ha a karakter a földhöz csapja, egy egyeztetés erejéig egy tíz méter átmérőjű körben megszüntet minden tüzet és el is lehetetleníti, hogy bármi lángra kapjon. (A tűz alapú mágiák sebzésétől nem véd meg, de azok sem képesek tárgyakat lángra lobbantani.)

Edem, te ugye jó pár körrel le vagy maradva. Felajánlok egy olyan lehetőséget, hogy egyben élményként megírhatod az elmulasztott posztokat a havi élménykereten kívül, és ha ez meg van, akkor megkapod érte a jutalmat.