Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Magánküldetés: Kyrien von Nachtraben] - Családi titkok
by Kyrien Von Nachtraben Kedd Nov. 05, 2024 6:37 pm

» Erlendr - emlékiratok
by Erlendr von Nordenburg Pént. Nov. 01, 2024 7:40 pm

» Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)
by Jozef Strandgut Hétf. Okt. 28, 2024 3:45 pm

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Szomb. Okt. 26, 2024 6:21 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Ostara Kedd Okt. 22, 2024 12:49 am

» Élménynek túl rövid...
by Erlendr von Nordenburg Szer. Szept. 25, 2024 7:39 pm

» Képességvásárlás
by Jozef Strandgut Vas. Szept. 22, 2024 7:21 pm

» Mesterségekhez kötődő vásárlások, receptek, alapanyagok
by Hóhajú Yrsil Csüt. Szept. 19, 2024 12:19 pm

» Enoch ben Metathron
by Noel Vas. Szept. 08, 2024 12:18 pm


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

Küldetés: Cinder & Ash

+5
Kylin Farfiel
Jozef Strandgut
Gloria
Wilhelmina von Nachtraben
Azrael
9 posters

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Go down  Üzenet [2 / 3 oldal]

26Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szomb. Szept. 15, 2018 1:36 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Egy inda ereszkedik alá a gödör tetejéről. Nem tűnik csapdának. A végén még tényleg elfogadják a segítségüket. Az inda furcsán feketéskék színekben pompázik, tulajdonképp hosszú növényi ágakból font kötélnek tűnik. Miféle elementál-természetmágia lehet ez... nem is tudná elhelyezni az általa ismert kasztokban, a keveredése több mindennek, amit már látott. A lény, aki köszöntötte őket, most ott áll fent a gödör szélén. Mináék felkapaszkodnak Tessa mögött, alatt, illetve után. Be is mutatkozik. - A nevem Oonagh. - aztán oldalra dönti a fejét. - Ti kik vagytok? - Ismét jó kérdéssel fogadják őket...
- Wilhelmina von Nachtraben és ... - mutat Damienre, aki felkászálódik mögötte.
- Damien Nightwind. Tulajdonképpen felfedezők... - És a lény most fog a képükbe röhögni...
Ám a várt reakció elmarad. Lance a nyomukban mászott fel... így utólag belegondolva emiatt kicsikét zavarban kéne lennie. Főleg, mivel a haja még mindig szép. De ez persze sokakra igaz, és nekik itt fontos küldetésük van.
- Lance Kalver, zsoldos. - csatlakozik ő is a sorhoz. Végül pedig Edem Ara ér fel, követve Ida, a vámpír által, a sötételf pedig úgy tűnik, igencsak lenyűgözve és letaglózva áll ott, nézve a tűzlényt. - Minden Tisztelettel, Edem Ara Shine vagyok.
- Oonagh. - biccent. a Schwarzjäger a valaha-volt-tünde felé, a gyanakvás enyhén sugárzik belőle. - Ida von Schwarzjäger vagyok, a kis csapat felderítője.
- Igen, kitaláltam miért vagytok itt. Legalább is a legtöbb ember vagy segíteni akar, vagy meglopni. Sajnos egyik sem lehetséges. - Micsoda? Ezek szerint mások is akartak már segíteni? Kicsit csalódott.
- Én úgy tudom, nem sokan próbálták eddig. Márpedig biztos van valami megoldás - A self lány mintha csak az ő gondolataikat mondta volna ki. - Mit tudsz a lángokról?
Szóval nem is ők az elsők? Na szép. Erről vagy Nicholas nem tudott, vagy nem tartotta fontosnak, hogy tudják. Picit csalódott... - Úgy tudtam, nem jártak még itt előttünk...
- Mindünknek azt mondták, hogy még senki nem járt itt bent. Mire gondol? - néz kérdőn a zsoldostünde.
- Azt eddig is sejteni lehetett, hogy ilyen sokáig nem hagyja senki érintetlen ezt a területet, sokkal inkább valószínű, az hogy még senki sem tért vissza, aki beljebb merészkedett... és bocsánat, utólag is köszönjük a segítséget.
Ó, valóban, erről megfeledkeztek... Picit elszégyelli magát. Úgy tűnik, a kíváncsiság hatása erősebb mindennél.
- Ahogy te mondod, Edem Ara Shine. Sokan jöttek, de senki nem tért végül vissza. Tündék, gyászolni, helyiek oltani, banditák fosztogatni. Valamiért mindenki azt hiszi, hogy ez a hely egy kincsesbánya vagy egy szentély. - A lángszín jelenés hátrálni kezd, majd megfordul. - Gyertek velem, közben elmondom, amit tudni szeretnétek. A tűzről, az erdőről, amit csak akartok.
Amit csak akartok... Finom falatként ízleli a szavakat és alig tudja visszafogni magát, hogy lelkesen bele ne vágjon azonnal a faggatózásba.
- Hova megyünk? - kérdi Tessa. Ez a lány tényleg jobban hasonlít rá, mint gondolta. Hamarabb teszi fel a kérdéseket, mint ő. Ahhoz pedig már tehetség szükségeltetik.
Mina meghatott és érdeklődéstől csillogó szemekkel követi a tűzlényt. Egyrészt annak kinézetében merül el, másrészt pedig abban, hogy most nagyon úgy tűnik, lekerül a lepel pár dologról, és ez nem csapda. Amennyiben igen, ismét hiányolni fogják a vízdruidát... Damien komor, de reményteljes tekintettel halad mellettük. Túl szépnek hangzik ez. De bárcsak igaz lenne...
Lance kétkedőn fordul a csapathoz. - Biztos, hogy jó ötlet követni?
- Ha van jobb ötlet, hallgatjuk. De ha meg akarna ölni, minek segített ki minket a gödörből? - súgja Edem... furcsa, nemrég még őrá gyanakodtak. Valószínűleg az is alaptalan volt, akárcsak ez a gyanú. - Mindenesetre én szívesebben követem őt, mint futok az előbbi rémtől.
- Nem, nem jó ötlet követni. - rázza meg a fejét Ida. - De válaszokat ígért, és láthatóan beszédesebb, mint a kampós alak.
Megint a bizalmatlanság. Remek. Ezúttal viszont tényleg nem akarja sutba dobni érdeklődését ilyesmi okokért. Meg aztán, hm, lássuk, racionális érvek... nos, jobb választásuk úgy sincs.
Közben a tűzlény választ is ad Tessa kérdésére. - A faluba. Scarlet találkozni akar veletek.
Falu. Scarlet. "Hallgatnotok kellett volna Scarletre..." - Tehát még nem találkoztunk vele? Így hogyan hallgathattunk volna rá? - érdeklődik udvarias hangon, amennyire tőle telik jelen helyzetben.
- Skarlát. Találó név - pislog körbe Damien. Egy égő erdőben vannak, vajon ez véletlen lenne? Vagy csak túl sok ragadt rá Mina összeesküvéselméletei közül.
Lance szemforgatva, de beleegyezik, hogy kövessék Oonaghot. - Egy tűzoszlop volt, aki el akart minket küldeni. Lehet, hogy rá gondol.
Edemnek is felkeltette érdeklődését a dolog. - Már megbocsáss, hogy ilyen közvetlenül kérdezek. Te és ez a Scarlet, korábban is itt éltetek, vagy a tűzzel együtt jöttetek az erdőbe?
- Ő volt.- válaszol Lancenek Oonagh. - Legalábbis... ez bonyolult. A hang az övé volt, de a teste nem volt ott. majd megértitek, ha találkoztatok vele. És nem, Edem Ara Shine, mi itt éltünk. A tűz csak csapdába ejtett minket.
Szóval közös entitás... ez a tűz tényleg több, mint aminek hitték.
A kérdések feltételezhetően csak úgy záporozni fognak, így mindenféle kényszercselekvésbe kell kezdenie, nehogy elkezdje túlságosan is nagy árhullámmá tenni őket. Kezeit dörzsölgeti, ujjait hajtogatja, hol elöl, hol hátul fogja össze őket.
- Tünde voltál? - kérdi hirtelen Tessa. Ő is majdhogynem a fajtársa. Vajon ők mit éreznek? Teljesen mást, mint ő, amikor ránéz ezekre az egyébként gyönyörű lényekre?
- Az. Lord Amberglade hű szolgálója, a háztáji munkákban mint cseléd segítettem.
Sejthető volt, hogy a ház tagjaiból és az eleve itt élőkből lettek ilyenek. Ez már csak azt a kérdést veti fel, hogy... - Akkor a ház ura hogy élhette túl?
- Jó kérdés, meg az is, hogy hogyhogy nem tudott a már ide tett látogatásokról... és arról, mi lett a háza népével.
- Ki mondta, hogy túlélte? - kérdez vissza Lance, és ekkor jön rá Damien, hogy összekeverte Nicholast a ház urával. Hát, mindegy, úgy látszik, az a sok meleg, vízhiány... vagyis nem hiány, víz az volt, de egy lángoló erdőbe minden mennyiség kevés...s zóval a körülmények talán lefaragtak kicsikét a gondolkozásából. Újra be kell indulni. Most itt a lehetőség, hisz válaszokat ígértek nekik.
Edem előkapj egy üveget, ám gyorsan el is teszi. Talán kifogyott...
- A túlélte az elég erős kifejezés. - válaszol a tűzlány, szomorú mosollyal az arcán. - Csak annyira, mint én, de még annyira sem. De hiszen láttátok, nem kell győzködjelek titeket. Lord Sean nincs a legkifinomultabb állapotában. Pedig higgyétek el, igazi úriember volt azelőtt.
- Aki üldözött minket? - csodálkozik el Tessa.- Nehéz elhinni, de gondolom, akkor nem sarlóval fogadta korábban a vendégeket.
Tehát van humorérzéke az ilyen helyzetekre, ez jó, ez segíti feldolgozni a fájdalmakat... Remélhetőleg Oonagh sem sértődik meg. Bár úgy tűnt, neki is van, nem is kevés.
Nem akárkivel találkoztak ezek szerint. De legalább ez lecsökkenti a lehetséges tűzlények számát valamennyire. - Micsoda ez a tűz? Hogyan jelent meg? Kell legyen valami oka, hogy csak itt van, és máshol nincs..
- Nem mintha Finsterwald sokkal gyönyörűbb helynek ígérkezne.
- Nos, igen.. Finsterwald egy másik kalandra hagyja majd, hogy megoldják a rejtélyét.
- Azt elmondta Sir Nicholas, Abaddón pusztítása miatt jelent itt meg. - magyaráz Lance, ám ezt a választ valahogy még nem érzi kellőképp kielégítőnek. Abbadón miért épp ezt a helyet választotta?
- Ne feledd, azt se mondta nekünk hányan vesztek oda. Én nem bíznék abba amit korábban hallottunk. - mutat rá Edem, ami elég jogosan hangzik. Pedig bíztak Nicholasban... noha már akkor is gyanús volt, miért hárítja el minden kérdésüket. Ha felbérelt egy csapatot és gyakorlatilag a bizonytalan halálba hajlandó őket küldeni, információk lettek volna a minimum. Vagy hogy velük jöjjön. Bár akkor talán belőle is ez a lény lett volna... ilyen, mint ő. - Azt mondta, mi leszünk az elsők, akik betesszük a lábunkat ide... de mindegy már. - felel sóhajtva Edemnek. Nyilván nem így volt.
- Nicholas úrfi még él? Különös... ő sosem próbálkozott. - mosolyodik el Oonagh. Mi a fene, egyikük sem tudott eszerint a másikról? - Azt hittük, meghalt. De igazad van, Lance Kalver, a sárkány tüze hozta a pusztulást. Az, hogy mégis megvagyunk már Scarletnek köszönhető.
- Mi is csodálkoztunk, hogy nem jön... Igazából ő küldött minket.
Ez... elég érdekes. Kezd gyanúsnak feltűnni a tünde alakja. - Miatta vagyunk itt. Igen. Azt mondta, hogy... hozzunk igazságot családja földjére, hogy apja nyughelye ne legyen megszentségtelenítve. Valami ilyesmit.
- Vagy nem tudott róla… - gondolkozik el Lance, majd előveszi a kardját és ránézve megkérdi: - Fragarach! A férfi, aki ideküldött minket, tudatosan hazudott nekünk?
Komolyan a kardtól vár választ...?
Ahogy a reakciójából kiveszi, meg is kapta.
- Végül is tényleg mindegy. Így is, úgy is jöttünk volna. - zárja le a történteket magában Edem. Ez bizonyítja az elszántságát legalább.
- A Válaszadó. Ez a kard... sok tünde kutatott utána. - Oonagh közelebb lépett már Lancehez, és hol őt nézi, hol pedig a pengét, olyan áhítattal és csodálattal, hogy Mina arcocskái még pirosabb színt vesznek fel és valamiféle enyhén kellemetlen érzés kezd égni a mellkasában. Irigységhez, féltékenységhez hasonló undorító érzelem, amit nagyon nehezen tud elűzni onnan. - Gyönyörű. -
- Köszönöm. - feleli hallható büszkeséggel a hangjában Lance, és mintha ő is elvörösödne kissé. Oonaghon ilyesmit nyilvánvaló okokból nehezebb felfedezni.
Majd a tűzlény hátrébb is lép, haladniuk kell. - Gyertek, már nincs messze.
- Wow, ez bármilyen kérdésedre válaszol? - Tessának is elnyerte tetszését.
- Igen, bármilyenre, de nem találja ki, mire gondolok, úgyhogy nagyon pontosan kell mindig fogalmaznom, és csak én tudom megfejteni a válaszát. Egyébként nem, nem hazudott nekünk Nicholas, legalábbis tudva és akarva nem, úgyhogy máshol van a kutya elásva.
Miféle ereklyék voltak szétszórva ebben a világban? Mind Damien, mind a vámpír csodálkozva nézik a különleges képességű fegyvert, ami láthatólag híresebb, mint hitték. Halvány mosoly fut át a self arcán. Elnézi a tűzlényt és Lance-t. Valaha egyek voltak... azazhogy valaha a tűzlény is pont ugyanilyen tünde volt. S talán lesz is?
Nincs messze, ez felettébb jó hír. Minának nem kell kétszer mondani, sebesen szedi a lábát, persze csak óvatosan és vezetői nyomdokaiban, nincs kedve olyan parázsba lépni, amit nem ismer.
Öt percig haladnak, közben Mina mindenfelé érdeklődve nézeget körbe-körbe, mintha egy mesevilágba került volna. Egy sövénykerítést találnak, mely ugyanazon feketés indákból áll, mint amin felhúzták őket a csávából. Azaz a gödörből. Ahogy átpréselik magukat a szálak között, úgy érzi magát, mint egy kislány, mint mikor új volt számára a világ, meg mint négy éve, mikor még szintén borzasztó gyerek volt, és... az a baj, hogy most se érez nagyon mást. Csak most tudatosabban az. Csillogó szemeit érdeklődve veti erre a kis gyöngyszemre itt a tomboló lángok közepén. Egy falu. Egy apró falu, ahol több Oonaghhoz hasonlatos valaha volt tünde jár-kel, érdeklődő tekintetükkel vizslatva őket, ahogy haladnak. Néhol szenesek a fák, de egyébként minden új és helyrehozott, de hogy miből csinálták meg... hacsak nem saját erejükből.
- Üdvözöllek titeket Emberhavenben.
- Ha ez itt van... akkor lehet még segíteni rajtatok. - mosolyog.
- Mi ez a rengeteg inda? Emiatt nincs itt tűz? Vagy itt egyébként se volt? - kérdezget Tessa, majd Lance is felteszi azt, ami az egyik kérdésével szinte teljesen azonos.
- Hogy kerültek ide az indák?
- Ezeket úgy hívják, hogy "éjrózsa" indák. Teliholdkor kinyílnak, olyankor igazán gyönyörűek. Egy... jóakaró adta nekünk. Megállítják a tűz terjedését, de csak bizonyos területet tudnak benőni. Gyertek, Scarlet már vár. -
Éjrózsa... Csodaszép. Akar ilyet a saját kertecskéjébe, ennél gyönyörűbb dolgot nehéz elképzelni... még ha fekete is, de valóban az éjjeli teliholdra emlékeztet. És ennek itt még nincsenek is virágai. Milyenek lehetnek, amikor kinyílnak? És az illatuk? A hatóanyagaik? Annyi meg annyi kérdése lesz Scarlethez...Szinte betolakodónak érzi magát itt, mintha joga sem lenne taposni ezt a földet. De itt van, és ha itt van, akkor már annyira akarja kiélvezni a csodáit, amennyire csak lehet.
Mina szemei úgy csillognak, mint egy kislányéi, aki felfedezi a világot. Persze ez nem nehéz, ha a világ olyan dolgokat tár elé, amik eddig nem voltak és amiket elképzelhetőnek sem hittek. Damien is csak kapkod a levegő után, ahogy nézi ezeket a képződményeket, amivé ez a furcsa mágia vagy katasztrófa vagy ki tudja, minek lehetne nevezni, tette a tündéket. Úgy érzik magukat, mint valami betolakodók, de egyben mégsem. A self legalábbis... valamennyire idetartozott. Még ha annak idején a fajtáját nem is nagyon fogadták el maguk közül valónak. Most talán majd megteszik, ha sikerül megszabadítani őket valahogyan.
Szívük hevesen dobog, ahogy kísérőjük bekopog egy házba.
- Scarlet, ők itt akiket kértél. Felderítők, ő itt Scarlet. - mutat a tűzlényre, aki ajtót nyitott.
Fenséges hölgyemény lehetett egykor, hisz most is az. Sárgásvöröslő teste mintha folytonosan égő parázs lenne, vonásait piros-.éjszín csíkok rajzolják ki, az egész vibráló jelenés megfoghatatlan evilági szemekkel, mint maga a tűz, de azért próbálkozik vele. Ijesztő lenne nagyon, ha nem épp ilyen barátságos körülmények között találkoznának.
Mi az, hogy ő várta őket... hát nem Nicholas volt? Vagy Nicholas is Scarlet lenne?
- Üdvözlöm. Damien Nightwind.
- Wilhelmina von Nachtraben. - feleli halkan és szendén, mint egyetlen... na jó, a kettő közül az egyik kilógó fajú.
- Üdvözletem, én Tessa Hendriks vagyok
- Lance Kalver, szolgálatára. - köszön udvariasan és formálisan a zsoldos. Edem viszont most a szokásosnál is jobban el van ájulva a látványtól...
- Gyönyörű... - sóhajtja elemi csodálkozással, majd rögtön észre is veszi magát. ... Bocsásson meg. Edem Vagyok Edem Ara Shine.
Mina erősen somolyogva pislog az irányába. Bájos... komolyan, harcedzett tapasztalt selfeket és elfeket zavarba tud hozni egy tűzlény... most hogy már itt tartanak, eddig csak női alakúakkal találkoztak, akik ilyen szépek lettek volna. Pedig ha nem így lenne, nem csak a férfiaknak lenne okuk pirulni.
Talán nem kéne ilyeneken gondolkoznia. De örül, hogy már nem csak ő van itt a nagy lelkesedésével a tűz iránt.
Scarletnek tetszésére válnak a bókok. A kimondottak, s a kimondatlanok is. - Ti vagytok hát a bátrak, akik nem riadnak meg a pokoltól. Üdv néktek, kalandorok. Gondolom rengeteg kérdésetek van. Oonagh, maradt még a tegnapi vízadagból és kenyérből?
- Egy kevés. - feleli Oonagh.
- Hozd ide, kérlek. Vendégeljük meg a vendégeinket, így illik Amberglade lovag birtokán.
Víz és kenyér.. ha ezzel szolgálhatnak, hát ezzel szolgálnak. Még így, sokszoros átkukban se veszett ki belőlük az udvariasság.
Némi büszkeség terjed szét a mellkasában. Azok vagyunk, talán. Bátrak. Akik nem félnek a pokoltól. Kérdéseik pedig kétséget kizáróan vannak. Tessa ügyesen összefoglalja a hátterüket - amennyiben Scarlet nem tudná, bár az a sejtése, hogy igenis tudja -, így kíváncsian várja ő is a beszámolót. Furcsa, hogy ilyen lelkesek. A tűzlény csak annyit mondott, menjenek innen és valószínűleg úgy gondolta, ne is legyen több dolguk Cinderwealdben.
- Köszönjük - hálálkodik Tessa. - Mielőtt bármit is kérdeznénk, szerintem mindannyian szívesen vennénk, ha előtte felvázolnád előttünk a helyzetet, hogy mi is történt pontosan, és mit kellene tudnunk a tűzről. Megoldásért jöttünk, vagyis nem, inkább azt reméljük, hogy mi hozzuk el azt - foglalja össze nagyon is helyesen a helyzetet. - Viszont alig tudunk valamit. Nicholas Amberglade bízott meg minket ezzel a feladattal, de nem sok információval látott el bennünket.
- Köszönjük. - biccent Lance is. - Nekem most csak egy kérdésem lenne így hirtelen. Az indákat milyen „jótevő” adta?
Scarlet felsóhajt, majd kimondja a bevezetőmondatot, amelyre igencsak várt már valószínűleg a társaság valamennyi tagja. Scarlet sóhajt
- Úgy néz ki, ez egy hosszú beszélgetés lesz. Gyertek be, elmagyarázom az elejétől a végéig.

27Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Vas. Szept. 16, 2018 7:36 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Az ujjaim már egyébként a lovasok megjelenése óta a Bibliámon van, de most a szentelvíz-hintőmet akasztom le is lóbálom meg az őrültek felé, nem bízva semmit a véletlenre, ahogy az atya sem, amikor a füstölőt és a mágiáját veti be a kardja mellett.
Úgy látom senkit nem kell biztatni, bár a nővér azért még próbálkozna a beszéddel gondolom, de annak már késő, ezt hamar be is látja és máris lecsap az első Sacra Lux.
Úgy látszik ezek a lovasok tényleg gyengék voltak, ahogy a félangyal mondta, mert a rájuk zúdított össztűz alatt szinte azonnal majdnem teljesen megsemmisülnek, vagy meghaltak, vagy megsebesültek. Az utolsó már talán menekülőre is fogná, ami biztos nem lenne jó, így felcsapom a Bibliámat.
- Sacra Lux! - mutatok a hátrálóra.
A Szent Fény lesüti ugyan a menekülő vállát amitől fájdalmasan felnyög és a lova is megbotlik, de kis kanyart leírva elvágtat, az akit Kylin hátralökött fájdalmasan, lassan megmozdul, de a harcnak már vége.
- Hogy az a.......! - morranok fel az orrom alatt bosszúsan, ahogy a kiszemeltem, bár jócskán megsérülve a Szent Fénytől elvágtat, de hát legalább nem kell hallgatni az ostoba fecsegésüket.
- Kicsit.... Túl gyengék voltak, vagy csak én számítottam arra, hogy erősebbek lesznek? – teszi fel a kérdést az íjász lány.
- Ez tényleg gyors volt. Gyanúsan gyors. Talán vannak többen is. – lép előre kissé Gloria nővér.
- Vannak. Egy egész szektányi őrült. - bólint Gloria szavaira Jeri.
- Nagyszerű! - sóhajtok fel, ahogy a még életben lévő nekromanta felvilágosít minket, hogy még várhatók pár hozzá hasonló bolond.
- Hallgassuk ki azt aki még él. – javasolja az atya és kardját a sebesültre szegezi. - Hányan vagytok összesen? Kik vannak a kúriában? – lóbálja meg az alak szeme előtt a fegyverét, hogy az lássa, nem viccel.
Az atya végre otthon érezheti magát, ahogy faggatni kezdi a földön fekvőt. Viszont tényleg jól jönne némi információ, így kíváncsian közelebb lépek.
- El tudjuk kerülni őket? - kérdeztem a nővér a félangyalhoz fordulva.
Jeri eközben Gloria felé fordul.
- El akarjátok?
A nekromanta magához tér az  ájulásból, aztán szeme a maszkon kivágott lyukakon keresztül elkerekedik a kard láttán.
- Ne... Ne öljetek meg! Még csak két napja vagyok itt!
- Akkor válaszolj. Ki vagy? Hogy szerveztek be? És az előző kettőt se felejtsd el... – kérdezi Johannes atya komoran, - és vedd le a maszkod.
Hát ez nem lesz nehéz menet! állapítom meg és már csak az a kérdés, milyen gyorsan és mennyit tud segíteni abban, hogy minél előbb sikerrel járjunk.
Kissé arrébb fordulok, hogy Gloria nővér és a nefilim beszélgetését is figyelemmel kísérjem.
- Ha nem ők okozzák ezt - intek körbe, - akkor csak hátráltatnak. - kotyogok közbe.
- Nem a harc a feladatunk, hanem a nyomozás. – teszi hozzá Gloria is.
A foglyunk leveszi a maszkját és igyekszik hátrébb kúszni, el Hans kardja hegyétől. Egy fiatal holdcsókolt sötét tünde az, fekete, hátrafogott hajjal.
- A nevem Kean. Kean Duskrim, és Einburgban lakok... Nos, laktam. Ott szedtek össze. - egy picit vár, aztán felsandít. - Mi is volt a többi kérdés?
Jeri eközben vállat von.
- És abban biztosak vagytok, hogy a feladatotok jó?
- Hogyan szedtek össze? Hányan vagytok, és kik vannak a kúriában, az erdő közepén? De ha már itt tartunk...hogy nem égtek el? – követi a rákként hátrálót az atya és faggatja tovább rendületlenül a teljes figyelmét neki szentelve.
Én őszintén meglepődöm, amikor a pillantásom a maszk alatti alakra siklik, mert valahogy eszembe sem jut, hogy egy sötét elf kölyök lehet, talán velem egyidős.
- Tudom nővér, de ha az utunkba állnak, akkor nem lesz választásunk. – felelek a nővér megjegyzésére.
Aztán Jeri-hez fordulok.
- Ha megszüntethetjük, hogy égjen az erdő, az csak jó lehet nem?
- Számodra is jobb lesz, ha beszélsz és akkor élve hagyhatod el az erdőt és kezdhetsz valahol új életet, új lapokkal. – szólítja meg Kylin is a self fiút, leguggolva hozzá.
- De ha felderítjük az örökké égő erdő okát, az semmiképp sem lehet rossz. – folytatja a nővér a félangyal meggyőzését. - Másképp látod talán?
Hol ide, hol oda figyelek, mert mindkét beszélgetés fontos lehet és nem akarok lemaradni semmiről.
- Megkerestek, mint a legtöbb ilyen szekta szokta Himmelreich óta. Beszéltek, és meggyőztek. Aztán rám tették ezt. - húzza fel Kean a karján a ruháját, ahol egy láng alakú tetoválást látszik, de a vonalon belül mintha égett lenne a bőr. - Ez véd meg a tűztől. De nem gondoltam, hogy az Egyház belekeveredik. - feleli a fiú, aztán rettegve Kylinra néz. - Ha nem tudok eleget meg fognak ölni?
- Mit gondolsz? – mosolyodik el hidegen az inkvizítor és az éles pengét végighúzza a fiú lábán. - Harmadjára kérdezem, ne kelljen többször. Kik vannak a kúriában, és hányan vagytok összesen?
Jeri eközben elgondolkodva bámul a lángokba.
- Miért gondolod, hogy nem lehet? Minden lehet rossz. Nem ismeritek az erdőt, talán a titka megöl, ha kioltjátok pedig megölitek.
Azt hiszem az íjász lány kedvessége többet fog tudni kihozni a fiúból, mint az atya megfélemlítése, bár szerintem magától is beszél.
Úgy néz ki annyira nem volt oda azért, hogy itt parádézhat a lángok között, talán csak az tetszett neki, hogy eljátszhatta a démoni lovast.
- Egy élő erdő véleményem szerint jobb, mint egy lángokban haldokló. - nézek a félangyalra, mert ez a rébuszokban beszélés kezd idegesíteni. - Talán élőnek gondolod ezt itt? - teszem hozzá a saját kérdésemet a nővéréhez a lángoló fák felé intve.
- Nem, nem fogunk. Beszélj nyugodtan. – igyekszik Kylin megnyugtatni a rettegő ifjút, miközben bizonyságot tesz, hogy azért a másik beszélgetést is figyelemmel kíséri. - S te talán ismered a tündék erdejét nefilim? Ismered a fáit, a rajtuk élő állatokat, a lumbjuk alatt növő növényeket? Vagy csak az utat ismered benne ott, ahol ezek a hamis lángok égnek...
- Tudnunk kell átok-e vagy csoda. A tudás önmagában nem öl, csak akkor ha rosszra használják. Azt meg már mi, halandók tesszük. – a nővér a nyugalom szobra.
Jeri lehunyja a szemeit és visszavonulót fújva lejjebb hajtja a fejét, de nem mond semmit, a fiú azonban igen.
- Fogalmam sincs. Huszan-huszonöten, talán. Abban a házban pedig nincs semmi, csak valami fantom akit a Láng Kultusza úgy hív, hogy a Próféta.
- Látod, hogy megy ez, köszönjük. – mosolyog a fiúra Kylin kedvesen, bár ő az egyetlen.
Az atyának azonban nem elég amit megtudott, kérdez tovább.
- Mit tudtok a Fantomról? Tudjátok mitől ég az erdő?
Azt hiszem a félangyal elevenére tapintottunk és nem is tud mit válaszolni, bár lehet kicsit le is rohantuk, miközben egyelőre csak rá támaszkodhatunk itt.
- Jobb lenne indulni, őt útközben is kérdezgethetitek. - javasolom, mert minél tovább maradtunk egy helyben, annál biztosabban lelhetnek ránk a többiek.
- Egyébként miért csak négyen jöttetek ránk és honnan tudtátok, hogy egyáltalán itt vagyunk, csak nem ettől a Prófétától? - kapcsolódok én is a kérdezőkhöz.
- Semmit. - rázza meg a fejét a self fiú. - Abban sem vagyok biztos, hogy létezik. Az erdő meg állítólag azért ég, mert a sárkány felgyújtotta. És nem "rátok" jöttünk, csak elküldtek minket felderíteni.
- Hol vannak a többiek, össze-vissza, vagy van valahol egy táborotok? – az atya még nem végzett.
- Van egy tábor, a kúria mellett. Ott vannak a többiek. - feleli a fiú, aztán felnéz. – Most már… elmehetek?
- Én elengedném, a másik meg már úgy is értesítette a többieket, így attól sem kell tartani, hogy beárul minket. – javasoltam, kihasználva, hogy az atya kivételesen szótlan maradt, hiszen csak egy ostoba, megtévesztett kölyök volt.
Gloria is csatlakozott a csoporthoz.
- Szerintem ez a kapcsolat gyümölcsözőbb is lehet. Segíts nekünk, hogy elvégezzük a feladatunk, harcolj mellettünk, és cserébe elintézem, hogy az Egyháztól amnesztiát kapj.
- Harcoljak? Nem, azt nem. - rázza meg a fejét Kean, Tristan erre csak sóhajt.
- Nefilim, van itt biztonságos terület?
- Nincs. - feleli Jeri. - De kelet felé ötven méterre van egy hely, ahol hagytak a lángok egy tenyérnyi életet.
Tristan csak bólint.
- Oda megyünk, te meg velünk jössz. A küldetés most lett bonyolultabb, szóval idő kell, hogy kitaláljuk mi legyen. Idő és egy terv.
Jó pár méternyit megyünk, bár ez most négyszer annyinak érződik a lángok miatt, aztán kiérünk egy megfeketedett kis tisztára, ahol nincsenek fák így nagyon nem is ég semmi.
- Jó lesz? - kérdezi Jeri, amire Tristan félszegen bólint.
- Igen.. kö..öszönöm. - azzal berángatja a nekromantát a tisztás közepére és lenyomja a földre. - Nekromanták… Miért mindig nekem jutnak a vallási fanatikus bolondok?
- Mi lenne, ha kicsit összekarcolnánk azt az ábrát a kezén?   nézek a többiekre. - Akkor itt hagyhatnánk, úgy sem tudna elmenni.
Én nem veszem magamra Tristan szavait, mivel sosem voltam fanatikus.
- Nem lenne jó sietni, talán nem lesz idejük felkészülni, de minél tovább késlekedünk, annál veszélyesebb lesz. - ülök le a megperzselt földre.
- De nem a lángok miatt.. – mondja nekem Kylin. - Ellenben ez ránk is vonatkozik. Berontani mindenféle terv és ismeret nélkül nem lenne jó ötlet. Lehet, hogy ez a négy nem volt éppen kihívás, de nem jelenti azt, hogy a többi közt ne lenne olyan, aki az lenne számunkra. – veti ellen, aztán úgy látszik elmereng valamin, ami eszébe jut. - Milyen rég másztam rajtatok.
A nővér bólint az íjász lány felvetésére.
- Egy kérdést még jó lenne tisztázni... Valóban nekromanták, vagy inkább amolyan kultista félék? A lovaik élőholtaknak tűntek, ugyanakkor ha szolgálnak valakit az inkább az utóbbi lenne.
- Összekarcol... MI? NENENE! - kezd el sipákolni a self fiú, mire Tristan pofon üti.
- Hallgass már, még nem mondtunk semmit. Viszont ha hangos vagy lehet addig hevítem a kardom, míg hozzá tudom sütni a nyelved a szádhoz, világos?
A fiú rettegve bólint, mire Tristan letérdel és rajzolgatni kezd a földbe, bár elég nehéz kivenni a hamuban.
- Kell egy terv. Mondjuk, hogy ez a kúria. Hol vannak a társaid? – néz a mellette heverő fiúra.
- Igaza van Gloria nővérnek. Sajnos nem volt időnk megfigyelni a harcmodorukat, de a nekromantákra nem jellemző az ilyesfajta toborzás, sem az angyalok emlegetése sem. Hé kölyök, láttad már hogy csontvázat, zombit, vagy szellemet idéznek a társaid? Miből állt a beavatásod? – kezdi megint faggatni Hans atya a foglyunkat.
Kicsit felhúzom az orrom, mert úgy látszott, mintha én akarnám a legjobban bántani a fiút, pedig csak elkerülni akarom, hogy az atya felvesse, jobb, ha megöljük. Na, de aztán Tristan úgy megfenyegeti, hogy az én javaslatom eltörpül mellette.
Azonban az tény, hogy jobb, ha van valami tervünk, még ha a sietség nem is elvetendő.
- Sok új toborzott van? Ismeritek egyáltalán egymást? - jut eszembe valami.
- Tristan, erre semmi szükség. - közli higgadtan a nővér.
- Semmi szükség? - vonja fel a szemöldökét a féltünde fiú. - Egyikőjük elmenekült, nem igaz? Mi van, ha keresnek. Jobb, ha nem óbégat és árulja el, hogy hol vagyunk.
- Láttam zombikat, meg minden ronda élőholtat, de bármit idéztek meg ugyanúgy lángolt meg parázslott, mint a lovak. És fogalmam sincs, Einburgból ketten jöttünk el velük. Én és Nath. – feleli hadarva Kean.
- A fiú elég okos ahhoz, hogy tudja: csak magának ártana azzal, ha kiabálni kezd. Ugye? – néz az atya a nekromantára egy farkasmosollyal. - Miből állt a beavatásod? Láttál csápokat?
Én nem hiszem, hogy eszébe jutna a kölyöknek ezek után kiabálni, elég meggyőzően hozta a frászt rá mindenki.
Kíváncsian várom, hogy azért válaszoljon a kultistákra vonatkozó kérdésekre, de azért megjegyzem, ami már az előbb eszembe jutott.
- Ha nem ismerik egymást, akár mi is megpróbálhatjuk eladni magunkat ilyen szektásoknak, nem?
- Mert egy pap, egy novícius és nővér el tudná hitetni velük, hogy hisznek abban, amiben ők? – hitetlenkedik Kylin.
- Ami azt illeti. A próféciát már elmondták. Azt mondjuk újoncok vagyunk akiket ő toborzott, és még nem tanultunk meg dolgokat idézni... – védi meg a tervemet Gloria.
- Csápokat? - vonja fel a szemöldökét a fiú. - Nem. Miért láttam volna? A beavatás csak annyi volt, hogy rám tették a jelet és elkezdtek alapokat tanítani. Még nem tudok magamtól megidézni semmit, mert azt mondták nem estem át a "Felajánlás"on.
- Igaza van Jozefnek, ez egy jó ötlet. – mosolyog rám az atya, én meg megborzongok, de aztán az íjász lánynak szenteli a figyelmét. - Szerintem kivitelezhető. Ha meglepettnek látszunk majd, az se lesz feltűnő. Mindössze azzal lehetnek gondot, ha a tetoválásunkra akarnak vetni majd egy pillantást... Tudod miből állt volna a felajánlás? – fordul ismét szegény Kean felé.
- Fogalmam sincs, valami vallási rituális... akármi. De elvileg az után jön az, hogy saját szolgákat idézhetsz.
Mondjuk Johannes atyától vártam utoljára, hogy elismerte a jó ötletemet.
- Nézz rá. - mondom Kylin-nek és a fiúra mutatok. - Ha róla elhitték, hogy közéjük tartozik, akkor ennyit mi is tudunk alakítani. -
Aztán az atyára nézek.
- A tetoválást meg ők sem rögtön kapták meg, gondolom. - nézek a fiúra.
- Talán sikerülhet, de ha mégsem... Akkor a tetoválás lesz a legkisebb gondunk. -sóhajt kényszeredetten Kylin.
- A nagyobb gondunk az az, hogy ha rólunk el is hiszik... - mondja Tristan, aztán maga mögé bök Jeri-re. - Mi lesz vele?
- El kell hagynia az erdőt, nehogy megtalálják. Elég okos vagy hozzá, kölyök? – kérdezi Johannes. - Van valakinél olyan fa, amit megtudunk égetni? Talán ha letörnénk egy darabot ezekből a fákból az is működne....Korommal odatudnánk hamisítani a tetoválást a kezünkre.
Örülök, hogy már mindenki tervezget, de azon meglepődök, hogy az atya hagyná elmenni a fiút.
~ Ki vagy te és hová tetted Johannes atyát? ~
Azonban Tristan felhívására kénytelen vagyok kicsit meghátrálni, mert a félangyal tényleg kirí a csapatból és nehéz lenne azt állítani, hogy egy nefilimet is meggyőzött a sok ostobaság, amit a nekromanták összehordtak.
- Hát ez tényleg gond. Mondhatnánk, hogy a foglyunk, de az elég veszélyes lenne számára.
- Vagy.... Távolabbról követ, velem együtt, mivel ha kitör a balhé, nem tudom, hogy mennyire lennék hasznos egy íjjal. -jegyzi meg Kylin.
- Nem lenne jobb, ha a kis nekromanta fiút magunkkal vinnénk? Megmondjuk, hogy ő toborzott minket, talán hihetőbb, mintha csak beállítunk. – kérdezi a nővér. - Tényleg elég feltűnő... de eddig is túlélt az erdőben valahogy. – pillant a félangyalra.
- Figyeljetek, Shauna meglépett. Talán már szólt nekik. Ha én is ott leszek biztos, hogy lebuktok. - szólt közbe a fiú, mire a nefilim csak megvonja a vállait.
- Ha teher vagyok úgy majd tartózkodom a megjelenéstől. Ne féljetek, nem a ti feladatotok rám aggódni.
Az én véleményem szerint jobb, ha nem visszük a kölyköt a volt társai közelébe, mert esetleg meggondolja magát, ha meglátja őket, de ezt nem teszem most szóvá.
- Ez igaz. - bólintok azért rá. - Meg tudod oldani, hogy azért a közelben maradj? - kérdezem Jeri-től, mert sosem árt ha egy nefilim ott van segítségnek.
Láthatóan a nővér is mérlegeli a dolgot és bólint.
- Nem vagy teher, csak aggódunk. És mivel most már velünk vagy igenis a feladatunk. De bízunk benned. – fordul a félangyalhoz.
- Megleszek. Itt leszek. - mondja az, aztán a szárnyai szabályosan lángra kapnak, majd mintha egy nagyon erős szélfergeteg elfújná az alakját eltűnik, csak némi furcsa, aranyló pernye marad utána.
- Szóval... - szól közbe a sötét tünde fiú. - ...elmehetek?
- Persze. - mondja Tristan, aztán mellé lépve kardot ránt és beledöfi az egyik combjába. - Csak bicegj gyorsan, nehogy megfakuljon a rajz a kezeden.
- Biztos szükség volt erre? – szólal meg leghamarabb az atya, de már lép is tovább. - Tehát marad a beépülés ötlete... El ne felejtsük elrejteni a puskáinkat vagy pisztolyainkat, nehogy az elárulja nekik kilétünket, valamint a nyakékekkel se lenne feltétlenül rossz ötlet ezt tenni. - néz rajtunk végig.
A nővér láthatóan a szívébe zárta a félangyalt, de hát ez nem meglepő, hiszen ő mindenkit szeret. Irigykedve nézem, ahogy megindul a keze a nefilim felé, de aztán még sem érinti meg.
Váratlanul ér az eltűnési trükk, de biztató, hogy azt mondta valahol itt lesz, talán láthatatlanul követ majd minket?
Tristan hidegvérrel sebesíti meg a fiút, aki fájdalmasan felkiált. A félvérből ezt a fenyegetőzése- Igyekezz, hogy épségben kiérj.  ellenére sem néztem ki, de jobb lesz vele vigyázni.
Johannes atya továbbra is olyan, mintha nem lenne önmaga és ez gyanús, vajon miben sántikál?
Nekem csak pisztolyom van és az a köpenyem alatt rejtőzik, a nyaklánc meg eddig sem látszódott.
- Én rendben vagyok. - tárom szét a karom. - Igyekezz, hogy rendben kiérj. - biccentek a Kean felé még utoljára, akit az íjász lány kedvesen bekötöz a távozása előtt és az bicegve, de hálásan elbotorkál.
- A nyaklánccal nincs gond, de az íj és a tegez más kérdés nálam. – mondja ezek után Kylin.
- Nekem két puskám van, de nem hiszem, hogy el tudjuk rejteni. Majd kibeszélem, A buzogány nagyobb gond. – veszi le Gloria az oldaláról az egyháziak igen csak jellegzetes fegyverét.
- Akkor hát... - teszi csípőre a kezét Tristan, aztán eszébe jut valami. - Nem kérdeztük meg merre van a bázisuk.
Ekkor az egyik közeli lángoló bokorról egy lecsapódó kis láng csapódik a földre, amit mintha egy tenyércsapás ütött volna le és, ami a földre esve a láng húz egy gyors csíkot egy irányba, aztán kialszik.
A nefilim segítsége megmutatja, hogy tényleg itt van valahol és ez mosolyt csal az arcomra, még ha kicsit ijesztő is.
A nővér nekem is eszembe juttatja, hogy a buzogány mutogatása nem lenne túl jó ötlet, így azt én is lecsatolom magamról és a zsákomba teszem, bár így jóval nehezebb lesz, ha használni is akarom.
- Akkor? Megyünk? - kérdezem tagadhatatlan izgatottsággal a hangomban.
A nővér követi a példámat.
- Mehetünk. Menet közben beszéljük meg mi a fedősztori. Szerintem ha a puskákat nézzük, akkor legyünk dezertőrök.
- Sötét tünde. Miért pont egy sötét tünde... - morfondírozott magában Tristan, miközben elindul a tűzcsík mutatta irányba.

28Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Hétf. Szept. 17, 2018 9:57 am

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus

Hirtelen mindenki egyszerre lendült támadásba, szinte nem is tudtam egyszerre felfogni a feltámadt kavarodás minden elemét. Johannes atya egy tömjénezőt helyezett a földre, majd az inkvizitorok bénító szavával állította meg a felé ugrót, Jozef szentelt vízzel próbálkozott, ami valahol fél úton alakult át szent fénnyé, Kylin nyila pedig szellemfarkassá változott, mikor kilőtte.
- Várjatok! - kiáltottam, de már tudtam hogy késő. Két varázslat egyszerre jutott eszembe, egymással küzdve. Egyikük a béke imája volt, ami lecsendesíthette volna a küzdőket, de még az sem lett volna garancia semmire. Nem lesz kedvük harcolni, nem is fognak jól, de ki tudja milyen hatalma volt azoknak, akikkel szembe álltunk? Végül felsóhajtottam, és cseppet sem voltam benne biztos, hogy a helyes döntést hoztam meg.
- Sententia...
A nyolc szent fény egymás után csapott le az égből, mint a csillaghullás és a csata szinte rögtön véget is ért. Volt olyan nekromanta aki a földön feküdt, megint másnak a lovát téptük szét, egyet Tristan kardja nyársalt fel, megint másikat Johannes atya lánca fog le csak arra a szempillantásra, ameddig a férfi keresztül nem szúrta a kardjával. Még volt, aki hátrált, de őt Jozef sacra luxa állította meg. Őszintén csodálkoztam, hogy némi szent fény tömjénező és kard ilyen könnyedén megállította a Fenevad híveit. Végül Kylin mondta ki, amire mindannyian gondoltunk, miközben már el is tette az íját. Az egyiküknek még láttam a lobogó köpenyét, ahogy elvágtatott, de hármat így is leterítettünk.
- Kicsit.... Túl gyengék voltak, vagy csak én számítottam arra, hogy erősebbek lesznek? - kérdezte a csapattól. Megráztam a fejem. Nem csak ő számított másra.
- Ez tényleg gyors volt. Gyanúsan gyors. Talán vannak többen is.
- Vannak. Egy egész szektányi őrült. - bólintott Jerobeám, akinek a tudására szükség sem volt ebben a harcban, pedig tudtam milyen félelmetesek tudnak lenni a nefilimek, ha belelendülnek a csatába. A nekromanta, akit Kylin farkasa hátralökött lassan megmozdult, fájdalmasan nyögve.
- Hallgassuk ki azt aki még él. - javasolta Johannes atya, és a kardját előre tartva lépett a földön fekvő fölé. - Hányan vagytok összesen? Kik vannak a kúriában? - forgatta meg a kezében a kardot, hogy demonstrálja, itt most vagy válaszol a köpenyes, vagy halál fia.
- Nagyszerű! - sóhajtott fel Jozef, de azért lassan ő is közelebb lépett az atyához, és a fogolyhoz. Én nem kívántam részt venni a vallatásban, ehelyett inkább a félangyalt kezdtem kérdezgetni, akit nem kellett fenyegetni ahhoz, hogy válaszoljon.
- El tudjuk kerülni őket? - kérdeztem Jerobeámot.
- Ne... Ne öljetek meg! Még csak két napja vagyok itt! - hallottam a nekromanta kiáltását távolabbról.
- El akarjátok? - kérdezte a nefilim fiú felém fordulva. Én a magam részéről el akartam, már amennyiben ez lehetséges volt. Túl sok harcot és halált láttam az utóbbi időben enélkül is, így nem kerestem a csatát.
- Akkor válaszolj. Ki vagy? Hogy szerveztek be? És az előző kettőt se felejtsd el... – kérdezte az inkvizitor komoran. - és vedd le a maszkod.
A nekromanta igyekezett Johannes atya kardjától minél távolabb húzódni. Levette a maszkját és a csuklyáját, így végre megláthattuk a fiatal, fehér bőrű és fekete hajú holdcsókolt sötét tündét. Nem lehetett sokkal idősebb Jozefnél.
- A nevem Kean. Kean Duskrim, és Einburgban lakok... Nos, laktam. Ott szedtek össze. - egy picit várt, aztán felsandított. - Mi is volt a többi kérdés?
- Ha nem ők okozzák ezt - intett körbe Jozef, belekotyogva a beszélgetésünkbe a nefilimmel. - akkor csak hátráltatnak.
- Nem a harc a feladatunk, hanem a nyomozás. - tettem még hozzá.
Jerobeám vállat vont.
- És abban biztosak vagytok, hogy a feladatotok jó?
- Hogyan szedtek össze? Hányan vagytok, és kik vannak a kúriában, az erdő közepén? De ha már itt tartunk...hogy nem égtek el? - faggatózott tovább Johannes atya, egy pillanatra sem hagyva lehetőséget a fogolynak, hogy kiszabaduljon és elszaladjon. A közelsége és a jelenléte is fenyegető volt, éreztette, hogy akármelyik pillanatban lecsaphatna a kardjával, mint mérgeskígyó a hegyes fogaival.
- Tudom nővér, de ha az utunkba állnak, akkor nem lesz választásunk. - válaszolta nekem a novícius, majd Jerobeámhoz fordult. - Ha megszüntethetjük, hogy égjen az erdő, az csak jó lehet nem?
Kylin eközben inkább az inkvizitorhoz csatlakozott, és úgy döntött, hogy a jó pap-rossz pap játékban ő most a jó pap lesz.
- Számodra is jobb lesz, ha beszélsz és akkor élve hagyhatod el az erdőt és kezdhetsz valahol új életet, új lapokkal. - szólalt meg lágy és nyugtató hangon, hátha a kedvesség jobban megoldja majd a férfi - vagy fiú? - nyelvét.
- De ha felderítjük az örökké égő erdő okát, az semmiképp sem lehet rossz. - tettem hozzá Jozef szavaihoz. - Másképp látod talán? - tudakoltam a nefilimtől. Látszólag elég sok dolgot tudott, talán túl sokat is, és nem akartam, hogy bármi fontosan visszatartson előlünk, olyan okokból, amit szintén csak ő tudhatott.
- Megkerestek, mint a legtöbb ilyen szekta szokta Himmelreich óta. Beszéltek, és meggyőztek. Aztán rám tették ezt. - húzta fel a karján a ruháját a nekromanta, ami felfedett egy láng alakú tetoválást, de a vonalon belül mintha égett lett volna a bőr. - Ez véd meg a tűztől. De nem gondoltam, hogy az Egyház belekeveredik. - felelte a fiú, aztán rettegve Kylinra nézett. - Ha nem tudok eleget meg fognak ölni?
Jerobeám eközben elgondolkodva bámult a lángokba.
- Miért gondolod, hogy nem lehet? Minden lehet rossz. Nem ismeritek az erdőt, talán a titka megöl, ha kioltjátok pedig megölitek.
- Mit gondolsz? - mosolyodott el Johannes, és végighúzta a kardot a fogoly lábán. - Harmadjára kérdezem, ne kelljen többször. Kik vannak a kúriában, és hányan vagytok összesen?
- Egy élő erdő véleményem szerint jobb, mint egy lángokban haldokló. - Jozef még mindig nyugodt volt, bár láttam rajta, hogy lassan kezdte elveszteni a türelmét a sok rejtélyeskedéstől. - Talán élőnek gondolod ezt itt?
- Nem, nem fogunk. Beszélj nyugodtan. - felelt Kylin angyali hangon. - S te talán ismered a tündék erdejét nefilim? Ismered a fáit, a rajtuk élő állatokat, a lombjuk alatt növő növényeket? Vagy csak az utat ismered benne ott, ahol ezek a hamis lángok égnek... - fordított a fejét felénk. nem gondoltam volna, hogy ő is figyel ide is. Tudtam, hogy mindünk közül neki lehetett ez az egész a legnehezebb, hiszen hajdanvolt otthonát emésztette most a tűz.
- Tudnunk kell átok-e vagy csoda. A tudás önmagában nem öl, csak akkor ha rosszra használják. Azt meg már mi, halandók tesszük. - mosolyogtam nyugodtan Jerobeámra. Nem megállapítás volt ez a részemről, inkább kinyilatkoztatás, de ez után hagytam, hogy a többiek, az enyémeknél fontosabb kérdéseire válaszoljon.
Jerobeám lehunyta a szemét és visszavonulót fújva lejjebb hajtotta a fejét. Nem válaszolt, mert már nem tudott velünk tovább vitatkozni, de így valójában nem is tudtunk meg tőle semmit, ami azért egy kicsit bosszantott. Mégis… valahol megsajnáltam. Talán ő is csak egy elveszett gyerek volt, ahogy Jozef, és ahogyan Kean, csak volt akit az Egyház fogadott be, volt akit a tűz, és volt, akit nekromanták.
- Fogalmam sincs. Huszan-huszonöten, talán. Abban a házban pedig nincs semmi, csak valami fantom akit a Láng Kultusza úgy hív, hogy a Próféta. - válaszolt Kean. A fantom szó viszont ismerős volt, ezt még az érsek is említette, mielőtt elindultunk.
- Mit tudtok a Fantomról? Tudjátok mitől ég az erdő? - faggatózott tovább az inkvizítor.
- Jobb lenne indulni, őt útközben is kérdezgethetitek. - javasolta Jozef, és egyetértettem vele. Jobb lett volna nem itt ácsorogni.
- Egyébként miért csak négyen jöttetek ránk és honnan tudtátok, hogy egyáltalán itt vagyunk, csak nem ettől a Prófétától? - csatlakozott a novícius a kérdezőkhöz.
- Látod, hogy megy ez, köszönjük. - mosolygott még mindig kedvesen Kylin.
- Semmit. - rázza meg a fejét a sötét tünde fiú. - Abban sem vagyok biztos, hogy létezik. Az erdő meg állítólag azért ég, mert a sárkány felgyújtotta. És nem "rátok" jöttünk, csak elküldtek minket felderíteni.
- Hol vannak a többiek, össze-vissza, vagy van valahol egy táborotok? - kérdezte még Johannes, majd ránk pillantott, hátha mi is akarunk még kérdezni, de egyikünk sem sietett vele. A magam részéről inkább figyeltem.
- Van egy tábor, a kúria mellett. Ott vannak a többiek. - felelte Kean, aztán felnézett. - Mostmár… elmehetek?
Johannes meglepő módon a kérdésre Tristanra nézett, aki mindezidáig csöndben szemlélt minket.
- Én elengedném, a másik meg már úgy is értesítette a többieket, így attól sem kell tartani, hogy beárul minket. - javasolta Jozef.
Idejét láttam, hogy én is előre lépjek a sötét tündéhez.
- Szerintem ez a kapcsolat gyümölcsözőbb is lehet. Segíts nekünk, hogy elvégezzük a feladatunk, harcolj mellettünk, és cserébe elintézem, hogy az Egyháztól amnesztiát kapj.
Nem biztos, hogy rendelkeztem ekkora befolyással, de kijártam volna neki.
- Harcoljak? Nem, azt nem. - Rázta meg a fejét, mire Tristan csak felsóhajtott.
- Nefilim, van itt biztonságos terület?
- Nincs. - felelte Jerobeám. - De kelet felé ötven méterre van egy hely, ahol hagytak a lángok egy tenyérnyi életet.
A féltünde bólintott.
- Oda megyünk, te meg velünk jössz. A küldetés most lett bonyolultabb, szóval idő kell, hogy kitaláljuk mi legyen. Idő és egy terv.
Újra elindultunk a lángoló erdőben. Szerencsére szinte néhány perc alatt megtettük az említett ötven métert, noha a forróság miatt még ennyi is kínkeserves volt. Végül mégis elértünk a megfeketedett tisztásra, ahol nem voltak fák, így nem is volt ami égjen. Reméltem, hogy láthatom a kék eget innen, de csalódnom kellett. A felhők haragos narancssárgán néztek vissza ránk még innen is.
- Jó lesz? - kérdezte Jerobeám, amire Tristan félszegen bólintott.
- Igen... kö..öszönöm. - azzal berángatta a nekromantát a tisztás közepére és lenyomja a földre. - Nekromanták… Miért mindig nekem jutnak a vallási fanatikus bolondok?
- Mi lenne, ha kicsit összekarcolnánk azt az ábrát a kezén?- nézett ránk Jozef. - Akkor itt hagyhatnánk, úgy sem tudna elmenni. Nem lenne jó sietni, talán nem lesz idejük felkészülni, de minél tovább késlekedünk, annál veszélyesebb lesz. - ült le végül a fiú a megperzselt földre.
[color=white]- De nem a lángok miatt… - kezdte Kylin. - Ellenben ez ránk is vonatkozik. Berontani mindenféle terv és ismeret nélkül nem lenne jó ötlet. Lehet, hogy ez a négy nem volt éppen kihívás, de nem jelenti azt, hogy a többi közt ne lenne olyan, aki az lenne számunkra.
A lány szavaira lassan bólintottam, szerintem is ostobaság lett volna csak úgy bemenni. Nem támogattam azt sem, hogy bárkit megcsonkítsunk, de szerencsére itt még nem tartottunk.
- Egy kérdést még jó lenne tisztázni... Valóban nekromanták, vagy inkább amolyan kultista félék? A lovaik élőholtaknak tűntek, ugyanakkor ha szolgálnak valakit az inkább az utóbbi lenne. - jutott eszembe hirtelen. A nekromanták nem szoktak szolgálni senkit csak magukat, és nem akartam hirtelen egy mélységivel szembe találni magam.
- Összekarcol... MI? NENENE! - kezdett sipákolni Kean, mire Tristan pofon vágta.
- Hallgass már, még nem mondtunk semmit. Viszont, ha hangos vagy, lehet addig hevítem a kardom, míg hozzá tudom sütni a nyelved a szádhoz, világos?
A fiú rettegve bólintott, mire Tristan letérdelt és rajzolgati kezdett a földbe, bár alig lehetett kivenni a vonalakat.
- Kell egy terv. Mondjuk, hogy ez a kúria. Hol vannak a társaid? - fordult a nekromanta felé.
- Igaza van Gloria nővérnek. Sajnos nem volt időnk megfigyelni a harcmodorukat, de a nekromantákra nem jellemző az ilyesfajta toborzás, sem az angyalok emlegetése sem. Hé kölyök, láttad már hogy csontvázat, zombit, vagy szellemet idéznek a társaid? Miből állt a beavatásod? - fordult a fogoly felé Johannes. Örültem, hogy egyet értett velem, és számba vette az úgy súlyosságát.
- Sok új toborzott van? Ismeritek egyáltalán egymást? - tette hozzá Jozef is a maga kérdéseit.
- Tristan, erre semmi szükség. - közöltem nyugodtan a féltünde agressziójára.
- Semmi szükség? - vonja fel a szemöldökét az említett. - Egyikőjük elmenekült, nem igaz? Mi van, ha keresnek. Jobb, ha nem óbégat és árulja el, hogy hol vagyunk.
- Láttam zombikat, meg minden ronda élőholtat, de bármit idéztek meg ugyanúgy lángolt meg parázslott, mint a lovak. És fogalmam sincs, Einburgból ketten jöttünk el velük. Én és Nath. - válaszolt Kean.
- A fiú elég okos ahhoz, hogy tudja: csak magának ártana azzal, ha kiabálni kezd. Ugye? - nézett rá Johannes atya egy kedves mosollyal. - Miből állt a beavatásod? Láttál csápokat? - kérdezte újra, kicsit konkrétabban.
- Ha nem ismerik egymást, akár mi is megpróbálhatjuk eladni magunkat ilyen szektásoknak, nem?
- Mert egy pap, egy novícius és nővér el tudná hitetni velük, hogy hisznek abban, amiben ők?- kérdezett vissza Kylin felvont szemöldökkel. A lányra néztem.
- Ami azt illeti. A próféciát már elmondták. Azt mondjuk újoncok vagyunk, akiket ő toborzott, és még nem tanultunk meg dolgokat idézni... - nekem ez jó ötletnek tűnt. Igaz, nehezebb volt, mint berohanni és lemészárolni mindenkit, de nagyobb volt az esély, hogy megtudunk valamit közben.
- Csápokat? - kérdezett vissza csodálkozva Kean. - Nem. Miért láttam volna? A beavatás csak annyi volt, hogy rám tették a jelet és elkezdtek alapokat tanítani. Még nem tudok magamtól megidézni semmit, mert azt mondták nem estem át a "Felajánlás"-on.
- Igaza van Jozefnek, ez egy jó ötlet. - bólogatott Johannes atya és rá is mosolygott Jozefre. Talán ez volt az első, hogy valamiben egyetértettek. Ez után Kylin felé fordult. - Szerintem kivitelezhető. Ha meglepettnek látszunk majd, az se lesz feltűnő. Mindössze azzal lehetnek gondot, ha a tetoválásunkra akarnak vetni majd egy pillantást... - kezdett el hangosan gondolkodni. - Tudod miből állt volna a felajánlás? - kérdezte végül a nekromantától.
- Nézz rá. - mondta Kylinnek Jozef és a fiúra mutatott. - Ha róla elhitték, hogy közéjük tartozik, akkor ennyit mi is tudunk alakítani. - majd az atyára nézett. - A tetoválást meg ők sem rögtön kapták meg, gondolom.
Kylin felsóhajtott.
- Talán sikerülhet, de ha mégsem... Akkor a tetoválás lesz a legkisebb gondunk.
- A nagyobb gondunk az az, hogy ha rólunk el is hiszik... - kezdte Tristan, aztán maga mögé bökött Jerobeámra. - Mi lesz vele?
- Fogalmam sincs, valami vallási rituális... akármi. De elvileg az után jön az, hogy saját szolgákat idézhetsz.- válaszolta Kean Johannes atyának.
- El kell hagynia az erdőt, nehogy megtalálják. Elég okos vagy hozzá, kölyök? - kérdezte az inkvizitor. - Van valakinél olyan fa, amit megtudunk égetni? Talán ha letörnénk egy darabot ezekből a fákból az is működne....Korommal oda tudnánk hamisítani a tetoválást a kezünkre.
Jozef közben Jerobeámot vizsgálta.
- Hát ez tényleg gond. Mondhatnánk, hogy a foglyunk, de az elég veszélyes lenne számára.
- Vagy.... Távolabbról követ, velem együtt, mivel ha kitör a balhé, nem tudom, hogy mennyire lennék hasznos egy íjjal. - vetette fel Kylin.
- Nem lenne jobb, ha a kis nekromanta fiút magunkkal vinnénk? Megmondjuk, hogy ő toborzott minket, talán hihetőbb, mintha csak beállítunk.
Majd én is Jerobeámra néztem.
- Tényleg elég feltűnő... de eddig is túlélt az erdőben valahogy.- nem örültem, hogy magára kellett hagynunk, de nem láttam más megoldást.
- Figyeljetek, Shauna meglépett. Talán már szólt nekik. Ha én is ott leszek biztos, hogy lebuktok. - szólt közbe Kean, a nefilim pedig megvonta a vállát.
- Ha teher vagyok úgy majd tartózkodom a megjelenéstől. Ne féljetek, nem a ti feladatotok rám aggódni.
Teher… Sose mondtam volna rá ilyet. Valahogy úgy éreztem, hogy hiába csak itt találkoztunk vele már csapattag volt. Egy félangyal teljesen egyedül egy lángoló erdőben, és még mi ne aggódjunk érte?
- Ez igaz. - bólintok rá Jozef. [color=blue]- Meg tudod oldani, hogy azért a közelben maradj? - kérdezte Jerobeámtól. A félangyalhoz léptem. Szívszorító volt ez az egész. Még csak gyerek volt, akit emg kellett volna védenünk. Végig akartam simítani, a még kicsit kerekded, de már felnőttesedő arcon, meg is indult a kezem, de végül nem mertem hozzáérni. Hiszen az úr angyala volt. meg egyébként is.
- Nem vagy teher, csak aggódunk. És mivel mostmár velünk vagy igenis a feladatunk. De bízunk benned. - mondtam végül.
- Megleszek. Itt leszek. - válaszolta a fiú, aztán a szárnyai lángra kaptak, majd mintha egy nagyon erős fergeteg elfújta az alakját eltűnt. Csak némi furcsa, aranyló pernye marad utána. Nem tudtam, hogy a nefilimek ilyenre is képesek. Már ostobának éreztem magam, amiért aggódtam.
- Szóval... - szól közbe a sötét tünde fiú. - ...elmehetek?
- Persze. - mondja Tristan, aztán mellé lépve kardot rántott és beledöfte a nekromanta egyik combjába, mire az fájdalmasan kiáltott fel. - Csak bicegj gyorsan, nehogy megfakuljon a rajz a kezeden.
- Biztos szükség volt erre? - nézett a féltündére mérgesen Johannes atya. - Tehát marad a beépülés ötlete... El ne felejtsük elrejteni a puskáinkat vagy pisztolyainkat, nehogy az elárulja nekik kilétünket, valamint a nyakékekkel se lenne feltétlenül rossz ötlet ezt tenni. - nézet körbe.
- Én rendben vagyok. - tárta szét a karját Jozef. - Igyekezz, hogy épségben kiérj. - biccentett a sebesült felé még utoljára. Valamiért gúnyosnak éreztem a megjegyzését. Miért nem lehetett egyszerűen útjára engedni? Kylin a szmeit forgatva guggolt le és kötözte be Kean combját. Meg tudtam volna gyógyítani könnyedén egy varázslattal, de nem tudtam mi várt még ránk. Egyszerűen nem pazarolhattam Isten erejét csekélységekre, még akkor sem ha fájdalmai voltak.
- A nyaklánccal nincs gond, de az íj és a tegez más kérdés nálam. - mondta Kylin.
- Nekem két puskám van, de nem hiszem, hogy el tudjuk rejteni. Majd kibeszélem, A buzogány nagyobb gond. - csatolom le a papok jellegzetes fegyverét az oldalamról, majd beletettem a táskámba. Jozef ugyanígy tett. Nehéz volt, de nem hagyhattuk csak úgy itt a fegyvereinket.
- Akkor hát... - tette csípőre a kezét Tristan, aztán eszébe jutott valami. - Nem kérdeztük meg merre van a bázisuk.
Az égből kis lángcsóva esett le, majd vékony csíkot húzva mutatott egy irányba. Jerobeám úgy tűnt tudta merre volt a kúria, és még láthatatlanul is segített nekünk. Valamiért különös érzés kerített a hatalmába. Andromédából kiindulva sokkal erősebbnek tűnt ez a fiatal fiú, mint amennyire a félangyalok lenni szoktak…
- Akkor? Megyünk? - kérdezte Jozef izgatottan. Eldugtam a nyakláncom.
- Mehetünk. Menet közben beszéljük meg mi a fedősztori. Szerintem, ha a puskákat nézzük, akkor legyünk dezertőrök.
Elvégre a történetnek stimmelnie kellett. Nem akartam ismét olyan nehézségekbe futni, mint a lányokkal, amikor Fényes Hildegard ereklyéit kerestük. Ott egy ilyen malőr majdnem tönkretett mindent.
- Sötét tünde. Miért pont egy sötét tünde... - morfondírozott magában Tristan, miközben elindult a tűzcsík mutatta irányba.

29Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szomb. Szept. 22, 2018 1:59 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida

Nem is kellett sokáig várnunk, a hangot hamarosan egy leereszkedő inda követte. Hasonlított egy liánhoz, színe azonban feketeskék volt, ami kellően erősnek bizonyult ahhoz, hogy mindannyian sorban felkapaszkodhassunk rajta. A legutóbbi üldözés után nem éppen egy ilyen jelenetre számítottam. Egyikük egy gödörbe hajított minket, hogy a másikuk kihúzhasson. Így bizalmatlanságom elég megalapozottnak tűnt, ráadásul magukról a lényekről általánosan se tudtunk sok mindent.
Csípőre tett kézzel állt a verem szélén, elsőként én értem ki, majd miután majdnem mindenki egy szintbe került az ismeretlennel, megszólalt:
- A nevem Oonagh. - döntötte oldalra a fejét. - Ti kik vagytok?
- Én... Tessa vagyok. - feleltem, úgy érezve, hogy ennyi elárult információ még nem hozhat rám bajt. Na, nem mintha ismerhetett volna, de fogalmam se volt, milyen képességekkel bír, és mire számíthatok.
- Wilhelmina von Nachtraben és ... – mutatott az éppen kikászálódó Damienre.
- Damien Nightwind. Tulajdonképpen felfedezők...
- Lance Kalver, zsoldos. - hajtott fejet röviden.
- Minden Tisztelettel, Edem Ara Shine vagyok.
Edem arcán nem volt nehéz leolvasni egyfajta tiszteletet vagy csodálatot, Idával ellentétben, aki szintén inkább gyanúsan szemlélte a tűzlényt.
- Oonagh. - biccentett. - Ida von Schwarzjäger vagyok, a kis csapat felderítője.
- Igen, kitaláltam miért vagytok itt. Legalábbis a legtöbb ember vagy segíteni akar, vagy meglopni. Sajnos egyik sem lehetséges - sóhajtott.
- Én úgy tudom, nem sokan próbálták eddig. Márpedig biztos van valami megoldás - néztem rá bizonytalanul.
Nem tudtam eldönteni, hogy csupán azért segített nekünk, hogy minél hamarabb kijjebb tessékeljen minket – akár meggyőzéssel is -, vagy szavai ellenére még mindig maradt benne valami remény. Az előbbi tűzlény olyannyira idegennek tűnt számomra, hogy eszembe se jutott, hogy több lenne annál, mint aminek látszik, az előttünk álló lány viszont, modorát, viselkedését tekintve, nem különbözött sokban tőlünk, és ez felidézte bennem az előbbi beszélgetést, miszerint egykor tündék lehettek. És így végigtekintve rajta, valamint hallva őt, nem igazán tudtam volna elhinni, hogy mindig is így nézett ki.
- Úgy tudtam, nem jártak még itt előttünk...
- Mindünknek azt mondták, hogy még senki nem járt itt bent. Mire gondol?
Én már nem csináltam nagy ügyet ilyesmiből, nem ez volt az első alkalom, hogy a Nicholas által elmondottakra valaki rácáfolt. Ha szándékosan is tette, nem gondoltam, hogy rossz szándék vezérelte volna, bár lehet, inkább csak én akartam, hogy így legyen. Most messze volt tőlünk, az általa leírt probléma pedig tényleg létezett, itt álltunk a közepében, a mi feladatunk pedig továbbra is változatlannak tűnt, tehát hogy megértsük a valós helyzetet, és lehetőség szerint megoldást találjunk rá.
- Azt eddig is sejteni lehetett, hogy ilyen sokáig nem hagyja senki érintetlen ezt a területet, sokkal inkább valószínű az, hogy még senki sem tért vissza, aki beljebb merészkedett... és bocsánat, utólag is köszönjük a segítséget.
- Ahogy te mondod, Edem Ara Shine. Sokan jöttek, de senki nem tért végül vissza. Tündék, gyászolni, helyiek oltani, banditák fosztogatni. Valamiért mindenki azt hiszi, hogy ez a hely egy kincsesbánya vagy egy szentély.
Ha Nicholas tudott erről, valószínűleg éppen ezért nem mondta meg. De nem lepődtem meg ezen túlságosan, végtére is Abaddónhoz volt köthető az itt kialakult helyzet. Nem gondoltam, hogy szükséges megerősíteni, hogy mi valóban segíteni jöttünk, nem hittem, hogy tőrbe akarna csalni minket. Bár lehet, hogy pont ebbe a hibába estek többen is.
Oonagh hátrált pár lépést, majd megfordult.
- Gyertek velem, közben elmondom, amit tudni szeretnétek. A tűzről, az erdőről, amit csak akartok.
Vonakodva tettem előre pár lépést, majd hátranéztem, hogy a többiek követnek-e.
- Hova megyünk?
- Biztos, hogy jó ötlet követni? – fordult Lance Idához, ő sem igazán bízva az idegenben, ellentétben Minával, akin ezeknek az aggodalmaknak a nyomát se láttam.
Edem valamit odasúgott Lance-nek, amiből nem sokat értettem, Ida szavait azonban már sikerült elkapnom.
- Nem, nem jó ötlet követni. - rázta meg a fejét. - De válaszokat ígért, és láthatóan beszédesebb, mint a kampós alak.
- A faluba. Scarlet találkozni akar veletek - válaszolta a nő az általam feltett kérdésre.
Megint ez a név… Legalább most kiderül, kiről van szó.
- Tehát még nem találkoztunk vele? Így hogyan hallgathattunk volna rá?
Én is emlékeztem a nemrég elhangzott mondatra: Hallgatnotok kellett volna Scarletre...
- Skarlát. Találó név – szólalt meg Damien.
- Egy tűzoszlop volt, aki el akart minket küldeni. Lehet, hogy rá gondol.
- Már megbocsáss, hogy ilyen közvetlenül kérdezek. Te és ez a Scarlet, korábban is itt éltetek, vagy a tűzzel együtt jöttetek az erdőbe? – tette fel a következő kérdést Edem.
- Ő volt. - felelte Lance kommentjére. - Legalább is... ez bonyolult. A hang az övé volt, de a teste nem volt ott. majd megértitek, ha találkoztatok vele. És nem, Edem Ara Shine, mi itt éltünk. A tűz csak csapdába ejtett minket.
Itt? Mármint a birtokon vagy errefelé? Lehet, hogy ő is Nicholas rokona lenne...?
Sok kérdés felmerült bennem, de talán valóban érdemes lett volna ezt későbbre tartogatni, mikor odaértünk az ismeretlen testű tűzoszlophoz. Végül mégiscsak ő volt az, és a gondolat, hogy feléje igyekeztünk... Legutóbb kimondottan ijesztőnek tűnt, de akkor valószínűleg tényleg csak meg akart rémíteni minket. Végül egy kérdés mégis kibújt belőlem.
- Tünde voltál?
- Az. - felelte Oonagh, miközben lassú, kényelmes tempóban sétált előre a lángoló fák között. - Lord Amberglade hű szolgálója, a háztáji munkákban mint cseléd segítettem.
Reméltem, hogy nem ezt válaszolja, hogy kiderül, valahonnan távolról érkezett, bár akkor valószínűleg nem is így fogadott volna bennünket. Viszont borzalmas volt belegondolni, hogy bárki ezzé a lénnyé válhatott volna, ha éppen akkor itt tartózkodik, valamint így a félelem, hogy többé nem sétálunk ki ebből az erdőből, is valósabbnak érződött.
- Értem - válaszoltam halkan, majd csendben haladtam tovább.
- Akkor a ház ura hogy élhette túl?
- Jó kérdés, meg az is, hogy hogyhogy nem tudott a már ide tett látogatásokról... és arról, mi lett a háza népével.
- Ki mondta, hogy túlélte? - szólalt meg Lance.
- A túlélte az elég erős kifejezés. - mosolyodott el szomorúan Oonagh. - Csak annyira, mint én, de még annyira sem. De hiszen láttátok, nem kell győzködjelek titeket. Lord Sean nincs a legkifinomultabb állapotában. Pedig higgyétek el, igazi úriember volt azelőtt.
- Aki üldözött minket? - néztem rá elképedve. - Nehéz elhinni, de gondolom, akkor nem sarlóval fogadta korábban a vendégeket.
Mina láthatóan visszatért a tűz probémájához:
- Micsoda ez a tűz? Hogyan jelent meg? Kell legyen valami oka, hogy csak itt van, és máshol nincs..
- Nem mintha Finsterwald sokkal gyönyörűbb helynek ígérkezne.
- Nos, igen.. FInsterwald egy másik kalandra hagyja majd, hogy megoldják a rejtélyét.
- Azt elmondta Sir Nicholas, Abaddón pusztítása miatt jelent itt meg. - érkezett ismét a válasz Lance felől.
- Ne feledd, azt se mondta nekünk hányan vesztek oda. Én nem bíznék abban, amit korábban hallottunk.
Meglepően racionálisan és óvatosan viselkedett ma Edem, és ezt elég szokatlannak éreztem, tekintve korábbi magatartását. Valószínűleg most már ő is kezdte érezni a helyzet súlyát.
- Nicholas úrfi még él? Különös... ő sosem próbálkozott. - mosolyodott el ismét Oonagh. - Azt hittük, meghalt. De igazad van, Lance Kalver, a sárkány tüze hozta a pusztulást. Az, hogy mégis megvagyunk, már Scarletnek köszönhető.
Most már igen kíváncsi lettem, ki és milyen is az a Scarlet.
- Mi is csodálkoztunk, hogy nem jön... Igazából ő küldött minket.
- Azt mondta, mi leszünk az elsők, akik betesszük a lábunkat ide... de mindegy már. Miatta vagyunk itt. Igen. Azt mondta, hogy... hozzunk igazságot családja földjére, hogy apja nyughelye ne legyen megszentségtelenítve. Valami ilyesmit.
- Végül is tényleg mindegy. Így is, úgy is jöttünk volna.
- Vagy nem tudott róla… - mondta Lance, majd hirtelen köpenyét kardjának markolata köré csavarva kihúzta azt. - Fragarach! A férfi, aki ideküldött minket, tudatosan hazudott nekünk?
Oonagh ekkor közelebb lépett hozzá, és nekem is sikerült meglátnom, amint néhány vonal rajzolódik ki a pengén, bár nem tudtam értelmezni őket.
- A Válaszadó. Ez a kard... sok tünde kutatott utána - nézett hol Lance-re, hol a pengére. - Gyönyörű - azzal hátrébb lépett. - Gyertek, már nincs messze.
- Wow, ez bármilyen kérdésedre válaszol?
Már láttam egynéhány különleges képességű fegyvert, de ilyet még nem.
- Köszönöm - nehéz volt nem észrevenni egy kis büszkeséget a hangjában. - Igen, bármilyenre, de nem találja ki, mire gondolok, úgyhogy nagyon pontosan kell mindig fogalmaznom, és csak én tudom megfejteni a válaszát. Egyébként nem, nem hazudott nekünk Nicholas, legalábbis tudva és akarva nem, úgyhogy máshol van a kutya elásva. – felelte, majd
Oonagh még öt percig vezetett minket, majd egy olyan területhez érkeztünk, ahol hirtelen elfogytak a fák, helyettük egy sűrű, szövevényes sövénykerítés nyújtózkodott három méteres magasságba egy apró, faluhoz hasonló kis területet körbe véve. A sövényt alkotta indák ismerős feketéskék színben tündököltek csupán egy szűk kis rést hagyva, amin még éppen be tudtuk passzírozni magunkat. Belül egy takaros kis tünde település nyomai tárultak a szemünk elé. Noha sok helyen elszenesedett a fa, és szinte mindent körülöleltek az indák, meglepően jó állapotban volt a település a kinti viszonyok ellenére. Nem gondoltam volna, hogy bármit is sikerült megőrizni ilyen ép állapotban a birtok területén vagy környékén.
- Üdvözöllek titeket Emberhavenben.
- Mi ez a rengeteg inda? Emiatt nincs itt tűz? Vagy itt egyébként se volt?
- Ha ez itt van... akkor lehet még segíteni rajtatok – láthatóan nem csak én vélekedtem így.
- Hogy kerültek ide az indák?
- Ezeket úgy hívják, hogy "éjrózsa" indák. Teliholdkor kinyílnak, olyankor igazán gyönyörűek. Egy... jóakaró adta nekünk. Megállítják a tűz terjedését, de csak bizonyos területet tudnak benőni. Gyertek, Scarlet már vár.
Milyen borzalmas volt, hogy itt van ez a rengeteg inda, ami megállítja a tüzet, közben pedig körülötte minden lángokban állt. Mintha valaki szándékosan határok közé akart volna szorítani ennyi... tündét.
Oonah tovább vezetett minket, útközben az utcára alakok gyűltek, hasonlóak, mint Oonagh, tűz és szénfekete testrészek furcsa elegyei, akik akár gyönyörű fantomoknak is tűnhettek, ha nem tudtam volna, hogy valaha elfek voltak. Ahogy elérkeztünk a házhoz, Oonagh bekopogott, majd egy többihez hasonló, ám tőlük mégis eltérő alak bukkant fel az ajtóban.
- Scarlet, ők itt akiket kértél. Felderítők, ő itt Scarlet. mutatta be nekünk a nőt.
A minket fogadó alak lenyűgöző látványt nyújtott, tartásában volt valami tekintélyt parancsoló, és még így is - lehet, hogy furcsának tűnhet, de - egészen vonzónak találtam.
- Üdvözletem, én Tessa Hendriks vagyok - mutatkoztam most már be a teljes nevemmel, majd egy kicsit hátrébb léptem, hogy a többieknek is helyet adjak.
- Üdvözlöm. Damien Nightwind.
- Wilhelmina von Nachtraben. – mutatkozott be ő is, ám halkabban, mint a többiek.
- Lance Kalver, szolgálatára.
- Gyönyörű... Bocsásson meg. Edem Vagyok Edem Ara Shine – mintha egészen megzavarodott volna, amin nem tudtam nem elmosolyodni.
A Scarlet arcát alkotó maszkon egy parázsló vörös szájvonal kissé szélesebbre húzódott.
- Ti vagytok hát a bátrak, akik nem riadnak meg a pokoltól. Üdv néktek, kalandorok. Gondolom rengeteg kérdésetek van. Oonagh, maradt még a tegnapi vízadagból és kenyérből?
- Egy kevés. - felelte a lány.
- Hozd ide, kérlek. Vendégeljük meg a vendégeinket, így illik Amberglade lovag birtokán.
- Köszönjük - fordultam hálásan Scarlet felé. - Mielőtt bármit is kérdeznénk, szerintem mindannyian szívesen vennénk, ha előtte felvázolnád előttünk a helyzetet, hogy mi is történt pontosan, és mit kellene tudnunk a tűzről. Megoldásért jöttünk, vagyis nem - javítottam ki magam - inkább azt reméljük, hogy mi hozzuk el azt - fontos az optimista hozzáállás. - Viszont alig tudunk valamit. Nicholas Amberglade bízott meg minket ezzel a feladattal, de nem sok információval látott el bennünket.
- Köszönjük. - bólintott. - Nekem most csak egy kérdésem lenne így hirtelen. Az indákat milyen jótevő adta?
Scarlet sóhajtva tekintett ránk.
- Úgy néz ki ez egy hosszú beszélgetés lesz. Gyertek be, elmagyarázom az elejétől a végéig.

30Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szomb. Szept. 22, 2018 8:45 pm

Edem Ara Shine

Edem Ara Shine
Éjvándor
Éjvándor

Pár pillanattal később, az indákhoz nagyon hasonló kékes kötél ereszkedik a gödör aljához, ennek másik végén csípőre tett kézzel várakozott a váratlan jótevőnk.
 - A nevem Oonagh. - aztán oldalra dönti a fejét. - Ti kik vagytok?
A többiek rögvest felmásztak, én csendben követtem őket, Lance feltűnő sietséggel állt a sorba, így persze lemaradtam a legszebb látványról…  már ha egy tizenéves vágyait tekintjük, bár be kell vallanom, így nem szívesen vettem fel a tekintetem, hogy Lance hátsóját csodálhassam.
Felérve egy elképesztő lény került a szemem elé, a maga módján gyönyörű és félelmetes volt ez a lángoló hölgy.
Mire felértem a többiek már bemutatkoztak, így követtem én  is a példát.
- Minden Tisztelettel, Edem Ara Shine vagyok.
Engem követett a vámpír Lady.
- Oonagh. - biccent. - Ida von Schwarzjäger vagyok, a kis csapat felderítője.
- Igen, kitaláltam miért vagytok itt. Legalább is a legtöbb ember vagy segíteni akar, vagy meglopni. Sajnos egyik sem lehetséges. - sóhajtja a tűzlény.
- Én úgy tudom, nem sokan próbálták eddig. Márpedig biztos van valami megoldás - - Mit tudsz a lángokról?
- Úgy tudtam, nem jártak még itt előttünk...
- Mindünknek azt mondták, hogy még senki nem járt itt bent. Mire gondol? -
Remélem csak megjátsszák, hogy senki meg se próbálta legalább oltani ezt a láng rengeteget.
- Azt eddig is sejteni lehetett, hogy ilyen sokáig nem hagyja senki érintetlen ezt a területet, sokkal inkább valószínű, az hogy még senki sem tért vissza, aki beljebb merészkedett... és bocsánat, utólag is köszönjük a segítséget.
- Ahogy te mondod, Edem Ara Shine. Sokan jöttek, de senki nem tért végül vissza. Tündék, gyászolni, helyiek oltani, banditák fosztogatni. Valamiért mindenki azt hiszi, hogy ez a hely egy kincsesbánya vagy egy szentély. - itt Oonagh hátrál pár lépést, aztán megfordul. - Gyertek velem, közben elmondom, amit tudni szeretnétek. A tűzről, az erdőről, amit csak akartok.
- Hova megyünk?
Kis Csapatunk elég vegyesen állt a helyzethez, Mináék meghatota az elmondottak, Tessa már jóval óvatosabb volt Lance pedig...
- Biztos, hogy jó ötlet követni?
- Ha van jobb ötlet, hallgatjuk. De ha meg akarna ölni, minek segített ki minket a gödörből? - Súgom oda a Lancenak - Mindenesetre én szívesebben követem őt, mint futok az előbbi rémtől.
- Nem, nem jó ötlet követni. - rázza meg a fejét Ida - De válaszokat ígért, és láthatóan beszédesebb, mint a kampós alak.
Oonagh eközben előre indul.
- A faluba. - feleli a kérdésre, hogy hova vezet. - Scarlet találkozni akar veletek.
Ez a név nem kicsit akar valamit sugalni, ebben a földi pokolban nem sok dolog van amihez nem illene ez a név… Ki lehet ez a személy, már ha nem inkább mi?
- Skarlát. Találó név
- Egy tűzoszlop volt, aki el akart minket küldeni. Lehet, hogy rá gondol. -
- Már megbocsáss, hogy ilyen közvetlenül kérdezek. Te és ez a Scarlet, korábban is itt éltetek, vagy a tűzzel együtt jöttetek az erdőbe? - Teszem fel a kérdést rejtélyes kísérőknek.
- Ő volt. - feleli Lance kommentjére. - Legalább is... ez bonyolult. A hang az övé volt, de a teste nem volt ott. majd megértitek, ha találkoztatok vele. És nem, Edem Ara Shine, mi itt éltünk. A tűz csak csapdába ejtett minket.
- Tünde voltál?
- Az. - feleli Oonagh, miközben lassú, kényelmes tempóban sétál előre a lángoló fák között. - Lord Amberglade hű szolgálója, a háztáji munkákban mint cseléd segítettem.
Tehát ez az “Átok” nem csak a területet érintette, az itteni lakosságra is kifejtette a maga hatását.
- Értem
- Akkor a ház ura hogy élhette túl?
Mi a … lemaradtam valamiről?
- Jó kérdés, meg az is, hogy hogyhogy nem tudott a már ide tett látogatásokról... és arról, mi lett a háza népével.
- Ki mondta, hogy túlélte? -
Tehát nem csak én nem értem a kérdést….
Csendben figyelem a többieket, nem sok értelmét látom ennek a faggatásnak, persze én kezdtem, de hamarosan elérjük ezt a Scarletet. Majd akkor úgy is lesz alkalmunk kérdezni... remélem. Előkapom öreg barátomat, a flaskás üveget a köpenyem alól, de néhány pillanat után el is rakom. " ilyen hőségben nem tenne jót, főleg hogy már a tartalma is felmelegedett"
- A túlélte az elég erős kifejezés. - feleli Oonagh szomorúan elmosolyodik. - Csak annyira, mint én, de még annyira sem. De hiszen láttátok, nem kell győzködjelek titeket. Lord Sean nincs a legkifinomultabb állapotában. Pedig higgyétek el, igazi úriember volt azelőtt.
- Aki üldözött minket? - - Nehéz elhinni, de gondolom, akkor nem sarlóval fogadta korábban a vendégeket.
Mit hallok, a rém volt a ház ura? Észre se vettem volna, hogy meghúztam a flaskát vagy józan vagyok és tényleg az hangzott el amit értettem?
- Micsoda ez a tűz? Hogyan jelent meg? Kell legyen valami oka, hogy csak itt van, és máshol nincs.. hangzik el az a kérdés mely már az elejétől motoszkál az én fejemben is.
- Nem mintha Finsterwald sokkal gyönyörűbb helynek ígérkezne.
- Nos, igen.. FInsterwald egy másik kalandra hagyja majd, hogy megoldják a rejtélyét.
- Azt elmondta Sir Nicholas, Abaddón pusztítása miatt jelent itt meg. -
- Ne feledd, azt se mondta nekünk hányan vesztek oda. Én nem bíznék abba amit korábban hallottunk.
- Azt mondta, mi leszünk az elsők, akik betesszük a lábunkat ide... de mindegy már.
- Nicholas úrfi még él? Különös... ő sosem próbálkozott. - mosolyodik el Oonagh. - Azt hittük, meghalt. De igazad van, Lance Kalver, a sárkány tüze hozta a pusztulást. Az, hogy mégis megvagyunk már Scarletnek köszönhető.
- Mi is csodálkoztak, hogy nem jön... Igazából ő küldött minket.
- Miatta vagyunk itt. Igen. Azt mondta, hogy... hozzunk igazságot családja  földjére, hogy apja nyughelye ne legyen megszentségtelenítve.
Valami ilyesmit.

- Vagy nem tudott róla… -
- Fragarach! A férfi, aki ideküldött minket, tudatosan hazudott nekünk? - Mintha magához a kardjához, beszélt volna, el kell ismerni nem egy hétköznapi darab.
- Végül is tényleg mindegy. Így is, úgy is jöttünk volna.
- A Válaszadó. Ez a kard... sok tünde kutatott utána. - - Gyönyörű. - azzal hátrébb lép. - Gyertek, már nincs messze.
- Wow, ez bármilyen kérdésedre válaszol?
Alig észrevehetően, de azért kivehető az a kis zavar Lance arcán, nem számított bókra.
- Köszönöm. -
- Igen, bármilyenre, de nem találja ki, mire gondolok, úgyhogy nagyon pontosan kell mindig fogalmaznom, és csak én tudom megfejteni a válaszát. Egyébként nem, nem hazudott nekünk Nicholas, legalábbis tudva és akarva nem, úgyhogy máshol van a kutya elásva. -
Legalább tudatosan nem akart félrevezetni, ez is valami.
Még egy darabbig járjuk az ösvényt, végül kiérünk a fák közül és egy sűrű sövény kerítés előtt találjuk magunkat mely jó 3 méterrel magasodik előttünk. Maga a sövény közelebbről, leginkább a korábbi kékes indához, vagy kötélhez hasonlatos. Az egyetlen bejáratnál,úgy kellett átpaszírozznunk magunk, de belül egy egész kis falucska rejtőzött.
Nem nagyon lehetett tagadni, az egész csapat álla leesett és nem is sikerült egyhamar magunkhoz térni. A kis település nagyjából ép vagy helyrehozott, noha sok helyen szenes a fa és szinte mindent körbeölel a fura inda
- Üdvözöllek titeket Emberhavenben.
- Mi ez a rengeteg inda? Emiatt nincs itt tűz? Vagy itt egyébként se volt?
- Ha ez itt van... akkor lehet még segíteni rajtatok.
- Hogy kerültek ide az indák?
- Ezeket úgy hívják, hogy "éjrózsa" indák. Teliholdkor kinyílnak, olyankor igazán gyönyörűek. Egy... jóakaró adta nekünk. Megállítják a tűz terjedését, de csak bizonyos területet tudnak benőni. Gyertek, Scarlet már vár. - azzal elindul egy nagyobb ház felé; útközben az utcára alakok gyűlnek, hasonlóak, mint Oonagh, tűz és szénfekete testrészek furcsa elegyei, akik akár gyönyörű fantomoknak is tűnhetnek, ha nem tudnátok, hogy valaha elfek voltak; ahogy odaértek a házhoz Oonagh bekopog, onnan pedig egy, a többitől kissé különböző alak lép elő
- Scarlet, ők itt akiket kértél. Felderítők, ő itt Scarlet.
Hasonlított valamelyest Oonaghoz, mégis sokkal ősibb, sokkal vadabb hatást gyakorolt rám.
- Üdvözletem, én Tessa Hendriks vagyok
- Üdvözlöm. Damien Nightwind.
- Wilhelmina von Nachtraben.
- Lance Kalver, szolgálatára. -
- Gyönyörű... - Csúszott ki a szó belőlem akaratom ellenére, mikor meg láttam Scarletet- ... Bocsásson meg. Edem Vagyok Edem Ara Shine - Ritka hogy így megzavarodok... talán még el is pirultam volna?
A Scarlet arcát alkotó maszkon egy parázsló vörös szájvonal kissé szélesebbre húzódik
- Ti vagytok hát a bátrak, akik nem riadnak meg a pokoltól. Üdv néktek, kalandorok. Gondolom rengeteg kérdésetek van. Oonagh, maradt még a tegnapi vízadagból és kenyérből?
- Egy kevés. - feleli a feltehetőleg lány.
- Hozd ide, kérlek. Vendégeljük meg a vendégeinket, így illik Amberglade lovag birtokán.
- Köszönjük Mielőtt bármit is kérdeznénk, szerintem mindannyian szívesen vennénk, ha előtte felvázolnád előttünk a helyzetet, hogy mi is történt pontosan, és mit kellene tudnunk a tűzről. Megoldásért jöttünk, vagyis nem [/color]
- inkább azt reméljük, hogy mi hozzuk el azt
- Viszont alig tudunk valamit. Nicholas Amberglade bízott meg minket ezzel a feladattal, de nem sok információval látott el bennünket.
- Köszönjük. -. - Nekem most csak egy kérdésem lenne így hirtelen. Az indákat milyen „jótevő” adta?
- Úgy néz ki ez egy hosszú beszélgetés lesz. Gyertek be, elmagyarázom az elejétől a végéig.

31Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Vas. Szept. 23, 2018 11:32 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus

Tristan kardjának előrántása egyértelművé tette a csata kezdetét. Első dolgom a füstölő begyújtása és ledobása volt a hátunk mögé, hiszen még így is számottevően megnehezíti az átkozottak dolgát, hogy nyílt terepen vagyunk. Ki akartam használni a belőle származó előnyünket, így támadás helyett megvártam míg az egyik nekem ugrik. A többiek sem tétlenkednek, a novícius szenteltvízzel, Kylin a nyilaival, míg Gloria a már korábban is látott Sacra Lux-szerűséggel keseríti meg a lovasok életét. Azok nem is tudnak ellenállni, az egyik lerepül a nyeregből, míg a másiknak a lova bánja a sok területi sebzést: a lovából leesve Tristan kardja végez vele. Végül én is a képbe kerülök, egy embermágus botot szorongatva veti nekem magát az egyik, de a Judica mea-val az utolsó pillanatban megállítom az offenzíváját. Visszatámadás gyanánt a Flagellatio láncaival a jobbjára lesújtva zavarom össze, míg kardommal a törzse felé szúrok. A csel beválik, az őrült szinte beleugrik a kardomba, amit én nem is vagyok rest még inkább elmélyíteni benne. A többiek is kiveszik a harcból a részüket mellőlem, és csak egy éli túl, akinek sajnos sikerül is elmenekülnie.
- Kicsit…Túl gyengék voltak, vagy csak én számítottam arra, hogy erősebbek lesznek? – kérdezi Kylin.
- Ez tényleg gyors volt. Gyanúsan gyors. Talán vannak többen is. - hangzott a válasz a nővér szájából, Jeroboám pedig azonnal igazat adott neki.
- Vannak. Egy egész szektányi őrült.
Ekkor tűnik fel, ahogyan az egyik, akit halottnak hittem fájdalmasan lassan, de megmozdul. Van kitől információt szereznünk.
- Hallgassuk ki azt, aki még él. – mondom, és a kardomat előhúzva lépek elé. - Hányan vagytok összesen? Kik vannak a kúriában? - forgatom meg a kezemben a kardot, utalás gyanánt. Ha alapjáraton őrült, a fájdalomtól vajon megjön az esze?
A nekromanta leveszi a maszkját és igyekszik hátrébb kúszni, el a kardom hegyétől, de nem hagyom neki. Óvatosan követem ahogyan hátrál, kardomat folyamatosan hozzászegezve, hogy még csak eszébe se jusson bármivel próbálkozni.
- A nevem Kean. Kean Duskrim, és Einburgban lakok... Nos, laktam. Ott szedtek össze. - egy picit vár, aztán felsandít. - Mi is volt a többi kérdés?
- Hogyan szedtek össze? Hányan vagytok, és kik vannak a kúriában, az erdő közepén? De ha már itt tartunk...hogy nem égtek el? - adok meg neki amit kér, abban a reményben, hogy most már képes lesz fel is fogni amit kérdezek. Csak most tűnik fel, hogy Kylin mellém oldalazott, és ő is „besegít” a kihallgatásban.
- Számodra is jobb lesz, ha beszélsz és akkor élve hagyhatod el az erdőt és kezdhetsz valahol új életet, új lapokkal. - Van amikor a kedvesség hatásos, de véleményem szerint ez nem az a helyzet volt. Az alak félt, és esélye nem volt, hogy kikerüljön a szorításunkból, akkor meg minek vesződni a szép szavakkal? Rászólni Kylinre azonban teljesen felesleges lenne így csak szótlanul hallgatom, ahogyan beszél a fogolyhoz. Így hogy egy kis időm van, tudok a hátammögötti beszélgetésnek is szentelni egy kis figyelmet.
- Ha megszüntethetjük, hogy égjen az erdő, az csak jó lehet nem? - kérdezi Jozef a nefilimet.
- De ha felderítjük az örökké égő erdő okát, az semmiképp sem lehet rossz. Másképp látod talán? - mit mondhatott a nefilim, amire ilyen válaszok születtek?
- Megkerestek, mint a legtöbb ilyen szekta szokta Himmelreich óta. Beszéltek, és meggyőztek. Aztán rám tették ezt. - válaszolta végül a holdcsókolt is, majd bizonyítékképp felhúzta karján a ruháját, hogy meglássuk a láng alakú tetoválást. Érdekes volt, a vonalakon belül mintha égett lett volna a bőr. Kínszenvedés lehetett felrakni. - Ez véd meg a tűztől. De nem gondoltam, hogy az Egyház belekeveredik. - feleli a fiú, aztán rettegve Kylinra néz. - Ha nem tudok eleget meg fognak ölni?
- Miért gondolod, hogy nem lehet? Minden lehet rossz. Nem ismeritek az erdőt, talán a titka megöl, ha kioltjátok pedig megölitek.[/color] - fülelek hátra, bár a fiúra nézve, hogy ezzel is feszítsem kicsit az idegeit.
- Mit gondolsz? - húzom végig a pengét a lábán végül, miközben erősen markolom, nehogy kitudja rántani a kardot a kezemből. - Harmadjára kérdezem, ne kelljen többször. Kik vannak a kúriában, és hányan vagytok összesen? - Persze nem tervezem megölni, élve hasznosabb: nem csak élő térképként funkcionálhat, de ha megsebesítem a lábát, elmenekülni se tud majd.
- Egy élő erdő véleményem szerint jobb, mint egy lángokban haldokló. Talán élőnek gondolod ezt itt? - nocsak, csak nem ingerültséget érzek ki a hangjából a novíciusnak?
- Nem, nem fogunk. Beszélj nyugodtan. - csilingeli továbbra is a nő, majd ő is hátrafordul a nefilimhez. Úgy tűnik egyre kevésbé bírják a nefilim hozzáállást a dolgokhoz. -  S te talán ismered a tündék erdejét nefilim? Ismered a fáit, a rajtuk élő állatokat, a lumbjuk alatt növő növényeket? Vagy csak az utat ismered benne ott, ahol ezek a hamis lángok égnek...
- Tudnunk kell átok-e vagy csoda. A tudás önmagában nem öl, csak akkor ha rosszra használják. Azt meg már mi, halandók tesszük. - Jeroboám úgy tűnik feladta, hiszen szótlan marad, csak Kean kezdi meg a válaszát előttem.
- Fogalmam sincs. Huszan-huszonöten, talán. Abban a házban pedig nincs semmi, csak valami fantom akit a Láng Kultusza úgy hív, hogy a Próféta.
- Mit tudtok a Fantomról? Tudjátok mitől ég az erdő? - kevés az esély arra, hogy egy újoncnak bármi fogalma lesz az igazságról, de meg kellett próbálnom – abban pedig csak reménykedni tudok, hogy a maradék húsz is ilyen könnyen adja magát. De kilehet ez a próféta?
- Jobb lenne indulni, őt útközben is kérdezgethetitek. - okoskodik bele a novícius. - Egyébként miért csak négyen jöttetek ránk és honnan tudtátok, hogy egyáltalán itt vagyunk, csak nem ettől a Prófétától?
- Semmit. - rázza meg a fejét a self fiú. - Abban sem vagyok biztos, hogy létezik. Az erdő meg állítólag azért ég, mert a sárkány felgyújtotta. És nem "rátok" jöttünk, csak elküldtek minket felderíteni.
- Látod, hogy megy ez, köszönjük. - mosolyog rá még egy utolsót a nő. Azt hiszi ez vált be? Nem mintha egyébként már befejeztem volna.
- Hol vannak a többiek, össze-vissza, vagy van valahol egy táborotok? - nézek körbe a kérdésem után, van e valakinek hozzáfűzni valója. Úgy tűnik nincs.
- Van egy tábor, a kúria mellett. Ott vannak a többiek. - feleli a fiú, aztán felnéz. - Mostmár… elmehetek? - Továbbítom is a pillantását Tristannak, őt kezdem el nézni – legalább ennyi jó legyen abban, hogy nem én vagyok a vezető, nem engem kell utálniuk egy ilyen döntés miatt.
- Én elengedném, a másik meg már úgy is értesítette a többieket, így attól sem kell tartani, hogy beárul minket. - javasolta a novícius, annak ellenére, hogy senkit nem érdekelt a véleménye.
- Szerintem ez a kapcsolat gyümölcsözőbb is lehet. Segíts nekünk, hogy elvégezzük a feladatunk, harcolj mellettünk, és cserébe elintézem, hogy az Egyháztól amnesztiát kapj. - folyt bele végül a nővér is. Valóban eltudta volna intézni, vagy csak blöffölt, hogy segítsen nekünk a fiú? Hazudna vajon?
- Harcoljak? Nem, azt nem. - Rázza meg a fejét; Tristan erre csak sóhajt.
- Nefilim, van itt biztonságos terület?
- Nincs. - feleli Jerobeám. - De kelet felé ötven méterre van egy hely, ahol hagytak a lángok egy tenyérnyi életet. A féltünde bólintással nyugtázza.
- Oda megyünk, te meg velünk jössz. A küldetés most lett bonyolultabb, szóval idő kell, hogy kitaláljuk mi legyen. Idő és egy terv.

Ahogyan menetelünk a hőség egyre inkább elviselhetetlenebbé válik még ezekkel a medálokkal is – azt a néhány métert amit megtettünk sokkal többnek érzem. Végül azonban csak kilyukadunk egy apró kis tisztásra, ahol nem ég semmi, hála annak, hogy fák sincsenek.
- Jó lesz? – kérdezi Jeroboám, mire Tristan bólint egyet.
- Igen…kö…köszönöm. – préseli ki, miközben berángatja a nekromantát a tisztás közepére, és lenyomja a földre. Ezalatt mintegy magának mormogja – Nekromanták…miért mindig nekem jutnak a vallási fanatikus bolondok?
Én mindeközben azon gondolkodom, hogy le kellene vágni a kezét: úgy nincs probléma azzal, hogy megszökik, csak talán nem bírná túl sokáig itt. Természetesen nem adok hangot az ötletemnek, ne nézzenek agresszornak, úgyis lesz aki megteszi helyettem. Tristan megjegyzésére csak szolidan mosolygok: vajon mi is közzé tartozunk?
- Mi lenne, ha kicsit összekarcolnánk azt az ábrát a kezén? - szólal meg a novícius első befutóként. Tudtam hogy nem fogok csalódni benne. - Akkor itt hagyhatnánk, úgy sem tudna elmenni.  Nem lenne jó sietni, talán nem lesz idejük felkészülni, de minél tovább késlekedünk, annál veszélyesebb lesz. - magyarázza tovább a magáét, miközben leül a földre.
- Összekarcol... MI? NENENE! - kezd el sopánkodni a fiú, mire Tristan csak pofon vágja, hátha ellhallgat. Hála az Úrnak valóban azt tette.
- Hallgass már, még nem mondtunk semmit. Viszont ha hangos vagy lehet addig hevítem a kardom, míg hozzá tudom sütni a nyelved a szádhoz, világos? – nyomatékosít a zsoldos. Egy inkvizítor veszett el benne.
- De nem a lángok miatt…Ellenben ez ránk is vonatkozik. Berontani mindenféle terv és ismeret nélkül nem lenne jó ötlet. Lehet, hogy ez a négy nem volt éppen kihívás, de nem jelenti azt, hogy a többi közt ne lenne olyan, aki az lenne számunkra. - fűzi hozzá Kylin, még mielőtt halkan megszólalna – Milyen rég másztam rajtatok
- Egy kérdést még jó lenne tisztázni... Valóban nekromanták, vagy inkább amolyan kultista félék? A lovaik élőholtaknak tűntek, ugyanakkor ha szolgálnak valakit az inkább az utóbbi lenne.
-  Kell egy terv. Mondjuk, hogy ez a kúria. Hol vannak a társaid? – fordul újra a fiú felé Tristan, miközben én a nő kérdésére válaszolok.
- Igaza van Gloria nővérnek. Sajnos nem volt időnk megfigyelni a harcmodorukat, de a nekromantákra nem jellemző az ilyesfajta toborzás, sem az angyalok emlegetése sem. Hé kölyök, láttad már hogy csontvázat, zombit, vagy szellemet idéznek a társaid? Miből állt a beavatásod? - környékezem meg én is.
- Sok új toborzott van? Ismeritek egyáltalán egymást? - kezdődik el a kérdések áradata. Csodálatos, megint nem fog tudni válaszolni egyre sem a kis beszűkült fejével.
- Tristan, erre semmi szükség. - közli nyugodtan a nővér még az előzőekre.
- Semmi szükség?  - vonja fel a szemöldökét a féltünde fiú. - Egyikőjük elmenekült, nem igaz? Mi van, ha keresnek. Jobb, ha nem óbégat és árulja el, hogy hol vagyunk.
- Láttam zombikat, meg minden ronda élőholtat, de bármit idéztek meg ugyanúgy lángolt meg parázslott, mint a lovak. És fogalmam sincs, Einburgból ketten jöttünk el velük. Én és Nath. - kap végül szót fogoly is.
- A fiú elég okos ahhoz, hogy tudja: csak magának ártana azzal, ha kiabálni kezd. Ugye? - nézek rá egy kedves mosollyal. - Miből állt a beavatásod? Láttál csápokat? - kérdezem, hiszen általában arról a legegyszerűbb megismerni a mélységit meg a szolgáit.
- Ha nem ismerik egymást, akár mi is megpróbálhatjuk eladni magunkat ilyen szektásoknak, nem? - ötletel a novícius. Meglepetettségemben csak az önuralomnak köszönhettem, hogy nem hőköltem hátra: egy értelmes ötlet.
- Mert egy pap, egy novícius és nővér el tudná hitetni velük, hogy hisznek abban, amiben ők? - kételkedik Kylin. A többiek képességében én sem bíztam ugyan, de ha hallgatnak és bólogatnak ameddig én beszélek, akkor nem lehet baj.
- Ami azt illeti. A próféciát már elmondták. Azt mondjuk újoncok vagyunk akiket ő toborzott, és még nem tanultunk meg dolgokat idézni...
-  Csápokat? - vonja fel a szemöldökét a fiú. - Nem. Miért láttam volna? A beavatás csak annyi volt, hogy rám tették a jelet és elkezdtek alapokat tanítani. Még nem tudok magamtól megidézni semmit, mert azt mondták nem estem át a Felajánláson. - veszi fel a beszélgetés fonalát.
- Igaza van Jozefnek, ez egy jó ötlet. - bólogatok és mosolygok rá a fiúra, majd Kylin felé fordulok - Szerintem kivitelezhető. Ha meglepettnek látszunk majd, az se lesz feltűnő. Mindössze azzal lehetnek gondot, ha a tetoválásunkra akarnak vetni majd egy pillantást... - kezdek el hangosan gondolkodni. Megidézni...úgy tudom vannak olyan kultisták is, akik szörnyeket tudnak magukhoz szólítani, ahelyett hogy maguk mennének harcba. Ezek is közéjük tartoznának? - Tudod miből állt volna a felajánlás?
- Fogalmam sincs, valami vallási rituális... akármi. De elvileg az után jön az, hogy saját szolgákat idézhetsz. – úgy tűnik tehát, hogy igazam lesz.
-  Nézz rá. - érvel a novícius a fiúra mutatva - Ha róla elhitték, hogy közéjük tartozik, akkor ennyit mi is tudunk alakítani. A tetoválást meg ők se rögtön kapták meg, gondolom. - szájal.
- Talán sikerülhet, de ha mégsem... Akkor a tetoválás lesz a legkisebb gondunk. - sóhajt Kylin.
-A nagyobb gondunk az az, hogy ha rólunk el is hiszik...  - mondja Tristan, aztán maga mögé bök Jerobeámra. - Mi lesz vele?
- Hát ez tényleg gond. Mondhatnánk, hogy a foglyunk, de az elég veszélyes lenne számára.
- Vagy.... Távolabbról követ, velem együtt, mivel, ha kitör a balhé, nem tudom, hogy mennyire lennék hasznos egy íjjal.
- El kell hagynia az erdőt, nehogy megtalálják. Elég okos vagy hozzá, kölyök? - nézek rá a Keanra, és remélem hogy a korábbi megnyilvánulásaink eléggé bíztatóak voltak számára ahhoz, hogy megtegye. Persze a legegyszerűbb az lenne, ha megölnénk, de nem fogom megutáltatni magam ezekkel a galamblelkűekkel...hátha Tristan megteszi helyettem. - Van valakinél olyan fa, amit megtudunk égetni? Talán ha letörnénk egy darabot ezekből a fákból az is működne...Korommal odatudnánk hamisítani a tetoválást a kezünkre.
- Nem lenne jobb, ha a kis nekromanta fiút megunkkal vinnénk? Megmondjuk, hogy ő toborzott minket, talán hihetőbb, mintha csak beállítunk. - reagál előbb a szerencsétlenre, majd Jeroboámra a nővér – Tényleg elég feltűnő... de eddig is túlélt az erdőben valahogy.
- Figyeljetek, Shauna meglépett. Talán már szólt nekik. Ha én is ott leszek biztos, hogy lebuktok. - érvel amellett a fiú, hogy elengedjük. Jerobeám erre csak megvonta a vállait arra, hogy zavar.
- Ha teher vagyok úgy majd tartózkodom a megjelenéstől. Ne féljetek, nem a ti feladatotok rám aggódni.
- Ez igaz. - bólintok azért rá. - Meg tudod oldani, hogy azért a közelben maradj?
- Nem vagy teher, csak aggódunk. És mivel most már velünk vagy igenis a feladatunk. De bízunk benned.
- Megleszek. Itt leszek. - mondja a nefilim, aztán a szárnyai szabályosan lángra kapnak, majd mintha egy nagyon erős szélfergeteg elfújná az alakját eltűnik, csak némi furcsa, aranyló pernye marad utána. Meglehetősen stílusos és látványos módja a felszívódásnak.
- Szóval... - szól közbe a sötét tünde fiú reménykedve - ...elmehetek?
- Persze.  - mondja Tristan, aztán mellé lépve kardot ránt és beledöfi az egyik combjába. - Csak bicegj gyorsan, nehogy megfakuljon a rajz a kezeden.
Én se csinálhattam volna, szinte már büszke vagyok Tristanra, ahogyan felkiált a földön fekvő.
- Biztos szükség volt erre? - hördülök azért fel, annak ellenére hogy a válasz egy egyszerű „igen” erre a kérdésre, de a többiek nem kell hogy ezt megtudják – Tehát marad a beépülés ötlete. - morfondírozok, hogyan lehetne hitelesebbé tenni a dolgot. - El ne felejtsük elrejteni a puskáinkat vagy pisztolyainkat, nehogy az elárulja nekik kilétünket, valamint a nyakékekkel se lenne feltétlenül rossz ötlet ezt tenni. - nézek körbe tüzetesen, látszik e valakinek a nyakában az ékszer, nem akartam egy ilyen apróságon elcsúszni.
- Én rendben vagyok. - tárta szét a karját a novícius. – Igyekezz, hogy épségben kiérj. - biccentett a sebesültnek. Miért nem kíséri el, ha ilyen kedves?
- A nyaklánccal nincs gond, de az íj és a tegez más kérdés nálam. - mondja Kylin, miközben bekötözi a sebesültet. Csak tudnám miért pazarolja rá az anyagot.
- Nekem két puskám van, de nem hiszem, hogy el tudjuk rejteni. Majd kibeszélem, A buzogány nagyobb gond.
- Akkor hát... - teszi csípőre a kezét Tristan, aztán eszébe jut valami. - Nem kérdeztük meg merre van a bázisuk.
És valóban. Már kezdenék aggódni, mikor az egyik közeli lángoló bokorról egy lecsapódó kis láng jelez nekünk, csíkot húzva az egyik irányba. Legalább nem csak beszélni tudott a nefilim. Kardomat az oldalamon hagyva, a nyakéket pedig a ruha alá rejtve készülök az indulásra, és mivel Gloria sem rejti el a fegyvereiet, én sem gondolkodom rajtuk – jobb ha összecseng a fedőtörténetünk.
- Akkor? Megyünk? - sietett egy kis pakolózás után a novícius.
- Mehetünk. Menet közben beszéljük meg mi a fedősztori. Szerintem ha a puskákat nézzük, akkor legyünk dezertőrök.
- Sötét tünde. Miért pont egy sötét tünde... - morfondírozott magában Tristan, miközben elindult a tűzcsík mutatta irányba. Erre eddig nem is gondoltam…ugye csak véletlenül találtunk pont egy selfet a maszk alatt?

32Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Hétf. Szept. 24, 2018 10:06 pm

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona

Egy kis idő múlva, ami ebben a tüzes gödörben hosszabbnak tűnt, leereszkedett egy növényből font kötél, egészen hasonlított egy liánhoz, csak a megszokott zöld helyett inkább feketéskéknek látszott. Az elsők elindultak tőlünk fölfelé, és én is szó nélkül bólintottam felfelé, ezzel együtt pedig megláttam, hogy innen alulról igencsak… kellemes a kilátás.
- A nevem Oonagh. - Hallottam magam fölülről. - Ti kik vagytok?
- Én... Tessa vagyok. - Hallottam a lány hangját, majd rögtön utána a vámpírét és a barátjáét.
- Wilhelmina von Nachtraben és ... -
- Damien Nightwind. Tulajdonképpen felfedezők... - Fejezte be a gondolatot. Nos, így is lehet mondani, miért vagyunk itt, de nem gondoltam, hogy ezzel különösképp elégedettek lesznek. Pár pillanattal később rájöttem, hogy Ida valószínűleg nem fog előttünk menni, a másik férfit meg már kevesebb kedvem van nézni, így felkapaszkodtam a liánon, kicsit esetlenül, de nem csúsztam meg szerencsére egyszer sem, bármennyire izzadt a tenyerem a melegtől. Felérve kissé leporoltam magam.
- Lance Kalver, zsoldos. - Hajtottam fejet röviden, miután magamhoz tértem a látványból. Nem sűrűn lát az ember ilyen alakot, lentről pedig nem tárult fel teljesen, hogy hogy néz ki.
- Minden Tisztelettel, Edem Ara Shine vagyok. - Mondta az engem követő férfi, aki után a vámpírnő zárta a sort.
- Oonagh. - Biccentett. - Ida von Schwarzjäger vagyok, a kis csapat felderítője. - Zárta rövidre ő is a bemutatkozást. Kissé ferdén nézett a lényre, bár megértettem a bizalmatlanságát.
- Igen, kitaláltam miért vagytok itt. Legalább is a legtöbb ember vagy segíteni akar, vagy meglopni. Sajnos egyik sem lehetséges. - Sóhajtott a tűzlény.
- Én úgy tudom, nem sokan próbálták eddig. Márpedig biztos van valami megoldás - Folytatta a fiatal sötét tünde lány. - Mit tudsz a lángokról? - Kérdezte aztán. Kicsit furán hangzott, valószínűleg elég sokat tudhat róla, ha már az építi fel őt.
- Úgy tudtam, nem jártak még itt előttünk... - Vette át a vámpír a szót.
- Mindünknek azt mondták, hogy még senki nem járt itt bent. Mire gondol? - Vontam fel a szemöldökömet. Valami kezd egyre büdösebb lenni, és csak remélni tudtam, hogy nem a hajam kapott lángra a nagy tűz közepette.
- Azt eddig is sejteni lehetett, hogy ilyen sokáig nem hagyja senki érintetlen ezt a területet, sokkal inkább valószínű, az hogy még senki sem tért vissza, aki beljebb merészkedett... és bocsánat, utólag is köszönjük a segítséget. - Mondta Edem.
- Ahogy te mondod, Edem Ara Shine. Sokan jöttek, de senki nem tért végül vissza. Tündék, gyászolni, helyiek oltani, banditák fosztogatni. Valamiért mindenki azt hiszi, hogy ez a hely egy kincsesbánya vagy egy szentély. - Mondta némileg csalódottan, majd hátrált néhány lépést, és sarkon fordult. Meglepődtem, nem hittem volna, hogy pont Edem találja ki, mi a helyzet, de végső soron régi mondás már, hogy könyvet ne ítéljünk borítóról. - Gyertek velem, közben elmondom, amit tudni szeretnétek. A tűzről, az erdőről, amit csak akartok.
Tessa közben vonakodva tett előre pár lépést, aztán bátortalanul hátranézett.
- Hova megyünk? - Kérdezte végül, én viszont kényelmetlenül elkezdtem fészkelődni. Csak úgy fogná magát, és elvezetne oda, ahova megyünk? Nem voltak jó előérzeteim. Odafordultam Idához.
- Biztos, hogy jó ötlet követni? - Kérdeztem kétkedve, azonban Edem válaszolt is.
- Ha van jobb ötlet, hallgatjuk. De ha meg akarna ölni, minek segített ki minket a gödörből? - Súgta - Mindenesetre én szívesebben követem őt, mint futok az előbbi rémtől. - Fűzte hozzá, mielőtt az is válaszolt, akit kérdeztem.
- Nem, nem jó ötlet követni. - Rázta meg a fejét Ida. - De válaszokat ígért, és láthatóan beszédesebb, mint a kampós alak. - Mondta, és ezzel szinte ki is adta az utasítást, miközben Oonagh el is indult.
- A faluba. - Mondta végül, az úti célt megjelölve. - Scarlet találkozni akar veletek. - Mondta. Forgattam a szememet, de mivel nem volt más választás, elindultam a lény után.
- Tehát még nem találkoztunk vele? Így hogyan hallgathattunk volna rá? - Kérdezte Tessa meglehetősen udvariaskodó hangon, ami furán hangzott.
- Skarlát. Találó név - Jegyezte meg Damien.
- Egy tűzoszlop volt, aki el akart minket küldeni. Lehet, hogy rá gondol. - Jegyeztem meg.
- Már megbocsáss, hogy ilyen közvetlenül kérdezek. Te és ez a Scarlet, korábban is itt éltetek, vagy a tűzzel együtt jöttetek az erdőbe? - Kérdezett bele Edem.
- Ő volt. - Válaszolt Oonagh felém fordulva. - Legalább is... ez bonyolult. A hang az övé volt, de a teste nem volt ott. majd megértitek, ha találkoztatok vele. És nem, Edem Ara Shine, mi itt éltünk. A tűz csak csapdába ejtett minket.
- Tünde voltál? - Bukott ki a kérdés Tessából. Figyelmesen néztem a minket vezető lényre, noha logikus lett volna, mégis jól esett volna választ hallani.
- Az. - Felelte tömören, ahogy kényelmesen sétált, mintha késő nyári napsütésben kirándulna. - Lord Amberglade hű szolgálója, a háztáji munkákban mint cseléd segítettem. - Teljesen logikus volt. Tovább figyeltem, hátha valami kiderül még.
- Értem. - Válaszolt Tessa halkan.
- Akkor a ház ura hogy élhette túl? - Vetette fel a fiatalabb vámpírlány a kérdést, Damien pedig rákontrázott.
- Jó kérdés, meg az is, hogy hogyhogy nem tudott a már ide tett látogatásokról... és arról, mi lett a háza népével.
- Ki mondta, hogy túlélte? - Kérdeztem rá. Erről se Nicholas, se senki más nem beszélt, addig meg nem tudhatjuk, hogy mi a valódi helyzet.
- A túlélte az elég erős kifejezés. - Erősített rá Oonagh a feltevésemre. - Csak annyira, mint én, de még annyira sem. De hiszen láttátok, nem kell győzködjelek titeket. Lord Sean nincs a legkifinomultabb állapotában. Pedig higgyétek el, igazi úriember volt azelőtt. - Kikerekedett a szemem. Ő lett volna…
- Aki üldözött minket? - Fejezte be Tessa a gondolatom. - Nehéz elhinni, de gondolom, akkor nem sarlóval fogadta korábban a vendégeket.
- Micsoda ez a tűz? Hogyan jelent meg? Kell legyen valami oka, hogy csak itt van, és máshol nincs.. - Gondolkozott el Mina.
- Nem mintha Finsterwald sokkal gyönyörűbb helynek ígérkezne.
- Nos, igen.. FInsterwald egy másik kalandra hagyja majd, hogy megoldják a rejtélyét. - Beszélgetett el egymással a pár.
- Azt elmondta Sir Nicholas, Abaddón pusztítása miatt jelent itt meg. - Feleltem Minának.
- Ne feledd, azt se mondta nekünk hányan vesztek oda. Én nem bíznék abban, amit korábban hallottunk. - Intett óva Edem.
- Nicholas úrfi még él? Különös... ő sosem próbálkozott. - Mosolyodott el Oonagh. - Azt hittük, meghalt. De igazad van, Lance Kalver, a sárkány tüze hozta a pusztulást. Az, hogy mégis megvagyunk, már Scarletnek köszönhető. - Mondta tiszteletteljes hangon.
- Mi is csodálkoztunk, hogy nem jön... Igazából ő küldött minket. - Mondta Tessa.
- Azt mondta, mi leszünk az elsők, akik betesszük a lábunkat ide... de mindegy már. - Sóhajtott fel a fiatalabb vámpírlány.
- Miatta vagyunk itt. Igen. Azt mondta, hogy... hozzunk igazságot családja földjére, hogy apja nyughelye ne legyen megszentségtelenítve. Valami ilyesmit. - Fejtette ki Damien.
- Vagy nem tudott róla… - Gondolkoztam el, majd támadt egy hirtelen ötletem. Félve, hogy átforrósodott már, igyekeztem a köpenyemet a markolat köré csavarva kihúzni a kardomat, és megkérdeztem tőle.
- Fragarach! A férfi, aki ideküldött minket, tudatosan hazudott nekünk? - Mondtam, nem törődve azzal, hogy a többiek mit szólhatnak. ~ NO. ~ Mondta a penge. Fújtam egyet.
- Végül is tényleg mindegy. Így is, úgy is jöttünk volna. - Mondta közben Edem.
- A Válaszadó. Ez a kard... sok tünde kutatott utána… Gyönyörű. - Mondta, azzal hátrébb lépett. - Gyertek, már nincs messze.
A hirtelen elismerésre kissé elpirultam, az oldalam hátsó része pedig akaratlanul is elkezdett sajogni, ahogy visszaemlékeztem, hogyan is szereztem meg.
- Köszönöm. - Mondtam büszkén.
- Wow, ez bármilyen kérdésedre válaszol? - Kérdezte meg Tessa.
- Igen, bármilyenre, de nem találja ki, mire gondolok, úgyhogy nagyon pontosan kell mindig fogalmaznom, és csak én tudom megfejteni a válaszát. Egyébként nem, nem hazudott nekünk Nicholas, legalábbis tudva és akarva nem, úgyhogy máshol van a kutya elásva. - Feleltem Tessának, aztán a kardot elrakva elindultam, hogy minél hamarabb odaérjünk, valami azt súgta, hogy az biztonságosabb.
Még vagy egy öt percig mentünk, aztán hirtelen elfogytak a fák, én pedig megláttam egy sűrű, sötét sövénykerítést ugyanabból az indából, amivel felhúztak minket. Magas volt, legalább három méteres, de talán magasabb, és egy apróbb falunyi területet kerített körbe. Odavezettek az egyetlen bejárathoz, ami elég szűkös volt, úgy kellett átnyomnunk magunkat az indák közt. Átérve egy valaha kellemes tünde faluba értünk, ami most se volt ellenszenves, de igencsak látszott rajta, hogy nagy volt a pusztulás. Nem voltak restek az itteniek, sok helyen látszottak a javítások, és a sötétkék növény mindenhova odakúszott.
- Üdvözöllek titeket Emberhavenben. - Mondta Oonagh szinte ünnepélyesen.
- Mi ez a rengeteg inda? Emiatt nincs itt tűz? Vagy itt egyébként se volt?
- Ha ez itt van... akkor lehet még segíteni rajtatok.
Oonagh felé fordultam, és a lányok mellett én is szaporítottam a szót.
- Hogy kerültek ide az indák?
- Ezeket úgy hívják, hogy "éjrózsa" indák. Teliholdkor kinyílnak, olyankor igazán gyönyörűek. Egy... jóakaró adta nekünk. Megállítják a tűz terjedését, de csak bizonyos területet tudnak benőni. Gyertek, Scarlet már vár. - Mondta, és elindult egy nagyobb méretű ház felé. Ahogy haladtunk, egyre több, Oonaghhoz hasonló alak gyűlt az utcára, hogy nézzenek minket. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de nyugalmat erőltettem magamra. Kísérőnk a házhoz érve bekopogott, és szinte azonnal egy, a többihez képest máshogy kinéző alak lépett elő.
- Scarlet, ők itt akiket kértél. Felderítők, ő itt Scarlet. Mutatta be Oonagh az alakot, akin sokkal több páncél látszott, és volt két szarva is, de alapvetően mégiscsak lángok építették fel.
- Üdvözletem, én Tessa Hendriks vagyok - Kezdte meg a lány a bemutatkozós kört.
- Üdvözlöm. Damien Nightwind.
- Wilhelmina von Nachtraben. - Mondta a vámpír igen halkan.
Jobban megnézve a növények ismerősek voltak valamennyire. Megérintettem őket. Felvontam a szemöldökömet, de nem szóltam semmit, csak követtem őket, és szemlélődtem, kik is gyűlnek körénk. Belépve egy kicsit furcsább alakú lény került elénk, de legalább nem volt olyan ijesztő. Enyhén meghajoltam.
- Lance Kalver, szolgálatára. - Ejtettem ki a minden esetben működő szavakat, majd felegyenesedtem.
- Gyönyörű... - Csúszott ki Edem száján, majd gyorsan korrigált. - ... Bocsásson meg. Edem Vagyok Edem Ara Shine. - Adta elő magát a sötét tünde. Scarlet elmosolyodott, vagy legalábbis ez történt, amennyire meg tudtam ítélni.
- Ti vagytok hát a bátrak, akik nem riadnak meg a pokoltól. Üdv néktek, kalandorok. Gondolom rengeteg kérdésetek van. Oonagh, maradt még a tegnapi vízadagból és kenyérből?
- Egy kevés. - feleli a tűzlény, aki idekísért minket. Különös, ők is táplálkoznak kenyérrel és vízzel? Ez elég furcsa.
- Hozd ide, kérlek. Vendégeljük meg a vendégeinket, így illik Amberglade lovag birtokán.
- Köszönjük - Fordult Tessa vendéglátónk felé. - Mielőtt bármit is kérdeznénk, szerintem mindannyian szívesen vennénk, ha előtte felvázolnád előttünk a helyzetet, hogy mi is történt pontosan, és mit kellene tudnunk a tűzről. Megoldásért jöttünk, vagyis nem… inkább azt reméljük, hogy mi hozzuk el azt - fontos az optimista hozzáállás. - Viszont alig tudunk valamit. Nicholas Amberglade bízott meg minket ezzel a feladattal, de nem sok információval látott el bennünket.
- Köszönjük. - Bólintottam én is. - Nekem most csak egy kérdésem lenne így hirtelen. Az indákat milyen „jótevő” adta? - Tettem hozzá a magamét.
Scarlet sóhajtott egyet.
- Úgy néz ki ez egy hosszú beszélgetés lesz. Gyertek be, elmagyarázom az elejétől a végéig.

https://questforazrael.hungarianforum.net/t866-lance-kalver-how-to-screw-a-child-s-life https://questforazrael.hungarianforum.net/t875-lance-kalver

33Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Hétf. Okt. 08, 2018 8:22 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

A furcsa nevű tűzlény egy furcsa, világos fából levő hordót hoz, valamint rozskenyereket, melyeknek már a gondolatától is csorogni kezd a nyála majdhogynem. Olyan frissnek tűnnek. Kenyér... jelen pillanatban ez is mennyei manna.
A szoba, amelyben helyet foglalnak, elég többcélúnak tűnik, lakószobának is nevezhető, de alkalmas étkezésre, meg mint ahogy most esélyesen ki fog derülni, hosszú tárgyalásokra is.
- Sajnos csak ennyivel tudunk titeket fogadni, több nem igazán jut.
- Köszönjük.
Összegyűlik a nyál a szájukban rátekintve az érkezett friss ennivalóra, még ha az nem a legkülönlegesebb fajta is, mégis csak annyit meneteltek már, hogy jól jön a táplálék.
- Nagyon köszönjük. Tökéletes ez most.
Damien is köszönetet nyilvánít, majd mindketten elvesznek egyet-egyet.
- Ezt is nagyra értékeljük.
- Igazán nem kellett volna, nagyon köszönjük.
Miután mindenki hálát nyilvánított, vesznek is a mannából és falatozni kezdenek. És de, kellett ez... nagyon is kellett, étel nélkül fogalma sincs, hogy bírták volna a folytatást. A kenyér íze olyan finom, hogy biztos benne, hogy otthon és nyugodt körülmények között se tudna így ízleni.
- A történet kezdete azt hiszem ismerős lesz. Emberek és vámpírok háborúztak, aztán egyszer csak megjelent egy fenevad, aki úgy hívta magát Abaddón. - kezdi el regélni a történetet Scarlet. - Lord Amberglade nem igazán hitt a dologban, jobban lefoglalta a királyi udvarból jövő politikai nyomás, minthogy a nyolcvan nap alatt felkészült volna. Így aztán amikor a sárkány lesújtott ránk, védtelenek voltunk. Menekültünk, beljebb és beljebb, míg végül elkeseredésünkben minden szem rám szegeződött.
- És hogy-hogy az erdőnek csak ezt a kis területét sújtotta? Más területek is a lángok áldozatává váltak, mégsem égnek folyamatosan. Esetleg nem lehet tudni valami a tűz természetéről? Ennek különböznie kellett a többitől, amivel Veronia többi részét sújtotta. - veti közbe Tessa.
Az epikus hangvételű történet arra enged következtetni, hogy hamarosan lerepül a fátyol egy csomó dologról, amit talán nem eléggé, vagy helytelenül tudtak. Érdeklődve és tisztelettudóan figyelnek. Egyelőre az előadásmód, úgy tűnik, a tündék fájdalmára és sajnálatukra való figyelemfelhívásra koncentrál. Ami egyébként érthető is. Bár már Nicholas beszéde óta sokadjára jön ez elő.
Vajon a hosszú menetelés tette ilyen szenvtelenné?...
Türelmesen vár és hallgatja az esetleges válaszokat a kérdésekre.
Lance is feltesz egy kérdést. - Rád? Miért bámult mindenki rád?
- A tűz az csak tűz, ugyanolyan, mint Veronián mindenhol. Hogy miért ég nem tudjuk, de hogy mi miért égünk, az sajnos nekem köszönhető. Régen, még fiatal koromban druida voltam, természetpap és sokat segítettem apró-cseprő dolgokkal a helyieket. És amikor a káosz a tetőfokára hágott mindenki tőlem várta a megoldást, noha az urunk hatalmasabb volt. De szerencséjükre vagy balszerencséjükre ismertem valakit, aki nála is hatalmasabb: a tündérkirálynőt, Titániát.
Mina és Damien szemei lassacskán elkerekednek. Hogyan lehetett ez az eredménye valaminek, ami megoldása kellett volna legyen a tűznek? Tündék váltak a tűz áldozatává? Hát... lehet vitatkozni, hogy ez végül is jobb, mint nem életben maradni, ám valószínűleg mind örök átoknak vélik. Szintén figyelmesen várnak tovább.
- Titánia? Hol? Hogyan? És hogyan ismerted meg? - kérdi a fehér hajú zsoldos, aki ezek szerint ismeri az illetőt.
- A tűz nem árthat a tűznek... - motyogja Edem az orra alá.
- A hogyan nem lényeges. A lényeg, hogy megüzentem Titánia királynőnek a helyzetünket, ő pedig minden erejét bevetette, hogy segítsen rajtunk. Birodalmának minden mágiáját felhasználta, hogy megfékezze Abaddón tüzét, de sajnos egy angyal ereje mellett még a tündérkirálynő is semmit jelentett. Egy valamit azonban elért, az utolsó pillanatokban, mikor azt hittük mindnyájan odaveszünk és behunyt szemekkel vártuk a véget. Mikor feltekintettünk... Nos... - Scarlet kinyújtja maga elé a kezét. - … ezt láttuk. Nem tudjuk hogyan csinálta, de valahogy megőrizte az életünket, még ha ebben a különös formában is.
- Tehát Abaddón tüzével kevert tündérmágiáról van szó.
Amikor a vámpír azt hiszi, tud valamit a létező mágiákról, és kiderül, hogy közel sincs ahhoz, hogy ismerjen mindent... olyan határokat lép át a valóság mostanában, hogy lassan semmire nem lehet azt mondani, hogy szabály.
- De említette Oonagh, hogy mások is voltak már itt előttünk, akik nem élték túl... Vagyis ezt rajtunk kívül másnak nem is meséltétek?
Amit hallanak, egyelőre nem hangzik szörnyűnek. Megmentette őket. Viszont ez volt az ára... Tessa kérdésére a self csak hümmög egyet. Kezd lerombolódni az a kép, hogy annyira különlegesek volnának.
Damien Lance felé fordítja a fejét, mikor ő kifejezi megütközését. Tehát hallotta volna már a hírét? Megdöbbenten tapasztalja, milyen keveset tud a tündérekről, mintha egy teljesen más dimenzióban léteznének... bár valószínűleg így is van.
- Az őstündék hatalmasak… - Lance hangjából csodálat hallatszik.
- Elmondtuk mindenkinek, aki nagyon tudni akarta. - mosolyodik el Scarlet Tessára nézve. - Ami miatt végül nem élték túl az az, hogy tovább kérdeztek. De ha jól sejtem ti is erre készültök.
Megdermed. Majd nyel egyet. Próbál nem félrenyelni. Érzékelik Tessa ijedtségét. Úgy az egész teremben megfagy a levegő... ahhoz képest, hogy egy lángoló erdőben vannak... A self arcán lassan komor elszántság veszi át a hála helyét. Lenyeli az éppen nyammogott falat kenyeret, ami mintha hamuvá vált volna a szájában. - Miért volt vétek, hogy tovább kérdeztek?
Bár ha itt és most el tervezik őket távolítani az élők sorából, akkor lehet, hogy mindegy, mit mond...
 - Nem ők végeztek velük, hanem a tudás amit megosztottak... Ugye van itt valami, ami elvakíthatja kincset kereső kalandorok vagy a hatalomra éhező uralkodók ítélőképességét?  - kérdi Edem. Nem rossz feltételezés. Kétségkívül megnyugtatóbb, mint ami minden bizonnyal a többségnek eszébe jutott.
S valóban, Scarlet fel is nevet. Akkor mégse ölik meg őket?... Edem felé bólogat kuncogva a tűzlény.
- Attól függ mit keresnek a kalandorok. Arany nincs itt, sem drágakövek. De van rengeteg rejtély és kibogozni való részlet, amit még én sem értek.
Tessa zavartan köhint egyet. - Talán most vagyunk elegen, hogy megpróbáljuk közösen felgöngyölíteni a rejtélyt.
Most szórakoznak? Ha valaki ködösen fogalmaz, nyilván számíthat rá, hogy félreértik, és megrémülnek. Legalábbis NAGYON reméli, hogy csak vicc volt.
- Nem is arany vagy kincsek azok, amiket keresünk. Szóval ha emiatt vesztették életüket, reménykedhetünk, hogy nem esünk ebbe a hibába.- Megpróbál mosolyogni. Összeszorult torka miatt picit még nehéz. Damien csak biccent enyhén Tessa felé fordított fejjel.
- Ahogy Oonagh már tudja, Sir Nicholas Amberglade megbízásából vagyunk itt. Ki kell derítenünk, mi folyik itt, és ha lehet, megszüntetni a lángolást. Ebben tud segíteni? - kérdi Lance egyúttal tisztázva is útjuk célját és helyzetüket. Mi másért lennének itt?... Vagy ez csak naiv feltételezés, hogy minden bolond, aki erre jár, segíteni akar?
- Ahogy mondtam, nem tudom mi miatt ég még az erdő. Ha tudnám hogyan lehet megszüntetni nem gondoljátok, hogy már megtettük volna? - kérdi a sötét tünde lánytól és Lance-től. Persze inkább költői kérdés, hiszen magában foglalja a választ is.
- Ha nem tud, esetleg egy bizonyos Jerobeám talán igen. Önök is találkozhattak vele, elég feltűnő jelenség azokkal a szárnyakkal a hátán. Biztos köze van az itt történtekhez és az is hogy sokat tud amit mi nem.  
- Akkor ő miért nincsen itt? - fordulok Tessa Edem felé. - Ha pedig Scarlet ismeri, akkor nem hinném, hogy túl sok esély lenne arra, hogy majd ő megoldja.
- Annak a tündérvarázslatnak a következtében lettek ilyen... tűzlényekké? - kérdi óvatosan, majd Lance felel is neki, kissé komor hangvétellel.
- Mivel ez azután történt, hogy Titánia közbeavatkozott, feltételezem, igen. -
- Te találkoztál a nefilimmel? - kérdi Scarlet a rövid hajú selftől.
- Igen, míg egyedül voltam az erdőben megszólított. Nem tűnt ellenségesnek, de óva intett a tovább haladástól. Annyit mondott, hogy a történtek egy büntetés majd mielőtt többet kérdezhettem volna eggyé vált a tűzzel. – Majd Tessa felé fordul. - Talán mert nem tudta, hogy ebéddel várják... Nem azaz ő feladata, hogy minket segítsen. Figyelmeztetett és ez is több volt annál. DE még is jó kiindulásnak tűnik ez a fickó.
- Feltételezhetően, ez egy jó kifejezés. Mi is csak feltételezünk, nem láttuk a mágiát, az egyetlen, aki tudja mi történt az Titánia. – majd ismét Edemnek: - Talán igazad van, de veszélyes. A kultisták, akik az erdőben vannak úgy nevezik, hogy a Próféta. Nem tudjuk mikor érkezett, mintha mindig is itt lett volna.
- És talán még egyet is ért a büntetéssel. - Mintha Tessa is elkomorodna. Mina az alsó ajkába harap. A tündék szenvedésében nem tud osztozni, legfeljebb együttérezni. - Nem igazán ismerem a tündérek mágiáját, annyit tudok, hogy ők maguk is részben annak tekinthetőek, ami által könnyebben is tudják talán azt formálni. De gondolom, ti jobban utánanéztetek már ennek.
A nefilimet is fogva tartaná a tűz?
Amikor erre az eltűnésre kérdezett rá, akkor pedig őrá pirítottak rá.
Kultisták. Itt is. Csodálatos.
- A segíteni vágyó felfedezők remélhetőleg nem érdemlik ezt a büntetést. - jegyzi meg a sötételf.
- Titániát... megtalálhatjuk?
- Kultisták? - lepődik meg Lance is, nem a pozitív fajta meglepődéssel.
-  Hát a mifélénk sose a hosszú életükről volt híres… - jegyzi meg Edem.
- Megtalálni nem lehet, de kapcsolatba lépni vele igen. De egy bonyolult és költséges rituálé, ami nem is biztos, hogy elvégezhető a jelen körülmények között. - ekkor visszanéz Tessára. - A tündéreknek nem lehet utánajárni. Gyakran ők maguk sem tudják mit tesznek, Titánia pedig egészen különleges.
- De ő még mindig jobban tudhatja, mint mi. Milyen rituáléról van szó? Miért nem elvégezhető?  - faggatja Tessa... erre ő is kíváncsi. Ez tűnik a legjobb megoldásnak. Viszont egyelőre ezzel nem jutottak közelebb a tündérmisztériumokhoz...  Damien odasandít Edemre egy furcsálló nézéssel a megjegyzésére. Fő az optimizmus, ugyebár. Tulajdonképp ugyanazt akarta volna kérdezni, mint amit Tessa, így viszont örül, hogy ténylegesen ki lett mondva a kérdés. Figyel.
- Gondolom a tűzhöz nem akarna közel jönni egyik rakoncátlan kis tündére se. - kuncog Lance, amit... nem értenek, de nyilván köze van ahhoz, ahogyan korábban reagált Titániára. Honnan ismerheti?
Lance viszont gyorsan elhallgat, mintha szégyellnivaló volna, hogy humorosnak talál valamit.
- A rituáléhoz zöld levél kell, ráadásul nem is akármilyen. Kőrislevél, ami csak egyetlen helyen nőtt egész Amberglade-ben. Az urunk családi kúriájának nagycsarnokában.
Majdnem elneveti magát. Csak ennyi? Bármikor elszaladnak azért a levélért, azon ne múljék...
- Amberglade-ben lehet. De máshonnan tudnánk szerezni. - Na például ez is egy megoldás.
Damien szemei felcsillannak. - Sir Nicholas konkrétan említette a kúriát, és ha jól emlékszem, azt is, hogy meglátogassuk... így hát nem látom akadályát, hogy odamenjünk és szerezzünk abból a levélből.
Majd mindjárt jönnek a veszélyekkel és nehézségekkel.. ám ezekre nyilván számítottak, különben nem indultak volna útnak. De van varázskulacsuk, jelvényük, és elég jó képességeik.
- Várjunk csak. Tessa, honnan? - fordul a lány felé Lance, igencsak fellelkesülve. - Egy nagycsarnokban? Milyen nagycsarnokban nő egyedüliként a közelben egy kőrisfa? - Valamiért ez igencsak kiakadás tárgya neki. Ezután eddig jó ideje szótlan vámpírkísérőjükre, Ida von Schwazjägerre néz.
- Önnek ebből nem furcsa semmi?
- Tündék. - legyint ő. - Szokásuk egy-egy ősöreg fa köré építeni a házaikat. Az ötlet pedig jó, Tessa, de nincs időnk átkelni egész Veronián kőrisfa után kutatva. Engem inkább a kultisták zavarnak. Mióta vannak itt? - kérdi a vámpír Scarlettől. A kérdezett megvonja a vállát. - Egy hónapja, talán. Gyönyörűnek találják a lángokat és mindenféle ocsmány halottakat támasztanak ki belőlük. -Ezután az egész csapathoz intézi szavait. - Ahogy mondtam, azért nem tért vissza senki, mert kérdeztek. Csak Titánia tudja, mit tett velünk és talán azt is, mit lehet vele tenni. De Titániát csak úgy lehet megszólítani, ha elmentek a kúriába és elhoztok egy levelet egy fáról, amely azóta talán már ott sincs.
Gyönyörűnek találják a lángokat. Megborzong. Ő is annak találja. De ezt... talán nem kéne hangoztatni.  Már rávágná, hogy megpróbálni mindenképp érdemes, ám Tessa kérdésére nem árt figyelni. Lance is úgy tűnik, ismeri Titániát, és nem tűnik eddig a legaranyosabb illetőnek Veronián.
A kúria lassan úgy vonzza, mint kisgyereket a szabadság. A szabad levegő, a repdeső pillangó, akármi.
- Talán a kultistákkal kéne kezdenünk? Nem tudom, én nem örülnék „mindenféle ocsmány halottal” való találkozásoknak, ha itt élnék. Igazából még így se, hogy nem itt élek. -
- Ha ki tudjátok irtani őket, csak nyugodtan. Kellemetlenek, de én nem tudtam elüldözni őket.
- Azok a bizonyos többiek is a kúriába mentek?
- Oda. Hogy a kultisták végeztek velük vagy a lángok, esetleg a Próféta azt nem tudom.
Ida felsóhajt és közelebb sétál. Meg tudja érteni türelmetlenségét, ő is tűkön ül már, szerencsére nem szó szerint. - Akkor hát, merre tovább?
Tessa felsóhajt és körbenéz a társaságon.
- A kultisták tűnnek a biztosabb pontnak... először meglátogathatjuk őket akkor..
Pedig szívesebben ment volna levelet vadászni. Majd arra is sort kell keríteniük úgyis.
- Már ha tudod, hol vannak. Szerintem a kúria felé menjünk, előbb-utóbb úgyis el kell jutnunk oda.
Ida valószínűleg mindannyiuk nagy örömére eldönti a kérdést. - Jól van. Iránya a kúria, és ha közben találkozunk ezekkel a kultistákkal elbeszélgetünk velük.

34Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szer. Okt. 10, 2018 8:27 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus

Tovább mentünk az irányba, amit Jerobeám tűzcsíkja mutatott meg nekünk. A hőség fojtogató volt, a táj egy idő után pedig egyhangúvá vált. Utunkat csupán elszenesedett fatörzsek és lángoló lombok szegélyezték. Amikor minden lépés fájdalom, az ember hajlamos elveszíteni az időérzékét. Nem tudtam, hogy tíz perce meneteltünk, vagy volt az már egy óra is. Időnként zajokat hallottam, ropogó ágakat, eltörő törzseket, talán még lépteket is, de semmi sem jött olyan közel, hogy megpillanthassuk. Ez jót is jelentett, hiszen akkor remélhetőleg mások sem fedeztek fel minket.
Egy idő után aztán a fák ritkulni kezdtek, végül pedig átadták a helyüket egy hatalmas, háromemeletes épületnek, ami csak a kúria lehetett.
- Hát itt vagyunk. - lehelte Jozef és körbeforgott. Igen. Itt voltunk, és eddig tudtuk, hogy mit kell tennünk. A többiekre néztem, hogy hogyan tovább.
Erőtlen nygés, majd tomba puffanás zavarta meg az erdő recsegő-ropogó hangjait. Kylin verejtékben úszva hanyatlott hátra, Jerobeám pedig pont abban a pillanatban jelent meg, akár egy elégő papírlap, hogy elkapja és a karjaiba vegye. Nem csak gyorsabb, jóval erősebb is volt, mint amit kinéztem volna belőle.
- Én figyelmeztettelek titeket. Az emberek meghalnak a tűzben.
- Nővér, tud érte tenni valamit? -futott oda Johannes atya, és két lépéssel később én is odaértem, hogy a homlokára tegyem a kezét, és kitapintsam a lány pulzusát. - Kitudod vinni, Jeroboám? - fordult a félangyal felé az atya.
- Nekem semmi bajom, tehát nem az "emberekkel" van gond. - rázta meg a fejét Jozef, de valahogy úgy éreztem, hogy ez egy nagyon nem ideillő megszólalás volt. Az hogy ő jól bírta, mert szívós fiatal, ereje teljében lévő fiú volt, az nem jelentette azt, hogy mindenki egyforma volt. Az emberek, akik nem voltak elég edzettek könnyedén járhattak így. És Kylinből kiindulva az edzettek is. Én is csak csodával határos módon álltam még a lábamon.
- Igen, jobb lenne, ha el tudnád vinni. - tette azért hozzá a sötét tünde.
A lány szívverése szapora volt, a légzése felületes, a homloka viszont hideg. Számtalan ilyesmit láttam már a meleg nyarakon, amikor a Katedrális földjein dolgozó parasztok nem ittak eleget és hőgutát kaptak.
- Csak a meleg. Ezen nem tudok segíteni. - ráztam meg a fejem. Megnéztem a kulacsom, de még az a víz is meleg volt. Bólintottam a nefilimnek.
- Kiviszem. De addig nem tudok mellettetek lenni. A kultusz tábora a ház mögött van, de nem ajánlom hogy vakon arrafelé menjetek. - felelte Jerobeám, majd kettőt csapott a szárnyaival és derékmagasságig emelkedett. Ez után a szárnyai újra lángra kaptak, amit mostmár biztos voltam, hogy szándékosan csinált. Egy piruettel megfordult, aztán egy vágtató ló sebességével ellökte magát és kifelé suhant az erdőből. Legalábbis abba az irányba repült el, amerre az erdő szélét sejtettem.
- Megvárjuk míg visszajön?- nézett Johannes atya kérdőn Tristan felé.
- Legalább menjünk oda, közelebb, ott nem égnek a bokrok és kapunk egy kis levegőt. - intett Jozef a kúria felé. - Különben is régen rossz, ha már az angyalnak kell beavatkoznia, így akár megnézhetjük azt a tábort is.
Még mindig lenyűgöző volt Jerobeámnak ez a képessége. Elképesztően erős volt, és jó lett volna nem nélküle belevágni ebbe az egészbe. Először Johannesre néztem majd Jozefre. Két ellentétes pólus voltak, és most csak én és Tristan álltunk közöttük.
- Egyedül attól tartok, hogy ha ők találnak meg minket, akkor onnan nincs visszaút. Ha mi kezdeményezünk és bepróbálkozunk a beépüléssel akkor még sikerülhet.
Tristan megcsavargatta verejtékben úszó haját.
- Általában a frontális megközelítés híve vagyok, de csak körülbelül tudjuk hány őrült vár ránk és milyen erejük van. Mindenképpen fel kell derítenünk a terepet de úgy, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. - felnézett a kúriára. - Amit könnyebb mondani, mint megtenni.
- Próbáljuk meg körüljárni először az épületet, majd ha biztonságos a táv, a tábort is. Ha mozgás közben találnak ránk, úgy talán több esélyünk van magyarázkodni. - nézett Johannes atya egyszer Tristanra, egyszer pedig rám.
- Azért jöttünk, hogy eljátsszuk, hogy mi is csatlakozni akarunk, akkor miért nem tesszük? - biggyesztette le Jozef a száját. - Ha itt téblábolunk, akkor tuti feltűnünk valakinek.
- Amit Johannes atya mond abból kijöhetünk úgy, hogy a tábort keressük, és még szimatolunk is. - bólintottam, hogy benne vagyok a tervben.
- Legyen így. - bólintott Tristan is, aztán kardját a köpenye alá rejtve elindul. Szép széles körben követtük, lassan közelítve a kúriához, azonban néhány lépés után az épület sarkán egy fényesen ragyogó, lángokból álló szellem fordult be lebegve. Én és Johannes atya azonnal a fldre kushadtunk, hátha nem vesz minket észre, Jozefen azonban úrrá lett a csodálat az óvatosság helyett.
- Azta! Tűzdémon?
Még sosem láttam hasonlót. A szellem a hangra felénk fordult, majd sebesen megindult felénk. Olyan három méterre előttünk állt meg, és kajait lógatva bámult ránk. A lángok ropogása egy mély és elnyújtott beszédhanggá állt össze.
- Mit... kerestek... itt?
- A megoldást, amire elhívattunk. - adott Johannes atya egy meglehetősen ködös választ, miközben én még mindig a „tűzdémont” vizsgáltam. Azután eszembe jutottak a nekromanták még az utunk elejéről.
- Szerintem ez egy... idézett lény. Valakié. - motyogtam, de hagytam az atyát beszélni alapvetően.
Tristan a kardja markolatára csúsztatta a kezét, de még nem támadt, ahogyan a lény sem. Csupán a lángnyelvek táncoltak az éteri test felszínén.
- Nem értem... a válaszodat. - felelte. - A mester... látni akar majd... titeket... Gyertek...
Johannes atya megköszörülte a torkát.
- Ki a mestered akit szolgálsz? - a férfi hangja valahogy elcsuklott és mintha egy könnycsepp gördült volna ki a szeméből, de annyira különös volt, hogy talán csak egy izzadtságcsepp volt. Ilyen melegben azon legalább nem volt semmi csodálkozni való.
- Felfrissülhetnénk előtte valahol? - kérdezte Jozef. Nekem is jól esett volna egy fürdő.
- Nem tudod? - kérdezte a jelenés, lángjai pedig hevesebben lobbantak fel. Tristan egyre jobban fészkelődött. - Ti nem... a mesterek követői... vagytok... - a szellem lassan felemelte a kezét, egyenesen ránk mutatva.
- Újak vagyunk...valóban nem vagyunk még mindennel tisztában. - mondta Johannes atya.
- Mi ....követők vagyunk, csak, ahogy az a.....a társam mondja, nem vagyunk teljesen tisztában a.....dolgokkal. - igyekezett a novícius is ártatlan arcot vágni.
- De nagyon szeretnénk megismerni a mestert. - tettem hozzá.
A szellem várt egy másodpercet, aztán leengedte a karjait.
- Jöjjetek. - mondja végül, aztán elindul a ház mellett. Mind megkönnyebbültünk, azt hiszem.
- Köszönjük. - mosolygott az atya.
- Nem válaszolt a kérdésemre. - súgta oda nekünk Jozef, de én ezt egyértelműen úgy vettem, hogy sajnos a tűzdémon nem ad nekünk lehetőséget tisztálkodni, és kormosan, koszosan és izzadtan kell majd megjelennünk a mester színe előtt. Anyám már csak a gondolat hallatán is elalélt volna.
A szellem a kúria mögé vezetett minket, ahol valaha tisztás volt, ám most szabályos távolságokra ültetett égő fák és sátrak borították, amik valamilyen csoda folytán nem kaptak lángra. Közöttük rengeteg különböző égő élőholt masírozott, gazdáik pedig nagyjából harmincan lehettek, mind tündék vagy sötét tündék… Egyetlen ember sem.
A tűzdémon megállt egy nagyobb sátor előtt. A ponyvát félrehajtva egy félmeztelen tünde lépett ki, vállain hegesedő, égetett mintákkal.
- Üdv, barátaim. - szólt mosolyogva, ahogy rám és Jozefre nézett. Johannes atyán azonban megakadt a szeme és összeugrott a szemöldöke. - Nocsak, ez érdekes. Mit keres itt egy ember?
- Csatlakozni, mint ahogyan ők is. - válaszolt a férfi értetlenül. Abban a pillanatban csodáltam a hidegvérét.
- Egy csapat vagyunk, senki nem mondta, hogy ember nem jöhet ide. - mondta Jozef. Sangarinus érsek nagyon jól tette, hogy legalább féltündéket küldött ide, még ha nem is tudhatta, mi várt ránk.
- Végülis Abaddón dicsőségét mindenki látja. Még a... lesser races… tagjai is. - váltott át egy pillanatra tündére. - A tegnapi térítőkkel érkeztetek? - ekkor a szellemhez fordult. - Te menj vissza őrjáratra.
A jelenés egy hang nélkül megfordult és visszalebegett.
- Úgy vélem, igen, ha azokra gondolsz, akik ideinvitáltak minket. -vágta rá Jozef. Alapvetően így kellett lennie, ám hogyha most ez a vezető megkérdezné bármelyiküket, hogy ismernek-e minket, vagy egyáltalán láttak-e minket valaha, akkor a fedősztorinknak annyi.
- De... nem egészen. - nagyot sóhajtottam, mintha gondterhelt lennék, és szégyent tettetve lesütöttem a szemem. - Mi először... megijedtünk. Így amikor végre megértettük, hogy az életünknek csak az ad értelmet, hogy Őt szolgáljuk, a térítők már elmentek, mi pedig igyekeztünk utólérni őket. Végül az egyik járőröző csapat igazított útba minket.
Úgy tűnik ez hatott.
- Itt vagytok, ez a fontos. - lépett oda hozzám, és finoman megérintette az arcomat az ujjbegyeivel. Akaratlanul is kirázott a hideg. A férfi átlép köztünk a tábor közepe felé. - Hallottátok a próféciát, felismertétek a haragotokban rejlő lehetőséget és idejöttetek. Ide, ahonnan gyenge rokonaink elfutottak, hátrahagyva minket, kitéve az emberek gonoszságának. De... - fordult hátra. - ...ezt nem nektek kell magyaráznom, nem igaz?
Valóban nem kellett. Bár én szerencsés voltam, és inkább a tündék voltak azok, akik lábtörlőként bántak velem, ahogyan Kylin esetében is hasonló volt a helyzet, el tudtam képzelni, hogy visszafelé sem sült el mindig jól a dolog. Főleg, hogy az emberek megtámadták a tünde erdőt, még ha az már egyébként is elveszett a sárkány tüze után.
- Nem. - válaszolt Jozef valamennyi határozottsággal a hangján. - Nem kell magyarázni.
Csaj a fiú vállára tettem a kezem és bólintottam, hogy én is értettem.
- Pont időben érkeztetek, barátaim. Hamarosan itt a visszatérés napja. Amint az előkészületek véget érnek, a Próféta elé járulunk és átadjuk neki Abaddón dicsőségének hamvait, hogy ezzel visszaszólítsuk őt hozzánk. Akkor pedig nem lesz hatalom, amely állva maradhat előttünk. Mi, a cserbenhagyottak, a Láng Fiai, a Hamuból Születettek elfoglaljuk Veronia koronáját.
Kezdett bonyolódni a történet, de legalább maguktól beavattak minket a terveikbe, és reméltem, hogy ez közelebb visz minket az erdő titkához.
- Óóóóó! Abaddón hamvai? Megtaláltátok? - kérdezte Jozef álmélkodva. - A Próféta életre tudja kelteni? Milyen nagy hatalma lehet. Talán ti, a Láng Fiai tápláljátok ennek az erdőnek a lángjait? Mi is csatlakozhatunk majd?
- Lassabban... - kezdte mosolyogva a férfi, de láthatóan még mondani akart valamit csak elakadt. - Még be sem mutatkoztatok. Az én nevem Aedan Ashtree, a Láng Fiainak útmutatója. - terítette szét az ujjait a mellkasán. - És a hamvak itt vannak körülöttünk. - mutatott körbe egy széles mozdulattal. - A lángok, amelyekbe Abaddón saját élete folyt, és égnek azóta is. Ha összegyűjtjük a lángokat, a Próféta egyesíti őket és újraalkotja belőlük azt, aki nem halt meg. Az Örökké Égőt.
Hát itt volta válasz. Abaddón ide zuhanhatott, miután a kard átdöfte a mellkasát, és a benne lévő tűz nem hunyhatott ki. Csoda volt hát vagy átok? Az angyal tüze lehetett átok? A világ pusztítójának tűze lehetett áldás? Johannes atya bemutatkozása rántott vissza a jelenbe.
- Johannes Hagen. - hajtott fejet bemutatkozás gyanánt.
- Jozef vagyok. - hajolt meg a sötét tünde meglepően elegánsan. Ki sem néztem volna belőle. - Köszönjük, hogy részt kínálsz e fontos feladatban.
- Az emberi nevelőm a Cornelia nevet adta nekem. - közöltem úgy mintha már a kimondásától is undorodnék. Magamat is megleptem azzal, hogy ez mennyire egyszerűen megy, csupán a tünde apám iránt érzett haragomat kell más köntösbe csomagolni. A Gloriát hanyagoltam, mert az már tényleg nagyon latin volt, és még csak nem is hazudtam, anyám tényleg így nevezett el.
- Ne haragudj de... hogyan lehet a lángokat összegyűjteni, mikor az egész erdő ég? - kérdeztem.
- Én Tristan vagyok, egy druida és egy ember gyermeke. Nem hiszem, hogy bárki jobban ismerné a haragot nálam. - feleli a féltünde is. Csodálkoztam, hogy eddig ilyen mélyen hallgatott, de jó volt, hogy ezt most megtörte.
- Sajnállak titeket. - tette rá a kezét Aedan egyszerre Jozef és az én vállamra. - Elfojtva az emberek között, ahogy régen én is. Te viszont... - nézett Johannesre. - … te látod, amit a fajtád nem. Te látod a gonoszságot és elítéled. Te bűnbánatot gyakorolsz és elfogadod az igazságot. Nem vagyunk bosszúállók, és nem vagyunk kegyetlenek. Mi nem eltörölni akarjuk az embereket, az Egyházat, csak felnyitni a szemüket. Mindenki, aki lát, velünk lehet a dicsőségben. De aki nem... - felemelte a karjait a feje fölé. A mágia melegen töltött el, a közeli fákról pedig a láng odagyűlt a tünde kezei közé egy labda nagyságú golyóbisba. Még a szám is tátva maradt a varázslat láttán. - … arra ez vár. Mert a mi erőnket csak kérni kell, nem könyörögni érte. Ez az erő, amely egykor gyáva rokonainké volt, most azonban Abaddónt, az Örökké Égőt szolgálja képes megszólítani a lángokat, ők pedig kegyesen válaszolnak nekünk. És... - itt lassan apróbbá nyomta össze a gömböt, míg diónyivá nem zsugorodott. Ez után a tenyerén felénk nyújtotta. - … ez az erő tanítható. Átadható, felnagyítható és kiterjeszthető. Akár az egész erdőre.
- Köszönöm. - suttogta Johannes. Jozef óvatosan, szinte már ösztönösen nyújtotta a kezét a gömb felé, ám az utolsó pillanatban visszahúzta.
- Nem merem. - nyögte, de legalább ezzel alátámasztotta az eredettörténetünket.
Rajtam volt a sor. A nyakék elvileg megvédett minket de ha meg is égetett... Majd meggyógyítom. Ez csak egy próba volt, hogy elfogadtuk-e őket, és ha nem akkor akár azonnal meg is ölhettek minket. Ezt nem hagyhattam. Kinyújtottam a kezem és elvettem a kis tűzgolyóbist. Az hirtelen nyúlt meg, és tekerte körbe a kézfejem, majd egyszercsak nekinyomódott a kézhátamnak. Az fájdalomtól néhány röpke pillanatra elhomályosodott a látásom, de utána mintha már csak kellemes, meleg bizsergés maradt volna. A láng eltűnt, helyén pedig ott díszelgett a szekta jele. Csak reménykedni mertem benne, hogy ha ennek vége volt és még túl is éltük az egyház majd le tudja szedni rólam.
- Köszöntelek az új világ kapujában, húgom.

35Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szomb. Okt. 13, 2018 2:49 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus

Szótlanul meneteltünk tovább az égő erdőben. Optimális körülmények között sem túl jó az időérzékem, nem hogy még ilyen hőségben, így tehát fogalmam sem volt arról mennyi ideje gyalogolhatunk. Talán csak félórája, de az is lehet, hogy kettő. A táj is meglehetősen kopár számomra, a lángok mintája bármennyire is természetfeletti, egy idő után unalmassá válik – vagy csak az utálat torzítja el őket a szememben? Szabálytalan időközönként hangokat is hallottunk. Talán az erdő rémségei, vagy a nekromanták azok, nem tudjuk eldönteni, mivel soha nem kerülnek elég közel ahhoz, hogy bármit is lássunk belőlük. Ijesztő annak a gondolata, hogy anélkül bekeríthetnek minket, hogy mi nem is tudunk róla, az pedig csak tetézi, hogy semmit nem tudunk tenni ellene…marad tehát az, hogy vakon követjük a nefilim által mutatott irányt.
Úgy tűnik azonban, hogy nem vert át minket. Egyszer csak ritkulni kezdenek a fák, néhány lépés után pedig teljesen végük is szakad, szabadon hagyva a teret arra, hogy egy hatalmas épület körvonalait vegyük ki a távolban. Ez lenne tehát a kúria.
- Hát itt vagyunk. - jelenti ki a novícius, bár inkább izgalmában teheti, mint sem hogy bármiféle információt átadjon, hiszen egyikünk sem vak. Ha pedig már nem vagyok az, el is kezdek kutakodni a távolban , alakokat, kultistákat, vagy szörnyeket keresve, mielőtt azonban még bármit is észrevennék, puffanást hallok valahol mögöttem, mire pedig hátrafordulok, Kylin látom a földön összeesve. Mielőtt még bármit tehetnénk, Jeroboám alakja jelenik meg, és emeli fel játszi könnyedséggel a lányt.
- Én figyelmeztettelek titeket. Az emberek meghalnak a tűzben. – és szinte belehallom a vádló hangsúlyt, annak ellenére, hogy a nefilimeknek szokásuk érzelem nélkül beszélniük. Úgy tűnik hiába védte meg az égéstől a talizmán, a hő is elég volt ahhoz, hogy elveszítsük. Jól indul a küldetés érdemi része. Kár érte, csinos is volt, és az előző harcban úgy tűnt, hogy fegyverrel a kezében sem elveszett. Tökéletes alkalom lett volna ez arra, hogy felajánljam a kimenekítését az erdőből, és egyúttal én sem felszívódjak, de így hogy Jeroboám is elbírja, nagy valószínűséggel a többiek is gyorsan kapcsolnának miért is visszakozom. Aztán még ott van az is, hogy ha sikerrel járunk, úgy semmi nem jut majd nekem a dicsőségből, sőt, sem a novícius, sem a nővér nem felejti majd el megemlíteni az érseknek, hogy milyen szépen kereket oldottam. Maradni kényszerültem. Ennek ellenére odafutok Kylinhez.
- Nővér, tud érte tenni valamit? - kezdem el vizsgálni amennyire tudom, hogy él e még. Ránézésre csak elájult. – Kitudod vinni, Jeroboám? - nézek rá félangyalra.
- Igen, jobb lenne, ha el tudnád vinni. - ért velem egyet a novícius. Nocsak, erre is képes?
- Csak a meleg. Ezen nem tudok segíteni. -válaszolta Gloria, aki közben szintén ott termett Kylin mellett, és homlokára tapasztott kézzel vizsgálta.
- Kiviszem. De addig nem tudok mellettetek lenni. A kultusz tábora a ház mögött van, de nem ajánlom hogy vakon arrafelé menjetek. – mondta a nefilim, majd látványosan csapott kettőt a szárnyaival, és eszméletlen sebességgel kezdett el kifelé suhanni az erdőből. Szárnyai már korábban lángra kaptak, és bármennyire is áll ez a legjobb tudásom szerint messze a nefilimektől, szerintem csak azért csinálja, hogy jól nézzen ki. Sajnos azonban mínusz egy emberrel is folytatnunk kell.
- Megvárjuk míg visszajön? - nézek kérdően Tristan felé reménykedve. Ez lenne a legbiztonságosabb megoldás, még akkor is ha kínszenvedés ebben a hőségben várakozni: a félangyal tudása az erdőről hasznunkra lehet, ha netalán menekülőre kellene fognunk a dolgot, vagy ha netalán a táborba, vagy a kúriába kell valahogy belopakodnunk.
- Legalább menjünk oda, közelebb, ott nem égnek a bokrok és kapunk egy kis levegőt. - Végülis miért ne sétáljunk közéjük?
- Egyedül attól tartok, hogy ha ők találnak meg minket, akkor onnan nincs visszaút. Ha mi kezdeményezünk és bepróbálkozunk a beépüléssel akkor még sikerülhet.
- Általában a frontális megközelítés híve vagyok, de csak körülbelül tudjuk hány őrült vár ránk és milyen erejük van. Mindenképpen fel kell derítenünk a terepet, de úgy, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. – néz fel a kúriára - Amit könnyebb mondani, mint megtenni.
- Próbáljuk meg körül járni először az épületet, majd ha biztonságos a táv, a tábort is. Ha mozgás közben találnak ránk, úgy talán több esélyünk van magyarázkodni. - tanácsolom, mivel a nővérnek igaza volt. Vonzott ugyan a kúria is, de ha oda megyünk be először, hátrányba kerülhetünk: észrevesznek és bekerítenek, aztán vagy addig járnának ránk míg megölnek, vagy kiéheztetnek. No meg persze ott az a „Próféta” is, amit a kölyök emlegetett, de nem tulajdonítok neki túl nagy lehetőséget, talán csak ezzel tartották sakkban a lázadozókat.
- Azért jöttünk, hogy eljátsszuk, hogy mi is csatlakozni akarunk, akkor miért nem tesszük? - szomorodik el a novícius - Ha itt téblábolunk, akkor tuti feltűnünk valakinek. - már csak nem is próbálkozom sem azzal, hogy szóban, sem azzal, hogy gondolatban magyarázzak neki, úgy sem tanulná meg, hogy néha előbb kellene gondolkodni, mint cselekedni.
- Amit Johannes atya mond abból kijöhetünk úgy, hogy a tábort keressük, és még szimatolunk is. -
- Legyen így. – egyez bele Tristan is, majd elteszi a kardját. Végre. Elindul, mi pedig egy széles körben követni kezdjük, ám még mielőtt sokat haladnánk, egy lényt látunk meg az épület sarkánál. Mintha egy lángokból álló szellem lenne, fényesen ragyog, és csöppet sem néz ki barátságosnak. Ahelyett hogy jobban megfigyelném, inkább lejjebb húzódom. A fantomhoz, vagy a kultistákhoz tartozik, esetleg az erdőhöz tartozik? Mindegy is, a lényeg, hogy eltudjunk osonni mellette.
- Azta! Tűzdémon? - hallom valahonnan magam mellől. Természetesen Jozef nem tudja befogni a száját, aminek hála a szellem észre is vesz minket. Sebesen megindul felénk, ám úgy három méter távolságban megáll. Egyelőre úgy tűnik nem támad, helyette karját lóbálva néz ránk, majd mély és elnyújtott hangon kérdez.
- Mit…kerestek…itt? – mintha csak nehezére esne a beszéd. Szenved, vagy más oka van rá? Felegyenesedem, hiszen úgysincs sok értelme annak, hogy tovább rejtőzködjek, majd magamhoz veszem a kezdeményezést, mindannyian jobban járunk, ha most én tárgyalok. Valami olyan választ keresek, ami nem árul el minket akkor sem, ha az őrültekkel van, és úgy sem, ha ellenük. Lassan válaszolok, és bármennyire is nem akaródzik, a szemébe nézek közbe, nehogy azt higgye félünk tőle.
- A megoldást, amire elhívattunk. - gyenge válasz ugyan, de elég ködös ahhoz, hogy kérdeznie kelljen, ha meg akar még tudni valamit, azzal pedig nem csak időt nyerünk, de információt is.
Ennek ellenére nem bízom ezt mindössze a lény válaszára, biztos vágyik valamire szellemként is – ez a vágy pedig árulkodó lehet. Rossz ötlet volt kutakodni utána. Halál. Ez a valami a halálára vágyik. Mástól is éreztem már ezt, sok ember volt szar helyzetben, és kívánta ezt, de az közel sem volt ahhoz, ami ebből áradt. Sóvárgott azután, hogy megszűnjön a létezése. Nem hittem, hogy lehet ennyire lehet vágyni a halált…de azt sem, hogy bármi után lehet így epedezni. Az arcomon végig gördülő két könnycsepp pillanatnyi – mielőtt elpárolgott volna – zökkentett vissza a valóságba. Nem volt nekem most energiám arra, hogy tovább játsszak ezelőtt a szerencsétlen előtt, de kénytelen voltam. Megköszörültem a torkom, mielőtt folytatni kezdtem volna, ám szerencsére még volt időm: előbb az ő válaszát hallgattam meg.
- Nem értem... a válaszodat. A mester... látni akar majd... titeket... Gyertek...
- Szerintem ez egy... idézett lény. Valakié. - hallom a nővér szavait hallkan.
- Ki a mestered akit szolgálsz? - Kíváncsi voltam, hogy reagál a szolgálat szóra. Ez lehet az, ami ekkora kín neki? Vagy a nővérnek van igaza, és az életbe kényszerítése okozza ezt?
- Felfrissülhetnénk előtte valahol? - szól bele a novícius, mivel erre az öt percre sem volt képes megállni, hogy hallgasson.
- Nem tudod? – kérdezi fenyegetően a lény, a lángjai pedig egyre erősebben izzanak. Úgy tűnik ez nem a megfelelő szóhasználat és válasz volt, Tristan egyre idegesebbnek tűnik, a dolog pedig immár el is indul felénk. - Ti nem…a mesterek…követői vagytok… - mutat ránk. Gondolkodás nélkül vagyok kénytelen rávágni valamit, mielőtt még ideérne.
- Újak vagyunk…valóban nem vagyunk még mindennel tisztában. - bólintok beleegyezően, abban reménykedve hogy sikerül átvernünk a szellemet. Társaim követik a példámat.
- Mi…követők vagyunk, csak ahogy az a – vajon mit akart itt eredetileg mondani? - …a társam mondja, nem vagyunk teljesen tisztában a…dolgokkal. - próbál meg ártatlan arcot vágni…nem megy neki, ráadásul nem is bírja idegekkel, hátrébb lép.
- De nagyon szeretnénk megismerni a mestert. - teszi hozzá Gloria.
Úgy tűnik kell egy kis gondolkodási idő a szellemnek míg felfogja a hallottakat, de végül pozitívan reagál.
- Jöjjetek. – indul el a ház mellett, mi pedig természetesen követni kezdjük.
- Köszönjük. - szólok oda neki, magam sem tudom miért. Csak nem…megsajnáltam?
- Nem válaszolt a kérdésemre. - válaszolja Jozef…fürdőzni tervezett az égő erdő közepén?
Érdekes, ahogyan menetelés közben odafigyel arra a szörny, hogy mindig egy tisztes távolságot tart a kúriától – ez a parancsa, vagy ő is tart attól, ami bent van? Ahogyan elérünk arra a pontra, ahol újra találkozik az erdő és a tisztás, egy nagyon szabályosan ültetett égő fákkal körülvett sátortábort veszünk észre. A sátrak lehet előbb voltak itt mint a fák? Nekromanták is vannak ám, nagyjából harmincan, és legalább kétszer annyi élőhalott. Szerencsére nem az erősebb fajtából: csontvázak és szellemek tarkítják a tündék és selfek sorait…ember ugyanis egyetlen sincs köztük. Ha mégis harca bocsátkoznánk velük, talán van esélyünk, attól függ mindannyian annyira erősek e mint akikkel korábban találkoztunk. A szellem végül egy nagyobb sátor elé vezet minket, és várakozóan áll meg. Kicsivel később a sátorajtó szétnyílik, és egy félmeztelen tünde lép ki rajta. Karjait és vállait hegesedő, égetett minták fedik. Ő lenne a főnök?
- Üdv, barátaim. - szólít meg mosolyogva minket, ameddig még csak Gloriára és Jozefre téved a szeme, ám amikor engem is meglát, hirtelen visszavesz a kedves hangnemből, és tekintete is hidegebbé válik - Nocsak, ez érdekes. Mit keres itt egy ember?
Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy tündének adom ki magam, de sem a kultúrájukról nem tudtam annyit amennyit kell, sem a kinézetem nem passzolt hozzá – még ha a dédnagyanyám tegyük fel tünde is lenne.
- Csatlakozni, mint ahogyan ők is. - válaszolok értetlen pillantással.
- Egy csapat vagyunk, senki nem mondta, hogy ember nem jöhet ide. - száll be Jozef is a dologba, gondolom a saját életét féltve.
- Végülis Abaddón dicsőségét mindenki látja. Még a... lesser races… tagjai is. - motyog valamit gondolom tündéül magában, majd folytatja. - A tegnapi térítőkkel érkeztetek? - kérdezi, ám még mielőtt válaszolhatnánk a szellemhez fordul, elküldeni azt - Te menj vissza őrjáratra. - mondja neki, az pedig engedelmeskedve el is indul arrafelé, amerről jöttünk.
A kérdése becsapós lehet, bár úgy tűnik elismerte, hogy az ő nagy tévképzetüket akarjuk szolgálni, nem akarom megismételni azt, amit a szellemnél eljátszottunk. Helyette látványosan bámulom és figyelem a tábort egyelőre, ahelyett, hogy válaszolnék. Ha újra kérdeznie kell, úgy talán többet tudunk meg abból mi is a helyes válasz. Persze ez csak egy terv maradt…
- Úgy vélem igen, ha azokra gondolsz, akik ideinvitáltak minket. - szól bele a novícius.
- De…nem egészen. - sóhajt színpadiasan a nővér - Mi először... megijedtünk. Így amikor végre megértettük, hogy az életünknek csak az ad értelmet, hogy Őt szolgáljuk, a térítők már elmentek, mi pedig igyekeztünk utólérni őket. Végül az egyik járőröző csapat igazított útba minket. - Ügyes. Vajon a rendházban gyakorolta a hazudozást?
- Itt vagytok, ez a fontos. - lép oda a nővérhez és finoman megérinti az arcát az ujjbegyeivel, aztán átlép köztünk a tábor közepe felé. Kissé megijedek mikor közelít, de úgy tűnik tényleg nem ellenségeskedik már. - Hallottátok a próféciát, felismertétek a haragotokban rejlő lehetőséget és idejöttetek. Ide, ahonnan gyenge rokonaink elfutottak, hátrahagyva minket, kitéve az emberek gonoszságának. De... - fordul hátra. - ...ezt nem nektek kell magyaráznom, nem igaz?
Még mindig nem értem: Abaddón, aki annyit ártott nekik, és annyi kedves fájukat felégette hogy lehet ilyen kedves a szemükben, hogy istenüknek tegyék meg? Arra amit mondott inkább nem szólalok meg, hiszen mit is tudhatnék én az emberek gonoszságáról…Addig azonban van lehetőségem egy fedőtörténetet kitalálni. Miért vagyok itt? Legyen bűnbánat. Igen, azért vezekelek, ahogyan a fajtársaim bántak a tündékkel és selfekkel. Ez még tetszeni is fog neki.
- Nem. Nem kell magyarázni. - remélem ő is csak hazudik, és nem azt várja, hogy megsajnáljam. A nővér a színjáték részeként ráteszi a kezét a novícius vállára és ő is bólint.
- Pont időben érkeztetek, barátaim. - fordul újra felénk - Hamarosan itt a visszatérés napja. Amint az előkészületek véget érnek, a Próféta elé járulunk és átadjuk neki Abaddón dicsőségének hamvait, hogy ezzel visszaszólítsuk őt hozzánk. Akkor pedig nem lesz hatalom, amely állva maradhat előttünk. Mi, a cserbenhagyottak, a Láng Fiai, a Hamuból Születettek elfoglaljuk Veronia koronáját.
Ambiciózus tervek, lehet nekünk is ideje valamit kitalálni arra, hogy most hogyan tovább. Ha elakarjuk intézni őket, akkor a vezetővel kellene kezdeni valami csöndes helyen, és úgy haladni lefelé a ranglétrán. Ha a többiek is olyan elhivatottak mint a foglyunk volt, úgy talán nincs is szükség arra, hogy mind a harminccal végezzünk, egy idő után szétszélednek. Ez azonban nem válaszolja meg, hogy mitől ég az erdő, nem hiszem hogy ők ilyen szintű mágiára lennének képesek. Talán az a próféta a kúriában tud valamit…
- Óóóóó! Abaddón hamvai? Megtaláltátok? A Próféta életre tudja kelteni? Milyen nagy hatalma lehet. Talán ti, a LÁng Fiai tápláljátok ennek az erdőnek a lángjait? Mi is csatlakozhatunk majd? - azt hihetném, hogy csak színjáték amivel a novícius próbálkozik, de mivel máskor is így szokott viselkedni…
- Lassabban... - mosolyog Jozefre a férfi, és folytatná is a mondandóját, de úgy tűnik elakadt. Helyette másról kezd el beszélni. - Még be sem mutatkoztatok. Az én nevem Aedan Ashtree, a Láng Fiainak útmutatója. És a hamvak itt vannak körülöttünk. - mutat körbe széles mozdulattal. - A lángok, amelyekbe Abaddón saját élete folyt, és égnek azóta is. Ha összegyűjtjük a lángokat, a Próféta egyesíti őket és újraalkotja belőlük azt, aki nem halt meg. Az Örökké Égőt.
Tovább nyomta a propaganda szöveget, én azonban azon gondolkodtam közben, hogyan mutatkozzam be. Minden bizonnyal nem fogják élve elhagyni ezt az erdőt, valamint a novícius és Gloria nővér előtt sem akarom bemutatni azt a szokásomat, hogy álneveket használ.
- Johannes Hagen. - hajtok fejet. Ha ennyire rajong a fajtájáért, biztos örül a behódolás jelének. Összegyűjteni a lángokat…talán ha mi tesszük meg ezt a procedúrát, és nem a próféta elé visszük, akkor az erdő rejtélye is megoldódik. – Hogyan segíthetünk?
- Jozef vagyok. - követi a példámat, majd folytatja – Köszönjük, hogy részt kínálsz e fontos feladatban.
- Az emberi nevelőm a Cornelia nevet adta nekem. - mondta utálattal, és én sem tudom eldönteni, hogy ez vajon igaz e. – Ne haragudj, de… hogyan lehet a lángokat összegyűjteni, mikor az egész erdő ég?
- Én Tristan vagyok, egy druida és egy ember gyermeke. Nem hiszem hogy bárki jobban ismerné a haragot nálam. – száll be a vezetőnk is végül.
- Sajnállak titeket. - fogja meg Gloria és Jozef vállát Aedan. - Elfojtva az emberek között, ahogyan régen én is. Te viszont… - fordul felém. Megfeszülve állok ott várom a mondandót, készen arra, hogyha kell, akkor bármikor futásnak eredjek. - …te látod, amit a fajtád nem. – ezek szerint még sem lesz rá szükség… - Te látod a gonoszságot és elítéled. Te bűnbánatot gyakorolsz és elfogadod az igazságot. Nem vagyunk bosszúállók, és nem vagyunk kegyetlenek. Mi nem eltörölni akarjuk az embereket, az Egyházat, csak felnyitni a szemüket. Mindenki, aki lát, velünk lehet a dicsőségben. De aki nem... - felemeli a karjait a feje fölé, a közeli fákról pedig a láng odagyűlik a kezei közé egy közepes méretű gömbbe  - … arra ez vár. Mert a mi erőnket csak kérni kell, nem könyörögni érte. Ez az erő, amely egykor gyáva rokonainké volt, most azonban Abaddónt, az Örökké Égőt szolgálja képes megszólítani a lángokat, ők pedig kegyesen válaszolnak nekünk. És... - itt lassan apróbbá nyomja össze a gömböt, míg diónyi nem lesz és a tenyerén, és a társaim felé nem nyújtja. Érdekes, hogy csak Gloria és Jozef az akit megtisztel ezzel. A saját helyzetemet értem, ember vagyok, de Tristant miért nem? - … ez az erő tanítható. Átadható, felnagyítható és kiterjeszthető. Akár az egész erdőre.
- Köszönöm. - suttogom amint befejezte a mondandóját, annak ellenére, hogy a vége felé már levegőnek nézett. Talán jobb is így. Tehát valamiféle varázslatot vagy erőt ad át a novíciusnak és Gloriának, vagy talán csak egy áldás? A self először érte nyúl, majd lehull a karja.
- Nem merem. - …Valamit megérthetnénk ebből az égő erdőből, és elutasítja. Szerencsére a nővér ennél okosabb: kinyújtja a kezét, és engedi hogy a golyó a kezébe süllyedjen. Amaz miután a bőréhez ér, hirtelen szétfolyik, körbe tekeri a kezét, a kézfején pedig megjelenik ugyanaz a jel, mint amit korábban is láttunk. Aedan mosolyogva szólal meg:
- Köszöntelek az új világ kapujában, húgom.

36Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szomb. Okt. 13, 2018 5:14 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Izgatottan megyek a többiekkel, mert jóérzés, hogy az én tervemet fogadták el. Talán órányit-kétórányit is mehetünk, nehéz megmondani a folytonos fojtogató hőségben. A háttérben folyamatosan lehet hallani valami motoszkálást, távoli hangokat amit valószínűleg a nekromanták okoznak, de egyik sem ér olyan közel hozzánk, hogy lássuk is őket
Egyszer csak ritkulni kezdenek a fák és olyan tíz lépésnyire végük is szakad, helyet adva egy hatalmas, háromemeletes épületnek.
- Hát itt vagyunk. - lehelem és a szemem gyorsan körbefordul, hogy felmérjem mennyire néznek meg minket és jön-e felénk valaki.
Hirtelen nyögés, majd egy puffanás hallatszik a hátam mögül. Visszanézek és azt látom, hogy Kylin összeesik és mozdulatlanul hever a földön. Mintha csak egy papírlap égne el, Jery alakja előtűnik és meglepő erővel karolja fel a féltünde lányt a térde és a válla alatt
- Én figyelmeztettelek titeket. Az emberek meghalnak a tűzben.
- Nővér, tud érte tenni valamit? - fut Kylinhez az atya és ha nem ismerném, még azt hinnem aggódik. - Kitudod vinni, Jeroboám? - néz a nefilimre.
Én értetlenül nézek az összecsukló íjászlányra, mert nem érzek semmi olyan változást magamon, amiről Jery beszél.
- Nekem semmi bajom, tehát nem az "emberekkel" van gond. - rázom meg a fejem.
Azonban egyre nagyobb a gyanúm, hogy Johannes-nél ez valami terv része, mert hát annyira nem önmaga........
- Igen, jobb lenne, ha el tudnád vinni. - értek azért egyet azért vele, mert Kyliannak nem kívánok semmi rosszat.
Persze Gloria nővér is azonnal az íjászlányhoz ugrik aggódó arccal vizsgálgatva, bár róla is szakad a víz.
- Csak a meleg. Ezen nem tudok segíteni. - rázza meg a fejét.
- Kiviszem. De addig nem tudok mellettetek lenni. A kultusz tábora a ház mögött van, de nem ajánlom hogy vakon arrafelé menjetek. - feleli a nefilim, miközben csap kettőt a szárnyaival és derékmagasságig emelkedik.
A szárnyai újra lángrakapnak, de láthatólag akarattal csinálja, mert egyáltalán nem tűnik úgy, mintha hátránya származna belőle. Egy piruettel megfordul, aztán egy vágtató ló sebességével ellöki magát és kifelé suhan az erdőből.
Félelmetes és bámulatos látvány azt meg kell hagyni.
- Megvárjuk míg visszajön?- kérdezi meg az atya Tristan-tól, ahogy eltűnnek.
- Legalább menjünk oda, közelebb, ott nem égnek a bokrok és kapunk egy kis levegőt. - intek a kúria felé. - Különben is régen rossz, ha már az angyalnak kell beavatkoznia, így akár menézhetjük azt a tábort is. - javasolom.
Én nem vagyok az óvatos közelítés híve, ez biztos látszik.
A nővér először az inkvizítorra, aztán rám néz és érzem a tekintetén, hogy nem tetszik neki, hogy állandóan ellentmondunk egymásnak. Na, de ha egyszer ....muszáj!
- Egyedül attól tartok, hogy ha ők találnak meg minket, akkor onnan nincs visszaút. Ha mi kezdeményezünk és bepróbálkozunk a beépüléssel akkor még sikerülhet.
Tristan megcsavargatja verejtékben úszó haját.
- Általában a frontális megközelítés híve vagyok, de csak körülbelül tudjuk hány őrült vár ránk és milyen erejük van. Mindenképpen fel kell derítenünk a terepet de úgy, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. - ekkor felnéz a kúriára. - Amit könnyebb mondani, mint megtenni.
- Próbáljuk meg körüljárni először az épületet, majd ha biztonságos a táv, a tábort is. Ha mozgás közben találnak ránk, úgy talán több esélyünk van magyarázkodni. - mondja az atya.
- Azért jöttünk, hogy eljátsszuk, hogy mi is csatlakozni akarunk, akkor miért nem tesszük? - biggyesztem le a szám, mert azt érzem, mintha visszakoznának. - Ha itt tiblábolunk, akkor tuti feltűnünk valakinek.
Persze Tristan a főnök és sokat adok a nővér szavaira is, mert mindig bölcsen dönt, így csak vágyakozva nézem az épületet, miközben elepedek egy kis hűvös szellőért.
- Amit Johannes atya mond abból kijöhetünk úgy, hogy a tábort keressük, és még szimatolunk is. - egyezik bele Gloria is a tervbe, így nem szólhatok egy szót sem.
- Legyen így. - bólint Tristan, aztán kardját a köpenye alá rejtve elindul.
Minden jobb, mint ott álldogálni a lángoló növényzet között, így habozás nélkül trappolok Tristan nyomában, de természetesen amikor megjelenik az épület sarkánál egy fényesen ragyogó, lángokból álló szellem, majd kiugrik a szívem az izgalomtól.
- Azta! - szökik ki a számon észre sem véve, hogy mit tesznek a többiek. - Tűzdémon?
- Szerintem ez egy... idézett lény. Valakié. - motyogja a nővér.
A szellem felénk fordul, és jól láthatóan észrevesz, aztán sebesen megindul felénk.
Azt hiszem már elkéstünk azzal, hogy megpróbáljunk elbújni előle, és akármi is ez az biztos, hogy nem szeretném, ha a keblére ölelne, még ha barát is, ami itt eléggé valószínűtlen.
Olyan három méterre megáll lazán maga mellet lógatva a karjait ránk néz. A lángropogásból lassan egy hang alakul ki, mély és elnyújtott.
- Mit... kerestek... itt?
Az atya kapcsol először és meg kell adni, hogy eléggé homályosan válaszol ahhoz, hogy ez bármit is jelentsen.
- A megoldást, amire elhívattunk. - hallatszik halk hangja.
Nem igazán akaródzik most megszólalni, így csak biccentek.
Tristan óvatosan a kardja markolatára csúsztatja a kezét, de úgy tűnik nem akar beavatkozni.
A lény szinte meg sem mozdul, egy helyben lebeg, csak a lángok táncolnak rajta.
- Nem értem... a válaszodat. - feleli az atyának. - A mester... látni akar majd... titeket... Gyertek...
Hát ez jól kezdődik! sóhajtok magamban, de fogalmam sincs, hogy mit tehetnénk ez ellen a lény ellen, bár reménykedek azért, hogy valahogy meggyőzzük.
- Ki a mestered akit szolgálsz? - kérdezi Johannes, de valahogy furcsa a hangja és mikor odanézek, könny csillan az arcán. Döbbenten meredek rá.
~ Valahol elhagytuk az igazi inkvizítort? ~ merül fel bennem, de most nem agyalhatok ezen. ~ Vagy alán ez a valami belemászott a fejébe? ~
- Felfrissülhetnénk előtte valahol? - próbálom húzni az időt én is.
- Nem tudod? - kérdezi a jelenés, lángjai pedig hevesebben lobbannak fel.
Tristan egyre jobban fészkelődik.
- Ti nem... a mesterek követői... vagytok... - a szellem keze elindul felfelé, lassan felétek mutatva.
- Újak vagyunk...valóban nem vagyunk még mindennel tisztában. - vágja rá gyorsan az atya.
- Mi ....követők vagyunk, csak, ahogy az a.....a társam mondja, nem vagyunk teljesen tisztában a.....dolgokkal. - vágok olyan ártatlan és málé képet, amennyire csak tudok és azért biztos, ami biztos hátra lépek.
Azok a lángoló karok........jobb a biztos távolság, bár én inkább a köpeny alatt a kulacsomat ragadom meg. A víz talán ad egy kis időt.
- De nagyon szeretnénk megismerni a mestert. - teszi még hozzá Gloria nővér is.
A szellem vár egy másodpercet, aztán leengedi a karjait.
- Jöjjetek. - mondja végül, aztán elindul a ház mellett.
- Köszönjük. - tűnik fel egy mosoly az inkvizítor arcán, talán a megkönnyebbüléstől, hogy nem lett harc?
Minden esetre sok időt nem tudtunk húzni.
- Nem válaszolt a kérdésemre. - súgom oda a többieknek, bízva benne, hogy a tüzes lény meghallja, de mivel a többiek elindulnak én is megyek.
Valahogy nem tűnik olyannak, aki tudja mi fán terem a megtévesztés, inkább olyan, mintha csak nagyon egyszerű, egyenes kommunikációra képes......amire utasítják például.
A szellem csak megy vagyis inkább lebeg előttünk, egyenesen a kúria mögé attól tisztes távolságot tartva.
Ahol az erdő és a tisztás újra találkozik, egy nagyon szabályosan ültetett égő fákkal körülvett helyen sátrak állnak.
A nekromanták is vagy harmincan lehetnek, a legtöbbjük tünde, de vannak köztük selfek is. És rengeteg élőholtat pillantok meg, legalább minden kultistára jut kettő, bár ezek a leggyengébb szenes csontvázaktól a hasonló lángoló szellemekig terjednek. Nem a legerősebbek szerencsére, de hát még nem láttam mindent.
Persze igyekszem mindent megnézni és azt is felmérni, hogy merre menekülhetünk, ha rosszra fordulnak a dolgok. Bár, ahogy elnézem hányan és kik vannak itt.......
A szellem végül megáll egy nagyobbacska sátor előtt, ahol kisvártatva a sátorajtó szétnyílik, és egy félmeztelen tünde férfi lép ki rajta, karjain és vállain hegesedő, látszólag égetett mintákkal.
- Üdv, barátaim. - szól mosolyogva, ahogy végignéz Glorián és rajtam, Johansonon azonban megakad a szeme és összeugrik a szemöldöke. - Nocsak, ez érdekes. Mit keres itt egy ember?
- Csatlakozni, mint ahogyan ők is. - adja az értetlent az atya és valóban, most már feltűnik, hogy embert eddig egyet sem láttam.
Hát ebből, hogy mászunk ki?
- Egy csapat vagyunk, senki nem mondta, hogy ember nem jöhet ide. - bököm ki, bár sosem gondoltam volna, hogy pont én fogom menteni Johannes bőrét.
- Végülis Abaddón dicsőségét mindenki látja. Még a... lesser races… tagjai is. - vált egy pillanatra az anyanyelvére, amit így nem értetek. - A tegnapi térítőkkel érkeztetek?
Közben a szellemhez fordul.
- Te menj vissza őrjáratra.
A jelenés erre megfordul és ahogy idejöttünk vissza is lebeg.
- Úgy vélem, igen, ha azokra gondolsz, akik ideinvitáltak minket. - válaszolok, mert az atya hirtelen megnémult és a sátrakat bűvöli.
- De... nem egészen. - sóhajt egy nehezet a nővér és lehajtja a fejét, mintha szegyenlene valamit. - Mi először... megijedtünk. Így amikor végre megértettük, hogy az életünknek csak az ad értelmet, hogy Őt szolgáljuk, a térítők már elmentek, mi pedig igyekeztünk utólérni őket. Végül az egyik járőröző csapat igazított útba minket.
~ Nagyon okos! ~ pillantok elismerően Gloriara, hogy mindenre gondol.
- Itt vagytok, ez a fontos. - lép oda a nővérhez a férfi és finoman megérinti az arcát az ujjbegyeivel, aztán átlép közöttünk a tábor közepe felé. - Hallottátok a próféciát, felismertétek a haragotokban rejlő lehetőséget és idejöttetek. Ide, ahonnan gyenge rokonaink elfutottak, hátrahagyva minket, kitéve az emberek gonoszságának. De... - fordul hátra. - ...ezt nem nektek kell magyaráznom, nem igaz?
Az atyának meggörnyed a válla és a képe is fancsali, de ha nem ismeri valaki nagyon meggyőző a bűnbánata.
- Nem. - próbálok valamiféle elhivatottságot vinni a hangomba, mert gondolom ezt várja és a megbántottságban van már elég jártasságom, igaz az utóbbi időben már Norven atya révén kigyógyultam belőle. - Nem kell magyarázni. - nézek a mellém érkező és a vállamat megszorító, együttérző nővérre.
- Pont időben érkeztetek, barátaim. - fordul felénk a tünde. - Hamarosan itt a visszatérés napja. Amint az előkészületek véget érnek, a Próféta elé járulunk és átadjuk neki Abaddón dicsőségének hamvait, hogy ezzel visszaszólítsuk őt hozzánk. Akkor pedig nem lesz hatalom, amely állva maradhat előttünk. Mi, a cserbenhagyottak, a Láng Fiai, a Hamuból Születettek elfoglaljuk Veronia koronáját.
- Óóóóó! Abaddón hamvai? Megtaláltátok? - adom a lenyűgözöttet, hátha még többet mond. - A Próféta életre tudja kelteni? Milyen nagy hatalma lehet. Talán ti, a LÁng Fiai tápláljátok ennek az erdőnek a lángjait? Mi is csatlakozhatunk majd?
Ha azt látják, hogy csodáljuk őket, akkor könnyebb velük szót érteni gondolom.
- Lassabban... - kezdi mosolyogva a tünde rám nézve, de láthatóan még mondani akar valamit csak elakad. - Még be sem mutatkoztatok. Az én nevem Aedan Ashtree, a Láng Fiainak útmutatója. - teríti szét az ujjait a mellkasán. - És a hamvak itt vannak körülöttünk. - mutat körbe széles mozdulattal. - A lángok, amelyekbe Abaddón saját élete folyt, és égnek azóta is. Ha összegyűjtjük a lángokat, a Próféta egyesíti őket és újraalkotja belőlük azt, aki nem halt meg. Az Örökké Égőt.
Talán kicsit túl lőttem a célon a sok kérdéssel, de aztán megnyugszom, amikor felvillantja a mosolyt és még választ is kapok. Én is vigyorogni kezdek, hiszen fő a bizalom.
- Johannes Hagen. - hajt fejet először az atya, mintha végre magához tért volna. - Hogyan segíthetünk?
Azt nem tudom, hogy a saját nevem vajon jó lesz-e ide, hiszen valószínűleg nem vetne rám jó fényt, hogy emberek neveltek, bár.....lehet mégis.....megmagyarázhatná a haragot.
- Jozef vagyok. - hajolok meg felé elegánsan. - Köszönjük, hogy részt kínálsz e fontos feladatban.
- Az emberi nevelőm a Cornelia nevet adta nekem. - vegyített ügyesen egy kis undort a hangjába Gloria nővér, bár ez a név nekem nem volt ismerős, valószínűleg a világi neve lehetett. - Ne haragudj de... hogyan lehet a lángokat összegyűjteni, mikor az egész erdő ég?
- Én Tristan vagyok, egy druida és egy ember gyermeke. Nem hiszem, hogy bárki jobban ismerné a haragot nálam. - feleli a féltünde is.
- Sajnállak titeket. - teszi rá a kezét Aedan Gloria és az én vállamra. - Elfojtva az emberek között, ahogy régen én is. Te viszont... - néz az inkvizítorra. - … te látod, amit a fajtád nem. Te látod a gonoszságot és elítéled. Te bűnbánatot gyakorolsz és elfogadod az igazságot. Nem vagyunk bosszúállók, és nem vagyunk kegyetlenek. Mi nem eltörölni akarjuk az embereket, az Egyházat, csak felnyitni a szemüket. Mindenki, aki lát, velünk lehet a dicsőségben. De aki nem... - felemeli a karjait a feje fölé, ekkor érzem, ahogy elönt a mágia, a közeli fákról pedig a láng odagyűlik a tünde kezei közé egy labda nagyságú golyóbisba. - … arra ez vár. Mert a mi erőnket csak kérni kell, nem könyörögni érte. Ez az erő, amely egykor gyáva rokonainké volt, most azonban Abaddónt, az Örökké Égőt szolgálja képes megszólítani a lángokat, ők pedig kegyesen válaszolnak nekünk. És... - itt lassan apróbbá nyomja össze a gömböt, míg diónyi nem lesz és a tenyerén felénk nyújtja. - … ez az erő tanítható. Átadható, felnagyítható és kiterjeszthető. Akár az egész erdőre.
- Köszönöm. - bólint Johannes atya, de nem lép közelebb.
A szavai, annak ellenére, hogy ellenségnek kéne tartanom, megérint, hiszen nem az öldöklés vágya hajtja őket, de sajnos rossz istent választottak magunknak.
Szívesen mondanám neki, hogy láthatták mit tett Abbaddón, majdnem elpusztítva mindent, de akkor elárulnák mindenkit, így csak lehajtom a fejem, hogy ne olvashasson bennem.
Mikor az összegyűjtött lángból készített golyót felém nyújtja, először önkéntelenül nyúlok felé, mert ámulatom erőt vesz rajtam, de mielőtt még hozzá érnék, lehull a karom.
- Nem merem. - nyögöm ki és tényleg nem tudom, hogy mit tenne velem az az összegyúrt tűz.
Azonban a nővér kis habozás után elveszi a tűzgolyót és az hirtelen mintha szétfolyna, körbetekeri a kézfejét és hirtelen nekinyomódik a kézhátának
Halkan felszisszenek, mert látványnak elég fájdalmas, de alig pár másodpercig marad meg a láng, utána eltűnik, helyén csak ugyanaz a folt marad, amit a fiatal fiún, a foglyunkon láttunk.
- Köszöntelek az új világ kapujában, húgom. - mosolyodik el Aedan a nővérre nézve.


37Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Vas. Okt. 14, 2018 10:28 pm

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona

Oonagh hamar hozott is egy kisebbfajta hordót és frissnek kinéző rozskenyereket. A hordóban, amit valami világosabb színű fából készítettek, amilyet eddig még nem láttam, víz volt. Scarlet házának egyik szobájában kínáltak meg minket vele, ami egyszerre lehetett ebédlő, társalgó, konyha és nappali a falucska fénykorában.
- Sajnos csak ennyivel tudunk titeket fogadni, több nem igazán jut. - Mondta a vendéglátónk. Beértünk, és leültünk.
- Ezt is nagyra értékeljük. - Csatlakoztam a többiekhez, akik mind köszönetet mondtak már előttem, és erősen gondolkoztam, hogy az ehhez hasonló lényeknek miért van szükségük táplálékra, hogy megmaradjanak. Elvettem egy darab kenyeret, törtem belőle, és bekaptam.
- Igazán nem kellett volna, nagyon köszönjük. - Mondta utánam Edem, Scarlet pedig beszélni kezdett.
- A történet kezdete, azt hiszem, ismerős lesz. Emberek és vámpírok háborúztak, aztán egyszer csak megjelent egy fenevad, aki úgy hívta magát Abaddón. Lord Amberglade nem igazán hitt a dologban, jobban lefoglalta a királyi udvarból jövő politikai nyomás, minthogy a nyolcvan nap alatt felkészült volna. Így aztán amikor a sárkány lesújtott ránk, védtelenek voltunk. Menekültünk, beljebb és beljebb, míg végül elkeseredésünkben minden szem rám szegeződött. - Állt meg egy pillanatra sejtelmesen.
- És hogy-hogy az erdőnek csak ezt a kis területét sújtotta? Más területek is a lángok áldozatává váltak, mégsem égnek folyamatosan. Esetleg nem lehet tudni valami a tűz természetéről? Ennek különböznie kellett a többitől, amivel Veronia többi részét sújtotta. - Vonta le a következtetést Tessa, nekem viszont máson akadt meg a figyelmem.
- Rád? Miért bámult mindenki rád?
- A tűz az csak tűz, ugyanolyan, mint Veronián mindenhol. Hogy miért ég nem tudjuk, de hogy mi miért égünk, az sajnos nekem köszönhető. Régen, még fiatal koromban druida voltam, természetpap és sokat segítettem apró-cseprő dolgokkal a helyieket. És amikor a káosz a tetőfokára hágott mindenki tőlem várta a megoldást, noha az urunk hatalmasabb volt. De szerencséjükre vagy balszerencséjükre ismertem valakit, aki nála is hatalmasabb: a tündérkirálynőt, Titániát. - Válaszolt egyszerre mindkettőnknek. Tessa kifogyott a szavakból, nekem viszont elkerekedett a szemem.
- Titánia? Hol? Hogyan? - Kérdeztem izgatottan az ismerős név hallatán. - És hogyan ismerted meg?
- A tűz nem árthat a tűznek... - Jegyezte meg egész halkan Edem, de túl izgatott voltam ahhoz, hogy foglalkozzak vele.
[1{- A hogyan nem lényeges. A lényeg, hogy megüzentem Titánia királynőnek a helyzetünket, ő pedig minden erejét bevetette, hogy segítsen rajtunk. Birodalmának minden mágiáját felhasználta, hogy megfékezze Abaddón tüzét, de sajnos egy angyal ereje mellett még a tündérkirálynő is semmit jelentett. Egy valamit azonban elért, az utolsó pillanatokban, mikor azt hittük mindnyájan odaveszünk és behunyt szemekkel vártuk a véget. Mikor feltekintettünk... Nos... -[/color] Nyújtotta ki Scarlet maga elé a kezét, megnézve azt. - … ezt láttuk. Nem tudjuk hogyan csinálta, de valahogy megőrizte az életünket, még ha ebben a különös formában is. - Fejezte be.
- Tehát Abaddón tüzével kevert tündérmágiáról van szó. - Mondta végül Tessa. - De említette Oonagh, hogy mások is voltak már itt előttünk, akik nem élték túl... Vagyis ezt rajtunk kívül másnak nem is meséltétek? - Kérdezte, de arra nem reagáltam igazán.
- Az őstündék hatalmasak… - Mondtam elismerően.
- Elmondtuk mindenkinek, aki nagyon tudni akarta. - Mosolyodott el Scarlet, ahogy Tessára nézett. - Ami miatt végül nem élték túl az az, hogy tovább kérdeztek. De ha jól sejtem ti is erre készültök. - Mondta, és érezhetően megfagyott a légkör.
- Miért volt vétek, hogy tovább kérdeztek? - Kérdezte Damien csöndesen.
- Nem ők végeztek velük, hanem a tudás amit megosztottak... Ugye van itt valami, ami elvakíthatja kincset kereső kalandorok vagy a hatalomra éhező uralkodók ítélőképességét? - Dobta be Edem az ötletet, de nem volt teljesen butaság, ezt alátámasztotta Scarlet bólintása, miután kinevette a lányokat.
- Attól függ, mit keresnek a kalandorok. Arany nincs itt, sem drágakövek. De van rengeteg rejtély és kibogozni való részlet, amit még én sem értek. - Mondta sejtelmesen. Tessa erőt vett magán, köhintett, és folytatta.
- Talán most vagyunk elegen, hogy megpróbáljuk közösen felgöngyölíteni a rejtélyt. - Mondta. De kis magabiztos lett hirtelen.
- Nem is arany vagy kincsek azok, amiket keresünk. Szóval ha emiatt vesztették életüket, reménykedhetünk, hogy nem esünk ebbe a hibába. - Próbált Mina pozitív maradni.
- Ahogy Oonagh már tudja, Sir Nicholas Amberglade megbízásából vagyunk itt. Ki kell derítenünk, mi folyik itt, és ha lehet, megszüntetni a lángolást. Ebben tud segíteni? - Kérdeztem Scarletet végre a tárgyra térve, és reméltem, hogy nem fogja azt hinni, hogy feltett szándékunk ezzel együtt őket is likvidálni.
- Ha nem tud, esetleg egy bizonyos Jerobeám talán igen. Önök is találkozhattak vele, elég feltűnő jelenség azokkal a szárnyakkal a hátán. Biztos köze van az itt történtekhez és az is hogy sokat tud amit mi nem. - Nyögte közbe Edem.
- Ahogy mondtam, nem tudom, mi miatt ég még az erdő. Ha tudnám, hogyan lehet megszüntetni, nem gondoljátok, hogy már megtettük volna? -Mondta felém és Tessa felé fordulva, aztán Edemre nézett. - Te találkoztál a nefilimmel?
- Akkor ő miért nincsen itt? Ha pedig Scarlet ismeri, akkor nem hinném, hogy túl sok esély lenne arra, hogy majd ő megoldja. - Fortyant fel Tessa Edemre nézve.
- Annak a tündérvarázslatnak a következtében lettek ilyen... tűzlényekké? – kérdezte a vámpírlány óvatosan, kissé megkésve.
- Mivel ez azután történt, hogy Titánia közbeavatkozott, feltételezem, igen. - Mondtam Minának, kissé rosszkedvűen attól, hogy ilyen nyilvánvaló hibámra mutattak rá. „Miért érdekes a nefilim?” kérdeztem volna, de rájöttem, hogy ez most túlságosan hülye kérdés ahhoz, hogy feltegyem, így csöndben maradtam.
- Igen, míg egyedül voltam az erdőben megszólított. Nem tűnt ellenségesnek, de óva intett a tovább haladástól. Annyit mondott, hogy a történtek egy büntetés majd mielőtt többet kérdezhettem volna eggyé vált a tűzzel. - Válaszolt Edem a kérdésre - Talán mert nem tudta, hogy ebéddel várják... Nem azaz ő feladata, hogy minket segítsen. Figyelmeztetett és ez is több volt annál. DE még is jó kiindulásnak tűnik ez a fickó. - Fejezte be.
- Feltételezhetően, ez egy jó kifejezés. Mi is csak feltételezünk, nem láttuk a mágiát, az egyetlen, aki tudja mi történt az Titánia. - Mondta most Minát és engem célozva, ezután pedig újból Edemhez volt néhány szava. - Talán igazad van, de veszélyes. A kultisták, akik az erdőben vannak, úgy nevezik, hogy a Próféta. Nem tudjuk mikor érkezett, mintha mindig is itt lett volna. - Mondta. - Kultisták? - Rökönyödtem meg. Ennél rosszabb már nem lehetne.
- És talán még egyet is ért a büntetéssel. - Tette hozzá Tessa, majd folytatta. - Nem igazán ismerem a tündérek mágiáját, annyit tudok, hogy ők maguk is részben annak tekinthetőek, ami által könnyebben is tudják talán azt formálni. De gondolom, ti jobban utánanéztetek már ennek. - Nézett a tűzlények felé.
- A segíteni vágyó felfedezők remélhetőleg nem érdemlik ezt a büntetést. - Jegyezte meg Damien, a vámpírlány pedig megszólalt. - Titániát... megtalálhatjuk?
Minára néztem, és beszédre nyitottam a számat, de aztán becsuktam. A tündérek ritka kiszámíthatatlanok, semmi se biztos, csak ami már megtörtént. Néha az se.
- Hát a mifélénk sose a hosszú életükről volt híres… - Jegyezte meg Edem, bár nem egészen tudtam, hogy mire.
- Megtalálni nem lehet, de kapcsolatba lépni vele igen. De egy bonyolult és költséges rituálé, ami nem is biztos, hogy elvégezhető a jelen körülmények között. A tündéreknek nem lehet utánajárni. Gyakran ők maguk sem tudják, mit tesznek, Titánia pedig egészen különleges. - Fejezte be.
- De ő még mindig jobban tudhatja, mint mi - nézek rá. - Milyen rituáléról van szó? Miért nem elvégezhető? - Kérdezte óvatoskodva.
- Gondolom a tűzhöz nem akarna közel jönni egyik rakoncátlan kis tündére se. - Kuncogtam fel magamban, majd rájöttem, hogy ezt rajtam kívül senki nem értené, ezért gyorsan lefagyott az arcomról a mosoly, és elhallgattam.
- A rituáléhoz zöld levél kell, ráadásul nem is akármilyen. Kőrislevél, ami csak egyetlen helyen nőtt egész Amberglade-ben. Az urunk családi kúriájának nagycsarnokában. - Adta a magyarázatot. Ezt egyáltalán nem értettem, teljesen logikátlannak tűnt, a tündérek se lehettek ennyire megmagyarázhatatlanok.
- Amberglade-ben lehet. De máshonnan tudnánk szerezni. - Mondta optimistán Tessa.
- Sir Nicholas konkrétan említette a kúriát, és ha jól emlékszem, azt is, hogy meglátogassuk... így hát nem látom akadályát, hogy odamenjünk és szerezzünk abból a levélből. - Jött Damien a másik alternatívával.
- Várjunk csak. Tessa, honnan? - Fordultam a lány felé, miután rájöttem, hogy a naivitást is be kell határolnia a józan észnek, majd Scarletre néztem. - Egy nagycsarnokban? Milyen nagycsarnokban nő egyedüliként a közelben egy kőrisfa? - Mondtam szinte kifakadva. Ezután Idát kerestem meg a szememmel.
- Önnek ebből nem furcsa semmi? - Kérdeztem hitetlenkedve.
- Tündék. - Legyintett egyet Ida, aki eközben inkább a háttérbe húzódott. - Szokásuk egy-egy ősöreg fa köré építeni a házaikat. Az ötlet pedig jó, Tessa, de nincs időnk átkelni egész Veronián kőrisfa után kutatva. Engem inkább a kultisták zavarnak. Mióta vannak itt? - Kérdezte Scarlettől.
- Egy hónapja, talán. Gyönyörűnek találják a lángokat és mindenféle ocsmány halottakat támasztanak ki belőlük. Ahogy mondtam, azért nem tért vissza senki, mert kérdeztek. Csak Titánia tudja, mit tett velünk és talán azt is, mit lehet vele tenni. De Titániát csak úgy lehet megszólítani, ha elmentek a kúriába és elhoztok egy levelet egy fáról, amely azóta talán már ott sincs. - Fejezte be. Gyanús, de észrevétlen pillantásokat vetettem Minára. Ő sem vélekedik másképp… de nem akartam messzemenő következtetéseket levonni.
- Talán a kultistákkal kéne kezdenünk? - Kérdeztem. - Nem tudom, én nem örülnék „mindenféle ocsmány halottal” való találkozásoknak, ha itt élnék. Igazából még így se, hogy nem itt élek. - Mondtam inkább, és Tessa is inkább elterelte a témát.
- Azok a bizonyos többiek is a kúriába mentek?
- Ha ki tudjátok irtani őket, csak nyugodtan. Kellemetlenek, de én nem tudtam elüldözni őket. - Felelt Scarlet, Tessa kérdésére pedig bólintott.
- Oda. Hogy a kultisták végeztek velük vagy a lángok, esetleg a Próféta, azt nem tudom. - Vallotta be, mire Ida felsóhajtott és közelebb sétált.
- Akkor hát, merre tovább? - Kérdezte.
- A kultisták tűnnek a biztosabb pontnak... először meglátogathatjuk őket akkor..
- Már ha tudod, hol vannak. Szerintem a kúria felé menjünk, előbb-utóbb úgyis el kell jutnunk oda. - Vágtam Mina szavába, és úgy tűnik, Tessa sóhaján kívül én voltam a meggyőzőbb.
- Jól van. Iránya a kúria, és ha közben találkozunk ezekkel a kultistákkal elbeszélgetünk velük. - Zárta Ida rövidre a megbeszélést. Egyszerre voltam kíváncsi és féltem, hogy mi lesz még itt.

https://questforazrael.hungarianforum.net/t866-lance-kalver-how-to-screw-a-child-s-life https://questforazrael.hungarianforum.net/t875-lance-kalver

38Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Vas. Okt. 14, 2018 11:31 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida

Nem sokkal az után, hogy bekísértek minket a ház egyik szobájába, Oonagh egy kisebb hordóval és egy tál rozskenyérrel a kezében tért vissza.
- Sajnos csak ennyivel tudunk titeket fogadni, több nem igazán jut – szólalt meg Scarlet.
Ha egy komplett lakomát tett volna le elénk, valószínűleg az se érdekelt volna minket jobban, mindannyian tűkön ülve vártuk, hogy mesélni kezdjen.
- Köszönjük - vettem el egy kenyeret, majd kíváncsian figyeltem.
A többiek is hasonlóan tették, sorban mindegyikük elvett egy-egy kenyeret.
- Nagyon köszönjük. Tökéletes ez most.
- Ezt is nagyra értékeljük. -
- Igazán nem kellett volna, nagyon köszönjük.
Kezdetben aggódtam, hogy nehéz lesz rábírni arra, hogy beszélni kezdjen, és számunkra hasznos információkkal lásson el bennünket, de nemsokára kiderült, hogy felesleges volt, mert miután mindannyiunk érdeklődve tekintett feléje, bele is kezdett a regélésbe.
- A történet kezdete azt hiszem ismerős lesz. Emberek és vámpírok háborúztak, aztán egyszer csak megjelent egy fenevad, aki úgy hívta magát Abaddón. Lord Amberglade nem igazán hitt a dologban, jobban lefoglalta a királyi udvarból jövő politikai nyomás, minthogy a nyolcvan nap alatt felkészült volna. Így aztán amikor a sárkány lesújtott ránk, védtelenek voltunk. Menekültünk, beljebb és beljebb, míg végül elkeseredésünkben minden szem rám szegeződött.
Figyelmesen hallgattam a történetet, mely valóban nem sokban különbözött egy korábbival. Abaddón ténykedéseiről nehéz többet megtudni, mint ami a maga után hagyott nyomokból kiderül, azonban akkor is túl soknak éreztem a sötét foltot.
- És hogy-hogy az erdőnek csak ezt a kis területét sújtotta? Más területek is a lángok áldozatává váltak, mégsem égnek folyamatosan. Esetleg nem lehet tudni valami a tűz természetéről? Ennek különböznie kellett a többitől, amivel Veronia többi részét sújtotta.
Lance figyelmét azonban egy másik részlet ragadta meg az előbb elhangzottakból.
- Rád? Miért bámult mindenki rád?
- A tűz az csak tűz, ugyanolyan, mint Veronián mindenhol. Hogy miért ég nem tudjuk, de hogy mi miért égünk, az sajnos nekem köszönhető. Régen, még fiatal koromban druida voltam, természetpap és sokat segítettem apró-cseprő dolgokkal a helyieket. És amikor a káosz a tetőfokára hágott mindenki tőlem várta a megoldást, noha az urunk hatalmasabb volt. De szerencséjükre vagy balszerencséjükre ismertem valakit, aki nála is hatalmasabb: a tündérkirálynőt, Titániát.
Ez váratlanul ért. Most, hogy már tudtam, ő is druida volt egykor, másként tűnt fel a szememben. És miért csak volt? Ha valaki ilyen képességek birtokában van, nem elhanyagolni próbálja általában, bár biztosan volt valami a háttérben, ami ezt megmagyarázhatta.
Szóval, nem is Abaddón okozta ezt, hanem végül is... egy tündér? Ez azért ledöbbentett, és szemmel láthatóan nem csak engem.
- Titánia? Hol? Hogyan? És hogyan ismerted meg? – Úgy tűnt, Lance-nek többet mondott a név, mint nekünk.
- A tűz nem árthat a tűznek... – jegyezte meg Edem roppant elmésen.
Feltételeztem, hogy folytatja, így ezúttal nem kérdezek, csak várom a folytatást.
- A hogyan nem lényeges. A lényeg, hogy megüzentem Titánia királynőnek a helyzetünket, ő pedig minden erejét bevetette, hogy segítsen rajtunk. Birodalmának minden mágiáját felhasználta, hogy megfékezze Abaddón tüzét, de sajnos egy angyal ereje mellett még a tündérkirálynő is semmit jelentett. Egy valamit azonban elért, az utolsó pillanatokban, mikor azt hittük mindnyájan odaveszünk és behunyt szemekkel vártuk a véget. Mikor feltekintettünk... Nos... - Scarlet kinyújtja maga elé a kezét. - … ezt láttuk. Nem tudjuk hogyan csinálta, de valahogy megőrizte az életünket, még ha ebben a különös formában is.
- Tehát Abaddón tüzével kevert tündérmágiáról van szó.
Még érdekesen is hangzott volna, ha nem mások életéről lett volna szó, amit ugyan valóban megmentett a királynő, de másfelől meg tönkretett. Na, meg nem hittem, hogy bármelyikünknek is akadt már dolga hasonló esettel.
- De említette Oonagh, hogy mások is voltak már itt előttünk, akik nem élték túl... Vagyis ezt rajtunk kívül másnak nem is meséltétek?
- Az őstündék hatalmasak… - szólalt meg ismét Lance elismerően. Valóban nem gondolná senki, mi mindenre képesek lehetnek a tündérek, mert ténykedéseik Veronia szintjén sosem voltak olyan meghatározóak, inkább csak a róluk szóló különös történetek maradtak meg az emlékezetben.
- Elmondtuk mindenkinek, aki nagyon tudni akarta – nézett rám Scarlet mosolyogva. - Ami miatt végül nem élték túl az az, hogy tovább kérdeztek. De ha jól sejtem ti is erre készültök.
Erre még a vér is megfagyott bennem. Riadtan tekintettem körbe, a vámpírlány arcán hasonló érzéseket láttam kibontakozni.
 - Nem ők végeztek velük, hanem a tudás amit megosztottak... Ugye van itt valami, ami elvakíthatja kincset kereső kalandorok vagy a hatalomra éhező uralkodók ítélőképességét?
Scarlet erre felnevetett, és kuncogva bólintott Edem felé.
- Attól függ mit keresnek a kalandorok. Arany nincs itt, sem drágakövek. De van rengeteg rejtély és kibogozni való részlet, amit még én sem értek.
Szóval erről volt szó. Egy kissé zavarba jöttem az előbbi hirtelen és felesleges riadalom miatt, de egy köhintés után újra megszólaltam.
- Talán most vagyunk elegen, hogy megpróbáljuk közösen felgöngyölíteni a rejtélyt.
- Nem is arany vagy kincsek azok, amiket keresünk. Szóval ha emiatt vesztették életüket, reménykedhetünk, hogy nem esünk ebbe a hibába.
- Ahogy Oonagh már tudja, Sir Nicholas Amberglade megbízásából vagyunk itt. Ki kell derítenünk, mi folyik itt, és ha lehet, megszüntetni a lángolást. Ebben tud segíteni?
- Ha nem tud, esetleg egy bizonyos Jerobeám talán igen. Önök is találkozhattak vele, elég feltűnő jelenség azokkal a szárnyakkal a hátán. Biztos köze van az itt történtekhez és az is hogy sokat tud amit mi nem.
Már megint a nefilim. Lassan kezdtem azt hinni, hogy igazából csak én nem ismerem.
- Ahogy mondtam, nem tudom, mi miatt ég még az erdő. Ha tudnám, hogyan lehet megszüntetni, nem gondoljátok, hogy már megtettük volna? – felelte nekem és Lance-nek, majd Edem felé fordult. - Te találkoztál a nefilimmel?
- Akkor ő miért nincsen itt? - fordultam Edem irányába. - Ha pedig Scarlet ismeri, akkor nem hinném, hogy túl sok esély lenne arra, hogy majd ő megoldja.
- Annak a tündérvarázslatnak a következtében lettek ilyen... tűzlényekké? – kérdezte óvatosan Wilhelmina.
- Mivel ez azután történt, hogy Titánia közbeavatkozott, feltételezem, igen – szólalt meg Lance kissé ingerülten. Nem volt könnyű eligazodni a kérdések és a friss információk rengetegében, néha már én is úgy éreztem, hogy némelyik kérdésnek – köztük a sajátoméinak is – semmi értelme, vagy felesleges.
- Igen, míg egyedül voltam az erdőben megszólított. Nem tűnt ellenségesnek, de óva intett a tovább haladástól. Annyit mondott, hogy a történtek egy büntetés majd mielőtt többet kérdezhettem volna eggyé vált a tűzzel. – Majd felém fordulva folytatta. - Talán mert nem tudta, hogy ebéddel várják... Nem azaz ő feladata, hogy minket segítsen. Figyelmeztetett és ez is több volt annál. DE még is jó kiindulásnak tűnik ez a fickó.
- És talán még egyet is ért a büntetéssel. - Mintha a tündék nem szenvedtek volna már eleget - gondoltam magamban keserűen.
Úgy éreztem, megint elkanyarodtunk a témától. Nem mondom, kíváncsivá tett ez a sok ködös ismeret az ismeretlen nefilimről, mégsem éreztem, hogy ez most túl sokat segítene.
- Feltételezhetően, ez egy jó kifejezés. Mi is csak feltételezünk, nem láttuk a mágiát, az egyetlen, aki tudja mi történt az Titánia. Talán igazad van, de veszélyes – fordult Edemhez. - A kultisták, akik az erdőben vannak úgy nevezik, hogy a Próféta. Nem tudjuk mikor érkezett, mintha mindig is itt lett volna.
- Nem igazán ismerem a tündérek mágiáját, annyit tudok, hogy ők maguk is részben annak tekinthetőek, ami által könnyebben is tudják talán azt formálni. De gondolom, ti jobban utánanéztetek már ennek. - nézek jelentőségteljesen Scarleték felé.
- A segíteni vágyó felfedezők remélhetőleg nem érdemlik ezt a büntetést – szólalt meg hosszú idő után először Damien.
- Titániát... megtalálhatjuk?
- Kultisták? - nézett megrökönyödve Lance, de nem folytatta.
-  Hát a mifélénk sose a hosszú életükről volt híres… – Damien mindezt egy furcsa nézéssel jutalmazta.
- Megtalálni nem lehet, de kapcsolatba lépni vele igen. De egy bonyolult és költséges rituálé, ami nem is biztos, hogy elvégezhető a jelen körülmények között - ekkor visszanézett rám. - A tündéreknek nem lehet utánajárni. Gyakran ők maguk sem tudják mit tesznek, Titánia pedig egészen különleges.
- De ő még mindig jobban tudhatja, mint mi. Milyen rituáléról van szó? Miért nem elvégezhető?  - tettem fel óvatosan a kérdést.
- Gondolom a tűzhöz nem akarna közel jönni egyik rakoncátlan kis tündére se - – kuncogott fel magában, úgy tűnt, ő egészen jól szórakozik.
- A rituáléhoz zöld levél kell, ráadásul nem is akármilyen. Kőrislevél, ami csak egyetlen helyen nőtt egész Amberglade-ben. Az urunk családi kúriájának nagycsarnokában.
Ez nem hallatszott olyan teljesíthetetlen feltételnek.
- Amberglade-ben lehet. De máshonnan tudnánk szerezni.
- Sir Nicholas konkrétan említette a kúriát, és ha jól emlékszem, azt is, hogy meglátogassuk... így hát nem látom akadályát, hogy odamenjünk és szerezzünk abból a levélből.
- Várjunk csak. Tessa, honnan? - fordult felém.
Nos, akárhonnan, ahol nő kőris.
Ezután Scarletre nézett:
- Egy nagycsarnokban? Milyen nagycsarnokban nő egyedüliként a közelben egy kőrisfa? - mondta szinte kifakadva. Ezután Idát kereste a szemeivel.
- Önnek ebből nem furcsa semmi?
- Tündék - legyintett Ida, aki eddig a háttérbe húzódva hallgatott. - Szokásuk egy-egy ősöreg fa köré építeni a házaikat. Az ötlet pedig jó, Tessa, de nincs időnk átkelni egész Veronián kőrisfa után kutatva. Engem inkább a kultisták zavarnak. Mióta vannak itt? - kérdezte a vámpír Scarlettől, aki erre csak vállat vont.
- Egy hónapja, talán. Gyönyörűnek találják a lángokat és mindenféle ocsmány halottakat támasztanak ki belőlük - ekkor ránk nézett. - Ahogy mondtam, azért nem tért vissza senki, mert kérdeztek. Csak Titánia tudja, mit tett velünk és talán azt is, mit lehet vele tenni. De Titániát csak úgy lehet megszólítani, ha elmentek a kúriába és elhoztok egy levelet egy fáról, amely azóta talán már ott sincs.
Mondtam volna, hogy biztosan megvárnának, de valóban az lett volna a cél, hogy minél hamarabb megoldást találjunk. A kultisták gondolatát pedig továbbra is igyekeztem távol tartani magamtól, nem éppen szép emlékeket idézett fel bennem az említésük.
- Azok a bizonyos többiek is a kúriába mentek?
- Talán a kultistákkal kéne kezdenünk? - kérdezte Lance. -
Nem tudom, én nem örülnék „mindenféle ocsmány halottal” való találkozásoknak, ha itt élnék. Igazából még így se, hogy nem itt élek.

- Ha ki tudjátok irtani őket, csak nyugodtan. Kellemetlenek, de én nem tudtam elüldözni őket – felelte Scarlet, majd felém fordulva bólintott. - Oda. Hogy a kultisták végeztek velük vagy a lángok, esetleg a Próféta azt nem tudom.
Ida ekkor felsóhajtott, majd közelebb sétált.
- Akkor hát, merre tovább?
A lángok ellen kaptuk a köpenyt, de kultistákra és nefilimekre már nem voltunk felkészülve. Legalábbis én nem.  Igazából, tudtam, bármilyen irányban is haladunk tovább, mivel egyikről sem tudtuk, mennyire veszélyes, majdnem mindegyiket tekinthettük egyformán annak. Egy halk sóhaj szakadt ki belőlem is, és várakozóan néztem a többiekre.
- A kultisták tűnnek a biztosabb pontnak... először meglátogathatjuk őket akkor..
Én ezt az ötletet erősen elleneztem volna, de szerencsére más sem találta túl célszerűnek.
- Már ha tudod, hol vannak. Szerintem a kúria felé menjünk, előbb-utóbb úgyis el kell jutnunk oda – mondta Lance, mire Edem bólintott.
- Jól van. Iránya a kúria, és ha közben találkozunk ezekkel a kultistákkal elbeszélgetünk velük - zárta rövidre a beszélgetést Ida.

39Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szer. Okt. 17, 2018 9:42 pm

Edem Ara Shine

Edem Ara Shine
Éjvándor
Éjvándor


Oonagh pillanatok alatt előteremt egy hordót, kenyeret valahonnan hátulról, majd ezeket szolgálja fel Scarlet egyik, vélhetően társalgásra szolgáló, szobájában.
Széket ragadunk és elfoglaljuk a helyünket a asztal körül.
- Sajnos csak ennyivel tudunk titeket fogadni, több nem igazán jut. - Scarlet a csoport vélhető vezetője
- Köszönjük -
- Nagyon köszönjük. Tökéletes ez most.
- Ezt is nagyra értékeljük. -
Az egész napos rohanás, furcsaságok és lángoló tűz szörnyeteg el is feledtette velem, hogy még szinte semmit se ettem.
- Igazán nem kellett volna, nagyon köszönjük.
Nem váratott minket, gyorsan bele is kezdet a mesébe...
- A történet kezdete azt hiszem ismerős lesz. Emberek és vámpírok háborúztak, aztán egyszer csak megjelent egy fenevad, aki úgy hívta magát Abaddón. - kezd bele Scarlet a történet elregélésébe. - Lord Amberglade nem igazán hitt a dologban, jobban lefoglalta a királyi udvarból jövő politikai nyomás, minthogy a nyolcvan nap alatt felkészült volna. Így aztán amikor a sárkány lesújtott ránk, védtelenek voltunk. Menekültünk, beljebb és beljebb, míg végül elkeseredésünkben minden szem rám szegeződött.
- És hogy-hogy az erdőnek csak ezt a kis területét sújtotta? Más területek is a lángok áldozatává váltak, mégsem égnek folyamatosan. Esetleg nem lehet tudni valami a tűz természetéről? Ennek különböznie kellett a többitől, amivel Veronia többi részét sújtotta.
- Vág a szavába Tessa.
- Rád? Miért bámult mindenki rád? - Lance se bír magával.
Komolyan, mint a türelmetlen gyerekek. Békésen falatozgatok, hallgatom a történetet majd végül eldöntöm: Ezekkel soha életemben nem fogok leülni színi előadást hallgatni, ha már itt is bele pofáznak a történetbe....
- A tűz az csak tűz, ugyanolyan, mint Veronián mindenhol. Hogy miért ég nem tudjuk, de hogy mi miért égünk, az sajnos nekem köszönhető. Régen, még fiatal koromban druida voltam, természetpap és sokat segítettem apró-cseprő dolgokkal a helyieket. És amikor a káosz a tetőfokára hágott mindenki tőlem várta a megoldást, noha az urunk hatalmasabb volt. De szerencséjükre vagy balszerencséjükre ismertem valakit, aki nála is hatalmasabb: a tündérkirálynőt, Titániát.
- Titánia? Hol? Hogyan? És hogyan ismerted meg?
Hát ez kezd egyre érdkesebb lenni, ha az itteni történések nem Abaddón okozta kár, hanem pont az ellene felhúzott védelem műve... nem semmi.
- A tűz nem árthat a tűznek... - csúszik ki a számból. bár elég halkan.
- A hogyan nem lényeges. A lényeg, hogy megüzentem Titánia királynőnek a helyzetünket, ő pedig minden erejét bevetette, hogy segítsen rajtunk. Birodalmának minden mágiáját felhasználta, hogy megfékezze Abaddón tüzét, de sajnos egy angyal ereje mellett még a tündérkirálynő is semmit jelentett. Egy valamit azonban elért, az utolsó pillanatokban, mikor azt hittük mindnyájan odaveszünk és behunyt szemekkel vártuk a véget. Mikor feltekintettünk... Nos... - Scarlet kinyújtja maga elé a kezét. - … ezt láttuk. Nem tudjuk hogyan csinálta, de valahogy megőrizte az életünket, még ha ebben a különös formában is.
- Tehát Abaddón tüzével kevert tündérmágiáról van szó.
- De említette Oonagh, hogy mások is voltak már itt előttünk, akik nem élték túl... Vagyis ezt rajtunk kívül másnak nem is meséltétek?
- Az őstündék hatalmasak… - Mondta elismerően.
Ugyan nem értek az ilyesmihez, ennek ellenére kifejezetten gondolatébresztő mondatok hangoztak el alig pár perc alatt, bár csak egy teljesen kivülálló szemszöge, de azaz érzésem, hogy azért lett ezaz egész terület, mindenestül az elemi tűz megtestesítője, mert így nincs az a tűz ami árthatna neki, mert ugye egy halat se lehet a vízbe fojtani. Persze nem biztos, sőt elég kétséges, hogy ez a védelem se hatásos a végletekig. Azon se lepődnék meg, hogy az amit látunk az nem is az igazi testük… Talán megint túl gondolom a dolgot.
- Elmondtuk mindenkinek, aki nagyon tudni akarta. - mosolyodik el Scarlet Tessára nézve. - Ami miatt végül nem élték túl az az, hogy tovább kérdeztek. De ha jól sejtem ti is erre készültök.
Tessa és Mina határozottan elsápadtak az utolsó mondatok hallatán, de Damien se sokkal lelkesebben nyeli le az új falatot.
- Miért volt vétek, hogy tovább kérdeztek?
- Nem ők végeztek velük, hanem a tudás amit megosztottak... Ugye van itt valami, ami elvakíthatja kincset kereső kalandorok vagy a hatalomra éhező uralkodók ítélőképességét? - Kicsit kockázatos előre ilyet feltételezni, de a seb az oldalamban ezt sugja.
Scarlet felnevet Tessa és Mina ijedtségét látva, aztán kuncogva bólint felém.
- Attól függ mit keresnek a kalandorok. Arany nincs itt, sem drágakövek. De van rengeteg rejtély és kibogozni való részlet, amit még én sem értek.
Mina, mintha kicsit meg is sértődött volna azon kinevették és Tessa is eléggé zavarba jött.
- Talán most vagyunk elegen, hogy megpróbáljuk közösen felgöngyölíteni a rejtélyt.
- Nem is arany vagy kincsek azok, amiket keresünk. Szóval ha emiatt vesztették életüket, reménykedhetünk, hogy nem esünk ebbe a hibába.
- Ahogy Oonagh már tudja, Sir Nicholas Amberglade megbízásából vagyunk itt. Ki kell derítenünk, mi folyik itt, és ha lehet, megszüntetni a lángolást. Ebben tud segíteni? -
- Ha nem tud, esetleg egy bizonyos Jerobeám talán igen. Önök is találkozhattak vele, elég feltűnő jelenség azokkal a szárnyakkal a hátán. Biztos köze van az itt történtekhez és az is hogy sokat tud amit mi nem.

- Ahogy mondtam, nem tudom mi miatt ég még az erdő. Ha tudnám hogyan lehet megszüntetni nem gondoljátok, hogy már megtettük volna? - feleli egyszerre Lance-nek és Tessának, aztán Edem felé fordul. - Te találkoztál a nefilimmel?

- Akkor ő miért nincsen itt? - Kérdezi Tesa, kissé morcosan - Ha pedig Scarlet ismeri, akkor nem hinném, hogy túl sok esély lenne arra, hogy majd ő megoldja.
- Annak a tündérvarázslatnak a következtében lettek ilyen... tűzlényekké? - kérdi óvatosan.
- Mivel ez azután történt, hogy Titánia közbeavatkozott, feltételezem, igen. -
- Igen, míg egyedül voltam az erdőben megszólított. Nem tűnt ellenségesnek, de óva intett a tovább haladástól. Annyit mondott, hogy a történtek egy büntetés majd mielőtt többet kérdezhettem volna eggyé vált a tűzzel. - Tessa felé fordulva - Talán mert nem tudta, hogy ebéddel várják... Nem azaz ő feladata, hogy minket segítsen. Figyelmeztetett és ez is több volt annál. DE még is jó kiindulásnak tűnik ez a fickó.
- Feltételezhetően, ez egy jó kifejezés. Mi is csak feltételezünk, nem láttuk a mágiát, az egyetlen, aki tudja mi történt az Titánia. - feleli Minának és Lance-nek, utána Edem felé fordul. - Talán igazad van, de veszélyes. A kultisták, akik az erdőben vannak úgy nevezik, hogy a Próféta. Nem tudjuk mikor érkezett, mintha mindig is itt lett volna.
- És talán még egyet is ért a büntetéssel.
- Nem igazán ismerem a tündérek mágiáját, annyit tudok, hogy ők maguk is részben annak tekinthetőek, ami által könnyebben is tudják talán azt formálni. De gondolom, ti jobban utánanéztetek már ennek. -
- A segíteni vágyó felfedezők remélhetőleg nem érdemlik ezt a büntetést. - jegyzi meg a sötételf.
- Titániát... megtalálhatjuk?
- Kultisták? -
Már megint a kultisták...
- Hát a mifélénk sose a hosszú életükről volt híres… - előbb utóbb kardélen végzünk és nem lenne szép ha itt megfutamodánk.
- Megtalálni nem lehet, de kapcsolatba lépni vele igen. De egy bonyolult és költséges rituálé, ami nem is biztos, hogy elvégezhető a jelen körülmények között. - ekkor visszanéz Tessára. - A tündéreknek nem lehet utánajárni. Gyakran ők maguk sem tudják mit tesznek, Titánia pedig egészen különleges.
- De ő még mindig jobban tudhatja, mint mi Milyen rituáléról van szó? Miért nem elvégezhető?
Damien elég furán sandított rám, “ Valami rosszat szóltam”?
- Gondolom a tűzhöz nem akar közel jönni egyik rakoncátlan kis tündére se. - Kuncogott fel magában Lance, de gyorsan abba is hagyta, tekintve, hogy senki sem követte a példát.
- A rituáléhoz zöld levél kell, ráadásul nem is akármilyen. Kőrislevél, ami csak egyetlen helyen nőtt egész Amberglade-ben. Az urunk családi kúriájának nagycsarnokában.
- Amberglade-ben lehet. De máshonnan tudnánk szerezni.
Damien szemei felcsillannak. - Sir Nicholas konkrétan említette a kúriát, és ha jól emlékszem, azt is, hogy meglátogassuk... így hát nem látom akadályát, hogy odamenjünk és szerezzünk abból a levélből.

Lance
- Várjunk csak. Tessa, honnan? - Fordultam a lány felé, majd Scarletre néztem. - Egy nagycsarnokban? Milyen nagycsarnokban nő egyedüliként a közelben egy kőrisfa? -
- Önnek ebből nem furcsa semmi? -
Gondolom csak oda ültették, a csarnok teteje meg nem vagy nem egészen zárt... de inkább nem szólok.
- Tündék. Szokásuk egy-egy ősöreg fa köré építeni a házaikat. Az ötlet pedig jó, Tessa, de nincs időnk átkelni egész Veronián kőrisfa után kutatva. Engem inkább a kultisták zavarnak. Mióta vannak itt? -
- Egy hónapja, talán. Gyönyörűnek találják a lángokat és mindenféle ocsmány halottakat támasztanak ki belőlük. Ahogy mondtam, azért nem tért vissza senki, mert kérdeztek. Csak Titánia tudja, mit tett velünk és talán azt is, mit lehet vele tenni. De Titániát csak úgy lehet megszólítani, ha elmentek a kúriába és elhoztok egy levelet egy fáról, amely azóta talán már ott sincs.
- Azok a bizonyos többiek is a kúriába mentek?
- Talán a kultistákkal kéne kezdenünk? -
- Nem tudom, én nem örülnék „mindenféle ocsmány halottal” való találkozásoknak, ha itt élnék. Igazából még így se, hogy nem itt élek. -
- Ha ki tudjátok irtani őket, csak nyugodtan. Kellemetlenek, de én nem tudtam elüldözni őket. - feleli Scarlet. Tessa kérdésére bólint.
- Oda. Hogy a kultisták végeztek velük vagy a lángok, esetleg a Próféta azt nem tudom.
Ida ekkor felsóhajt és közelebb sétál
- Akkor hát, merre tovább?
- A kultisták tűnnek a biztosabb pontnak... először meglátogathatjuk őket akkor..
- Már ha tudod, hol vannak. Szerintem a kúria felé menjünk, előbb-utóbb úgyis el kell jutnunk oda.
Egyetértően bólintok
- Jól van. Iránya a kúria, és ha közben találkozunk ezekkel a kultistákkal elbeszélgetünk velük. - zárja rövidre a beszélgetést Ida.



40Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szomb. Okt. 27, 2018 4:14 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus

Megbabonázva néztem a kezemen megjelenő cikornyás lehet. Ez csupán részben szólt a csodálatnak, a maradéka inkább ijedtség volt, hogy mi lesz velem, ha örökké viselnem kell majd ezt a mementót.
- Hűűűű! - nyögte Jözef mellettem. Johannes atya néma maradt, de ő sajnos kénytelen volt tartani a fejét a tündék előtt meghajtó ember álcáját, aki önként veti alá magát a magasabb rendű faj képviselőinek.
Aedan tovább mosolygott, aztán hirtelen hátrakapta a fejét ahogy egy csontvázlovas csoport berobogott a táborba.
- Nekem sajnos dolgom van. Keressétek bátran bármely testvéreteket, ők eligazítanak a teendőkben. Ja igen, az erdőben azért vigyázzatok. Él itt egy csoport felettébb barátságtalan cinderelf. - majd minden további magyarázat nélkül magunkra hagyott minket, hogy beszélhessen a lovasokkal, pedig még szántalan kérdésünk lett volna. Ezek közül az egyiket a sötét tünde novícius rögtön fel is tette.
- Mik azok a cinderelfek? - néztett ránk, de csak megráztam a fejem. Még sosem hallottam a kifejezést azelőtt. - De akkor most nyugodtan körülnézhetünk. - vigyorodott el a fiú. Johannes Tristanra nézett hátha a vezetőnk tudott valamit.
- Keressünk valakit, aki éppen elfoglaltnak tűnik. - vetettem fel. Szükségünk volt további instrukciókra.
Tristan ugyanolyan értetlenül állt a kifejezés előtt, mint mi.
- A szó "parázstündét" jelent az elfek nyelvén, de el sem tudom képzelni az micsoda.
A tábor olyan volt, mint egy nyüzsgő méhkas. Emberek jöntek mentek, szinte folyamatos mozgásban maradva. Az érkezők általában ahhoz a nagyjából féltucat nekromantához léptek, akik egyedüli rezidens lakói voltak a tábornak, hosszú kézfogást váltottak velük, aztán mentek a dolgukra.
- Talán azokkal a nekrókkal kéne szót váltani, úgy nézem ők vannak a központban, na meg aztán mással nem is igen tudnánk, ha csak nem tud valaki élőholttul vagy csontvázul...... - fintorodott el Jozef, de egyébként igaza volt. Johannes atya bólintott és rögtön meg is indult feléjük. Én is egyetértettem Jozeffel, így szedtem a lábaim az atya után, majd amikor lemaradt átvettem a vezetést. Mégiscsak nekem volt a kezemen a jel, ha esetleg kérdeznék.
- Elnézést... ömm... uraim. Aedan küldött minket, hogy majd eligazítanak, hogy mit kell csinálni. - szólítottam meg a csapatot. Igyekeztem bizalomgerjesztő ábrázatot magamra ölteni. A nekromanta, egy fekete hajú tünde férfi meglepetten nézett ránk.
- Öhmm, nos... Nem is tudom. Megtanultatok már gyűjteni?
Az egyik alkarját kiterjedt, lángmintás tetoválás futotta körbe át, amik egy, a bőrébe ágyazott vörös ékkőhöz vezettek.
- Aedan mutatta, de nem próbáltuk.....még. - válaszolta Jozef. Egész jól ment a dolog a fiúnak. - Szerinted mi is tudjuk? Tudod kik azok a cinderelfek? Azt mondták vigyázzunk velük..... - árasztotta el a kérdéseivel a férfit.
- Még egészen újak vagyunk. - tettem hozzá.
- Csak úgy egyszerűen nem megy. Tudjátok ezt mások évekig tanulják. Gyűrűtök van? - felelte, majd felvonta a szemöldökét. - A cinderelfek? Egy falunyi szerencsétlenül járt helyi, akik valahogy összeolvadtak a tűzzel. Nem szeretnek minket, nem tisztelik az igazságot, sem a Fenevadat. A héten három újoncot ettek meg, úgyhogy csak óvatosan. - vigyorodott el, mint aki épp rémmesét mondott. Igazán különös új hír volt. El sem tudtam képzelni, hogy ez hogyan volt lehetséges, mindenesetre, ha éltek itt az erdőben olyanok, akik nem látták szívesen ezt a szektát, akkor az „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján akár még segíthettek is nekünk a későbbiekben.
- Nincs, de ha kapunk, szívesen segítünk. - vágta rá Jozef.
- Miben tudnánk akkor mi segíteni? Aedannak sajnos nem volt ideje elmagyarázni. - kérdeztem én is, hátha fény derül még néhány részletre.
A tünde felsóhajtott.
- Miért nincs itt ilyenkor Ida.
Elkezd kotorászni a zsebében, aztán elővett három gyűrűt.
- Ezeket Aedan csinálta, majd kitapasztaljátok hogy működnek. Menjetek ki az erdőbe, keressetek minél tisztább lángot, amiben ott lapulhat a Fenevad élete. Aztán ha a gyűrű már nem bír el többet gyertek vissza.
Mindhárman elvettük a magunk gyűrűjét, és rögtön fel is húztam az ujjamra.
- Szívesen. - bólintott a sötét tünde lelkesen. - És mi van a kastéllyal? Azt is meg lehet nézni?
- Mennyit kell gyűjtenünk mire... Tudjátok, megjön Ő? Egyáltalán honnan tudja Aedan hogy biztosan eljön ha elég tűz lesz? - kérdezősködtem én is.
Amikor Johannes atya a gyűrű felé nyúl a tünde hirtelen visszarántotta a kezét és összevont szemöldökökkel nézett rá.
- Te meg mit képzelsz magadról, ember? Egyáltalán hol van a jeled? - ezután azonban felém és Jozef felé nézett, és mintha felismerés szikrája csillant volna a szemében. - Majd amelyikőtöké lesz tanítsa jómodorra utána. De addig besegíthet végülis. - azzal mégis odaadta a gyűrűt. Amelyikünké… Mintha birtokolhatnánk… És akkor megértettem, hogy azok az emberek, akik behódolnak a Fenevadnak arra kárhoztatnak majd, hogy a tündék rabszolgái legyenek. Jelen esetben Johannes a miénk. A gondolat is mélységesen felháborított, és újra csalódnom kellett az apám fajtájában. Johannes atya egy főhajtással vette el a gyűrűt, amilyen alázatosan csak tudta.
- A pontos mennyiséget csak Aedan tudja. De azt, hogy el fog jönni mind érezzük. Hiszen már most is itt van, csak vár. Szunnyad, mert nem egész. Visszaadjuk neki önmagát, hogy felébresszük. - felelte közben a nekromante a kérdésemre. - A kastély pedig tiltott terület. Majd a ceremónia napján beléphettek, de addig meg ne lássalak titeket arrafelé lézengeni.
- Majd észben tartjuk. - vont vállat Jozef, de nem hittem, hogy ennyi eltántorította a kúria felfedezésétől.
- Köszönjük. - mondtam a tündének kicsit talán hűvösebben a kelleténél, a korábbi miatt. Búcsút intettem nekik, és elkezdtem arrébb somfordálni, majd amikor hallótávolságon kívül értem akkor is csak suttogva szóltam a fiúkhoz.
- Meg kell keresnünk Jerobeámot. És hol van Tristan? - kérdeztem, mikor megláttam, hogy a féltünde valahol leszakadt tőlünk, talán még azelőtt, hogy megszólítottuk volna a nekromantákat. Akárhogy forgattam a fejem, sehol sem láttam.
- Járjuk körbe a területet és kerüljünk ki a szemük elől. Valószínűleg, ha magunk leszünk Jery is megjelenik, de hallgatag vezérünk tényleg kámforrá vált. - nézett körbe Jozef is. Úgy tűnt még a nefilimnek is adott egy egészen kedves becenevet.
- Támogatom. - talált rá a hangjára végre Johannes atya, így hogy nem kellett tovább játszania a rabszolga-jelöltet a kultusz előtt. - Az ékszer, amit kaptunk egy egyszerű tárológyűrű. A méretéből ítélve legfeljebb egy napig képes magában tartani a mágiát, tehát ha valamiféle módszerrel nem nyerik ki belőle - és erre nagy az esély - úgy még ezen a napon meg kell, hogy történjen a hírhedt visszatérés. Szervezetlenek, és nincsenek tisztában önmagukkal, ezt pedig kihasználhatjuk arra, hogy összezavarjuk őket. - nem tudom, honnan tudhatott ilyen sokat a gyűrűkről, de nem ártott megjegyezni, hogy az inkvizitor ezek szerint értett valamicskét a mágikus ékszerekhez. Lassan elindultam a tervnek megfelelően körbejárni a terepet. Több hozzánk hasonló csoportot is észrevettem, amint csontlóháton vagy gyalogosan elindultak, a fák lombjai és a földön égő tüzek közül látszólag véletlenszerűen válogatva.
- Nem tudom......gondoljátok, hogy ekkora mákunk van, hogy pont akkor érünk ide, mikor megidézik Abadont? Szerintem meg már régebb óta gyűjtögetik, Aeden szavai is ezt bizonyítják. - nézelődött a novícius. - Menjünk a kastély másik oldalára, ott talán nincs senki.
- Nagy esély van rá...de talán valahogyan szabotálni tudjuk ezt a mágiagócot is, és ezzel együtt talán a képességüket is a varázslásra. Jeroboám tanácsai valóban hasznosak lehetnek. - mondta Johannes atya és el is indult a kúria mögé.
- Gondolják hogy... Valóban sikerülhet nekik? Mármint eddig tényként kezeltük, hogy a tervük működni fog, de ha belegondoltok, nem többek egy nekromanta szektánál.
Muszáj voltam szkeptikusnak lenni kicsit. Nem vehettük kézpénznek Aedan hitét, miért tettük volna? Még Jerobeám is azt mondta, hogy őrültek. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy valóban újra megidézzék a sárkányt, úgy, ahogyan azt ők elképzelték.
- Hát elég látványos volt az az összegyűrt tűzgolyócska és a jel a kezeden. - biccentett a kezem felé Jozef.
- Az hogy Abbadónt nem tudják megidézni, nagy valószínűséggel igaz. Ám ha van köztük néhány "képzett" nekromanta, és ennyi varázserő áll a rendelkezésükre, talán megtudnak idézni valamit, ami ugyanúgy nagy veszélyt jelent ránk. - tette hozzá Johannes atya is.
Odaértünk a kastély mögé, és kisvártatva száraz levelek neszéhez hasonló hang kíséretében megjelent Jerobeám a semmiből, de úgy tett, mintha már órák óta ott ácsorgott volna. Egy mosollyal köszöntöttem, a többiek pedig rögtön hozzá is fogtak a beszédhez.
- Na, bent vagyunk a sűrűjében és van egy klassz gyűrűnk és egy rossz hírünk, mert talán épp ma idézik meg Abadont. - zúdította rá ozef rögtön az információit a nefilim fiúra. - Van ötleted mit tegyünk?
- Gloriát befogadták maguk közzé. Tárológyűrűkkel gyűjtik össze a mágiát az erdőből, hogy felhasználják a saját varázslatukhoz, Van esély arra, hogy ma akarják megidézni Abbadónt, vagy amire képesek, bár nem túl sok, Tristan pedig eltűnt. Kylin-el minden rendben volt? - tette hozzá Johannes atya is, mire Jerobeám csak bólintott.
Istennek hála…
Hagytam, hogy a többiek elmeséljék az élményeinket, de nekem is megvoltak a saját kérdéseim.
- A nekromanták azt mondták, Cinderwald azért ég örökké, mert ide esett le a sárkány az égből. Tudom, hogy többet tudsz a helyről, mint amit elmondtál, és a tűzzel kapcsolatos képességeid is lenyűgözőek. Kérlek hagyjuk a titokzatoskodást, és mondj el mindent amit tudsz, mert ezek szándékaik szerint valami olyasmit akarnak elszabadítani, ami egész Veroniát lángba borítja.
Három hosszú másodperc telt el, ameddig a félangyal csak bámult ránk. Aztán csöndesen szólalt meg, mintha tartott volna valamitől.
- Mindent?
Úgy tűnt valóban volt valami, amiről úgy érezte titkolnia kellett, de már a csapatunk tagjaként tekintettem rá. Segített minket, kivitte Kylint, és akármennyire különös fiú is volt, aki adott esetben még félelmetes harcos is lehetett, mégis csak egy elveszett gyermeknek látszott. Éreztem, hogy nem akart rosszat nekünk.
- Az jó lenne, különben könnyen előfordulhat, hogy nem soká nem csak ez az erdő ég örökké, főleg ha Abadonon és ezen őrülteken múlik.
- Kérlek. - bólintott a kérdésre az atya is.
Küldtem felé én is egy bátorító mosolyt.
- Annyira nem lehet vészes, nem igaz? - valójában fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az a nagy titok, de most minden apróság jól jöhetett. A nefilim Jozefre nézett majd rám, ez után pedig megragadta a mellkasára láncolt hatalmas, vörös ékkövet és félrehúzza, felfedve a mellkasán egy jókora nyílt sebet. Ám ez nem közönséges sérülés volt. Belül ahol a szívének kellett volna lennie folyamatosan láng örvénylett fényesen.
- Mi.......mi történt veled? Abadon? - hebegett Jozef kétségbeesetten.
- Miattad ég az erdő...? - suttogta Johannes atya is. Bennem viszont egészen más ösztönök törtek a felszínre.
- Isten az égben! - csúszott ki a számon de más okból mint a többieknek. Azonnal elé léptem és letérdeltem, hogy megvizsáljam a sebet. Még mindig gyógyító voltam, és még sohasem láttam ehhez hasonlót de nem tűnt kellemesnek. És főleg nem olyannak, amit túl lehetett élni.
- Fáj? Hogy tudnék segíteni? Talán be tudom gyógyítani...
Jerobeám azonban rögtön hátralépett, nehogy hozzá tudjak érni és megvizsgálni, majd Jozefre nézett.
- Azrael. Ez az a pont, ahol a fivérem kardja belém vájt és letaszított az égből a hely fölött... - hangja eközben folyamatosan mélyült, szárnyai lángra kapnak és megremegnek, majd hirtelen akkorára nőnek hogy szinte kilátszottak a kúria hatalmas épülete mögül. Meglepetésemben hátraestem a fenekemre és a szemem sarkából láttam, hogy Jozef is megbotlott.
Jerobeám…
nem.
… Abaddón szárnyai csupán csonkjai voltak eredeti állapotuknak. Végei fűrészes tépésvonallal hiányoztak, mint a századokra magára hagyott, foszlott függöny, embernyi lyukak tátongtak rajta és folyamatos lángoló pernyeként foszlik szét. Ennek ellenére félreismerhetetlenvolt. Nem létezett veroniai, aki ne ismerte volna fel azonnal a cikornyás mintákat, amelyek alig néhány hónapja elsötétítették a napot, szélvihart kavarva ledöntötték a Katedrális legnagyobb harangjának tornyát, és a halálba küldték a népesség harmadát. Még mindig éreztem az égett hús szagát, füleimben ott visszhangoztak a sebesültek sikolyai. Magam előtt láttam a kétségbeesett, hitehagyott tekinteteket. De arra is emlékeztem, amit akkor mondtam nekik.
Isten talán lemondott rólatok. De én nem fogok.
. Éppen csak annyira volt erőm, hogy keresztet vessek.
- Mondtam nektek, hogy ez a hely büntetés. Büntetés nekem, Abaddónnak, az Isten Lángjának amiért az Úr feladatát elbuktam. Amiért hamis hívószóra feleltem, életeket vettem el mindezt úgy, hogy tisztán hittem abban, helyesen cselekszem. - zengte a mély hang. Alig egy pillanatig maradtak még ilyenek a szárnyak, utána újra Jerobeám sötétarany nefilimszárnyaivá zsugorodtak. - Ez minden.
Nem tértem magamhoz a döbbenettől. Próbáltam felfogni ennek a jelentőségét, de úgy éreztem, hogy ez már meghaladja a halandó elmém képességeit. Jozef és Johannes atya is hamarabb szedték össze magukat a megrázkódtatásból nálam.
- Gondolom hiába futnánk el....... - nyögte Jozef. - És.....és ki tévesztett meg akkor?
Johannes atya még ennél is kevésbé tűnt meglepettnek, mintha számított volna a fordulatra, és rögtön a történet gyakorlatiasabb oldalát fogta meg. Így is kellett lennie. Most a szekta veszélyesebbnek tűnt egy eget betakaró tűzokádó angyalsárkánynál. Egyébként sem volt jó bőrben szegény…
- Kérlek ne vedd sértésnek, de -tartott egy kis szünetet. - bírnak feletted bármilyen hatalommal, ha elég mágiát gyűjtenek az erdőből? - mutatott az atya a kultisták tábora felé.
- Nem tévesztett meg senki. Mindent elmondtam. Minden igaz volt. - felelte Jozefnek az angyal, aztán Johannes atya felé fordult és megrázta a fejét.
- Nem. De az őrület sok mindenre képes, ha sok erőt gyűjt. Nem én vagyok az egyetlen, amitől félhettek.
Lassan kezdtem felocsudni én is. Minden igaz volt. Egy dolog viszont, egyetlen egy számomra mindennél fontosabb kinyilatkoztatás ott visszhangzott a koponyámban. Hamis hívásra felelt. A parancs, hogy égesse fel Veroniát, nem Isten parancsa volt. Az Úr nem akart minket elpusztítani. Nem gyűlölt minket. Nem mondott le rólunk. Két kövér könnycsepp buggyant ki a szememből, de gyorsan letöröltem, mielőtt meglátta volna bárki is. Olyan ajándékot kaptunk most Jerobeámtól, aminek talán még ő maga sem értette a fontosságát. Visszaadhatta a hitünket az Úr végtelen szeretetében.
- És feltételezem nem is szeretnéd, ha képesek lennének rá....ezek után. - motyogta Jozef maga elé.- Megállíthatjuk? - állt fel végül a fiú.
- Ki az a Próféta? - kérdezte Johannes atya, ha már lehetőségünk adódott minden kérdésünkre választ kapni. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha lesz lehetőségem beszélni egy angyallal, és arra még annál is kevésbé, hogy ennyire készséges lesz.
- Nem félünk tőled. Emlékszem hogy tűzgyűrűt vontál a katedrális köré, ahelyett, hogy felégetted volna. - ráztam meg a fejem, majd igyekeztem kitisztítani a gondolataimat. Valóban elmúlt a félelem, a helyét pedig egyfajta bizonyosság vette át a végtelen hála mellett. - Szerintem... Szerintem megtévesztés alatt Jozef azt értette, hogy kitől jött a hamis hívás. - néztem a sötét tündére. Fontos volt, hogy Abaddón tudja, hogy nem hibáztatjuk, hiszen angyalként azt hitte ő is, hogy Isten parancsát követte. Mi is azt hittük, hogy azt követte. De a feladatunk szemszögéből ez most nem volt lényeges.
- Bárhogy is legyen, most a legfontosabb, hogy őket megállítsuk. Utána kitalálunk valamit, hogy mit tehetünk érted.
Nem hagyhattuk itt és nem hagyhattuk így, hogy lassan az enyészetté váljon. Nem is volt kérdés, hogy miután leszámoltunk a kultistákkal minden követ megmozgatunk majd érte.
Átok, vagy csoda a lángoló erdő? Csoda… bizonyosan csoda…
- Értem semmit. A saját alakomat sem tudom fenntartani, mintha elveszíteném a lényegem. Mintha azóta, hogy Azrael megsebesített csak zuhannék, mélyebbre és mélyebbre... Mintha nem is lenne már más körülöttem, csak a mélység... - nézett a fiú a kezére, aztán vissza ránk. A „mélység” kifejezésre baljós sejtelem lett úrrá rajtam. Ez lenne majd az igazi büntetése? Nem. Nem lehetett így. Az nem lett volna igazságos. Nem követett el bűnt, csak hibázott, ahogyan az emberek is számtalan hibát vétettek, de Isten megbocsájtotta őket, amikor valódi bűnbánatot tanusítunk. - Őket megfékezhetitek, ha képesek vagytok rá. A Próféta, akit tisztelnek a kúria valaha volt ura, a tündék lovagja. Első volt a torz élőholtak közül, aki felemelkedett, de a legkevésbé engedelmes is. Úgy hiszik, ha a tűz... az én tüzem ellepi, úgy majd az erőm is rá száll, az pedig, aki irányítja hatalmasabb lesz mindenkinél.
- És meg tudjuk valahogy állítani őket vagy a Prófétát? - nézek a kastély felé Jozef. Élénkpiros szemei mintha már most a lehetőséget keresték, hogy bejussunk.
- Ha élőholt, akkor el tudjuk pusztítani. - néztem Jozefre, majd tekintetem Ismét Jerobeámra siklott. - Belelátsz a fejünkbe igaz? Akkor tudnod kell, hogy nem mondunk le rólad.
Nem mondok le senkiről. Soha. A kúria felé fordultam én is. Valahogy be kellett jutnunk.
- Fel tudsz vinni minket egy ablakhoz? Valamelyik emeleti ablakon észrevétlen be tudnánk menni.
- Felesleges. - rázta meg a fejét az angyal. - A Próféta nincs itt. De visszatér, hamar. Akkor csak rajtatok áll, hogy mit tesztek.
- És addig mi mit csináljunk? - nézett rá kérdőn Jozef. - Talán gyűjtögessük a lángokat, hogy ne bukjunk le?
Nem tudtam eldönteni, hogy viccnek szánta-e vagy komolyan gondolta. Talán a legjobb lett volna még a rituálé kezdete előtt megtalálni ezt a Prófétát és végezni vele.

41Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Pént. Nov. 02, 2018 4:01 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Azt hiszem a nővér nagyon bátor, hogy meg merte ezt csinálni, de a szemem nem tudom levenni arról a jeltől, ami a kezén marad a láng eltűnése után. Mi van, ha ott marad?
- Hűűűű! - nyögöm ki, mert egyelőre fogalmam sincs, hogy mi lesz.
Aedan tovább mosolyog, aztán hátrakapja a fejét ahogy egy csontvázlovas csoport berobog.
- Nekem sajnos dolgom van. Keressétek bátran bármely testvéreteket, ők eligazítanak a teendőkben. Ja igen, az erdőben azért vigyázzatok. Él itt egy csoport felettébb barátságtalan cinderelf. - azzal ott hagy minket és elindul a lovasokkal beszélni.
A félelmeim egyelőre nem valósulnak meg, mert az elf nem tartja fontosnak, hogy mi is átessünk ezen a "beavatáson", vagy csak más fontosabb dolga akadt. Minden esetre úgy látszik egyáltalán nem kételkedik bennünk, szabadon mászkálhatunk.
- Mik azok a cinderelfek? - nézek a többiekre, mert én még sosem hallottam róluk. - De akkor most nyugodtan körülnézhetünk. - vigyorodok el.
Johannes atya láthatóan nem tájékozottabb, mint én és Tristan-tól várna valamiféle magyarázatot, hiszen ő állítólag ismerős errefelé.
Gloria megrázza a fejét.
- Keressünk valakit, aki éppen elfoglaltnak tűnik.
Tristan hasonló cipőben van, ugyanolyan értetlenül áll a kifejezés előtt, mint mi.
- A szó "parázstündét" jelent az elfek nyelvén, de el sem tudom képzelni az micsoda.
A tábor élénken éli az életét körülöttünk. Emberek jönnek mennek, szinte folyamatos mozgásban maradva és az érkezők általában ahhoz a nagyjából féltucat nekromantához lépnek, akik egyedüli rezidens lakói a tábornak, hosszú kézfogást váltanak velük, aztán mennek a dolgukra.
- Talán azokkal a nekrókkal kéne szót váltani, úgy nézem ők vannak a központban, na meg aztán mással nem is igen tudnánk, ha csak nem tud valaki élőholttul vagy csontvázul...... - fintorodom el, miközben már csillognak a szemeim az izgalomtól.
Az atya nem támaszt ellenvetést, sőt EGYETÉRT velem, megindulva a nevezettek felé a nővér pedig szó nélkül követi, így én is csatlakozom gyorsan.
Félúton aztán az inkvizítor lelassul, mintha elbizonytalanodna, ám a nővér most is bebizonyítja, hogy bátrabb, mint egyesek és ő szólítja meg az első utunkba akadót.
- Elnézést... ömm... uraim. Aedan küldött minket, hogy majd eligazítanak, hogy mit kell csinálni. – néz a férfira kedvesen.
A nekromanta, aki amúgy egy fekete hajú tünde férfi kissé meglepve néz ránk.
- Öhmm, nos... Nem is tudom. Megtanultatok már gyűjteni?
aki szemfüles, az észreveheti, hogy az egyik alkarját kiterjedt, lángmintás tetoválás járja át, amik egy, a bőrébe ágyazott vörös ékkőhöz vezetnek.
A férfi alkarját lángmintás tetoválás járja át, amik egy, a bőrébe ágyazott vörös ékkőhöz vezetnek és amit nem is takargat, de az ékkő azért még újdonság, nem is láttam egyikükön sem.
- Aedan mutatta, de nem próbáltuk.....még. - válaszolom. - Szerinted mi is tudjuk? - kérdezem, bár kételkedem benne, hogy jel nélkül menne. - Tudod kik azok a cinderelfek? Azt mondták vigyázzunk velük..... - csapok bele, mert jó tudni mi a helyzet és nem hiszem, hogy ez befolyásolná az inkognitónkat.
- Még egészen újak vagyunk. – jegyzi meg mellettem a nővér.
- Csak úgy egyszerűen nem megy. Tudjátok ezt mások évekig tanulják. Gyűrűtök van? – feleli a nekro, aztán felvonja a szemöldökét. - A cinderelfek? Egy falunyi szerencsétlenül járt helyi, akik valahogy összeolvadtak a tűzzel. Nem szeretnek minket, nem tisztelik az igazságot, sem a Fenevadat. A héten három újoncot ettek meg, úgyhogy csak óvatosan. - vigyorodik el, mint aki rémmesét mond.
Nem akarom neki mondani, hogy akkor meg minek kérdezi, hiszen azért nincsenek olyan sokan, hogy ne tudja, vagy lássa, újak vagyunk, de azért visszafogom magam, csak egy kis sóhaj hagyja el az ajkam.
- Nincs, de ha kapunk, szívesen segítünk. - vágom rá.
A cinderelfek meséjére viszont tényleg nagyot nézek, mert nem gondoltam volna, hogy valaki is életben maradhatott a régiek közül. Mondjuk azt nehezen képzelem el, hogy ennyire megváltoztak volna.
~ Minek néz ez? Gyereknek? ~ dohogok magamban.
- Miben tudnánk akkor mi segíteni? Aedannak sajnos nem volt ideje elmagyarázni. – segít Gloria is.
A tünde felsóhajt.
- Miért nincs itt ilyenkor Ida. - elkezd kotorászni a zsebében, aztán előkapar három gyűrűt. - Ezeket Aedan csinálta, majd kitapasztaljátok hogy működnek. Menjetek ki az erdőbe, keressetek minél tisztább lángot, amiben ott lapulhat a Fenevad élete. Aztán ha a gyűrű már nem bír el többet gyertek vissza.
Juhé! önt el az öröm, amikor meglátom a gyűrűket és meghallom a hozzá fűzött magyarázatot, mert innentől aztán tényleg szabadon mozoghatunk, milyen jó ötlet volt idejönni és beépülni, mert így velük nem lesz gond legalább.
- Szívesen. - bólintok lelkesen, csak épp nem azért, amiért ő gondolná. - És mi van a kastéllyal? Azt is meg lehet nézni? - tapogatózom tovább.
- Mennyit kell gyűjtenünk mire... Tudjátok, megjön Ő? Egyáltalán honnan tudja Aedan hogy biztosan eljn ha elég tűz lesz? – vesz el gyűrűt a nővér, de mikor az atya és el akar venni egyet a tünde hirtelen visszarántja a kezét és összevont szemöldökökkel néz rá.
- Te meg mit képzelsz magadról, ember? Egyáltalán hol van a jeled? - ezután Gloria és felém néz, aztán mintha felismerés szikrája csillanna a szemében. - Majd amelyikőtöké lesz tanítsa jómodorra utána. De addig besegíthet végülis. - azzal odaadja a gyűrűt Hans-nak is. - A pontos mennyiséget csak Aedan tudja. De azt, hogy el fog jönni mind érezzük. Hiszen már most is itt van, csak vár. Szunnyad, mert nem egész. Visszaadjuk neki önmagát, hogy felébresszük. - feleli Gloriának. - A kastély pedig tiltott terület. Majd a ceremónia napján beléphettek, de addig meg ne lássalak titeket arrafelé lézengeni.
Bár nagyon jót derültem, amikor az atyát rendreutasították és úgy beszéltek róla mint, ahogy régen rólam, azért visszafogtam magam, ráadásul azért kár lett volna ha akár még ha vele is, de meggyengülünk. Nagyon úgy nézett ki, hogy Aeden szavai ellenére, itt az embereket nem nézik jó szemmel, de dolgozni azért dolgozhatnak, mint azonnal kiderül.
Gondolom eszünk ágában sem lesz gyarapítani a meglévő lángokat, de ezt nem fogjuk nagy dobra verni. A kastély tiltása azonban nem túl jó hír, bár ezek szerint fontos feladata van.
- Majd észben tartjuk. - vonom meg a vállam és veszem el a megmaradt gyűrűt.
- Köszönjük. – biccent Gloria nővér, bár most mintha jóval hűvösebb lenne a hangja, majd int egyet búcsúzóul a nekrónak és a tábor széle felé indul. - Meg kell keresnünk Jerobeámot. És hol van Tristan? – súgja oda nekünk, amikor már meggyőződött róla, hogy nem hallhatnak minket.
- Járjuk körbe a területet és kerüljünk ki a szemük elől. Valószínűleg, ha magunk leszünk Jery is megjelenik, de hallgatag vezérünk tényleg kámforrá vált. - nézek körbe a fiút keresve.
- Támogatom. – vágja rá Johannes atya és ezzel újra meglep és most már tényleg gyanakodva méregetem. Lehet, hogy tényleg történt vele valami, már sokadszorra értett velem egyet. - Az ékszer amit kaptunk egy egyszerű tárológyűrű. A méretéből ítélve legfeljebb egy napig képes magában tartani a mágiát, tehát ha valamiféle módszerrel nem nyerik ki belőle - és erre nagy az esély - úgy még ezen a napon meg kell hogy történjen a hírhedt visszatérés. Szervezetlenek, és nincsenek tisztában önmagukkal, ezt pedig kihasználhatjuk arra, hogy összezavarjuk őket. – magyarázza el a véleményét.
Menet közben nézegetem a gyűrűt és hallgatom az atyát.
- Nem tudom......gondoljátok, hogy ekkora mákunk van, hogy pont akkor érünk ide, mikor megidézik Abadont? Szerintem meg már régebb óta gyűjtögetik, Aeden szavai is ezt bizonyítják.
Figyelmesen nézem a távolodó kisebb-nagyobb gyalogos, vagy épp csontlovakat megülő csoportokat, melyk már el is kezdték gyűjteni a lángokat, valami számomra ismeretlen ok szerint válogatva köztük, én azonban igyekszem olyan helyre menni, ahol senki nem láthat. Ebben azért van némi gyakorlatom.
- Menjünk a kastély másik oldalára, ott talán nincs senki. - javasolom.
- Nagy esély van rá...de talán valahogyan szabotálni tudjuk ezt a mágiagócot is, és ezzel együtt talán a képességüket is a varázslásra. Jeroboám tanácsai valóban hasznosak lehetnek. – válaszol Hans máris indulva a javasolt irányba.
Gloria kétségének ad hangot.
- Gondolják hogy... Valóban sikerülhet nekik? Mármint eddig tényként kezeltük, hogy a tervük működni fog, de ha belegondoltok, nem többek egy nekromanta szektánál.
Igazából én eddig nem is nagyon gondoltam bele, hogy mi van, ha nem járunk sikerrel, egyébként sem számítottam ilyen őrült dologra, hogy valakik ennek az erdőnek a tűzéből akarják összerakni a minket elpusztítani akaró angyalt.
- Hát elég látványos volt az az összegyűrt tűzgolyócska és a jel a kezeden. - biccentek a nővér keze felé és nem csak nekem van erre mondanivalóm.
- Az hogy Abbadónt nem tudják megidézni, nagy valószínűséggel igaz. Ám ha van köztük néhány "képzett" nekromanta, és ennyi varázserő áll a rendelkezésükre, talán megtudnak idézni valamit, ami ugyanúgy nagy veszélyt jelent ránk. – jegyzi meg az inkvizítor.
A nefilim megjelenésére számítok, így nem lepődöm meg a megjelenésén, bár felmerül bennem, hogy valahogy láthatatlanná válva eddig is velünk volt, hiszen alig pár perc múlva levélzizegéshez hasonló hangot hallatva megjelenik Jery, szokása szerint a semmiből, mintha mindig is ott ácsorgott volna.
- Na, bent vagyunk a sűrűjében és van egy klassz gyűrűnk és egy rossz hírünk, mert talán épp ma idézik meg Abadont. - zúdítom rá azt ami eddig történt, hogy lássam meglepődik-e vagy már tudja. - Van ötleted mit tegyünk?
- Gloriát befogadták maguk közzé. Tárológyűrűkkel gyűjtik össze a mágiát az erdőből, hogy felhasználják a saját varázslatukhoz, Van esély arra, hogy ma akarják megidézni Abbadónt, vagy amire képesek, bár nem túl sok, Tristan pedig eltűnt. – teszi hozzá fontoskodva az atya, mire egy bosszús rándulás fut végig az arcomon, aztán adja az aggódót. -Kylin-el minden rendben volt?
A félangyal nyugodt arccal bólint.
- A nekromanták azt mondták, Cinderwald azért ég rökké, mert ide esett le a sárkány az égből. Tudom, hogy többet tudsz a helyről, mint amit elmondtál, és a tűzzel kapcsolatos képességeid is lenyűgözőek. Kérlek hagyjuk a titokzatoskodást, és mondj el mindent amit tudsz, mert ezek szándékaik szerint valami olyasmit akarnak elszabadítani, ami egész Veroniát lángba borítja. – veszi át a szót a nővér.
Jery ránéz Gloriára, látszólag minden mást elengedve a füle mellett, három hosszú másodperc telik el drámai bámulással, aztán csöndesen megszólal.
- Mindent?
A nefilim kérdésére csak sok-sok türelemért fohászkodva az égre nézek, aztán kissé sürgetően szólalok meg, mert az Úr még mindig nem áldott meg a türelem erényével.
- Az jó lenne, különben könnyen előfordulhat, hogy nem soká nem csak ez az erdő ég örökké, főleg ha Abadonon és ezen őrülteken múlik.
- Kérlek. - bólint az atya nyájasan, ő sikeresebb volt, mint én, és a nővér is bátorítóan mosolygott.
- Annyira nem lehet vészes, nem igaz?
A nefilim szeme egy pillanatra rám villan, úgy látszik az elevenére sikerül tapintanom, aztán vissza Gloriára. Nem szól semmit csak megragadja a mellkasára láncolt hatalmas vörös ékkövet és félrehúzza, felfedve a mellkasán egy jókora nyílt sebet - amiben folyamatosan láng örvénylik, mintha csak egy örvény közepét látnánk.
- Mi.......mi történt veled? Abadon? - bököm ki, hiszen nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy ha azok a cinderelfek túlélték ezt a rémálmot, talán Jery is ennek áldozata.
Legalábbis ez jutott elsőre eszembe, ahogy megláttam a sebben lobogó lángokat.
Johannes atya azonban más következtetést von le.
- Miattad ég az erdő...? – kérdezi suttogva, miközben a nővér döbbent légvételét hallom magam mellett.
- Isten az égben! – lép azonban azonnal a félangyalhoz és letérdelve elé a „seb” felé nyúl. - Fáj? Hogy tudnék segíteni? Talán be tudom gyógyítani...
Én már nyúltam volna Gloria után, hiszen nem lehetett tudni mire képes a benn munkálkodó tűz, de erre nem kerül sor, mert egyrészt Jery hátrébb lép, megakadályozva, hogy hozzáérjen, másrészt........
A félangyal rám néz.
- Azrael. Ez az a pont, ahol a fivérem kardja belém vájt és letaszított az égből a hely fölött... - hangja eközben folyamatosan mélyül, szárnyai lángra kapnak és megremegnek, majd hirtelen akkorára nőnek hogy szinte kilátszanak a kúria hatalmas épülete mögül, ráadásul még így is látható, hogy csupán csonkjai eredeti állapotuknak: megtépázott, végei fűrészes tépésvonallal hiányoznak, embernyi lyukak tátonganak rajta és folyamatos lángoló pernyeként foszlik szét, ……… de félreismerhetetlen! Nincs Veronian senki, köztük én is, aki ne ismerné fel azonnal a cikornyás mintákat, amelyek alig néhány hónapja elsötétítették a napot, szélvihart kavarva ledöntötték a Katedrális legnagyobb harangjának tornyát, és a halálba küldték a népesség harmadát. - Mondtam nektek, hogy ez a hely büntetés. Büntetés nekem, Abaddónnak, az Isten Lángjának amiért az Úr feladatát elbuktam. Amiért hamis hívószóra feleltem, életeket vettem el mindezt úgy, hogy tisztán hittem abban, helyesen cselekszem. - zengi a mély hang, de alig egy pillanatig maradnak még ilyenek a szárnyak, utána újra a nefilim sötétarany nefilimszárnyaivá zsugorodnak. - Ez minden.
Na, hát ez annyira, de annyira ......megdöbbentő!
Olyan gyorsan próbálok hátrálni, hogy a saját lábamba megbotolva, fenékre ülök és onnan nézem az igen csak látványos és félelmetes átváltozást.
Hát, ha megöltek volna sem számítottam rá, hogy pont Abadon-ba botlunk és őt avatjuk be a terveinkbe……főleg mert mindenki, kezdve ezektől az őrült követőitől, halottnak hiszi……..
- Gondolom hiába futnánk el....... - nyögöm ki elsőre, ami eszembe jut, és véleményem szerint a helyzet az után sem lesz jobb, hogy újra a megszokott alakját veszi fel.
~ Hogy lehet megölni egy angyalt? Mármint Azrael kardja nélkül…….~
- És.....és ki tévesztett meg akkor? – akadok fenn mégis egy apró dolgon látszólag.
Johannes atya ócsúdik másodiknak.
- Kérlek ne vedd sértésnek, de –hallgat el egy pillanatra - bírnak feletted bármilyen hatalommal ha elég mágiát gyűjtenek az erdőből? - mutat a kultisták tábora felé.
Gloria az átváltozáskor szintén a fenekére ült és fél szemmel láttam, ahogy keresztet vet, ám most csendesen várta mi lesz.
- Nem tévesztett meg senki. Mindent elmondtam. Minden igaz volt. – felel Jery, vagyis Abadon ~ vajon lehet becézni egy angyalt is? - először nekem, aztán Hans felé fordul és megrázza a fejét.
- Nem. De az őrület sok mindenre képes, ha sok erőt gyűjt. Nem én vagyok az egyetlen, amitől félhettek.
Megborzongok attól, amit mond, mert ha maga döntött úgy, ahogy, akkor valószínűleg még ez volt a legkisebb büntetés, ami majdnem egy világ elpusztítását és megszámlálhatatlan emberi életért kijárt neki.
- És feltételezem nem is szeretnéd, ha képesek lennének rá....ezek után. - mondom, de csak úgy magam elé. - Megállíthatjuk? -nézek rá, miközben felállok.
- Ki az a Próféta? - csap le Hans atya is a kérdésével.
- Nem félünk tőled. Emlékszem hogy tűzgyűrűt vontál a katedrális köré, ahelyett, hogy felégetted volna. – finomít a faggatáson a nővér csendes szava. - Szerintem... Szerintem megtévesztés alatt Jozef azt értette, hogy kitől jött a hamis hívás. – néz rám megerősítést várva, mire biccentek, bár a nem félünk rész azért részemről kicsit túlzás lenne. - Bárhogy is legyen, most a legfontosabb, hogy őket megállítsuk. Utána kitalálunk valamit, hogy mit tehetünk érted.
- Értem semmit. A saját alakomat sem tudom fenntartani, mintha elveszíteném a lényegem. Mintha azóta, hogy Azrael megsebesített csak zuhannék, mélyebbre és mélyebbre... Mintha nem is lenne már más körülöttem, csak a mélység... - néz a kezére az angyal, aztán vissza ránk. - Őket megfékezhetitek, ha képesek vagytok rá. A Próféta, akit tisztelnek a kúria valaha volt ura, a tündék lovagja. Első volt a torz élőholtak közül, aki felemelkedett, de a legkevésbé engedelmes is. Úgy hiszik, ha a tűz... az én tüzem ellepi, úgy majd az erőm is rá száll, az pedig, aki irányítja hatalmasabb lesz mindenkinél.
Kicsit meg is könnyebbülök, amikor azt mondja, hogy neki nem segíthetünk, mert ha a mostani állapota az Úr büntetése és kik vagyunk mi, hogy felülbíráljuk ezt.
Azt viszont nem hagyhatjuk, hogy egy hasonló rémséget szabadítsanak a fanatikusok a világra, egy is elég volt, hogy félig romba döntse.
- És meg tudjuk valahogy állítani őket vagy a Prófétát? - nézek a kastély felé, hogy lássam van-e akadálya, hogy bejussunk.
- Ha élőholt, akkor el tudjuk pusztítani. – ad választ Gloria maga a kérdésemre, majd Abadonra siklik a tekintete. - Belelátsz a fejünkbe igaz? Akkor tudnod kell, hogy nem mondunk le rólad. Fel tudsz vinni minket egy ablakhoz? Valamelyik emeleti ablakon észrevétlen be tudnánk menni. – fordul ő is a kúria felé.
- Felesleges. - rázza meg a fejét a nefilim. - A Próféta nincs itt. De visszatér, hamar. Akkor csak rajtatok áll, hogy mit tesztek.
- És addig mi mit csináljunk? - nézek rá kérdőn. - Talán gyűjtögessük a lángokat, hogy ne bukjunk le? - ez kicsit pikirtre sikerült és meg is rémülök, mert leesik, hogy egy angyallal, egy bukott angyallal teszem ezt.

42Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szomb. Nov. 10, 2018 2:55 am

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida

Ida magabiztosan vezetett minket a kúria felé, pedig lassan már minden lángoló fa teljesen egyformának tűnt. A távolban azonban egy idő után a lángok ropogó hangján kívül valami másfajta zaj is hallatszódni kezdett. Próbáltam megtalálni az átszűrődő hang forrását, de nem jártam sok sikerrel. Egyszer csak a vámpírnő megállt, felemelte a kezét figyelemre intve minket. Hamarosan én is meghallottam a hangosodó dobbanásokat. Az egyre közeledő lódobogást.
Csak nem kultisták? – jutott eszembe hirtelen, mert hát errefelé nem gondoltam, hogy már olyan természetes lenne ilyesmit hallani. Vagy csak messziről hallatszik ide? A hang azonban erősödött, így erre nemsokára rácáfolt. Lance közben kivonta a kardját, és mindannyian feszült figyelemmel várakoztunk.
- Valahogy el kéne rejtőzködni, vagy valami, nem hiszem, hogy nekünk kedveznének a számok, és kerülni kéne a fölösleges konfliktust – javasolta Edem.
Hova bújjunk,  mikor még nem is tudjuk, merről jönnek? – néztem közben a többiekre, hátha valakinek sikerült már kiszúrnia valamit.
Ida is megrázta a fejét, és körbemutatott.
- Nincs hely.
Tovább azonban már nem jutott, ugyanis egy pillanattal később két lóhoz hasonló állat egy lángoló bokrot átugratva közvetlenül elénk került, mindkettő egy-egy lovassal a hátán, mintha csak a történetből ismert Apokalipszis lovasai közül jelent volna meg kettő előttem. Egyformánk tűnő vörös köpenyt viseltek, viszont ahogy megálltak előttünk, látni lehetett, hogy valójában különbözőek, a lovak pedig azért tűntek furcsának, mert valójában csak a csontvázuk volt meg, melyet az izzó parázs tartott valahogy egyben. Tündeformák voltak, igen borzalmas és ijesztő látványt nyújtottak. A legközelebbi éppen szóra nyitotta a száját, és kitágult szemekkel meredt Idára, ő azonban nem sokáig tétovázott, még pislogni se volt időm, és már előkapta számszeríját, majd sorozatban három nyilat lőtt a mellkasába.
- Azt hiszem megtaláltuk a kultistákat. De nekem inkább tűnnek nekromantáknak.
Nekromanták! Kultistákkal már találkoztam, nekromantákkal még nem volt dolgom, és nem is vágytam rá. Hallgatózni kezdtem, pontosabban vártam, hogy hamarosan még több ugrik elénk, mindannyiunkat körbekerítve.
- Nincs valami másik… út?
- Kétlem, hogy lenne másik. - jegyezte meg Damien.
- Komolyan senki nem zavartatja magát ezektől az izéktől? – mordult fel Lance, majd kihúzott karddal a kezében előrelépett. - Mit akartok?
- Nem hiszem, baráti fogattatásnak vették azt a két nyílvesszőt. – szólalt meg Edem, majd fegyverét ő is maga elé tartva elénk lépett. - Mondanám, hogy fussunk, de lángoló csontvázparipák...
A kilyuggatott mellkasú lény hörgött párat, majd miután csontváz lova darabjaira hullt alatta, ő is a földre esett, a másik pedig tétován toporzékolásra késztette a saját hátasát.
- Te... ti... mégis mit csináltok? A cinderelfekkel vagytok?
Bármi is volt a szándékuk, ezek után már biztosan nem lehetett semmi jóra számítani.
- Mi egymással vagyunk - szólaltam meg Edem mögött még éppen hallhatóan. És mi még azt hittük, hogy a tűz lesz a fő problémánk... Legalábbis én.
- Úgy tűnik, nincs okotok félni.. – jegyezte meg a vámpírlány.
- Mit akartok? – ismételte meg a kérdést Lance, immár gorombább hangon, közben Edem támadásra készülve behajlította a térdét, kardját pedig fejmagasságba emelte.
- Hogy mit akarunk? - kérdezte a tünde a megmaradt lovon, miközben megint a vámpírra sandított. - Megidézni a Fenevadat és fürdeni a dicsőségében. Ti csatlakozni jöttetek?
A Fenevadat? Próbáltam nem túl értetlenül nézni. Mennyi sötét dolog lehetősége rejtőzhet ebben a lángoló erdőben, melyet valószínűleg egyikünk se tudott volna elképzelni, a pusztításra és hatalomra vágyókat azonban mindez idevonzotta. Ki tudta volna megmondani, hogy ez még ki mindenkit takar.
- Nem, de érdekesnek hangzik. Hol lehet jelentkezni? – szólalt meg Edem, megint egyáltalán nem ideillő lelkes hangnemben, melyet ugyan már megszokhattam volna, de inkább egyre abszurdabbnak és ezáltal idegesítőbbnek tűnt számomra.
- Hol idézitek meg? – kérdezte a sötételf, majd ugyanebben a pillanatban Lance is:
- Ki ez a Fenevad, és hogyan akarjátok megidézni?
- Szóval nem. Mit csináljak akkor én veletek? - ekkor a lovas felemelte a kezét. - Aedan haragudni fog, hogy erre használtam, de... - valami megcsillant az ujján, amire a közeli tűz mintha sugarakként folyt volna össze egy gömbbé a tenyere körül, amit felénk lendített, de ebben a pillanatban Ida szétlőtte az egyik térdét a lónak, amitől az előre bucskázott, lovasa pedig előre repült; a tűzlabda előttünk csapódott be, és hirtelen felcsapó lángfallá alakult, ami egy pillanatra elvágott minket a tündétől. Mire újra elénk került, már ismét talpon volt, lova pedig vergődve próbált felállni.
Ez nem sokon múlt - néztem az előttem felcsapó tűzoszlopra, miután ösztönösen hátraugrottam. Végül mégiscsak a tűz lesz a vesztünk, ha nem ez, majd egy másik lény okozza, lassan minden bokorból vagy fa mögül előugrik valami.
Damien ekkor tőrével a ló másik lábát célozta meg, a ló azonban felágaskodott, és megmaradt patájával akkorát rúgott beléje, hogy amaz hátrarepült.
- Temegmiajóegetcsinálsz?! – kiáltott fel Wilhelmina, majd kezei között egy érdekes, fekete lángcsóva jelent meg, melyet a férfi mellkasa felé irányított, ami telibe találta, így ahogy  Lance a gyűrűt maga elé tartva tört előre, széllökéshez hasonló hullámot előidézve, mindez meglepetésként érte a férfit, és a tünde kardjával már könnyedén a kultistába döfhetett.
- Ezt legázoltátok.
A ló még rúgkapált néhányat, aztán társához hasonlóan ő is darabjaira hullt, csontjaiból csupán hamut hagyva. A vámpírlány közben Damienhez szaladt, aki már a földön feküdt.
- Igen, szép volt - néztem én is elismerően Wilhelmina és Lance felé, majd közelebb léptem a férfihez. Most, hogy a lovak hamuvá váltak, a két test is sokkal kisebbnek tűnt.
- Köszönöm.. – szólalt meg a vámpírlány. - No akkor ennyien lettek volna a Fenevad megidézői?
- Tudta a neved, vagy valaki másról nyögte az utolsókat, akit Idának hívnak. Valami olyasmit mondott, hogy nem volt er…, mielőtt összeesett volna. Talán mégis tudott volna mit mondani – vakarta meg a tarkóját. - Akkor most mi legyen?
Én semmi ilyesmit nem hallottam, így nem igazén tudtam, mire gondolhatott.
- Kár érte, kiszedhettünk volna belőle még valamit...? Azt kétlem, hogy csak ennyien lennének, említett valami Aedant, így még biztos, hogy legalább egy még van és az is gyanús, hogy a felettesük. - Idához fordult. - Mesteri lövés, minden elismerésem. De kis magyarázatra szorul, hogy miért is mondta ez a fickó utolsó erejéből: Ida nem erről volt szó.
Ida összevonja a szemöldökét
- Ezt mondta? Biztosak vagytok benne? – mondta, miközben körbejárta a halottakat. - Nem az első portyám már ez a rengetegbe, de ilyen mélyre még sosem merészkedtem. Nem egyszer hoztam társakat, de általában rendre visszafordultak még az erdő szélétől nem messze. Lehet, hogy kifigyeltek, kihallották a nevem. - Aztán elkerekedett a szeme. - Lehet, hogy a tervet is megtudták valahonnan. Azért mondta, hogy nem erről volt szó! Talán azt hitték, csak felderíteni jövök megint, és sokkolta, amikor végeztem a társával.
A nem erről volt szó nekem kicsit bizalmasabbnak tűnt, de a valódi jelentését talán már soha nem is fogjuk megtudni.
- Az előbb még csak kultistákról volt szó. Szóval már a nekromanták is az erdő körül tanyáznak? - néztem meglepődve és még az előbbi gyors történésektől kábultan Ida felé. - Szerintem használjuk ki, amíg egyedül vagyunk. Legalábbis remélem... Milyen messze van egyébként a kúria?
Közben elindultam Damien felé, aki az előbb igen nagyot repült, és csak remélni lehetett, hogy nem történt túl nagy baja.
- Mennyire súlyos? - néztem először rá - éppen egy kis üvegcse tartalmát öntötte le a torkán -, majd Wilhelminára, és vissza.
- Meg... megleszek... köszönöm.
- Várjunk... nem mindegy, hogy Nem ez vagy Nem volt er. A Nem volt er..: folytatódhat úgy is, hogy nem volt erőm... megtenni valamit...
- Indulnunk kellene – próbálta Lance felhívni a figyelmünket utunk eredeti céljára.
- Minél jobban variáljuk, annál kevesebb köze lesz a valósághoz... Menjünk, később úgy is kiderül, minden – mondta, majd Damien-hez fordult. - Van egy kis szíverősítőm, kisé talán már meleg, de szívesen adom fájdalom csillapítónak.
- Szerintem ezek a kultisták, tündelány. A szó nem csak a mélységiek imádóira használható. De már nincs messze. Gyertek – mondta Ida, azzal mindannyian el is indultunk utána. Jó húsz percet gyalogolhattunk, mire feltűnt előttünk egy nagyobb épület körvonala, és ezzel együtt egyre több hang is, mintha kultisták gyülekeztek volna a közelben, bár meglehet, hogy már csupán csak rémeket láttam, vagyis inkább képzeltem.
- Megjöttünk- suttogta Ida. - De innentől egy hangot se.

43Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Vas. Nov. 11, 2018 6:15 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus

Bátor volt a nővér – vagy csak kíváncsi? Nem sikerült még eldöntenem, hogy az ügyünkért való bátorságból vagy esetleg szimpatizálással tarkított kíváncsiságból fogadta el a lángot a nővér. Nem tudom kizárni az elsőt – tartottam olyan fanatikusnak, hogy az Egyházért ezt is felvállalja – ugyanakkor nem tudtam kizárni a második sem, a vér mindig vér marad. Lényegtelen is igazából, a célunkat elértük, az őrültek befogadtak. Hirtelen egy csontvázlovas csoport érkezik meg a táborba, Aedan előbb odakapja a még mindig mosolygós arcát, majd miután visszafordul hozzánk, szabadkozni kezd.
-  Nekem sajnos dolgom van. Keressétek bátran bármely testvéreteket, ők eligazítanak a teendőkben. Ja igen, az erdőben azért vigyázzatok. Él itt egy csoport felettébb barátságtalan cinderelf. – hagy ott minket a lovasokért.
- Mik azok a cinderelfek? - veti fel a novícius, majd választ sem várva beszél tovább – De akkor most nyugodtan körülnézhetünk. - húzza széles vigyorra az arcát. A kérdése után én is Tristan felé fordulok, bizonyára jobban otthon van ezekben a dolgokban mint én, ám még mielőtt válaszolhatna, a nővér fejrázása tűnik fel.
- Keressünk valakit, aki éppen elfoglaltnak tűnik.
- A szó „parázstündét” jelent az elfek nyelvén. – jut szóhoz a vezérünk is – de el sem tudom képzelni az micsoda.
A válasz után mindannyian elmerengünk kicsit a tábor látképében: mindenki fel-alá járkál, szinte egy pillanatra sem megállva. Kivéve majd’ féltucat nekromantát, akikhez a legtöbb érkező odalép. Nem lenne rossz kiindulási pont tőlük kérdezősködni először.
- Talán azokkal a nekrókkal kéne szót váltani, úgy nézem ők vannak a központban, na meg aztán mással nem is igen tudnánk, ha csak meg nem tud valaki élőholttul vagy csontvázul. - magyaráz legalább három pillanattal tovább a novícius, mint kellene. Ettől függetlenül bólintok a felvetésére, ezúttal sikerült kitalálnia a javaslatomat.  Mivel senkinek nem volt ellenvetése, el is indultam a nekromanták irányába, de útközben lelassítottam: az előző alapján nem szerencsés ha engem látnak meg elsőre, rossz benyomással pedig nem akartam indítani. Pár lépés után át is vette a nővér az irányítást, majd leszólította a nekromantákat.
- Elnézést…ömm… uraim. Aedan küldött minket, hogy majd eligazítanak, hogy mit kell csinálni.
- Öhmm – kezd bele meglepetten – Nem is tudom. Megtanultatok már gyűjteni?
Mivel beszélni nem akarok, van időm megfigyelni a férfit: azonnal felkelti az érdeklődésemet az alkarján elterjedt, lángmintás tetoválás, ami mintha egy bőrébe ágyazott, vörös ékkőhöz vezetne. Valamiféle kiterjedtebb verziója lehet az újoncok tetoválásának, de mit nyernek a kőből a közepéből? Ha harcra kerül a sor, nem leszek rest azt támadni először, már csak kíváncsiságból sem.
- Aedan mutatta, de nem próbáltuk…még. Szerinted mi is tudjuk? Tudod kik azok a cinderelfek? Azt mondták vigyázzunk velük… - sorolja a novícius. Ennyi haszna úgy tűnik még mindig van, ha már egy kérdésre válaszolnak a sok közül, úgy is megérte.
- Még egészen újak vagyunk. - támogatta meg szavait a nővér.
- Csak úgy egyszerűen nem megy. Tudjátok ezt mások évekig tanulják. Gyűrűtök van? – kérdezi felvont szemöldökkel – A cinderelfek? Egy falunyi szerencsétlenül járt helyi, akik valahogy összeolvadtak a tűzzel. Nem szeretnek minket, nem tisztelik az igazságot, sem a Fenevadat. A héten három újoncot ettek meg, úgyhogy csak óvatosan. – vigyorodik el, mint aki azt várja, hogy megijedjünk. Hmpf.
- Nincs, de ha kapunk, szívesen segítünk. - hallatt végre egy udvarias mondatot a self. Vajon egyébként is képes rá, vagy csak a fajtájának szóló tiszteletből? Tévedtem, nem bírja ki, hallom ahogy morogva dühöng. Cinderelfek. Attól, hogy eggyé váltak a mágiával, hogy ennének embert? Talán át is alakultak valami döggé, vagy az is a rémmese része volt?
- Miben tudnánk akkor mi segíteni? Aedannak sajnos nem volt ideje elmagyarázni. - viszi tovább értelmes módon a beszélgetést Gloria.
- Miért nincs itt ilyenkor Ida. – sóhajt fel. Ida. Az újoncok betanításával foglalkozhat? Megjegyzem a nevet, hátha később még hasznos lesz. Három gyűrűt kapart elő a zsebéből közben a nekromanta. Egyszerű tárológyűrűk innen nézve, annyi különbséggel, hogy a nagyobbik fajtából. Egy napig tárolja a mágiát, se több, se kevesebb. – Ezeket Aedan csinálta, majd kitapasztaljátok hogy működnek. Menjetek ki az erdőbe, keressetek minél tisztább lángot, amiben ott lapulhat a Fenevad élete. Aztán ha a gyűrű már nem bír el többet gyertek vissza.
- Szívesen. - hódol be azonnal a novícius – És mi van a kastéllyal? Azt is meg lehet nézni? - érdeklődik.
- Mennyit kell gyűjtenünk mire… Tudjátok, megjön Ő? Egyáltalán honnan tudja Aedan hogy biztosan eljön, ha elég tűz lesz? – folytatja Gloria, miközben elveszi a gyűrűt. Úgy érzem itt az ideje annak, hogy kiderítsem mit szólnak hozzám. Minden bizonnyal negatív lesz majd a reakció, a kérdés csak az, hogy mennyire? A gyűrű felé nyúlok, mire a tünde hirtelen visszarántja a kezét és összevont szemöldökkel néz rám.
- Te meg mit képzelsz magadról, ember? Egyáltalán hol van a jeled? Majd amelyikőtöké lesz tanítsa jómodorra utána. De addig besegíthet végül is. – adja ide a gyűrűt, miután végignéz Glorián és a novíciuson. Amelyikőtöké? Ez lenne a terv, hogy az embereket majd uralmuk alá vonja a fajtájuk? Ambíciózus. Persze nem csoda, hogy itt erősnek érzi magát, minden állat bátor a falkájában. Elveszem végül a gyűrűt egy fejhajtással – különös kegyetlenséggel fogom levágni mikor végre eljön az ideje.
- A pontos mennyiséget csak Aedan tudja. De azt, hogy el fog jönni mind érezzük. Hiszen már most is itt van, csak vár. Szunnyad, mert nem egész. Visszaadjuk neki önmagát, hogy felébresszük. - feleli Gloriának. - A kastély pedig tiltott terület. Majd a ceremónia napján beléphettek, de addig meg ne lássalak titeket arrafelé lézengeni.
Mi lehet a gyengepontjuk? Valami van a kastélyban, amivel nem akarja, hogy találkozzunk. Azon túl ott van a szervezetlenségük is, valamint az, hogy nincsenek pontosan tisztában a feladataikkal – ezeket kihasználhatjuk valahogy.
- Majd észben tartjuk.
- Köszönjük - mondja egészen hűvösen az apáca. Csak nem az váltotta ki belőle ezt, ahogyan velem bántak?
Búcsút intünk mindannyian a nekromantáknak, majd miután hallótávolságon kívülre kerültünk, suttogva kezdtünk beszélni.
- Meg kell keresnünk Jerobámot. És hol van Tristan? - A kérdése teljesen jogos volt, nem rég még itt volt velünk, aközben tűnhetett el, hogy a nekromantákkal tárgyaltunk. Körbenézek, de sehol nem látom, pedig nem egyszerű eltéveszteni a morcos arcot.
- Járjuk körbe a területet és kerüljünk ki a szemük elől. Valószínűleg, ha magunk leszünk Jery - a nefilimeket se képes tisztelni, bár miért is bíztam volna benne – is megjelenik, de hallgatag vezérünk tényleg kámforrá vált. - néz körbe ő is.
- Támogatom. - szólalok meg hosszú idő után először - Az ékszer, amit kaptunk egy egyszerű tárológyűrű. A méretéből ítélve legfeljebb egy napig képes magában tartani a mágiát, tehát ha valamiféle módszerrel nem nyerik ki belőle – és erre nagy az esély – úgy még ezen a napon meg kell hogy történjen a hírhedt visszatérés. Szervezetlenek és nincsenek tisztában önmagukkal, ezt pedig kihasználhatjuk arra, hogy összezavarjuk őket. - osztom meg a leendő tervem alapjait séta közben.
Körülöttünk hozzánk hasonló csoportok járják az erdőt, és vagy a fák lombjairól, vagy a földről, de tüzet gyűjtenek. Tüzet…dehogyis, egyszerű mágiát – a tűzről szerintem egyszerűen csak a látványért beszélnek. Tristan azonban még sehol sincs…
- Nem tudom….gondoljátok, hogy ekkora mákunk van, hogy pont akkor érünk ide, mikor megidézik Abaddont? Szerintem meg már régebb óta gyűjtögetik, Aeden szavai is ezt bizonyítják. - úgy tűnik a hallott szöveg értelmezése sem fekszik a novíciusnak.
- Nagy esély van rá…de talán valahogyan szabotálni tudjuk ezt a mágiagócot is, és ezzel együtt talán a képességüket is a varázslásra. Jeroboám tanácsai valóban hasznosak lehetnek. - teszem hozzá, hátha valami csoda folytán meghallja a nefilim, és megjelenik – ám egyelőre csak Gloria nővér veszi magához a szót.
- Gondolják hogy… Valóban sikerülhet nekik? Mármint eddig tényként kezeltük, hogy a tervük működni fog, de ha belegondoltok, nem többek egy nekromanta szektánál.
- Hát elég látványos volt az az összegyűrt tűzgolyócska és a jel a kezeden.
Igaza volt a nővérnek, és bennem is felmerült már a gondolat. A helyzet azonban nem ennyire bíztató sajnos.
- Az, hogy Abaddónt nem tudják megidézni, nagy valószínűséggel igaz. Ám ha van köztük egy képzett nekromanta, és ennyi varázserő áll a rendelkezésükre, talán megtudnak idézni valamit, ami ugyanúgy nagy veszélyt jelent ránk.
Időközben átérünk a kastély túloldalára, ahol a semmiből megjelenik Jeroboám – úgy áll ott, mintha csak minket várt volna. Novícius azonnal letámadja a hírekkel.
- Na, bent vagyunk a sűrűjében és van egy klassz gyűrűnk és egy rossz hírünk, mert talán épp ma idézik meg Abbadónt. Van ötleted mit tegyünk?
- Gloriát befogadták maguk közzé. Tárológyűrűkkel gyűjtik össze a mágiát az erdőből, hogy felhasználják a saját varázslatukhoz. Van esély arra, hogy ma akarják megidézni Abbadónt, vagy amire képesek, bár nem túl sok, Tristan pedig eltűnt. – mondom el rendezetten és érthetően a dolgokat. – Kylin-el minden rendben? - Érdeklődöm, hogy gondoskodóbbnak tűnjek.
- A nekromanták azt mondták, Cinderwald azért ég örökké, mert ide esett le a sárkány az égből. Tudom, hogy többet tudsz a helyről, mint amit elmondtál, és a tűzzel kapcsolatos képességeid is lenyügözőek. Kérlek hagyjuk a titokzatoskodást, és mondj el mindent amit tudsz, mert ezek szándékaik szerint valami olyasmit akarnak elszabadítani, ami egész Veroniát lángba borítja. - száll be Gloria is. Valóban jól jönne, ha az összes rendelkezésre álló információnak a birtokába kerülnénk – remélem az eddigi kedveskedése a nefilim felé meghozza a hatását.
Jeroboám egyedül a Kylinel kapcsolatos kérdésre bólint egyet, minden mást elenged a füle mellett, mielőtt Gloriára nézne. Eltelik pár másodperc, míg végül halkan megszólal.
- Mindent? - volt valami drámai nem csak a hangjában, de az az előtti pillanatokban is…mit akar elmondani? Természetes a novícius teljesen érzéketlenül a momentum hangulatára kezd el locsogni.
- Az jó lenne, különben könnyen előfordulhat, hogy nem soká nem csak ez az erdő ég örökké, főleg ha Abaddón és ezen őrülteken múlik.
- Kérlek. - bólintok a nefilim kérésére, figyelmen kívül hagyva a selfet.
- Annyira nem lehet vészes, nem igaz? - mosolyog bíztatóan Gloria nővér is az irányába.
A nefilim szeme előbb a selfre villan, majd újra megpihen Glorian. Hirtelen megragadja a mellkasára láncolt hatalmas vörös ékkövet és félrehúzva, ezzel felfedve egy ott elterülő sebet. Egy sebet, ami olyan mély, hogy bele lehet látni – bent pedig láng örvénylik, mintha egy vihar közepébe néznénk, ami tűzből áll. Nem ismertem a nefilimek testfelépítését, de ez még köztük is halálos sebnek tűnt…mi ez?
- Mi…mi történt veled? Abaddón? - kérdezi a self. Abaddón…
- Miattad ég az erdő…? - suttogom magma elé pont elég hangerővel ahhoz, hogyha szeretné meghallja, ha pedig teljesen balgaság, úgy figyelmen kívül tudja hagyni. Volt még egy nagyon elrugaszkodott feltételezésem, ami közel állt ehhez, de azt kimondani se mertem hangosan…
- Isten az égben! - szegte meg a második parancsolatot a döbbenettől az apáca, majd odalépett a fiú elé, hogy megvizsgálja a sebet – úgy tűnik a reflexeknek nehezen lehet ellentmondani. – Fáj? Hogy tudnék segíteni? Talán be tudom gyógyítani… - kezd bele, de a nefilim azonnal hátralép, ahogyan a nő gyúlna a seb felé.
- Azrael. Ez az a pont, ahol a fivérem kardja belém vájt, és letaszított az égből a hely fölött… - mondja egyre mélyebb és mélyebb hanggal. Szárnyai lángrakapnak, megremegnek, majd végül szinte magasabbra nőnek, mint a kúria falai – ám még így is csak csonkok. Megtépázott, szakadozott csonkok, amit mintha valaki széttépett volna, néhol akkora lyukakkal, amibe egy ember is elfér. Ám még így is felismerhető. Abaddón. Ezt láttam a Katedrális teraszáról. Ennek a pusztításában gyönyörködtem. Erről hittem balgán azt, hogy nekem is van közöm hozzá. Gondolkodás nélkül ugrottam hátra a látványra. - Mondtam nektek, hogy ez a hely büntetés. Büntetés nekem, Abaddónnak, az Isten Lángjának amiért az Úr feladatát elbuktam. Amiért hamis hívószóra feleltem, életeket vettem el, mindezt úgy, hogy tisztán hittem abban, helyesen cselekszem. – zengi, ám végül elhalnak a szárnyak és a már korábban ismert nefilim testrészek váltják fel. - Ez minden. - fejezi be.
Cikáztak a gondolatok a fejemben. Egy angyal áll előttünk….Nem. Csak volt. Elbukott. Bukott? Nem, egy mélységi nem ilyen. Még így is. Angyal volt. Ez meg kellene, hogy rémítsem. Mégsem teszi valahogyan. Talán csak a döbbenet miatt?
Kérdeznék tőle. Annyi kérdésem van! Mégis, épp amiatt, hogy tisztában vagyunk létezésével, van valami, amit mindenképp meg kell tudnunk.
- Kérlek ne vedd sértésnek, de… - tartok itt egy pici szünetet…miért foglalkozok őrültekkel akkor, amikor egy angyal áll előttem? - …bírnak feletted bármilyen hatalommal, ha elég mágiát gyűjtenek az erdőből? - mutatok a kultisták tábora felé.
- Nem tévesztett meg senki. Mindent elmondtam. Minden igaz volt. - feleli a novíciusnak. Fel sem tűnt a kérdése a gondolataim mellett… - Nem. De az őrület sok mindenre képes, ha sok erőt gyűjt. Nem én vagyok az egyetlen, amitől félhettek.
- És feltételezem nem is szeretnéd, ha képesek lennének rá…ezek után? - motyogott valamit – Megállíthatjuk? - állt fel a földről, úgy tűnik a nővérrel együtt ő is elesett az átváltozásra.
- Ki az a próféta? - Ki kell használnom azt, hogy minden kérdésünkre választ kaphatunk…És én mégis ezt kérdezem egy angyaltól? Nem mintha a helyzet, miszerint egy angyalt faggatok nem lenne magában is teljesen abszurd.
- Nem félünk tőled. Emlékszem, hogy tűzgyűrűt vontál a Katedrális köré ahelyett, hogy felégetted volna. - Valóban megkímélt minket, és most sem volt ellenséges. Van okunk egyáltalán félni tőle?  – Szerintem…Szerintem megtévesztés alatt Jozef azt értette, hogy kitől jött a hamis hívás.
- Bárhogy is legyen, most a legfontosabb, hogy őket megállítsuk. Utána kitalálunk valamit, hogy mit tehetünk érted. - Érte? Csakugyan. Egy angyal meghalhat egyáltalán?
- Értem semmit. - reagál rá azonnal Jeroboám - A saját alakomat sem tudom fenntartani, mintha elveszíteném a lényegemet. Mintha azóta, hogy Azrael megsebesített csak zuhannék, mélyebbre és mélyebbre…Mintha nem is lenne már más körülöttem, csak a mélység… - néz előbb a kezére, majd vissza ránk - Őket megfékezhetitek, ha képesek vagytok rá. A Próféta, akit tisztelnek a kúria valaha volt ura, a tündék lovagja. Első volt a torz élőholtak közül, aki felemelkedett, de a legkevésbé engedelmes is. Úgy hiszik, ha a tűz…az én tüzem ellepi, úgy majd az erőm is rá száll, az pedig, aki irányítja, hatalmasabb lesz mindenkinél.
Tehetünk érte egyáltalán bármit? Egy angyalnak mondanánk ellent arról, hogy mi a büntetés? Ehhez Isten szavát kellene felülbírálnunk. Nem sokat törődtem az Egyház parancsaival, sem az erkölcsöséggel. Ezt azonban egyenesen Isten mondta ki – menjünk hát ellene? Mégis, ha sikerülne megmentenünk egy angyalt, még ha nincs is ereje teljében…
- És meg tudjuk valahogy állítani őket vagy a Prófétát? - zökkent ki gondolataimból a novícius.
- Ha élőholt, akkor el tudjuk pusztítani. - válaszolt az angyal helyett is az apáca, majd újra Jeroboámra siklott a tekintete. – Fel tudsz vinni minket egy ablakhoz? Valamelyik emeleti ablakon észrevétlen be tudnánk menni.
- Felesleges. - rázza a fejét - A Próféta nincs itt. De visszatér, hamar. Akkor csak rajtatok áll, hogy mit tesztek.
- És addig mi mit csináljunk? - néz kérdőn a self – Talán gyűjtögessük a lángokat, hogy ne bukjunk le? - pimaszkodik. Még egy angyal sem elég neki, hogy csomót kössön a nyelvére? Nem, ez más lesz - rémület.

44Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Vas. Nov. 11, 2018 11:10 pm

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona

Ida szerencsére nem szeppent meg attól, hogy egy égő erdőben van, gyakorlottan és magabiztosan vezetett a lángoló fák között, még akkor is, ha az egész nekem már teljesen összefolyt. Néha furcsa hangokat hallottam a távolból, amiket nem tudtam hova tenni a lángok ropogása mellett. Egyre csak néztem körül, de nem láttam semmi különöset. Rossz érzésem volt ettől az egész erdőtől, valahogy féltem, hogy egy fa egyszer csak nem bírja tovább a lángolást mégse, ránk dől, aztán kész is a baj. Kis idő múlva Ida megállt, és felemelte a kezét. Ösztönösen támadóállásba helyezkedtem, és feszülten hallgatóztam. Először valami furcsa morajlást hallottam, aztán ahogy erősödött, rájöttem, mi az. ~ Lódobogás… ~ Futott át az agyamon. De valami nem volt a helyén. Lovak? Itt? Azt hittem, hogy ennél abszurdabb nem nagyon lehetne a helyzet, de mindig van hova fokozni. Félig előhúztam a kardomat, és csendben vártam.
- Valahogy el kéne rejtőzködni, vagy valami, nem hiszem, hogy nekünk kedveznének a számok, és kerülni kéne a fölösleges konfliktust. - Szólalt meg Edem, aki először volt hajlandó megtörni a csendet.
- Hova bújjunk, mikor még nem is tudjuk, merről jönnek? - Kérdezte Tessa, de Ida megrázta a fejét, és körbemutatott a lángoló fákon.
- Nincs hely. - Mondta, de tovább nem is jutott, a paták ütemes hangja, ahogy a földet verték, elértek hozzánk, és egy vörösen lángoló bokrot átugratva két ló… nos, néhai ló jelent meg. Ugyanúgy épültek fel, mint akiket eddig láttunk itt: elszenesedett csontvázak, a csontok között pedig izzó parázs volt, mintha az tartaná össze. Talán mondjuk tényleg az is tartotta, de abban a pillanatban nem voltam olyan helyzetben, hogy tüzetesen megvizsgáljam. A lovasaik vörös köpenyes alakok voltak, de a ruhák teljesen máshogy néztek ki. Mindkettő tündének nézett ki, a közelebbi pedig kitágult szemekkel nézett a vámpír felé, és épp megszólalt volna, de Ida követhetetlen sebességgel kapta le a hátáról a számszeríját, és mintha sorozatban húzta volna meg a ravaszt, két nyilat eresztett a lovas mellkasába.
- Azt hiszem, megtaláltuk a kultistákat. De nekem inkább tűnnek nekromantáknak. - Fejtette ki a véleményét. Részben egyetértettem vele, nem tűntek átlagos kultistáknak, de a kevés, nekromanciával való találkozásom egyike se hasonlított egyáltalán arra, amit itt láttam.
- Nincsen valami másik... út? - Kérdezte a sötét tünde lány bizonytalanul, de Damien a legcsekélyebb reményét is hamar szertefoszlatta.
- Kétlem, hogy lenne másik. - Jegyezte meg.
- Komolyan senki nem zavartatja magát ezektől az izéktől? - Mordultam fel bosszankodva a társaim lehetetlen helyzetfelmérő képességén, aztán a kardomat teljesen kihúzva előreléptem.
- Mit akartok? - Kérdeztem határozottan.
- Nem hiszem, baráti fogattatásnak vették azt a két nyílvesszőt. Nondanám, hogy fussunk, de lángoló csontváz paripák... - Mondta Edem, határozottan a lányok elé lépve. Ezeknek a bugyuta teremtéseknek kell is a támogatás, ebből ítélve nem élték volna hosszú ideig túl úgy… akármilyen veszélyes terepen. Közben azt vettem észre, hogy a meglőtt lovas a földre zuhant, ahogy a lova darabokra hullott, a teste azonban nem tűnt el. Még egy pont, ami alátámasztja, hogy nekromanták. Hiába, Idának sokkal jobb szeme van ehhez, mint nekem.
- Te... ti... mégis mit csináltok? A cinderelfekkel vagytok? - Mondta az életben maradt, ahogy visszahúzta a lovát.
- Mi egymással vagyunk . - Szólalt meg Tessa, de túl halk volt ahhoz, hogy meghallja a férfi, ennek ellenére erre erősített rá a páros férfitagja.
- Úgy tűnik, nincs okotok félni.. - Mondta finoman és óvatosan, én viszont nem voltam ennyire béketűrő.
- Mit akartok? - Ismételtem meg egy kissé gorombább hangon. Az ő kérdésével ráértünk később is törődni, bár a veszélyérzetemet jelentősen csökkentette az, hogy Ida is itt volt. Aztán megnövelte az, hogy Edem támadni készült, és Ida fülébe súgott.
- Ida Ki tudod lőni a lovat? - Kérdezte, de a válasz újfent kissé csalódást okozhatott. Ez egy ilyen nap.
- Ki, de nem biztos hogy lesz haszna. Ez egy élőholt. - Súgta.
- Ahogy nézem, maguktól szétesnek.. - Vetette közbe a vámpírlány, aki eddig meglehetősen szótlan volt, viszont a még élő tünde ekkor válaszolt a kérdésemre. Abból ítélve, amit mondott, talán mégiscsak kultista volt.
- Hogy mit akarunk? Megidézni a Fenevadat és fürdeni a dicsőségében. Ti csatlakozni jöttetek? - Kérdezte olyan naivitással és elköteleződéssel, amivel csak egy fanatikus tud beszélni.
- Hol idézitek meg? - Kérdezte óvatosan Damien, én azonban még mindig nem találtam meg a türelmemet.
- Ki ez a „Fenevad”, és hogyan akarjátok megidézni? - Kérdeztem, a védelmemet egy pillanatra se leengedve.
- Nem, DE érdekesnek hangzik. Hol lehet jelentkezni? - Mondta lelkesen Edem, mintha meg akarna bárkit is téveszteni, de ez az álca nyomban lehullt, mikor Idához hajolt.
- Szétlőtt lábszárcsonttal nehéz lehet futni... - Súgta oda.
- Szóval nem. Mit csináljak akkor én veletek? - Vonta le a következtetést a tünde, majd felemelte a kezét. - Aedan haragudni fog, hogy erre használtam, de... - Mondta, ahogy valami megcsillant az ujján, a tűz pedig odagyűlt a kézfeje köré, gömbbé sűrűsödve. Felénk lendítette azt, de Ida egy pillanatig se késlekedve szétlőtte az egyik térdét a lónak, amitől az előreesett, lovasa pedig lebukott róla. A tűzlabda így előttünk ért földet és a tűz felcsapott előttünk falat alkotva, amitől megfagyott az ereimben a vér egy másodpercre. Ez egy pillanatig elvágott minket a földön fekvő férfitől, mire lelohadt, a tünde felkelt, a lova azonban csak küszködött. Damien előrelendült a tőrével, és megtámadta a lovat, eközben Mina egy fekete lángcsóvát idézett meg, és hozzávágta a tündéhez. ~ Tüzet a tűzzel, igaz? ~ Kuncogtam magamban, ahogy új értelmet nyert a mondás, de gyorsan megembereltem magamat, hiszen a többiek akcióba lendültek, én sem késlekedtem. Talán néhány kérdést még feltehettünk volna, de ha meg akart ölni, nyilván ez nem volt opció. Az újonnan szerzett gyűrűmet magam elé tartva törtem előre, hogy ha esetleg a tűz nem sebezné, a kardommal leteríthessem, még akkor is, ha van még varázslat a tarsolyában. A varázslat meggyújtotta a ruháját, így jó esélyem nyílt arra, hogy felnyársaljam, amit nem is szalasztottam el, könnyedén átszeltem a testét.
- Id...a... nem volt er… - Mondta utolsó erejéből, mielőtt összeesett, és lélektelenül lecsúszott a pengémről. Oldalra nézve azt láttam, hogy a ló erőteljes rúgás kíséretében hátratessékelte Damient, amit a párja kétségbeesett kérdése követett. Fújtam egyet, szinte reflexből a köpenyem szélébe töröltem a kardom, majd a Schwarzjäger vámpírnő felé fordultam, aki csípőre tett kézzel nézett ránk.
- Ezt legázoltátok. - Jegyezte meg, azonban Tessa és Mina megjegyzését is elengedve a fülem mellett megszólaltam.
- Tudta a neved, vagy valaki másról nyögte az utolsókat, akit Idának hívnak. Valami olyasmit mondott, hogy „nem volt er…”, mielőtt összeesett volna. Talán mégis tudott volna mit mondani. - Vakartam meg a tarkómat. - Akkor most mi legyen? - Kérdeztem, a szememet közben körüljáratva, hogy hol lehet a mágikus kulacs.
- Kár érte, kiszedhettünk volna belőle még valamit...? - Gondolkodott el Edem. - Azt kétlem, hogy csak ennyien lennének, említett valami Aedant, így még biztos, hogy legalább egy még van és az is gyanús, hogy a felettesük. - Fejezte be a kis elmefuttatását, majd Ida felé fordult. - Mesteri lövés, minden elismerésem. DE kis magyarázatra szorul, hogy miért is mondta ez a fickó utolsó erejéből: " Ida nem erről volt szó". - A homlokom közepére szaladt a szemöldököm a gyanúsítástól, de valahol helyénvaló is volt, hiszen nem sokat tudtunk róla és az itteniek kapcsolatáról.
- Ezt mondta? Biztosak vagytok benne? - Kérdezte összeráncolt szemöldökkel, ahogy körbejárta a halottakat, és látszott rajta, hogy nagyon erősen gondolkodik. - Nem az első portyám már ez a rengetegbe, de ilyen mélyre még sosem merészkedtem. Nem egyszer hoztam társakat, de általában rendre visszafordultak még az erdő szélétől nem messze. Lehet, hogy kifigyeltek, kihallották a nevem. - Gondolkodott hangosan, aztán elkerekedett a szeme. - Lehet, hogy a tervet is megtudták valahonnan. Azért mondta, hogy nem erről volt szó! Talán azt hitték csak felderíteni jövök megint és sokkolta, amikor végeztem a társával. - Mondta, ahogy Damien közben a nője támogatásával lassan feltápászkodott.
- Az előbb még csak kultistákról volt szó. Szóval már a nekromanták is az erdő körül tanyáznak? - Kottyantott Tessa közbe, azt figyelembe se véve, hogy lehet, hogy ugyanazokról a személyekről beszélünk. Miért ne lehetnének a mélységiek szolgái jártasak a sötét tanokban?
- Szerintem használjuk ki, amíg egyedül vagyunk. Legalábbis remélem... Milyen messze van egyébként a kúria? - Fűzte tovább, majd a leterített férfi felé nézett.
- Mennyire súlyos? - Kérdezte, közte és a barátnője közt jártatva a tekintetét. Ez utóbbi elővett egy flaskát a táskájából, és átadta a férfinek, aki inni kezdett.
- Meg... megleszek... köszönöm. - Felelte, ahogy végzett az ivással. Mina elkezdett hangosan gondolkodni.
- Várjunk... nem mindegy, hogy "Nem ez" vagy "Nem volt er". A "Nem volt er..:" folytatódhat úgy is, hogy "nem volt erőm... megtenni valamit..." -Jártatta az agyát, és noha volt igazság a szavaiban, inkább másra koncentráltam. Összehúztam a szemöldökömet arra, amit Ida mondott. „nem volt er” ez bármi más lehetett volna, de egy dologban biztos voltam, fenntartásokkal fogom a nőt kezelni. Eleve nem is említette Nicolas.
- Indulnunk kellene. - Mondtam, utalva arra, hogy nem akarok sok időt itt tölteni.
- Minél jobban variáljuk, annál kevesebb köze lesz a valósághoz... Menjünk, később úgyis kiderül minden - Mondta Edem, majd Damien felé fordult. - Van egy kis szíverősítőm, kisé talán már meleg, de szívesen adom fájdalom csillapítónak. - Nos, nem is tudom, mit vártam volna ettől az alaktól. Az nyilván meg se fordult volna a fejében, hogy ilyen melegben azonnal kiütné teljesen. Amilyen okos dolgokat mond olykor, igencsak meglepődtem az ilyen ajánlatain.
- Szerintem ezek a kultisták, tündelány. A szó nem csak a mélységiek imádóira használható. De már nincs messze. Gyertek. - Mondta Ida, a gondolataimnak hangot adva, aztán el is indult. Egy jó húszpercnyi gyaloglás után végre feltűnt egy nagyobb épület körvonala a fák túlsó részén, de ezzel együtt aggasztóan megszaporodtak a nem természetes hangok, mintha egyre többen gyülekeznének itt.
- Megjöttünk. De innentől egy hangot se. - Mondta Ida, azzal lopakodva elindult. Kissé aggódtam, hogy az én gyatra lopakodókészségemmel nem lesz-e baj, de úgy döntöttem, adok egy esélyt a dolognak. Más lehetőség úgysincs…

https://questforazrael.hungarianforum.net/t866-lance-kalver-how-to-screw-a-child-s-life https://questforazrael.hungarianforum.net/t875-lance-kalver

45Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Pént. Nov. 16, 2018 10:11 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus

- Akkor mi legyen? Várjuk meg a prófétát itt? - kérdeztem miközben a tüzet néztem. Hirtelen eszembe jutott valami. - Azt mondták a megfelelő tűz kell... nem jó mindegyik. De miért?
- Pontosan, novícius. - válaszolta Jozefnek Johannes atya nyugodtan, ámde határozottan.. - Ha csak céltalanul állunk itt, talán feltűnik valakinek - hasznos lenne felderíteni a palotát, hogyha esetleg harcra kerül a sor, ne érjen meglepetésként. - majd ez után ő is a tűz felé fordult. - Talán csak túl kevés mágia van némelyikben, talán más okból...próbáljuk ki. - emelte fel a gyűrűjét az egyik lángcsóva felé.
- Köszönöm atyám, de igazából Jery....Abadon-tól kérdeztem, talán van valami jó ötlete. De talán Gloria javaslata nem az ördögtől való, ha most üres a kúria, mikor megérkezik meglephetnénk benn. - mondta Jozef is.
- Azt hittem csapatban gondolunk. - mosolyodott el szélesen az inkvizitor, de tudtam, hogy emögtt a mosoly mögött feddés bújt meg.
Közben a tűz megindult Johannes kinyújtott keze felé, de valami mégsem működött. A lángok bizonytalan cikk-cakk alakban közeledtek az inkvizitor felé, néha egészen közel értek hozzá, de mégsem szívódtak be a gyűrűbe, ahogyan kellett volna nekik.
- Én nem veszek el több életet. - rázta meg a fejét Jerobeám Jozef felé. Kzben összegyűjtötte a lágokat, hogy ne Johannes körül legyeskedjenek, és szétoszlatta a szárnyain. - Hogy ti mit tesztek, úgy az a ti dolgotok.
- Akkor sem, ha egyért cserébe százakat menthetsz meg? - kérdeztem meg tőle az örök dilemmát, amivel kapcsolatban igazán fontos lehetett volna egy valódi angyal útmutatása. Ez után Johannes felé fordultam. - Atyám? Valami nem működik?
- Talán a jel hiányzik. Megpróbálja a nővér is? - majd Abaddónhoz fordult. -És nem is védesz meg másokat?
- Lehet, hogy inkább azért mert "ember' vagy ....atyám. - jegyezte meg Jozef feltűnően nyájasan, úgy ejtve az „atyám” szót, mintha… Nem is tudom. Mézbe csavart szitok lenne. Kettejük kis szóváltásától szinte a hideg is kirázott, bálterembe illő alakoskodás volt ez.
- Most elég lenne, ha csak bejuttatna minket, ott úgy is feltűnő lenne a maga "lángoló" megjelenésével. - nézett újfent a kúriára a novícius.
- Miért öljem meg az egyet, hogy megmentsem a százat? Miért érdemli meg a száz, hogy éljen míg az egy meghal? - kérdezett vissza az angyal teljesen tárgyilagos hangon, majd Johannes atyára nézett. Gondolkozott, talán kutakodott is a férfi lelkében, mint ahogyan korábban is tette. Mostanra legalább az a perc is értelmet nyert. - Csavarod a szavakat, mert ezt tetted egész életedben. De ettől még amit kérsz az egyértelmű. És amúgy is, atyám megvédi azt, aki neki tetszik. Nála én csak kisebb vagyok.
Tehát nem segített nekünk harcolni, de legalább készségesen válaszolgatott, és kivitte Kylint is. Ha ennyit kaptunk tőle, hát ezért is hálásnak kellett lennünk. Felsóhajtottam. Hogyan is vitatkozhattunk volna egy angyallal? Ez után viszont én is felpillantottam a kúriára.
- Túlerőben lesznek. Valahogy el kéne szabotálnunk a dolgot frontális támadás helyett. Mint három szegény északi és ötven déli katona. - mosolyogtam Johannesre, felelevenítve egy korábbi közös megbízásunkat. Már kétszer is jól együtt tudtunk működni ezelőtt, így biztos voltam benne, hogy most is kiötlünk majd valamit. - Ezért érdekel a tűz is. Mi a jó tűz. Jerobeám, ennyit még elmondhatsz nekünk? Miért nem mindegy milyen tűz?
- Atyánk pedig szolgákat használ fel. Bárkit. - mondta még az inkvizitor, csakhogy az övé legyen az utolsó szó. Legalábbis nem tehette másért, nem vitatkozhatott Abaddónnal, aki hatalmasabb volt nálunk, de mindenekelőtt közelebb volt Istenhez, mint amilyen közel még mi sem lehetünk majd az Utolsó Ítélet után.
- Ha az ételüket nem is, de a varázserejüket talán még mindig megmérgezhetjük... - viszonozta a férfi a mosolyom.
- Ha meg tudja, hogy a Próféta nincs itt, akkor azt is tudhatja, hogy hányan vannak odabenn, így nem vakon kéne bemennünk. - intett az épület felé Jozef, válaszolva a kétségeimre és egyben kérdően nézve az angyalra.
- Senki. A kúria tiltott a nekromantáknak. Nincs ott egy élő lélek sem. - felelte készségesen Abaddón a sötét tündének, majd visszafordult Johannes atyához. Úgy tűnt ő sem fogja annyiban hagyni a vitát, pedig most a legkevésbé sem volt időnk filozófiai eszmefuttatásokra.
- Atyám nem használ fel senkit, inkvizítor. De kihívásokat állít. Talán te magad sem tudod, mikor jön el a tiéd. Amikor el kell döntened az az apró, parázsnyi kétely a lelked mélyén, ami azt zúgja neked, hogy mégiscsak az Isten az Úr és te csak por vagy előtte, az valóban a tiéd vagy csupán a félelem gyújtotta benned.
Gyanakodva siklott a tekintetem Johannes atyára. Dolgoztunk már együtt, de valójában nem ismertem őt. Nem voltunk barátok, hogy ismerjem a belső vívódásait és kételyeit. Jerobeám előtt viszontnem voltak ilyen akadályok. Kíváncsi voltam az atya vajon meddig tudta tartani a falait ilyen szembesítések után.
Az angyal ekkor oda mutatott, ahonnan Johannes összegyűjtötte a lángokat. Az ujjának a vonalán egy apró, vörös kő szilánkja csillant meg egy fába ágyazódva.
- Ezek azok, amiket az őrültek 'jó lángnak' hívnak.
Lejjebb hajoltam és egészen belenéztem a tűzbe.
- Ezek... belőled jöttek? - a kövére néztem a nyakában, ami hasonlóan piros volt mint a szilánkok, de az nem tűnt töröttnek.
- Nem léphetek ki emberi valómból, bármennyire is szeretnék. - zárta le végül a vitát az inkvizitor. Úgy tűnt Abaddón tényleg rátapintott valamire, de nem volt itt az ideje, hogy ezt bármelyikünk is tovább firtassa, bármennyire is kíváncsivá tett, milyen mélységeket rejtett az inkvizitor jóképűre faragott maszkja.
- Tudod hol gyűjtik a varázserőt?
- És, hogy miként akarják a Prófétába...vagy prófétához juttatni? Bár gondolom azért nem túl egészséges, ha valakit, aki nem "te" vagy megérint, ugye? - szegeződött Jozef szeme is a szilánkokra.
- Nem a varázserőt gyűjtik. Azt. Nem igazán értem én sem mi az, nem én alkottam, de velem alakult, ahogy alázuhantam. Úgy hiszik az erőm, az életem kikristályosodva. Hogy mit akarnak kezdeni vele még ők sem tudják, de úgy gondolják történik valami, ha összegyűjtik. Ott van rajtuk, a karjukon, a tündemágiát áramoltató bőrrajzaik között
Bólintottam. Ezeket a köveket láttam rajtuk. Kérdés, hogy az összes kellett-e nekik vagy elég volt-e egy kevés. A fejemben már kezdett körvonalazódni egy terv.
- Ez lesz az, amit nem hagyunk nekik. Összeszedünk amennyit tudunk, és ha ez tényleg az erőd és az életed akkor visszaadjuk neked. Tehát gyakorlailag követjük Aedan parancsát....
- Lehet, hogy azok a cinder elfek segítenének nekünk, hogy többet találjunk? Hiszen ők a kezdetektől itt vannak. - vetette fel a sötét tünde, és jó ötletnek tartottam, már ha képesek voltunk őket időben megtalálni.
- Nem vagyok biztos benne, mi ez. De abban igen, hogy nem őrültek kezébe való. - felelte jerobeám, aztán lehunyta a szemét. - Érzem, hogy szükségem van rá, de érzem, hogy elvesz belőlem. De mégis... Mintha ez lenne az egyetlen, ami felszabadíthat.
Ezután kitárta az égő szárnyait és hatalmasat csapott velük, egy pillanatra beborítva minket a lángokkal, de vagy a nefilimköveknek, vagy valami másnak köszönhetően egyáltalán nem fájt. Egy pillanatra megijedtem, de rögtön megnyugtattam magam, hogy csak jót akart.
- Menjetek, és tegyetek ahogy jónak látjátok. Az én tüzem már nem fog ártani nektek. Az élő halottak azonban a ti gondjaitok, atyám áldottai. Ha hívtok én megjelenek. Atyám vezesse a lépteiteket.
Majd eltűnt. Mondhatnánk, hogy köddé vált de inkább tűzzé. Úgy éreztem, hogy valami bántotta, hiszen végül már úgy osztotta meg velünk az érzéseit, hogy nem kérdeztünk rá, és úgy adott nekünk védelmet önmagával szemben is, hogy arra nem kértük. A szívembe melegség költözött, mikor felismertem, hogy az angyal törődött velünk, és talán úgy érezte, szüksége van ránk, nem csak nekünk őrá. Mi lehetett az a kő? Akármi is, köze volt Abaddónhoz és az is biztos volt, hogy nem őrülteknek való volt.
- Jól van. Gyűjtsünk köveket. És emlékeztetnétek rá, hogyha Tristan előkerül, akkor kitekerjem a nyakát?
- Követjük a parancsot és köveket gyűtjünk, megakadályozzuk a próféta eljövetelét. - foglalta össze a tervet Johannes atya.
- És, hogy gyűjtsünk, az előbb az atyának nem igen sikerült és én még mindig nem tudom, hogy miként lássunk a lángok mögé, hogy meglássuk hol vannak a kövek. - nézett ránk kérdőn a novícius. - Mi van, ha lebukott és elfogták? - vetette fel Tristannal kapcsolatban, és talán nem is volt alaptalan. Közben a sötét tünde is megpróbálkozott a lángok begyűjtésével, ezúttal a szilánkos tűzzel próbálkozva, de ugyan az történt, mint az előbb. A tűz elindult felé, majd mintha elvesztette volna fölötte az uralmat elkezdett a fiú keze körül cikázni. A nekromanták ezalatt egyre többen bukkantak fel, és mindegyikük a kúria felé igyekezett. Jónéhányan észrevettek minket, de nem foglalkoztak velünk. Lelkesnek tűntek és vidámnak, ami számunkra cseppet sem volt jó jel.
- Megpróbálom én. Lehet a jel az oka. - mondtam a többieknek, majd én is a lángok felé nyúltam. Csak fél szemmel néztem a nekromantákat. - Siessünk. Lehet nincs sok időnk már. És sajnos a cinderelfeket sincs időnk megkeresni pedig nem lett volna rossz ötlet.
- De mondtuk annak a nekronak, hogy nincs jelünk.....akkor meg minek adta ezeket. - nézett Jozef csalódottan a gyűrűre, de már elég elkeseredett voltam ahhoz, hogy akár ennek isbetudjam a sikertelenségünket.
- Az arcukból ítélve, valami történik..... - mondta a fiú a köpenyeseket figyelve.
A tűz ezúttal is ugyanúgy viselkedett, mint a többiekkel, hiába volt rajtam a jel. Elkezdődött valami, ami a helyes varázslatnak tűnt, de aztán szertefoszlott. Aedan varázslata ennél jóval több volt. Nem értettem mi hiányzott. Talán annyi volt a gond, hogy nem voltam egészen tünde, Jozef pedig sötét tünde volt? Nem értettem… Mi hiányzott?
- Kénytelenek vagyunk új terv után nézni.- mondtam szomorúan.
A gondolatmenetemet értetlenkedő beszélgetésfoszlány szakította félbe.
- Mi van, mi történt? Már kezdődik? - kiáltotta az egyik köpenyes egy lovasnak valahol a kúria sarkától pár méterre.
- Nem, elfogtak valakit. De Aedan azt mondta a kezünkbe adta a végső megoldást.
A novíciusra és az inkvizitorra néztem.
- Csak nem... Tristan?
- Vizsgáljuk meg. - indult meg Johannes atya azonnal a tábor felé. Már nagyon elege lehetett a tűzgyűjtésből és a sikertelenségből.
- Jobban örülnék, ha nem lenne igazam..... - dünnyögte Jozef, de azért ő is az atya után iramodott. - Úgy néz ki kifutunk az időből. - jegyezte meg, és ismét: bár ne lett volna igaza!
A táborban ott állt a nekromanták teljes színe-java. Összesen talán harmincan lehettek, középen pedig Aedan állt gusztustalanul vidáman vigyorogva, a földön térdelő Tristan hátrakötözött karjait tartotta az egyik kezével, míg a meztelen kardját a magasba emelte a másikkal.
- Örvendetes ez a nap. Egy testvérünk, még ha ostoba mód nem is ismerte fel elhozta nekünk a legnagyobb ajándékot. Egy olyan ajándékot, amely méltó lesz a Fenevad prófétájának. A kardot, amely lesújtott rá... - egy pillanat hatásszünetet tartott, ahogy nézte a pengét és a rá vésett rúnákat. - … Azraelt.
Már nem is akartam kitekerni Tristan nyakát. Szivszorító volt úgy látni, de… Azrael kardja? Lehetetlennek tűnt, hiszen végig ott volt a féltündénél. Hitetlenkedve néztam Jozefre és Johannesre. Az inkvizitor megrázta a fejét. Ő sem hitte el, hogy valódi lenne. Nem lehetett… csak nem… vagy mégis?
- Hogy az ördög ragyás ....po...patájára... - nyögte Jozef. - Nem hagyhatjuk ezt. - súgta a fiú.- Kell valami elterelés.
De mégis hogyan terelhettük volna el akárkinek a figyelmét Azrael kardjáról? Látszólag a nekromanták sem hitték el, de Aedan nem is próbálkozott nagyon meggyőzni őket. Előre taszította Tristant, mire két másik tünde lépett mellé.
- Vigyétek a gödörbe. Majd ott elgondolkozik, hogy hová érdemes állnia.
Ő maga pedig elindul a sátra felé, Tristan talán-Azrael kardjával együtt.
- Mi lehet az a gödör? - kérdeztem suttogva. - Menjünk utána?
- Nézzük meg a gödröt. - mondta Johannes atya, és óvatosan el is indult a vezetőnk után, tartva a távolságot, nehogy lebukjunk.
- Hát a nevéből ítélve semmi jó. - suttogom vissza nekem Jozef. - de akármi is, Tristant nem hagyhatjuk a kezükben.
A nekromanták szétoszlottak folytatni a tűzgyűjtést. A két őre a tábor kúriától távolabb eső széle felé vitte Tristant, ahová egy jókora vermet ástak, tetején egy faráccsal, amit valami fekete indaszerű növény nőtt be. Ez lehetett a „gödör”.
- Ha szerencsénk van, akkor csak egy őr marad itt és ráadásul elég félreeső a hely. - nézett körbe Jozef. A féltündét bedobták a gödörbe és rátették a rácsot, majd a kísérői megfordultak, egyenesen szembe velünk. Nem nagyon volt hova bújni.
- Ti meg? - kérdezte az egyik. Sajnálatos módon nagyon belejttem a szerepembe, és az ezzel járó hazudozásba, így különösebb hezitálás nélkül tudtam reagálni.
- Aedan küldött minket, hogy vallassuk ki a foglyot a kard működéséről.
Minden jó hazugság az igazságban gyökerezett…
- Óh. - lepődtek meg. Ezt jó jelnek vettem, hogy ők nem voltak gyakorlott vallatók. - Segíthetünk?
- Aedan azt kérte küldjünk vissza titeket, hogy segítsetek neki az előkészületekben. Hárman bőven elegek leszünk. Én még soknak is érzem megmondom őszintén, csakhát az ember meg a sötét tünde... összetartoznak. - vontam vállat bizalmaskodón.
- Nem engedhetjük egyedül a közelébe, hiszen mégis csak nála volt az a kard.... - egészített ki a novícius. Az őr megvakarta a fejét.
- Áh, hogy ő a tiéd lesz. Ahhoz képest meglepően nyugodt. Vagy nem tudja mi lesz vele?
A másik erre megköszörülte a torkát, pedig érdekelt volna, hogy milyen sorsot szántak volna Johannesnek. Eddig egyértelmű volt, hogy a rabszolgánk lesz az új világrendben, de most… Nade lehet már csak paranoiás kezdtem lenni.
- Aedan minket kért, nem? Indulhatnánk.
- Ez legyen a mi dolgunk. - mosolyogtam rájuk végül Johannes atyát illetően, aki ha lehetett még mélyebbre hajtotta a fejét. - Menjetek. - integettem nekik a jeles kezemmel, csakhogy jól lássák, hogy közülük való voltam.
- Jaja, vár már benneteket. - mosolygott az őrökre Jozef. Így végül négyesben maradtunk Tristannal.
Leguggoltam a gödör széléhez.
- Remélem miután kiengedtünk elmondod hol a francban voltál. - mondtam halkan, nehogy meghallják a távozók.
- Mi történt veled? - kérdezte az inkvizitor, Jozef pedig közben megpróbálta kinyitni a rácsot.
- Ha a két észlény Aedenhez ér, azonnal lebukunk, sietnünk kell. Kérdezni és leszedni a fejét ráérünk, ha eltűntünk innen.
- Hallottátok nem? - felelte Tristan morcosan. Jópár horzsolás volt rajta, és a szája is felrepedt, amikor valaki megütötte. - Amíg ti csevegtetek az a kettyós alak felismerte a kardomat, hirtelen valami csontkéz elkapott, aztán egyszer csak ott találtam magam valami vibráló sátorban. És persze ordítottam és kiabáltam, de semmi. Nem hallottatok? - vonta fel a szemöldökét, de aztán megrázta a fejét. - Mindegy, húzzatok ki és tűnjünk innen. Vissza kell szereznem Lasairt, mielőtt az a tünde rájön hogyan használja.
- Lasair? Tehát nem Azrael kardja? - közben azért segítettem Jozefnek, a morcos megjegyzéseit pedig figyelmen kívül hagytam. Itt úgyis túl sokan kiabáltak, esélyünk sem volt meghallani. Igazából nem is emlékeztem gyanús hangokra, jobban lefoglalt, hogy megismerkedtünk Abaddónnal személyesen. Végeztünk a rácsokkal, így a sötét tünde leugrott, hogy kikötözze Tristant.
- Aedan talán a legerősebb köztük, valahogy őt kéne hatástalanítani, de hogy? Erős mágusnak látszik és fanatikusnak.
- Nem. Vagyis de, de... Ez bonyolult. Csak jussunk ki innen és elmagyarázom. Nincs nálatok kötél véletlenül? Ezek a falak omlanak, mint a homok.
Előkerültek Johannes atya láncai, aki engedékenyen eresztette le nekik az egyik végét. Láttam már használni őket, de mindig lenyűgözött, hogy az egyszerű vallatáson és fájdalomokozáson kívül mennyi mindenre kiképezték az inkvizitorokat.
- Hát erre nem számítottam, de másszunk. - mondta Jozef majd először a néhai vezetőnk, végül pedig a sötét tünde is felkapaszkodott. - Tűnjünk innen.- bicegett kicsit, így eszembe jutott, hogy talán mielőtt harcba bocsátkoznánk rá kéne néznem a novícius bokájára. Tristan mély levegőt vett és a tábor felé nézett.
- Jól van, szerezzük vissza a kardomat.

46Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szomb. Nov. 17, 2018 10:36 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

- Akkor mi legyen? Várjuk meg a prófétát itt? – kérdezi Gloria nővér, - azt mondták a megfelelő tűz kell... nem jó mindegyik. De miért?
- Pontosan, novícius. – szögezi le megrovóan az atya, ami nem lep meg. - Ha csak céltalanul állunk itt, talán feltűnik valakinek… hasznos lenne felderíteni a palotát, hogyha esetleg harcra kerül a sor, ne érjen meglepetésként.
Aztán figyelme a nővér által megemlített lángokra terelődik.
- Talán csak túl kevés mágia van némelyikben, talán más okból...próbáljuk ki. - emeli a tárológyűrűt az egyik lángcsóva felé.
- Köszönöm atyám, de igazából Jery....Abadon-tól kérdeztem, talán van valami jó ötlete. De talán Gloria javaslata nem az ördögtől való, ha most üres a kúria, mikor megérkezik meglephetnénk benn. – válaszolom szárazon.
- Azt hittem csapatban gondolkodunk. – mosolyodik el szélesen az atya, valószínűleg úgy vélve, hogy ezzel lejárathat.
Nem tetszik nekem azonban az a mosoly az arcán és úgy vélem nem árt kissé visszavenni, még ki nem derül mi lesz ennek a küldetésnek a vége.
Így aztán - bár a nyelvemen van, hogy ki nem gondolkodik csapatban, - csak egy hosszabb pillantással sújtom.
Amikor Hans a tűz felé tartja a gyűrűt, amitől az elindul felé, de bizonytalan cikcakkokban kezd körülötte repkedni, néha elég közel ahhoz, hogy meg is csipkedje látszólag.
- Én nem veszek el több életet. - rázza meg a fejét rám nézve Jery. - Hogy ti mit tesztek, úgy az a ti dolgotok.
- Akkor sem, ha egyért cserébe százakat menthetsz meg? – teszi fel a kérdést az angyalra nézve a nővér, majd Hans felé fordul. - Atyám? Valami nem működik?
Johannes valóban kissé hátrébb lép – talán megijedt.
- Talán a jel hiányzik. Megpróbálja a nővér is? – kérdezi, de becsületére legyen mondva azért követte az Abadon-nal való társalgást. - És nem is védsz meg másokat?
- Lehet, hogy inkább azért mert "ember' vagy ....atyám. - mondom a lehető legnyájasabb hangomon, nem tágítva a kudarcától.
- Most elég lenne, ha csak bejuttatna minket, ott úgy is feltűnő lenne a maga "lángoló" megjelenésével. - nézek újfent az angyalról a kúriára.
- Miért öljem meg az egyet, hogy megmentsem a százat? Miért érdemli meg a száz, hogy éljen míg az egy meghal? - feleli Jerobeám teljesen tárgyilagos hangon folytatva a filozófiai elmélkedést, majd Hansra néz a kérdésére, szemei mintha kutatnák azt, ami az inkvizítor arca mögött és a mellkasa belsejében van.
- Csavarod a szavakat, mert ezt tetted egész életedben. De ettől még, amit kérsz az egyértelmű. És amúgy is, atyám megvédi azt, aki neki tetszik. Nála én csak kisebb vagyok.
A mosolyom vigyorgásba csap át, ahogy Abadon szembesíti a véleményével az atyát.
~ Nem én mondtam! ~
Látszik a nővéren, hogy nehezen emészti az elbukott angyal szavait, aztán szemei a kúriára fordultak.
- Túlerőben lesznek. Valahogy el kéne szabotálnunk a dolgot frontális támadás helyett. Mint három szegény északi és ötven déli katona. – nézett az atyára. - Ezért érdekel a tűz is. Mi a jó tűz. Jerobeám, ennyit még elmondhatsz nekünk? Miért nem mindegy milyen tűz?
- Atyánk pedig szolgákat használ fel. Bárkit.
Az inkvizítor nem tágít a témától, fogja mint kutya a csontot, a nővérrel viszont mintha valami számunkra rejtett témát érintenek egyetértően.
- Ha az ételüket nem is, de a varázserejüket talán még mindig megmérgezhetjük...
Kíváncsian várom a nővér kérdésére a választ, hogy továbbra is mellettünk áll-e az anygal, ha mást nem az információival, mert elég jó ebben.
- Ha meg tudja, hogy a Próféta nincs itt, akkor azt is tudhatja, hogy hányan vannak odabenn, így nem vakon kéne bemennünk. - intek az épület felé, válaszolva Gloria kétségeire és egyben kérdően nézve az angyalra.
- Senki. A kúria tiltott a nekromantáknak. Nincs ott egy élő lélek sem. - feleli Abadon rám nézve, ráérezve, hogy vártam tőle ezt, aztán az atyához fordul.
- Atyám nem használ fel senkit, inkvizítor. De kihívásokat állít. Talán te magad sem tudod, mikor jön el a tiéd. Amikor el kell döntened az az apró, parázsnyi kétely a lelked mélyén, ami azt zúgja neked, hogy mégiscsak az Isten az Úr és te csak por vagy előtte, az valóban a tiéd vagy csupán a félelem gyújtotta benned.
A nefilim ekkor oda mutat, ahonnan Hans összegyűjtötte a lángokat, amiket közben amúgy magához gyújt és szétoszlat a szárnyain, hogy ne Hans körül legyeskedjenek. Követve az ujjának a vonalát egy apró, vörös kő szilánkját látok megcsillanni egy fába ágyazódva.
- Ezek azok, amiket az őrültek 'jó lángnak' hívnak.
- Ezek... belőled jöttek? – pillant Gloria előbb a kőre, majd az angyalra.
- Nem léphetek ki emberi valómból, bármennyire is szeretnék.
Úgy érzem, hogy Hans püspök nem akarja, hogy az angyal tovább vájkáljon benne, mert a végén rosszul jön ki belőle, bár én szívesen vennék még egy pár információt a pap lelkéről, lehet hasznomra lenne. Azonban azt sem szeretném, ha velem is megtenné ezt, ha én is a célpontjává lennék, ki tudja mit hallanék, jobb, ha más vizekre evezünk és különben is, érdekes válaszokat és újabb útmutatást kapunk.
Minden esetre elteszi a gyűrűjét, mutatva, hogy ő biztos nem kísérletezik tovább.
- Tudod hol gyűjtik a varázserőt?
Azok a kis kövek.......nagyon…hmmm…. érdekesek.
- És, hogy miként akarják a Prófétába...vagy prófétához juttatni? Bár gondolom azért nem túl egészséges, ha valakit, aki nem "te" vagy megérint, ugye? - nézem a vöröslő anyagot, de tartom a távolságot.
- Nem a varázserőt gyűjtik. Azt. Nem igazán értem én sem mi az, nem én alkottam, de velem alakult, ahogy alázuhantam. Úgy hiszik az erőm, az életem kikristályosodva. Hogy mit akarnak kezdeni vele még ők sem tudják, de úgy gondolják történik valami, ha összegyűjtik. Ott van rajtuk, a karjukon, a tündemágiát áramoltató bőrrajzaik között.
Gloria nővér egyetértően bólint Abadon szavaira.
- Ez lesz az, amit nem hagyunk nekik. Összeszedünk amennyit tudunk, és ha ez tényleg az erőd és az életed akkor visszaadjuk neked. Tehát gyakorlatilag követjük Aedan parancsát....
Elgondolkodtam és önkéntelenül én is biccentettem a nővér szavaira.
- Lehet, hogy azok a cinder elfek segítenének nekünk, hogy többet találjunk? Hiszen ők a kezdetektől itt vannak. - néztem a többiekre.
- Nem vagyok biztos benne, mi ez. De abban igen, hogy nem őrültek kezébe való. - feleli az angyal, aztán lehunyja a szemét. - Érzem, hogy szükségem van rá, de érzem, hogy elvesz belőlem. De mégis... Mintha ez lenne az egyetlen, ami felszabadíthat.
Kitárja a szárnyait, amik még mindig égnek és hatalmasat csap velük, egy pillanatra beborítva minket a lángokkal - de vagy a nefilimköveknek, vagy valami másnak köszönhetően egyáltalán nem fáj.
- Menjetek, és tegyetek ahogy jónak látjátok. Az én tüzem már nem fog ártani nektek. Az élő halottak azonban a ti gondjaitok, atyám áldottai. Ha hívtok én megjelenek. Atyám vezesse a lépteiteket. -
azzal megint eltűnik.
- Jól van. Gyűjtsünk köveket. És emlékeztetnétek rá, hogyha Tristan előkerül, akkor kitekerjem a nyakát? – szólal meg először a nővér.
- Követjük a parancsot és köveket gyűjtünk, megakadályozzuk a próféta eljövetelét, ám ez azon nem változtat, hogy ugyanúgy egy tábornyi nekromantával kell szembenéznünk...- festi az ördögöt a falra Hans atya.
Úgy láttam a cinderelfes ötletem nem aratott sikert, de azért bennem még meg volt az elszánás, hogy ha találkoznánk velük, akkor megpróbáljuk magunk mellé állítani őket.
Jery a maga szokásos módján távozik, ránk bízva, hogy boldoguljunk azokkal a halottáncoltatókkal, mivel ő már nem fog bántani senkit...., legalábbis ezt mondta.
- És, hogy gyűjtsünk, az előbb az atyának nem igen sikerült és én még mindig nem tudom, hogy miként lássunk a lángok mögé, hogy meglássuk hol vannak a kövek. - nézek kérdőn a társaimra. - Mi van ha lebukott és elfogták? - vetem fel a vezetőnk hirtelen eltűnésével kapcsolatban.
Közben csak kíváncsiságból én is megpróbálok befogni pár kóbor lángot.
Ami hasonlóan végződik, mint az atyának az előbb, a láng megindul, de aztán mintha elveszítené a parancsot szétoszlik és minden rendszert nélkülöző módokon kezd cikázni körülöttem.
Furán érzem magam, de az első ijedelmem után rájövök, hogy nem ártanak nekem, viszont nem is sikerül a gyűrű uralma alá hajtanom őket és ez elkeserít.
- De mondtuk annak a nekronak, hogy nincs jelünk.....akkor meg minek adta ezeket. - nézek csalódottan a gyűrűre.
- Megpróbálom én. Lehet a jel az oka. – nyújtja ki Gloria is a gyűrűs kezét. - Siessünk. Lehet nincs sok időnk már. És sajnos a cinderelfeket sincs időnk megkeresni pedig nem lett volna rossz ötlet. – teszi hozzá, ami azért jól esik tőle és egy mosollyal visszonzom.
Mellettem elvillanó tekintetét követve, azonban én is látom, hogy a nekromanták sűrűbben indulnak visszafelé az erdőből, nem egy pillant felénk közben, de látszólag nem foglalkoznak velünk, a táboruk felé sietnek, méghozzá elég lelkesen.
- Az arcukból ítélve, valami történik.....- jegyzem meg.
A tűz először ugyanúgy viselkedik, ahogy az elf mutatta, de mégis………… Aedan varázslata többnek érződött, mintha nálunk csak elkezdődött volna a folyamat, de amit ő végigvezetett. Valami hiányzik…..
A nővér is lemondóan felsóhajt.
- Kénytelenek vagyunk új terv után nézni.
Két visszatérő elég hangosan beszél ahhoz, hogy mi is meghalljuk.
- Mi van, mi történt? Már kezdődik? - kiáltja az egyik a kúria sarkától pár méterre.
- Nem, elfogtak valakit. De Aedan azt mondta a kezünkbe adta a végső megoldást.
- Csak nem... Tristan?
- Vizsgáljuk meg. – javasolja Hans atya.
- Jobban örülnék, ha nem lenne igazam..... - dünnyögöm és mivel nem nagyon tudunk mit tenni, megyek Johannes után. - Úgy néz ki kifutunk az időből. - jegyzem meg.
A táborhoz közeledve látni, hogy ott áll a nekromanták teljes színe-java, összesen olyan harmincan lehetnek.
Ahogy előre nyomakodok a fanatikusok között és meglátom a társunkat, nagyot nyelek.
Középen Aedan áll vidáman vigyorogva, a földön térdelő Tristan hátrakötözött karjait tartva az egyik kezével, míg a meztelen kardját emelve a magasba a másikkal.
- Örvendetes ez a nap. Egy testvérünk, még ha ostoba mód nem is ismerte fel elhozta nekünk a legnagyobb ajándékot. Egy olyan ajándékot, amely méltó lesz a Fenevad prófétájának. A kardot, amely lesújtott rá... - egy pillanat hatásszünetet tart, ahogy nézi a pengét, miközben maga elé tartja és a rá vésett rúnákat figyeli. - … Azraelt.
Csak bolondoztam az előbb, amikor felvetettem ezt a lehetőséget, de most szembesültem a valósággal és Aedan szavai és a fényben megcsillanó penge......
- Hogy az ördög ragyás ....po...patájára... - nyögöm ki magam elé.
Ez biztos nem lehetséges, nem lehet Tristan-nál az a kard, amit az egész világ keres!
- Nem hagyhatjuk ezt. - súgom a hitetlenkedve társunkra meredő nővérnek és Johannes atyának. - Kell valami elterelés.
Látszólag a nekromanták sem nagyon hiszik el, de Aedan annyira nem is igyekszik meggyőzni őket, inkább előre taszítja Tristant, amire két másik tünde lép mellé.
- Vigyétek a gödörbe. Majd ott elgondolkozik, hogy hová érdemes állnia. - ő maga pedig elindul a sátra felé, Tristan és talán-Azrael kardjával együtt.
Azt hiszem mondhatom, hogy megkövülten állunk ott mindhárman, míg meg nem hallom a nővér hangját.
- Mi lehet az a gödör? Menjünk utána?
- Nézzük meg a gödröt. – dönti el a kérdést Hans atya és megindul a foglyukkal távolodó tündék után.
- Hát a nevéből ítélve semmi jó. - suttogom vissza Gloria-nak, mert valahogy valami sötét hely jut róla eszembe. - de akármi is, Tristan-t nem hagyhatjuk a kezükben. - lépek én is a többiek után, lehetőleg azért elvegyülve a lassan oszló tömegben.
A nekromanták szétoszlanak, úgy látszik folytatódik tovább a gyűjtögetés, mintha mi sem történt volna. A két őrzője a tábor széle felé viszi Tristant, a kúriával ellentétes oldalon, ahol egy jókora verem van ásva, tetején egy fa ráccsal amit valami fekete indaszerű növény nő be - ez lehet "a gödör".
- Ha szerencsénk van, akkor csak egy őr marad itt és ráadásul elég félreeső a hely. - nézek körbe, ahogy eléggé eltávolodtunk már a többiektől.
Tristant nem nagyon kímélve, bedobják a gödörbe, ráteszik a rácsot, aztán megfordulnak... szembe találkozva velünk, tekintve, hogy nincs nagyon hová elbújni.
- Ti meg? - kérdezi az egyik.
- Aedan küldött minket, hogy vallassuk ki a foglyot a kard működéséről.
Ezek a tündék nem ismernek minket, ez lehet, hogy most jó, de az is, hogy nagyon rossza. A nővér szavai nem biztos, hogy most célt érnek és ha nem, akkor gyorsan kell lecsapnunk, hiszen, ha riasztják a többieket végünk. Viszont tény, hogy vág az esze, mint a borotva.
A köpenyem alatt azért megmarkolom a buzogányom, készen rá, hogy lecsapjak.
- Enyém a jobboldali. - lehelem az atyának, mert a legrosszabb az lenne, ha egy célpontra koncentrálnánk.
- Óh. - lepődik meg a baloldali őr. - Segíthetünk?
- Aedan azt kérte küldjünk vissza titeket, hogy segítsetek neki az előkészületekben. Hárman bőven elegek leszünk. Én még soknak is érzem megmondom őszintén, csak hát az ember meg a sötét tünde... összetartoznak. – beszél tovább Gloria, mintha könyvből olvasná.
Egyszerűen csodálatos, amit a nővér művel, vagy van valamiféle mágiája, ami hihetőbbé teszi a szavait, mert a tünde látszólag elhisz neki mindent.
- Nem engedhetjük egyedül a közelébe, hiszen mégis csak nála volt az a kard....- egészítem ki a jelenlétünk okát még.
Az őr megvakarja a fejét.
- Áh, hogy ő a tiéd lesz. Ahhoz képest meglepően nyugodt. Vagy nem tudja mi lesz vele?
A másik megköszörüli a torkát
- Aedan minket kért, nem? Indulhatnánk.
Az atya is rájátszik a dologra, bár gondolom nagyon is érti az elf célzásait. Micsoda világot képzeltek el ezek a jövőben……Bár tetszene, ha én parancsolnék az inkvizítornak, azért azt nem így képzeltem el. Senki nem lehet a tulajdona másnak!
- Ez legyen a mi dolgunk. – mosolyog a nővér, nem láttatva, hogy ezek a szavak mit váltanak ki belőle. - Menjetek. – integet nekik.
Azért el tudom képzelni, hogy mit érezhet most az atya és ......nem, most ezen nem lenne jó mosolyogni.....
- Jaja, vár már benneteket. - engedek meg azért némi mosolyt mégis, erőt véve undoromon, mert ezt most a bizalom jeleként érzékelhetik.
Végre a két nekromanta elsétál.
- Remélem miután kiengedtünk elmondod hol a francban voltál. – guggol le rögtön Gloria a gödör széléhez, halkan megszólítva vezetőnket.
- Mi történt veled? – lép oda Hans atya is.
Türelmetlenül lestem, hogy mikor tűnik el a két tünde, aztán máris Tristan kiszabadításán ügyködök, igyekezvén felnyitni a rácsot.
- Ha a két észlény Aedenhez ér, azonnal lebukunk, sietnünk kell. Kérdezni és leszedni a fejét ráérünk, ha eltűntünk innen.
- Hallottátok nem? - feleli Tristan kissé morcosan.
Láthatóan nem kímélték, jó pár horzsolása van rajta és felrepedt az ajka is egy ütéstől.
- Amíg ti csevegtetek az a kettyós alak felismerte a kardomat, hirtelen valami csontkéz elkapott, aztán egyszer csak ott találtam magam valami vibráló sátorban. És persze ordítottam és kiabáltam, de semmi. Nem hallottatok? - vonja fel a szemöldökét, de aztán megrázza a fejét. - Mindegy, húzzatok ki és tűnjünk innen. Vissza kell szereznem Lasairt, mielőtt az a tünde rájön hogyan használja.
- Lasair? Tehát nem Azrael kardja? – veti közbe a nővér reménykedő hangon, miközben segít nekem a rácsnál.
Mikor sikerül végre levenni a tetőt, akkor leugrom a gödörbe, hogy kikötözzem Tristan-t, aztán segítek neki felmászni, biztos elég elgyötört lehet.
- Aedan talán a legerősebb köztük, valahogy őt kéne hatástalanítani, de hogy? Erős mágusnak látszik és fanatikusnak.
A gödör meglepően mély, jól meg is rántom a bokám, ahogy leérek, halkan felszisszenek, de most nem érünk rá, hogy a saját nyavajámmal foglalkozzam. Tristan pedig csak a szemét forgatja. A fene belé, még neki áll feljebb…….Azért elvágom a kötelékeit, pedig megérdemelné, hogy itt hagyjuk.
- Nem. Vagyis de, de... Ez bonyolult. Csak jussunk ki innen és elmagyarázom. Nincs nálatok kötél véletlenül? Ezek a falak omlanak, mint a homok.
Hát kötelünk az nincs, de Hans atya megoldja a problémát és az inkvizítori láncait ereszti le nekünk.
- Hát erre nem számítottam, - néztem rá a különös segítségre, - de másszunk. - azzal, ha Tristan félért én is felkapaszkodom. - Tűnjünk innen - bicegek, ha mást nincs, az épület takarásába.
Tristan ekkor mély levegőt vesz és a tábor felé néz.
- Jól van, szerezzük vissza a kardomat.

47Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Hétf. Nov. 19, 2018 9:11 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus

- Akkor mi legyen? Várjuk meg a prófétát itt? -kérdezte a tüzet bámulva Gloria, ám mintha valami eszébe jutott volna közben – Azt mondták a megfelelő tűz kell…nem jó mindegyik. De miért?
- Pontosan, novícius. - mondtam nyugodt, ám de határozott hangon a selfnek. A gondoskodó és jóakaratú atya képébe tökéletesen beleillik az is, hogy megfeddjem az ifjú novíciust, amikor az szájalni próbál. – Ha csak céltalanul állunk itt, talán feltűnik valakinek – hasznos lenne felderíteni a palotát, hogyha esetleg harcra kerül a sor, ne érjen meglepetésként. - magyarázom a tervem, hiszen arra nem szoktak jól reagálni, ha csak leszól valamit az emberfia. – Talán csak túl kevés mágia van némelyikben, talán más okból…próbáljuk ki. -válaszoltam én is a tüzet bűvölve a szememmel, majd elővettem a korábban kapott tárológyűrűt és felemeltem az egyik lángcsóva felé.
- Köszönöm atyám, de igazából Jery…Abbadóntól kérdeztem, talán van valami jó ötlete. De talán Gloria javaslata nem az ördögtől való, ha most üres a kúria, mikor megérkezik meglephetnénk benn. - magyarázkodott.
- Azt hittem csapatban gondolkodunk. - mosolyodtam el szélesen, egyértelművé téve azt, hogy ezt megjegyeztem. Csak bírjam pergamennel ha kijutottunk az erdőből…
A figyelmemet a novíciusról a tűzre fordítottam: amaz elindult felém, ám hirtelen irányt váltott, és elkezdett bizonytalan köröket és szögeket leírni körülöttem. Valahogy irányítanom kellene, de nem voltam birtokában sem a tudásnak, sem a gyakorlatnak, hogy megtegyem. Szerencsére veszélyt nem jelentett, hiszen amikor még szinte a bőrömet is simogatta a tűz, a nefilimektől kapott kövek megvédtek, csakúgy ahogyan eddig is – ennek ellenére, szinte megszokásból is hátralépek.
- Nem veszek el több életet. - rázta meg a fejét a novícius felé - Hogy ti mit tesztek, úgy az a ti dolgotok.
- Akkor sem, ha egyért cserébe százakat menthetsz meg? - próbálkozott a nővér a legalapvetőbb taktikával ilyen helyzetben, majd felém fordult – Atyám? Valami nem működik?
- Talán a jel hiányzik. Megpróbálja a nővér is? - válaszolok előbb, majd próbálom más irányból megközelíteni a dolgot az angyalnak – És nem is védesz meg másokat?
- Lehet, hogy inkább azért mert „ember” vagy…atyám. - mondja szinte már komikusan nyájas hangon. Szerencsére ez az a szint volt, amire már tisztemből fakadóan sem kellett reagálnom semmilyen módon. - Most elég lenne, ha csak bejuttatna minket, ott úgy is feltűnő lenne a maga „lángoló” megjelenésével.
- Miért öljem meg az egyet, hogy megmentsem a százat? Miért érdemli meg a száz, hogy éljen, míg az egy meghal? - hagyja figyelmen kívül az angyal a novíciust, és szegezi nekünk a kérdéseit teljesen tárgyilagos hangon, mintha csak a piacon üzletelne valamivel. Azt hittem ennyi lesz, ám nekem különös figyelmet szentelt. Rám nézett, és úgy nyugtatta rajtam a szemeit, mintha képes lenne a lelkembe látni….az előzőek alapján pedig bizonyára képes volt valamilyen szinten - Csavarod a szavakat, mert ezt tetted egész életedben. De ettől még amit kérsz, az egyértelmű. És amúgy is, Atyám megvédi azt, aki neki tetszik. Nála én csak kisebb vagyok.
Ellent tudok neki mondani. Van olyan mód, amivel meglehet kerülni az érvelésében fellelhető vitákat, akkor is ha angyal – úgy azonban mindössze neki adok igazat. A felvetése jogos volt: miért érné meg az egyet a százért? Nem, Isten általában nem számokban gondolkozik a Biblia alapján. Hogyan győzzem meg akkor arról, hogy ő úgy tegyen? Miért akarjam egyáltalán meggyőzni, hogy a mi érdekünk szerint cselekedjen? Heh. Hát ezért. Mert nekem ez a leghasznosabb – azon pedig hogy ezt kell elérnem, nem fog változtatni az sem, hogy egy angyalt kell meggyőznöm hozzá. Gloria szavai zökkentenek ki a gondolatmenetemből.
- Túlerőben lesznek. Valahogy el kéne szabotálnunk a dolgot frontális támadás helyett Mint három szegény északi és ötven déli katona. - mosolygott rám, egyértelműen az egyik korábbi közös kalandunkra utalva – Ezért érdekel a tűz is. Mi a jó tűz. Jerobeám, ennyit még elmondhatsz nekünk? Miért nem mindegy milyen tűz?
A nővér szerencsére elég időt adott ahhoz, hogy kitaláljak egy másik taktikát. Egy olyat, amivel nem szembe megyek az angyal véleményével, ám így is arrafelé terelhetjük, ahová kell.
- Atyánk pedig szolgákat használ fel. Bárkit. - teszem hozzá a végére, ha esetleg az lenne a válasza rá, amire számítok. Nem hittem hogy valaha egy angyallal fogok vitázni. – Ha az ételüket nem is, de a varázserejüket talán még mindig megmérgezhetjük… - viszonozom a nővér gesztusát, egyértelműen jelezve, hogy értettem az utalást. Ott ugyan nem égett felettünk az erdő, de egy angyalt sem tudhattunk -viszonylag – magunk mellett.
- Ha megtudja, hogy a Próféta nincs itt, akkor azt is tudhatja, hogy hányan vannak odabenn, így nem vakon kéne bemennünk. - int az épület felé.
- Senki. A kúria tiltott a nekromantáknak. Nincs ott egy élő lélek sem. - felel először a novíciusnak az Jeroboám. Élő lélek – jelen kontextusunkban nem túl biztató. Ezután rám néz – második kör.
- Atyám nem használ fel senkit, inkvizítor. De kihívásokat állít. Talán te magad sem tudod, mikor jön el a tiéd. Amikor el kell döntened az az apró, parázsnyi kétely a lelked mélyén, ami azt zúgja neked, hogy mégiscsak az Isten az Úr és te csak por vagy előtte, az valóban a tiéd, vagy csupán a félelem gyújtotta benned. – majd rámutat a lángra, amit én „gyűjtöttem” össze, magához vonzva és szétoszlatva a szárnyán őket. Hatására egy apró, vörös kő szilánkja jelenik meg, fába ágyazódva. - Ezek azok, amiket az őrültek „jó lángnak” hívnak.
Az angyal mondandójára észrevehetően rám szegezte a pillantását Gloria nővér. Nem kellett szavak ahhoz, hogy sejtsem mi van mögötte. Úgy tűnik mindenképp én fogok rosszul kijönni ebből a vitából, még úgy is, ha sikerül rávenni arra, hogy segítsen minket. Túl sokat beszél az angyal. Túlságosan árulkodó, amit mondd. Be kell fejeznem amilyen gyorsan csak lehet, a saját érdekemben.
- Ezek…belőled jöttek?
- Nem léphetek ki emberi valómból, bármennyire is szeretnék. - próbálom meg lezárni a témát amennyire csak tudom semlegesen. Elrakom a tárológyűrűt, úgy sincs már rá szükség, és én is az aktuális problémáról kezdek el érdeklődni. – Tudod hol gyűjtik a varázserőt?
- És, hogy miként akarják a Prófétába…vagy a prófétához juttatni? Bár gondolom azért nem túl egészséges, ha valakit, aki nem „te” vagy megérint, ugye?
- Nem a varázserőt gyűjtik. Azt. Nem igazán értem én sem mi az, nem én alkottam, de velem alakult, ahogy alázuhantam. Úgy hiszik az erőm, az életem kikristályosodva. Hogy mit akarnak kezdeni vele még ők sem tudják, de úgy gondolják történik valami, ha összegyűjtik. Ott van rajtuk, a karjukon, a tündemágiát áramoltató bőrrajzaik között. - talán annyi is elég lenne a hatalmuk elvételéhez, hogy összetörjük ezeket a köveket? Milyen hatással lenne ez Jeroboámra? Esetleg ha valahogyan neki adnánk…
- Ez lesz az, amit nem hagyunk nekik. Összeszedünk amennyit tudunk, és ha ez tényleg az erőd és az életed, akkor visszaadjuk neked. Tehát gyakorlatilag követjük Aedan parancsát…
Ez a terv akár működhet is, bár a kritikus pont az lesz, mit kezd az angyal ezzel az erővel, hiszen a vége csakugyan az lehet, hogy ő erősebb lesz, mi pedig itt maradunk szemben egy tábornyi nekromantával. Szótlanul néztem hát rá, várva a válaszát a felvetésre.
- Lehet, hogy azok a cinder elfek segítenének nekünk, hogy többet találjunk? Hiszen ők kezdettől itt vannak. - próbálkozott a novícius is.
- Nem vagyok biztos benne, mi ez. De abban igen, hogy nem őrültek kezébe való. - feleli, majd lehunyja szemeit - Érzem, hogy szükségem van rá, de érzem, hogy elvesz belőlem. De mégis…mintha ez lenne az egyetlen, ami felszabadíthat.
Ezután kitárja szárnyait, csap velük egyet, lángokkal borítva be minket – nem hittem hogy támadni akar, mégis számítottam a fájdalomra, az azonban nem jött. Talán a nefilimkövek miatt.
- Menjetek és tegyetek ahogy jónak látjátok. Az én tüzem már nem fog ártani nektek. Az élőhalottak azonban a ti gondjaitok, Atyám áldotta. Ha hívtok én megjelenek. Atyám vezesse a lépteiteket. - mondta, azzal pedig eltűnt. Csakugyan védve lennénk?
- Jól van. Gyűjtsünk köveket. És emlékeztetnétek rá, hogyha Tristan előkerül, akkor kitekerjem a nyakát?
- Követjük a parancsot és köveket gyűjtünk, megakadályozzuk a próféta eljövetelét – ám ez azon nem változtat, hogy ugyanúgy egy tábornyi nekromantával kell szembenéznünk… - adtam hangot az aggodalmamnak.
- És hogy gyűjtsünk, az előbb az atyának nem igen sikerült és én még mindig nem tudom, hogy miként lássunk a lángok mögé, hogy meglássuk hol vannak a kövek. - sorolta kérdőn a novícius. No lám, csak nem kétségbeesett? Erre a feltételezésre még inkább rásegít az amit ezután mond - Mi van, ha lebukott és elfogták?
Aggodalma ellenére megpróbál ő is befogni egy kóbor lángot, ám a hatása ugyanaz, mint nálam: cikázik a láng, siker nélkül. Még mielőtt feddő pillantással illetném, hogy az állatfajból eredő mivolta cserbenhagyta, a többi nekromanta üti meg a szemem. Egyre sűrűbben indulnak el az erdőből, ráadásul felettébb sietős tempóban. Valami a táborban történhetett…Tristan?
- Megpróbálom én. Lehet a jel az oka. - miután félszemmel a nekromantákra néz, még hozzáteszi – Siessünk. Lehet nincs sok időnk már. És sajnos a cinderelfeket sincs időnk megkeresni pedig nem lett volna rossz ötlet.
Nyúl is a lángok után a megszokott procedúrával, az eredmény ugyanaz, mint korábban. Úgy tűnik ez a terv semmiképp nem fog összejönni. Nem tudunk hát erőt adni az angyalnak?
- De mondtuk annak a nekronak, hogy nincs jelünk…akkor minek adta ezeket. - szomorodik el szegény kis novícius - Az arcukból ítélve, valami történik…
- Mi van, mi történt? Már kezdődik?
- Nem, elfogtak valakit. De Aedan az mondta a kezükbe adta a végső megoldást.[/color] – halljuk az egyik lovastól. Egyre kevesebb kétség fér ahhoz, hogy ide tűnt hát el a vezetőnk.
- Kénytelenek vagyunk új terv után nézni. - szomorkodik a nővér – Csak nem… Tristan?
- Vizsgáljuk meg. - vágom rá gondolkodás nélkül, és mivel a gyűjtögetés nem jött be, el is indultam a tábor felé. Ha valóban Tristan az akit elfogtak, úgy remélem lesz elég esze ahhoz, hogy ne áruljon el minket.
-Jobban örülnék, ha nem lenne igazam. Úgy néz ki kifutunk az időből.
Nem tart sokáig visszaérni a táborba, ahol a nekromanták színe-java fogad. Tökéletes lehetőség arra, hogy összeszámoljuk őket: nagyjából harmincan vannak. Hárman, de akár négyen se látok sok esélyt arra, hogy felvegyük velük a harcot. Mozgunk még kicsit, hogy rálássunk a fogolyra, aki csakugyan Tristan. Aedan áll a térdelő férfi mellet, egyik kezével az összekötözött karjait tartva, míg másikkal a csupasz, hüvely nélküli kardot emelte magasba.
- Örvendetes ez a nap. Egy testvérünk, még ha ostoba mód nem is ismerte fel, elhozta nekünk a legnagyobb ajándékot. Egy olyan ajándékot, amely lesújtott rá… - tart hatásszünetet, a pengét bámulva - …Azraelt.
Nem. Ez nem lehet. Előbb Abbadón, majd Azrael kardja. Egyébként is, az csak legenda. Mégis, volna benne logika…ha itt esett le, akkor a kard is, amit beleszúrtak itt kellett, hogy földet érjen, Tristannak pedig ez a terület volt régen az otthona. Nem. Azzal hogy elkezdtem a valóságalapján gondolkodni ennek az egész őrületnek, csak elérte a nekromanta amit akart. Nem csak magamnak rázom meg a fejem, de még pont elkapom Gloria nővér kételkedő pillantását is. Egy egyszerű, esetleg mágiával megáldott kard lesz ez, amivel most tetszeleghet a főnöke előtt. Remélem.
- Hogy az ördög ragyás…po…patájára. Nem hagyhatjuk ezt. - súgja - Kell valami elterelés.
Nem csak én kételkedtem, ahogyan végignézek a nekromantákon, ők se nagyon hisznek a vezetőjüknek, az azonban próbálja meggyőzni őket. Közben előretaszítja Tristant, két másik tünde pedig mellette terem, hogy gondját viseljék.
- Vigyétek a gödörbe. Majd ott elgondolkozik, hogy hová érdemes állnia. – adja ki a parancsot, és elindul a sátra felé.
- Mi lehet az a gödör? Menjünk utána?
- Nézzük meg a gödröt. - válaszolom egy pici gondolkodás után. A másik opció az lett volna, hogy Aedan után megyünk a kardért – őt azonban nem tudjuk meglepni a sátrában, csak felhívnánk magunkra a figyelmet.
- Hát a nevéből ítélve semmi jó. De akármi is, Tristan-t nem hagyhatjuk a kezükben.
A nagyobb tömeget kihasználva indulunk el a fogoly és őrei után, tisztes távolságban, nehogy lebukjunk. Rövid séta után a tábor szélén kötünk ki, pont a kúriával ellentétes oldalon. A Gödör méltó nevére: egy egyszerű verem a földbe ásva, faráccsal a tetején.
- Ha szerencsénk van, akkor csak egy őr marad itt és ráadásul elég félreeső a hely. - reménykedik a novícius, ám hiába. Ahogyan az őrök megfordulnak, egyenesen velünk jönnek szembe, hiszen nincs hová elrejtőznünk.
- Ti meg?
- Aedan küldött minket, hogy vallassuk ki a foglyot a kard működéséről. - mondja Gloria. Bármennyire is hasznosnak tudtak lenni olykor az ötletei, ez most baklövés volt: ha rákérdeznek Aedannal, úgy azonnal lebukunk. Persze az is lehet, hogy az őrök nem hiszik el, és egy másik terv kell, így belenézek az egyik vágyaiba, legyen mivel meggyőzni, ha alkudozásra kerül a sor. Sajnos semmi különleges, mindössze erős kíváncsiság. Ha ezt korábban tudom, tudnék vele mit kezdeni, így azonban már késő. A novícius suttog valamit a jobboldaliról, gondolom az ő terveiből csak a harcra futja, ahogyan általában.
- Óh. Segíthetünk?
- Aedan azt kérte küldjünk vissza titeket, hogy segítsetek neki az előkészületekben. Hárman bőven elegek leszünk. Én még soknak is érzem megmondom őszintén, csak hát az ember meg a sötét tünde…összetartoznak. - von vállat. Legalább azzal nem vádolhatom, hogy nem hazudik a siker érdekében. Én a novíciussal? Mindenesetre lehajtom a fejem a hihetőség kedvéért, bármennyire is begörcsölt hirtelen a nyakam.
- Nem engedhetjük egyedül a közelébe, hiszen mégis csak nála volt az a kard…
- Áh, hogy ő a tiéd lesz. Ahhoz képest meglepően nyugodt. Vagy nem tudja mi lesz vele? – Mindenképp meg akarnak halni? Még mélyebbre hajtottam a fejem, nehogy akár a pillantásom is eláruljon valamit.
- Aedan minket kért, nem? Indulhatnánk. – köszörüli a torkát.
- Ez legyen a mi dolgunk. - mosolyodott el a nővér, majd integetni kezdett, talán szándékosan azzal a kezével, amin a jelet viselte – Menjetek.
- Jaja, vár már benneteket. - amikor hallom hogy elmennek felnézek és odalépek én is a gödörhöz, csakugyan ahogyan a többiek.
- Remélem miután kiengedtünk elmondod hol a francban voltál. - guggol le a nővér.
Nem kellene sietni az elengedéssel, hiszen visszafordulhatnak még a korábbi őrök, de annyira féltették ezt a szerencsétlent, hogy inkább nem adok ennek hangot.
- Mi történt veled?
- Ha a két észlény Aedenhez ér, azonnal lebukunk, sietnünk kell. Kérdezni és leszedni a fejét ráérünk, ha eltűntünk innen. - Az első jó megfigyelése a novíciusnak, csak sajnos túl későn rakta össze.
- Hallottátok, nem? – engedi meg magának a morcos hangot – Amíg ti csevegtetek az a ketyós alak felismerte a kardomat, hirtelen valami csontkéz elkapott, aztán egyszer csak ott találtam magam valami vibráló sátorban. És persze ordítottam, és kiabáltam, de semmi. Nem hallották? – vonja fel a szemöldökét. Vibráló sátor? – Mindegy, húzzatok ki és tűnjünk el innen. Vissza kell szereznem Lasairt, mielőtt az a tünde rájön hogy használja.
- Lasair? Tehát nem Azrael kardja? - segít be Jozefnek a rács leoldásában a nővér. Ha eddig nem fordultak vissza, ezután se fognak, csatlakozok én is a munkához, és fülelve várok a válaszára.
A rács közben lekerül, a novícius pedig őrült módjára ugrik le – nem vagyok benne biztos, hogy nem sérült meg a lába egy ilyen meggondolatlan mozdulat után.
- Nem. Vagyis de, de… ez bonyolult. Csak jussunk ki innen és elmagyarázom. Nincs nálatok kötél véletlenül? Ezek a falak omlanak, mint a homok.
Nincs értelme most a kardon gondolkodnom, mielőtt ki nem derül minden. A láncaimat a Flagellaioval ledobom a gödörbe, majd az egyik közeli fába megkapaszkodva intek nekik, hogy jöhetnek fel. Erőlködnöm kell ugyan, hogy elbírjam őket, de végül mindketten sikeresen felérnek. A köszönöm helyett Tristan mély levegőt vesz és a tábor felé néz:
- Jól van, szerezzük vissza a kardomat.

48Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szer. Nov. 21, 2018 5:42 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Folytatják útjukat. Nem mondhatni, hogy komfort kíséri minden léptüket, bár már megszokta, hogy étel és víz híján is elviselje a  létezést. A meleg az pedig már mintha állandó társukká szegődött volna. A fák egyszer csak elkezdenek ritkulni.
Damien még mindig fájlalja kissé a tagjait, de nem fogja hagyni, hogy ez lelassítsa... már amennyiben rajta múlik és semmiképp nem fogja hangoztatni. Mina is szótlanul halad, itt vigyázni kell, ki veszi észre őket hamarabb, mint az áldásos volna. Lassan kilyukadnak ott, ahová elindultak, a monoton ismétlődő lángoló oszlopok között feltűnik egy kétlábú keze nyomának tűnő impozáns építmény. Díszei, ívei, vonalai egyértelműen a tünde kultúrára utalnak. Megdobban a szíve. Ez az, amit kerestek. A kúria. Próbálja összeegyeztetni ezt a képet azzal, ami kialakult az elméjében, amikor csak meséltek róla. Bár igazából magáról az épületről nem esett szó, csak jelentőségéről és arról, hogy innen származik Nicholas. Róla is sok kétes információ derült már ki. Hogy miért nem mondta el nekik, hogy jártak már itt mások... miért nem jött el ő maga...Pontosan azok, amelyekre már indulásukkor is rákérdeztek. Talán most meglelik a választ.
Beszédhangok szivárognak el odáig, ahol  ők járnak. Jelenlét. Olyanok jelenléte, akik, ha észreveszik őket, a tény sok jóval nem kecsegtet. Ismét bujkálniuk kell hát.
Ida, kísérővámpírjuk megbújik a legutolsó fa mögött, ami a nagyjából egybefüggő csoporthoz tartozik, s onnan pislog ki a kúriára és annak környékére, majd kérdően néz vissza rájuk: mi a terv?
- Akkor nincs más választás, gondolom? Nem nagyon lehetne körbemenni...
Bátortalanságának az az oka, hogy nem akarja elrontani a helyzetüket, viszont nagyon tétovázónak sem akar tűnni. Úgy gondolja, az általa felvetett - még ha burkoltan is - terv, hogy körbemenjenek, elképesztő baromság és pusztán csak egy térkitöltő szöveg, ám a többiek máshogy igazolják.
- Hát, annyi időnk nincs, hogy kivárjuk, és teljesen feltérképezzük a helyet. Merről lehet bemenni? - kérdez Tessa, a vámpírlány pedig elképesztően hálás neki. Talán mégsem olyan rossz ötlet ez.
- Éppenséggel a túlzott rohanásra nincs okunk. Mit lehet tudni a környékről? - csatlakozik Edem is. És most leállnak itt szépen beszélgetni. Csodás! Idegessége lassan múlni kezd, bár a feszültségre azért vannak még egyéb okok.
- Ha tudnánk valahogy kommunikálni a többiekkel, akkor szétválhatnánk… - indítványozza Lance, ezek után Idát nézi támogatásért.
- Szétválni? Nem is rossz ötlet. Ha két-három személynél több kell, ahhoz, hogy onnan kihozzon valamit, akkor az már nem is besurranás lesz hanem ostrom, ami  nem nekünk fog kedvezni. Amúgy se ártana, ha sikerülne meglesnünk ezeket a sötét alakokat, legalább azt tudjuk milyen nagyságrendben vannak. - fejti ki álláspontját Edem.
- A kúria északi oldalán van egy cselédbejárat. Körülötte nem nő fa, így elméletileg nincs is minek égnie. A túloldalon talán van egy gyümölcsöskert, de a hangokból ítélve... - Ida fülel még egy kis ideig - … valamerre arra leledzenek ezek a kultisták. Ha be akarunk jutni a legjobb esélyünk a cselédbejárat. De akkor gyorsan kell lennünk, határozottnak, mint egy jól irányzott számszeríjlövés. Menni fog?
Várjunk... csak így? Akkor tényleg sikerül valami használhatót összehozniuk.
- Cselédbejárat. Jól hangzik.
Mérlegeli magában a dolgot, de a jelenlegi infók tükrében ez tűnik a legjobbnak. Őszintén meglepi, hogy a Schwarzjäger ilyen támogatóan lép fel, és ez egyébként egy pozitív dolog kéne, hogy legyen, kivéve egyetlen zavaró tényezőt. Kizárták, hogy még senki sem járt erre előttük, de Ida szerint csak néhányszor járt felderíteni és érdekes, hogy ennyire behatóan ismeri a kúriát. Érthetetlen. Hacsak... hacsak Ida nem piszkos valamiben. Honnan is tudhatja ő, ilyen részletességgel, hogy milyen bejáratok vannak?
- Itt is volt már felderítésen? - kérdi mintegy közbevetőleg, nem akarván túl lelkesnek tűnni vagy gyanakvónak, bár nyugalmát elég nehéz megőriznie.
- Nem, azt mondta, hogy ilyen mélyen még sose volt az erdőben felderíteni. - szólal meg a vámpír helyett a fehér hajú tünde, s valamiért nagyon örül ennek a válasznak, ezek szerint nem csak ő kételkedik. Érződik Lance hangjából a fenntartás. Vagy csak ő képzelte bele?
- Még azelőtt volt itt, hogy kigyulladt volna minden, igaz? - kérdi a férfi egy kis gondolkozás után.
- A tündefiúnál a pont. Egy ideig itt éltem és vadásztam Amberglade lovag szolgálatában, de az évekkel ezelőtt volt. Így amikor sir Nicholastól meghallottam mi történt nem hezitáltam sokáig, hogy ide jöjjek. De igazuk van, az információim régiek. Ha a szétválás mellett döntenek, ám legyen.
Óh, hát ez sem egy rossz történet. Voltaképp nem tudja, hihető-e vagy nem hihető. Úgysincs mondjuk túl sok választásuk. De Ida gyanúsan támogatóvá vált egy ideje. S a haldokló lángoló lovas szavai még mindig ott élnek élénk emlékként. Ő ismerte Idát. Hogyan ismerhette?
- Lehet, hogy érdemes lenne a cselédbejárathoz vezető utat gyorsan felderíteni, ha odáig gond nélkül eljuthatunk, illetve van esély, hogy azon keresztül is, akkor a többi egyelőre úgysem érdekes - véleményez a sötételf lány.
- Kinek a feladata lesz a kőrislevél megszerzése? - kérdi Damien.
- Valóban, és a kőrisfa merre van?
- Scarlet azt mondta, hogy a kúria belsejében.
- Pontosabban a nagycsarnokban van. - egészíti ki Lance Tessát.
Na ennyit a feledékenységről... hát mindegy, még úgyse indultak el, talán nem követtek el akkora hibát. Még.
- Ha van egy biztos bejárat, ahol be tudunk menni, ne váljunk szét, jobb, ha együtt maradunk. Egyébként pedig ha egyedül, ha együtt derítjük fel az utat, egy lehetőségünk van, ha meglátnak, nekünk lőttek. És így is eleget tökörésztünk.
- Nem lehet olyan nehéz egy akkora fát megtalálni a kúriában. Ellenben a felderítéshez komoly tapasztalatra lesz szükségünk. A legjobb talán az lenne ha Ida, én és Lance végezne egy kis felderítést a környéken, Mina, Damien és Tessa mehetnének a fáért. Megfelel? - Ez már majdnem egy Crispin-szintű tervezés, meg is lepődik kissé, amikor a rövidhajú éjfi előáll az ötlettel, de van benne ráció.
A felosztásban az az egyetlen gondja, hogy Idát nem hozzájuk osztották be. Bár nyilván már mindenkinek valamilyen szinten gyanús lett a vámpírnő, és egyébként bízik annyira a férfiakban, hogy csak tudni fogják, mit kell tenni, ha esetleg kiderülne, hogy mégis hátsó szándékai vannak... Tessa pedig kellemesebb társaságnak tűnik.
- Abban viszont az éjfinek igaza van, hogy többen nagyobb az esélye, hogy meglátnak. - támasztja meg az ujjával Ida az alsó ajkát. – Lehet, nem ördögtől való ötlet a felosztás. Ha hihetünk Scarletnek, a nagycsarnok közepén nő a fa, és amennyire emlékszem, igaza lehet. Viszont a döntés rajtatok áll. Menjünk együtt vagy váljunk szét? – jártatja körbe tekintetét a csapaton.
- Szerintem.. a hármas csapat még vállalható. - teszi le voksát a szétválás mellett.
- Akkor mi megyünk a fáért, ti pedig felderítetek.
Szétválhatunk – ért egyet Tessa is. - Csak még annyit tudni kellene, hogy ha bemegyünk, mire számítsunk. Nyilván nem nehéz megtalálni egy csarnokot, de mi egyáltalán nem ismerjük az épületet.
Ennyit a "tökörészésről". Na de nem ő kezdeményezte. Nem hibáztathatja senki.... ekkor realizálja csak, hogy már megint azon agyal, ki hibáztatná. Le kell szoknia erről. Borzalmas lelki görcsöket fog okozni.
Lance viszont ellenkező állásponton van. - Nem kellene előbb felderíteni, kijönni, és aztán beküldeni a többieket? Végtére is ez lenne a dolog lényege. - Ismét csak, ki beszélt "tökörészésről"? No mindegy.
- Az még több alkalom, hogy észrevegyenek. – Ida szavait egy sóhaj követi. - Úgy néz ki, leszavaztak, tündefiú. A cselédfolyosó a konyhába vezet, onnan valahogy ki kell találnotok egy nagyfolyosóra, ami a csarnokba visz. Sajnos nem emlékszem pontosan, így kissé fel kell találnotok magatokat. Addig mi körülnézünk és ha kell, elintézzük, hogy egyetlen kultista se követhessen titeket. – intézi Tessához és kettőjükhöz a szavait. - Járjatok szerencsével.
Dieter ugyanezt mondta nekik Maidsteinben, mielőtt elváltak volna útjaik. Fogalma sincs, miért jutott ez most eszébe, de megtette. Pontosan ezeket a szavakat használta. Ez mondjuk egy eléggé sokat használt kifejezés, de akkor is, mintha most különösen nagy jelentősége lenne.
- Köszönjük. Hasonlóképp.
Mina is rebeg egy köszönömöt, majd egy halvány mosollyal és elszántsággal ropogtatja meg a kezeit. - Hát akkor gyerünk.
- Ti is, vigyázzatok magatokra. - búcsúzik Tessa is tőlük.
-Köszönjük. Ha minden terv szerint zajlik itt találkozunk, ha bármi történne, akkor ahol a lovasokkal találkoztunk. - rögzíti a tervet Edem.
- Ha nem bánjátok, mehetek elöl? Van egy kis gyakorlatom a lopakodásban.
Mina bólint. Részéről akár indulhatnak is, ha mindenkinek minden rendben. Ha elfogadásra kerül az ötlet, akkor Damien meg is indul a leírt útvonalon a cselédbejáró irányába. Álcázva lépéseit, ismerős mozdulatokkal és figyelve a hangokat, tekinteteket, amelyek esetleg irányukba fordulhatnak.
Mina izgatottan követi a selfet, úgy érzi osonkodás közben, mintha valami játékot űznének. Az ostrom alatt megszokta a bujkálást, most is kedvére válik. Senki nem veszi észre őket, ahogy egymás után rakosgatják halk lábacskáikat, pedig végig szemeznek a gyülekező tündetömeggel, hátha valaki megáll, megmoccan, megmerevedik és az irányukba pislog, de nem. És egyszer csak ott vannak a kis faajtónál a ház északi részénél, amely tárva-nyitva áll. Elővigyázatosan, de belépnek hát.
A konyhaméretű helyiség, ahová érnek, elég elhagyatottnak látszik. Mint valami raktár. Mina érdeklődő tekintettel nézelődik körbe, mint amikor egy gyerek eljut a padlásra, pincébe vagy csak egy elhagyatott helyre, egy magányos házba, ahol csupa érdekes és felfedezésre váró dolog van. Maga az érzet, hogy nem szabad, hogy észrevegyék őket, felpezsdíti a vérét.
Innen tehát nem tudta tovább az utat Ida. Először itt ebben a szobában néznek körül, hátha akad valami rejtett tárgy, amit érdemesnek tűnhet megvizsgálni és elüt a tárolt objektumoktól, valami, ami nyilván nem ide illő. Valamint továbbjutási alternatívákat is keres, vajon hol lehet az a folyosó, ami a csarnokba visz.
Tessa az ajtó irányába tendál és nézelődik.
Mina és Damien is a self lány köré sereglik, miután poron, rozsdán és hamun kívül más érdemlegeset nem találnak. Jobbra egy fal van mindössze, balra viszont egy hosszú folyosó, így nyilván a bal oldali irány tűnik jobbnak...arra, hogy eljussanak a kívánt célig.
- Ez tűnik az egyetlen útnak.
- Igen, gondolom, ez lesz a nagyfolyosó. - leskelődik ki Tessa, de nem jön senki, hogy leharapja a fejüket. Üres a hely. Tiszta a levegő.
Kérdően a többiekre néz Damien. - Szerintem is mehetünk. Majd hallgatózunk. - Ha pedig lebuknának, még arra is vannak tervei.
- Rendben, menjünk, reméljük, hogy kívülről feltartóztatják a többieket, ha erre tévednének. Úgyis csak egy darab levél kell, ne időzzünk itt túl sokat.
Mina  nyel egy nagyot, amikor az alattuk levő padlózat olyan hangokat ad, mint egy ódon lépcső valami nagyon öreg házban, és lapulva követi Damient. Hamarosan elérnek az ígért helyre. A terem tele van zölddel, fák, virágokkal teli bokrokkal, amik élnek és virulnak, fűvel... Hogy maradt mindez ily érintetlenül? Ahová kiérnek, a hely maga csodálatosan gyönyörű, lélegzetelállító - akár a félelem -, csak annyi a gond, hogy nincsenek egyedül. Az egyik fán ugyanis üldögél egy hegyesfülű lányka, és megkérdezi tőlük mintegy könnyedén és kedélyesen:
- Üdv. Jöttetek ti is lopni?
Hát ez gyönyörű. Egyenesen belesétáltak a "csapdába", de legalább a változatosság kedvéért nem fegyveresen támadnak rájuk minden szó nélkül, hanem aranyos kérdéssel kezdik. Ám azért mégis nyugtalanító.
- Lopni...? - leheli aggodalmasan.
- Mi is? - kérdi Damien.
- Nem akarunk lopni - - tagad Tessa, felvéve a diplomácia fonalát. - Te ki vagy? Te... vigyázol a fára?
A tünde arcán ekkor egy mosoly jelenik meg. - Így is mondhatjuk. A nevem Scarlet Amberglade, és ez az én házam. Titeket pedig nem ismerlek, szóval valószínűleg tolvajok vagytok.
Mina ritkán szokta úgy érezni, hogy olyan fejet vág, mint egy félkegyelmű... most is igyekszik visszafogni magát. de az érzés, amit belül érez, nagyjából ezt tükrözi. Hatalmas kényszert érez, hogy elkezdjen nevetni, először csak lassan, szépen, aztán egyre hisztérikusabban. De most lelkierőre van szükség...
~Nahát. Scarlet Amberglade. Ez vicces. Ez nagyon különös. ~
- Tolvajokra számít...? Ezek szerint jártak már itt, akik... el akartak vinni valamit?
Füleiben szinte csak a szívdobogását érzi.
- Mi viszont ismerjük... hm... egy rokonodat. Nicholas Amberglade. Ő küldött minket. - Igen, ez talán jó pont lesz. Vagy... épp ellenkezőleg.
- Küldött... Persze! Mintha annyira eszébe jutna küldeni bárkit. - A lány sértődöttnek tűnik. Majd fogja magát, és ülő pozícióban fogja és lelebeg a fáról. Pedig nem is vámpír. Ellenben van rajta valami különös, ami megmagyarázza, miért képes erre... teste kissé áttetsző, mögötte látni a zöld szikrázó növényeket és a fát. Ez egy szellem lesz...
Hirtelen belecsap a szomorúság. Az egyetlen helyen, ahol nem lángol minden, Scarlet szellemét látják. Mi ez? Mindenki, akinek van tűzszerű megfelelője, egyben egy ilyen szellem is? És nem is tudnak egymásról? Vagy csak névbeli egyezés lenne? Mindenesetre sajnálni való teremtmények. Vajon hányféle átok lehet ezen a helyen?
- Ha Nicholast érdekelném, akkor legalább akkor személyesen jönne, amikor a kishúga meghalt.

Oh. Hát így most már biztos.
~Mit tettél, Nicholas? Vagy pontosabban: mit nem tettél?~

49Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Vas. Nov. 25, 2018 1:08 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida

Most, hogy megszabadultunk a közvetlen veszélytől, haladtunk tovább a kúria felé. A fák ritkulásával mi is egyre lassabban és óvatosabban lépkedtünk a láthatatlan ösvényen egészen addig, míg teljesen ki nem bontakozott előttünk egy hatalmas, tünde stílusú, kisebb palotának beillő épület látványa, sir Sean Amberglade valaha volt kúriája. Ez volt az első pillanat, hogy pozitívan tekintettem a ki nem alvó lángokra, kár lett volna, ha maguk körül mindent, és így ezt az épületet is, elpusztították volna. Legszívesebben azonnal elindultam volna, hogy közelebbről is felfedezzem, de jelen helyzetben minden lépésünket meg kellett válogatni.
Az utolsó fa mögé érve Ida tétovázott egy pillanatig, majd kérdően visszafordult felénk, döntésre ösztönözve bennünket, hogy mégis mennyit és hogyan kockáztassunk. Már jól lehetett hallani azokat az egybemosódó hangokat, melyek idejövetelünk közben is, halványan ugyan, de érzékelhetőek voltak. Valahol a közelben lehetett a kultusz, de ezen kívül semmit sem sikerült belőle kivennem.
- Akkor nincs más választás, gondolom? Nem nagyon lehetne körbemenni... – szólalt meg Mina.
- Hát, annyi időnk nincs, hogy kivárjuk, és teljesen feltérképezzük a helyet. Merről lehet bemenni? – fordítottam a fejem újra a kúria irányába.
Ahogy mindenki ideért, láttam, hogy a többiek se voltak éppenséggel érzéketlenek a látványra, hasonlóan elismerő pillantásokkal tekintettek az épület felé.
- Éppenséggel a túlzott rohanásra nincs okunk. Mit lehet tudni a környékről? – próbált minket kicsit visszafogni Edem.
- Ha tudnánk valahogy kommunikálni a többiekkel, akkor szétválhatnánk… – vetette fel Lance.
- Szétválni? Nem is rossz ötlet. Ha két-három személynél több kell, ahhoz, hogy onnan kihozzon valamit, akkor az már nem is besurranás lesz, hanem ostrom, ami nem nekünk fog kedvezni. Amúgy se ártana, ha sikerülne meglesnünk ezeket a sötét alakokat, legalább azt tudjuk milyen nagyságrendben vannak.
- A kúria északi oldalán van egy cselédbejárat. Körülötte nem nő fa, így elméletileg nincs is minek égnie. A túloldalon talán van egy gyümölcsöskert, de a hangokból ítélve... - itt megállt, és hallgatózni kezdett. Már egy ideje biztosan itt fészkelhettek, és valószínűleg túl nagy ellenállással se kellett megküzdeniük, miért is bujkáltak volna? - … valamerre arra leledzenek ezek a kultisták. Ha be akarunk jutni, a legjobb esélyünk a cselédbejárat. De akkor gyorsan kell lennünk, határozottnak, mint egy jól irányzott számszeríjlövés. Menni fog?
- Cselédbejárat. Jól hangzik.
A gyorsasággal talán nem lesz probléma, amíg nem fegyverekről van szó. Az azonban meglepett, hogy ilyen egyszerűen választ kaptam a kérdésemre, biztos voltam benne, hogy valamelyikünknek körül kell majd néznie. De úgy tűnt, ez másnak sem kerülte el a figyelmét.
- Itt is volt már felderítésen? – szólalt meg a lány.
- Nem, azt mondta, hogy ilyen mélyen még sose volt az erdőben felderíteni – felelt Lance Ida helyett, majd egy pillanatra megállt. - Még azelőtt volt itt, hogy kigyulladt volna minden, igaz?
- A tündefiúnál a pont. Egy ideig itt éltem és vadásztam Amberglade lovag szolgálatában, de az évekkel ezelőtt volt. Így amikor sir Nicholastól meghallottam mi történt nem hezitáltam sokáig, hogy ide jöjjek. De igazuk van, az információim régiek. Ha a szétválás mellett döntenek, ám legyen.
- Lehet, hogy érdemes lenne a cselédbejárathoz vezető utat gyorsan felderíteni, ha odáig gond nélkül eljuthatunk, illetve van esély, hogy azon keresztül is, akkor a többi egyelőre úgysem érdekes - mondtam ki hangosan a gondolataimat.
- Kinek a feladata lesz a kőrislevél megszerzése? - kérdezte Damien.
- Valóban, és a kőrisfa merre van?
- Scarlet azt mondta, hogy a kúria belsejében. – válaszoltam.
- Pontosabban a nagycsarnokban van – egészítette ki Lance.
- Nem lehet olyan nehéz egy akkora fát megtalálni a kúriában. Ellenben a felderítéshez komoly tapasztalatra lesz szükségünk. A legjobb talán az lenne, ha Ida, én és Lance végezne egy kis felderítést a környéken, Mina, Damien és Tessa mehetnének a fáért. Megfelel?
- Ha van egy biztos bejárat, ahol be tudunk menni, ne váljunk szét, jobb, ha együtt maradunk. Egyébként pedig ha egyedül, ha együtt derítjük fel az utat, egy lehetőségünk van, ha meglátnak, nekünk lőttek. És így is eleget tökörésztünk.
- Abban viszont az éjfinek igaza van, hogy többen nagyobb az esélye, hogy meglátnak – támasztotta meg az ujjával Ida az alsó ajkát. - Lehet nem ördögtől való ötlet a felosztás. Ha hihetünk Scarletnek a nagycsarnok közepén nő a fa, és amennyire emlékszem igaza lehet. Viszont a döntés rajtatok áll. Menjünk együtt vagy váljunk szét? – nézett ránk.
Minthogy Ida amúgy is gyakran járt felderítésekre, már csak ezért is tanácsos lett volna ahhoz a feladathoz választani. Ugyan kételyek bennem is még maradtak vele kapcsolatban, de nem gondoltam, hogy most hátsó szándékai lennének.
- Akkor mi megyünk a fáért, ti pedig felderítetek.
Szétválhatunk - erősítettem meg én is. - Csak még annyit tudni kellene, hogy ha bemegyünk, mire számítsunk. Nyilván nem nehéz megtalálni egy csarnokot, de mi egyáltalán nem ismerjük az épületet.
- Nem kellene előbb felderíteni, kijönni, és aztán beküldeni a többieket? Végtére is ez lenne a dolog lényege.
- Az még több alkalom, hogy észrevegyenek – felelte Ida Lancenek, majd sóhajtott. - Úgy néz ki leszavaztak, tündefiú. A cselédfolyosó a konyhába vezet, onnan valahogy ki kell találnotok egy nagyfolyosóra, ami a csarnokba visz. Sajnos nem emlékszem pontosan, így kissé fel kell találnotok magatokat. Addig mi körülnézünk és ha kell elintézzük, hogy egyetlen kultista se követhessen titeket. Járjatok szerencsével.
- Köszönjük. Hasonlóképp – mondta Damien.
Bólintottam, azért ez is elég sok információ volt.
- Ti is, vigyázzatok magatokra.
- Köszönjük. Ha minden terv szerint zajlik itt találkozunk, ha bármi történne, akkor ahol a lovasokkal találkoztunk- ezután Idához fordult.  - Elöször is a közvetlen környéket kéne felderíteni, ha nincs ellenvetés.
Lance a kardjára tette a kezét.
- Akkor dologra- mondta, majd Ida felé fordulva kicsit idegesen még hozzátette. - A nevem egyébként Lance.
- Hát akkor gyerünk.
- Ha nem bánjátok, mehetek elöl? Van egy kis gyakorlatom a lopakodásban.
Mina bólintotta, és Damien mögött haladva mi is elindultunk.
Feszült figyelemmel lépkedtem Mina és Damien mellett, szerencsére nem avatkozott semmi sem közbe, és könnyedén eljutottunk a cselédbejáróhoz, ami egy aprócska faajtó volt a ház északi részének sarkában. Ráadásul nyitva is hagyták. Vajon csak nem foglalkozott vele már senki, vagy más is használta? Mindenesetre résen kellett lenni.
Bent elég nagy rumli fogadott bennünket, egy kb. konyhaméretű helyiségbe léptünk, ahol halomban álltak a mindenféle, régen használt főzési segédeszközök, mint például edények, kések, kanalak...  Mináék kutakodni kezdtek valami használható dolgot keresve, végül is ekkora kupacban bármi megbújhatott.
Én addig körbejártam a helyiséget, valamiféle ajtót vagy rést keresve, és hamarosan rá is bukkantam egy jókora ajtó nélküli nyílásra. Kinéztem, láttam, hogy egy folyosóra vezet, melynek jobb oldalán már csak egy fal volt, balra viszont még nem lehetett látni a másik végét. Ekkor a vámpírlány és Damien is közelebb jött.
- Ez tűnik az egyetlen útnak.
- Igen, gondolom, ez lesz a nagyfolyosó.
Damien kérdőn nézett ránk.
- Szerintem is mehetünk. Majd hallgatózunk.
Kívül minden rezzenéstelennek tűnt, bár sejtettem, ahogy egyre közeledünk, valószínűleg nem fogjuk már magunkat olyan egyedül érezni.
- Rendben, menjünk, reméljük, hogy kívülről feltartóztatják a többieket, ha erre tévednének. Úgyis csak egy darab levél kell, ne időzzünk itt túl sokat
A padló, ahogy ráléptünk, borzalmas hangot adott ki, de nem lehetett mit tenni, muszáj volt végigmenni rajta. Fogamat összeszorítva próbáltam meg – persze reménytelenül – hangtalanul haladni rajta, de egy idő után már csak minél hamarabb a végére akartam érni, gondolva, ha már lopakodni nem tudunk, legalább gyorsan essünk túl rajta.
A csarnok valóban olyan volt, mint amilyennek képzeltem, a Tünde – erdőre emlékeztetett; egy pillanatra úgy éreztem, mintha ismét ott lennék. A padló helyén fű volt, melyen néhol padokat is lehetett látni, közöttük sok gyönyörű virágos bokorral. Középen egy hatalmas fa helyezkedett el, uralma alá vonva a teljes csarnokot. A hely egyszerre tűnt otthonosnak, és éppen ezért már idegennek is.
Egészen eddig sikerült távol maradnunk a nem kívánatos tekintetektől, de ezúttal nem voltunk egyedül. Egy tünde lány ült a fa egyik ágán, rejtélyes mosollyal az arcán. Sokkal rosszabb is lehetett volna a helyzet, legalább nem kultisták vártak itt bennünket. Viszont errefelé nem láttam még olyan tündét, aki ne lángolt volna, úgyhogy ez igencsak meglepett, de következő szavai egy időre elterelték erről a figyelmemet.
- Üdv. Jöttetek ti is lopni?
- Lopni...? – szólalt meg Mina aggodalmasan.
- Mi is?
- Nem akarunk lopni - - bár ez relatív. - Te ki vagy? Te... vigyázol a fára? - próbáltam barátságosnak tűnni, illetve kideríteni, hogy kicsoda lehet.
A lány ismét elmosolyodott.
- Így is mondhatjuk. A nevem Scarlet Amberglade, és ez az én házam. Titeket pedig nem ismerlek, szóval valószínűleg tolvajok vagytok.
- Tolvajokra számít...? Ezek szerint jártak már itt, akik... el akartak vinni valamit?
Gondolom, a kőrislevél nem csak egyféle rituáléhoz jó, és biztosan nem véletlenül állt itt ez a fa sem. Scarlet Amberglade. Vagyis Nicholas rokona. Azt gondoltam, mindenki tűzlénnyé vált... lehet, hogy amikor történt az egész, ki sem mozdult, vagy itt sem volt? - tértek vissza gondolataim újra az előző problémához.
- Mi viszont ismerjük... hm... egy rokonodat. Nicholas Amberglade. Ő küldött minket.
- Küldött... Persze! Mintha annyira eszébe jutna küldeni bárkit.
Miután ezt kimondta, előredőlt, és… lassan lebegve a fa elé ereszkedett ülő helyzetben. Ahogy fejemet egy kicsit elfordítottam, észrevettem, hogy valami nem stimmel rajta, olyan… különösen esett rá a fény, jobban mondva, inkább haladt át rajta. Testének helyén egy pad körvonalai kezdtek látszódni, mellette valamiféle cserje, jobb vállánál pedig a mögötte tornyosuló fa törzsének egy kis részlete vált kivehetővé. Átláttunk rajta.

50Küldetés: Cinder & Ash - Page 2 Empty Re: Küldetés: Cinder & Ash Szer. Nov. 28, 2018 8:55 pm

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona

Mivel nem maradt más ellenvetés, elindultunk a kúria felé. Mindenki minden lépését kétszer megfontolva, lassan haladt, engem is beleértve. Afelől nem aggódtam, hogy meghallanak, a tűz elég hangosan ropogott, de egy óvatlan mozdulat, és megláthattak, nem tudtam, hol vannak őrszemeik. A fák egyre csak ritkultak, mígnem megláttunk egy nagy, gyönyörű épületet, amiről senki nem mondhatta volna azt, hogy nem tündék építették. Elismerő pillantást vetettem a kúriára, de aztán emlékeztettem magam, hogy valószínűleg úgyse tudjuk megmenteni, és különben is csak annyi időre kell bemennünk, hogy ki tudjunk egy kőrislevelet hozni. De miért kőrist? Mindegy is, nem voltam varázsló, nem nekem kellett ezen gondolkodnom. Nem tudtam viszont teljesen zavartalanul nézelődni, mert egyértelműen és félreérthetetlenül hallatszottak a közeli tündék hangjai. Kissé aggasztottak, Idát pedig annál jobban: az utolsó fa mögött megállt, és ránk nézett, mintha tanácsra várna.
- Akkor nincs más választás, gondolom? Nem nagyon lehetne körbemenni... - Feszegette a vámpírlány, Tessa pedig válaszolt is neki.
- Hát, annyi időnk nincs, hogy kivárjuk, és teljesen feltérképezzük a helyet. Merről lehet bemenni? - Nézett az épület felé, viszont Edemnek kérdése is volt.
- Éppenséggel a túlzott rohanásra nincs okunk. Mit lehet tudni a környékről? - Érdeklődött. A kezdeti furcsasága ellenére egyre többet nőtt a szememben.
- Ha tudnánk valahogy kommunikálni a többiekkel, akkor szétválhatnánk… - Morfondíroztam egy pillanatig hangosan, de aztán csöndben maradtam, és Idára néztem, válaszra várva. A lopakodás úgysem az én asztalom volt, viszont Edem valamilyen szinten egyetértett velem.
- Szétválni? Nem is rossz ötlet. Ha két-három személynél több kell ahhoz, hogy onnan kihozzon valamit, akkor az már nem is besurranás lesz hanem ostrom, ami nem nekünk fog kedvezni. Amúgy se ártana, ha sikerülne meglesnünk ezeket a sötét alakokat, legalább azt tudjuk, milyen nagyságrendben vannak. - Fejtette ki a véleményét, mikor Ida kezdett el beszélni.
- A kúria északi oldalán van egy cselédbejárat. Körülötte nem nő fa, így elméletileg nincs is minek égnie. A túloldalon talán van egy gyümölcsöskert, de a hangokból ítélve... - Szakította félbe egy pillanatra a mondandóját a vámpír, hogy hallgatózzon - … valamerre arra leledzenek ezek a kultisták. Ha be akarunk jutni a legjobb esélyünk a cselédbejárat. De akkor gyorsan kell lennünk, határozottnak, mint egy jól irányzott számszeríjlövés. Menni fog? - Kérdezte, de mintha kissé költői lett volna a hangsúlya.
- Cselédbejárat. Jól hangzik. - Értett egyet Mina, majd közbevetett egy elég hirtelen, de attól még jogos kérdést. - Itt is volt már felderítésen? - vetette fel.
- Nem, azt mondta, hogy ilyen mélyen még sose volt az erdőben felderíteni. - Feleltem Ida helyett. Egészen rossz érzések kezdtek megrohamozni… Hacsak…
- Még azelőtt volt itt, hogy kigyulladt volna minden, igaz? - Szegeztem neki a szintén hirtelen kérdést. Igazából nem számított a küldetés szempontjából, de tudni akartam végre, hogy ki is van az oldalunkon. Az elején elég volt az, hogy az erdőt jól ismerő vadász, de ahogy telt az idő, egyre több kérdés merült fel, ami miatt bizalmatlan lettem, és tisztázni akartam.
- A tündefiúnál a pont. Egy ideig itt éltem és vadásztam Amberglade lovag szolgálatában, de az évekkel ezelőtt volt. Így amikor sir Nicholastól meghallottam mi történt nem hezitáltam sokáig, hogy ide jöjjek. De igazuk van, az információim régiek. Ha a szétválás mellett döntenek, ám legyen. - Válaszolt, amitől kissé megkönnyebbültem, és örültem, hogy valamit én is hozzá tudtam tenni.
- Kinek a feladata lesz a kőrislevél megszerzése? - Kérdezte Damien.
- Valóban, és a kőrisfa merre van? - Tette hozzá a párja.
- Lehet, hogy érdemes lenne a cselédbejárathoz vezető utat gyorsan felderíteni, ha odáig gond nélkül eljuthatunk, illetve van esély, hogy azon keresztül is, akkor a többi egyelőre úgysem érdekes - Mondta Tessa, majd felelt Mina kérdésére.
- Scarlet azt mondta, hogy a kúria belsejében.
- Nem lehet olyan nehéz egy akkora fát megtalálni a kúriában. Ellenben a felderítéshez komoly tapasztalatra lesz szükségünk. A legjobb talán az lenne, ha Ida, én és Lance végezne egy kis felderítést a környéken, Mina, Damien és Tessa mehetnének a fáért. Megfelel? - Vetette fel Edem, ami megint egy adag elismerést ébresztett bennem.
- Pontosabban a nagycsarnokban van. - Válaszoltam a lányt kiegészítve.
- Ha van egy biztos bejárat, ahol be tudunk menni, ne váljunk szét, jobb, ha együtt maradunk. - Fejtettem ki a véleményem. - Egyébként pedig ha egyedül, ha együtt derítjük fel az utat, egy lehetőségünk van, ha meglátnak, nekünk lőttek. És így is eleget tökörésztünk. - Fejeztem be.
- Abban viszont az éjfinek igaza van, hogy többen nagyobb az esélye, hogy meglátnak. - Gondolkodott el Ida. - Lehet nem ördögtől való ötlet a felosztás. Ha hihetünk Scarletnek a nagycsarnok közepén nő a fa, és amennyire emlékszem igaza lehet. Viszont a döntés rajtatok áll. Menjünk együtt vagy váljunk szét? - Nézett szét rajtunk. Nem gondoltam volna, hogy a hangosan gondolkodásomnak ekkora hatása lesz. Kis csend után elsőnek a pár szólalt meg.
- Szerintem.. a hármas csapat még vállalható.
- Akkor mi megyünk a fáért, ti pedig felderítetek. - Szavaztak a szétválás mellett.
-Szétválhatunk - Erősítette meg a fiatalabb sötét tünde lány is - csak még annyit tudni kellene, hogy ha bemegyünk, mire számítsunk. Nyilván nem nehéz megtalálni egy csarnokot, de mi egyáltalán nem ismerjük az épületet. - Mondta.
- Nem kellene előbb felderíteni, kijönni, és aztán beküldeni a többieket? Végtére is ez lenne a dolog lényege. - Kérdeztem önmagamnak és az időhúzás elleni kifogásaimnak ellentmondva, de Ida le is intett rögtön.
- Az még több alkalom, hogy észrevegyenek. - Mondta sóhajtva. - Úgy néz ki leszavaztak, tündefiú. A cselédfolyosó a konyhába vezet, onnan valahogy ki kell találnotok egy nagyfolyosóra, ami a csarnokba visz. Sajnos nem emlékszem pontosan, így kissé fel kell találnotok magatokat. Addig mi körülnézünk és ha kell elintézzük, hogy egyetlen kultista se követhessen titeket. Járjatok szerencsével. - Mondta mintegy búcsúzóul nekik.
- Köszönjük. Hasonlóképp. - Mondta Damien határozottan, amit Mina kicsivel halványabb köszönete követett, aztán tettrekészen megropogtatta ujjait.
- Hát akkor gyerünk.
- Ha nem bánjátok, mehetek elöl? Van egy kis gyakorlatom a lopakodásban.
Kérdezte Damien. Mindkét lány beleegyezett, majd elindultak.
- Ti is, vigyázzatok magatokra. - Mondta Tessa még utoljára.
- Köszönjük. Ha minden terv szerint zajlik itt találkozunk, ha bármi történne, akkor ahol a lovasokkal találkoztunk. - Válaszolt Edem, majd Idához fordult. - Először is a közvetlen környéket kéne felderíteni, ha nincs ellenvetés. - mondta. Elszántan a kardomra tettem a kezem.
- Akkor dologra. - Mondtam, majd Ida felé fordultam. - A nevem egyébként Lance. - Vetettem oda, a tündefiúból kezdett kicsit sok lenni. Választ nem kaptam, csak csendben elindultunk a kúria fala mellett közvetlen. Nem sokáig tudtunk menni, amint befordultunk, egy, a korábbiakhoz hasonló tűzalakot láttunk lassan közeledni hozzánk. Emlékeztetett Scarletre, de sokkal torzabb volt: a lába is hiányzott, az arca helyén csak egy olvadt maszk virított, megfeketedett kezei pedig karmokban végződtek. Nem voltam benne biztos, hogy ez nem idézett lény. Edem megállította a menetet a felemelt kezével.
- Próbáljuk meg kerülni, ha lehetséges nem szeretnék lebukni… - Vetette fel. Én leguggoltam, és ugrásra kész pozícióba helyezkedtem.
- Ida, le tudod lőni? Talán nem riasztja a többieket. - Mondtam. Ha minden igaz, nyom nélkül eltűnik, de ha meghagyjuk, azzal csökkentjük az esélyeinket bármire. Edem azonban máshogy gondolkodott, ahogy Ida is.
- Ha azt kiiktatod akár fejben kezdhetsz is visszaszámolni, mert biztos befognak riadóztatni, még ha nem is rögtön. - Mondta a férfi.
- Le, de ha ezt is a nekromanták idézték, lehet megérzik az eltűnését. - Húzta el a száját a nő. - Kerüljünk a túloldalról. - Javasolta. Bólintottam, és újra tudomásul vettem, hogy ez nem az én terepem. Emberek elleni harchoz voltam szokva főleg. A tőlem telhető legnagyobb csendben elkezdtem a többiekkel együtt mozogni. Szerencsére különösebb baj nélkül sikerült kerülnünk, és egy gyümölcsöskertet találtunk. Vagyis régen az lehetett, most már égett minden. Egy alak észrevett minket, és odalépett hozzánk, majd megszólított.
- Ti meg? Mit csináltok itt, miért nem gyűjtögettek? - Kérdezte gyanakvóan, mire összerezzentem. Edem jobban észnél volt.
- Bocsásson meg, most érkeztünk. Lenne szíves eligazítani miben lehetünk segítségére a Fenevad eljövetelének? - Mondta egész természetes hangon, én viszont hüledeztem. Mit csinál ez… Alig bírtam visszafogni magam, de csendben maradtam, csak félszegen bólintottam egyet. Aztán olyan történt, amire álmomban se számítottam volna: az alak csak felvonta a szemöldökét. Bevette.
- Ti is? Ma nagyon sok az újonc. Honnan jöttetek? Mindegy, keressétek meg Aedant. Tudjátok az utat? - Kérdezte.
- Hálámat adnám ha elmondaná merre menjünk. - Mondta, majd egy pillanat múlva félszegebben folytatta. - És ha szabad: Mikorra várjuk? - Kérdezte. Én már alig bírtam ki, Idára sandítottam, hogy megfigyeljem, ő hogy bírja ezt az egészet, azonban csak faarccal nézett előre.
- Menjetek a tábor közepe felé, ott lesz valószínűleg. Próbálja megfejteni annak a csicsás kardnak a nyitját. - Mondta, mire a vámpír felvonta a szemöldökét.
- Milyen kard?
- Azrael. Azrael kardja. - Mondta sejtelmesen a nekromanta, majd elsétált. Mibe kerültünk?

https://questforazrael.hungarianforum.net/t866-lance-kalver-how-to-screw-a-child-s-life https://questforazrael.hungarianforum.net/t875-lance-kalver

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [2 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.