[Magánjáték] - Jelek és jelölések - Gerard és Marcus

- Persze, persze. - vonta meg a vállát.
~ Halottnak a csók, cimbora.
De azért elvette. Nem veri nagy dobra, annak semmi értelme nem volna. Biztos volt benne, hogy a másik megpróbálja felültetni, de egyelőre nem látta, hogy ebből neki mi baja lehetne. Szóval biztos csak nem akarja lejáratni magát.
- Nézd, a káposztásban egy gyerek is elbújhat, szóval ha elsétálok kertek között, talán megtalálom azt, akihez ez tartozik.
Ez egy vicc akart volna leni. Gerard nem tudta, mi lesz rá a másik reakciója. Valószínűleg faképnél hagyja. A humorérzéke sose volt valami jó. A tudásdémonok mindig is fölöslegesnek tartották a vicceket. Elveszi az elme kapacitását. Mialatt egy viccet megtanulsz, megtanulhatsz két hasznos dolgot is.

Most elvesztettem a hitelemet Gerardnál, ez látszik. De ez nem érint túlságosan, elvégre aligha találkozunk még egyszer. Lehet, az ivást is elfelejtette, vagy már mégsem akar meghívni. Most, hogy elmondtam neki, mit akartam mutatni, már lehet, nem is vagyok neki érdekes. A királyság déli szélén levő falu káposztása, és az itteni (egyébként nem létező) tréfacsináló gyerekek között pedig végképp nem értem az összefüggést. De ... biztos van.
- Hehe ...
A nevetés nem túl nagyívű, és talán egy kicsit kényszeredett is.
Mondjuk már csak az kéne, hogy megpróbálja ő is a módszert, és neki működjön, mert akkor lennék igazán bajban, szóval nem is baj, ha nem hisz benne.

Kínos csend. Ez rosszabb volt, mint ahogy várta. És most már egyikük sem tud semmit se mondani. Valamit ki kell találnia, nem akarta, hogy a másik félcédulás baromnak könyvelje el, akinek a tudománya egy rosszul időzített viccben merül ki. Gondolkodott nagy erőkkel. Aztán gyorsan odabökte, ami először eszébe jutott, csakhogy megtörje a csendet.
- Jól van, rossz volt, elismerem. Te talán tudsz jobbat? - kérdezte ironikusan.
~ Te jó ég, mit művelek?! - ez esetleg a többi vele egy korú közt lett volna jó folytatás...mikre nem gondol, olyanok közt, akik vele egykorúnak néznek ki. Mire számít, hogy majd biztos el kezd neki vicces mesélni...

A társalgás elült. És még mindig nem jutottunk el a kocsmáig. Nem baj, nem vagyok egy iszákos típus, és jobb is, ha nem kerülök alkohol hatása alá, amíg Gerard ilyen élénken érdeklődik irántam. Nem szeretnék olyasmit kikotyogni, ami nem tartozik rá. Sőt, olyasmit sem szeretnék kikotyogni, ami rá tartozik, nevezetesen, hogy kinek köszönheti a ruhakiegészítőjét.
A kérdés, mely elhangzik, az én részemről nem oldja a hangulatot túlzottan.
- Mért? Versenyzünk valamiben?
Nincs a kérdésben agresszívan provokatív él, de némi gúny azért érezhető tán, vagy inkább egy kis ingerültség. Még akkor is, ha közben mosolygok.

Gerard magabiztos mosollyal megcsóválta a fejét.
- Imádok versenyezni, de most nem. Egy jó vicces kérek! - mutatott felé az ujjával - Azt ne mond, hogy egyet sem tudsz.
A másik egy elég rideg embernek tűnt. Olyannak, aki nem szívesen beszélget bárkivel is többet a szükségesnél. Vajon az ilyen ember hogyan viseli, ha valaki megpróbál tőle egy ilyen apró dolgot kérni. Kevés olyan emberrel találkozott eddig, aki ilyen határozatlan lett volna. A legtöbb idegen, akivel összefutott makacs volt, olyan határozottan makacs, aki szinte ugrásra készen vértezte fel magát minden ellen, amit csak Gerard mondhatott volna neki. Marcus nem. Őt nem igazán érdekelte, hogy esetleg akár egy rosszakarójával is összefuthatott volna.

Most ez komoly? Tényleg azt akarja, hogy meséljek egy viccet? Csak így? Felszólításra?
- Azt hittem, neked mára már elég a viccekből. - mutatok a kötélre.
Elgondolkodok, mit mesélhetnék neki ... valamit, amit egy tábortűznél halottam, és ... és vicces volt. Bár ott inkább hátborzongató dolgokat meséltek. Megvonom a vállam, és jobb híján elmondom azt a kis történetet, amin sokan nevettek egyszer, bár szinte mindenki ismerte.
- Egy fiatal hölgynek egyszer sötétedés után vissz hazafelé az útja, és el kell haladnia a temető mellett is. Ahogy közeledik, egyre inkább meglassulnak a léptei, fél. Ekkor egy férfi lép mellé, és felajánlja, hogy átkíséri a veszélyes szakaszon. A hölgy megköszöni, elfogadja, és miközben elindulnak, megkérdezi a férfit, hogy ő mért nem fél. Mire a férfi könnyedén azt válaszolja: amíg éltem, én is féltem.
Remélem, ez megfelel. Valószínűleg bokáig érő szakálla van, de attól még vicc. De tényleg úgy érzem, ennek a beszélgetésnek így már semmi teteje.

Gerard nagyot nézett. Ezt a viccet már hallotta. Igaz, kicsit másképp. Ki is egészítette azonnal.
- Várj, aztán a nő végén hozzáteszi: -tett rá egy lapáttal lelkes mosollyal magába fojtva a nevetést - "Igen tudom, azért téged idéztelek meg."
Várta, mit szól hozzá a másik. Ezt a változatot még egy másik varázslótól hallotta. Az illetőt mindig is nagyon érdekelte a nekromancia és a holtak feltámasztása, és Gerardhoz hasonlóan néha túlságosan lezseren állt hozzá a dolgokhoz, így elég jól kijöttek, hogy fölös perceikben ilyenekkel idegesítsék a másikat.
- Mert...a nő egy nekromanta...érted? - remélte, hogy érti. Aztán belegondolt, talán a másik azt sem tudja, mi az a nekromanta.
~ Á nem, az nem lehet. A nekromanták nem olyanok, mint a bukott angyalok szolgái. Őket égen-földön mindenki ismeri.

Szóval ismeri. Még csak nem is nevetett rajta. Mi több, tudja a folytatást is, ami viszont én nem érek. A magyarázat, miszerint a nő nekromanta, sem segít, mert egyrészt nem sok új információt ad, másrészt a logikai ellentmondást nem oldja fel.
- De ha a nő halottakat tud idézni, akkor mért félne a temető mellett? - kérdezem értetlenül.
Ezzel megint olyan vizekre evezünk, amiken Gerard van otthon igazán. De ha most megmagyaráz valamit, akkor legalább tanultam valami újat is a mai napon. A nekromanta szót mindenesetre megjegyzem. Ők azok, akik halottakat tudnak idézni. Rendben, de ... minek?
Ha mondjuk megidéznék a szüleimet, elmondhatnának pár dolgot a gyerekkoromról, és könnyebben felfedhetném a múltamat?
Ez egy érdekes feltételezés, de komoly gond a kivitelezésével, hogy meg kéne bízni egy ilyen halottidézőben, amihez nem fűlik a fogam.

Gerard felemelte az ujját. Már érkezett is a magyarázat...azaz csak érkezett volna. Aztán megtorpant. Elakadt az első szótagnál. Rájött, hogy igazából ennek semmi értelme. Nem is érti, miért nevetett ezen annyit, amikor először hallotta. A mágus, aki mesélte nem volt éppen százas, szóval lehet ez van a háttérben. Vagy lehet ez valami belsős vicc volt, amit csak a nekromanták értenek.
- Hallod...ebbe még bele sem gondoltam... - nézett döbbenten Marcusra - Nem tudom. Azt hiszem az se nagyon, aki kitalálta.
Közben lassan megérkeztek a város első útba eső fogadója felé. Gerardnak pedig nem sok kedve volt tovább álldogálni az utcán, szóval odamutatott.
- Az megfelel? - majd elindult befelé, ha a másik áldását adta rá.

Ja, hogy ő sem érti, csak meséli!
Ezen lenne kedvem nevetni egy jót, de ennyire nem vagyok udvariatlan. Azért egy sanda mosoly feltűnik az arcomon.
Ez a fogadó éppen olyan jó, mint a másik.
~ Ajándék lónak ne nézd a fogát, ajándék szesznek ne nézd a fokát.
- Persze. Ismerős vagy ebben a városban, Gerard?
Hátha mesél nekem kicsit a helyről is. Bár annak az esélye, hogy lebukok az idő múlásával egyre csökken, de azért nem árt továbbra sem beszéltetni ezt a jóembert. Addig sem kérdez, és ami még jobb, nem kell még egy viccet elmesélnem.

Barátságosan fordult hozzá, ahogy beléptek az ajtón.
- Nem, de jól tudok tájékozódni ismeretlen területen. - vett egy levegőt, majd belekezdett a magyarázatba - A városoknak rengeteg jellegzetessége van, ami alapján el lehet evickélni ide-oda. kocsmát például ha nem tudsz, a templom mellett kell keresni. Eddig szinte mindig találtam ott. Gyakran fordul elő tudod, hogy ismeretlen közegben kell mozogjak. Nagyon rossz, ha azt se tudja az ember, merre kéne nézzen. Gyakrabban kéne otthonról kimozdulnom. - nevette el magát, ahogy rámutatott egy asztalra, majd helyet foglalt.
- Itt születtél talán? A helyiek szokták mindig ezt kérdezni. - a helyi lakosok biztos örülnek, ha valaki névről ismeri a falvukat. Büszkeséggel tölti el az embert, még akkor is, ha csupán csak egy kis település lakója.

Hát a kocsma valóban gyakran van a templom mellett. Valahol muszáj regenerálódni egy-egy megerőltetőbb templomi látogatás után.
Mi ugyan nem templomból jövünk de egy pohárka szesz nekünk se fog megártani. Míg helyet foglalunk elgondolkodom rajta, mit is feleljek Gerardnak a kérdésére. Az őszinte válasz az lenne, hogy nem tudom. Na, ez az, amit nem fogok mondani. De konkrétan hazudni sem akarok. Ha megkerülöm az feltűnő. Ergo olyasmit kel, mondani, ami nagy valószínűséggel igaz.
- Nem, nem itt. Nem emlékszem, hogy jártam volna itt korábban.
Ugye olyan sok hely van ezen a földön, eléggé valószínűtlen, hogy pont a szülővárosomban lennénk. És ha jártam is itt, valóban nem emlékszem rá.

Egy ügyes mozdulattal megvakarta az állát.
- Eszerint éppen átutazóban vagy. Mond csak...
Egy pillanatra megtorpant és elgondolkodott. Valami nem hagyta nyugodni ezzel a férfival kapcsolatban. Ő sem tudta megmondani, de valami nagyon gyanús volt neki benne. Mintha megpróbálna valamit eltitkolni előle. Ő sem tudta, mit lenne képes, amikor még csak msot találkoztak. Vagy hogy miért viselkedik olyan szokatlanul...és ezt még pont ő mondja. Elnevette magát belül. Mikre nem tud néha gondolni.
- ...merre készülsz éppen. Arra gondoltam, talán egy darabon utazhatunk együtt. Tudod veszélyesek az utak mostanság.

Na, akkor most kibújt a szög a zsákból. Útitársat keres magának.
~ Öregem, ha én csatlakozok hozzád, attól garantáltan nem leszel nagyobb biztonságban.
Nyilván ez csak az ő szemszögéből tűnik jó ötletnek, de hogyan adjam ezt úgy a tudtára, hogy ne legyen belőle sértődés?
- Ez roppant megtisztelő, hogy megosztanád velem az úti élményeidet. De én az utazásban pont azt szeretem a legjobban, hogy olyankor egyedül vagyok. Ne vedd személyesnek, ez az én rigolyám.
De ezzel együtt is, jönnek egyre a személyes kérdések, amiket nem igazán szeretnék megválaszolni neki. De még mindig jobb, ha ez a téma, mint az, ami összehozott bennünket.
Vajon mennyire erős varázsló? Vagy csak egy kókler? Esetleg nincs is varázsereje, csak tárgyakat gyűjt?
- Újabb különleges tárgy után indulsz esetleg? Nem tartozik rám, tudom, főleg, hogy nemet mondtam a felkérésre. Csak baráti érdeklődés.
Erről úgy tűnt szívesen beszél, és amíg ő beszél, addig én hallgathatok.

Gerard összecsapta a másik válaszára.
- Áh igen, ez teljesen érthető. Ebbe bele sem gondoltam. - naná hogy nem gondolt bele. Gerardnak egy másik démon beszél a fejében már nagyon-nagyon régóta. Olyanra, hogy egyedül legyen a gondolataival, soha nem is volt lehetősége.
Gyorsan gondolkozott egy kicsit, kell-e még valamit szereznie. Egyelőre megvan minden itt, ebben a városban, amire szüksége lehet. Visszafelé már nem kell megállnia sehol.
- Hazafelé tartok. Messze lakom innen, egy erdőben, amit nem ért el a sárkány tüze. Valóságos csoda, nem igaz?

A sárkány tüze....
Néha úgy érzem nagy szerencse, hogy nem emlékszem a világunkra a tűz előttről. Így is rossz látni, hogy hogy néz ki a táj itt-ott. Az is ott lapul a gondolataim között, hogy talán soha nem találom meg azt a kis házat már, ahol felnőttem, mert a tűz martaléka lett.
- Igen, az egy csodás hely lehet, amire most már nagyon kell vigyázni, mert ritka kincs.
Még egy okkal több, hogy az ember gyűlölje ezt az egész háborút, és mindenkit, aki felelős a kirobbantásában, és a fenntartásában.
- Jó és zavartalan utazást kívánok neked!

- Az meglesz. Tényleg, mielőtt kimegy a fejemből... - itt felnevetett magában. Még hogy neki kimegy valami a fejéből - ...mit iszol?
Az ígéret szép szó, tartja a mondás, ő pedig igyekszik tartani magát az adott szavához. Amúgy is jól esne már neki egy frissítő. Ennél többet aligha tudhat meg erről a csupa titok, magát mágusnak kiadó emberről. Később...később még biztos látni fogja. Akkor majd. Addig is inkább próbál nem az idegeire menni. Volt egy olyan érzése, már fáj a férfi feje, hogy leállt vele beszélgetni.

Mivel Marcus már valószínűleg nem jön vissza a játékot lezárom. Kár érte, érdekes barátság lehetett volna, de szerencsére túlzottan nem tartóztatta fel Gerard trténetét. Kedvenc tudásdémonunknak jár 100 tp