Fájt kicsit a szívének a kastélyt őrizetlenül hagyni. De mit tehettek mást? Ha már egyszer megfogant ez az ötlet, ez az elképesztően őrült ötlet, hogy miután szenvedményes munkájuk eredményeképp kaptak egy helyet, ahol békében és biztonságban lehetnek, átmerészkedjenek az ellenséges oldalra és... még mindig keresi az okokat. Egyfolytában.
- Nem gondolod, hogy rossz ötlet volt? - kérdi Damient, aki mellette baktat. Lovon, természetesen. Az áldott jószágoknak fogalmuk sincs, hol vannak és ez mennyiben jelent mást, mint amikor Schnellbach ismerős határába érkeznek. Azonkívül, hogy itt kevesebb eséllyel jönnek kislányok, hogy rajtuk járják be a vidéket, lóhátról, a magasból.
Pedig jöhetnének.
A sötételf hagyományos utazóöltözékét vette magára. Bár ennek a szettnek a színe valamivel világosabb, az út porához vagy a tenger partját borító homokhoz hasonlatos. Minán kivételesen, nagyon kivételesen mélybarna lovaglónadrág és egy bordó felső található, jobb híján ez a páncélja az ellen, hogy észrevegyék. Nagyon örülne, ha nem kellene harcba bocsátkoznia. Még ha nem lenne rájuk írva, hogy nagy valószínűséggel déliek... Persze nem egy példát hallani arról, hogy tündék vagy vámpírok is a másik tábor támogatói legyenek. Ezt persze Dél nem nagyon kedveli, de nem mindig van sok választásuk. Halványan eszébe jut Gareth, a tünde, aki ki tudja, hol lehet most... remélhetőleg nem itt fognak összefutni vele.
- Fogalmam sincs. De mindig is szeretted kísérteni a sorsot.
- Te pedig kérdés nélkül hagyod, hogy ezt tegyem...
- De hisz kérdeztem egy csomót.
- Technikailag mi történne az öt faluval, ha meghalnánk?
- Ne mondj ilyeneket... senki nem fog meghalni...
- Akkor, ha eltűnnénk a föld színéről... mondjuk, északi hadifogságba.
- Ne légy paranoiás. A nagyvárosokban még lenne is erre esély, de itt a semmi közepén aligha.
- És itt, a semmi közepén vajon van esély rá, hogy elszállásolnak minket? Mondjuk ott?
A távolban, a mezőt tarkító rengeteg bokor és néhány elszórt fa mögül kiviláglik pár barnás, ám furcsa, hegyes alakú dolog, minden bizonnyal tetők. A szél is sodor feléjük valamiféle trágyaillatot, és bal oldalt egy szőlős domboldalt világítanak a nap lemenő sugarai. Mindez arra enged következtetni, hogy valaki él a környéken. Ám szerencsére ez nem nagyváros. Ők meg szimpla utazóknak tűnnek.
Egyre azon töri a fejét, hogy fog úgy szállást kérni, hogy nem hazudik senkinek semmit. A helyzet kísértetiesen emlékezteti a Leo-val való találkozásra annál a romnál. Akkor is a sereg küldte őket, nem önszántukból hagyták hátra a biztonságos hátországot. S még mindig nem tudja elűzni a gondolatot, hogy voltaképp örülne, ha összefutna vele itt ismét. Biztos, hogy nem fog. De ha egyszer csak szembejönne... Vajon mi történne most? Vajon milyen lehet a férfi, amikor harcol?
Megrázza a fejét, és inkább próbál társára koncentrálni, ha már kérdezett tőle valamit.
-... jobb ötletem nincs. Ételkészleteink fogytán, az éjszaka közeleg...
- ..mihez is fog kezdeni éjjel, fáááradtan egy vámpír meg egy self... izé, fordítva. Miért magamat mondom előbb?!
Damien kuncog, ahogy Mina méltatlankodik saját magán, az út további részében sóhajtozva igyekszik reménykedni abban, hogy túléli, nehézpáncél nélkül. A bűntudat mardossa belülről. Bűntudat, hogy megvan a veszélye: elveszti a saját életét... fene a felelősségbe...
Egyre nagyobb lesz a kis házikó, ami a távolból mintegy makettnek tűnt. Tisztán látszik, hogy egy tanya az, hatalmas elkerített terület tartozik hozzá, kerítése itt-ott dülöngél és korhad már, ám a bent tartózkodó tehenek és kecskék nem nagyon tűnnek érdekeltnek lenni a területükről való kiszökésben. Barna, fehér, fekete foltjaikkal békésen nyammognak a füvön, a kicsik anyjukból eszegetnek, az pedig a fűcsomókat pusztítja, amit még meghagyott a tikkasztó nap. Egy szekcióval arrébb egy jókora istállónak kinéző létesítményt látnak, maga a ház pedig, ahol valószínűleg a gazda él, egy apróbb, téglalap alakú épület, vályogtéglái többé-kevésbé jó állapotban vannak, hogy megtartsák a zsindelytetőt. Kis kéményből szállong a füst, nyilván itthon vannak.
- No, hát itt volnánk - sóhajt fatalistán, ahogy lekászálódik a nyeregből. Furcsa érzés olyan nadrágot viselnie, ami nem páncél... Nem baj, a mágia megvéd.
- Érdeklődünk, aztán csak akkor viszem a lovakat az istállóba, ha el vagyunk fogadva.
Fogalma sincs, mennyire tud fogadórész lenni egy ilyen hely, de egyelőre ez a legjobb reményük. Ha elutasítják őket, hát továbbállnak. Nem kedvence a táborozás, de volt már rosszabb.
Hideg, rideg falak, korgó gyomor, gyilkos bűntudat. Szürke négyzetek mindenhol. Egymást keresztező vonalak, rácsok. Kulcs csillanása a falon. Végtelen, elérhetetlen remény.
Megrázza a fejét, és egy nagyot nyelve kopog az ajtón.
- Ki az? - kérdi egy recésebb, idősnek hangzó férfi. Az ajtó még nem nyílik.
- Utazók vagyunk, az iránt érdeklődnénk, ez a hely biztosít-e szállást... természetesen váltók fejében.
Egy érdeklődő, ráncosabb arc néz ki az ajtó résén, amely picit már kinyílt. Amint meglátja Minát, elkerekednek szemei, amint meglátja Damient, még jobban.
- Fura egy társulat vagytok.
A self megenged magának egy mosolyt. - Mondták már. Amennyiben segíthetünk valamit a ház körül, vagy az állatokkal, azt is szívesen elvállalom. Egy éjszakára maradnánk.
Perceken át méregeti őket csendben a láthatóan ráérős parasztgazda. Mina arca vörösbe vált. Nem akarja, hogy hazudnia kelljen neki.. Semmi kárt nem akar okozni ezeknek az embereknek, ők nem részei ennek a játszmának valószínűleg.
- Albert? Albert, drágám, mi az, kik jöttek? - Egy nő tipeg ki kötényben, saruban valamelyik belsőbb szobából, haja rendezetlen, kócos, szeme sarkában nevetőráncok, egész arca arra utal, hogy vidám, elégedett élete volt eddig.
- Utazók, szállást keresnek...
- Oh. Hát... Most éppen elfogyott a disznócsülök, de van egy kis rétesem, meg leves az van még.
A férfi kétkedőn néz az asszonyra, Mina pedig próbál elfojtani egy mosolyt.
- Előbb talán ellenőrizni kéne, nincs-e fegyverük vagy efféle...
- Mágus vagyok. - vallja be, még mielőtt erővel kéne kiszedni belőle az információt... - De nem ártó szándékkal jöttünk.
- Ledolgozzuk.
- Ugyan, Albert, mit tudnának kiszedni belőlünk, gazdákból? Vagy tán el akarják lopni a kecskéket vagy a teheneket? Aztán hova vinnék innen? Semmi sincs tucat mérföldre innét - igyekszik nyugtatni az asszonyka nálánál jóval gyanakvóbb férjeurát. Közben integet nekik, hogy jöjjenek beljebb. Mina mosolyogva tesz eleget a kérésnek, óvatosan szagol bele az ódon levegőbe, szabadul meg lábbelijétől, nehogy összepiszkolja az egyébként patyolatnak nem nevezhető háztartást.
- Bocsássanak meg, a lovakat elhelyezhetem az istállóban?
Az asszonyka úgy néz Damienre, mintha valami holdról jött élőlényt nézne, hitetlenkedve, furcsállón, csodálkozva. Ám ellenségesnek nem mondható.
- Hogyne, hogyne, van nekik elég széna, majd osztozkodnak a többivel. De előre szólok, ha valamivel próbálkoztok, Alfred vasvillával rajzol mintákat rátok, úgyhogy tényleg legyen igazatok...
Aranyos fenyegetés.. - Efelől kezeskedhetem. - villant meg egy zavart mosolyt, majd biccent és becsukja az ajtót, visszasétál a lovakhoz és az istálló irányába indul meg velük...
- Nem gondolod, hogy rossz ötlet volt? - kérdi Damient, aki mellette baktat. Lovon, természetesen. Az áldott jószágoknak fogalmuk sincs, hol vannak és ez mennyiben jelent mást, mint amikor Schnellbach ismerős határába érkeznek. Azonkívül, hogy itt kevesebb eséllyel jönnek kislányok, hogy rajtuk járják be a vidéket, lóhátról, a magasból.
Pedig jöhetnének.
A sötételf hagyományos utazóöltözékét vette magára. Bár ennek a szettnek a színe valamivel világosabb, az út porához vagy a tenger partját borító homokhoz hasonlatos. Minán kivételesen, nagyon kivételesen mélybarna lovaglónadrág és egy bordó felső található, jobb híján ez a páncélja az ellen, hogy észrevegyék. Nagyon örülne, ha nem kellene harcba bocsátkoznia. Még ha nem lenne rájuk írva, hogy nagy valószínűséggel déliek... Persze nem egy példát hallani arról, hogy tündék vagy vámpírok is a másik tábor támogatói legyenek. Ezt persze Dél nem nagyon kedveli, de nem mindig van sok választásuk. Halványan eszébe jut Gareth, a tünde, aki ki tudja, hol lehet most... remélhetőleg nem itt fognak összefutni vele.
- Fogalmam sincs. De mindig is szeretted kísérteni a sorsot.
- Te pedig kérdés nélkül hagyod, hogy ezt tegyem...
- De hisz kérdeztem egy csomót.
- Technikailag mi történne az öt faluval, ha meghalnánk?
- Ne mondj ilyeneket... senki nem fog meghalni...
- Akkor, ha eltűnnénk a föld színéről... mondjuk, északi hadifogságba.
- Ne légy paranoiás. A nagyvárosokban még lenne is erre esély, de itt a semmi közepén aligha.
- És itt, a semmi közepén vajon van esély rá, hogy elszállásolnak minket? Mondjuk ott?
A távolban, a mezőt tarkító rengeteg bokor és néhány elszórt fa mögül kiviláglik pár barnás, ám furcsa, hegyes alakú dolog, minden bizonnyal tetők. A szél is sodor feléjük valamiféle trágyaillatot, és bal oldalt egy szőlős domboldalt világítanak a nap lemenő sugarai. Mindez arra enged következtetni, hogy valaki él a környéken. Ám szerencsére ez nem nagyváros. Ők meg szimpla utazóknak tűnnek.
Egyre azon töri a fejét, hogy fog úgy szállást kérni, hogy nem hazudik senkinek semmit. A helyzet kísértetiesen emlékezteti a Leo-val való találkozásra annál a romnál. Akkor is a sereg küldte őket, nem önszántukból hagyták hátra a biztonságos hátországot. S még mindig nem tudja elűzni a gondolatot, hogy voltaképp örülne, ha összefutna vele itt ismét. Biztos, hogy nem fog. De ha egyszer csak szembejönne... Vajon mi történne most? Vajon milyen lehet a férfi, amikor harcol?
Megrázza a fejét, és inkább próbál társára koncentrálni, ha már kérdezett tőle valamit.
-... jobb ötletem nincs. Ételkészleteink fogytán, az éjszaka közeleg...
- ..mihez is fog kezdeni éjjel, fáááradtan egy vámpír meg egy self... izé, fordítva. Miért magamat mondom előbb?!
Damien kuncog, ahogy Mina méltatlankodik saját magán, az út további részében sóhajtozva igyekszik reménykedni abban, hogy túléli, nehézpáncél nélkül. A bűntudat mardossa belülről. Bűntudat, hogy megvan a veszélye: elveszti a saját életét... fene a felelősségbe...
Egyre nagyobb lesz a kis házikó, ami a távolból mintegy makettnek tűnt. Tisztán látszik, hogy egy tanya az, hatalmas elkerített terület tartozik hozzá, kerítése itt-ott dülöngél és korhad már, ám a bent tartózkodó tehenek és kecskék nem nagyon tűnnek érdekeltnek lenni a területükről való kiszökésben. Barna, fehér, fekete foltjaikkal békésen nyammognak a füvön, a kicsik anyjukból eszegetnek, az pedig a fűcsomókat pusztítja, amit még meghagyott a tikkasztó nap. Egy szekcióval arrébb egy jókora istállónak kinéző létesítményt látnak, maga a ház pedig, ahol valószínűleg a gazda él, egy apróbb, téglalap alakú épület, vályogtéglái többé-kevésbé jó állapotban vannak, hogy megtartsák a zsindelytetőt. Kis kéményből szállong a füst, nyilván itthon vannak.
- No, hát itt volnánk - sóhajt fatalistán, ahogy lekászálódik a nyeregből. Furcsa érzés olyan nadrágot viselnie, ami nem páncél... Nem baj, a mágia megvéd.
- Érdeklődünk, aztán csak akkor viszem a lovakat az istállóba, ha el vagyunk fogadva.
Fogalma sincs, mennyire tud fogadórész lenni egy ilyen hely, de egyelőre ez a legjobb reményük. Ha elutasítják őket, hát továbbállnak. Nem kedvence a táborozás, de volt már rosszabb.
Hideg, rideg falak, korgó gyomor, gyilkos bűntudat. Szürke négyzetek mindenhol. Egymást keresztező vonalak, rácsok. Kulcs csillanása a falon. Végtelen, elérhetetlen remény.
Megrázza a fejét, és egy nagyot nyelve kopog az ajtón.
- Ki az? - kérdi egy recésebb, idősnek hangzó férfi. Az ajtó még nem nyílik.
- Utazók vagyunk, az iránt érdeklődnénk, ez a hely biztosít-e szállást... természetesen váltók fejében.
Egy érdeklődő, ráncosabb arc néz ki az ajtó résén, amely picit már kinyílt. Amint meglátja Minát, elkerekednek szemei, amint meglátja Damient, még jobban.
- Fura egy társulat vagytok.
A self megenged magának egy mosolyt. - Mondták már. Amennyiben segíthetünk valamit a ház körül, vagy az állatokkal, azt is szívesen elvállalom. Egy éjszakára maradnánk.
Perceken át méregeti őket csendben a láthatóan ráérős parasztgazda. Mina arca vörösbe vált. Nem akarja, hogy hazudnia kelljen neki.. Semmi kárt nem akar okozni ezeknek az embereknek, ők nem részei ennek a játszmának valószínűleg.
- Albert? Albert, drágám, mi az, kik jöttek? - Egy nő tipeg ki kötényben, saruban valamelyik belsőbb szobából, haja rendezetlen, kócos, szeme sarkában nevetőráncok, egész arca arra utal, hogy vidám, elégedett élete volt eddig.
- Utazók, szállást keresnek...
- Oh. Hát... Most éppen elfogyott a disznócsülök, de van egy kis rétesem, meg leves az van még.
A férfi kétkedőn néz az asszonyra, Mina pedig próbál elfojtani egy mosolyt.
- Előbb talán ellenőrizni kéne, nincs-e fegyverük vagy efféle...
- Mágus vagyok. - vallja be, még mielőtt erővel kéne kiszedni belőle az információt... - De nem ártó szándékkal jöttünk.
- Ledolgozzuk.
- Ugyan, Albert, mit tudnának kiszedni belőlünk, gazdákból? Vagy tán el akarják lopni a kecskéket vagy a teheneket? Aztán hova vinnék innen? Semmi sincs tucat mérföldre innét - igyekszik nyugtatni az asszonyka nálánál jóval gyanakvóbb férjeurát. Közben integet nekik, hogy jöjjenek beljebb. Mina mosolyogva tesz eleget a kérésnek, óvatosan szagol bele az ódon levegőbe, szabadul meg lábbelijétől, nehogy összepiszkolja az egyébként patyolatnak nem nevezhető háztartást.
- Bocsássanak meg, a lovakat elhelyezhetem az istállóban?
Az asszonyka úgy néz Damienre, mintha valami holdról jött élőlényt nézne, hitetlenkedve, furcsállón, csodálkozva. Ám ellenségesnek nem mondható.
- Hogyne, hogyne, van nekik elég széna, majd osztozkodnak a többivel. De előre szólok, ha valamivel próbálkoztok, Alfred vasvillával rajzol mintákat rátok, úgyhogy tényleg legyen igazatok...
Aranyos fenyegetés.. - Efelől kezeskedhetem. - villant meg egy zavart mosolyt, majd biccent és becsukja az ajtót, visszasétál a lovakhoz és az istálló irányába indul meg velük...
A hozzászólást Wilhelmina von Nachtraben összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 23, 2018 11:56 am-kor.