[Magánjáték - Gerard és Dietrich] Ha önmagamra bajt is hoznék...

Szerette a vizet. Azt a hangulatot, amit egy-egy vízparton átélt már rengetegszer próbálta papírra vetni, de sosem sikerült neki, ezért ezúttal úgy döntött, hogy nem emlékeiből fog építkezni, hanem lemegy a Nordenfluss partjára és leírja, amit lát. Amióta eszét tudta érdekelte az impresszionizmus, költészetben és festészetben egyaránt, viszont csak utóbbit próbálta ki, amit nem is értett. Rengeteg ideje volt, mégis csak most érkezett el az a pillanat, hogy megpróbáljon valamit, amit régóta akart.
Leült a fűben és figyelte, ahogyan a szél erősségének változásával a víz természete is teljesen más arcát mutatja. A nyugalom egy-egy erősebb szellőtől kissé felbolydult, de abban a pillanatban vissza is nyugodott. Hamarosan érkezett egy, nagy váratlan fuvalatt, amit sok kistestvére követett. Úgy dobálták a hullámokat, mintha az életük múlt volna rajta. Haragosak voltak, tomboltak. Rángatták a közeli fák ágait, magukkal rántották a kisebb kavicsokat, ezzel hatalmas gondot jelentve a kisebb rovaroknak, akik haza szerettek volna jutni, de nem tudtak, mivel a békés táj pár pillanat alatt véres, dühös csatatérré vált az elemek között.
Csak ekkor értette meg a Neulander, hogy mit is szeretett a vízpartok közelségében. Ahogyan az egész hely hangulata alapjában képes óriási változásra néhány pislantás alatt, teljesen lenyűgözte. A hirtelen meginduló eső pedig csak tovább emelte a kedvét.
Lassan, cseppenként kezdtek a felhők a talaj megostromlásába és mikor már megbizonyosodtak arról, hogy biztos a győzelmük mozgósították csak katonáikat, hogy minden elázzon. Ahogyan Dietrich az égnek emelte tekintetét megállapította, hogy ezek a seregek már jártak ezelőtt máshol, hiszen elég gyenge csepergés volt. Legalább a papír nem ázott meg nagyon, amin elkezdte a verset írni... Bár a széltől már jobban kellett óvnia.
Zsebébe csúsztatta a lapot és elfeküdt a nedves fűben. Az eget bámulta. Sajnálta, hogy ez a világ az embereké. Olyan csodálatosnak és egyedinek tartotta, hogy el sem tudta képzelni, hogyan léthezetett ilyen szörnyűség, hogy az emberek a domináns faj. Tisztában volt vele, hogyha nem is a vámpíroknak, de mindenképpen valaki másnak kellene hatalmon lennie. Csak azért, amit testvérével tettek, megérdemelték volna a népirtást, de ennél szofisztikáltabban, mégis kegyetlenebbül akart visszavágni és biztos volt benne, hogy sikerülni is fog neki... Csak idő kérdése.

Régóta követte már a kis csermelyt, hogy merre vezetett. A térképek nem mutatták, nem is írtak róla semmit. Valószínű lehetett, hogy a hatalmas angyali sárkány eljövetele után alakult ki. Nem volt nagy, azonban Gerardot érdekelte minden kis apró részlete a földrésznek ahol élt. És bizony a térképek eltérnek valahol, azt is le akarta jegyezni magának. Rég volt már, hogy valami újat tudott egy térképre vésni. Ilyesmi nagyon ritkán fordul csak elő és az utolsó ilyen alkalom egy erdő volt, ami nos...eltűnt és nem is nőtt, vissza. Rejtély volt hát, hogy hogyan került oda eredetileg.
A kis patak végül a Nordenflussnál kötött ki. Hozzá képest ez a kis valami csak egy csatorna volt, egy árok, amibe véletlenül víz folyt. A folyó csendes volt, nem úgy mint általában fagy idején, amikor meg szokott áradni, vagy drasztikusan leapadni. Változékony természetű volt, ami miatt nem volt szerencsés itt földet művelni...noha a mostani hadiállapot miatt egyébként sem. Gerard hatalmas zajjal és ricsajjal robogott le a folyó martjára, majd ugrott bele a lendülete miatt az egyik közelébe bokorba. Egy ott kiálló vakondtúrás fékezte le, majdnem beleesett a vízbe. No nem mintha bármi baja eshetett volna, de azért elázni nem szeretett volna.

Valaki minden bizonnyal kifigyelhette a pihenő vámpírt és elképesztően viccesnek találta volna, ha ráijeszt. Legalábbis másra nem tudott következtetni a félálomból felriasztott Dietrich. Hatalmas ricsaj verte fel nyugalmából, ami az egyik közeli bokor felől hallatszódott.
Nehezen ugyan, de feltápászkodott a földről. Kényelmes volt neki, egyáltalán nem akarta még magára hagyni a helyet. Úgy gondolta, hogy pihen pár órát, de természetesen semmi sem jöhet össze zökkenők nélkül.
A növényhez sietett, ami kettényílt, mint Mózes előtt a Vörös tenger, hiszen egy fiú landolt benne. Fiatalnak tűnt. Mivel csak a hátát látta, Dietrichnek fogalma sem volt róla, hogy honnan kerülhetett ide. Arra gondolt, hogy ő is a toronyból jöhetett talán, mint egy normális, kíváncsi gyerek. Igaz, kicsit szerencsétlen.
A földre pislantott és már mindent értett. Egy vakondtúrás emelkedett ki a fűből, oldalában tökéletesen kivehetően hordozva a cipő orrának emlékét, amit a fiú viselt. A Neulander kicsit megnyugodott. Nem ráijeszteni akartak, szimpla baleset állt a dolog a mögött.
- Jól vagy? - kérdezte nyugodt hangon. - Visszakísérjelek a toronyba?

Óvatosan emgrázta a fejét, ahogy egy hangot hallott. Felállt, majd sietve leporolta a levelehet a ruhájáról. Ekkor pillantotta meg a másikat. Egy vámpír fiatal jött oda hozzá. Talán már a környéken lehetett, csak Gerard nem vette észre a nagy siettségben.
- Megvagyok. - intett egyet a kezével barátságosan, miközben megeresztett egy kínos mosolyt - Nem idevalósi volnék, csak átutazóban vagyok.
Nem igazán kedvelte a vámpírokat. Ennek oka leginkább az egyik társa volt, aki a mai napig ki nem állhatja a fajtájukat, mert annak idején ők börtönözték be az ékszerbe, amit most Gerard a nyakán viselt. Ebből a gyűlöletből ragadt át némi a fiúra is, legalább annyi, hogy kellő óvatossággal és diplomatikus hangnemben szóljon a barátja által csak "fogasoknak" hívott népséghez.

A Neulander teljesen összezavarodott, legalábbis szép nagy káosz alakult ki a fejében a lezajlott események hatására. A fiú felpattant a bokorból, mintha semmi baja sem lett volna és gyorsan porolta le a rátapadt koszt. Biztosan kellemetlen volt neki a szituáció, hiszen egy esés után sok kétlábú hajlamos negatív képet kialakítani a másikról, pedig csak egy szerencsétlen pillanata volt az illetőnek. Ismerte az érzést, szóval eszében sem volt szerencsétlennek tartani a másikat, viszont arra már felkapta fejét, hogy szemei lilák voltak, illetve, hogy "csak átutazóban" volt.
- Merre tartasz? - csúszott ki szájából hirtelen.
Természetesnek tűnt ezt megkérdezni, habár nem akarta. Nem ismerte a fiút, de sejtette, hogy démon, azokkal pedig még nem találkozott és nem is szeretett volna. Különösebb baja nem volt velük ugyan, de valamiért nem érezte, hogy megbízhat bennük. Féltette magát az alkalomtól, mikor találkozik eggyel és úgy tűnt, hogy ez most érkezett el. Talán épp időben, hogy elmoshassa előítéleteit.

Alaposabban szemügyre vette a másikat. Elég nyalka legénynek tűnt, no nem mintha ő nem lenne az, úgyhogy ennek inkább nem is adott hangot...gondolatot...tudatalatti gondolatot, álmot, vagy bármi egyebet. Elég kedves embernek tűnt...vámpír létére. Ez ritka.
- Messze északra egy erdőbe. Ott lakom, de messze elkóboroltam, mert vonzott magához az ismeretlen. - húzta ki magát daliásan.
Na, ezt jól megcisnálta. Hogy miért kell neki állandóan úgy viselkednie, mint aki épp egy színpadon áll, azt ő sem tudta. Imádott szerepelni. No nem mintha érdekelné, ő csak egy flegma vámpír, nem számít neki mennyire gondolja bolondnak, vagy piperkődnek miatta. Különben is, a nőknél mindig is hatalmas sikere volt az ilyen színészi produkcióival.

- Nem jártam még Északon. - csóválta meg a fejét a vámpír. - De most esik az eső... - bökött az égre és már tudta is, hogy ennek nem lesz jó vége.
Érezte, hogy valami rosszat fog tenni, sőt, tudta. Nem igazán volt kedve lepaktálni démonokkal, viszont haragot sem akart. Azt sem tudta, hogy milyen erős a kapcsolat az ilyesfajta lények között, szóval akármennyire tetszett neki vagy akármennyire nem, jobbnak látta, ha kedves próbál lenni. A probléma ezzel csak az volt, hogy sosem volt igazán kedves senkivel. Amikor megpróbálkozott vele, mindig valami rossz dolog sült ki belőle, például Ulrich halála.
Eldöntötte, hogy ezúttal máshogyan lesz és akármit is súg józan esze, lelkiismerete vagy ösztönei, kedves lesz és semmi sem állhat az útjába.
- Mi lenne ha elmennénk a városba, keresnénk egy helyet ahol nem ázunk szét és ennénk valamit? - kereste a fiú tekintetét.
Zavaros volt neki az egész szituáció és csak azt várta, hogy vége legyen.

Sok baja nem volt az esővel. Megszokta a köderdei tartózkodása alatt. Ott szinte minden héten volt egy kiadósabb zápor. Talán ez is lehetett az oka neki, hogy olyan iszonyatosan ingoványos volt mindenfelé a föld. De végül is nem volt semmi sietős dolga. A démonok amúgy is hajlamosan az időt alul értékelni. Örökké fiatalok, emiatt nem becsület az idő értékét, s sokan képtelenek sietségre, vagy akár még arra is, hogy megszaporázzák lépteiket.
- Jól hangzik. - érezte, ahogy ösztönei azt sugallják, inkább ne menjen bele. A vámpírok ravasz népség, tanította neki mestere, nem szabadott bennük megbízni. Emlékezett rá, hogy mennyire kiakadt rajta a tanára, amikor összebarátkozott a Neulander család egy tagjával.
Azonban úgy érezte, nincs mitől tartania. Elég nagy hatalmú varázsló volt, hogy egy egyszerű vámpírtól ne kelljen tartania. Különben is volt valami, ami nagyon nem hagyta nyugodni. Elhatározta, hogy mindenképp kideríti - Egyébként egy ideje borult már az ég. Mit kerestél itt pont ilyen időben?

Megtörtént, amitől félt. Belement a démon a közös ebédbe, de nem igazán volt ideje ezzel foglalkozni, hiszen kérdezett valamit, ami Dietrich személyét illette. Akármennyire is dagadta, akármennyire is akarta, hogy ne így legyen, saját maga volt a kedvenc témája, amióta csak az eszét tudta. Nem véletlen hát, hogy a kérdésre szinte gondolkodás nélkül nyúlt kabátzsebébe, hogy előtúrja a kicsit ázott lapott, amire a verset írta, és átnyújtsa a démonnak.
- Randevúm volt a múzsával. - nyögte ki kínosan.
Szörnyen elcsépelt szóhasználat, tisztában volt vele, de nem tudott mit tenni. Tényleg így tudta legjobban kifejezni, hogy miért sétált ennyit a toronytól a partig, ha látta, hogy már gyülekeznek a viharfelhők az égen.
- De akkor induljunk is a városba. - tette hozzá bizonytalanul.

A vers:

Gerard szeme felcsillant.
- Csak nem egy ékes elméjű bárdhoz van szerencsém?
Ismét alaposan szemügyre vette. Elegáns, távolságtartó, óvatos beszédű ember. Egy élesszemű dalnok, aki lírájával ihletett személyei szívébe lát, finom modorral és úrias mélabúval énekli meg a világ színes és szürke történéseit. Egy igazi profi, aki nem akarja a szavát fölöslegesen vesztegetni. Gerard mindig is értett mások gondolatainak megértéséhez...vagy legalábbis ő szerette ezt gondolni magáról. Így már értette, miért volt olyan szűkszavú.
- Nagy hódolója vagyok a művészeteknek. Gerard a nevem. - mutatkozott be, majd elegánsan meghajolt.

- Ékes elméjünek nem nevezném magamat... - csóválta meg fejét a vámpír. - Bárdnak sem. Nem szoktam közönség előtt zenélni. - feleli végig érzelemmentes arccal, holott szinte rettegett.
Attól félt, hogy elmond valamit, amit nem kéne. Már az is végigfutott koponyájában, hogy elég a nevét is titkolnia kéne az idegentől, hiszen nem tudta, hogy mennyi információ kell egy démonnak ahhoz, hogy tudjon ezt-azt az illetőről.
Hátán futkosott a hideg, de megrázta magát. Ha már elkezdte, úgy gondolta érdemes befejezni. Pont ő ne mutatkozna be! Egy főági Neulander volt, ami igen erős büszkeséggel töltötte el, hát meg is kellett tartania a gerincét. Feleslegesen tartott holmi démonoktól; Nem tudtak ártani neki, mert mellette állt egy egész családnyi vámpír. Egyedül az okozhatott problémát, ha a fiú tudomást szerez a pajtáról, ahol embereket tartottak fogva... Ezt a félelmét nehezen tudta leküzdeni, bár a tudat, hogy olyan erősen őrzi annak titkát, hogy nem létezhet mágia, ami felfedi, erősen megnyugtatta.
- Dietrich von Neulander. - hajolt meg a lehető leglátványosabb módon, ezzel is nyomatékosítva, hogy nem sehonnai söpredékről van szó.

A név hallatán összeszorult a torka. A Neulandereket nem szabad félvállról venni. Ígyis kutat utána egy egész ága a családnak. Ha kitudódik, kicsoda, fél pillanat alatt itt terem egy egész szakaszra való bérgyilkos. De nem, egyelőre nem kell aggódnia. Annak idején nem az eredeti nevén mutatkozott be. Hacsak ez a valaki nem áll kapcsolatban Maria családjával, kizárt, hogy rájöjjön, más rokonai veroniaszerte keresik őt. Érezte, hogy el kéne innen tűnni. De a kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Ha már belefutott egy szerény művészbe, valamit csak ki kell csikarnia belőle. Még sokkal jobban is esik neki valami újat hallani, ha az előadóművésznek nem áll szándékában azt megosztani vele.
- Mutatsz valamit a repertoárodból? - nézett rá kérlelően.

Gerard kérdésére a vámpír összehúzza szemeit. Próbálta meglelni a szavak mögött megbújó hátsószándékot, de olyat nem talált. Egy egyszerű kérdést kapott egy démontól. Nehezen tudta ezt elfogadni, de végül felsóhajtot.
- Mire gondolsz pontosan? - mosott le ismét minden érzelmet sápadt arcáról.
Tényleg nem értette, hogy egy ilyen teremtményt miért érdekelné akármilyen művészet, illetve ha érdekelné is hogyan lenne képes ilyen nyugodtan megkérdezni azt egy vámpírtól. Egészen pontosan egy Neulandertől, aki még könnyebben csapdába csalhatja, mint akármelyik másik család gyermekei.
Mindenesetre eldöntötte, hogy minden kérdésére kézségesen fog válaszolni, hiszen el szerette volna kerülni a vérfürdőt, de még a felesleges és sehová sem vezető szópárbajt is.

Óvatosan összetette az ujjait és egymáson kezdett el dobolni velük. Számított erre a kérdésre. A repertoár nem csak a művész stílusáról ad tanúbizonyságot. Kíváncsi volt hát, vajon Dietrich melyik alkotására a leginkább büszke.
- Mit szólnál a legbecsesebb darabodhoz. A mestermunkához, amivel eddigi legnagyobb magasságba emelkedtél! - felelte harsány indulatokkal fűszerezett hangon.
Valahol a varázslás is olyan, mint a költészet. Szavakat toldasz egymás mellé, hogy kiszabadulj a kalitkádból és még nagyobb sikereket és még nagyobb teljesítményt tudj elérni. Nem egyéb, mint egy eszköz az elme igazi erejének megvillantására.
Emlékezett rá, amikor még gyerekként hallgatta a faluba tévedő énekesek, trubadúrok dalba foglalt történeteit. Akkor ott, a folyó partján az isten háta mögött az volt az egyetlen módja annak, hogy valaki bármit is megtudhasson a körülötte lévő világról. A régi, vagy talán annyira nem is régi történetek, melyeket szájról szájra adnak tovább a bárdok egymásnak, mindenki hozzá-hozzátéve a maga kis saját fűszerezést. Egy-két mesére pár emberöltő múlva már rá se lehet ismeri, úgy megváltozott, ahogy egymásnak mesélték az emberek. De ez volt ezeknek a daloknak a szépsége. Mert ezer év, vagy egy eon múlva nem az fog számítani, mit tettél, hanem az, miként emlékeznek meg rád. Mert az az emlék lesz a te hagyatékod. Gerard mindig is így gondolta. Talán ezért is akarta annyira magának az a daliás kisugárzást, amiről annyit áradozott.

- Rendben. - nyelt egyet a vámpír előtúrva piros kötésű könyvecskéjét a zsebéből, amibe verseit véste.
Nem igazán szokta őket mutogatni, viszont egyszer mindennek elérkezik az ideje és ennek pont most. Gyorsan kezdte forgatni a lapokat, hogy megtalálja azt a művét, amit Ulrich halálakor írt. Az volt a kedvence, viszont mégis azt gyűlölte leginkább.
Úgy érezte, hogy jól sikerült, kiválóan, de utálta, hogy annak a versnek meg kellett születnie. Hogyha az lett volna verseinek királya is merényletet indítot volna ellene szíve szerint. Testvére haláláról írni egy verset nem volt könnyű, de közben mégis. Nem kellett gondolkodnia, csak vetnie a szavakat a papírra, az érzései maguk alkották a művet.
Mikor megtalálta szó nélkül nyújtotta át a kötetet a vámpírnak, remélve, hogy neki is legalább annyira elnyeri tetszését, mint saját magának.

A vers:

Mohón elvette a papírt, majd rászegezte a tekintetét és olvasni kezdte. Aztán elkerekedett a szeme. Szinte maga előtt látta, ahogy a sorok életre kelnek és elkezdik őt húzni, rángatni a rímek közt egészen vissza arra a napra, amikor a betűket a költő papírra vetette. Gerard mindig is szerette magát beleélni abba amit olvasott. Talán ez ilyen démoni sajátság, ő sem igazán tudja. Aztán jobban belegondolt. Ez nem démoni sajátság volt, világ életében így olvasta a könyveket is. Már jóval azelőtt, hogy Liával találkozott volna, már akkor is pontosan ilyen volt. Jót nevetett magában. Mindig mosolyogva gondolkozik el azon, milyen kevés különbség is van egy ember és egy démon közt. És mégsem képesek egymás mellett megférni soha. Igaz Gerard nem tudta őket ezért hibáztatni. Mégis ki akarna valaki olyan mellett élni, aki egész álló nap a titkait próbálja meg felkutatni, bármiféle cél nélkül.
Úgy tartják, minden műalkotásnak volt valami ihlete. Ha volt is, az bizony egy keserű tapasztalat. Nem látta Gerard tisztán, pontosan mi volt az emlék, de tisztán átszűrődött a sorok közül, hogy valami erőteljes, megrázó élmény hozta el neki a szavakat.
- Lenyűgöző. - eresztette le a papírt, majd visszanyújtotta - Ilyen ritkán olvassák el mások az irományaid? - kérdezte meg egy halvány mosolyt megeresztve. Elég zavarodottnak tűnt a másik, amikor a költészete után érdeklődött.
~ Látom nagyon érdekelnek a versek. - morgott egyet sanda mosollyal Lia a fejében.
Gerard nem is habozott neki felelni.
~ Hiszen ismersz. Minden tudást meg akarok kaparintani. Engem inkább az lep meg, hogy téged annyira nem érdekel.
Lia illúziója vállat vont.
~ Ez nem olyan tudás, aminek hasznát tudná venni az ember. Sose voltam az élvezetek nagy rajongója. - vallotta be őszintén.
~ De mégis. Ez olyan dolog, amit sose voltam képes lemásolni. - gondolkodott el a démon - Talán ezért érdekel annyira a művészet...le tudom utánozni...de nem tudom a magamévá tenni, mint a varázslatokat. Nem tudom felhasználni másét, hogy a magamét alkossam vele. Mindig úgy éreztem, hogy a művészetet másképp kell tanulni.
~ Ha egyáltalán lehet tanulni... - vonta meg az amulett démona a vállát.
~ Te aztán elképesztően hasznosakat tudsz néha mondani... - morogta Gerard. Nem szerette azt, ha valaki a nyilvánvaló dolgokat mondja ki, hogy okosnak próbáljon tűnni. Liának gyakori szokása volt. Noha a lány direkt csinálta mindig ezt. Szeretett mások agyára menni. Igaz az utóbbi időben már egyre kevesebb lehetősége volt erre. Amióta elhagyták a Köderdőt, egyik szorult helyzetből érkeztek meg a másikba. Lia minden erejét lantba vetve támogatta őket, s így sose maradt ideje szórakozni, viccelődni, vagy akár csak lazítani. Bár teste nem volt neki, Lia is szinte halálra hajszolta magát.