[Aréna] Umbra móka

Norven: Pokoli dolga van ám az inkvizítoroknak néha, a térítési munkák általában nem az ő asztalukhoz tartoznak, de amikor igazán durva környékre kell benézni, csakis jó harcosokat küldhet az egyház, akik meg tudják oldani ha esetlegesen rá szeretnének nézni a veséjükre a pogányok. Emellett persze ha esik az eső, akkor zuhog is, Észak északi feléhez kell utadnak vezetnie, az istenverte Viking hegemóniákba, ahol csak a fogadtatás hidegebb, mint maga a tájék. Nem is árulok zsákbamacskát, hogy jó eséllyel igencsak keresed a lehetőséget egy fogadó felleléséhez, s bár kies vidék az itteni, valahol a határterületeken megpillantasz egy takaros kis épületet, ami igen hívogatóan pislákol, arról nem is beszélve, hogy az erős hóvihar el-el hordja feléd a távolban sülő zsíros vöröshagyma szagát... Jó lenne talán egy kissé lepihenni a nagy utazgatás során. A fogadóból mintha valamilyen picit furcsa érzés áradna kifele ( Tekintve, hogy itt egy sima térítőnek vagy álcázva, kíséretet nem kapsz, de persze egy ló kijár neked )

Amelia: Nem csak az inkvizítorok dolga tud fene fárasztó lenni, a zsoldosoknak is el kell vándorolniuk néha, s ígéretes tájékokon eladniuk magukat, hogy képesek legyen a jóféle szokás szerint két tűz között sütni a maga szalonnájukat. Na már mostan, hallani afféle pletykákat a nagyvárosban, hogy Vörösszakáll Ervin és Feketefog Leif falvai között akad némi ellentét, s hogy mostanság a halászterületek miatt időnként csaták is törnek ki. Jó eséllyel tudnál magadnak errefelé munkáltatót találni, s igaz a fizetés valószínűleg inkább prémek vagy fegyver formában érkezne, de ezt jóféle pénzmaggá tudnád majd tenni s elültetni. Persze ennyire nem könnyű az élet, el is kell jutni oda, s éppen emiatt utad hideg és gyilkos tájakon keresztül vonszolt, egészen a "Bamba Bálna" fogadóig,  ahol is szerencsésen megszállhattál, s most végre kipihenten egy széknek dőlve szagolhatod az eléd rakott gőzölgő tál hagymás halászlevet, s a mellé járó méhsört. Ez biza már Viking étek, nem kifinomult úri csemege! A fogadóban valamilyen furcsa sötét érzés kezd úrrá lenni rajtad.

Ashor: Nem csak Amelia hall érdekes pletykákat az északról, te füledet is megüti egy csoporttársaddal való találkozás során egy afféle információmorzsa, hogy egyes Viking falvak nyíltan alkalmaznak nekromágusokat s hogy ezek a mágusok egészen furcsa képességekkel rendelkeznek, rúnamágiát keresztezve nekromágival, ami segítségével olyan rémeket tudnak létrehozni, amik jóval erősebbek mint bármely másik csontos teremtményei. Tenyeres-talpas gyerek vagy te, árkon bokron keresztülbucskázva járod a vidéket fittyet hányva a fagyra, s arra, hogy majd lefagy a kezed. Talán így is folytatnád az utazásodat, ha valahol a határterületen nem törne ki egy egészen erős hóvihar, aminek a kellős közepén igencsak biztos a halálod. Botorkálva közlekedve próbálod átvészelne az egész utazást, szinte már mindened elfagyott amit el tudsz képzelni, hajadból jég lóg, ruhádra pedig vastagon ráfagyott a takony ami orrodból lassan csöpögve hagyta el szervezeted. Közel a vég, ha sokkal tovább kell kint maradnod a mínuszok tömkelegében egészen biztos, hogy jól megőrzi majd a fagy a holttestedet. A megváltás lassan érkezik, egy kellemes bükkfafogadót vélsz észrevenni, ami tökéletesen megvédhet téged az időjárás viszontagságaitól, még akkor is, ha éppen csak az istállóba is fészkeled be magad... Minden porcikád ellentmond emberek által ennyire betelített épület meglátogatásához, de kénytelen leszel így cselekedni, ugyanis nem akarod hogy ígéretes karriered itt véget érjen. Az épület közelébe érve valamilyen kissé vicces érzést kezdesz érezni. 

Bamba Bálna fogadó: Egyszerű vidéki épület, ahonnan is a sülő-fövő hal és hagyma szaga visít hangosan. Tulajdonképpen két épület fekszik egymás mellett, az egyik egy istálló ahol olcsó fekhelyek s szalma található, a másik pedig maga a főépület. A kicsiny ajtón belépve keskeny ablakokkal tarkított otthonos kocsmácska üdvözli az embert. Építészetileg egyértelműen Viking alkotás, hosszú hallja s az asztalok mérhetetlen mérete egyértelműen arra utal, hogy a régi idők maradványa. Kellemesen meleg az idő bent, langyos bódító simogatással éri az embert a mulatozás az étkek s az édeskés italok kavalkádja. A jó időt egy-egy méretes kandalló adja, amik előtt hatalmas jegesmedve prémek pihennek, melyeken lusta utazók fetrengve horkantanak a ki-ki szálló pernye mellett. Rögtön a bejárattól szembe egy pult található, ahol egy vastag fonott szakállú ember fogadja a látogatókat kedélyes vidámsággal, s meglepő kedvességgel. Tőle balra egy pincelejárat található, ami még egy ugyanilyen földbe vájt terembe vezeti az embert. Odalent méginkább meleg van, s éppen nagyban megy a mulatozás a rikoltó bús viking dalok kíséretében. Igazán pofás kis fogadó, s népes is, jelenleg rajtatok kívül olyan 20-30 ember lehet itt. 

/ Nincs sorrend az első körben, helyezzétek magatok kényelembe, mert nem fog még első pár körben beütni a szar. Jó játékot, s kellemes ijedelmet! /

Kietlen, időjárástól elkoptatott vidékre értem nemrég, s bár még nem indultam olyan sokkal ezelőtt, a szemből fújó viharos szél megnyújtja az eltelt időt az emlékezetemben: ösztönösen görnyedek a lovam nyakára hunyorogva, s mint már annyiszor, most is rábízom magam, hogy kövesse a patkói alá forduló utat. A kitartó, erős tömegéből áradó hő segít, hogy ne fagyjak halálra, de éppen csak hogy: az éles hideg csaknem azonnal megfájdította a homlokom, és bár a szememen kívül egyetlen porcikám sincs a szabad levegőn, mégis csontig átfagytam. Aggódom a lovamért is; érzem, hogy lassul a lépte, alighanem ő maga is legalább úgy fázik, mint én. A friss hó jóval a bokája fölé ér az úton is, s ha a fagy esetleg enged estefelé, a kérge kemény réteggé merevedik majd, és felsebzi a lábát. Ezt mindenáron el akarom kerülni, szenved így is éppen eléggé.
A hófúváson keresztül fényt látok. Fogadó!
Egészen megkönnyebbülök a látványtól; az ízületeim kegyetlenül fájnak a hideg szélben, mégis örülök neki, mert ez azt jelenti, nem hűltem ki túlságosan. Meg sem kell szorítsam az oldalát a térdemmel, fordul a mén magától is jobb felé, neki a fénynek; egy utolsó ügetésre ösztönzöm, hogy átmelegedjen kicsit.
Csak az istállóban szállok le - ezt rendesen udvariatlanságnak tartom, de most fütyülök rá. Csak az alkóvban ugrom le a nyeregből, s átkarolom a nyakát, hogy a pofáját egy kicsit a lapockámra fektethesse.
- Jól van, szép fiam. Elég volt mára - duruzsolom neki: most még vagy félórába telik, amíg szerzek neki vacsorát, meleg vizet, s a lábát bokától térdig be kell tekernem vászonba.

Én csak ezután következem; belépve jólesik megszabadulni az állkapcsom és a nyakam védő ruházattól, a deres - valódi dér, nagy Isten! - hajamban, az orromban és a szemem sarkaiban felengedő fagyot törölgetni a képemről vagy öt percig. Mindenem ordítva tiltakozik, ahogy a vér lassan visszamelegszik a végtagjaimban, mégis hátradőlök az egyik belső sarokban, előrenyújtva a lábam. A furcsa érzés persze ott piszkál a homlokom mögött, de nem tulajdonítok neki jelentőséget - odakint túlságosan mostoha az időjárás, hogy az ösztöneimért aggódjak. Délen alighanem már nyomoznék - most leginkább a hidegben görcsösen összeszoruló izmaim ellazításának örülök csendben.
- Szobát szeretnék, ha volna, áldja meg a fogadóst az Úr - dörzsölöm meg a szélviharban elfagyott állkapcsom; a fáradtság előhozza belőlem azt a nagyvonalú előzékenységet, amely egyébként mélyre temetődött bennem az elmúlt években. - Forralt bora és raguja volna-e? A halat sem bánom, friss legyen, egy dézsa forró víznek még jobban örülnék utána odafent. Kegyetlenül átfagytam az úton.

Mivel a Fővárosban elég forróvá vált a talaj a lábam alatt, úgy gondoltam jobb lenne kicsit távolabb munkát keresni. Azonban először nem terveztem, hogy ennyire messze vezet az utam, legalábbis nem gondoltam bele, amíg bele nem vágtam.
Jó ötletnek tűnt és biztos munkának, amikor hallottam róla, hogy „Vikingfalván”, ahogy magamban elneveztem az igen csak beszédes nevű távoli falvakat, ismét egymásnak estek a falvak sosem nyugvó vezetői. Sosem volt egy nyugalmas vidék, csak néha-néha voltak kisebb szünetek a csatározásaikba, mindig találtak okot, hogy egymás torkának essenek. Pont egy olyan hely, ahol szükség lehet a képességeimre.
Azonban, ha nem jártam volna le a lábaimat, az egyre zordabb és kietlenebb vidéken, ahol volt, hogy farkasokkal, volt, hogy éhes haramiákkal kellett versenyt futnom, akkor is többször elátkoztam magam, hiszen többször is majd megvett az isten hidege.
Pedig nem vagyok az a kényes fajta, de végül csak az mentett meg, hogy a legutóbb lecsapott két rabló mindegyikéről lerángattam a szőrméket és abba bugyoláltam magam, hogy csak a szemem villogott ki alóluk.
De végül , ha átfagyva is, de megérkeztem abba a fogadóba, amiről hallottam, bár majdnem sikerült elmennem mellette az erős hóesésben, még szerencse, hogy az illatok úgy vonzottak, mint éhes farkast az ürücomb.
A Bamba Bála igazán lakályos helynek bizonyult és tágasnak, legfőképp melegnek, amiért igen hálás voltam.
Miután kibontottam magam a ruhákból és ki tudtam nyitni a számat, foglaltam is egy szobát és rendeltem a helyi specialitásból, aminek illata tulajdonképpen megmentett, bármi legyen is az.
Aztán, hogy minél melegebben tartsam magam, leballagtam a pinceszintre, ahol hamarosan már előttem gőzölgött valami halas étel, amire éhesen vetettem rá magam, aztán jóllakottan húztam le az illatos sört, nagyot szusszanva. Elégedetten dőltem volna hátra, mikor végre felfigyeltem ösztöneim jelzésére is……..valami nem volt rendben…..de, hogy mi? Feszülten néztem körül, kezem a kardomra csúsztatva.

Süvítő szélvihar hatol át ruhámon, és megannyi roham után is ugyanúgy kiráz a hideg ettől a csontig hatoló dermedtségtől. Talán már más már rég elterült volna a hóba, mert elragadta a kétségbeesés sugarai. De én nem voltam ilyen gyáva féreg. Töretlen lendülettel törtem előre a szélben, mit sem törődve elfagyott végtagjaimmal. Fűtött a lelki poklom lángjai, és ez bőven elegendő volt arra, hogy egyik lábamat tegyem a másik elé. Végül azonban, úgy tűnt a hideg nem fok többet zavarni. Egy fogadó képe vált ki elém, és bármennyire is nem akartam, de végül elindultam az ajtó felé, hogy belépjek. Alig csaptam be magam mögött az ajtó tekintetemből máris kiérezhető az undor, de felkeltette a figyelmemet a helyiségben terjengő különös aura, mely bizsergető érzéssel látott el. Odaléptem a fogadóshoz, és morogva dobok elé egy kisebb zsák pénzt. Nagy valószínűséggel többet is, mint amennyit ér a szoba.
- Egy szobát. Lehetőleg, már tegnapra.  – mondom mogorva hangon nem érdekelve milyen véleménnyel lesz rólam a figura.
Végül tekintetem a mellettem lévő figurára tévedt. Szemem egy pillanatra dühösen fellángol, hisz a pult fele jövet hallottam a szavait. Ha kiadták a kulcsom még ránézek, majd az előzőhöz hasonló hangnembe szólok neki.
- Mond, csak szentfazék tényleg elhiszed, amit mondasz? – kérdezem tőle érezhető gúnnyal – Még, hogy áldja az Úr. Sokra mennek vele az emberek mondhatom. Ha érdekel, amit mondok, inkább a kaszást istenítsd. Az ő eljövetele az életed során, legalább egyszer mindenképpen biztos. 
Ezzel hátat fordítok az alaknak, majd a szobám felé indulok, természetesen továbbra is éber maradok, hátha a férfit megsértettem az igazsággal.

Norven: Drága lovad kedves szavaidat egy halk nyerítéssel konstatálja: Láthatóan igencsak megbízik benned, s szeret is téged. Gondozása bármiféle probléma nélkül halad, s bár igaz majd megfagysz amíg végzel minden szükséges dologgal, de szerencsésen letudod a műveletet. Lila részénél folytatom.

Amy: A kellemes békében nem történik túlságosan sok, üres tányérodból még gőzölög a halászlé maradéka, s a sör illata is élesen száll a korsóból, de akárhogy tekintesz körbe, akárhogy erőlteted szemed és érzékeid, nem tudja semmi sem megtörni a csodálatos idillit. Nem sok érdekessel kecsegtet számodra jelenleg az éjszaka, megpróbálhatsz körbehallgatózni, hogy miről beszélgetnek helyenként az idegenek, vagy éppen ha gondolod el is dőlhetsz a szobába amit kikértél magadnak.

Lila ÉS Norven folytatás:
Norven, szavadra a fogadós elmosolyodik egy kissé, majd egy tüsszentés után bólint, s egyenlőre fittyet se hányva rád két lépésnyire egy kondérhoz lép, amiből fűszeres illatú almával és szederrel tarkított gőzölgő pohár bort mer neked.
- Úgy szint áldja kendet is a Úr, nem embernek való este van ma odakünn', egy jó pohár forralt borra minden betérőm vendégem, át kell ám melegednie a csontnak a nagy fagyatás után.
A nagy pohár bort elhelyezi előtted, majd kissé megdörzsöli a tenyerét, s kérdésedre hátrakiabál a mögötte nyíló ajtón keresztül, jó eséllyel a konyhába.
- Asszony, akad még ragu?
- Akad.
- Akkor hozzá' egy kotlival elő belőle izziben, ki ne hűljön!
- Úgy lesz.
A kocsmáros így jobban megfigyelve bivaly erős ember lehet, olyan vastag a karja mint másik kettőnek. Nem nagy tévedés azt feltételezni, hogy harcos lehetett, jó eséllyel a falnak támasztott fejsze is arra utalhat, hogy ha rendetlenkednek a vendégek nem kell a szomszédba menni a segítségért. A nagy tányér étel egy pillanat alatt a pulton terem.
- Szobám  akad természetesen jó uram, akár kint az istálló pincéjében olcsó pénzért, vagy ehun az épület alagsorában. Én mán' inkább az utóbbit ajánlanám, mer' hideg a mostani tél, s az istálló nem fűtött. A meleg víz pedig ugyanvást ott lesz a szobában, afelől biztosíthatom, már ha kifizeti az 65 Váltós árat az kosztért és a kvártélyért.
Ekkortájt érkezhetsz meg Ashor, s való igaz, furcsa öltözéked miatt azonnal a vizslató tekintetek céltáblájává válsz. Az emberek nem is várnak sokat, menten összesúgnak veled kapcsolatosan, ám egyenlőre úgy tűnik ez nem érdekel téged túlzottan, s megközelíti a fogadóst, egy egészen furcsa kéréssel.
- Már tegnapra? * A fogadós zavartan felméri a zsákot, majd vállát végül megvonva elveszi, s átnyújtja a kulcsot* - Nos legyen. Esetleg egy pohár forralt bort az úrnak? Mindenki vendégem ma egy adag...
Szegény kocsmárosba menten bele is fullad a szó, ahogyan is az atyához szólván azonnal a gyufát húzogatod. Pár pillanatig feszült csönd honol, majd végül békítő hangon megszólal.
- Urak, kérem csak semmi ellenségeskedés, szép este a mai, miért kéne elrontani ilyesmivel?

Ha nem vagyok rászorítva, felesleges uraskodni - barátságosan fogad a söntéspult mögött ácsorgó emberbőrbe bújt medve, és én úgy ítélem meg, megtarthatom az elegánsabbik modoromat, amely sokkal kényelmesebb, ha az ember egyedül utazik és elfáradt. Nincs kedvem az erőpróbákhoz ma, no meg szükség sincsen rá; biccentek neki egy féloldalas mosollyal, és hagyom, hogy a borospohárból áradó forróság átjárja a kezem.
- Örömmel fogadom a szíveslátást és a véleményén is osztozunk, jóember. Ilyen időben ácsolt tető és kőből való alap közt az ember helye. Hanem a lovamnak jól esne még egy takaró odakint, hozzászámolhatja.
A számla lebonyolításáról új vendég vonja el a férfi figyelmét: termetre átlagos, minden másban rendhagyó fiatal férfi a jövevény. Alighanem ő is átfázott, de talán csak az alaptermészete ilyen goromba: a fogadós megütközik rajta, pedig valószínűleg minden percre jut egy durván viselkedő vendég. Bár talán errefelé mégsem... különösen a fickó termetéből ítélve. A Fővárosban mindennapos az ilyesmi.

Nem tetszik nekem a fiatalember, de elhatároztam, hogy nem fogok kötekedni. Nem az én dolgom mindenkit megfegyelmezni, és egyébként is fontosabb dolgom van. Meg aztán, a kocsmáros alighanem remekül rendet tud tenni a saját portáján.
Csakhogy a jövevény nem éri be ennyivel - a megjegyzése pillanatnyi csendet vált ki, amíg a poharat a pultra helyezem egy súlyos szemhunyással.
Gondolhattam volna, hogy nem szabadulok meg a pásztorkodástól egy nyomorult napra sem. Legalább megvárhatta volna, amíg befejezem a vacsorámat.
- A legkevésbé sem érdekel, amit mondasz, fiacskám - vetek rá egy veszedelmes oldalpillantást, ugyanazzal a hangsúllyal megtoldva a választ, amelyet tőle hallottam -; úgyhogy tartsd meg magadnak a káromlásaid, és menj a szobádba, amíg szépen mondom! Nem hozzád szóltam.

A meleg, a jóllakottság és a beszélgetés zaja egészen eltompít és ez csak azért nem bódít el még jobban, mert valami rossz érzés lopakodik a gyomromba, amitől nem hagyom eluralkodni magamon a zsibbadtság érzését még egy ideig.
Azonban hiába próbálok rájönni, hogy mi lehet ennek az oka, nem hallok és látok itt lenn semmi gyanúsat, vagy szokatlant.
Egy-egy társaság beszélgetésébe belefülelek, de vagy a munkáról, vagy a ronda időjárásról, vagy a családról esik a legtöbb szó, néhol hangosabb viták zajlanak, de nem fajul el, van ahol szkanderban döntik el, van ahol italban, így van aki már az asztalra borulva horkol jóízűen.
Egy-két pillanatig elnézem a jókötésű embereket, akik nagy hangon nevetnek és hátba veregetik egymást, amikor valamelyikük győz, de nem felőlük érzem a kényelmetlen légkört, ami aztán lassan elenyészik és rám újból rám tör az álmosság.
Megdörgölöm a szemem, aztán erőt veszek magamon, hogy felálljak és elballagjak a szobámig, ahol végre vízszintesbe helyezve magam, egy kis ideig félálomba hallgassam a szél süvítését, az elemek tobzódását és elégedetten merüljek álomba, tudván, hogy engem megvédenek a vastag falak.

Norven: A fogadós egy legyintéssel konstatálja az egész ügyet, jó eséllyel arra célozva ezzel, hogy nem kell fizetnie a pokrócért, majd megoldja. Megétkezhetsz, ihatsz, kellemesen eltelik az idő, s sebesen alhatnékod támad. ( Hogy konkrétan hogyan rendezed soraidat rád van hagyva teljes mértékbe, csak az a lényeg, hogy térj aludni.) 

Eldőlsz hát egyszerű szobádba ( erről a hsz végén kaptok leírást majd ), ahol is hamar megtalálhat a szundikálás ha nem próbálsz tovább fent maradni mint kéne. A furcsa érzés továbbra is végig jelen van, de inkább csak ott motoszkál a fejed leghátsó zugába, s a lecsukódó szemmel való hadakozás ellehetetleníti azt, hogy túlzottan figyelj is rá. Rövidke pihenésed egyébként roppant kellemes, mély álomba zuhansz, s valamilyen buta víziókat látsz arról, hogy a lovad megtanult késsel és villával étkezni. Mindig csodálatos, hogy az emberi elme miféle ostobaságokat képes összekutyulni, nemde? Akármi is legyen, hajnalban hirtelenjében arra ébredsz, hogy a takaró mintha szorosabban lenne a testeden mint ahogy lefeküdtél. Emellett rettenetes terrorérzet lesz úrrá rajtad és bármiféle látható veszély nélkül konstatálnod kell, hogy a torkodban dobog a szíved, s a fejed lüktet a fájdalomtól. A távolból zúgást hallasz, illetve valahonnan az épület másik részéből egy elkeseredett halálsikoly csendül fel, mely nem sokára elhal. A horror számodra itt kezdődik, de véget vajon mikor és hogy ér? 

Amelia: Kellemesen felfedezed a kocsma által szolgáltatott szórakozások lehetőségét, illetve bele is hallgatsz egy-egy beszélgetésbe ami folyik. Csakúgy mint konstatáltad, tényleg nem hangzik el semmi érdekes: Egy-egy itt rekedt halász panaszolja hogy milyen rossz is a fogás mostanság, földművesek nehezményezik a szétfagyott földet, s hogy ilyen hideg tél után túl meleg lesz a nyár, s pár utazó kereskedő pedig mindenféle érdekes tárgyról diskurál amit itt-ott szereztek meg. A következtetés logikus, ilyen unalomban teljesen felesleges tovább húzni az időt, s éppen emiatt úgy döntesz, hogy nyugovóra térsz fekhelyeden. Kellemes, bolhátlan ágyadon nem is várat magára túlzottan sokat az álom, s sikeresen ki is pihenheted magad egészen hajnalig, amikor is nagy recsegés ropogásra ébredsz: Az ágy alattad nemes egyszerűséggel összerogy, s a hulladékfa és dunyha közepén úgy fekszel most, mint valamilyen tojó a fészkében. Ha ez nem lenne elég, rettenetes félelem lesz rajtad úrrá annak ellenére, hogy abszolút semmi veszélyt nem jelenet jelenleg rád a környezet... Füled nem sokára egy sikoly csapja meg, melyet nem is olyan sokára kicsapódó ajtók zaja kísér. Érdekes estének tűnik ez a mai, nemde? 

Ashor: Bölcsen úgy döntesz, hogy nem balhézol tovább. Nagyon helyesen teszed, ugyanis ha itt pattogásnak ereszted magad, jó eséllyel nem csak némi kocsmai bunyó venné kezdetét. Spiritualitásoddal szoros kapcsolatban vagy, sámánként próbálod megkeresni az erő forrását, ám semmit sem érzel, ha legjobban definiálni kéne az egészet, olyan, mintha valamilyen gyenge pára lepné be a helyet, s nem lehet sehova se összepontosítani az epicentrumát, mert mindenfele csak a halvány nyirkosságot érzed, de magát a forrást nem. Irány hát egyenesen a szobád, ennek leírását megkapod majd a hozzászólás végén. Innen, hogy mit teszel számomra éppen mindegy, alszol, nem alszol teljesen lényegtelen. Annyi biztos csak, hogy egy bizonyos ponton hajnaltájt egy furcsa érzés lesz rajtad úrrá, s véletlenül se tudod pontosan kitapintani, hogy mi is ez. Nem éhség, nem fájdalom s egészen biztos, hogy nem boldogság. Félelem talán? Ki tudja, végül is kit érdekel, nem akadályoz semmiben. Pár perccel később e mellé párosul egy szorító görcs is a gyomrodban: A tested olyan jeleket küld irányodban, amiket nem nagyon ismertél eddig, s erősen utalnak arra, hogy komoly veszély fenyegethet rád. Így telik egy kevés idő még el, egészen addig, hogy egy rikoltó sikoltás hangja meg nem üti a füled, s mellé valamilyen egészen furcsa recsegés-ropogás. Talán jó lenne ránézni, hogy mi is folyik itt, nemde? 

Szoba leírás: A szobák egyszerűek, s bár semmiféle felesleges cicomát vagy bútort nem tartalmaznak, mégis kellemesen kényelmesek. A födet parketta takarja, az ágy mellett pedig egy kicsiny, valamilyen durva anyagból szőtt szőnyeg található. Emellett akad még egy falnak döntött asztal, két egyszerű szék, s egy lavór amibe az ember a dolgát végezheti. A falak hasonlóan minimalisták, bár az ágy felett egy polcsor van felszögelve, ahova mindenféle csecsebecsék vagy ruhák mehetnek, ha éppen van ilyenje az utazónak. Az ágyak meglepő módon valamilyen textillel vannak töltve s nem pedig szalmával, aminek köszönhetően nem tetvesek vagy bolhásak. A pokróc tiszta, némiképp durva az anyaga, de kellőképpen meleg.

A jövevény úgy dönt, nem érdemes tovább ütni a vasat: ez valamelyest enyhít a kezdődő ingerültségemen, mert nem szívesen tűztem volna össze senkivel jelenleg. Egyszerűen csak pihenni akartam, és ezt, úgy látszik, megkapom ma este - a békés hangulat visszatér, még ha a maga megmagyarázhatatlanul furcsa felhangjával is, és én zavartalanul fejezem be a vacsorámat, meglehetősen gyorsan.
Nem tudom, hogyan, de a fogadó kellemes légköre hamar átmelegít tetőtől talpig - olyan hirtelen álmosodom el, hogy nem sok híja van, hogy a fürdőmben érjen az álom. Az utolsó éber perceimet arra áldozom, hogy elnyúljak az ágyon, amúgy hasmánt, ahogy elsőre érem: megmozdulni sincs érkezésem, és már alszom is.

Zavaros, értelmetlen álomból ébredek hajnalban, de ahelyett, hogy az ilyenkor szokásos módon az éjjeliszekrényen álló pohár után tapogatóznék leragadt szemmel, furcsán éber leszek azonnal. Riadtan ülök fel, az ágy támlájához simulva a hátammal: elsőre a szoba is idegennek hat, mielőtt belém nyilallna, hogy csak a fogadó az.
Jobban mondva, a fogadó is.
Az egyik legrosszabb fajta fejfájás gyötör - lehunyom a szemem, hogy enyhüljön valamelyest, de teljesen hiába. Valami nagyon nem tetszik, a fülemet hegyezem... a durva zúgás az, ami először megmozdít, és már kapkodva rángatom magamra a zekémet, fél lábbal a csizmámban, amikor a sikoly is felhangzik.
Elfojtok egy félig dühös, félig ijedt szitkozódást - nem szabadott volna ilyen mélyen aludnom! -, de nincs időm szigorúnak lenni: útközben rántom magamra a fegyverövemet is, s csak úgy kócosan, sarkantyú és kesztyű nélkül rontok ki a folyosóra: gyors helyzetfelmérés következik, mert a lábam már indulna a hang irányába.

Igazán örülök, hogy a kint tomboló fagyos időjárásból itt benn semmi nem érezhető, sőt igen csak vidám a hangulat a fogadóban és aminek vendégei között észrevétlen húzhatom meg magam egy csendes sarokban, ahol a furcsa halételt is elkölthetem, majd lassan eliszogatva a korsó italomat jóleső zsibbadtsággal tellek el. A gondolataim is kezdenek el-elkalandozni, miközben hol egyik, hol másik társaságra esik a figyelmem, de se munkáról, se a közelben esetleg található harcokról nem esik szó, így hamar elunom magam.
Éppen eléggé kimerültem ahhoz az úton, hogy ne legyen vonzó az ágy a szobámban, arról meg ráérek majd érdeklődni holnap a fogadósnál hogy kihez is lenne érdemes elköteleznem majd magam.
Általában, rossz tapasztalatok és már a megszokás miatt is, csak a fegyvereimtől és a csizmáimtól szabadulok meg, amiket az egyik székre helyezem, meg persze a meleg felső ruhától, de ingben és nadrágban vetem végig magam a derékaljon, ami meglepően tiszta és kényelmes
A gyertyát nem koppintom el az asztalon, a rövidülő szárát elnézve már úgy sem ég sokáig.
A takarót magamra húzva szemezek még a sarokban lévő pókhálóval egy darabig, aztán összegömbölyödve pilledek el és adom át magam a gondtalan álomnak……………….
Egészen addig, míg valami ösztönös, az szakmámból adódó éberség fel nem riaszt az első reccsenő hangra, de mire felugranék már nyekkenek is a földön meglepetten a takaróba gabalyodva.
Talán még jót is nevetnék a bosszúság mellett a dolgon, hogy ez pont velem történik meg, mikor a szívem hirtelen összeszorul, és tágra nyíló szemekkel kapom tekintetem körbe a szobába, mi lehet az ami riadóztatja érzékszerveimet, milyen életveszély fenyeget, de a szobában semmi sem mozdul……egyedül vagyok.
Kapkodva veszem a levegőt és megtörlöm verejtékező homlokom, mikor íjhúrként megfeszülő idegekkel, szinte felpattanok a levegőbe a felcsapó sikoly hallatán.
Rutinos sietséggel ugrom a csizmámba, de azon kívül nem kapok magamra semmit, csak meztelen karddal a kezemben rohanok ki, egy lazára fűzött ingben, bár a csapódó ajtókat figyelembe véve nem én vagyok az egyetlen vendég, aki erre így reagált.
Elég kétségbeesettnek hallatszódott a kiáltás, de nem hallottam jól merről jött, így a folyosóra érve, azon igyekeztem, hogy a fogadó vendégterébe jussak, ahol talán több is kiderül.

Amelia és Norven: Bármiféle probléma nélkül sikeresen kiérnetek az alsó kocsmaterembe, ami immáron egészen megtelt a fogadóban megszálló közel 15-20 emberes tömeggel. Riadt, zajos gyülekezővel állnak az egyik rögtön a teremből nyíló zárt ajtó előtt, s nem nagyon tudják, hogy mit is kéne tenniük. 
- Mi az isten nyila volt ez?
- Fogalmam sincs, csak egy sikolyt hallottam, meg valami nyikorgást. 
- Az isten áldja meg, hogy az ember nem aludhat egy jót egy ilyen hideg éjszakán. 
A recsegő ropogó szitkozódások néha innen onnan felrepkednek, de a terem levegője ennek ellenére halk, s minden kimondott szó és megjegyzés úgy hangozik, mintha csak ezerrétegnyi jeget törne meg. Nem kell sok emberismeret ahhoz, hogy rájöjjetek mindenki rettenetesen be van szarva. Egy teremben több mint egy tucat felnőtt földműves, harcos, kereskedő, s pont úgy féltik bőrüket, mintha csak gyermekek lennének!
- Hol van a fogadós, kéne az ajtóhoz a kulcs! 
- Te ostoba, ez az ő szobája, azért nyílik egyenesen a terembe és nem a folyosóról.
- Anyád ostoba te rohadt kurafi, kettérepesztem a fejedet ha nem figyelsz a szádra!
- Azt megnézném te kis szarjankó! 
A pillanatnyi félelmet, az emberektől oly jellemző erőszak veszi át, s az ajtó előtt szinte verekedésig fajuló lökdösődés állna elő, ha egy fiatalabb legényke fel nem kiáltana.
- Az ajtó alja, te jó ég!
Eddig valóban nem volt különösebben feltűnő, de lassan egy vékonyka vérpatakocska kezd szivárogni a megtermett fenyőfa bejárat alól, s lassan, de elkezd terjengeni az a oly jól ismert fémes szag a terem ezen oldalán. 

Ashor: Lassú, megfontolt léptekkel hagyod el szobádat, s ahogy becsukod az ajtót, tapasztalhatod hogy szinte egyedül vagy, s a többiek már mind leléptek. Valamilyen zajongás is kisejlik az előtérből, ám nem sok időd van ezzel foglalkozni, ugyanis hirtelenjében egy kóvályogva feléd sétáló emberállatot pillantasz meg. Alkata veszélyesnek tűnik, pár centi híján szinte két méteres, s sebzett arca (Kettévágott ajka), illetve vastagon varkocsba kötött szakálla azt sejteti, hogy tapasztalt harcos lehet. A fentiek ellenére viszont képére valamilyen hideg rémület fagyott, s szájából a nyár lassan csurog végig képén. Irányát nem vált, feléd lépked.
- Tye is játtyad tyestvér? 
Irányába csapsz fegyvereddel, a támadás hatására a botodon lévő penge mélyen belecsúszik az férfi vállába, ám még csak csontig se vagy képes bevágni, olyan vastagon szedett. Pillanatra könnyek rohanna szemébe össze, ám kezét válladra löki, s rád tehénkedik. Egészen ijesztőnek hat, de mégse tűnik úgy, mintha bántani akarna. Akárhogyan is, decibel helyett inkább deciliterrel lehet mérni a hangját, becsületesen összeköp közben. 
- Tyestvér... Játtyam suhanni... Olyan volt minty egy... egy... 
Pillanatra megdermed, majd rettegéssel teli szemekkel bámul rád, mintha tudnál segíteni neki.

Észre sem veszem, hogy minden lépéssel gyorsítok.
Kapkodva ledübörgök a falépcsőkön, hogy aztán élével könyököljem magam keresztül a feljáró aljáig érő izgatott vendégtömegen: félúton torpanok meg, távolról érzékelve a riadt duruzsolás töredékeit. Sietve mérem fel a környező arcokat: borostás férfiak, karikás szemű nők, északiak és utazók mind-mind egyformán sápadtnak tűnnek, kialvatlanságuk sekély barázdákat rajzol az arcukra - leginkább azonban ijedten festenek.
Néhányan fegyvert markolnak tanácstalanul, egy kard mégis felkelti a figyelmem: a markolatát nem más fogja, mint a fővárosi fogadó pimasz kötekedője. Ezer közül is ráismernék, alig néhány yardra áll tőlem: ugyanolyan frissen ébredettnek és rémültnek tűnik, ahogy mindenki más.

Megszólítanám, ha nem hasítana az emelkedő zsivajba egy fiatal hang - ahogy mindenki, én magam is gondolkodás nélkül fordulok az ajtó felé. Valaki a tolakodásban oldalba taszít jobb felől; önkéntelenül lökök vissza ingerülten, aztán félrerántom az előttem ácsorgót, hogy rendesen lássak. Nincs nehéz dolgom: a tömeg magától mozdul meg fürgén elfelé, s már a súlyos szag elég hozzá, hogy ne lepődjek meg az ajtórésen átszivárgó vér látványán.
Mennyi vér! Olyan friss és olyan rengeteg, hogy sötét sűrűsége ellenére is felhabzik a küszöbön.
- Hátra! - kiáltok rá az első ácsorgóra, akit érek. - Félre az utamból! Kifelé!
A kardmarkolatom után kapva tolakszom előre; zilált, félrefűzött ingem meg a nadrágom dereka között érzem az oldalamnak nyomódó fegyveröv hidegét. Hirtelen torpanok meg, ha a tömeg első sorába értem: tudom, hogy az én dolgom volna, hogy kinyissam az ajtót, mégsem tudom megállni, hogy először ne bámuljak rá meredten pár szívdobbanásnyi ideig.

Nem kell messzire mennem, hiszen a nagyterembe vezető folyosó végén azonnal meglátom az fényeket és a tömeget. Valószínűleg mindenkit felriasztott a sikoltás, amin nem is csodálkozom, mert elég vérfagyasztó volt, főleg békés életvitelhez szokottak számára, mert még nekem is lúdbőrös volt a bőröm tőle.
A fel-felhangzó szavakból hamar nyilvánvalóvá vált, hogy melyik ajtó körül tömörülnek és így én is afelé igyekszem, ügyesen kígyózva a rémült, mit sem tudó, de minden kezük ügyébe kerülő, fegyvernek használható tárggyal felvértezett emberek között, míg meg nem látok felvillanni egy arcot, ami sokáig felriasztott egy időben álmomból, amikor repedt bordáim és egyéb zúzódásaim fájdalma felébresztett éjszakánként. Soha nem téveszteném el! Egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk és tudom, hogy ő is megismert, hiszen látom megvillanni a szemében.
Egy pillanatra megtorpanok, hogy mi is lenne a célravezető, egy töredék másodpercre elönt a méreg, de azon nyomban el is tűnik, ahogy meghallom a rémült kiáltást és a sötét, nyomasztó érzés ismét belopakodik a gyomromba.
Nem kell nagyon tülekednem, hogy előrébb kerüljek és megtudjam mi a döbbenet tárgya, hiszen a tömeg egyöntetűen hőköl és hátrál, így hamarosan ott találom magam az inkvizítor mellett, aki körül rajtam kívül nem is marad senki, a vendégek mind a falig vonultak vissza, meredt szemüket a növekvő vértócsára szegezve.
- Mire vár atyám? Be kell menni! Most! – igyekszem lerázni magamról a zsibbasztó félelmet, ami biztosan nem a vér látványától és még csak nem is a sikolytól van, de talán, ha megmozdulok végre, akkor megszabadulhatok tőle.
Kezem megszorul a kardomon és most nem foglalkozom az inkvizítor iránti ellenszenvemmel, csak a csukott ajtóval, amit felé kinyújtom a kezem, hogy kinyissam, a velem tart, ha nem.
Ha nem sikerül kinyitni, akkor egy jó nagyot rúgok bele, hátha ez segít.

Nyugodtan, de harcra készen lépek ki az ajtón, és nézek körül a folyosón. Alig csukom ám be az ajtót, megpillantom a felém közeledő alakot. Igazi monstrum és látszólag pont felém tart, ám mielőtt teljesen elérhetett volna, könyörtelenül lesújtok rá. Pengém a férfi húsába hatol, de hamar meg is áll izmos karjába. Bár úgy tűnt elég fájdalmat okoztam neki, mégse törődött túl sokáig vele, hanem megragadta a vállaim, és szinte telenyálazott, miközben próbált hozzám beszélni. Én eközben próbáltam kiszakadni a szorításából, de ő nem engedett. Még próbált mondani valamit, de nem érdekelt már. Egyetlen mozdulattal előhívtam a csontvázamat mögüle, aki a szíve felé szúrt kardjával. Ha elengedett megpróbáltam kirántani a fegyveremet a vállából, hogy utána a torkába szúrjam azt. Ha sikerült megölnöm a pengémről a vért a ruhájába törölve indulok tova arra felé, amelyről a legnagyobb zajforrás jön. A ruhámat borító esetleges vérfoltokról tudomást sem veszek, ha valakinek nem tetszik, próbálja meg számon kérni rajtam. Sok sikerült hozzá.

Norven és Amelia: Dúródásotok egy kissé elhalkítja a feszengést, a tény, hogy akad még olyan aki képes hidegvérrel megközelíteni a problémát mégis nyugtató, ha nem is túlzó mértékben. Amelia, hát úgy döntesz, hogy te leszel az, aki kinyitja Pandóra szelencéjét. A kilincs fogdosása persze felesleges próbálkozás, a rúgás már nem annyira. Ugyan kissé megrándul lábad az akciótól, a recsegés ropogás egyértelműen tudtodra adja, hogy kitört a zár a falból. Mindössze egy kis taszításra van szüksége már, amit bármelyikőtök elvégezhet. Kitárulva valami olyasmi tárul a szemetek elé, amit egészen nehéz felfogni emberi ésszel: A szoba merő definíciója megkérdőjelezhető, szegény kis kinézete felismerhetetlenségig roncsolódott, s szanaszét törve minden amit látni lehet bent. Ez persze közel se okozna magába bármilyen reakciót, de a köret mellé kellemes főfogás is várható.
- Te jó isten...
Mögületek hányás hangja zeng fel, nem is nagyon van okotok megkérdőjelezni a miértet. A kis helyiség majdnem egészét vér, belsőségek, haj, s a hús ripityára tört csonttal való keveredésének masszája borítja. A puszta jelenet groteszksége olyan mértékekig hajlik, hogy ha meg szeretnétek állapítani hogy kié is a holttest, jó eséllyel keresgélni kéne a szétszakadt arc maradványa után, ehhez pedig sejtésem szerint nem sok kedvetek van... Had ne mondjam,  a látvány senki lelki világának nem nagyon tehet jót.

Ashor: Parancsodra egy csontváz terem az idegen mögé, s menten belemártja kardját a mellkasába. A fájdalomtól felnyög a szerencsétlen egyén, ám erős keze nem enged, sőt ha lehet még jobban rászorít válladra, s habár nem okoz kárt benne pokolian fáj. Mindeközben súlyos keze megröppen, és irgalmatlan erővel arcodba csapódik. Érzed, ahogy orrodban a porcok össze-vissza törnek, s úgy sejted nem sok kellett volna ahhoz, hogy nemes egyszerűséggel betörje a fejed is ugyanezen mozdulattal... A haláltusának viszont itt vége, szekrénnyi teste rád dől, közben vér deciliterjei rohannak mohón rád és ruhádra. A testet (gondolom?) félrelököd, majd fáradtan bevonszolod magad a főterembe, ahol már gyülekeznek az emberek. Egyenlőre semmilyen figyelmet nem kapsz, mindenki sokkos állapotban bámul be egy nem rég kinyitott ajtón. Orrod rohadt mód vérzik, nehezíti a lélegzetvételt.

Ha nem rivallnék rájuk, akkor is eltisztulnának az utamból: én magam is élénken fürkészem a küszöbön átfolyó vért, amely lassan tócsába gyűlik a padlón. Mi történhetett odabent? Mit sem hallani az izgatott, rémült zsivajtól, de valamiért az az érzésem, akármi is történt az ajtó túloldalán, mostanra alighanem véget ért.
Rossz véget.

- Mire vár, atyám? Be kell menni! Most! – kiált rám a kölyök, aki időközben úgyszintén átkönyökölte magát a tömegen s most mellettem áll, kivont karddal. A hangja néhány regiszterrel magasabb, mint amire emlékszem tőle, és nem vagyok benne biztos, hogy akár én magam ugyanúgy hangzanék jelen körülmények közt, mint megszoktam... Megtorpanok, hozzá képest hátra és bal felé, hogy ne legyünk egymásnak útban, amikor kinyílik az ajtó.
Az ajtó pedig, ha nem is könnyen, de tényleg kinyílik.
Lehunyt szemmel fordítom el a fejem szinte azonnal, de már késő: egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy a látvány nagy része befurakodjék a fejembe, s iszonyatos vízió formájában megragadjon, alighanem örökre.
Keresztet vetek.
Aztán kelletlenül visszafordulok a szoba felé.

Láttam már mészárszéket, amely emberségesebben festett.
Negyvenkét év alatt volt szerencsém csatatérhez, kínzáshoz, orgyilkossághoz és az erőszak legtöbb formájához, ez itt mégis letaglóz: olyasféle bestiális durvaság árad a látványból, hogy az minden szál szőrt égnek állít rajtam. Ezt az embert
(az ég szerelmére, egyedül volt egyáltalán?)
nem egyszerűen széttépték: inkább úgy fest, mintha szétrágták volna, és ez a gondolat a helyiség tömény szagával együtt engem is gyomorszájon vág egy kissé.
Oldalra pillantok gyorsan, a lányra, aki Evának nevezte magát korábban: a köztünk lezajlott fővárosi jelenetről nemes egyszerűséggel megfeledkezem e pillanatban. Egyszerűen csak követem az ösztöneimet.
'Láttál már ilyet valaha?', kérdezik a vonásaim.
- Kinek a szobája ez? - kérdezi a hangom. Hallottam ugyan, amit az előbb kiáltoztak, mégsem akarózik azonnal elhinni.

A vér látványa nem dermeszt meg, hiszen akkor már rég halott lennék, sőt inkább tettekre sarkall és éppen ezért kiáltok rá az inkvizítorra, mert annak arcán látom az elbizonytalanodást, még ha furcsa is lenne egy ilyen foglalkozást űző paptól, ha nem bírná a vér látványát, bár valószínűleg nem erről van szó. Még bennem is dolgozik a hirtelen ébredés kábasága és a zsigeri félelem, amelynek okára igyekszem rájönni és amit tudom, hogy most a háttérbe kell szorítani, mielőtt a bambuló és reszkető nép a hátunk mögött pánikba kezdene esni.
Ezért veszem a kezembe a kezdeményezést és mikor nem nyílik az ajtó magától, megoldom egy rúgással. A lábam belesajdul, de a zár enged és az ajtó kivágódik, minket meg telibe kap a látvány.
Már a szagokból tudom, hogy sok jóra nem számíthatunk és a süket csöndből, ami a sikoltás és az ajtó előtt ácsorgás során üli meg a szobát, de ami fogad, azt semmi nem múlhatja felül.
Vér, húscafatok, agyvelődarabok és bútorroncsok terítik be az egész szobát, mintha valaki darálóval ment volna végig és amit ért azt bedarálta volna és kiköpte volna.
Hallom, ahogy a hátam mögött elakadnak a lélegzetek, aztán öklendező hangok kíséretében szakadnak ki újból.
Nem tudom elszakítani a szemem a látványtól, bár az én gyomrom is megemelkedik, de valami csoda folytán sikerül nagy nyeldekléssel a tartalmát a helyén tartanom, bár az összes vér kiszalad az arcomból és érzem, ahogy kiver a víz.
- Mi………mi az ……..ördög….történt itt? – nyögöm ki, amikor megérzem az atya rám függesztett, hitetlenkedő tekintetét és megrázom a fejem hangtalan kérdésére. – Úgy hallottam a fogadósé, de……..tudja valaki, hogy egyedül lakott-e itt? – kérdezek én is, mert egyszerűen nem lehet megállapítani, hogy ki vagy kik lehettek valamikor benn.
Minden esetre reméltem, hogy egyedül.
Kardommal nyitom ki sarkig az ajtót, miközben próbálom felmérni a benti helyzetet és, hogy van-e még ott valaki, hiszen ha csak tényleg nem maga a sátán járt itt, akkor ezt okoznia kellett valakinek. Ösztöneim hangos riadót fújnak és ez segít figyelmen kívül hagyni azt, hogy legszívesebben én is elhánynám magam.
Az ajtóban állok, vagyis egy kicsit oldalra lépve, hogy átlássam a szobát, de nem képek be, valahogy nem kívánkozok belelépni a földön terjengő egyvelegbe.

A csontváz megtette a dolgát, és mielőtt a fickó reagálhatott volna a penge utat talált a mellkasába. A penge a szívébe mart, de ahelyett hogy szimplán összeesett volna, és meghalna, inkább úgy döntött nem hagyja magát olyan könnyen, és ellentámadásba lendült. Kezeimet már emeltem is volna védekezésre, ám a karjai szilárdan szorították a vállam, így igen csekélyke ellenállást tudtam csak felmutatni. Ennek köszönhetően viszont kaptam egy olyan maflást, amivel akkor is a földre kerültem volna, ha ez a melák nem tepert volna le holtában. Alig borult rám, a bennem fortyogó harag miatt, már kezdtem is rugdalni a hullát, meg ráncigálni, hogy minél előbb lerángathassam magamról. Végül a testet is sikerül legörgetnem magamról, de ahogy feltápászkodok, csak morgok, és elindulok az zajok forrása felé. Hiába a véres ruha, a törött orr, mindössze csak az orromat markolásztam, és ha valaki megpróbált az utamba állni, azt dühöngve tessékeltem el az útból. Nem épp abban az állapotban voltam idegileg. Ha esetleg eljutnák az ajtóig, nagy pillanatok egyike válik valóra… lesokkolt a látvány. Bár csak egy pillanatig, de a véres cafatok, és a látható szadizmus egy kicsit engem is elriasztott… míg végül agyam fel nem fogta a helyzetet, és el nem mosolyodok.
- Ez nem semmi. Vajon mi lehet, ami ezt csinálta? – kérdezem lábammal arrébb taszigálva egy fecnit – Ezért már érdemes volt megszállnom itt… Hehe… - mormogom egy kicsit azért feszültebb hangban.

Éééés a szálak egybefonódnak: 

* A levegő megfagy a teremben, majdnem könyökölni lehet a csöndre ami rátelepedett a korábban tapasztalt zajos mulatozásra. Halál, zárt ajtós gyilkosság, s a gyomorsav maró szaga... Ellenállhatatlan három az egyben, ami mindig emlékezteti az embert arra, hogy mennyire is kellemes tud lenni néha a hétköznapok szürkesége, a mostani vörös káosz helyett.
- A feleségével...
- Uram atyám... Csukd be, csukd be azonnal! 
- A teremtő áldja a lelküket, mert más nem maradt belőlük...
* A tanácstalanság csakúgy tapintható, mint a feszültség, s talán efféle lusta ütemben haladna a történt dolgok feldolgozása tovább, ha te, Ashor, be nem lépnél a tömeg közepébe, vértől csöpögő ruháddal, veres fegyvereddel s lehengerlő modoroddal. Érkeztedre azonnal érzed a mögötted összesúgó embereket, s ahogy lábad egy fecnit ér, könnyeden tovább gurítod azt, amire is a forrongás azonnali hangoztatott hőbörgésbe fordul, lincshangulat lóg a levegőben. 
- Tiszteld meg a holtakat te paprikajancsi!
- Csupa vér vagy, MIT TETTÉL?!
- Többen is meghaltak?! 
* Ha eddig nem lett volna egészen jó a móka, immáron az általános eltévelyedés további agresszióba fordul, s érezhetően a nekromanta ellen fordul a tömeg. Ajánlott lesz tenned valamit, mert lassan nem csak a tekintetek fognak feléd villogni, ha nem magyarázod meg a helyzetet.

A fogadós!
Alig pár órája láttam a férfit, nagyon is elevennek: belőlem hármat is kitett volna, a felkarja akár a combom, mostanra mégsem maradt belőle több, mint egy halom maszatosan csillogó, cafatokra szakadt hús.
Megvan-e egyáltalán az egész? Vagy valamennyi hiányzik...?
A gyomrom figyelmeztetően megrezdül, így inkább Evára nézek - ismerős iszonyatot látok tükröződni a vonásain. Csupasz kardjával most beljebb löki az ajtót - nedves, visszataszítóan halk csusszanás kíséretében tárul fel még több az elborzasztó látványból, és én egy pillanatig megbabonázva figyelem a rettenetes káoszt.
A felesége is itt volna? Lehetetlen megállapítani, még a maradványok mennyiségéből is. Ugyanúgy lehetett egyedül a férfi, mint harmadmagával.
De mi történt?

Megrezdül a rémült sokaság - esti cimborám lép a helyiségbe, s az ismerős ellenszenv, amelyet az első perctől fogva érzek iránta, ismét elönt. Gyanakodva mérem végig, friss vér borítja, teljesen szemből, mintha képen löttyintették volna egy vérrel teli teknőből. A képén végigcsorgó maradványok kétségkívül frissebbek, mint a szoba tartalma, s kevesebb hús is keveredik belé; mindez azonban még nem ad magyarázatot semmire.
Nekem legalábbis.
Az eddig reszketeg nyáj hirtelen tépőfogakat növeszt ellenben; úgy fordulnak egy emberként a jövevény felé, mintha ezzel elterelhetnék a gondolataikat a hátuk mögé kerülő jelenetről. Összehúzott szemmel nézek el a fejek és vállak felett, egyenesen a véres látogatóra: nem tudom hová tenni, de van benne valami hátborzongatóan ismerős.
- Tudod talán, mi történt?

- A feleségével……
Nem, nem ezt a választ szerettem volna hallani. Sőt azt is jónéven vettem volna, ha a fogadós hirtelen megjelenik valahol mögöttünk és azt mondja, hogy csak valami állatnak a vére és csak szórakozott egy jót a kárunkra.
Na, persze ez minden valószínűség szerint soha nem jutna eszébe, ahogy nekem is csak most kínomban, hogy valami más, valami kevésbé brutális magyarázatot találjak, egy kibúvót, ami okot adna rá, hogy hátat fordítva ennek a mészárszéknek visszamehessek a „normális” életemhez.
Most nem számít, hogy rühellem a mellettem álló inkvizítort, talán még ő az egyetlen itt a hátunk mögött suttogó, rémült népek közül, akire józan gondolkodásban lehet számítani, bár láthatóan ő is irtózva szemléli a látványt, ahogy az ajtót teljesen kinyitva, mind jobban feltárul a szoba.
Persze, szívesen becsuknám, ahogy hátulról tanácsolják, de azzal már elkéstünk és jobb, ha kiderítjük mi okozhatta ezt, mielőtt más szobákban is hasonló történne.
Ekkor zajt hallok és a nem régen még tülekedő, de most a szobától jó nagy távolságot tartó emberek között megjelenik egy férfi, aki mintha csak végszóra érkezne, csurom egy vér és még nem is a kellő megrökönyödéssel kezeli a helyzetet, sőt mintha még „szórakoztatná” is.
Visszább lépek az ajtóból és az idegen felé fordulok, mert nem tudni, hogy mi történt vele, bár az a vér rajta egészen frissnek tűnik és egy része az orrából ered, viszont érezhető, ahogy a felzaklatott nép hangulata ellene fordul, mert a félelmüket le kell vezetni valahol.
- És miért vagy véres? Talán téged is megtámadott valami? – próbáltam kicsit elterelni a kezdődő lincshangulatot, hiszen lehet, tényleg ez a legkézenfekvőbb dolog.

A jövevény úgy fest, mint aki kedvét leli a mészárlásban és én már nem egy ilyet láttam - foglárok, hóhérok, egyszerű hentesek, de még zsoldosok közt is botolhat effélébe az ember. Egy közös van bennük: mind taszítóak. Úgy veszik el az ember étvágyát, ahogy a vacsorájában felbukkanó pajorok tennék.
Most egyébként sem korgott a gyomrom, de a fiatalember arckifejezése láttán amúgy is kelletlen, lenéző horkanást hallatnék: a véleményem egyáltalán nem változik attól, hogy köztünk átlépve bokáig gázol a ragacsos padlón elterülő masszába.
- Ha még egyszer valaki megszólal, zavarva engem, azt kinyírom, mint azt a balfaszt, aki nekem esett a folyosón.
Úgy halad át a küszöbön, mint aki valamiféle hívásnak enged, s az ajtót maga mögött hátra sem nézve vágja be.
Majdhogynem tánclépésben moccanok egylábnyit oldalra, hogy a felénk eső oldalon rekedt mocsok szabadon szétfröccsenhessen a porban.
- Nesze. Bármelyikőtök is kérte, most már be van csukva az ajtó - hallatszik a hangja és én ezzel hátat is fordítok: ha a zsebébe gyűrné a fogadós maradványait vagy éppen henteregni óhajt, amíg odabent még párolog a friss hús jellegzetes melege, ugyan tegye.
Egyértelmű, hogy nem ő ölte meg a férfit. Márpedig ha nem ő volt, akkor veszedelmesen fogy az időnk.

- Körülnézek odakint - szólok, jobb híján a boszorkánykölyöknek: egyes-egyedül ő nem dermedt mozdulatlanná a félelemtől, még ha az arcából ki is futott az összes szín. Nyugtalanul kiélesedett érzékekkel tárom ki a főbejáratot: azonnal belém mar az odakint tomboló fagy. Felpillantok röviden, hogy lássam, van-e esélyem tiszta egű, holdfényes éjszakára vagy vakon kell botladoznom.