[Aréna] Umbra móka

Ahhoz képest, hogy milyen bajban lehet pillanatok múlva, a férfi igazán higgadtan, mondhatni pimaszul flegmán kezeli a helyzetet, sőt, mint aki teljesen biztos benne, hogy kezelni is tudja majd, szimplán megfenyeget mindenkit, bár egyúttal a kérdésemre is választ ad.
~ Tehát megtámadta valaki a folyosón? ~
Azt azonban kétlem, hogy ugyan az lett volna, aki a fogadóssal, vagy feleségével végzett, mivel akkor nem csak véres lenne.
Azonban nem sok időt hagy ismeretlen és az ostobaságig bátornak mondható barátunk, mert szinte megállás nélkül sétál be a vérontással szennyezett szobába, majd az orrunkra csapja az ajtót.
- Nagyképű barom! – morgom felszisszenve, de legalább olyan gyorsan félrepattanva, mint ahogy Norven atya mozdul.
Én sem szeretném, ha az ajtó alatt kiszivárgó trutyiból rám is jutna.
- Sok szerencsét, ha a maradványokon kívül másba is belebotlanál! – teszem hozzá.
Ahogy az inkvizítor arcár elnézem, nem sokban térhet el a véleménye az enyémtől a fickót tekintve.
- Az a vér friss volt és nem volta a férfin …..más is. – emelem a tekintetem a feldúlt vendégekre. – Jobb lenne, ha mindenki leülne valahová, de együtt maradna, míg ki nem derül mi folyik itt. – teszem hozzá, hogy lenyugtassam a kedélyeket, mert a pánik senkinek nem használna. – Hmmm…….jobb, ha elkísérem……atyám. – szólalok meg némi habozás után. – Azt hiszem talán az ablakoknál kéne kezdeni, de nem ártana egy kabátot magunkra kapni, meg talán egy fáklya sem. – rázkódok meg, ahogy a nyitott ajtón beáramlik a fagyos hideg.
Ha megvár, akkor magamra kapom a bundás bőrzekémet és a folyosóról egy fáklyát és már indulhatunk is.

Amy és Norven: A renegát nekromágus mocorgására a tömeg egy pillanatra összecsődül, s sejthető, hogy nem sok ideje van Ashornak menekülnie, valahogy mégis sikerül neki. Az ajtó bezárul, lincselés így egyenlőre megúszva, s őszintén senkinek sincsen semmi kedves újra kitárni a pokolba vezető utat, így ha csak egy pillanatra is, de megül a béke.
- Mi legyen mos? 
- Halvány fogalmam sincs, azt se tudom mi tehette ezt... Valakinek van valami ötlete? 
* A kérdésekre csak csönd a válasz, a kialakult helyzetben pedig úgy döntötök hogy ideje kikémlelni. A döntés logikus, nem is meglepő, hogy érdekel titeket a kijutás, s mivelhogy nincs is olyan rettenetesen messze a célpont pár pillanat alatt ott is teremtek az ajtó előtt, amit természetesen meg is próbáltok kitárni. Legnagyobb meglepetésetekre az mintha zárva lenne, de mégsem igazán ez a furcsa, hanem hogy nemes egyszerűséggel úgy tűnik, mintha meg se moccanna a mozdulatotokra, ami azért még egy zárt ajtótól se megszokott. Mit tesztek hát? 

Ashor: Egyenlőre megúszod a galibát, bár a csontdárda amit odaemelsz az ajtó mögé biztos nem fogná meg a horda egy-egy részét, de ha mást nem is, azt biza sikerül elérned, hogy ha már végre bezárult az ajtó, ne akarjanak ismét bejönni. Szent most a béke, húgy-szar és vér keveredett elegyében fürdőztetheted tompa érzékeidet, s kiélvezheted ezen elegy adott csodálatos érzéseket. Jó nem? Akárhogyan is, keresgélni próbálsz valami gyanús dolog után, ám ez vártnál jóval nehezebben megy, ugyanis... valljuk be, minden tiszta vér, az egész szoba olyan, mintha bensőségekkel lenne kifestve... és van is. ( Puszta felépítését tekintve egyébként ott van előtted az össze-vissza tört ágy, s nagyjából ez is tölti be a tér nagyját. Található még egy asztal, s egy komód is a szobában tőled jobbra, balra pedig egy nagyobb lavór, ami valószínűleg kád lehetne. Az alvóalkalmatosság mellett akad még egy ajtó) A mágikus érzékelés se túlzottan járható út, ugyanazon furcsa ködös gonoszt érzékeled, amit eddig is, de emellett mintha itt az eddigieknél is kicsit sötétebb lenne, ha nem is tudod feltétlenül, hogy miért.

- Az a vér friss volt és nem volta a férfin …..más is. – fordul meg Eva Freiheit, hangját felemelve, hogy a zaklatott közönség mind hallhassa. – Jobb lenne, ha mindenki leülne valahová, de együtt maradna, míg ki nem derül, mi folyik itt.
Az összeverődött embercsapat, ahogy az már lenni szokott, hálásan fogadja a felülről érkező utasítást: akárki, aki hidegvérénél van, a felettesüknek számít e percben, nekem azonban semmi kedvem szárazdajkát játszani. Nem, amíg az a valaki... az a valami is itt ólálkodik.
– Hmmm…….jobb, ha elkísérem……atyám. – csendül fel a kölyök hangja, veszítve egy árnyalatot a megfontoltságából; hallom, ahogy levegőt vesz a folytatáshoz, de a szavába vágok, mielőtt tovább mondhatná a magáét.

- Ne fáradj - jegyzem meg merev arccal, rohamosan hűlő tenyeremet az ajtó súlyos rézkilincsén nyugtatva. Érzem, ahogy a vér kifut az arcomból - mintha csomóba gyűlne a fő artériáim mentén, eltömítve azokat. A szívem furcsán megduzzad, ritmusa gyors galoppba vált; nem akarom észrevenni, mégsem tudom kizárni az agyamból az érzést, ahogy a hasamon és a térdemnél kiver a hideg veríték, az alkaromon pedig felmerednek a szőrszálak. - Ez az ajtó nem nyílik.
Szívdobbanásnyi időbe telik, amíg összeszedem magam és szembefordulok vele.
- Meg sem moccan. A logikus lépés megpróbálni az összes többi ajtót és ablakot. Az igazság azonban az, hogy azok sem fognak kinyílni. Esetleg tehetünk egy próbát.

Egyáltalán nem vagyok olyan magabiztos, mint amilyennek igyekszem mutatni magam, amikor egyrészt megpróbálom megállítani a lincs hangulatot, mert az semmin ne segít, másrészt megakadályozom, hogy kitörjön a pánik és mindenki százfelé rohanjon, még jobban összezavarva mindent, miközben az, aki vagy ami ezt művelte sikeresen elkönyvelheti győzelmét…..vagy további áldozatokat szed……
Hiába az ellenszenv, láthatóan csak az inkvizítorra lehet számítani most, főleg miután az az őrült fickó egész egyszerűen besétál a mészárszékbe és bezárja maga mögött az ajtót.
Az egyetlen épkézláb gondolat így az, amit a pap kínál, hogy nézzünk körül odakinn, ezért bár a hátamon feláll a szőr a kinti hideg és kiszámíthatatlan veszély gondolatára, annak sincs értelme, hogy valaki levadássza, amikor egyedül bóklászik kinn és akkor már senkire nem számíthatok.
Mikor félbeszakít, először azt hiszem rosszindulatból akar visszautasítani, de aztán befejezi és már látom, ahogy kezén megfeszülnek az izmok, ahogy az ajtóval küzd.
- Bezártak bennünket? – bukik ki belőlem, pedig ez egy teljesen felesleges kérdés, hiszen legalábbis az ajtó nyithatatlansága elég egyértelművé teszi a helyzetet.
Azért persze azonnal ellenőrzöm a dolgot és a helyiségben elérhető ablakoknál próbát teszek.
Ha bejön, amit az atya mond, érzem ahogy szinte rámerevedik a kardmarkolatra a kezem.
- Mi a fészkes fene folyik itt? – ismétlem szerintem magam és nézek kérdőn a férfira, mintha ő válaszolni tudna. – És érezte……..érzi maga is ezt a………~ félelmet ~ ……….fura érzést, ami belengi a helyet? – lépek vissza az atya mellé és kérdezem tőle halkan, menet közben kijavítva magam, mert nehéz beismerni, hogy a rettegés egyre jobban szorítja össze a gyomromat.

Az ajtót sikeresen elzártam, majd miután megvizsgáltam egy húsdarabot, megbizonyosodtam, hogy valóban egy emberekből álló trágya halom. Egyre inkább úgy voltam vele, hogy jó lesz kivizsgálnom részletesebben is a dolgokat, hisz nem lenne jó, ha véletlenül valami fölött átsiklanék nem, de bár? Arcomra alattomos vigyor ül ki, majd körbenézek a szobában. Látszólag bútorzat sokkalta jobb állapotban vannak, mint a tulajdonosaik, és mivel jószerével sértetlenek, így úgy vélem, nem volt túl hosszú dulakodás. A meditatív vizsgálódással, bár ismét kevés sikerrel járt, mert a gonosz aurán kívül nem éreztem semmi mást. Azonban… valamivel töményebb volt ez az aura, mint alapjáraton… ez csak két dolgot jelenthet. Vagy a tulajdonosa nem rejtegeti tovább az erőit, vagy sokkal közelebb vagyok a gócponthoz, mint eddig. Körbenézek a szobán, hátha találok valami fogódzott a támadó személyéről, ám ha nem találok semmit, a fegyveremet erősebben megmarkolva a másik ajtó felé indulok készen, hátha rám veti magát valami, mikor kinyitom azt. Bár óvatos vagyok, annyira felizgatott a jelenlévő gonosz aura, hogy nem nagyon törődtem az esetleges következményekkel.

/ Pörgessük fel skacok  /

Amy és Norven:

A nyugtató szavak tényleg jó hatással vannak a tömegre, s az emberek nagyja leül valahova egy-egy asztalhoz, s a habját vesztett félig töltött korsókat vízslatják, idegesen kopognak az asztalon, vagy megint más kényelmetlenül nevetve, humorizálva próbálja eloszlatni a kételyeket. Emellett persze nem is mindenki figyel az ösztönök hideg hangjára, s van, aki megindul ismét a saját kis rezidenciája felé, ahol talán a hűvös falnak vetett háttal próbálják megvárni a reggelt, mely nyilván igen vánszorogva fog érkezni. Az ablakok logikus döntésnek tűnnek, a pánikban az ember kényszeresen ragaszkodik a hideg metodikussághoz, ám így persze a páni félelem még inkább nyakba harap, ha kiderül, hogy immáron a józan ész se diktál igazán jól. A zárak vagy meg se mozdulnak, vagy helyben mozognak, s ha éppenséggel úgy döntötök, hogy bevágtok valamit ( Valahol egy jóember egy székkel megy neki), tapasztalhatjátok, hogy valami ördöngös anyagból lehet az üveg, mert nem hogy be nem törik, de éppenséggel még csak meg se moccan. Mintha csak acéllap lenne, ráadásul igen vastag is. 
- A Sátán műve lehet csakis... 

Lila: Körbenézel becsületesen, illetve az atrocitás jellegét is keresed, s úgy találod, hogy az ágy kivételéve minden helyén van, mert ugye az ripityára törve fekszik a földön, pont mintha csak egy hatalmas satuba lett volna fogva. Fegyveredbe görcsösen kapaszkodva indulsz meg a szoba másik ajtaja felé, ahonnan mintha valamilyen halk neszelést vélnél felfedezni. Ahogy közeledsz, egyre hangosodik, s sikerül felismerned, hogy egy gyermek halk szipogása lehet. Kinyitva egy raktárszoba szerűségre bukkanhatsz, mely bár tele van söröshordókkal és zsákokkal, lényegében mégis gyerekszoba lenne. Ennek jelét adja, hogy tárolókon elvétve filc anyagból durván összevarrt plüssállatok találhatóak, nyuszik, medvék, s kutyák. A terem közepén egy kicsiny ágyikó fekszik, rajta virághímzéses dunyhával, mely rendezetlen. Mit teszel hát?

- Bezártak bennünket? - hangzik fel a boszorkánykölyök hangja és én bólintok egyet ösztönösen, még azelőtt, hogy eszembe jutna, valószínűleg mással van elfoglalva. Minden erőmmel igyekszem elterelni a figyelmem a hátamon futkározó hidegről.
- Úgy tűnik.
Rezignáltan, a szörnyű bizonyosságba belefagyva nézem, ahogy megpróbálja az ablakokat, teljesen feleslegesen: a tekintetünk találkozik újfent utána, s ahogy egyszerre megmozdulnak a vendégek, mindenki másfelé, úgy lép vissza mellém a lány, halkabbra véve a hangját.
- Mi a fészkes fene folyik itt? - kérdezi tétován, alighanem azért, mert más még nem jutott eszébe. – És érezte... érzi maga is ezt a... fura érzést, ami belengi a helyet?
Gyanakodva, ugyanakkor elfehéredett arccal figyelem, ahogy az emberek felkászálódnak, s lassan ocsúdva csatlakoznak hozzánk a kiútkeresésben, csakoly eredménytelenül.
- Érzem.

Kár is volna tagadni, mert a szabadon hagyott kézfejem, a csuklóm, de még a nyakam is lúdbőrözik a kandalló lágy, barátságos melege ellenére, s érzem, hogy az ingem puha gyolcsvászna nedvesen tapad a mellkasomra.
Eva Freiheitre nézek, hogy válaszoljak neki, de felesleges - amit mondanék, megfogalmazzák helyettem pár lépéssel távolabb.
- A Sátán műve lehet csakis...

Semmi vigasztalót nem találok benne, hogy a máskor oly magabiztos és hatalmának tudatában lévő inkvizítor legalább annyira tanácstalan, mint én és sápatag arcából szavainál is biztosabban kitűnik, hogy hasonlók az érzései, mint nekem.
- Akkor van itt valami, amitől mindketten ezt érezzük. – vonom le halkan a konzekvenciát boldogtalanul.
Akármennyire is szorítja a félelem a gyomrom és futkározik a hideg a hátamon, az sem lenne jó, ha kitörne a pánik és a vendégek egymást taposva próbálnának kijutni, arról már nem is beszélve, hogy azt sem tudjuk odakinn mi várna minket, mert valaki vagy valami megakadályozza, hogy kijussunk.
Ez hamar kiderül, hiszen ahogy az ajtó, úgy az ablakok sem nyílnak, még akkor sem mikor valaki – szerencsére nem akad több követőre – egy nehéz székkel próbálja meg kitörni azt.
Hogy ebben valami természetfeletti hatalom van, nem mutatja jobban, mint, hogy a máskor rombolóan ható erő, most úgy pattan le a törékeny üvegről, mintha sziklatömb lenne.
- A Sátán műve lehet csakis...
Az egyház emberének a szemébe nézek és szinte látom, hogy egyetért a megjegyzéssel, ami valahonnan a vendégek közül érkezett.
- Ezek szerint csak egyfelé vezet az út………már, ha nem itt …..akarunk várni. – erre a valamire, de ezt már nem teszem hozzá, hisz az atya valószínűleg magától is kitalálja.
Jobb kezem a kardom nyelét szorongatja, míg ballal a fogadós szobájának most csukott ajtaja felé intek, ahol az a bárdolatlan fickó eltűnt.
Most először talán életemben, örülök, hogy az Úr szolgája is jelen van, mert ha ez tényleg valami pokolbéli lény, akkor karddal aligha legyőzhető.

A szoba különös, de többé-kevésbé épp volt, azt leszámítva, hogy az ágy romokban hever… meg persze az egész kóceráj is tele volt vérrel és belsőségekkel, de egy-egy dulakodásnál, mészárlásnál ez nem olyan ritka látvány. Az viszont, hogy az ágyon kívül szinte semmi sem sérült eléggé… abszurd. Lényegében elég hihetetlen, hogy egy ekkora trancsírozás közepette ne hagyjon nyomot a támadó akaratlanul is, kivétel, ha csak nem valamilyen mágikus robbanás okozta, de azt kétlem, ugyanis egy ilyen kaliberű robbanás, ami tényleg így szétveti az embert… hát… nem olyan halk, hogy tisztán halljuk tőle a sikolyt. Végül azonban az ajtóhoz érve füleltem kissé, mire egy gyermek hangját véltem felfedezni. Mormogok egy sort, de végül belépek a szobába, mely bár először csak egy egyszerű raktárnak tűnt, ám miután felfedeztem a bölcsőt, több apró plüssfigurát is felfedezek a helyiségben. Nyilvánvaló, hogy a gyerek még él, ugyanis pisszegése mindent elárul. Már emelném is a fegyverem a magasba, hogy befejezzem a… Valami munkáját, ám ekkor kezem megállt a mozdulat közben. Nem lenne jó, ha rám terelődne a gyanú. Kifejezetten nem zavart volna, de míg nem találom meg ezt a lényt, vagy embert nem akarok fölös időhúzásokat. És hát… eléggé feltűnő, ha egy széttrancsírozott helyiség után egy egyszerűen lefejezett csecsemő van. Így hát ciccegtem egy sort, majd egy újabb gyors körbenézés után elindulok kifelé, majd miután a csontdárdát is lehúztam vissza a föld alá, majd kilépve az ajtón ahol a többi rémült ember volt. Én azonban nem nagyon foglalkoztam velük, hanem elindultam visszafele, arra amerre a melákot öltem le. Persze, ha valaki megpróbál állítani csak annyit, mondok.
- Ha ennyire pofázni akarsz, akkor csitítsad le azt a kölyköt a raktárba, mert kiagyal.
Végül minden magyarázat nélkül tovább megyek még akkor is, ha találkoztam a tetemmel, hogy azután megkeressem mi rémíthette meg arrafele azt az alakot.

/ Jól van, akkor most olyat játszunk, hogy teszek egy hetes határidőt, s ha Lila nem tudja tartani, akkor le lesz zárva a játék, s kaptok egy marék Tp-t, meg egy kis anyag jutalmat. Elég ideig kinyúlt már, had pörögjön  /

Lila: Megtalálod a gyermeket, ám úgy döntesz, hogy nem veszed magadhoz. Kifele indulva az ajtóhoz lépsz, hogy kinyisd azt, s eltávolítsd a dárdát, mely akadályozza a haladást, ám meglepetésedre hibádzik a kijáró, s nemes egyszerűséggel pont úgy néz ki a véres szoba, mintha sosem rendelkezett volna ajtóval. Kemény fa zárja el utadat, ha ütögeted, rá kell jönnöd, hogy ez biza nem törik. A vér szaga egyre sűrűbb a teremben, úgy látszik csapdába estél, a csecsemő pedig tovább ordít melletted. Ha ez nem lenne elég, kintről mintha mozgolódást hallanál. Lehet itt az ideje pánikolni, bár rád van hagyva. 

Amy és Norven:

A helyzet furcsa kelletlensége tovább is fennáll, a megtermett emberek s a kereskedők tovább ülnek, álmos szemmel, minden sarkot és ajtót figyelve. Az idő mintha megállt volna, hasonló furcsa érzet lesz úrrá rajtatok ahhoz, mint amikor az ember csak dühösen forgolódik álmatlanul, s nem érzi még, hogy mikor lehet vége a szenvedésének. Ha más nem, a tény, hogy nem bolondultatok még meg nyugtatóul hathat, s akár egy pillanatnyi fellélegzésre is lenne időtök, ha nem hangzana fel valahonnan az emeletről egy kétségbeesett kiáltás. 
- Valaki segítsen, kérem, valaki segítsen! 
* A hang kísértetiesen csendül, a legtöbb ember reakcióként csak lesüti arcát, tettetve, hogy semmit nem tudnak arról, mi is történt. Egy pár másodperc múlva végül egy megtermett, vastag szakállú kövér alak indul meg a lépcsők felé, elkiáltva magát.
- Egy nő veszélyben, nyápic népség! 
* Erre más nem mozdul, a pillanatnyi oldódás után most ismét teljes a csönd, s csakis az időnként görcsösen lenyelt nyál hangja hallik, mely így is szinte fülsüketítően cseng a sírig csöndben.

Be a vérfürdőbe.
Ez a nagy ötlet, amelyet a lány megfogalmaz és akármennyire is ellenemre van, be kell látnom, hogy van benne valami... Bár az is igaz, hogy várni sem rosszabb, mint bármi egyéb. Ha eltávolodunk az emberektől, ki tudja, minek tesszük ki őket.
Hanem azért megindulok a nyomában az ajtó felé, amelyet a goromba taknyos oly vehemensen bevágott az előbb: félúton járhatunk a nagycsarnokban, amikor felhangzik a kiáltás.
- Valaki segítsen, kérem, valaki segítsen!

Hátrafordulok ösztönösen, a szemem a lépcsőfeljárót keresi, amíg a kétségbeesett hang visszhangot vet a tér határain: a vendégek sunyítva várják, hogy a szavak elüljenek, s bár nem ugyanebből az okból, de én is csak akkor mozdulok meg, amikor a szakállas fickó megteszi az első lépést.
- Elkísérem - szegődöm mellé ellentmondást nem tűrő hangon, ügyet sem vetve a mély csöndre, amely mögöttünk húzódik. Hátrapillantok, hogy lássam, Eva hogyan dönt, de akárhogy is legyen, én a fickó mellett maradok.
Talán az emeleten találunk valamit.
Ha szerencsénk van, semmit.

Ki akarok jutni és ehhez kijáratot kell keresni, vagy megtalálni azt, aki megakadályoz ebben! Ezek a gondolatok vezéreltek, amikor elszántam magam, hogy ismét ajtót nyissak az iszonyatra, ami abban a szobában tombolt és ahonnan, csak halk neszeket vagy épp semmit nem hallani ki.
Talán a nagyképű nekromanta is rég csatlakozott a földön szerteszét heverő cafatokhoz, de mivel ez az egyetlen hely volt, ami valami démoni jelenlét gyanúját mutatta, talán a kijutást is itt találhatjuk meg.
Az emberek egy rakásba húzódva figyeltek minket, de nem mozdultak, még levegőt is csak észrevétlen vettek, a várakozás feszültsége megfagyasztotta a levegőt körülöttünk.
Kényelmetlenül éreztem volna legtöbb esetben, ha az inkvizítor a hátam mögé kerül, de most azért örültem, mikor meghallottam lépteit, ahogy utánam indult.
Az emeleten kiabáló kétségbeesett hang, azonban megállítja a kilincs felé emelkedő kezem, mely a kardmarkolatra csap le helyette, ahogy a szavak értelme is összeáll.
Senki nem mozdul, szinte látom magam előtt az arcokat, ahogy próbál mindenki a lehető legláthatatlanabb lenni, ne neki kelljen segíteni. Csak egy nagydarab ember áll fel végül és hordja végig szemét a lapítókon, hangot adva lesújtó véleményének és indul meg a lépcsőkhöz.
Mikor az atya is mellészegődik, habozva nézek a szilárdan csukott ajtóra, de most nem lenne jó megosztani az erőinket. Az ami ezt művelte és műveli, nem biztos, hogy egy embernek való és bár soha nem rajongtam az Egyház képviselőiért, van ahol hasznukat venni és ez talán az az eset.
- Akkor menjünk együtt. – lódulok meg utánuk és most már végképp kihúzom a kardot és a meztelen pengét tarom készenlétben. – Tudja valaki ki lehet fenn, ki kiabált?

-

A gyerek bőgött, de nem érdekelt már. Fejem bár kissé lüktetett a mérgességtől, amely az állandó zajforrás okozott, de nem különösebben foglalkoztam vele. Az viszont, már jóval érdekesebb volt, hogy alig, hogy kiléptem az ajtón, és mentem volna tovább kissé meglepett… hogy nem tudtam továbbmenni. Jobban mondva nem volt, min tovább menjek, ugyanis az ajtó nem hogy csak simán bezárult, nem eltűnt, mintha soha sem lett volna ott. Türelmesen odalépkedtem, majd végighúztam a kezem a falon, és valóban. Szinte nem is hiszem el, de az ajtó szőrén, szálán eltűnt. Egy „hm” kíséretében gondolkoztam mit tehetnék, de a folyamatos gyermekbőgéstől már lüktetett a halántékom, így miután nem bírtam tovább egy folyamatos morgás követően elindultam vissza, hogy csináljak valamit ezzel a kölyökkel. Ha másképp nem, akkor valamit belegyömöszölök a szájába, hogy legalább tompítsa a kornyikálást. Természetesen most sem ölhetem meg csak úgy, de ha véletlen megfullad, max azt hiszik bevett valamit a szájába… A magára hagyott csecsemők gyakran csinálnak… efféle furcsa dolgokat. Ha végre tompult a zaj végre visszatérhetek a keresgéléshez, és ha mást nem keresek valami kiút szerűséget, a raktárt is átnézve hátha van egy csapóajtó a pince felé.

Nos, szavamhoz híven nem csalok, Lila nem írt időre, s így lezártnak tekintem a játékot, hogy kaphassatok egy kis jutalmat. Ebbe természetesen beletartozik a klasszikus mennyiségű 200 Tp s ahhoz még kaptok magatoknak 1000 Váltót (Ez nem járna, de mégiscsak rendhagyó aréna volt olyan értelemben, hogy jellegét tekintve inkább küldetésnek volt tekinthető), s mivel kegyes isten vagyok, felírhattok magatoknak mondjuk 250 váltó értékben szabadon megválasztott mesterség összetevőket. Ez lehet 5*50-es anyag, vagy egy nagy. Kérlek ide írjátok le, hogyan is kéritek, hogy tudjam ellenőrizni.

Én Déracélt szeretnék

akkor én 2x Dongóméreg (2x100) és 1x Alkohol (1x50)

2 acél és 5 rövid markolat volna az én kérésem, köszönöm!