[Azonnali játék] Die Feuers sind entfacht

A Májuséj a tündék erdejében mindig is nagy ünnep volt, a kivonulásuk után azonban mintha elfelejtődött volna.
Mintha.
A Csillagtalan Éjszaka után, a tavasz közepén egy rejtelmes muzsika zengi be egész Veroniát és kényszerít mindenkit, aki nem gyújt gyertyát és imádkozik az Úrhoz egy mező közepébe. Csontok és száraz fű tetején tűz táncol, mezítelen tündék körtáncot járnak a legnagyobb körül és ők éneklik a bizarr dallamot, ami nem engedi, hogy bárki akárcsak hazatérjen. A mulatság vadabb, mint szokott, a levegőben bódító füstök terjengenek, az éjszaka egyre őrültebb... aztán hajnalban, amikor a bűbáj megtörik ott találjátok a három tünde leányt, a három boszorkányt a legnagyobb csontmáglya körül, de belőlük sem maradt más, csak az elszenesedett csontok.

Határidő: Május 14.
Jutalom: 150 TP

Hangulatzene

Először csak egy halk suttogás volt, közvetlenül a fülem mellett. Az ismeretlen nyelvű, ősi dallan csúszósan siklott be az álmaim közé, mintha csak aláfestő zenéje lett volna zaklatott gondolataimnak. A napközben felgyűlt rengeteg feszültség, a folyamatos koncentráció éjszaka sem hagyott nyugtot, amikor kipihenhettem volna a fáradalmakat, hogy másnap újult erővel vessem bele magam a munkába. Egymást kergették a rémképek, a rettegés attól, hogy hibázok egy műtét közben, hogy gyógyítás helyet csak megölöm a betegeimet, és mindent vér borított, amely egyszerre keltett ellenállhatatlan vágyat, hogy megigyam az utolsó cseppjét is, de félelmet is, hogy hamarosan az én vérem is belekeveredik a borvörös, végtelen folyamba.
Az éteri ének megnyugtató hűvös kézként ért az elmémhez. Hívott, hogy menjek hozzájuk és édesen ígérte, hogyha megteszem, meg fog szűnni a nyomás, amely a fejemet és mellkasomat igyekezett napok óta összeroppantani. Új világot kínáltak, ahol nem léteztek gondok, nem létezett a sötétség, a falon túli szörnyetegek, csak zene, tánc és boldogság. Örökre.
Kinyitottam a szememet. Az ágyamban feküdtem a lakosztályom hálószobájában. Úsztam a hideg verejtékben, a hajam nedvesen tapadt a homlokomhoz, és a vékony selyemhálóing a hátamhoz. Felálltam, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet, és csak egyetlen pillantást vetettem a szomszéd szobában békésen alvó Dieterre. Ekkor jutott el tudatomig, hogy még mindig hallottam a zenét. Most egy másik hang énekelt. Nem értettem a szöveget, de egyszerre futott végig borzongás a bőrömön, és éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy mind közelebb és közelebb kerüljek a forrásához. Kitártam az apró erkélyre vezető ajtót. Ilyen magasan folyamatosan fújt a szél, de a hidege most üdítő volt. A messzeségbe bámultam, túl Neulander falain. Valahol távol a sötétség közepén pislákoló fényt láttam. Noha semmiféle bizonyíték nem volt rá, a sigereimben éreztem, hogy onnan jött a különös, földntúli zene, és abban a pillanatban nem volt több vágyam, mint odamenni. Rászegeztem a szemem a célra, és onnantól kezdve nem létezett más, csak a távoli tűz, a lüktető zene és a végtelen ég. Nem létezett a hálószobám, sem pedig az alant elterülő halálos mélység. Nem léteztek odalent a betegeim, nem volt családom, nem voltak szolágim, és nem voltak barátaim. Felálltam az erkélykorlátra, majd a torony felé fordultam és egyszerűen hátradőltem…
Egy mezőn értem földet. Abban a pillanatban ez oly természetesnek tűnt, mint a lélegzés. A nedves, uha fű érintése elfeledtette velem a rideg valóságot, hogy össze kellett volna zűznom magamat a köveken. Egyáltalán nem is kellett volna itt lennem, s csupán valamilyen mága volt, ami végül megmentett. Lassan felálltam. Még mindig csak a vékony pókselyem hálóingem viseltem, de szégyen helyett most felszabadító volt az egyszerűsége. A föld szinte lüktetett, élt a meztelen talpam alatt. Elől, a sötét, baljós fekete törzsű fák között láttam az úriási máglya fényét. Gondolkodás nélkül lépkedtem felé, vonzott, mintha mágnes lett volna, és nem én voltam az egyetlen. Távolabb más közeledő alakokat is láttam, akik szemüket a célra szegezve haladtak előre, félelem nélkül. Ők is, és én is csatlakozni akartunk az élet eme kiapadhatatlan lüktetéséhez, egy olyan ünnephez, ami éltette azt, amik voltunk. Éltette az örömöt, a világ szépségét, az erőt, amely minden élőt összekötött. Nem térdre kényszerített, imára és alázatra, hanem táncra és boldogságra, hogy ne csak elhiggyük, de meg is érezzük az egységet önmagunkkal és a világgal. Nem tudtam, honnan ismertem mindezt, mi volt, ami megmutatta nekem ezt a végső igazságot, egyszerűen csak ott volt a lelkemben. Talán mindig is ott volt.
A látvány, ami a fák kzül kilépve a szemem elé tárult, talán leírhatatlan volt. A szívem nagyot dobbant és egyszerre túlvilági boldogság költözött belé. A tisztás közepén a máglya hatalmas volt. Körülötte mezítelen nők táncoltak egyetlen virágkoszorúban ismételgetve ugyan azt a rövid, négy soros rigmust.


Körülnéztem, de nem láttam zenészeket. Nem voltak sem dobosok, sem fuvolások, mégis folyamatosan szólt valahonnan. Az ünneplő tömeg pedig az éneklők körül táncolt. Volt, akik körtáncot jártak, mások valamely belső késztetést követve csak dobálták magukat a ritmusra, megfeledkezve arról, hogy nem voltak egyedül. A levegőben különös illatok terjengtek. Emlékezdtettek Dieter cigarettájának illatára. Borostyán és angyaltrombita… De volt ott más is. Édes illatok, keserű és savanyú, hogy az ember egézen beleszédült… Két lány lépett elém. Ők voltak a leggyönyörűbb teremtések, akiket valaha láttam. Kosorújukat a réteg vadvirágaiból fonták, testükre kacskaringós mintákat festettek ruha helyett. Egyikük egy tálcát tartott egy csillámló fejér porral, amit egy gyors mozdulattal az arcomba dobott. Tüsszentenem kellett tőle, de rgtn utána egy ösztönös levegővétellel be is szívtam az egészet. A világ pedig megváltozott. A színek élénkebbek lettek, a zenét már nem csak hallottam, hanem minden egyes sejt a testemben egyszerre perdült táncra. A léptem könnyű volt, mintha repülnék. A lány ez után a nyakamba akasztott egy különbző csontokból fűzött nyakéket. Elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, emberi csontok voltak, ahogyan a középen lévő óriás máglyát szegélyező csontgúlák is mind-mind emberek kifehéredett csontjaiból álltak. De hát mi sem volt természetesebb ennél! Élet és halál elválaszthatlan párban álltak egymással. Miért zártuk volna ki a halottainkat az ünneplésből? Haloványan szivárgott be a gondolat a fejembe.
Danse Macabre. Haláltánc. Talán reggelre mind halottak leszünk.
Most a másik lány lépett elém egy kupával, és mosolyogva kínálta fel nekem. Gondolkodás nélkül vettem el és ittam ki a tartalmát. Bor volt, de gyümlcsösebb, mint amihez szokva voltam, az íze élénkebb volt, a keserű, az édes a savanyú mind egyszerre rohamoztak meg, és azon kívül volt bnne még valami… Ismertem a módszert. A borba kevert drogot a nővéreim is előszeretettel alkalmazták, de amikor pontosan tudtam mit adnak be nekem, akkor is engedelmesen ittam. Most sem féltem. Nem tudtak olyasmit adni, amit ne üdvözöltem volna örömmel az elmúlt idők borzalmai után.
Kézen fogtak és a táncolók közé hívtak.


Forogtam. Ugrottam, amikor a körülttem lévők ugrottak. A karjaim kígyókként tekergőztek meguktól, miközben beálltam a körbe, hogy ünnepeljem a tüzet, ami egyre nagyobb és nagyobb lett középen. Néha valaki beleugrott, őt pedig éltettük és megtapsoltuk. Egy lett a lángokkal, ott volt végre, ahova tartozott, a fehérre égett koponyája pedig egyszerűen idővel legurult a máglyáról és tovább növelte a csontgúlák valamelyikét. Én következtem. Ám mielőtt beléphettem volna a hivogató narancs-lángok közé valaki megragadta a csuklóm, forgatott egyet rajtam és a körön kívülre kerültem.
Többen állatokat utánoztak. Karjukkal a madarak röptét imitálták miközben pörgtek a zenére, mások csak rohantak az éjszakában, agancsokat viseltek fejdíszként, vagy egyetlen tollakból szőtt palástot, megint mások egy egész bika fejét húzták a sajátjukra megelenítve az ősi legendák minotauruszát. Láttam egy megtermett férfit négykézláb mászni miközben egy mezítelen nő lovagolt a hátán.
Ezek voltunk mi az idők hajnalán. Amikor még nem létezett tulajdon, nem létezett bűn, nem létezett háború és nem volt sötétség. Amikor még az Édenben éltünk és egyek voltunk a teremtéssel. Amikor még csak az ösztönök léteztek.
Két puha mell simult a hátamhoz, hasamon egy selymes kéz simított végig, másik pedig a karomon simított végig, majd összefűzte ujjait az enyémmel. A karja a zene dallamára emelkedett fel, majd ez után a csípőnk is egyszerre mozdult meg. Behunytam a szemem és hagytam, hogy az erdő egy tündére megtantsa az ősi táncot. A következő pillanatban újra éreztem annak a csillámló pornak a jellegzetes illatát…
… egy ember-bika hátán ültem, ő pedig körbe vitt egy kisebb máglya körül, mások pedig éljeneztek körülöttünk… Egy kőasztalon feküdt egy sötét tünde férfi, én pedig rajta ültem, csípőm a zene ütemére hullámzott… Egy gyönyörű lány egészen nekem simulva pihegett, a szíve ütemesen pumpálta a sűrű vérét a számba, miközben az ágyékát simogattam, ezalatt pedig bennem is mozgott valaki… A testem szétfeszítette a kéj minden oldalról… Csodálatos egyesülése volt ez a húsnak, a vérnek, a léleknek és a földnek. Megidézése egy ősi, pogány világnak.
Senki nem volt az enyém és mégis mindenki az enyém volt. Egyszerre voltam senkié és mindannyiuké.
Táncoltunk, szeretkeztünk, ittunk, majd újra szeretkeztünk és újra táncoltunk, majd újra ittunk, vért és bort, utána pedig ismét elragadt az ütem lüktetése, hívott a tűz, de előtte még táncolnunk kellett és szeretnünk.
Aztán amikor már nem bírtam többet inni mert majd kipukkadtam, a lábam fájt, a sarkam véres volt az ágyékom pedig égett, akkor összeestem és csak bámultam az eget nyaldosó lángnyelveket. Soha semmi sem volt még annyira gyönyörű.

A fejem rettentően hasogatott s csupán élénk, de kaotikus emlékfoszlányaim voltak. Álom lett volna? Egy rémes mégis csodálatos álom, egy ősi világról.
Füst szagát éreztem, égett húsét, verejtékét… A szemem hirtelen pattant ki, de az éles napfénytől újat hasított a fájdalom a koponyámba. Még mindig a tisztáson voltam. A máglya leégett. Körültte összeégett testek térdeltek, a csontjaikon elszenesedett hússal. Ijedten négykézlábra másztam, és igyekeztem feltápászkodni. A szívem hevesen vert a rémülettől. Körülöttem további testek hevertek szanaszét. Néhány arc ismerős volt, azt viszont nem tudtam megállapítani, hogy éltek-e még. Egy biztos volt: én éltem, és valamilyen csoda folytán nem vettem le az amalgám nyakékem mielőtt idejöttem, így a nap sem égetett szénné. Bármilyen pogány rituálé babonázott meg, vége volt, és el kellett tűnnöm innen, sürgősen. Haza kellett mennem, akármennyire fájt a lábam, és akármilyen messze is kerültem a biztonságot nyjtó otthontól. Egy mozdulattal téptem le a nyakamból a csontékszert, és elindultam. Előbb utóbb kellett találjak egy utat, egy folyót egy települést vagy bármit, ami segített tájékozódni.
Csak ne fájt volna annyira a fejem…

Matheus gyertyát gyújtott, és letérdelt előtte. Kezeit összekulcsolta, majd latinul hozzálátott:
- Pater noster, qui es in caelis… - De megakadt. Kintről valami zaj megzavarta az inkvizítort. De folytatta. - Sanctificetur nomen tuum… - Ámde a gyertya kialudt. Dühösen megint meggyújtotta, majd újra letérdelt, és kezdte előről… Sikeresen eljutott az „et in terra” részig. Majd kintről hatalmas kántálás zavarta meg.
Idegesen felállt, és elhúzta a függönyt.
- Szűz Mária! – Vetett keresztet, és behúzta a függönyt. Kipillantva az ablakon egy égő máglyát látott. Körülötte egy gyülekező tömeg ugrált, kántált, táncolt, és dobált dolgokat a lángok közé.
Oldalra lépett, és zaklatottan fel-alá kezdett járkálni, miközben kintről szűrődött be valami szörnyű szöveg. Kezeit kulcsolva tartotta.
- Mit tegyek, mit tegyek? – Gondolkodott hangosan. Valami őrült kultusz vette át az irányítást a falu népe felett. Biztos megint az a Xaffan pasas… Vagy az apró izé mestere, az az Alma’ros. Elmélkedésében egy szag zavarta meg. Egy jellegzetes szag. Egy nagyon eretnek szag.
Újra az ablakhoz sétált, és gyanakodva kipillantott. Végig nézte, ahogy a tömeg egyre duzzadt és duzzadt… A tüzek egyre nőttek, és nőttek. Majd egyszer csak észrevette. Három hölgy vezette a partit, a középső és egyben legnagyobb tűzrakás körül. Távolról nehéz volt megmondani biztosra, de talán tündék lehetettek. Azonnal kellett valamit kezdeni a helyzettel.
Matheus feltépte a szálló ajtaját, és rémülten látta, hogy minden más ajtó tárva nyitva állt. A szomszéd szobában három nővérnek kellett volna megszállniuk, de bepillantva senkit sem látott.
- Radegundis! Ehrentraud! Thusnelda! – Hívta őket nevükön. – Hol vagytok?! – Szólt hangosan.
Egyedül maradt. Valamit magának kellett tennie… Rajta múlott, hogy megmentse a világot ettől a szörnyűségtől, ami kint zajlott.
Felcsatolta a kardját, ujját kinyújtotta Judica Meára készen, és kilépett a fogadóból az utcára. Orrát ismételten megcsapta a jellegzetes szag. A táncoló tömeget kerülgetve próbált eljutni a legnagyobb lánghoz, hogy ott véget vessen a három rémnek, kik ezt a szörnyű jelenést vezették. Körbe karok próbálták elragadni, de ő mindig kitért. Balra és jobbra szlalomozva haladt előre.
Néha hátra kellett lépnie, de biztos haladt a megfelelő irányba. Egy ilyen hátralépésnél, megfordult, és a fogadóra nézett. A szobája ablakában ott állt a három nővér meglehetősen gyanúsan ruhák nélkül. Kezükben tartották a gyertyát, melyet imént Matheus meggyújtott. Elfújták. És nevettek.
Körbe karok ragadták meg az inkvizítort. Rángatni kezdték más és már irányba, miközben kántáltak. Valamiféle muzsika is szólni kezdett, mely baljósan, de egyben hívogatóan is csengett.
- Játssz!
- Énekelj!
- Nagy levegő!
- Táncra!
- Követeljük!
- Követeljük!
- Követeljük!
És az inkvizítor teljes bódulatban felordított:
- Nem!
És kardját kirántotta hüvelyéből. A tömeg nevetve szétszéledt. Matheus részegnek érezte magát, de nem eléggé ahhoz, hogy feladja a harcot. Újabb csapást mért, és a tömeg ezúttal úgy nyílt szét. Soha nem talált el senkit, és ahogy lendítette a kardját, úgy igazodott hozzá a tánc.
A lángok között egy őrült karmester mozdulataival szinkronban lépett az éneklő násznép. A muzsika is e szerint változott, a szél is úgy fújt, a csillagok is úgy csillogtak, a felhők és úgy úsztak, a bogarak is úgy zúgtak, az ég is úgy villant fel.
Tudta, hogy meg kell találnia a három boszorkányt, és megmentenie mindenkit. A három lányt levágja, vagy tűzre veti, és minden véget ér. Arra indult hát, amerre őket sejtette, és a tömeg úgy követte.
A legnagyobb tűz felé lépett, minden erejével arra figyelve. A világ forgott, az lángok nem fel, hanem körbe csaptak, és a szél nem kintről fújt, hanem belűről.
- Szakadjon Terra!
- Bilincsbe…
De a végét nem hallotta. Mi volt bilincsbe? Ismeretlen szó volt számára, de újra kezdődött:
- Szakadjon Terra!
- Bilincsbe Veronia!
Előbb nem ezt mondták. Nem bizony.
Felemelte a fejét. A tűz még mindig oly messze volt, a lángokat sosem érte volna el így. Ijedten körbenézett. Nincs se fogadó, se templom, se máglya, se ég, se föld.
Csupán a táncolók, s mögöttük valami vibráló vörös fény. Merre volt a tűz? Hol voltak a boszorkák? Le kéne feküdnie, igen. Aludnia, szunnyadnia, csak egy percre… Oly fárasztó volt a sok tánc… Csak egy percre. És eldőlt… De nem a földre esett. Háta valaki mást ért. Hallotta távolról, hogy felsikolt és elesik. Ő viszont valahogy állva maradt. Hátra fordult, hogy megnézze mi történt, látta, hogy lángok csapnak fel közvetlen mögötte. Elvigyorodott.
Kardjával körbe csapott. Ezúttal a tömeg ijedten széledt szét. Érezte, hogy valami puhát eltalált. Kihúzta kardját, és újra pördült.
Őrült keringőt járt, minden sikollyal újra fordult, minden felcsapó lánggal újra vigyorgott. Hallotta, hogy már nem vicces, többé nem szórakoztató, többé nem mulatságos az este!
És örült, tudta, hogy nem az, és ő tehet róla, és boldog volt, és kardját a földbe szúrva letérdelt. Elfáradt, de három pár kar felelállította, kardját elvette, és a tömegbe lökte.
Ő is a tömeg volt, egy kicsi a nagyban, ő járta most a táncot más vezérszavára. Léptek jobbra, balra, előre, hátra, és valahogy fel és le. És így jártak, így ropták a lábukkal a nevetséges eretnek táncot, de se eleje se vége nem látszott. A tömeg is végtelenbe nyúlt, míg elesett. Nem csak ő, az egész tömeg.
Halk zúgás hallatszott a fülében, mely szeretetteljesen próbálta álomba ringatni. És ő elszunnyadt.


Másnap fájó fejjel ébredt. Szag már nem volt, a tűz sem ropogott. A tücskök ciripeltek, és a ritmusnak is már rég vége volt. Egy pár fekvő embert vélt felfedezni maga körül. Megnyugtató volt. Ruháját megigazítva felállt, és körbetekintett. A nagy máglya a tér közepén elaludt. Közepén három szenes emberi, vagy inkább tünde csontváz feküdt nevetséges és természetellenes formában.
Keresztet vetett.
- Bevégeztetett. – Mondta, és betámolygott a fogadóba, hogy rendbe szedje magát.
Bent in sokan kábán feküdtek, míg mások ébredeztek. Fellépdelt az emeletre, és benézett a három nővér szobájába. Egyiküket sem látta ott. A saját szobája tiszta volt, ajtaját csukva lelte.
Csupán az a gyertya állt az ablakpárkányon – az az egyetlen változtatás, amit nem ő követett el.
A függönyt elhúzva megleste a tér teljes állapotát. A három nővér mellkasukon hatalmas vágásokkal valószínűleg holtan feküdtek egy kupacban a templom felé. Egyikükből egy kard állt ki, mely hiányzott Matheus hüvelyéből. Ijedten az oldalára tekintett az inkvizítor, de igazából a hüvely se volt már meg…

Végre valahára fent volt a hold. Mindenki aludt...leszámítva Mariát, ő mostanában inkább éjszaka szokott fent lenni. Ma is távol van. Biztos megéhezett, gondolta magában Gerard. Mariát leszámítva viszont szinte mindenki korán szokott kelni, így napnyugtakor általában már mindenki alszik is. A démonnak persze kevesebb alvás is elég volt, amit általában a nap közepén szokott megtenni, így az éjszakákat jobbjára átvirrasztja. A mai nap derűs, holdfényes éjszaka volt. Tökéletes egy kis meditációhoz.
Leo még ott téblábolt a földszinten. Biztos edzeni volt. Olyankor nem tud egy jó fél óráig aludni, mert idő kell neki, amíg elcsendesíti az elméjét és azt a soha nem lankadó figyelmét, amire az erdei gárdisták oly büszkék.
Így aztán Gerard nyugodt, a kellemes esti szellő legyező ritmusával vette elő a pipáját, majd egy kis apró erszényt, amit az övére csatolva szokott hordani. Egy szimpla kis szövetből varrott batyu volt, a tetején egy kötéllel, ami a csőrét összefogta. Kiterített egy pergamenlapot, majd kiöntötte az erszény tartalmának bő negyedét.
Mindig is szeretett különféle formákat fújni a füstből. Látott a falu szélén egy öreg favágót, aki olyan gyönyörű karikákat fújt a pipájából, hogy majd táncra perdültek. Őt próbálta meg mindig utánozni, de sose sikerült. Gerard gomolyagjai leginkább egy csámpás macska farkára emlékeztettek.
- Na jó, lássuk mekkorát hazudott az a kuruzsló a folyóparti faluban... – dörmögte magában, ahogy rágyújtott.
A Köderdő vesztével egyre nehezebb volt megfelelő füstölőnek valót keresni a holdszertartásokhoz. Gerard el is határozta, hogy naplót vezet az egyes helyeken felkeresett javasok kínálatából. A könyvét egy nap még biztos imába foglalják majd a jövő generációjának holdpapjai, amiért megtalálta nekik a legjobb füveket, amivel eljuthatnak Holdanyához.
Elsőre nem is érzett semmi különöset. Alaposan telefüstölte a szobát, majd lehunyta a szemét, és mély lélegzettel elkezdett meditálni. Bő negyed óra után nyitotta csak ki. Egy furcsa hang mászott a fülébe. Nehezen tudta kivenni mi lehet az, mert érthetetlen beszéd volta  fülének. De abban biztos volt, hogy valaki dalolt. Messze innen, de dalolt.
- Lia, itt vagy? – rendszerint meg szokta ezt magától kérdezni. Ha nem tudnak egymással beszélni az azt jelenti, hogy látomása van.
Azonban a lány víziója megjelent előtte minden gond nélkül.
- Szóltál? – kérdezte kissé zavarodottan.
- Te is hallod ezt?
- Mire gondolsz? – nézett körbe – Eddig csak nem hallatszik le Klaus horkolása. – kegyetlen napok voltak azok a tengeren egy kabinban.
Gerard megvakarta a fejét, majd egy hirtelen ötletből vezérelve megpróbálta az illúziót megragadni. Legnagyobb meglepetésére a keze megakadt Lia páncéljának szélén. Hozzá tudott érni. Ez nem volt lehetséges. Tehát akkor ez itt már egy látomás.
- Jó ég, ez új... – már nem kételkedett egy percig sem az öreg kuruzsló szavában. Eddig még egyszer sem fordult elő ez a két dolog. Hogy Lia benne lett volna a látomásban, vagy hogy képes lett volna azt megérinteni.
Forgatta a fejét, a hang forrását keresve. Egy irányt tudott csak mondani, de hogy ki, mi, vagy merről jön, arról fogalma sem volt.
- Ez nem az ég felől szól...biztos nem hallod?
- Egyáltalán. – fogta a lány rövidre.
Gerard megvakarta az állát. Tehát ez biztosan egy vízió. Akkor ez a holmi tényleg hatásos volt. Valami azt akarja, menjen oda. Szinte érezte, ahogy húzza magával. Meg akar neki mutatni valamit Holdanya. Egy képnek kell társulnia a hanghoz.
- Úgy látszik ez lesz az első alkalom, hogy el tudsz kísérni engem.
- Tudod mindig is érdekelt, miket látsz te amikor órák hosszat egyhelyben kucorogva szívod a pipafüstöt. – a látomások, amiket Gerard egy-egy szertartáskor látott elég homályos emlékek voltak.
Elindultak hát az erdőben, egyenest a hang irányába. Nem sokkal utána érték el a szélét, a nagy tágas mező kezdetét. A vidék csendes volt. Szokatlanul csendes, nem lehetett mást hallani, csak azt az egyre erősödő dalt. Gerard egyet gondolt, majd ismét felizzította a pipáját, hogy séta közben pöfékelhessen még egy kicsit. Ilyenkor a homályos képek mindig fel szoktak erősödni, a hangok kitisztulni. Most azonban furcsamód nem történt semmi ilyen. Ez az eddigi legkülönösebb látomása, amit Holdanyától kapott.
- Biztos jó ötlet ilyen állapotban mozognod? – nézett rá Lia, ahogy Gerard mozgása egyre szakadozottabbá kezdett válni.
- Biztos, hogy jó ötlet mindenbe belekötni?! – vágott vissza neki kissé agresszíven. Egyre ingerültebb lett, ahogy a hang csak nem akart tisztábbá válni. Tudni akarta mi az. Ő se tudta miért, de valami arra késztette, kövesse. És amúgy is. Most egyáltalán nem mozgott. Ott volt odahaza. Csak a szelleme hagyta el a testét és indult el vándorútra. Igen, egész biztosan ez történt. Azért ilyen üres a tágas rét.
A csillagok fénye szinte csak apró szentjánosbogárnak tűnt. Mintha a hang egy szivárvány káprázatos hullámával verdeste volna Gerard fülét. De ahogy haladt előre végre érezte, egyre hangosabb lesz az ének. Tünde zenét hallott. Felismerte a nyelvet. Mosolyogva lépdelt, noha már zsibbadt mindkét lába. Érezte, hogy fárad.
A mező kellős közepén egy szekér állt. Azaz nem is állt, hanme oldalra dőlve feküdt. Mellette négy embert lehetett látni. Két férfi volt és két nő. Gerard óvatosan ment oda és vizsgálta meg őket. Ahogy hozzájuk ért olyan igazinak tűntek. Olyan igazinak egy vizíóhoz képest. Mindannyian lélegeztek, csak aludtak. Nagyon mélyen aludtak. Úgy tűnt, utazás közben érte őket az álom. Ahogy rájuk nézett, fáradt meggyötört arcokat látott. Talán ők is a hang felé igyekeztek. Talán kifáradtak, mielőtt oda tudtak volna érni. Gerard óvatosan a szekérhez ment, keresett egy nagyobb méret pokrócot, majd rájuk terítette. Ez egy jel. Mostmár biztos, hogy van ott valami, amit látnia kell. Valami ennek a delíriumnak a végén, amit látnia kell.
Egy apró, sziklás emelkedőhöz értek. Egészen közel lehetett már. A zaj egyre hangosabb volt. Könnyen kivehető tünde zene volt, s mostmár azt is hallotta, miről énekelnek. A szavak bő negyede szitán szűrődött át a domb tetején álló fék sorai közt. Gerard felismerte, ez az erdő nemrég került ide. Látta az új fák között a régi, elszenesedett rönköket. Egy druida lába nyoma az ilyen módon új életre kelt erdő.
Nem sokkal utána, hogy felért a tetejére, a sötétben halványan világító porra lett figyelmes a fák ágain. Ahogy közelebb ért hozzájuk, lábnyomokat látott. Lábnyomokat formált a csillogó por a fák ágain. Össze vissza mindenfelé. Mintha egy nagyon apró lény táncot járt volna rajta, s fényessé festette volna a sötét fák lombját.
- Hé, ti! – kiáltott rá egy vékony hang.
Gerard és Lia a fa koronája felé néztek. Egy tündér állt rajta, összefogyasztott lábakkal. Egyik kezével egy tölcsérnek feltekert levelet tartott, s belőle valami nedűt szürcsölt, aminek erős illata egészen hozzájukig elviharzott az esti széllel.
- Látsz ott valakit? – kérdezte Lia. Bár az illúziója ott volt, ő nem látta azt, amit a vízióval alkotott teste. Az ő valódi szeme még mindig az amulett volt.
A kis tündér egy könnyed ugrással levetette magát, majd a fa egyik kis rücskén ült le, nagyjából Gerard fejével egy magasságban. Aztán rá egy pillanatra felpattant és elkezdte rázni a testét ide-oda, az égen át szűrődő dal ritmusára.
- Ne tovább, ha kedves az életed! – emelte Gerard elé a tenyerét, majd jobbra-ballra kezdte el rázni, mintha csak a tánc része volna.
Gerard nem hátrált meg.
- A dal gazdáját keresem. Te tudod merre van?
A tündér szemébe mintha bánat költözött volna, miközben vidáman leült a fa kis bütykére és felhajtotta az itala felét.
- Ó, tudom én. Én tőle jövök. De te nem akarod őt látni. Az a dal egy álmából felébredt szörnyeteg.
- Szörnyeteg? Egy ősi legendára gondolsz? – jött rá gyorsan Lia. A titokzatos beszéd mindig is közelinek hatott neki.
- Azok, akik az éneket zengik, nem tudják, mekkora ereje van a szavaknak. Egy ősi, rég elfeledett rituálét élesztettek újra. Egy rituálét, aminek során a halállal járhatsz táncot.
- Olyannak tűnik, mint valami, amit szemügyre akarok venni.
- Ez sokkalta másabb, mint az ócska pecsétek és igék. Ez a dal maga a színtiszta mágia. – sóhajtott nagyon a tündér – A tánc és az ital igazán remek, de kezd idegesíteni, hogy ennyi tudatlan embert ölnek meg. Nem engedlek tovább.
A tündér csettintett egyet, mire az erdő széle fénybe borult. A tündérpor mindenfelé felizzott. Gerardot körbevette a fehér fényáradat. Semmit nem látott, a mindent elárasztó fehérségen kívül. Gerard azonban nem hátrált meg. Magához vette a pipáját, majd nagyot szívott bele. Érezte, ahogy megszédül a füsttől, de most szüksége volt rá.
- Nem érdekel mi vár rám ott. Megtalálom az üzenetet, amit át akarnak nekem adni! – mondta, majd hezitálás nélkül elkezdett előre rohanni a fák közé.
A tündér meglepetten kapott utána.
- Megőrültél. Nekirohansz az első fának?
- Valóban? – mondta Gerard, ahogy még egy hatalmasat szívott a pipájából. Már érezte, ahogy alig képes a lábán megállni.
- Ettől csak nekirohansz a fáknak!
- Ó, nem. Nem fogok nekirohanni. Az én kezem a Hold fogja!
Gerard maga elé fújta a füstöt. Ahogy várta, amint a füst elérte a fát előtte, lesiklott róla. Mostmár látta, merre kell kanyarodnia. Úgy tört ki a fénylő szegélyből, ami az erdő szélét borította be, s tört előre egyenesen a hang felé.
Ahogy a fák közt kereste az énekest, különös hang törte meg a dalt a fák közt. Egy hangos nyávogást hallott, s ahogy a fák sötét lomba felé fordította a fejét, ahol egy macska figyelte őt. Gerard rosszat sejtett, gyorsan sietett tovább. De a macska követte. Leugrott elé. Hosszú, fekete szőre volt neki, mely csak még jobban kihangsúlyozta fényes, sugárzó szemeit.
- Hogy is volt...? – kérdezte Gerard, megtorpanva a macska előtt – Balról jobbra...vagy jobbról balra?
- Eh, az ilyenek valahogy sose tudtak érdekelni.
A macska kettejük hezitálását látva felugrott a levegőbe. A tagjai elkezdtek megnyúlni, a szőr eltűnt a testéről, s átváltozott egy szempillantás alatt egy tündévé. Egy nagyjából negyven éves tünde nővé, hosszú, hegyes fülekkel, szőke hajjal, melybe faágakat fontak bele. Azt a pár bozótos ágat leszámítva, ami a testét takarta, teljesen meztelen volt. Gerardnak ekkor tűnt fel, hogy nem is változott teljesen tündévé. A szemei megmaradtak macskaszerűek, keze végén éles karmokat lehetett látni, s a háta mögött egy bozontos farkat lóbált, elegánsan megtámasztva magát vele a földön.
- Aszta. A macska átváltozott...egy macskává.
- Te mindig ilyeneket szoktál látni? – Liának mostanában túl sokszor jutott eszébe, milyen furcsa is ez a holdvallás.
- Halljátok a dalt, messze zúgni a hegységtől egészen a tenger partjáig?
A páros idegesen nézett össze.
- A dal énekesét keressük. Te volnál az?
A macska felnevetett.
- Én? Hogy lennék, amikor itt állok.
A zene szólt, hangosan, tisztán kivehetően. Ekkor vették csak észre, hogy a fák lombja felett vöröslő fény szűrődik az ég felé. Tűz, méghozzá hatalmas tűz áll valahol az erdő közepén.
- Engem kértek meg, hogy segítsek nekik mulatságot szervezni.
- Az énekesek!
Lia mosolyogva nézett körbe.
- Te vagy az erdő druidája, nem igaz?
- Úgy van. Tetszik, amit ezzel a halott földdel tettem? – kérdezte mosolyogva.
- Nem igazán hozott lázba. Egyszerűen csak lenyűgöző. Ehhez igazán nagy erejű mágiára lehetett szükség. – nézte a frissen virágba borult fákat, s mellettük az elszenesedett rönköket, melyek hajdanán a régi erdő fái voltak.
- Szóval, ti is a zenét jöttetek hallgatni. Az nem fog ám menni... – jelentette ki a macska határozottan.
Gerard érzett valamit a levegőben. Valami olyat, amit már régen tapasztalt. Tudta mi fog következni. Egy próbatéttel elé lesz állítva.
- Ne kerülgesse a forró kását. Készen állok bármire.
A druidanő ekkor mosolyogva odalépett hozzá. Valahonnan a semmiből egy tölcsérbe összecsavart nagy lapulevelet vett elő, benne egy ismerős illatú itallal. A tündér is pontosan ugyanezt itta.
- Nem látok tisztaságot, homály lapul a szemeid mögött. Különös utat követhetsz. De ide ez nem lesz elég. Ami az erdei tisztáson zajlik, lételemedben rázhat meg, ha nem vagy elég erős. Idd ezt meg, erőt ad.
Ez volt hát a próba. Elég volt csak ránéznie már tudta, hogy ez a varázsital nem az a könnyed holdfényben érlelt itóka, amivel a meditációt gyakorolta. Ám innen már nem volt visszaút. Gerard hezitálás nélkül elvette és belekortyolt. Elképesztően erős volt. Azt hitte összeszorul a torka. Ahogy elérte a gyomrát, szinte érezte, hogy össze akar esni, úgy megszédült. De nem állt meg. Újra kortyolt egyet.
- Gerard...? – nézett rá Lia kissé aggódó szemekkel.
Mielőtt a mondatot befejezhette volna, a démonfiú az egész lapulevelet kiürítette. Úgy érezte, szét akarja feszíteni. Hirtelen úgy látszott, mintha minden világítani kezdett volna. Fényes volt, élénk és ragyogó. Mintha a puszta élet adta volna a fényt.
- A kisasszony? – fordult Lia felé a tünde nő.
- Mi egyek vagyunk! – jelentette ki Gerard határozottan.
- Amit ő érez, érzem én is. – tette hozzá Lia. És nem viccelt. Tisztán érezhető volt, hogy ez a valami iszonyatosan kitágítja az elmét.
A druida vállat vont. Valahogy látta, az igazat mondják.
- Akkor hát, jó szórakozást.
A páros megindult a tűz irányába. A dal egyre erősebb és erősebb lett.
- Ó, és a helyetekben sietnék, ha nem akartok a nagy-nagy végről lemaradni.
Gerard és Lia töretlen nyargaltak előre. A fény egyre erősebb és erősebb lett. Körülöttük minden hullámzott, mintha csendesen rengett volna a föld, mert nem akarta azt a gyönyörű dalt megzavarni. Minden fénylett, s szinte már vakította őket. Gerard látta, hogy az egyes mennyire más és más módon ragyognak. Ahogy a halott erdő próbál a sírjából üzenni vele. Ahogy az erdei állatok a fényt lakmározzák, s nyerik életükhöz kellő energiát az erdőből. Úgy érezte, ha elég erősen koncentrál, képes átlátni az anyagi világon, s megpillantani az erdő ősi szellemeit, akik rég elhagyták ezt a földet, s már csak a legendás énekekben írnak róluk. Aztán egyszer csak valami abbamaradt. A zene, a dal elhalkult, s semmivé lett. A tűz megmaradt, ott világított. De csend volt. Nem zajongott többé semmi.
Az erdő közepén egy tisztás állt. A tisztáson apró, lábak nélküli asztalok, rajtuk étellel, itallal, s kényelmesen le lehetett melléjük feküdni a fűben. A tisztás közepén egy hatalmas máglya állt, magasztos, akkora akár egy ház, s vadul lángolt, ide-oda tekeregve az égben. Körülötte égett fű, édes ital, bódító füst és égett szag keveréke terjengett mindenfelé. Ember egy szál se. Énekes egy szál se.
- Mi ez...? – nézett Gerard oldalra.
Lia nem volt sehol. Eltűnt. Gerard az égre nézett. A csillagok összemosódtak, a Hold elbújt az egybefüggő, tejfehér fényben. A szél hirtelen alább maradt, nem suttogott többé. A tűz még mindig ott tényleg, de többé nem érzett meleget, nem érzett csapkodó lángnyelveket. Gerard egyedül maradt. Tökéletesen egyedül.
Hirtelen nem érezte többé a léptei súlyát a fűben. Sietve rúgta le a cipőjét. Talpával nem érzett már semmit. Idegesen dörzsölte meg a fülét. Nem hallott sistergést. Nem hallott semmit.
- Egyre jobban...elragad... – mondta magának. Azaz csak mondta volna, de nem hallotta a hangját. Tudta, hogy mit mond, mégsem hallotta. A füle megállt.
Ahogy letenyerelt és megérintette a földet érezte, a kezeit is már csak azért tudja, ott vannak, mert látja. De nem érzett velük semmit. Elhagyta a világot. Ez itt nem a világ volt, csak valami rá hasonlító replika. Elutazott a víziók őshazájába, ahonnan a látomásai származtak.
Gerard közelebb sétált a tűzhöz. A színeknek hála a tűz nem égette úgy a szemét, mint normálisan tette volna. A tüzet bámulta. Egyre csak azt bámulta. Nem értette, mi ez az egész. Mit akar a Hold neki mutatni? Az ég felé emelte a fejét. A csillagok még mindig egybe voltak folyva. A Hold elveszett köztük. Nem számíthat semmire. Teljesen egyedül volt. Nem nézhetett felfelé, bármennyire is ehhez szokott. Az ég most nem felelt neki.
~ Várjunk csak...
Gerard lefelé fordította a fejét. A tűz és az ég miatt mindig felfelé állt a feje. Eszébe sem jutott megnézni a földet maga alatt. A földet, amit most nem érzett semmilyen formában. Ahogy lenézett a földre, lábnyomokat látott. Sűrű lábnyomokat. De sok lábnyom keresztezte egymást, mintha sok-sok valaki ugyanarra a pontra lépett volna.
- Itt táncoltak... – tudta. Érezte. Biztos volt benne.
Gerard hátrált, egész a legkülső lábnyomig.
- Itt! Itt indult minden...s haladt befelé.
Ő sem tudta miért, de a dal jutott eszébe. Még ha nem is hallott, emlékezett rá. Hogyan is tudta volna elfelejteni. Elkezdte süketen dúdolni, ahogy lépett egyet előre. Lába szinte magától mozgott, s a következő lábnyomnál ért földet.
- Igen! Képes vagyok rá! – ordította Gerard, ahogy elkezdte zengni a dalt, s nagy hévvel ugrott egyet.
Gerard körbetáncolta a tüzet. Pörgött, lépkedett, összeütötte a bokáik, s mikor visszaért a kör elejére meglepetten tapasztalta, a kör szűkebb lett. Csigavonalban közeledtek a lábnyomok a tűzhöz. Tovább táncolt. Nem figyelt már semmire, csak táncolt, táncolt, miközben zengte az égi dalt. Szépen lassan szédülni kezdett, ahogy a tűz egyik nyelve belekapott a ruhájába. Olyan gyorsan pörgött, kialudt a láng, s még közelebb merészkedett a hatalmas máglyához.
A démon lépett egyet, majd fordult. Követte a lépéseket. Fordult egyet. A következő lábnyom vége szenes volt, mintha lángolt volna, aki hagyta. Megfeszítette a lábát, majd elfordította a törzsét. Szemben állt a tűzzel. A következő lépést nem látta sehol. A tánc viszont egyenesen a tűzbe vezette őt. Behajlította a térdét. Aztán meredt tekintettel nézett előre.
~ A következő lépés...vajon mi lehetett? – nézett a tűzre. Valahogy...valahogy az ösztönei nem mondták meg neki, hogyan lépjen tovább.
Talán azok sem tudták, akik itt álltak előtte. Talán előtte senki sem tudta folytatni a táncot. Vajon miért nem tudták folytatni a táncot? Bámulta az előtte tornyosuló lángoszlopot. Aztán hirtelen megpillantotta az eget. A tűzön átnézve látta a horizontot. Megvan mit kellett tennie.
Gerard előrenyújtotta a kezét, majd minden megmaradt erejét magához szólította. A máglya hirtelen lobbant egy hatalmasat, majd a démon tenyerétől indulva kék színbe kezdett burkolózni. A jeges tűz szinte falta fel a vöröslő lángnyelveket, melyek a fából törtek elő és menekültek az ég felé. A láng tiltakozott, csapni kezdett Gerard irányába, elkapva a kezét és megégetve azt. Gerard karjába ekkor hirtelen visszatért a fájdalom. Újra érzett a kezével. Érezte azt is, ahogy újra átjárja a Hold ereje. Érezte, ahogy átjárja az erő.
- Gyerünk...ne hagyj cserben! - a dal zengett a fejében. De ezúttal nem kellemes zene volt. Ezúttal egy ékes sikoly, melyet el kellett űzzön. A dal utolsó versszaka fájt neki. Nem akarta felidézni.
Az égi csillagok szétoszoltak. A Hold megmutatta ismét az arcát. A Hold felől kékes fénysugár csapott le Gerard kezére, védve azt. A fájdalom nem hagyott alább, az égés viszont gyógyulni kezdett. Gerard tovább koncentrált. A láng ismét megcsapta. Fájt, hasított, szinte le akart törni. A Hold gyógyította, ahol érte, de az égésnyomok gyorsabban születtek. A láng ismét csapott. Gerard a kezére meredt. Félő volt, búcsúznia kell tőle. Valahogy olyan érzés volt, mintha a karja egy külön lélek lett volna.
S ekkor a láng megadta magát. Kék színűvé lett, lecsillapodott, megzabolázódott. Gerard lihegve húzta a kezét vissza. Nem tudta az ujjait mozgatni, úgy sajogtak. Folyt a könny a szeméből, ahogy összeroskadt, térdre ereszkedett, majd nagyokat lihegve felállt. A tűz másik oldalán egy ismerős alakot látott. Lia volt az, teljes valójában. Feszes tagokkal állt a tűz előtt, két kezét előretartva, akárcsak Gerard, pontosan ugyanolyan pozícióban. Mintha együtt zabolázták volna meg a lángot. Az égre pillantott. A csillagok ismét szétszéledtek, a Hold világosan látszódott. A tűz ropogott. Újra hallott. A tagjai sajogtak. Újra érzett. Újra ott voltak vele. S Gerard ekkor döbbent rá, ahogy a tánc és ének nyomát érezte fáradt tagjaiban, kiszáradt torkában, sose volt egyedül. Valahogy nem lepődött meg. Talán már korábban is rájött. Talán pont akkor, amikor elhatározta, megzabolázza a lángot.
- Mi történt? – sétált át Lia illúziója a lángon Gerard mellé.
- Nem tudom...egyszer csak eltűntél.
- Nem emlékszem semmire. Csak arra, hogy táncoltak. De valahogy olyan érzés volt...mintha megint lett volna testem. Éreztem. – nézett a lány a tenyerébe. Ekkor látták meg egymás emlékeit. Mindketten táncoltak. Csak éppen máshogy.
- Én is. Csak én meg...olyan érzés volt, mintha nem lettem volna többé a világ része.
- Nahát...
Egymásra néztek, ahogy rájöttek, mit éltek át. Egymástól elválasztva, mégis közösen. Ugyanazt gondolták. Egyikük sem tudta, ki jött rá a megoldásra. De egész biztos együtt jöttek rá. Még akkor is, ha nem látták egymást.
- Azt hiszem, kijár egy bocsánatkérés. – mondta Lia kissé dacosan – Ez itt...akármi is volt ez, nem érzem azt, hogy hasztalan lett volna.
Gerard elgondolkodott. Ábránd az ábrándban. Nem volt már benne biztos, mi is a látomás, s mi a valóság. De úgy érezte, most itt ezen az estén nem is számít. S közben a tisztás szélén őket figyelte egy nesztelen alak. Egy varázsló, egy druida, kinek farka, akár egy macskáé. Elégedett vigyorral nézte a kis párost.
- Szép munka, te különös holdpap. Vajon milyen látomással ajándékoztak meg...? – morfondírozott magában. Mindig is szeretett csendes életképeken mélázni.
Gerard határozottan kihúzta magát. Kezdett a feje is kitisztulni. Egyre inkább érezte, visszatért a valós világba.
- Ez egy üzenet volt. Egy tanács. Valami nagy dolog közeledik. S hogy átvészeljük, ásnunk kell. Egy régi elfeledett emlék lesz segítségünkre. Egy régen elfeledett emlék. Nem tudom kinek szól az üzenet, sem azt, hogy mi ez az emlék. De egy biztos: tudnunk kell, honnan jöttünk, különben elbukunk.
Lia elgondolkodott. Ő tudta, honnan jön. Vagy legalábbis azt gondolta...ez volt az első titok, amit ő és Gerard közösen feltártak. Talán ezért volt a látomás olyan...
- Akármi is ez, s akármi is a mi szerepünk ebben, együtt kell szembenézzünk vele.
Gerard vigyorogva bólintott.
- Mióta hittél te a holdban.
Lia megcsóválta a fejét. Őt a hold nem fogja segíteni. Ha valamit, hát ezt biztosra mondhatja.
- Nem hiszek benne. Benned hiszek. – mondta, mielőtt az illúziója eltűnt volna. Gerard elaludt a tűz mellett. Akárcsak az első titok napján...

Tűzről álmodtam. Táncolt és hullámzott, belemart a sötétbe és úgy vonaglott, mint egy megláncolt fenevad. Én is táncoltam, együtt remegtem és dobáltam magam a lángokkal, egyre hevesebb és hevesebb mozdulatokkal.
Mintha tudtam volna, hogy itt a vég.
Mintha a halálba akartam volna táncolni magam, mielőtt elér.
Az ajkaim tünde nyelvű szavakat formáltak és daloltak egy idegen hangon, de határozottan én tettem. Nem értettem a szöveget, de értettem az érzést, amit sugalltak.




Beltayne, ez a szó morajlott a tűzben. Édes, keserű, füstös Beltayne, az egyetlen éjszaka, amikor őrültek és vadak ünnepelték azt, ami jobb volt az életnél – akkor is, ha az a halál volt.
Értettem az érzést, amit a dal sugallt. Táncoltam, vonaglottam és elvesztem a tűz fényében, úgy követve, mintha már egyek lettünk volna. És nemsokára azok is leszünk.
Ugranom kell. Csak az ment meg ettől az iszonyattól, amit az emberek most rászabadítottak a világra.

Zihálva ültem fel, kis híján lefordulva a kanapéról, amely most az ágyamként szolgált. A fejem zúgott, mintha egy láthatatlan hegedű húrjai fogtak volna körbe és valaki folyton pengette volna, még a fogaimban is éreztem a hatást. Mintha az álmomban hallott ének még mindig ott búgott volna a levegőben, nekifeszülve a homlokomnak és rángatva egy ismeretlen hely felé.
A tűzhöz.
Az arcomat hűvös szellő csapta meg, ami kijózanított eléggé, hogy egy mély sóhajjal megpróbálja elengedni a rémképet. Oldalra fordítottam a tekintetem, keresve a szél forrását, de csak egy vékony, szinte csak árnyékként remegő jelenést láttam a lakosztály erkélyének korlátján táncolva.
- Laetitia… kisasszony?
A vámpírnő alakja megbillent, a tarkómba pedig jeges félelem markolt. A tekintetem iszonyú görcs feszítette szét, de a lábam magától lökött előre, szinte taszítva az erkély felé. Nem értettem, mi történik de nem is gondolkoztam. Az egyetlen gondolatom az volt, hogy megragadom Laetitia karját, mielőtt a mélybe zuhanna, a Neulander torony nyaktörő mélységébe.
De elkéstem.
- Laetitia kisasszony!
Az utolsó két lépésnél szinte ugrottam, mint aki folyómederbe készül merülni és az erkély korlátja keményen csapódott neki a szegycsontomnak – mégis, ezek után is az ujjaim csak a hűvös éjszakai levegőt markolták.
- Kisasszony!
Először fel sem ismertem a hang gazdáját, csak néztem a zuhanó testet, míg egy gyorsan suhanó másik árny el nem ragadta és fel nem rántotta a felhők közé. Onnan madárnak tűnt, hatalmasnak mint a legendék valravn hollószörnyei és a nyakában csontokból fűzött nyaklánc zörgött. Ahogy keresztülszelte az éjszakai eget a felhők megcsavarodtak körülötte, mintha folyamatos orkán követte volna.
- Tündék. - sziszegtem magatehetetlen dühömben és fájdalmasan összeszoruló öklömmel vertem a vaskorlátot. Kétség kívül druidamágia volt. Az hívott a tűzhöz, az zümmögött a fülemben, az vette el a kisasszony eszét és az hívta ide a szelet kavaró madarat.
Kezdtem egyre kevésbé kedvelni a tündéket.
Oldalra fordultam a mellém érkező, hasonlóan elcsigázott vámpírnő felé. Aura Regenstein láthatóan leküzdötte annyira a varázsdallamot, hogy ne akarjon Laetitia úrnő után ugrani, noha nem egészen értettem hogyan.
- A kisasszony jól érzi magát?
A vámpír nem felelt azonnal, helyette inkább visszafordult az ajtó felé és két ujját a szájába véve füttyentett.
- Zephyr!
Egy Neulander viszonylatban apró sólyom repült be a szobába és telepedett meg Aura kisasszony vállán, aki csak ettől nyugodott meg eléggé, hogy válaszolni tudjon.
- Mondhatjuk. Maga is hallja ezt a... kántálást? És mi a pokol az a dög?
Lehunytam a szemem és erősen megráztam a fejem. Az Ő hangjához képest erőtlen volt a dallam, bármilyen gyomorforgató édességgel csöpögött a fülembe.
- Hallom, de szerencsére rám nincs akkora hatással, mint Laetitia kisasszonyra. Az, ami elragadta egy tünde boszorkány lehetett madár alakban, ha jól sejtem az, vagy egy azok közül, akik a dallamot okozzák. - Néhány pillanatig tehetetlenül felejtettem rajta a szemem a vámpírnő tollászkodó madarán, míg végül a lehetőség fel nem tárta magát előttem. - Tudná követni?
Nem voltam tisztában vele meddig is terjedtek a Neulanderek legendás idomár képességei, de szerencsére Aura határozottan bólintott.
- Persze. De ha mi is halljuk... Nem lehet, hogy értünk is jött egy ilyen?
Megráztam a fejem.
- Kétlem, hogy mindenkire számítottak volna. - Visszafordultam a szabad ég felé, a szemem erőltetve abba az irányba, amely felé a tünde druida ragadta el Laetitia kisasszonyt – és megtaláltam. Apró, pislogó folt volt csak, de egyszerűen tudtam, hogy az.
A tűz. Az ugrás.
- De van egy sejtésem hová vihették. Jöjjön! - fordultam sarkon és gondolkodás nélkül rohantam le a torony végtelennek ható lépcsőin. Még halványan hallottam, ahogy a nő utasította a madarát, aztán már kettőnk léptei hasítottak bele a Csillagtalan Éjszaka óta megrekedt csöndbe.
Élt. Ez nem remény volt, nem kérdés, inkább parancs. Életben kellett még lennie, nem halhatott meg mindenki a szemeim előtt úgy, hogy ne tudjak tenni ellene. Hiába zümmögte az átkozott dallam azt, hogy talán már Laetitia húsait falta a láng, hiába próbált a szívembe markolni és kitépni belőle a küzdés vágyát.
- Lóval vagy anélkül?
Aura kisasszony hangja úgy szakított ki a kábultságból, mint ahogy az álomból ébredtem fel. Nem is tudatosult, de már lent voltunk a torony istállójában, a kábultan alvó lovak között. Úgy tűnt őket nem hatotta meg a mágia. Odaléptem ahhoz, amelyik leginkább ébernek tűnt és a kelleténél talán erősebben rángattam meg a kantárját, amire egy panaszos fújtatást kaptam válaszul. A lovak és én még mindig nem voltunk teljesen kibékülve, de most egy vágta erejéig el kellett viselnie.
- Lóval. Nem veszíthetünk időt, ki tudja, mi történik közben Laetitia úrnővel.
Felkaptam egy nyerget az odakészített féltucat közül, átszíjaztam a ló hasa alatt és beleléptem a kengyelbe.
- De figyelmeztetem, nem vagyok túl jó lovas, így jobb, ha előre megy.
Aura halvány mosollyal vezetett elő egy másik lovat és annak nyergéből válaszolt.
- Én sem, de nincs jobb választásunk
A nő előrevágtatott, én pedig követtem, át a lakott részeken, át a kihalt mezőkön, hátasom nyakának szegezve a tekintetem, hogy ne figyeljek az utak szélén motoszkáló és szörcsögő hangokra. A csillagok ugyan ragyogtak, de éjszaka volt – most nem a barátságos arcát mutatta Veronia.

Fél óráig vágtattunk, mielőtt a lovak fáradtan ügetésbe váltottak egy erdő széléhez közeledve. Aura sólyma egy hang nélkül szállt le gazdája vállára, a fák között pedig egyre erősödött a vörös-sárga pislákolás. Közeledtünk.
- Innét jobb lenne gyalog azonban. Ki tudja, mi vár minket odabent.
Bólintottam.
- Egyetértek. Igyekezzünk.
Sietve ugrottunk le a lovak nyergéből, nekem még arra sem volt gondom, hogy a kantárját ráakasszam egy közeli ágra, de szerencsémre Aura kisasszony éberebb volt ilyen téren. Tövises és nyálkás bokrok között bújtunk át, a száraz kórók tovább szaggatták az ingem és a fölé vett dolmányom, de akkor ez volt a legkisebb gondom. Még az arcomba maró tüskéket sem éreztem, csak az ereimben zubogó haragot.
Csak azt nem tudtam egyelőre, kire is haragudtam és miért.
Nem sok tündével volt dolgom eddigi életemben, így ami az erdő közepét elfoglaló tisztáson várt ránk úgy ért, mint a jeges víz. Mart, égetett és jól esett egyszerre, ami miatt a gyomrom is felkavarodott. Bizarr, lehetetlen színű füstök takarták el a levegőt, amikből mintha csak fantomok lettek volna váltak ki minden rémálmot megihlető alakok. A határ ember és állat között elmosódott, mintha felolvadt volna a füstben, szemek, karmok, agyarka villantak, nyögések, tébolyult nevetés és vad üvöltés repesztett bele a tűzropogásba.
Előttem egy tünde nő hanyatlott át, teljesen mezítelenül, akibe egy emberférfi gabalyodott magáról megfeledkezve. A nő nyaka hátrahajlott, ahogy a férfi a nyakára tapasztotta a száját, miközben ujjai véres csíkokat karmoltak a bordájára, a tünde arcán azonban a kín helyett mámoros eufória látszott. Ahogy ezek ketten eltűntek a ködben a tűz árnyékában groteszkül vonagló alakok tűntek elő, mintha megannyi kígyó lett volna.
És megint ott volt az ismeretlen, de mégis ismerős ének.


Az orrom elé tapasztottam a kezem, és szerencsére láttam, hogy Aura is hasonlóan tesz. Nem keveredhettünk bele ebbe az őrült karneválba, különben ugyanolyan boldogan dobtuk volna el az életünket, mint akik a tűzbe ugráltak.
- Próbáljon elkerülni minden füstöt és ha érezné, hogy erőt vesz a dallam csak szólítson a nevemen. Én beszélni kezdek, a kisasszony pedig figyeljen csak a hangomra és semmi másra. - kiabáltam túl a tisztás hangjait, amire a vámpírnő csak bólintott.
- Köszönöm. Hol kezdjük? Vagy inkább hogyan kezdjük?
Lehetetlen kérdés volt. A tisztást belepte a füst, a testek egybeolvadtak, a különbségek elvesztek és mindenki a tökéletes, korlátok nélküli szabadságban vált felismerhetetlenné. Ahogy azt akarták is.
- Az egész mezőt átkutathatnánk, akkor sem találnánk meg. - Az agyam lázban égve próbált megoldást találni, miközben éreztem, hogy ujjaim belemarkolnak a ruhámba a vállam fölött. - Kezdjük a tüzekkel, azok jelentik a legnagyobb veszélyt. Ha ott nem találjuk meg a kisasszonyt, akkor tovább folytatjuk, életveszélyről életveszélyre.
- Vezessen, én pedig ha kell, vágok.
Alig egy pillanatra merült fel előttem a kép, ahogy Aura kardja vértől bugyogó csíkot metsz egy tünde mellkasába, mintha csak a füstre festették volna. Egyetlen pillanat elég volt, hogy a sok illat közül egy, egy fémes, nehéz és bódító illat átfurakodjon és szinte megragadjon.
- Csak ha muszáj. Nem biztos, hogy a vér látványa nem fog-e ránk jobban hatni, mint a boszorkánydallam. - Határozottan indultam el az álmaimban is látott legnagyobb máglya felé, minden lépésemre koncentrálva, hogy kizárjam az itt már őrjítően erős dallamot. - Szóljon, ha bárhol meglátja a kisasszonyt.
Egy tünde megtántorodott a füstben és bizonytalan léptei egészen közel sodorták hozzánk. Légies könnyeden fordult körbe, arca vöröslött a benne zubogó, élettel teli vértől és ahogy megpillantotta Aurát arcán méla vigyorral felé lépett. A vámpírnő ujjai néhány hosszú, végtelennek tűnő pillanatig a kardja felé siklottak, végül azonban csak magasságát kihasználva rúgta térdhajlaton a tündét, aki bármi látható fájdalom nélkül csuklott össze.
A saját vérem a fülemben dobogott, és még soha életemben nem éreztem ilyen erős késztetést, hogy belemarjak valakibe.
A hang pedig, ami a fülembe csimpaszkodott töretlenül bátorított.
A halál úgy is szebb. Az élet csak poshadás és félelem. A halál megszabadítja az embert.
- Dieter mester! Ott van a kisasszony, a máglya mellett!
Aura kisasszony hangja megtette azt, amit nekem kellett volna és kiszakított a bódulatból. Arra felé kaptam a fejem, amerre a nő ujja mutatott, de csak körtáncot járó, szédületben forgó embereket és tündéket láttam.
Aztán a tömeg egy pillanatra szétnyílt, valaki pedig ugrott.
A tömeg vad rikoltásba tört ki, elnyomva az elevenen megégő férfi sikolyait, a gerincemen pedig egy kígyót éreztem végigsiklani. Egy kígyót, ami hideg pikkelyekkel ragadott körbe, megbénítva a füstben, egyedül.
Csak az az átkozott zene ne szólt volna.


Indulni akartam, de nem tudtam. A félelem megbillentette az elmém egyensúlyát, a küzdelem a hangok ellen felborult, én pedig éreztem, ahogy nyugalom kezd eltölteni. Nyugalom, mert tudtam, hogy nemsokára én jövök, én vetem magam nevetve a lángokba, én ölelem magamhoz a halált, ami szebb ennél az életnél.
A kígyó átsiklott a mellkasomra, terebélyesen szétterjeszkedve rajta, érdes pikkelyekkel simogatva végig. Amikor a nyelve az arcomhoz ért mély levegőt vettem, és megragadtam a múlófélben lévő haragom utolsó foszlányait. Nem is gondolkodtam, ahogy ujjaim megtalálták az övemre szíjazott tőr markolatát, amit szinte sosem használtam.
Aztán döftem, bele  akígyóba, mintha a mágiát döftem volna le. Egyre feljebb és feljebb emeltem a tőröm, nem törődve a halk, kélyes sziszegéssel, ami az ujjaim nyomán lassan nyögéssé vált, egészen addig, míg a nekem feszülő test le nem vált rólam, holtan terülve el.
Egy embernő volt, szőke, mint Gloria de teltebb és sokkal kevésbé tűnt tisztának. A köldökétől egész a szegycsontjáig hasítottam fel, úgy, ahogy a vadászok nyúzzák az állatokat. A vér szaga körbeölelt, a nyakam köré tekeredett és fojtogatni kezdett. Megöltem valakit, hogy szabaduljak a tündék mágiájától, valakit, aki ugyanolyan áldozat volt, mint én.
Olyan lettem, mint a ragadozók.
- Laetitia... - erőltettem ki összeszorított fogakkal. Megöltem valakit. Valakit, aki csupán gyengébb volt, mint én. - Aura kisasszony... Laetitia nem léphet a tűzbe.
Félre akartam kapni a fejem, a vámpírnő halvány szemeibe nézni, de nem tudtam. Csak álltam ott, hagyva, hogy a tomboló tömeg nekem ütközzön és hallgattam, ahogy a tőrömről vér cseppen le a földre. Biztosan nem az első ma éjszaka, de az egyetlen, amihez közöm volt.
- Kint... Kint van... A körtáncban. - Nem is vettem észre Aura mikor tűnt el, azt pedig végképp nem, hogy mikor ért vissza. - Ketten kellünk legalább.
- Jó. - feleltem csöndesen, szinte alig elég erősen, hogy átszűrődjön a zenén. A szívverésem megnyugodott, ami ezúttal vereséget jelentett a mágia ellen, így lehunyt szemmel kényszerítettem magam, hogy kapaszkodjak a haragba. Az élni akarásba, az állatias ösztönbe, amit úgy tűnt a pogány rituálé előkapart a ketrec mélyéről, ahová száműztem. - Keressük meg. Minél tovább maradunk itt annál valószínűbb, hogy elragad a hely varázslata. - feleltem, miközben görcsbe szorult ujjakkal megtöröltem a tőrt a ruhám egy sarkában és visszacsúsztattam a tokjába.
Aura kihúzta magát és körbenézett, aztán ajkai haragos vicsorba húzódtak.
- Nincs ott, a pokolba is! Verje meg az Isten ezeket az átkozott tündéket! - az orrcimpái kitágultak, az ujjai a fegyvere markolatán táncoltak és látszott, hogy alig egy lökés kellett neki a vérrel telt szakadék alja felé. - Hogy merészelik ezek az átokverte nyomorultak így beszennyezni ezt a világot? Ki kellett volna gyomlálni a maradékot is!
Az ő haragja mintha engem is kijózanított volna. Engem segített átküzdeni magam a halni akaráson, de őt úgy tűnt a gyilkolási vágy felé rángatta, ami veszélyesebb volt. Vereség volt, mert aki itt volt mind halni akart.
Mert ez volt ez az egész, egy hatalmas máglya, egy halálba készülő nép utolsó tánca.
- Kisasszony! Uralkodjon magán! - megragadtam a vámpírnő gallérját és közel rántottam magamhoz. Közel egymagasak voltunk és az alkata sem maradt alul az enyémmel szemben, mégis a füsttől feszülő izmokkal meglepően könnyedén húztam magam felé. - A haraggal itt nem győzünk le senkit. Látja én is mit tettem, és csak veszítettem. Ne adja meg magát a duruzsoló őrületnek. - Elengedtem, és körbenéztem. - Keressük meg Laetitia úrnőt. Ha kell hajnalig itt fogok keringeni, de nem hagyhatjuk, hogy baja essen.
A vámpírnő tekintete mint a vízfolyás lett előbb rettegő, aztán aggódó. Sikerült visszahúznom a szakadék pereméről – kár, hogy Laetitia kisasszonyt nem sikerült.
- Igaza van, köszönöm. Találjuk meg, és tűnjünk innét mihamarabb! Hová menjünk?
- Nem tudom... - néztem körbe kétségbeesetten, arcom minden izmát lemondóan lazítva el. - Kövessük a tömeget.
Az éjszaka lépésről lépésre lett sötétebb, fenyegetőbb és csábítóbb. Egyszer egy apró tünde lány lépett elénk, kezében egy tálcával, amiről sötét színű porokat fújt felénk kacagva, máskor valaki a vállamba mart és megpróbált a körtáncba rántani. Küzdöttem és dulakodtam, tekintetem egyre fáradva kereste a vámpírnő fekete haját és vérpezsdítő alakját a tömegben, egészen addig, míg a könny el nem homályosította.
De akkor is léptem tovább, míg a bokám lángra gyúlva égni nem kezdett, a térdem megbicsaklott, néhány kéz pedig kacagva rántott lefelé.
Nem akartam meghalni. Nem akartam tűzbe veszni, nem akartam a földre hanyatlani.
Élni akartam – a tündék mágiája visszájára sült. Élni akartam és tapasztalni, úgy mint még soha.
Mégis, az éjszaka telt, a sötét pedig nem engedett, csak húzott lefelé, a vértől sáros földre.


Úgy ébredtem fel, mint aki a sírjában kel – és talán az is volt a cél. Körülöttem alvadt vértől fekete, lángtól vörös és mámortól vigyorgó arcú halottak hevertek mindenfelé, a tüzek pedig kialudtak. A fejem zúgott, de ezúttal nem a dallamtól, csak a fájdalomtól.
De örültem a fájdalomnak. Azt jelentette, hogy élek. Örültem az izomláznak is, ami a karomba mart, amikor felemelkedtem és örültem az égő sebeknek, amik a bőrömbe karcoltak ismerős mintákat. Úgy nézhettem ki, mint a legrosszabb betegeim egyike.
A bokámat fogta valaki, ennek finoman lefejtettem a haláltól dermedt ujjait és óvatos, lassú mozdulattal felálltam.
Már nem egy tisztáson voltam, csak egy temetőben.
Laetitia.
Odaléptem a legközelebbi halotthoz, sietve fordítva a hátára, de szerencsére ez egy ember volt. Ahogy a következő is, aztán egy tünde, majd még egy és még egy ember. Szinte futva léptem oda minden tetemhez, ami még viselte az élők kinézetét és dübörgő szívvel vizsgáltam meg az arcukat – egyik sem tartozott Laetitia kisasszonyhoz, de még csak vámpírhoz sem.
- Dieter mester! Sikerült nyomára akadni a kisasszonynak?
Aura hangja ugyan mennydörgésként hatott a halotti csendben, de még ennek is örültem. Fájó bokámat kímélve bicegtem oda a kezdetleges, pogány kőoltárhoz, amely előtt hevert három halott tünde között. Alig egy pillantást kellett árjuk vetnem, hogy tudjam, tőrkard szúrások végeztek velük.
Úgy tűnt az éjszaka mindketten vereséget szenvedtünk.
- Nem. - roskadtam le az oltárhoz és a tenyerembe ejtettem a homlokom. - De amennyire tudtam átnéztem a halottakat, még azokat is, amelyek összeégtek. Amit azonosítani tudtam egyik sem lehetett Laetitia úrnő - amelyiket nem azonban csak az Isten tudja, hogy ki volt életében.
A mező tele volt összeégett múmiákkal és szenes csontvázakkal, több közülük alacsony termetű nő volt. Akár lehetett az egyikük Laetitia úrnő is, de valami amit tegnap a füst felébresztett nem hagyta, hogy elhiggyem.
Aura kisasszony csak egy fintorral fogadta a híreket.
- Vissza kell mennünk, és jelenteni Simon nagyúrnak. Több emberre van szükség. Valamint ha nem ez volt az utolsó ilyen pogány összejövetel a környéken, mindenki veszélyben van.
- Sajnos egyetértek. - feleltem, miközben a mellényzsebemben kezdtem kutatni. A szelence hiányzott, így még az a megkönnyebbülésem sem volt meg, hogy a dohány természetes bódulatába meneküljek az igazság elől. - Lovasokra van szükség, akik átvizsgálják a környéket és előkerítik a kisasszonyt. Ha én nem tudok segíteni, van bennem annyi alázat, hogy megkérjek valakit, aki igen. - felálltam és kezet nyújtotta Aurának. - Jöjjön. Keresek majd nyírfakérget a fejfájásra, de még sok dolgunk van.
- Menjünk a lovakért is egy úttal.
Nem feleltem neki, csak bólintottam. Nem éreztem illendőnek, hogy a kelleténél több szót szóljunk ezen az átkozott mezőn, egy rituális öngyilkosság szomorú, elszenesedett emlékhelyén.

Álmaim szövevényes pszeudo-emlék útvesztőjében ismét a zord éjszaka mocsárbéli idegen falujának eseményeit éltem újra, ahol imént különösképp is hangosan zengett a bódító dicséret a torz, összeforrt kreatúra számtalan szájából. És mintha a rőt égboltozatot narancs lángok nyelvei világítanák meg alulról.
Én pedig hánykolódtam vánkosomon, mígnem egyszer csak - ráeszmélve szenvedéseim fantazmagórikus mikéntjére - tágra nyitottam szemeim, ezzel próbálva messze űzni a kárhozatos nótát.
Elhűlve kellett tapasztalnom, hogy nem maradt azonban abba az ébrenlét biztonságos talaján sem a különös dallam, ámbár másmilyen volt, mint emlékeim kéretlenül őrizték. Elsőként arra kellett gyanakodnom, hogy tébolyom tért vissza úgy, hogy most már tényleges látomások különös szinesztéziájában is találkozni fogok velük, de ahogy teltek a várakozással terhes másodpercek, egyre inkább úgy éreztem, hogy valami másnemű zavar van kibontakozóban. Miután meggyőződtem róla, hogy az éneknek - ami a tündék primitív, pogány nyelvezetén szólhatott, mert sem lágy latinus, sem pedig érdes hebrus nem lehetett - iránya van, tehát valahonnét érkezik, sebesen kiugrottam fekhelyemről, hálóingem selyemövére akasztottam anyám megbízható kardját, és rohantam át a kisasszonyhoz, hátha őt is érinti ez a csodaféle fenomén.
Belöktem sebesen az ajtót, ahonnét ha lehet még tisztábban, még határozottabban szűrődött ki az ének. Egyébként hosszasan hallgatva egyáltalában nem volt kellemetlen, sőt, ha nem tapasztalom meg a mélységik kárhozatos elhajlásait, magam is szívesen ültem volna csendben, és mélyültem volna bele a lágy dallamívek lassan sodródó folyamába.
De már ismertem ezt a mintázatot, akár csak a vörös éjjelen. Az ilyen nóták és ősi kanciók olyan energiákat hordoznak magukban, amik megbódítják az elmét és felemésztik a testet. Hogy pedig képes legyek ellenállni, magamban egy régi graduál-dallam szövegét kezdtem szavalni.
Áldott legyen az én Uram, Istenem
Ki igazgatta keménységes hadakban
Az én kezeimet.
Nagy lendülettel tártam ki az ajtót, és ugyan hasonló sebbel fagyott meg a vér is bennem. Laetitia kisasszony mintegy rémalakként, fehér hálóingben, lakosztálya erkélykorlátján egyensúlyozott egy röpke pillanatig, majd mintha szellő billentené meg, háttal zuhanni kezdett a toronymagas mélységekbe.
- Kisasszony! - Kiáltottam mindhiába, annál inkább ösztönből utána, és ugyan hiába szeltem át a hálótermet öles léptekkel, kezeim csak a levegőt markolták. Lenézve azonban sem a zuhanó társamat, sem szétroncsolódott korpuszát nem láttam. Néhány hitetlenkedő másodpercnek el kellett múlnia, mire felfogtam, hogy nem az én kezem az egyedüli, ami reményvesztetten nyúlt a köddé lett kisasszony után - Dieter doktor is a korláton félig áthajolva kereste őt. Nem is pillantott rám először, hanem a levegőt kémlelte komor arccal, tekintetét követve pedig  egy jókora fekete madarat láttam lebegni, hófehér csontokból fűzött nyakékkel. Karmai között pedig a magatehetetlen barátnőm lógott.
- Tündék. - Szűrte fogai között, és azonnal megértettem, mire gondol. A keleti erdők kártevő-fajta primitív népeinek mágiája hozta a szédítő dallamot, ami látszólag egyre erősödött, ahogyan a tüneményes bestiát szemléltük. Erőszakkal kellett a fejemben újra a dallamok sorát idéznem.
Úr Isten a te ítéletedet
Add a király Krisztusnak
És a te igazságodat a Dávid Fiának
Zephyrért kiáltottam. Egy oldalról tudtam, hogy nem fogjuk ezt a lényt helyben legyőzni és a kisasszonyt megszabadítani, hacsak nincs Dieter mesternek valami különleges tálentuma erre: Ez esetben követni kell, amire hű barátom képes lehet. Másrészt megnyugtatott a jelenléte, ahogy segedelmemre volt azon az éjszakán is. Nyílként suhant át a nyitott ajtókon a szobák közötti légen, és sebesen vállamra szállt. Hagytam, hogy gondolataim tisztuljanak - De vajon miért járt mind a narancsszín ég alján álmomból? - és utána válaszoltam Dieter úr kérdésére.
- Mondhatjuk. Maga is hallja ezt a... kántálást? És mi a pokol az a dög? - Tettem fel kérdéseimet, az utóbbit csak megerősítésképp. Szerettem volna finomabban szólni, de amint láttam barátnőmet így manipuláltatni, oly' elemi harag is dolgozott szívemben a lappangó, sötét félelem mellett, ami nem engedte legjobb modorom a felszínen maradni.
- Hallom, de szerencsére rám nincs akkora hatással, mint Laetitia kisasszonyra. Az, ami elragadta egy tünde boszorkány lehetett madár alakban, ha jól sejtem az, vagy egy azok közül, akik a dallamot okozzák. - Dieter mester válasza megtámogatta korábbi gyanúimat, azért meg különösen is hálás voltam a Teremtőnek, hogy látszólag ő jobban viseli ezt, mint a kisasszony vagy épp én. Láttam, hogy tekintete Zephyrre vándorol. - Tudná követni?
Tudtam, hogy utánuk kell mennünk, és ez valamiért egyfajta furcsa izgalommal töltött el - nem is tudtam, hogy mit éreztem pontosan, de egész egyszerűen kíváncsi voltam arra a helyre, amit a pogányok rituáléikra használnak. Dieter mester szavára pedig, amiben a követését kérte, megugrott a szívem, ami intő jelként is szolgált: csak a szent igék távolítottak el attól, hogy magam is a kisasszony sorsára jussak. Folytattam hát az imát, mielőtt feleltem, de éreztem, hogy átkom komoly adót ró az oltalmazó versekre. Szívből örültem volna, ha mi magunk is hivatalosak lettünk volna a boszorkányos rítusokra, mert legalább veszélyes erőfeszítések nélkül megoldhattuk volna az odajutást.
- Persze. De ha mi is halljuk... Nem lehet, hogy értünk is jött egy ilyen? - Tettem fel az elmémben lebegő kérdést, hogy addig se a beszűrődő dallammal foglalkozzak. Dieter mester sajnos megrázta a fejét, ahogyan számítottam rá.
- Kétlem, hogy mindenkire számítottak volna. De van egy sejtésem hová vihették. Jöjjön! - Tekintetét ismét csak követve egy narancsszín foltot pillantottam meg az ég baljós hasáig világítva. Valós lett volna, amit álmomban láttam? Megint csak egy mélységi vert tanyát, és hálózta be a pogányok elméjét?
Beleborzongtam a lehetőségbe, de nem volt időm rettegni - mihamarabb vissza kellett hoznunk az elrabolt kisasszonyt, és ha lehet, megszüntetni az istentelen kántálást. Zephyrnek intettem a távolodó tünde bestia felé.
- Kövesd biztonságos távolságból! - Suttogtam, majd magam is megindultam, hálóingesen, Dieter mester után lefelé a lépcsőházban. Az őrség igen foghíjas volt, nyilván az elmét rontó rituálé az ő tudatukat is elvette, és ott vannak, ahol maga a kisasszony is. Elöntött a természetellenes harag ismét csak a gondolat nyomán.
Hogyha felindul az Isten
Elkergettetnek szertelen
Minden Ő gyűlölői
Dühömből kitisztulva észre sem vettem, hogy már az istállók előtt jártunk. Megállítottam Dieter mestert, hiszen a lovászfiú is feltehetően a megrontott tömegben lehetett.
- Lóval vagy anélkül? - Tettem fel a kérdést, amire ugyan egy kétkedő pillantás volt a válasz csupán, de végül már nyúlt is egy állat kantárszíjáért.
- Lóval. Nem veszíthetünk időt, ki tudja mi történik közben Laetitia úrnővel. De figyelmeztetem, nem vagyok túl jó lovas, így jobb, ha előre megy. - Elmosolyodtam az este először felvetésén, és egy pillanatra még a pogány énekről is elfeledkeztem. Ha ez lesz a legnagyobb gondunk, kellemes esteként fogom számon tartani a mait. Felnyergeltem jómagam is egy keskeny dongájú mocsári lovat.
- Én sem, de nincs jobb választásunk. - Feleltem, majd sarkamat az alaposan fésült ló oldalának lendítettem. Ahogy haladtunk távolabb egyre a településtől, úgy erősödött az ének, és úgy fortyogtam én is lelkemben egyre jobban. Dühös voltam, hogy ilyen pogány rituálékban kell a földnek szenvednie, dühös voltam, mert a kisasszony áldozatul esett, dühös voltam, mert az amúgy sem ágy mellé való visszatérő álmaim még rosszabbak lettek miatta, de általában dühös voltam, mert ezek a pogányok léteztek.
Miért zúgolódnak a pogányok
Mit forgatnak ő gonosz elméjükben?
A lovak nem bírták soká a heves tempót, de nem is kellett túlhajtani őket. Zephyr holdfényben ragyogó acélkarmait messziről lehetett látni, mi pedig alig egy órányi lovaglás után megérkeztünk egy sűrű erdő szélébe, ahonnét a baljós szél füst szagával volt terhes. Fa égett, és még valami, amit disznó pörkölésekor érzek. Reméltem, hogy mindez csupán a lakomához tartozott, amit valami pogány boszorkánytáncra preparáltak.
- Innét jobb lenne gyalog azonban. Ki tudja, mi vár minket odabent. - Feleltem leszállva a lóról, amit Dieter mester is követett. Közben hű madaram óvatosan vitorlázva a vállamra költözött.
- Egyetértek. Igyekezzünk. - Bólintott, majd megindultunk egyre beljebb a ragyogó lángok fényétől átitatott erdőn keresztül. A szag egyre erősödött, az ének pedig mindent áthatott. Szerencsére az imádkozástól és a félelemtől jobban fájt a fejem tőle, minthogy élvezhettem volna. Ahogy pedig félig-meddig botorkálva a kemény galyak és sértő tövisek között kiértünk egy nagy tisztásra, a gyomromnak is sikerült a feje tetejére fordulnia az undortól.
Szállj le e földnek színére:
Rontsd meg keresztyénidnek ellenségit
És tedd semmivé őket, mint tűznek füstit.
Gusztustalan, izzadtság és fürdetlen testek szagától átjárt füst töltött be mindent, és eszeveszett, tébolyult orgiák zaja morajlott az ének mögött. Nem láttam ugyan sokat belőle - jótékony is volt, hogy takarta a füst talán - de amennyi meztelen test átpördült előttem a tombolva lobogó máglya mindent átszúró fényében sziluettként, amennyi földigilisztaként, egymás nedvében vonagló embert, tündét, pogányt meg ki tudja még mit kellett tekintetemnek érintenie, megfogadandónak találtam Krisztusunk parancsát arra nézve, hogy vájjuk ki tulajdon szemünket, ha olyan bűnt tárnának elénk, mit képtelenek vagyunk elhordozni. Már pedig ez olyan volt, a legjavából. Akár csak a rettenetes éjszaka borzasztó vörös fénye, itt a tébolyult tünde-boszorkánytánc narancs izzása fogott egybe mindent olyan undorban, ami meghaladta bennem az alaktalanná olvadt mélységi-herold iránt érzett taszítást is.
Édes füst keveredett az áerbe előttem, és ösztönösen hosszú selyemingemmel takartam el orromat. Nem hiányzott a légszomj is az amúgy is szent invokációtól gyengült fizikumomnak, de minden erőmmel igyekeztem nem megtántorodni. Ha el is kell vesszek, nem itt fogok, pogány istentelenség nyomán. Szerencsére Dieter mester is eszénél volt még, és jelenléte nagy biztonságot adott - lám, nem mindig úgy teljesül az ima, ahogyan az ember várná, és az Isten segítsége bármilyen formában megjelenhet. Kezem azért anyám kardjának szattyánbőr markolatán nyugodott, Zephyrem pedig nyugtalanul fészkelődött a vállamon. Tudtam, hogy ameddig tudatom józanságát megőrzöm, nem eshet bajom.
- Próbáljon elkerülni minden füstöt és ha érezné, hogy erőt vesz a dallam csak szólítson a nevemen. Én beszélni kezdek, a kisasszony pedig figyeljen csak a hangomra és semmi másra. - Dieter úrnak hálásan biccentettem, majd körülkémleltem a tisztáson. Éreztem, ahogy a korábbi harag egyre magasabbra emelkedik bennem, és biztos voltam benne, hogy bármilyen pogányt készen álltam meglékelni, aki túl közel kívánt perdülni hozzánk.
- Köszönöm. Hol kezdjük? Vagy inkább hogyan kezdjük?
- Az egész mezőt átkutathatnánk, akkor sem találnánk meg. Kezdjük a tüzekkel, azok jelentik a legnagyobb veszélyt. Ha ott nem találjuk meg a kisasszonyt, akkor tovább folytatjuk, életveszélyről életveszélyre. - Dieter mester ugyan határozottnak tűnt, de ahogyan belemart ruhájába, azonnal nyilvánvalóvá tette előttem, hogy maga is nagyon küzd mind az ellen az idegen téboly ellen, ami ekkor már körülvett minket. Nekem is küzdenem kellett ugyan, és bár nem javasolhattam neki, hogy imádkozzon, én magam gépiesen ismételgettem a nevelőapán csatos imádságoskönyvében olvasott kötött formulákat.
Szent Isten, Szent Erős, Szent Halhatatlan
Irgalmazz nekünk
- Vezessen, én pedig ha kell, vágok. - Feleltem eltökélten, és őszintén vágytam is rá, hogy pogány kártevő vérét ontsam haragom oltására. Dieter mester szavai azonban egyelőre nyugtatták lelkem.
- Csak ha muszáj. Nem biztos, hogy a vér látványa nem fog-e ránk jobban hatni, mint a boszorkánydallam. - Nem tudtam nem bólintani józan felvetésére. Szinte elhagyatott, idegen érzés volt sétálni a haláltáncban pörgő, meztelen tébolyodottak között. Mintha csak mi lettünk volna az utolsó ép lelkek a világon. Vagy talán azért nem voltunk egyek közülük, mert mi nem voltunk épek? - Szóljon, ha bárhol meglátja a kisasszonyt.
Ahogy lassan, szinte végtelennek tűnő másodpercekig haladtunk előre a kéjmámorban úszó forgatagban, próbáltam nem belegondolni, mibe is lépek, amikor nedvességet éreztem a talajon, és átkoztam magam, amiért egy csizmát nem húztam rohanásomban. Ez is dühített, a féktelen vágyak szabad exhibíciója is taszított, és legszívesebben megsuhogatattam volna pengém a kárhozott tömegen, hátha egy-kettő észhez tért volna talán. Dühömből egy zöld, fátyolos szempárral való találkozás rántott vissza, ami egy hitetlenek nyelvén érthetetlen, bódult szavakat nyögő vörös tündéhez tartozott. Közeledni próbált felém, kaján vigyorából sejtettem, hogy parázna hajlamait kívánta kiélni. Megörültem lelkemben, hogy végre felnyársalhatok egy pogányt, de Dieter szavai, ahogy az imádság súlyos szavai is, óvatosságra intettek - így hát pusztán jókorát rúgtam térdhajlatába, őt meg az anatómia meg a talaj vonzása a földre rántotta. Ahogy azonban elhanyatlott a szennyes kártevő, nyílás támadt mögötte a tömegben, és megpillantottam Laetitia kisasszonyt. Aggodalomra adott okot a látvány: Ébren volt ugyan, de meztelen, és két kárhozatos pogány iniciálta épp valami rituáléra a legjobban lobogó máglya mellett.
- Dieter mester! Ott van a kisasszony, a máglya mellett! - Kiáltottam bajtársamnak, aki oda is nézett, de a látvány mindkettőnket megbénított néhány szempillantásnyi időre. Egy férfi, mámorban, önként vetette magát a tüzes halálba. Elvicsorodtam az istentelen, pogány haláltánc láttán, és gyűlöltem, hogy Laetitia kisasszony is veszélyben volt. Mire visszanéztem rá, Dieter mester állapota is megrémített. Véres tőrt szorongatott, míg előtte a földön emberféle szőke nő feküdt, lágyéktól-bordáig felhasítva. Üres, tág szemekkel nézte a holttestet, épp a józanság határán lebeghetett. Magam nem bántam az embert, parázna gyalázat volt a lénye, megérdemelte. Látszólag a szavaim közelebb hozták az éberség féltekéhez, és halványan szólt hozzám.
- Laetitia... Aura kisasszony... Laetitia nem léphet a tűzbe.
Nem volt cselekvő állapotban, így tudtam, mit kell tennem. Gondolkodás nélkül téptem meg hálóingem szoknya részét, hogy ne akadályozzon a törtetésben, majd hegyomlásnyi apámtól örökölt izomzatomat mozgásba lendítve nekirohamoztam a tömegnek. Kalapácsként ökleltem félre a pogányokat, és vigyorogtam is volna, sőt, még egy nekifutást teszek, ha nem lett volna fontosabb a kisasszony megmentése. Kiáltottam ugyan, de tudtam jól, hogy a tömegen keresztül nem jut át a hangom hozzá. Ott állt a sorban, ő jött a máglyán, amikor a haját megmarkolva félrelöktem az utolsó utamban álló hitetlent is. Kinyúltam előre, és mielőtt ugordhatott volna, megragadtam vékony csuklóját, és nagyot rántottam kifelé rajta. Húztam kifelé, kiabáltam, de tekintete üres volt és megbabonázott. Amikor aztán a máglyát agyatlanul körülugrálók sorához értünk, egy megtermett, kormos fattyú csapódott kezemnek, kiszakítva belőle a kisasszony csuklóját. Mikor azonban készültem tomboló haragom rázúdítani valakire, ő már bódultan forgott a többi ünneplő pogánnyal együtt. Magamban szitkozódva visszasiettem Dieter mesterhez.
- Kint... Kint van... A körtáncban. Ketten kellünk legalább. - Feleltem lihegve a futástól, de ugyan annyira felhevülve a haragtól is. Dieter úr halványan bólintott, én meg próbáltam szétnézni, hátha megpillantom, de haragtól vérgőzös tekintetem bőven nem hatolt át a körtáncig a sűrű füstön. Ekkor jöttem rá, hogy már azért is dühös vagyok rájuk, mert feldühítettek. Megmarkoltam fegyverem, és akaratlanul is szitkozódni kezdtem, hallható szóval.
- Nincs ott, a pokolba is! Verje meg az Isten ezeket az átkozott tündéket! Hogy merészelik ezek az átokverte nyomorultak így beszennyezni ezt a világot? Ki kellett volna gyomlálni a maradékot is! - Bele is vágtam volna a hozzám legközelebb eső, földön vonagló, szemérmét markolászó késfülűbe egyet, ha bajtársam nem térít észhez, ismét. Megragadta ingem gallérját, és alaposan megrázott. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, miközben beszélt hozzám.
Kisasszony! Uralkodjon magán! A haraggal itt nem győzünk le senkit. Látja én is mit tettem, és csak veszítettem. Ne adja meg magát a duruzsoló őrületnek. Keressük meg Laetitia úrnőt. Ha kell hajnalig itt fogok keringeni, de nem hagyhatjuk, hogy baja essen. - Minden szavában igaza volt, amikor pedig elengedett, inkább csak szomorú voltam, hogy megint hagytam magam valami istentelen mágia tébolyának áldozatul esni, de főként fáradt is, hiszen nem tesz jót az imádkozás az átkozott fajzatnak, mint én is vagyok. Bólintottam, tisztult tekintettel.
- Igaza van, köszönöm. Találjuk meg, és tűnjünk innét mihamarabb! Hová menjünk?
- Nem tudom... Kövessük a tömeget.
Dieter mester javaslatára aztán egy darabig együtt bolyongtunk. Halkan dúdoltam egy zsoltárt, ám amikor egyre közelebb és közelebb férkőztek hozzánk a pogányok, és egyre több és több kemikáliát lélegeztem be akaratlanul, úgy lettem fokozottan egyre dühösebb is. Furcsálltam is tulajdonképp, hogy nem bennem is parázna vágyak gyúlnak, mint ezekben a szerencsétlenekben, akiket elragadott a mágia, de hamar tudatosult bennem, hogy élénken élt még bennem a csodabájú nefilimleány külleme, és az akkori fektete üzelmei a mélységinek olyan nyomott hasíthattak belém, amik talán eltorzítják az ilyesféle hatásokat. Ahogyan egyszer csak, ki tudja mennyi idő után, eltávolodtam Dieter mestertől, azt vettem észre magamon, hogy egyre nagyobb lendülettel lököm félre magam előtt az embereket, tündéket, kéjelgő párokat, és felhasított testű pogány ünneplőket. Minden egyes kártevő elterülését kéjes vigyorral figyeltem, míg végül egy zsenge pogánylánynak már élvezettel a gégéjére is nehézkedtem talpammal, egész addig, míg nem éreztem a kielégítő roppanásokat, amik mámoros bizsergéssel kúsztak fel gerincemen. Újabb, meg újabb pontjára nehézkedtem puha, meztelen testének, és ragyogó szemmel, szinte gyermeki izgalommal vártam minden reccsenést, amit ő mámoros, rózsavörös arccal, de egyre inkább fátyolos tekintettel várt, mígnem kihúnyt benne az életnek utolsó szikrája is. Felnevettem. Tulajdonképpen akkor már tudtam, hogy a pogányok is azt akarják, hogy elpusztuljanak, és a világ tisztaságának is segítek, ha fegyvert rántok és neki kezdek az igazi mesterségnek. Vigyorogva néztem hát végig az előbbi gyilkosságomat szemlélő, izgatott tömegen.
- Melyik rihe pogány lesz a következő?
Kardom pedig ezüstös villanással, mintegy frissen köszörült koporsószeg siklott ki hüvelyéből.

Egy kőoltárnak dőlve ébredtem, tiszta, hajnali levegőre, amit egyedül égett hús és szén szaga járt át. Madaram - ki tudja, mikor menekült el az istentelenségek elől az este - az oltár szélén, összehúzva pihent. Véres karom még mindig szorítottam, előttem a földön pedig három tünde - egy kormos, kettő hagyományos - hevert, rajtuk azonnal felismertem tulajdon mesterségem ékes bizonyítékaként a tőrkard-sebhelyeket. Istentelen gondolat volt, de tudtam, hogy megérdemelték, és ezt nem a tegnap esti mágia maradványai mondatták velem. Gyűlöltem az olyan mesterséget, ami a tudatot módosítja el, és még kicsit boldog is voltam, amikor szétnéztem a vegyesen halott és vegyesen vonagló, kínlódó tömegen.
Ki mint vet, úgy arat.
Egyetlen személy volt még talpon, miközben véres ruhám maradványaiban igyekeztem feltápászkodni, de hagytam is visszahanyatlani magam. Fejem sajgott ugyan, de reméltem, hogy az imák miatt, nem pedig a kemikáliák miatt - arra legalább büszke lehetnék. A személy imbolyogva közelített, és boldogan vettem tudomásul, hogy Dieter mester az. Eltettem hát fegyverem, vállamra emeltem tettem jó madaram, és megvártam, hogy az oltárra üljön.
- Dieter mester! Sikerült nyomára akadni a kisasszonynak? - Kérdeztem reménykedve, ő azonban az arcába temette a kezét. Szívemet hideg kézzel szorította meg az ijedtség.
- Nem. De amennyire tudtam átnéztem a halottakat, még azokat is, amelyek összeégtek. Amit azonosítani tudtam egyik sem lehetett Laetitia úrnő - amelyiket nem azonban csak az Isten tudja, hogy ki volt életében. - Ez egy kissé megnyugtatott ugyan, mert ameddig egy holttest nincs meg, addig a keresett jó eséllyel életben van. Elhúztam hát a számat. Meg kellett találni a kisasszonyt, hátha hazaindult holtfáradtan. Továbbá tenni kellett az istentelenek ellen is.
- Vissza kell mennünk, és jelenteni Simon nagyúrnak. Több emberre van szükség. Valamint ha nem ez volt az utolsó ilyen pogány összejövetel a környéken, mindenki veszélyben van. - Dieter mester kutatott zsebében valami után, de végül szomorúan, elgyötörten válaszolt csak.
- Sajnos egyetértek. Lovasokra van szükség, akik átvizsgálják a környéket és előkerítik a kisasszonyt. Ha én nem tudok segíteni, van bennem annyi alázat, hogy megkérjek valakit, aki igen. - Imbolyogva felegyenesedett, és nekem is segített felkelni a harmatos és még ki tudja, milyen talajról. - Jöjjön. Keresek majd nyírfakérget a fejfájásra, de még sok dolgunk van.
- Menjünk a lovakért is egy úttal. - Egészítettem ki a bólintásom, és megindultam bajtársam után, ki erről a megszentségtelenített földdarabról. Ha nem lett volna annyi ember is halott a mezőn, bizonyára még rá is köpök.
De talán több gyalázatot nem is bírt volna el már ez a mező.

A tűz kialudt,a hamvakat szétszórta a szél, szinte nyoma sem maradt az utolsó tünde boszorkányéj vadságának. Mindenki érdekesen és teljesen máshogy ragadta meg, ügyesek voltatok. Jutalom a megígért 150 TP.