[Magánjáték] Suzanne Walford és Pruinos: Similis simili gaudet

Az egész világnak még hozzá kellett szoknia a változásokhoz amiket a Rengés hozott magával, és ebbe én is beletartoztam.
- Állj! - lépett el a kapu mellől az őr, meglóbálva kezében egy lámpást. A sápadt fényben bőre pergamenszerű volt, sárgás és foszló, szemeiben a rettegés olyan egyértelműen talált otthonra hogy belenézni is kellemetlen volt. - Ki ólálkodik a sötétben?
- Nyugodjon meg jóember, nem vagyok... olyan. - léptem közelebb, kezeimet a magasba emelve. A másik azonnal egy megkönnyebbült sóhajtást engedett meg, és ökölbe szorított kezét felemelte a magasba.
- Nyugalom emberek, beszél.
A sötétben alig kivehetően néhány elmozdult folt jelezte azt, hogy az íjakat leengedték a palánkfalon állók. Nem bíztam benne hogy az összes őr így tett - bolondok is lettek volna.
- Mit keres itt éjnek évadján?
- Szállást és menedéket. Nem maradhattam tovább a vadászlakomban, én...
- Ne is mondjon többet. - emelte fel a kezét hogy megállítson a mondandómban, én pedig engedelmesen hallgattam. - Nem vagyunk abban a helyzetben hogy akár egy vadorzót is elküldjünk magunktól. Menjen be és pihenjen le, ha akar egyen valamit. Később még szükségünk lesz magára.
Én csak bólintottam és bementem az előttem szűkre nyitott kapun; a palánkfal árnyékában szolidan húzódott meg a megerősített épületű fogadó, bedeszkázott ablakokkal és fémmel kivert ajtajával. Kész csoda hogy sikerült megtartaniuk és védelmet szervezniük köré, de nem terveztem panaszkodni emiatt.
Az Arany Vadkan asztalainak a felét elhordták hogy legyen hely a földön alvóknak, a maradékot pedig már felcsapkodták tűzifának. Így ez az útmenti kocsma inkább hasonlított így egy ispotálynak mintsem ivónak, de ennek ellenére állt egy megviseltnek tűnő ember a pult mögött és fogadott rendeléseket; némi váltóért cserébe még az ingyen konyha kínálatét is feldobta valami ténylegesen fogyaszthatóval. Az egyetlen asztalnál - amit meghagytak - pedig már ült valaki, kinézete alapján szintén vándorfajta.
- Elnézést, szabad ez a hely? - kérdeztem tőle udvariasan. Eddig még sosem ártott ha az ember igyekezett jó benyomást tenni.

Csak egy egyszerű bólintást kaptam válaszul, és ez bőven elég volt. Ha nem vettem volna észre hogy eszik, azt gondoltam volna hogy annyira óvatos hogy attól is fél hogyha megszólal még képes leszek ellopni a hangját valamilyen mesebeli módon. Pedig egyszerűen csak a legnagyobb erőkkel próbált belefulladni a koldusok kosztjába, abba a borzalmas de olcsó ételbe amit valahogy az emberkirályságok minden szegletében képesek voltak összehányni.
- Korcsmáros uram, legyen szíves egy pint sört és valami meleget, aminek van köze a húshoz. - intettem és szóltam oda, a közelség miatt nem túlzottan megemelve a hangomat. Nem szerettem feleslegesen magamra vívni a figyelmemet, de szinte senki se volt itt akitől félnem kellett volna, leszámítva azt a két pihenő őrt az ajtó mellett, akik ahhoz is túl idegesek voltak hogy rendesen lepihenjenek.
Veronia úgyse fogja megjegyezni a maszkot.
Leülve a vándor mellé lehetőségem volt jobban megnézni. Látszott rajta hogy nem volt idevaló, annak ellenére hogy erre a helyre mindenkit csak összefújt valahonnan a szél - így ő volt az akihez legközelebb tartozónak érezhettem magam. Bár egy irritáló vámpír után nem nehéz valaki szimpatikusba belefutni. A sötét, fekete és olajzöld mezsgyéjén eltévedt köpeny csuklyája alól egy... meglepően tündéri látomás bontakozott ki. Tény, ráragadt az út pora több helyen is, de az apró, pisze orr, telt ajkak és a nagy zöld szemek olyan kellemes kompozíciót alkottak, amin a démon szívesen rajtafelejti a szemeit.
Vagy belemélyesztené a fogait és végigrohantatná rajta a nyelvét.
- Elnézést hölgyem a személyes kérdésért, de mit keres egy ilyen finom tünemény mint maga ezeken a veszélyes utakon? - próbáltam minél kevésbé eredeti szöveget megfogalmazni. Általában a másik fél ebből az szűri le hogy esetlen vagyok az ismerkedésben, és a tény, hogy lenéznek, hatalmas előnyt szokott jelenteni. Nem mintha ezt magyaráznom kellene, vagy indokolta volna valami. Nem láttam nála fegyvert.

Még csak abba se hagyta az evést, csak úgy két falat között válaszolgatott -  a finom külső mégse úri hölgyet rejtett, mint ahogy azt feltételeztem. Ami igencsak különös... nem sokan engedhetik meg maguknak ezt a szintű bájosságot, ilyen mértékű közönségességgel.
- A tenger felé. Csak megvárom amíg erre tart egy karaván, vagy egy áthaladó zsoldoskompánia... túl veszélyesek lettek az utak ahhoz hogy egyedül lehessen utazni. - jelentettem ki az egyértelműt, és szorítkoztam le a közlésemmel. Reméltem a titkolódzás nem kelti fel a figyelmét, de... manapság mindenki ilyen. A rettegés kiszorította a pattogó tüzeket és a meleg nevetéseket mindenhonnan.
- Egy pint és a gazdagok vacsorája; tojás, kolbász, vajas krumplival és sajttal. Egészségére az úrnak. - mosolygott foghíjasan a fogadós ahogy elém rakta a rendelésemet. A többi fogának csillogása alapján valószínűleg nem egészségügyi, és nem is túl baráti módon hagyta el valamerre a közelmúltban.
- Köszönöm. Remélem nem zavartam meg nagyon a vacsorájában, és az sem, hogy csatlakozom magához. Az én nevem Symeon. Önt hogy hívják? - kérdeztem meg, majd hozzáláttam én az étkezéshez, maszkomat némileg elfordítva ezzel, felfedve bőrmentes államat. Ki kéne találnom valamit az ilyen eshetőségre... túl sokat leszek összezárva emberekkel.
Feszültnek tűnt, feszültebbnek mint mindenki más. Nehéz az ilyet konkrétumokkal megfogni, az ember inkább csak érzi, főleg így utólag, de... mindenki félt valamitől, fárasztotta őket az ismeretlentől való félelem és a folytonos éberség, ő pedig... ugrásra készen állt. Mintha csak érezte volna hogy történni fog valami. Persze, ennyire konkrétan akkor ez nem realizálódott, de furcsa volt.

- Suzi? Milyen bájos egy név. - dicsértem meg két falat között, kissé félvállról. Nem voltam biztos benne miért ennyire szűkszavú, de feltételeztem néhány kedves és meleg szó csak javíthat a helyzeten; legyen szélsőségesen szégyenlős és bizalmatlan, vagy kiszámíthatatlanul körmönfont. Bár a tény hogy egyelőre az ételébe temetkezett előbbire utalt - vagy ismételten, több lépéssel előttem volt.
- Óh. - válaszoltam röviden, mint akinek nem rögtön esett le hogy mire is akart gondolni a másik. - Néha megfeledkezem róla. - érintettem meg, lassan végigfuttatva az ujjamat a kopott fán. Egy ideje nem volt időm arra hogy újrafessem ezt a darabot, vagy igazából, bármelyiket.
- Nem, nem mindig ebben. Van legalább egy tucatnyi másik... mármint, volt. Talán még megvannak valahol. - válaszoltam bizonytalanul, karaktert váltva. Úgy éreztem ha elég ügyesen játszom a lapjaimat, elkísérletezhetek több arcommal is anélkül hogy gyanús lenne. Nem szerettem a zárkózott fajtáját. A megfelelő környezetben, egy bálon például könnyebb az ilyen embereket kiismerni - sőt, talán őket a legegyszerűbb - de itt, kint a szabadban, szinte lehetetlen. Óvatosan kell járni az ilyen táncot, nehogy rosszul reagáljon a másik arra hogy ráléptek a lábára.
- Miért, esetleg kellemetlenséget okoz önnek?

Kissé lassú tempóban, több mint a kényelmes kínos szünetekkel megszakítva, de haladt a beszélgetés, és ami még fontosabb, ő kezdeményezett. Továbbra is hideg maradt, de... már repedezni látott az a bizonyos jég.
Vagy csak túl sok nehéz esettel találkoztam eddig és már képes voltam örülni minden apró előrehaladásnak.
- Igen. Nem cipelhetem az összes maszkomat mindenhova, nemde? - mondtam erőtlen hangon, amit megdobtam egy erőltetett mosollyal is. Kellemes változás volt hogy minimális szinten, de mégis, színészkedhettem a számmal is. - A házamban maradtak. Nem tudom mi lett velük, vagy hogy a házammal történt-e azóta valami, de egy ideig biztos nem tudok visszamenni értük. Bár, ezek csak maszkok. Nem akkora kár értük... - mondtam, javarészt az igazat. Azért a Personát nehéz lenne pótolni, erre a különleges darabra feltétlen vigyázok - még ha nem is hordom mindig. Magam elé meredtem egy darabig, szinte csak játszva az étellel, mielőtt észhez kaptam némileg.
- Köszönöm, frau. Kedves magától, de pontosan tudom hogy már ráférne egy kis... felújítás. - nyúltam a maszkom hátuljához készen állva arra hogy levegyem és megnézhessem alaposan, de aztán a mozdulat közepén megállok, és magamon hagyom. Kétlem, hogy magyaráznom kéne ezt bármelyik oldalról is.
- Honnan szereztem? - kérdeztem vissza bután. - Nos, sehonnan, magam faragtam őket. Mondhatjuk hogy ez volt a szakmám a... nos, a Csillagtalan Éjszaka előtt, ahogy nevezik. Egész jól meg lehet élni belőle, hogyha vannak fesztiválok és nagy piacok rendszeresen. - mosolyodtam el ismét, belefeledkezvén látszván valamibe - De kétlem hogy egyhamar az emberek találnának bármi ünnepelni valót. Nos, azon felül hogy élnek.
Elég sokat sikerült beszélnem, annak ellenére hogy nem terveztem egyáltalán, de végig karakterben maradtam. De elkellett érnem hogy inkább ő beszéljen, hogy többet mutasson magából.
- Sajnálom, csak... nem  szeretném untatni. Mi a helyzet önnel, frau? Mit csinált akkor amikor még mindennek értelme volt? Beszéljen ön is kicsit.

Különös. Ez a lány nagyon különös... nem igazán tudtam hova tenni a fejemben. A hangja finom volt de erőtlen, amit egy nemesi kisasszonytól várna el az ember, és azt is csak egy beteges, nagyon babusgatott fajtától - de ha így lenne, akkor nem lenne itt kinn egyedül. Kár is lett volna érte; beteg embert természetesen nem eszek, egy hulla se ér annyit hogy én is egyé váljak.
- Köszönöm. - mosolyodtam el kedvesen ismét. Kissé egyszerűnek tűnt... de nem tudtam volna meghatározni, hogy egy "különleges" emberbe futottam bele, vagy egyszerűen csak sikerült egy gyereket kinéznem magamnak. Egyikkel se lettek volna fenntartásaim, de őszintén, nem mertem lenézni - volt bennem egy félsz, egy éberség hogy valamit nagyon félrenézek. Szinte éreztem ahogy a nyakamon ül egy feketeszárnyas Azrael-figura, készen állva hogy átsegítsen a túlvilágra.
Gyermeki gondolat, tudom. De mégis könnyebb szembe nézni a halállal ha testet adunk neki, legyen az... egy kissé pontatlan, akár.
- Nem nagyon próbáltam még. Elméletileg képes vagyok rá, valami egyszerűbbet, apró figurát vagy szobrocskát esetleg megtudnék csinálni. - mondtam, őszintén elgondolkozva. Sose jutott eszembe hogy esetleg megpróbálhatnék valami mást is, már maga a maszkkészítés se volt több mint egy "kényszerszakma".
Nos, legalább is azzá vált amióta elváltam az Öregtől. Ő mindig is ragaszkodott ahhoz hogy kezdjek magammal valami értelmeset és próbáljak minél kevesebb bajt kavarni. Bolond ideák egy bolond szájából.
- Értem. - válaszoltam nyugodtan. Nem tudtam mire venni ezt a tömör választ. Kezdtem meggyőződni róla hogy sikerült tényleg egy gyereket, valószínűleg a háború egy árváját aki most a szülei nélkül tengődik. Szerencsétlen. Pont engem kellett kifognia.
- Esetleg bővebben? - kérdeztem óvatosan. Nem mintha egy ilyen helyzetben fellehetne tenni egy ilyen kérdést helyesen; vagy megfog sértődni azon hogy nyaggatom, vagy nem fogok többet megtudni róla. Valamit pedig hamarosan ki kellett találnom.

Miután végigmondta a mondanivalóját, egy ideig csöndben maradtam és elgondolkodtam, lassan befejezve a vacsorámat. Nagyon gyermeki, és ennek ellenére "járta a világot". Túlozhatott is, de... ebben kételkedtem. Túl őszinte arca volt, szinte ragyogott tőle finoman, és az ilyesmit nem lehet elszínészkedni. De ha ez igaz...
Akkor vagy nem utazott egyedül, vagy olyan hatalommal rendelkezik amit nem érdemes alábecsülni. Két falat között egy pillanatra feltekintettem az arcára, ahonnan kíváncsian tekintettek vissza azok a hatalmas, zöld szemek, tele fénnyel. Ki kellett zárnom az utóbbi lehetőséget.
- Ez izgalmasnak hangzik. - kezdtem bele, immár üres szájjal. - Biztos sok kalandban részt vettél akkor a társaiddal. Már lefeküdtek? - tételeztem fel a helyzetet, kicsit direkt módon terelve át a témát, számhoz emelve a sörnek kikért italt. A színe legalább emlékeztetett rá.
Közben pedig már készítettem elő a következő témát fejben. Nem lesz lehetőségünk elhagyni ezt a fogadót ma éjjel, kivéve ha szívesen végeznénk darabokban. Nagyon ártatlannak tűnt, törékenynek, és... őszintén, kicsit elszorította a szívemet. Kevés tabum volt a célpontjaimat nézve, mint hogy nem ölök olyat akinek a keze ételt szül, vagy mint... hogy nem ölök kislányt. A fiúkkal nem volt akkora problémám, bár nem tartottam őket kimondottan étvágygerjesztőnek, de a démonnak ennie kell. Tudtam, hogy nem kislány már, de nem tudtam nem így gondolni rá.
Őszintén, kicsit féltettem hogy mi lesz vele. Annak ellenére hogy annyira nem volt zsúfolt a hely, pont elegen voltak itt akik visszaélhettek a sebezhetőségével.
Nevetséges, de nem hagyhattam hogy baja essen. Nem, ha nyugodtan akartam aludni a következő pár hétben... már persze amennyire nyugodtan lehet aludni a rémálmoktól amik megülik az ember álmait éjjelente.
- Mondd csak... van már szobád? Hol fogsz aludni?

Elgondolkodtam a válaszán, lassan kortyolgatva pár kortyot a sörömből. Nagyon különös, kimondottan és kirívóan - és ezen nem segített egy fikarcnyit sem, hogy mennyire fiatal volt.
Tisztába rakva a dolgokat, nem volt annyira fiatal, valahol az emberi gyerekkor végén és a felnőttkor elején lehetett, de már maga a megjelenése és a viselkedése rengeteget lefaragott ebből az alapvetően is alacsony számból. Alapjáraton szeretem azt gondolni magamról, hogy értek annyira az emberi test felépítéséhez mint némelyik nagyokos Rotmantel, még ha a szép, tudományos szavakhoz és a gyógyításhoz nem is, (de kulináris szempontból határozottan jobban), de a verdiktemben nem volt teljesen biztos.
Biztosat csak akkor mondhatnék ha már darabokban feküdne előttem. De mindent összevetve, nem is ez a lényeges. Könnyedén, mint egy önjelölt, könnyed és világáról nem tudó kalandor lenne, járja be Veroniát mindig más mellé csapódva az útján; a feltételezhető szellemi kora mellett ez határozottan volt különös és szinte egyáltalán nem lehetséges, de ha tévedek is, akkor is fura.
Már rég halottnak kéne lennie a magamfajták miatt. Valami bűzlött itt, és nem voltam hajlandó észrevenni a két szép szeme miatt.
- Óh, ez nagyszerű. - mosolyodtam el melegen. Nem kell szűkölködnie, remek. Ágrólszakadtabbnak tűnt annál hogy szobát béreljen, de nem fogok egy pozitív csalódás miatt nyavalyogni. Sokat.
- Kezdd későre járni, valószínűleg itt lenne az ideje eltennünk magunkat holnapra, nemde? - tettem fel a költői kérdést, és álltam fel az asztaltól, megigazítva végre a maszkomat. Őszintén, jól esett a súlyát magamon éreznem.

Beszélgetésünket megzavarták - a korcsmárosné, minden bizonnyal.
- Teljességgel, asszonyom. - válaszoltam, talán kissé röviden, kissé szárazan, de egyáltalán nem volt szándékomban feleslegesen méltatni a vacsorát. Ehető volt, egészen meleg és sokrétű, még ha kissé ízetlen és egyszerű is, de a feladatát ellátta. Kétségkívül jobb volt mint amit a lányka evett.
- Jó éjszakát. Legyenek kellemes álmaid. - válaszoltam, ahogy azt alkalmanként hallottam a szülőket elköszönni a gyermekeiktől. Nem voltam biztos benne hogy az ilyen hagyományos szófordulatok mennyire tartják magukat, kikopott-e vagy már csak máshol él, de ez érződött csak megfelelőnek.
Még elnéztem némán ahogy az asszonnyal együtt elhagyta a termet, felsétálva az emeletre vezető lépcsőn. Nem foglalkoztam a korcsmárosnével - áradt belőle a különböző fűszerek illata, erőteljes élesztő, és enyhe húsaroma. Talán még olyan ember is megismerte volna benne a hely szakácsnéját akinek az orra sokkal kevésbé érzékeny mint az enyém.
Ahogy eltűntek a lépcsőfordulóban, alakok mozdultak meg a teremben. Valószínűleg csak nem rég érkezhettek, ezért nem figyeltem fel rájuk; pár asztalnyi hellyel messzebb ültek a földön. A ruházatuk alapján dezertőrök lehettek, egyszerű, párnázott kabátot viseltek, olyasfélét amit a láncingek alá vesznek a katonák. Nem védenek a fémrészek nélkül annyira, de határozottabban gyorsabban lehet bennük menekülni - az se biztos hogy egyáltalán megkapták a teljes felszerelésüket mielőtt elhagyták a sereget.
Kivéve ha egyszerűen csak lelopták valakiről a gambezsont.
Mikor lejött az asszonyság, az emberek felálltak és megindultak a pulthoz. Én nem vártam meg hogy odaérjenek, gyorsan - és remélhetőleg hangtalanul - átsikolottam a lépcsőig, és halkan felsiettem rajta. Valószínűleg a lány szobájára lesznek kíváncsiak; hazugság, az édesapa és a barátai keresik a megrémült és szökött kislányt, vagy tisztán erőszak, nem is fontos. Nekem egyáltalán nem.
Tudtam, hogy a legkisebb szobát kapta meg. A legalacsonyabb építésűt, értelemszerűen, ami legközelebb van az alacsonyodó tetőhöz - ez esetben a folyosó túloldalán lévő szobát. El is mentem a szobáig, valamivel alacsonyabbra is volt vágva mint a többi, majd megálltam előtte, készen állva hogy bekopogjak. Aztán, csak néztem az ajtót. Nem sokáig.
Nem akartam ennek kitenni, főleg hogy nem tudtam mi fog történni. Nem kopogtam be. Odaléptem az apró ablakhoz a folyosó végén, és kikopogtam - biztos voltam benne hogy a pontnyi szemek és fülek végig követtek. Szinte azonnal meghallottam az apró neszt, mint amikor egy macska mászik a fán, a hegyes körmök kopogását a deszkákon, mire kinyitottam az ablakot. Az esti szellővel még egy hosszú, szövetbe csomagolt rúd jött be, amit át is vettem.
- Köszönöm, Par. Ne gyere be... de nézz be a kisszobába. A biztonságkedvéért. - adtam ki a parancsokat a lopakodó impnek, aki csak apró kezét és hüvelyujját feltartva jelezte, hogy vette a dolgot, majd számomra ismét eltűnt az éjszakában.
Leültem a folyosó végében, az ablak alatt, bízva abban hogy a rámvetülő árnyék legalább pár lépés erejéig elrejt majd a közeledő szemek elől.
Reméltem hogy tévedek és hogy semmi se fog történni. Nagyon reméltem.
A világért se akartam volna felébreszteni, vagy megrémiszteni.

Felnyikorogtak halkan a lépcső fokai, ahogy lassan fellépkedtek rajta egynéhányan - valószínűleg meg se hallottam volna őket ha nem állt volna be a halotti csönd az éjszakával együtt. Miközben vártam hogy felérjenek, kibontottam a kapott csomagomat, kényelmesen, talán kissé túl ráérősen lefejtegetve a spárgát a lándzsa nyakát fojtogató szövetről. Szinte hálásan fellélegzett.
Amióta a Csillagtalan Éjszaka lezajlott, olyan képességek ébredtek fel bennem amiket nem éreztem magaménak, és mégis, valahol természetesnek hatottak ahogy egyetlen egy dologra rántották össze a gondolataimat. Legyen az a mardosó éhség, vagy a vérforraló düh...
Nem hoztam magammal a guisarmémat, a "lándzsa-baltát", amióta a kezem alatt a fegyverek kaszaformára alakultak ha úgy akartam; egy holtest mellől szedtem össze egy szebb napokat is látott lándzsát. Remélni tudtam csak hogy nem fog a fegyvernyél darabokra zúzódni az első hárítás után, vagy nem ugrik le a rozsdaette hegy a helyéről.
Felértek, majd egy pillanattal később meg is láttak. Ugyanebben a pillanatban keltem fel az ültömből, a fegyvert elforgatva annyira amennyire a csuklóm engedte, fenyegetve beletartva az élét a holdfénybe. Legalábbis így képzeltem el.
- Mit akar ez jelenteni? - kérdezte az első a kettő közül, akik felértek; ugyanazok voltak akik az aketonokat viselték, most már kiegészítve két fegyverhüvellyel. Rövidkardok, esetleg hosszútőrök, ennél nagyobb fegyver nem férhetett el bennük.
- Nem kockáztatok. - válaszoltam röviden, érzelemmentesen. Nem esett nehezemre se a teátrálisság, se az érzelmek kizárása... hideg gyűlölet lángolt bennem. Nem tudtam megmondani miért.
- Akkor tudod. - jelentette ki az egyik, előrántva a fegyverét. Rövidkard - igazam volt.
- Sajnáljuk cimbora, elkéstünk. - mondta a másik, hasonlóan téve, felvéve egy harci pózt. Képzettek lehetek. Ez gond, nagy gond. - Talán ha előbb érkezünk nem forgatja el a fejedet.
- Nem tudom miről beszéltek.
- Persze hogy nem. - indultak el egyszerre, teljesen elzárva a folyosót.

Parflam sebesen hatolt keresztül a tetőn, fél perccel később már a szoba fölött elhelyezkedve, ahonnan lenézve egy kinéző, barna kobakot pillantott meg. A következő pillanatban a lány már a lábát rakta fel az ablakpárkányra, és minden impszemből nézett jel arra mutatott, hogy nem csak a lábát akarta lehűteni az esti szélben.
Nagyon hamar leérkezett. Nagyon hamar. Nem feltétlenül elég hamar.
- Kishölgy ne ugorjék, semmiképp se! - csúszott melléje az ablakpárkányhoz, nem szándékozva megakadályozni a mozgásban.

Parflam kissé kényelmetlenül érezte magát a lelkes szemek kereszttüzében - és ezt továbbfokozta a tény, hogy az ösztönös veszélyérzete nem jelzett semmit se a közelében. Egy egész pillanatra nem bánta volna, hogyha a gazda ellenfelei betódulnak az ajtón és neki kéne szembenéznie velük, mintsem megvárni amíg a lány szorosan magához öleli.
Aztán ez a sokkhatás egy pillanat alatt elmúlt, és már a gondolat hogy problémája lenne a hölgy közelében lenni is nevetségesnek tűnt.
- Parflam a nevem. - válaszolt, és még mielőtt folytatta volna, a lány azonnal félbeszakította, az imp nem kis elégedetlenségre. Nem szokott hozzá hogy nem ő az aki megállás nélkül beszélhet, főleg hogy a gazda nem volt jó ideje abban a helyzetben hogy Parflamot szabad pórázon hagyja. A kis imp sokat tűrt az elmúlt időszakban, derekasan állta a kötelező csendeket és hallgatag lépteket, de lassan kezdte elveszteni a türelmét. A lánynak azért megkegyelmezett - tudta annyira fegyelmezni magát hogy ne rajta élje ki magát. Egy ideig.
- Parflam nem fél! - jelentette ki magabiztosan. - Parflam jött vigyázni Kishölgyre! - nevezte el Suzit önkényesen, ahogy az egyébként is a tenni szokta.
Mielőtt rendesen belelendülhetett volna a véleménye kiöntésébe, a beszédhullámok zátonyt értek és a saját medrükbe roskadtak, ahogy csöndre intették. Beletörődött. Volt valami szeretetreméltó a lényében ami miatt nem tudott rá haragudni - és egyébként is, mindenkinek szüksége van Parflamra. Parflam nem engedheti meg hogy ne legyen szófogadó akár egy pillanat erejéig is.

Tisztában voltam vele hogy kettő ellenfél ellen limitáltak az esélyeim. Hiába küzdöttünk egy szűk folyosón, rövidkardjaik voltak, ahol a lándzsám hosszúsága szinte semmit sem jelentett hely hiányában.
Ennek ellenére előre vetettem magam egy szúrásra, ami meglepte a támadóimat, és így sikeresen mellkason is szúrtam az egyiket, így lehetőséget nyújtva a másiknak egy ellentámadásra. A visszakezes csapás végigvágta a vállamat, amire ösztönösen hátrébb is vonultam.
A fájdalom kizárása csak egy pillanatig volt effektív, az ismerős égő-maró érzés hamarosan ellepte a vállamat. A lándzsát magasra emeltem, a hegyét a kettő között járatva, egyelőre távolt tartva őket a közeledéstől. Akit leszúrtam ronda grimaszt vágott, de vérezni is csak alig vérzett - ezek a páncélmellények effektívebbek mint ahogy az ember gondolná.
- Gyors vagy, a tekinteted pedig tiszta, még ha a szemszíned furcsa is. Tudsz saját döntéseket hozni. Nem kell ennek így lennie. Csak tedd le azt, és mindenki jobban jár.
- Ha ezt békésen akarjátok elintézni, akkor a legjobb ha megfordultok és lementek azon a lépcsőn.
- Talán nem vetted a helyzetet amibe belecsöppentél. Nincs hova menekülnöd, nincs segítség amire várhatnál. Sarokba vagy szorítva. Mi épp kegyesek próbálunk lenni.
- Ha ennyire reménytelen a helyzetem, akkor miért nem jöttök és intéztek el?
- Egyesekkel egyszerűen nem lehet tárgyalni. Ha ennyire megakarsz halni, hát legyen.

A Kishölgy bátrabb volt mint amilyennek látszott, szinte hezitálás nélkül nyújtotta ki a kezét Parflam irányába, szinte némán engedélyt kérve valamire, amit az imp azonnal meg is adott, odabújtatva a fejét a nyitott tenyérhez. Mostanában kevesebb esélye volt hozzáérni az élőkhöz, és őszintén hiányzott már neki mások tapintása.
- Kishölgy lehet hogy nem kisasszony, de Kishölgynek Kishölgy. - válaszolta, boldogan tűrve a simogatást amit kapott. A kinti hideg után a meleg tenyér igazán felüdítő érzés volt ahogy körbefutott a koponyáján.
- Parflam segít Kishölgynek ha ő is segít Gazdának. - mondta, benyúlva maga mögé, és leakasztotta a kisbaltát a derekára kötött derékszíjról; kezében továbbra is úgy festett mint egy kész alabárd.
Már várt arra hogy segíthessen Gazdának, de félt is kicsit - nem volt képzett harcos, sőt, félt is tőle, de nem mondhatott nemet a Kishölgynek. Főleg hogy képes volt egy mosakodó tálat megragadva harcba szállni - az ilyesfajta bátorság könnyen átragad másokra is.
Ott állt feszülten, fegyverét szorongatva a Kishölgy lába mellett, izgatottan várva mikor is nyílik ki az, egészen megfeledkezve a félelméről. Csak hogy egy pillanattal később visszatérjen amikor az alig kinyílt ajtóba belecsapódott valami.

A lándzsafej kígyómódjára cikázott a két alak előtt, készen állva hogy az első gyanúsabb mozdulatra odamarjon a megfelelő helyre. Tisztában voltam vele, hogy csak idő kérdése hogy rést találjanak a védelmemen, de nem jutott semmi az eszembe amivel megúszhattam volna az elkerülhetetlent; csak reménykedni tudtam hogy Parflam már megtette a megfelelő lépéseket és kimenekítette a lányt. Nekem már csak időt kellett nyernem.
Kivéve, hogy, a világ törvényeinek és Apácska hangulatának volt némi beleszólása az elképzeléseimbe. Egyszerre több váratlan dolog is történt.
A bal oldalon álló trükközött, és támadást színlelt, mire a gyorsan reagáltam is, de teljesen védtelen maradtam a másik előretörése ellen - ez az egy pillanat elég volt hogy a sikló foga mögött legyen. Már lendületből, oldalról indította a támadását, amikor...
Amikor kinyílt az ajtó, aminek egyrészt nekiszaladt a katona, másrészt belevágta a kardját. A pillanatnyi beállt szünetben még lehetőségem volt látni a meglepődött mandulabarna és sápadtsárga szemeket a másik oldalról, és azonnal elfogott egy érzés.
Ezek még itt voltak.
Az aggódás szülte pánik és düh egyszerre jelent meg bennem, és tettekért ordibált, olyan erőket felszabadítva bennem amikkel nem szokásom dolgozni. Még földre se ért a katona, amikor én már előrevetődtem, és a cselt elkövető társa nyaka felé szúrtam.
Láttam hogy megmozdult, láttam a kitérésre való próbálkozást, még az elkésett hárításra emelt kardot is - az, hogy egyszerre próbálkozott mindkettővel mutatta, hogy tudta, hogy elkésett.
A lándzsa átrohant a nyakán, lyukat ütve rajta - a vér pedig sebesen folyt belőle, a katonának pedig hiába kapott utána, nem tudta elnyomni. A földre zuhant és hangosan fuldokolni kezdett.
Nem akartam hogy Suzi lássa ezt, nem volt szép, messze nem. Gyorsan megadtam neki a kegyelemdöfést - nem a legfájdalommentesebbet, hanem azt, ami a legkevésbé látható, legkevésbé rondább sebet hagyhatta maga után. Szóval, átszúrtam a lándzsát a szemén keresztül, amit egy pillanatnyi dobhártya szaggató sikítás követett csak.
Igen... miután kihúztam a lándzsát, láttam hogy ez messze van a széptől, de ha hasra fordítom egész tűrhető látvány lesz. Ahogy felfordítottam a lábammal a hasára a szerencsétlent, hallottam hogy valami megmozdult mögöttem...

... de amikor megfordultam Suzit láttam ahogy fejbe csapta a másik katonát egy fatállal, aki erre elaléltan rogyott vissza a földre. Az egész jelenet szürreális volt; a kislány (akire képtelen voltam nem így gondolni) erőszakosan lépett fel valaki ellen, sikeresen visszakényszerítette ellenfelét a földre, és, mind közül a legfurább; egy fatállal.
Ez az edény nagyon nem illett bele a képbe, és nem akart nyugodni hagyni. Talán ezért mozdultam lassan, és hagytam hogy egy pillanatra lássa a véres holtestet Suzi, mielőtt sikeresen megfordítottam a holtestet.
Azok a végtelen ürességet árasztó szemek, amik a testre meredtek messzemenően több fájdalmat okoztak amit a vállamon lévő vágás vagy akármi amit eddig elszenvedtem. Gyorsan letérdeltem elé hogy kitakarjam előle a látványt, és közben megszólítottam hogy kiszakítsam a gondolataiból, legyenek azok bármilyen borzalommal teliek is.
Legalábbis ez volt a terv, mert közben megelőzött, és közelebb jött.
- Áh, miattam ne aggódj. Jól vagyok. - mondtam, emlékeztetve a testem a sebre, ami erre lelkesen és kötelességtudóan elkezdett borzalmasan égni, amire felszisszentem és ösztönösen odakaptam.
- Áhh... összevérezték a ruhámat. Moshatom ki. - próbáltam ügyetlenül leplezni a dolgot. Közben Parflam kissé bizonytalanul szintén előmerészkedett, majd baltáját készenlétben tartva mászott a másik katona testére, figyelve hogy felébred-e véletlenül.
- Sokkal fontosabb, hogy te jól vagy? Remélem nem ijesztettek rád az urak; nem lenne jó ha nem tudnál visszaaludni, már későre jár. - mondtam neki, a maszk alatt mosolyogva, közben a lándzsát lerakva a földre. Véres volt a hegye, de nem volt mivel letakarítanom.