[Magánjáték] Suzanne Walford és Pruinos: Similis simili gaudet

Ahogy a lány tekintete a vállsebemre rögzült, majd közelebb lépve elkezdte a ruhafoszlányokat eltávolítani az útból, néhány kérdés megfogalmazódott bennem. Elsőként, Suzi nem volt annyira naiv mint ahogy azt reméltem; biztosan sokkal több borzalmon esett már túl mint amin egy magakorúnak kellene. Másrészt, miért hagytam hogy egyáltalán hozzáérjen a sebemhez? Semmi se indikálta hogy ért az ellátásukhoz, és lehetett bármennyivel is keményebb mint ahogy kinézett, nem kellene egy ilyenfajta vágást bámulnia.
Harmadrészt, ami talán leginkább helyhez kötött és nem engedte hogy logikusan reagáljak a pillanatban; mit akartam én ettől a lánytól? Honnan jött a gondolat hogy most mindenképp megvédem, miért lettem volna képes eldobnia akár az életem emiatt a kislány miatt akivel csak, talán csak fél órája ha találkoztam?
Természetesen még megvoltak az indokaim pillanatokkal ezelőttről, de üresnek és nevetségesnek hangoztak. Mert egy kislány, és a saját szabályom kötött ahhoz, hogy ne ártsak egynek. Nagyszerű, ez nem kötelez és nem is kötelezett eddig arra hogy megvédjek egyet. Az ártatlansága és kedvessége lenyűgöztek, de ez nem adott ettől még válaszokat. Nagyon rég letettem arról hogy megvacsorázzam.
Akkor meg, miért? Miért vagyok itt, és teszem kockára az életem bármilyen értelmes indok ellenére?
Szinte csak homályos emlékként, vagy egy ködös álomként kúszott elém egy kép egy barna hajú, zöldszemű kislányról, aki végigfut az utcán egy nő felé. Egy elmosódott kép, mint a hőtől szerteszéjjel folyó olajfestmény, egy beteg elme érzelmekkel fűtött vad képzelgése, amit csak egy pillanatra lát meg az ember mielőtt a kép elsötétülne.
Ebbe a képbe belefájdul a fejem, és nem tudom, akkor se tudtam és most meg főleg nem, hogy hol láthattam ezt a valószerű illúziót. Közben Suzi eltűnt, és csak sejtés szerint tudtam hogy mondott valamit arról hogy elmegy segítségért.
Álló helyzetbe tápászkodtam és elindultam az ablak felé, mikor is Parflam elém állt, szétvetett karokkal, mint aki megakar állítani.
- Félre, imp. - mondtam vészjóslóan. Csak akkor szoktam így nevezni amikor nagyon dühös vagyok rá.
- Nem, gazda, most nem futunk el. Megsérültél.
- Félre, Par. - mondtam azonnal engedékenyebben. Nem éreztem magamban az erőt amit percekkel ezelőtt a csatában éreztem, pedig nem sérülhettem meg túlzottan, a vérem se futott ki belőlem hogy ne bírjon mozgásra. Olyan... fáradt voltam.
- Gazda marad.
- Kérlek, Par.
- Marad. - monda utoljára az imp, majd közelebb jött és, az összes lehetséges opció közül, átölelte a lábamat. Reagálni se tudtam, mert ahogy meghallottam a mögöttem a lépteket, már Szuzi szobájában volt, magára húzva az ajtót, feltehetőleg elbújva valahol, vagy már kinn az éjszakában.

Megfordultam, csak hogy a közben visszaérkezett Suzival, a fogadósnővel és egy férfival nézzek szembe, akivel felismertem az egyik őrt. A szemei körül lévők karikák arról árulkodtak hogy szívesebben lenne ágyban, de valami azt súgta hogy nem kellett felkelteni - mostanában nehezen alszanak még a városban lévők is.
Egy pillanattal később már a földön ültem, körbevéve a hullákkal és a közben munkához látó emberekkel, miközben a vállamat kötötte a korcsmárosnő. Erős kezű asszony volt, és bár folyamatosan beszélt, magát a bemutatkozást rövidre fogta - valószínűleg azonnal munkához akart látni.
Egy kicsit még fejen kívül voltam, de inkább éreztem ezt fáradságnak mint bármi másnak, így nem álltam ellen az ellátásnak. Az őr a hullákat kezdte összeszedni és lecipelni a lépcsőn, miközben Suzi igyekezett segíteni neki. Nem tetszett a dolog, de... ennél traumatizáltabb már biztosan nem lesz.
Sokat bámultam a padlót. A deszkák közé gyorsan belefojt a vér, és szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy az a vörös egy sötétebb árnyalatát veszik föl. Nem szokott felzaklatni a halál, most se tette igazán, de... mégis, valamitől kellemetlenül és leharcoltnak éreztem magam, és emiatt nagyon ezen járt az eszem.
Egészen addig a pillanatig, amíg szóba nem jött Apácska egy szolgalelkű embere.
- Nagyon kedves... - kezdtem bele, próbálva elnyomni a nemtetszésemet. Nem szívesen néztem volna szembe most egyel, és a jóindulatára se számítottam. Semelyik papéra sem, őszintén. - ... de szerintem nem lesz rá szükség. Egyáltalán nem olyan súlyos ez a sérülés, nem kell feleslegesen... zaklatni a tiszteletes urat. - mondtam, lenyelve a szúró érzést a vállamban. Mindig sikerült a legrosszabbkor felsajdulnia.
Beszéd közben vettem észre, hogy Suzi belefutott néhány, apró lábnyomba. Impléptékű, véres lábnyomokba, amik a szobája felé vezettek. Reméltem hogy felém tekint, hogy így valahogy, néhány fejrázással tudtára adhassam hogy azokat el kéne tüntetni. Mondhattam volna bármit, ennyire emberi macskalábnyomat nem fogadtak volna el igazinak.

A kislány értetlenül tekintett vissza rám, a gazdasszony legalább olyan makacs volt mint amennyire beszédes, az impem képtelen volt nem összekenni a lábát a hullák vérével, és minden jel arra mutatott hogy egy egyházi "kisméltóság" tart errefelé.
Megérdemeltem, teljességgel megérdemeltem ezt és mindent ami csak várhatott rám - kellett nekem minden jó indok nélkül beleártanom magam ebbe.
Csak szépen sorjában, valahogy kikecmergek ebből is, mint minden alkalommal. Muszáj lesz.
Mivel Suzi rajtam tartotta a szemét nem volt semmi sem veszve; magam mellé böktem a fejemmel, és ha szerencsémre letekintett, akkor láthatta ahogy láthatta hogy az ökölbe szorított kezemmel apró, körkörös mozgásokat csinálok, mint amikor valaki súrol. Reméltem ennyi elég lesz.
- Ugyan-ugyan... bárki megtette volna. - szerénykedtem borzalmasan, miközben bólogattam a végtelen szóáradatra. Tisztában voltam vele hogy előbb fogok csatát nyerni a pap ellen mint ez ellen a szószátyár-szörny ellen, így azelőtt behódoltam mielőtt még véletlenül felmérgesítem valamivel. Ahogy a helyzet állt az érkező tiszteletest sem tudhattam eltéríteni a pályájáról, így mielőbb megkellet pattannom a helyről. Annak ellenére hogy az éjszaka majdnem bizonyos halállal kecsegtetett, az esélyeim mindig jobbak voltak mint egy garantált találkozás egy szentlelkűvel.
Vagy lehet hogy nem. Talán jobban járnék ha folytatnám a színjátékot... nem biztos hogy képzett ellenfelet kapok. Még ha érzékeli is a jelenlétem, talán megoldhatom hogy ne engem gyanúsítson hanem mást...
Valami zaj támadt a szobában. Mintha csak leesett volna valami - semmi egetrengetően hangos, de pont eléggé ahhoz hogy akik itt kint álltak a folyosón azok meghallják.
- Mi volt ez?
- A macskám! Csakis a macskám lehetett! Biztosan megrémült szegény... megyek és megnézem hogyan lehet. - mielőtt még az utamba állhatott volna valaki, gyorsan sűrű mentegőzesésekbe fogtam és elindultam a szobám felé.
- Jössz te is? - kérdeztem meg Suzit befele menet.

A nő nem engedett semmiből, és balszerencsémre még a helyzet magaslatán is volt. A legidegesítőbb fajta a világon - és még csak kellemes se volt a szemnek.
Pillanatokkal később már a lépcső előtt találtam magam, szinte csak suhantunk, ahogy az erőtlen testemet taszigálták előre. Jobban mondva, csak vezettek - de elég keveset érzékeltem ebből, és minden apró, biztató löködés is pont felért egy erőteljes taszítással.
Szúrt a karom ahol a kötés ráfeszült, és továbbra is szédültem. Egyszerűen nagyszerű. Csak becsuktam a szemem, koncentrálva arra hogy kiragadjam magam ebből a láthatatlan örvényből, és kitéphessek magam alá egy talpatnyi valóságot, de a próbálkozás csak hányingerrel járt.
A talpam alatt hangosan nyekeregnek a lépcsőfokok, ahogy szinte az összesre rázuhanok.
Nagyon gyorsan összekell szednem magam - fut át a gondolatat a fejemben, az ismerős érzéssel, hogy túl gyakran alakul így mostanában. És soha, soha nem tudom magam időben összeszedni.
Nem mintha a reménytelenség sokat számítana egy reménytelen helyzetben.

***

Parflam az első ösztönének eleget téve bújt el; az első megnyugtató tünő dolog ölelésében. Ez pedig az ágy alá került ruháskosár volt, aminek a lepedő- és mosottrétegei közé fúrta magát az imp. Egészen kicsit mozgolódott csak benne, és az első hangra, amit már a szobából sejtett, teljességgel mozdulatlanná vált, mint egy kőszobor. Ahogy általában.
- Bocsi Kosárka, most itt leszek ideig. Jó illatod van. - igyekezett megnyerni az ügyének a kedves bútordarabot.

- Köszönöm szépen. - mondtam gondolkodás nélkül, majd elkezdtem szopogatni a boromat. Vörös volt és száraz - ahogy szinte délen mindenhol. A Nordenfluss-Südarden közének vizenyős talaja nagyszerű táptalajt szolgáltatott annak a kesernyés szőlőnek amiből ezt készíteni lehetett. Nos, vagy ez, vagy a Braunspitz sziklásbora, de azt hírhedten csak a helyi bányászok tudták meginni, ez volt a közemberé. De ha már így elkezdtem felsorolni őket, akkor megemlíthetem, hogy bár egy fél évszázad mögöttem volt már, de még nem sikerült egy kortyot sem szereznem a nemesek borából, az eispetzi hamvasból.
Mindenesetre, annyira megkaparta a torkomat hogy kicsit kitisztította a fejemet - pár perc után, persze. A vérveszteség és a spicesség szédülése egyszerre nem fértek meg a fejemben, így azon kívül mentek elintézni az ügyüket egymással.
Felköhögtem.
- Hú, kocsmárosné, kicsit erősnek tetszik az ital. Nem kellett volna a legjobb borát ide adnia nekem... mi ez, aranyvirág? - említettem meg egy fokkal ritkább italt, az egyik vámpírcsaládét, bár azok nem voltak mindenhol népszerűek. Kockáztattam.
Szerencsére egy idő után magamra hagynak a szobámban, és bármifajta cseles szóforgatás feleslegesnek tűnik. De igazán gyengén éreztem magamat. Egy kicsit... muszáj volt pihennem. Csak egy fél órácskát aludni... igen, az több mint elég. Csak egy fél órát...

***

Hangosan feljajgatott az ajtó, és az imp összehúzta magát. Nagyon figyelt hogy levegőt is csak ritkán vegyen, és azt is nyugodtan, visszafogottan. Egy mozdulatot nem tett, nem reszketett, és bár szíve hangosan kalapált, ez nem hallatszott messzebb a saját fülénél. Valószínűleg soha senki nem találta volna meg, akkor se ha keresték volna.
Persze, ha nem hagyta volna a farkát kilógva a rejtekhelyéből, aminek a legvége még az ágy alól is így némileg kikandikált.

- Kishölgy? - felelt azonnal az ismerős hangra az imp, miközben megfordult. Meglepődött hogy a Kishölgy jött be érte, és nem az egyik Nagybácsi ahogy arra számított - mintha valami ilyesmiről beszélt volna Nagyasszony. Nagy kő esett le a szívéről hogy nem kell meghalnia.
Karjait szélesre tárva ugrott a lány nyakába, akkora lendülettel amekkorára egy ilyen kis lénytől telik.
- Kishölgy! - mondta boldogan. - Kishölgy jól van? - kérdezte szinte azonnal, minek után néhány hosszabb pillanatig (vagy percig?) megállás nélkül ölelgette Suzit. Minek után ezen a kérdésen is túl esett - és még ölelgette valameddig - vetette fel az újabb, talán fontosabb kérdést. - Gazda hol van?