[Frakcióküldetés]What future brings...(V.I.Sz. 821 Nyár)

A frissen most érkezett tünde harcosok vezetőjét úgy látszott csak egyedül Lance ismerte, így hamar be is mutatkozott.
- Örvendek a találkozásnak. A nevem Kale Bloomglade, Joseph fia. Egykoron talán ellenségek voltunk. - mondta, ahogy kihúzta magát, miközben lovát odaadta egy emberének.
- Öröm látni. - bólintott neki Lance. - Mindenről tudsz? -
- Ellenkezőleg. Rövid volt az üzenet, mellyel idehívtak. - csóválta meg a fejét Kale - Annyit tudok, a gyűlés nem úgy alakult, ahogy a jelenlévők elképzelték, s eme elképzelések összeütköztek egymással.
- Jozef Strandgut. - biccentettem a lovag felé, de bár bemutatkozott, nekem fogalmam sem volt, hogy honnan kéne ismernem azt a Jozephet, akinek ő a fia, aki ráadásul még ellenség is volt. Lehet, hogy déli és az egyenruhámra értette.
- És te mennyiben tudnád előrébb vinni ezt az ügyet? - kérdeztem kíváncsian tőle.
- Nem tudom. Még egyelőre nem tiszta, mi miatt szorulnátok segítségre. Ám feltett szándékom megsegíteni a tündenépet, ahogyan erőmből kitelik.
- Damien Nightwind. - mutatkozott be harmadik társunk. - Lényegében mindenki elkezdett ötletekkel előállni, hogy mi lesz jó a tündenépnek, egyikük egy démon, másikuk egy lány, aki úgy gondolta, egy párbaj elég ahhoz, hogy eldöntsük, ki legyen a vezetőnk. - foglalt össze pár dolgot röviden.
- Nos, ez szokott a legegyszerűbb módja lenni. - vonta meg a vállát Kale, ahogy kicsit hunyorított fáradtságában - Jól van. Javaslom keressünk egy békés helyet, ahol megtelepedhetünk. Aztán meséljetek el nekem mindent, mit lényegesnek találtok.
- Ahogy gondolod. Előre szólok, hogy zavaros lesz, úgyhogy készülj fel. - mosolygott a férfire Lance. - Akkor keressünk egy helyet! A közeli erdőben csak találunk valamit.
- Nem kéne előtte inkább pihenned egyet. - kérdeztem rá, hiszen láthatóan alig állt a lábán. Nem tudom ki üzent neki és miért jött ennyire lóhalálában és miért nem volt eleve itt, ha tündeként minden bizonnyal értesült a gyűlésről, úgy ahogy mindenki más. - Egy pár óra ide vagy oda már nem hiszem, hogy számítana.
- Támogatnám Jozef ötletét, de azért legyünk felkészülve. Már semmin nem lepődnék meg, így egy percet se nagyon pihenhetünk óvatlanul. – támogatta meg a javaslatomat Damien is.
- Miattam ne aggódjatok. Már réges-rég megszoktam a hosszú virrasztásokat. Ellenben ha titeket az éjszaka legyengített, nyugodtan halasszuk el a kis találkozót. - felelte Kale Bloomglade.
- Mi nemrég pihentünk, úgyhogy jók vagyunk. Biztos, nem akarsz lepihenni? - – erősítette meg Lance.
- Elég azután, hogy megvitattuk a problémátokat. Úgy talán meg is álmodom a megoldást rá. - kuncogott finoman Kale, próbálva egy viccel oldani a hangulatot, melyet ugyancsak merevnek talált.
- Rendben, akkor üljünk le valahol. - vontam meg a vállam.
Tényleg nem tudtam, hogy miért kéne ettől a tündétől épp tanácsot kérnünk, ezért ha elindultunk, akkor megpróbálok Lance mellé jutni és halkan megkérdezni.
- Ki ő és miért fontos, hogy beavassuk?
Kale Bloomglade meglepetten nézett felém, aztán ravaszul elmosolyodott és ezt felelte.
- Fáradt vagyok, ámde a hallásom még mindig kifogástalan. - mondta.
- Csak egy tünde, aki bizonyított. – nézett Kale-re szúrósan Lance - De mielőtt ilyen megjegyzéseket teszel, mindenekelőtt válaszolj arra, hogy miért tartod ilyen nagyképűen a "mi problémánknak", ami itt folyik?
Hát mondjuk ez egy jó kérdés volt Lance részéről. Sajnos a táborban történtek után már kezdtem kissé paranoiás lenni, ami nem biztos, hogy az ügyünket nézve jó volt, de eddig legalább a túlélésemet biztosította.
- Hát, ami azt illeti, ezt Stephenen kell leverned. Ő írta, engedelmeddel idézem, "régi cimborádnak és két követőjének problémája akadt a tünde nagytanács menetével. Nem ártana valaki, aki tartaná neki a hátat."...tévedett volna? - nézett végig rajtunk a lovag.
- Stephen? - bukott ki belőlem, mert ő megint egy olyan valaki volt, akire aztán hivatkozhatott, mert fogalmam sem volt ki az.
Ennek ellenére megbíztam Lance-ban az eddigiek alapján, ha ő elfogadja ezt magyarázatnak, akkor még egy embert meghallgatni már nem esik nehezemre, a nagyképű hercegnél úgy sem lehet rosszabb.
- Ami azt illeti, a tünde tanácsnak magának akart problémája, mi próbáltuk... elsimítani az ügyet, hogy ne mindenki másfelé húzzon. – tette hozzá Damien, a pontosság kedvéért.
Az ifjabb Bloomglade elégedetten bólintott.
- De megértem, hogy ennyitől nem nyeri el bizalmatokat egy idegen. Apám nevére, s a leendő lovagi virágra, melyet magamra fogok egy nap ölteni fogadtam meg, hogy békés és bőséget hozok el a tündenép számára. Ez az, amire apám is vágyott. Sir Joseph Bloomglade egyike volt azoknak, akik a hajdani nagy erdőn kívül merészkedtek, hogy a pusztán élőket meginvitálják az ősi hazába. Sajnos nem értek oda időben. Így ragadtam én is itt. Ez már csak elég, hogy jószándékom megértsétek.
Lance fáradtan nyomkodta meg az arcát.
- Stephen nem mindenben fogalmazott jól. Nem valakire van szükség, aki a hátát tartja, hanem támogatók kellenek. Nem ugyanaz. - – mintha kissé türelmetlen lett volna már ezekre a szavakra. Vajon miért nem lep meg vele?
- Hát, engem ért a megtiszteltetés, hogy végre meghálálhatom, amit értem tettél. Állok rendelkezésre, bármilyen kihívás is legyen.
- Nem tudom, hogy mennyivel leszünk előrébb, ha te is beszállsz ebbe az ötletparádéba, ami lassan itt folyik. Egyáltalán, ha nem tudod mi folyik itt, hogyan tudnád befolyásolni azt, hogy miként döntsenek a tündék. Ám, ha mégis, kíváncsian hallgatlak. - sóhajtottam fáradtan, mert előre láttam, hogy újabb felesleges köröket fogunk futni. Még csak képben sem volt!
- Hogyhogy a tanácson nem vettetek részt? – kérdezi Damien.
- Én sem tudom még, mit akarok tenni. Nem merészkedem addig meghatározni, mit vélek helyesnek, míg meg nem hallgattalak titeket. - felelte Kale.
- Akkor keressünk egy alkalmas helyet, és kérdezz. - morrant ette Lance is elégedetlenül.
Damien felé sandított a tünde lovag.
- Szólított a kötelesség. Temérdek vidék maradt védtelenül most, hogy az urak bandériumai szerteszét szóródtak az országban. Nem volt szívem magára hagyni azokat, akiknek szükségük volt rám. Csak pár társamat küldtem ide, hogy informálhassanak, ha a tanácsnak vége. Ám mikor megüzenték nekem, hogy súlyos helyzet alakult, megfeleztem az erőimet és azonnal idejöttem. Kockázatos döntés volt, de ahogy elnézem, nem hiába igyekeztünk.
Közben lassan megérkeztünk a kis erdőbe a tisztás mellett, ahol nem is olyan rég Hedvig Fairlight szervezett találkozót velünk.
- Akkor hát tudod, hogy igazából semmire sem ment a Tanács, ahogy te hívod. - ültem le egy rönkre. - Teljesen szétszakadtak a tündék, van aki az erdőbe akar menni, van aki délre, van aki északra és van aki háborút akar. Teljes a káosz, ha engem kérdeztek rosszabb, mint volt. - legyintettem.
- Talán. Ám sokminden nem világos még nekem. Azért is kérem, hogy meséljétek el, mi történt az elmúlt napokban. – erősködött Kel.
- Én egy Peter nevű tündével tárgyaltam, aki nagyon úgy viselkedett, mintha ő szövögetné az árnyakban a terveket, de inkább tűnt fellengzős sejtelmesnek, mint olyannak, akinek igazán van terve. El akarta hitetni egy leányzóval, hogy érett rá, hogy vezesse a népünket, s ezért párbajozzon. Lance felvilágosította a hölgyeményt, hogy ez nem egészen így működik, aki eléggé megsértődött ránk. - tárja szét a karjait .Damien.
- Nagyon sokminden. Összefoglalva: Idejöttünk, úgy tűnt, minden jó lesz. Aztán nőtt a zavargás, mert feljöttek az eltérő nézetek. Jöttek a kultisták, rátámadtak a fődruidára, aminek annyi lett az eredménye, hogy mindenki bizalmatlan mindenkivel, és mindenki ontja a jobbnál jobb ötleteket, hogy hogyan fogja megváltani a világot. Aki gyanús nekünk: ez a Peter alak, valamint Caireen druidaasszony. Hedwig csak idegesítő, de csak egy eszköznek tűnik. Szóljatok, ha kihagytam valakit, vagy valamit. - – nézett körbe rajtunk Lance..
Figyelmesen hallgattam, amit Lance nagy vonalakban összefoglalt, elvégre minden benne volt, ami a lényeg, egyet kivéve.
- Csak Saemus nagyurat, aki egy démonnal egészítette ki a követőit és ki tudja, hogy csak eggyel-e. Nem titkolt szándéka, hogy bármelyik fél oldalára álljon, ha adnak neki földet a letelepedésre. - köptem szinte a szavakat. - A többi az mindenben fedi a valóságot. Káosz van.
Hosszú csend következett. Kale alaposan elgondolkodott azon, amit hallott. Végül erre tért először ki.
- Ki ez a Hedvig pontosan? Nagyon emlegetitek őt...
- Hedwig Fairlight. – egészítette ki Damien, számítva rá, hogy Kale-nak ez ismerős lesz, nem is tévedett.
- Fairlight...? - nézett kissé meglepetten, de nem lesokkolva az ifjú lovag - Hallottam róla, hogy a régi királyi háznak maradtak tagjai-e földön, de nem gondoltam volna, hogy tényleg igazak a legendák róluk.
- A "Legenda" szó eléggé túlzás. - Mondta Lance.. - Különben se túl hihető, hogy Fairlight.
- Hogy ily szörnyű sors jutott népünknek, akár el is hagyhatnánk neveinket. - sóhajtott nagyot Kale, egyetértően bólintva - Senki nevéről nem tudni már, vajon valós-e, vagy felvett.
- Még ha igaz is lenne, tapasztaltuk, hogy téves elképzelései vannak a tündék vezetéséről, túl tapasztalatlan, valószínűleg csak telebeszélték a fejét. Valaki elhitette vele, hogy a neve elég ahhoz, hogy kövessék, még ha nem is tudja, hogy egyáltalán hova és miért. - mondtam ki, amit mindannyian elkönyveltünk a lányról.
- Ahogy néztük a párbajt, Peter azt mondta nekem, hogy Hedvig nem elég erős még. Mintha valamiféle tanítványa lenne. Ezenkívül Peter korábban a kezembe akart nyomni valami italt, amiről azt állította, hogy ha megitatjuk az emberekkel, mind egyetértenek majd azzal, amit mondunk, s követnek bennünket; kiderült, hogy csak szilvapálinka volt. – idézte fel a dolgokat Damien.
- Ha úgy nézzük nem hazudott. Ismertem embereket, akiket aljas módon itattak le, hogy zsoldoskompániákba csábítsák. - vágta rá a tünde lovag - Ám egy valamit nem értem. Mi volt a kifogásotok ezekkel a párbajokkal. Becstelenül jártak volna el a vívó felek?
- Az elképzelés merő hülyeség. - vágta rá Lance. - Egyébként meg a leitatás addig működik, amíg nem józan. - mutatott rá.
- Elképzelés? - kérdez ré Kale.
- Semmi baj a becsületes párbajokkal, ám egy nép sorsát és jövőjét erre bízni, ostobaság és meggondolatlanság. - ráztam meg a fejem én is, szavaimhoz Damien is csatlakozott.
- Ahogy mondják. ráadásul csak így kitalálta ez az egy csoport. A másik csoport mást akart. Kérdem én, ha a tünde népet egy helyre akarják vezetni, nem kellene először mindenkivel megbeszélni, hogy mi is lesz?
- Attól félek, nem értem a nézőpontotok. Párbajt vívni egy tiszta és világos módja eldönteni, ki a legrátermettebb közülünk. Régi mód ez már. - magyarázta Kale. - Engem is úgy neveltek, hogy az igazhitű lovagnak tudnia kell szavát kardja élével megfenni, s fürge hárításával megvédeni. Ez egy egyszerű, s civilizált módja egy konfliktus elkerülésének.
- Sok olyan kardforgatót ismerek, aki engem legyőzne. Hogy hány alkalmas egy királyság vezetésére? Sokkal kevesebb. És akkor mi van, ha valakinek rossz napja van, és legyőzik, mikor ő nyerne? - sorolta Lance az érveit.
- Egy párbaj, olyan küzdelem, melyre fel lehet készülni. - mondta Kale tökéletes magabiztossággal - Ha amiatt veszítene, mert rossz napja volt, úgy valóban nem alkalmas vezetni. Amire fel nem lehet készülni, az maga a háború.
- Csak azért kéne követnem valakit, mert jó kardforgató? Egy kis konfliktust biztos el lehet dönteni egy párbajjal, mondjuk, hogy kék az ég vagy zöld, vagy mit tudom én, de hogy hol éljek.......? Ezt te sem mondod komolya, vagy ha igen, akkor inkább Hedviggel kéne társulnod és nem velünk beszélgetned. - javaslom belefáradva, hogy ezt a vitát már sokadszorra vívjuk meg.
- Még ha MI el is fogadnánk, hogy Hedvig jó vezető - amire olyan sok okunk nincs -, a többség még mindig nem tenné. – veti fel Damien.
- Ahogy én látom, csúnyán félreértitek, miért is vívják ezeket a párbajokat. Egy párbaj nem dönti el, hol élsz majd, kit szolgálsz, mit vallassz igaznak. Az csak is magad döntheted el. – Kale csak mondja a magáét….
És ekkor…….Lance pofon vágta!
- Belehalnál, ha egyenesen beszélnél, és nem üres formákat ontanál magadból, amik ráadásul önellentmondásosak? - fakadt ki.
Óóó, ez igazán váratlan volt! De nem lepett meg túlságosan, már mindannyiunknak elege volt ebből és Lance-nél most szakadt el a cérna.
Kale-nek azonban arcizma sem rendült, ahogy óvatosan visszafordította a fejét. Nem szólt semmit. Nem kiabált. Higgadt maradt.
- Amire céloztam, csupán annyi, hogy nem elég meglelned, mi a helyes. Meg is kell azt tudni védened. Hm...egek, nem vagyok túl jó a szónoklásban....mennyire ismeretes számotokra az emberek szentírása? - kezdett bele, mintha semmi sem történt volna.
- Mi érjük miről beszélsz, te nem érted, mi mit mondunk. - feszültem meg én viszont még mindig, mert nem tudtam, hogy reagál erre a tünde, aki oly nagyra becsülte a párbajok jelentőségét. - De attól senki nem lesz jó vezető, hogy jól forgatja a kardot. Láttam már őrült démont, aki úgy vívott, mint maga az ördög, ettől olyanná is vált volna a szemedben, akit követni kell? - kérdeztem tartva vele a szemkontaktust.
- Ez bizony így van. - helyeselt Kale - Ezért vívják a küzdelmeket az urak bajnokai. Mert úrként nem az számít, milyen jól forgatod a kardot. Az számít, hogy hisznek-e az igazadban, s hajlandóak-e vérüket adni érte.
- Meg sem beszéltük, hogy párbajjal választunk vezetőt. Ez csak az ő kis ötletük volt, talán Peteré. A tanácsnak az lenne a lényege, hogy... tanácskozzunk, vagy tévedek? – Damien is láthatóan kezdte elveszíteni eddig végtelen türelmét. - Ha meglátnád Hedviget, te sem állítanád ilyen bizonyossággal, hogy ő a legmegfelelőbb a feladathoz.
Kale kérdően nézett a sötét tünde felé.
- Említettem talán, hogy alkalmasnak tartom?
- Szóval a legalkalmasabb az, akinek van pénze a legjobb kardforgatóra. - – kérdezte Lance, már valamennyire higgadtabban.
- Ha te lennél a legjobb kardforgató, hajlandó volnál pusztán pénzért fegyvert rántani? Megelégednél ennyivel? - Kale válasza gyorsan érkezett, egy pillanatig sem hezitált, mintha tudta volna, hogy ez fog következni
Felsóhajtottam. Ott vagyunk, ahonnan már oly sokszor elindultunk.
- Na jó. nekem ebből elegem van. - álltam fel. - Azon kívül, hogy itt győzködjük hiábavalóan egymást van jobb dolgom is. Ha van valami az ügyet előrevívő javaslatod hallgatom, ha csak ez van, akkor én már itt sem vagyok. - néztem a tündére.
- Valóban, valamiféle segítséget emlegettél. Van esetleg erre valami ötlet, vagy valóban, ne vesztegessük az időnk, bármi történhet, amíg itt diskurálunk. – bólintott rá Damien is.
Kale elgondolkozott.
- Had osszak meg egy történetet veletek. Az emberek szentírásában találtam rá, amikor a tempom felajánlott nekem egy másolatot. Egy apró, lelkes ifjú párbajáról szólt. Úgy nevezték, David. Ellenfele egy nálánál sokkal nagyobb vitéz, Goliath volt. - regélte a számomra jól ismert történetet - A párbajt egy csatatéren vívták. Két hatalmas sereg készült lemészárolni egymást. Ám a párbajnak hála kerülték el az összecsapást. Aznap egyetlen életet sem oltottak ki a vesztes bajnokét leszámítva.
Vett egy nagy levegőt, hogy lássa, követjük-e még.
- Bármit is tegyél, lesznek rosszakaróitok. LEsznek ellenségeitek. Ha nem most, hát majd később. Szép szavakkal képtelenség egy zászló alá terelni mindenkit. Bizonyítani kell, s ennek ez a legtisztább módja, akár tetszik az embernek, akár nem. Hogyha megtagadjátok ezt a módszert, azzal magatokat taszítjátok hátrányba. Ellenségeitek felhasználják ellenetek, szövetségeseitek bizonytalanok lesznek. Had kérdezzem meg. - nézett komoran a szemünkbe - Hajlandóak vagytok ennek ellenére is ragaszkodni a párbajok megtagadásához?
Ó, nagyon is jól ismertem ezt a történetet, hiszen sokszor magam képzeltem Dávid helyébe, de téves következtetést vont le ebből.
- Csak, hogy ott nem az volt a tét, hogy a másik sereg élje a győztes életét és kövesse őket. És sajnos ebben látom a mi problémánkat is. Már túl régóta szakadt szét ez a nép és mindenki beleszokott a saját életébe. És most azt akarja, hogy a másik és a harmadik azt az életet akarja élni. Nem azt kínálja senki, hogy ezen a helyen telepedjünk le és mindenki maradjon a saját szokásainál, hanem rá akarjuk erőltetni a saját meglátásunkat. És ezt semmilyen kardpárbaj nem döntheti el. Lehet kompromisszumot kötni, de nem feladni teljesen azt, amiben eddig éltél, eddig hittél. Sangarinus püspök kínált egyet, de persze az sem a legjobb, a druida asszony is kínált egyet, de az a legtöbbünknek a mindent feladást jelentené és még sorolhatnám. Nem, ezt nem egy jó vívó oldhatja meg, de azt tesztek, amit akartok, én visszamegyek a sátramhoz, ha kellek ott megtaláltok. - indultam el, mikor Damien is megszólalt.
- Még mindig nem értem. Vagy te nem érted. Az ötlet szép és nemes, de ettől még nem fogják azt feltétlenül követni. Ha ezeket a szavakat Hedvig mondta volna, a tanácskor, mindenki előtt, AZZAL talán elérte volna a célját.
Kale elég hangosan válaszolt, biztosítva azt, hogy meghalljam, amit mond.
- Nos, ha így gondoljátok, és elejét akarjátok venni a viadaloknak, van rá egy mód. - jelentette ki tömören - De előtte, hogy elmondjam nektek, akarok én is hallani valamit. Hogy mit szeretnétek elérni. Mi a célotok. Mi az igazatok, melyet kard nélkül készültök megvédeni. Kit akartok a trónon...ha egyáltalán akartok trónt. - jelentette ki magabiztosan.
- Én leszek király, ha kell. -
A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam, úgy fordultam vissza, először Kale-ra, aztán Lance-re nézve.
Aztán nagy levegőt vettem és megszólaltam.
- Talán igazad van és jó király leszel, már csak megvalósítás az, ami még mindig nem született meg. - jelentettem ki higgadtan, holott belül végképp nem voltam az. - Én mindenesetre egy olyan királyságot képzeltem el, ahol senkinek nem kell megválnia a megszokott életétől és ez természetesen nem egy erdőben képzeltem el. Engem persze köt a hit és az eskű, de ha ez megvalósulna, talán nem ódzkodnék egy ilyen szabad tündebirodalomban élni. - fejeztem be.
Igen, ez azt hiszem egy szép álom és sosem fogom megélni.
- Nagy felelősség az. Összefogni ezt a népet. De minden tiszteletem, hogyha elvállalod a feladatot. – nézett Lance-ra Damien, aztán rám. - Az lenne a legszebb. -
Kale némán hallgatta, hogy miként reagálunk a történtekre, aztán bólintott.
- Jól van. Akkor hát elmondom, amit hajdanán jóapám tanított nekem. - tárta szét a kezét, ahogy belekezdett - Ha két tünde összeverekszik és párbajnak hívják, az puszta gyermeteg civakodás. Ám hogyha két rangos egyén, hatalmas úr, vagy éppen olyan, akiket sokan támogatnak csap össze, annak megvannak a maga feltételei. Kell hozzá egy tanú. Egy semleges fél, aki felügyeli, hogy becsülettel küzd meg a két fél. Ezek megbízható, tisztán látó emberek. Tünde lovagok, sokat látott druidák, megbecsült polgárok, nem elkötelzett urak. Számuk kevés. Győzzétek meg őket igazotokról, vagy tegyetek róla, hogy ne ítélkezzenek, s nem lesz, aki igaznak ítélje a párbajokat. - zárta le röviden.
Lance először rám nézett.
- Mindenki örömmel élne egy ilyen királyságban, de erre jelenleg kicsi az esély. Főleg erdőn kívül. - aztán Kale felé fordult. - Még mindig elbeszélünk egymás mellett, de azt hiszem, erről nem most fogunk döntést hozni. -
Mélyen elgondolkozott, majd ismét felém fordult. color=#4DDE3A]- Tudod, hol találjuk most meg Sangarinus püspököt?[/color]
- Mi a tervetek? – nézett ránk kíváncsian Damien.
Kale óvatosan dörzsölte meg a szemöldökét, ahogy nekilátott magyarázni.
- Egyszerű. Ha mindenkit, aki méltó egy ilyen párbajt felügyelni meggyőztök, hogy ne vállaljon egyetlen párbajt sem, úgy még ha akarnak is vívni egymással, nem fognak tudni. Jól ismerem az urakat és sokat mozogtam úri körökben. Ha gondolátok, én és a társaim egy pár óra alatt megtaláljuk, kiket kell megkörnyékezzetek.
- Meglátjuk. - Hagyta meg Kale-nek a zsoldos, aki lehet hamarosan király lesz. - Járj utána, és szólj. Addig más dolgom van. - mondta, majd mellém csatlakozott. - Szeretném, ha elkísérnél a püspökhöz. Szeretnék az ajánlatáról többet hallani. -.
Az ifjú Bloomglade kissé szúrós szemmel nézett Lance-ra.
- Rendben van. Ahogy óhajtod. - mondta, és elindult, aztán óvatosan visszafordult. - Tudjátok, egyszer egy szűkszavú tünde arra tanított, ne legyek telhetetlen. Hogy ne ódzkodjak, csak mert valami nem felel meg teljes egészében. Bölcs gondolat volt, talán nektek is segítene. - mondta, aztán távozott, magára hagyva minket.
Hát azért nem egy könnyű terv, amit Kale ajánl, hiszen vagyunk itt párezren, ki tudja hány embert kell meggyőzni.........
De ha ő vállalja a felderítést és nekünk csak a győzködés marad, talán van benne ráció, még ha maga a tünde elég tenyérbemászó modorú is az állandó példálózgatásával.
Miután Lance csatlakozott hozzám, bólintottam neki.
- Természetesen, gyere, elvezetlek hozzá és bízom benne, hogy végre elindulunk valamerre.
- Öhm.. Rendben. Jó tárgyalást. - szól felénk Damien, nem követve minket, talán más tervei voltak.
Hamar megtaláltuk a püspököt a táborunkban, ahogy a lovagjai társaságában eszegetett. Vidáman üdvözölt minket.
- Gyertek csak, csatlakozzatok hozzánk! - kiáltotta gyengéden.
- La... Di.... Szóval jó napot kívánok. - zavarodott bele Lance, aztán bocsánatkérően nézett rám, majd a püspök felé fordult. - Lenne pár kérdésem az ajánlatával kapcsolatban. -
Megmosolyogtam Lance igyekezetét, hogy az egyházi köszöntést akarta használni, de persze teljesen megfelelt a sima jó napot.
- Ez csak természetes. - felelte a püspök - Mi ébresztett benned kétséget?
- Elég érdekes fejlemények alakultak. - szúrtam még bele a mondottakba.
Sangarinus csendben várta, mit akar tőle Lance.
- Azt szeretném először is tudni, hogy milyen mértékben fognak a tündék uralkodni azokon a földeken, amit az Egyháztól kap. - kezdett bele.
- Mérték? Uralkodni? - gondolkozott el a püspökúr, aki látszólag nem számított erre a kérdésre - Úrnak aligha lehetne nevezni. A tündék nagy része nem egyházbéli, kiváltképp nem rangos egyházi tag, aki földet kap a pápától. Akik a rend földjeire jönnek jobbágyaink lesznek az otthonért cserébe. Fizetniük kell az adót, ledolgozni a robotot, pont úgy, ahogy az embereknek, akik az egyház földjein élnek. De úr Isten házában nem lehet olyan, aki még csak a hitet sem követi. Ezt nem tudom megígérni.
- Várjunk... –kérdezte végleg össze zavarodva Lance. - eredetileg nem az volt az ajánlata, hogy kapunk az Egyháztól földet, és némi adóért cserébe úgy élhetünk ott, mintha a sajátunk lenne? - kérdezte.
Én is elképedve néztem Sangraniusra, hiszen én is hasonlóra emlékeztem.
- De, atyám.......?
- Ez pontosan így van. Adót fizettek a föld használatáért cserébe. Ez az adó a terményadó, a tizedik tized, és a robot. Ezt értettem adó alatt. – mondta a püspök, kissé elbizonytalanodva - Ez megváltoztatja a dolgokat?
- Nem kicsit. - komorodott el Lance - Nem gondolja, hogy ez már eléri azt a határt, mintha nem is mi lennénk a magunk urai? A jobbágyoknak ráadásul, amennyire én tudom, beleszólása sincs az életükbe, csak a földesúr rendelkezik felettük, így őszintén remélem, hogy ez csak egy szerencsétlen szóhasználat. - - sötétült el a tekintete.
- Természetesen a vallásotokat és hagyományaitokat megtarthatjátok, efelől nem fogunk rendelkezni, ahogyan ígértem. És az egyház cserébe védelmet ad, s lehetőséget a tünde harcosoknak, hogy a püspökök bandériumaiban szolgáljanak. A lovagok ugyanúgy esküt fogadhatnak, s akár földet is szerezhetnek. Az élelmesebbek akár szolgabíróvá is lehetnek. Kérdem én, nem éri meg ez a vad, zabolázatlan harcosok fölösleges becsületéért cserébe? – mondta a rendfőnök, aztán megköszörülte a torkát - Ám ahogy mondtam, én nem kényszerítek az oldalamra senkit. S ha a nép máshogy dönt, örömmel egyezkedem velük, s nem szakítom meg a kapcsolatot. Nem akarok álságos módon magam mellé csábítani sem senkit.
Hogy őszinte legyek se köpni, se nyelni nem tudtam egyelőre. Ez az egész kezdett valami rémálommá változni, mert hol csodáltam a püspök hozzáállását, hogy pedig megdöbbentett a viselkedése, mint amikor arra kért, hogy kémkedjek neki a táborban. És most ez......
- Ez elég .....khmm........kevésnek tűnik, uram. Talán a civil polgároknak ez megfelelhet, de a harcosoknak...... - megráztam a fejem......rémálom.
Egy sajnálkozó pillantást vetettem Lance felé, nem ezt érdemelte, ahogy a többiek sem.
- Sajnos nem adományozhatjuk el a földünket. Nem volna helyes. - mondta a püspök - Mi van, ha aki megkapta jó pénzért eladja? Mi van, ha aki megkapta kiszipolyozza és rothadni hagyja? Mi van, ha aki megkapta cselszövés áldozata lesz és elveszi tőle más, aki így még többet szerez magának? Ezekre is gondolni kell, s a bölcs döntés nem mindig a legszívmelengetőbb. Aki harcos, ahogy mondtam korábban is, szolgálhat a mi várainkban, a mi csapataink közt, vagy másutt a mieinkkel. De ha az ellenséggel paktál le, tünde vagy sem, ellenségnek tekintjük. - jelentette ki szigorúan.
- Arra gondoltam főleg, hogy a "némi adó", és a parasztlétbe kényszerítés között nagy a különbség. - sóhajtott szomorúan Lance, majd felállt. - Köszönöm, hogy időt szánt rám. - mondta, majd elsétált.
- Ne neheztelj rám barátom. Reméltem, hogy sikerrel jársz és még mindig remélem. - szóltam utána halkan, de nem tartottam vele, azt hiszem volt mit átgondolnom.
A nagy keresztény tündevezér csak intett és biccentéssel kívánt jó utat.
- Valami rosszat mondtam volna? - kérdezte aztán rám nézve.
- Igen, nem nyertük meg a leendő királyt. - mondtam szomorúan.
- A leendő király, mi? Gondolod, hogy az lett volna? Egy királyt, aki hűbéresként él, aligha lehetne királynak nevezni. - gondolkozott el a püspök.
- Hát ezért nem nyertük meg. - bólintottam. - Ahogy a többi harcost sem, és a délieket sem......és még sorolhatnám, de hát ez fordítva is igaz.. Ha megbocsát atyám, elvonulnék, azt hiszem rám fér egy kis meditálás. - hajoltam meg felé és elindultam a sátramba.
- Nos Jozef, ez az ára annak, hogy azt mondtam, hajlandó vagyok megbékélni bárkivel. Ezek után igencsak álszent volna befolyásolni a tündenépet. - felelte a püspök még utánam szólva.

A távozást követően Sangarius püspök hatalmas sóhajjal dörzsölte meg a tarkóját. Az elmúlt napok gyötrelmei és aggodalmai ellenére próbált magabiztosnak és frissnek mutatkozni harcosai előtt. Egy vezért sosem élvezetes legyötört állapotában látni, bár jól meglátszott, a püspökúr is kivette a részét a virrasztásokból.
- Szóval ez a te titokzatos barátod is egy a királyi család sarjai közül? Nem sértegetni akarom, de valahogy nem túl bizalomgerjesztő a fajtájuk... - morogta kissé ingerülten, miközben alaposan elgondolkozott.
- Hogy őszinte legyek, nem tudtam róla, amíg nem mondta, de valahogy a kardjával van ez összefüggésben. Mintha az lenne, hogy azért kapta, hogy uralkodjon vele...... - vakartam a fejem tanácstalanul.
- Nem szeretem én az ilyen pogány szokásokat... - sóhajtott még egy nagyot a püspök - Remélem kellemesebb társoság lesz, mint az előzőek.
- Lance nagyon józanul gondolkodott eddig is, megtaláltuk a hangot a párbajokkal kapcsolatban is. Ő sem ért egyet azzal, hogy egy ügyes vívás döntsön egy nép sorsáról, de megoldás nem született. Viszont nem tudom elképzelni, hogy alattvalónak szánná a tünde fajt, ezért más megoldást fog keresni, nem az Önét elfogadni. Gondolom most a déliekhez megy, hogy meghallgassa az ő ajánlatukat.
Sangarius egy komoly pillantást vetett rám.
- Még hogy szimpatizálok is a tündenéppel, nem áll jogomban mindent megadni, amit csak kívánnak. Sem pedig olyat ígérni, melyet aztán nem tarthatok be. Remélem szem előtt tartod, Jozef fiam, hogy az egyházunk eleve nem tolerálja a más hitűek megbolygatott gondolkodását. Hiszen nézd csak meg, mi történt legutoljára, amikor egy önjelölt messiás úgy döntött, nem elégszik meg a szavakkal. Ha pedig olyat ígértem volna, melyet aztán a Szentatya, vagy a király nem hagy jóvá, hát hazugnak titulálnánka, s odalenne a gondosan kiépített bizalom. - mondta tömören.
Az a baj, hogy tudom, hogy a püspöknek igaza van. Nem ő észak királya, hogy földet és szabadságot ígérjen a tündéknek és éppen ez az, ami nagy szomorúsággal tölt el, hiszen itt, ebben a táborban vitázhatunk azon, hogyan tovább, de senki nincs abban a helyzetben, hogy biztos ígéretet tegyen. Talán csak Cairen képes erre, mert az erdő semelyik más hatalomnak nem kell, olyan veszélyes.
- Tudom, atyám, de így biztosan nem lesz megegyezés. - sóhajtottam lemondóan.
- Reméljük királyi barátod van olyan bölcs, mint állítod. Akkor talán belátja, hogy ha a földjeinket nem is, ajánlatunkat a szövetkezésre elfogadnia előnyös mindkettőnknek.
- Ahhoz előbb kell egy föld, aminek királya lesz.
- Gondolod, hogy hadba vonulnának ellenünk? - kérdezte a psüpök, Seamus terveire utalva.
- Lance nem Seamus, becsületes harcosnak ismertem meg. Király sem akart lenni, de ........látta ezt az összevisszaságot..... - intettem körbe, - és ez vette rá. Ha nem adunk rá okot, nem hiszem, hogy bárkit ellen is hadakozna. - ráztam meg a fejem.
- Szóval akár még az is meglehet, hogy szövetségre lépnének velünk, hogy Hellenburggal szálljanak hadba? - mondta a püspök, majd elnevette magát - No nem mintha a háború madarát akarnám alakítani. Pusztán a gondolattal játszadozom.
Megint csak megráztam a fejem.
- Ő nem akar háborút, pont ezt mondom. Békét akar, csak békét a népének....
Sangarius bájosan elmosolyodott.
- Derék legény lehet ez a te vértelen királyvérű barátod. Ha nem volna ilyen makacs, talán magam hívnám meg az Ordo Draconis berkeibe. - nevetett egy jót, ahogy a hangulatot próbálta oldani - Bár ez nálad sem jelentett problémát
- Néha fel is merül bennem, hogy talán mégis jobb lett volna, ha az erdőben növök fel. Csak az Úr tudja, hogy miért figyelt fel rám Norven atya, aztán pedig maga. - vontam meg a vállam.
A püspök tovább nevetett.
- Ó, pedig egyszerű az oka. Az a csupa meglepetés, amit magadban rejtesz. S a jó szándék, meg az alázat, ami vele társul. Akinek célja szent, azt az Úr a megfelelő helyre vezeti.
- Hát ezt mondja Johannes püspöknek! - sóhajtottam, aztán a sátram felé nézelődtem. - Ha nincs más atyám, akkor meditálnék egy kicsit, elég sok dolog zúdult rám most hirtelen.......
- Engedelmeddel. Amúgy is lassan ideje vagyon a imának...imának, nem meditációnak...Szűz Mária, csak úgy ragadnak rád a pogány rítusok. - tette hozzá, bár inkább csak humorizálva. Próbálta ő is elengedni magát.
- Persze, imára gondoltam. - erősítettem meg, aztán beállok a sorba a többiek mellé, hogy a vezetőmmel együtt imádkozzam..
Órák elteltével a tábor csendes, békés maradt. Mígnem aztán egyszer csak egy ismerős alak tűnt fel. A távolban egy lovas katona érkezett, hasonló ruhában, mint amit Seamus Fairbranch emberei viseltek. Elegánsan ugrott le a lováról, majd állt meg.
- A rend vezetőjével óhajtok beszélni. A nagyságos Seamus Fairbranch nevében üzenek.
A rend tagjai közül többen már a fegyverükért nyúltak idegességükben, de a püspök leintette őket.
Én is a kardomra tettem a kezem, amikor megjelent a démonokkal lepaktáló hercegi futár.
- Mit akarsz, fiam? – kérdezte mogorván.
- Őhercegsége azért küldött, hogy nagyságod támogatásáról győződjön meg. - hajolt meg illedelmesen.
Nem kellett sokat várnia a válaszra.
- Az Ordo Draconis határozottan semleges fél a tündék tanácsát illetően. Azt hiszem erről már tájékoztattam korábban. - mondta, ahogy felemelte a hangját.
Nem messze álltam a püspöktől és, ahogy a többiek is, én is értetlenül álltam az üzenet előtt.
Vajon mit nem értett Seamus azon, hogy nem támogatjuk a háborús, földfoglaló terveit?
- Talán baj van a herceg hallásával. - böktem oda.
- Ó, korántsem. - felelte nyájas mosollyal a követ, ahogy felemelte a fejét - A hercegem pontosan erről a határozatról kívánt meggyőződni. Feltételezem a semlegesség azzal jár, más oldalak pártját sem fogják majd, ha netán diplomáciára kerül a sor.
Sangarius összeszorította a szemét. Nem sok kellett, hogy vicsorogni kezdjen.
- Pontosan. - mondta tömören.
- Alázatosan köszönöm. A mielőbbi viszont látásra. - köszönt el a követ.
- Alászolgálja. - mondta a püspök.
Mindenki zavarodottan gondolkozott, vajon mit akarhatott a herceg elérni ezzel a különös követséggel.
Talán az ellenszenv volt az oka, amit a herceggel szemben éreztem, de szinte biztos voltam benne, hogy valami hátsó szándéka van.
- Lehet, meg akar támadni valakit, azért erőlteti ezt a semlegességet. - vetettem fel.
Sangariusnak azonban borúsabb gondolatai voltak.
- Láttam már rosszabbat, amibe nem akarja az ember, hogy mások beleüssék az orrukat...lehet most ért véget a semlegességünk. Béke ide vagy oda, nem tűröm, hogy valaki az orrom előtt vétkezzen.
- Mire gondol atyám? - néztem rá a homlokom ráncolva.
- Cselszövésre. Nem tudom, milyenre, de ördögtől való dolog az. Aki a másik fél ignoranciáját várja, az az árnyak közt tervez valamit. Ez mindig is így volt.
- És mit tehetnénk ellene? Hogy előzhetnénk meg? - kérdeztem izgatottan.
A püspök idegesen ült le egy közeli kőre. A rend többi tagja körbeállta és sok ötlet röppent fel.
- Ez a Seamus, ha herceg, ha nem, uralkodóhoz méltóan keveri az ördög bibliáját...nem szeghetjük meg fogadalmunk, nem léphetünk fel aktívan ármánya ellen...azonban... - gondolkozott el - Talán felkészíthetünk másokat rá. Azokat, akiket célba akar venni. Ki kell derítenünk, ki Seamus Fairbranch célpontja, majd figyelmeztetni.
Mindenki figyelmesen hallgatta, amit vezetőnk mondott és izgatott sustorgás kezdődött mikor befejezte. Érdekes módon ezek után mintha mindenki felém nézegetett volna.
- Én? Nekem kéne kideríteni? Eddig sem voltam túl sikeres abban, amit rám bízott, atyám. - fintorodtam el, bár tény, hogy izgalmas volt a feladat és talán veszélyes is, ha Seamus rájön, miben mesterkedem.
- Én pedig tévedtem, hogy ekkora terhet helyeztem egyetlen ember vállára. - húzta ki magát a püspök. Fáradtságát határozottsága és lelki ereje nyomta folyamatosan el - Az Ordo Draconis egyként száll harcba. Ismét elvegyülünk a tündenép közt, és kiderítjük, mi folyik a háttérben. Még ha egykünk el is bukik, mindannyiunk csak nem fog. - mondta, ahogy a lovagokba és papokba sikeresen magabiztosságot öntött.
Az, hogy mindenki részt vesz a feladatban, más sokkal jobban tetszik. Talán a siker esélye is nagyobb lesz így.
- Akkor munkára fel! - tűnt fel a szokásos vigyorom, amiben már rég volt része a környezetemnek, hiszen mióta ideértünk egyfolytában csak valami katasztrófa sújtott.
Az Ordo Draconis szét vált, s ismét elkezdett elvegyülni a tömeggel. Ezen a ponton talán az is lehet, hogy a püspök úr ezzel akarta a feszültséget oldani, ami a kultisták megjelenése óta ott volt a soraik között. A lovagok nagy része pont őutánuk kutatott, áldást mondva és fénnyel áldva meg a tündéket, hogy a bukott szolgáit keressék...egyet találtak is, aki nagy örömmel vezettek el vasra verve.
Én is elindultam, hogy itt-ott belehallgatva a beszélgetésekbe hátha megtudok valamit, de örültem volna, ha belebotlok Damien-be, hiszen talán ő volt az egyetlen, aki Saemus közelébe férkőzhetett, így talán valamit mondhat is neki.
A tábor egy kupacban épült fel, s a sok kis dombocska miatt könnyű belátni a lapos sátrakat, ám a sötét tündért nem találom, de meglepődve látom, hogy sokan már elhagyják a tábort. Feladták volna? Sok ismerős bóklászik azonban, mintha más is keresgélne, ott látni az Ordo többi tagját, a két druida mestert is, Kale Bloomglade embereit, ám egy személy jobban felkelti a figyelmemet. Nina.
- Nem láttad véletlenül a másik sötét tündét, aki velem volt? - kérdeztem tőle. - És Hedwiget hol hagytad?
- Őfelsége éppen a druida mesterrel tárgyal. Nekem szabad időtöltést hagyott meg. - felelte lelkesen mosolyogva, ahogy felugrott a levegőbe - És te, te nem láttad azt a tünde lovagot, a fényes páncélban, táskás szemekkel, aki úgy mondta, nemrég érkezett?
- Bloomglade-t? Ha rá gondolsz láttam az embereit, arra. - intettem abba az irányba, ahol megpillantottam őket az előbb a dombról. - Azt hiszem az úrnőddel jól megértenék egymást. - vontam meg a vállam. - És Saemus herceget láttad-e? Nem beszélt mostanában az úrnőddel? - tapogatóztam.
- Nem igazán. Nem is igazán beszélt sokat, ami azt illeti. Ez a Seamus herceg egy rejtély. - nevetgélt gondtalanul Nina, mint akit nem is érdekel, mi fog itt történni.
- Látom téged nem nyomaszt a választás, hogy hol éljünk. - jegyeztem meg, magamban elkönyvelve egy kicsit bolondnak a lányt. - Akkor további jó szórakozást, nekem még van egy kis dolgom. - indulok, tovább keresve Saemus eltűnt embereit és Damient.
- Szió-szió! - visította Nina vidáman, ahogy integetve köszönt el és szaladt másmerre.
Seamus táborához közelebb érve megtaláltam a herceg embereit. Ott volt maga a herceg is és Damien...éppen vele társalgott.
Nem óhajtottam ismét szóba elegyedni az eretnek herceggel, így inkább csak arrébb letelepedtem, hogy megvárjam Damient és ha szerencsém van tőle megtudom, amit a püspök akar.
Seamus emberei nem igazán szúrtak ki, egyvalaki azonban igen. A távolból a démon, kinek aurája még most is kaparta a homlokom, bámult egyenesen rám, mintha attól félne, hogy megtámadom. Szinte ugrásra készen állt, mintha fenyegetném, aztán elég idióta módon a kezével próbált meg elhessegetni, mintha csak egy gyerek volna, aki nem akarja, hogy más a játékához nyúljon.
Kisebb kárörömmel nézem, hogy a démon ideges lesz tőlem. Legalább ennyi sikerélményem legyen mára, ha már más nem. A hessegetésére, látszólag vidáman integetek neki vissza, mintha félreértettem volna.
A démon erre válaszul a levegőbe kezdett bokszolni, miközben egy helyben ugrált, ezzel jelezve azt nagy merészen, hogyha nem tartanák őt rövid pórázon, bizony feltörölné velem a gyepet.
Erre még szélesebben mosolyogtam és előre tartva a kezem, az ujjaimat begörbítve, hívogattam, hergeltem. Viszketett a tenyerem a gazdájától és az egész sikertelen ügytől, így nagyon szívesen vertem volna be az orrát, bár aligha mer szembeszegülni a gazdájával, ezzel elismerve, hogy a démonok nem megbízhatók.
A démon válaszul elkezdett a kezével kalimpálni, mintha valami penge volna és éppen felszeletelne vele, mígnem az egyik rangosabb Fairbranch-harcos észre nem vette é tarkón nem csapta az ökörködéséért. Amire aztán a démon haptákba vágta magát és nyugton maradt, bosszúsan nézve felém.
Erre már csak intettem egyet, majd lazán bemutattam neki a köpenyem takarásában, aztán egy bocsánatkérő fohászt küldtem az ég felé. Utána kicsit arrébb mentem és letelepedtem, türelmesen várva tovább.
Ekkor hirtelen mocorgás támad a csapatban, Damient és Seamust látszólag informálták az ott létemről.
Én mindenesetre nem mozdulok, várok.
Mikor a közelembe értek visszaintettem Damien-nek, de a hercegről igyekeztem nem tudomást venni.
- Nagyszerű, így legalább őt is felvilágosíthatja, hogy csatlakozzon ügyünkhöz. – hallottam meg a herceg hangját, aki Damiennek válaszolt éppen. - Amennyiben válaszokat akar, keresse a félvéreket. Ám legjobban mégis...Argran tudna felelni. Nekem most sajnos tovább kell állnom. A tervemben nekem is végre kell egynéhány...halaszthatatlan feladatot hajtanom. Megbízhatom akkor tehát egy megbizatással?
- Először mondja, mire gondol, aztán tudok felelni. – óvatoskodott a sötét tünde társam.
- Keressen meg nekem egy bizonyos sötét tündét, egy bizonyos Peter nevezetű egyént és kísérje hozzám. Beszélni óhajtok vele. Ha ellenkezik, győzze meg.
Damien-re nézve egy fintort vágok és nagyon finoman megingatom a fejem, de hát ez az ö döntése, de én vigyáznék ezzel a kígyóval.
- Talán beálltál a követői közé, hogy már ide kényszeríteni kéne valakit? - kérdeztem.
- Oh. – lepődik meg láthatóan Damien.
- Ami azt illeti, találkoztam már vele. Ön talán nem tudja, merre található? Vagy én könnyebben kideríthetem?
Damien felém fordul, talán azért, hogy magyarázatot adjon, bár nem kötelezi rá semmi, csak az eddig történtek összekovácsoltak kicsit minket.
[color=#66ff00]- Ettől tartózkodom a lehető legutolsó pillanatig. Viszont ezt a Petert már te is láttad.[color]
- Attól tartok, engem elkerülne. Ért hozzá, képzett katona. Most pedig...a következő tartalmas és élvezetes szóváltásunking is a viszont látásra. – mondta Saemus, azzal intett, mire ő és pár katona elindultak. A tábor maradéka ettől még ugyanúgy figyelt minket.
- Viszlát.. – int neki Damien.
- Igen, tudom, vagyis sejtem kiről van szó, de én ennek az embernek semmiben nem óhajtok a kedvére tenni, de ha már végeztetek, kérdeznék tőled. - indultam meg, hogy hallótávolságon kívül kerüljek.
- Persze. – veszi fel a tempómat Damien. - A herceg Finsterwaldba akar menni. - szögezte le rögtön. - Azonban fel akarja oszlatni a tanácsot, helyette lassan, évek hosszú munkájával egyenként az oldalára állítani a csapatokat. Már van elvileg egy nagyobb serege.. vagy csak hencegett vele. Ezenkívül öntelt és beképzelt és valamiért pont azokat a hibákat véti, mint az, akiket szid, de ezt már úgyis tudod.
Amit kérdezni akarok, azt Damien, ahogy kikerülünk a figyelő fülek távolságából, szinte magától is elmondja.
- És van már arra is terve, hogy az ittenieket, hogy állítja maga mellé, hiszen azért elég sokan nem akarnak az erdőbe menni? - érdeklődök.
- Az ittenieket haza akarta küldeni, legalábbis most. Arra számít, hogy majd évek elteltével egyre többen jönnek rá, hogy a terve sikeres, és csatlakoznak hozzá. A tanáccsal pedig az a gondja, hogy mindenki másfelé húz, pontosan.
Ezek szerint sokan ezért pakolnak!
- Gondolom azt nem mondta el, hogy a tanács tagjait, hogy akarja ellehetetleníteni.... - tapogatóztam. - Azért az arkdruida asszonyt, aki amúgy is Finsterwald-ból jött, elég nehéz lesz kitúrni a helyéből.
- Ezt elfelejtettem neki mondani, látod. Nem, mintha meg lehetne győzni bármiről is, a saját feje után megy. Nem tudom, miért kellek neki. Vagy Peter miért kell neki. De ti mit tudtatok meg? – kérdez a fiú vissza.
Hát ez is több hír, mint amire számítottam, így ezt majd elmondhatom a püspöknek. Damien kérdésére, kedvetlenül megráztam a fejem.
- Én ne sokat. Lance érdeklődött rendem vezetőjénél az ajánlatáról, de ő nem tudott teljes szabadságot ígérni, csak azt, hogy be kell illeszkedni az északi hierarchiába. Ez persze nem elégítette ki, így Lance elment, hogy máshol is érdeklődjön, azóta nem láttam. Keressük meg?
Damien beletúr a hajába.
- Valami jelzést ki kellett volna találnunk, ohgy megtaláljuk egymást, legalább egy találkozó pontot. - mondja kissé gondterhelten. - Merre mehetett?
Lance-t hamar meglátom Cromac arkdruida társaságában, a tisztás közepi kőkörnél, ahogy éppen beszélgetnek.
- Ott van! - intettem a kör felé és arra indultam.
- Remek. – bólintott Damien és mikor odaértünk meghajolt az ottlévők felé, akik beszélgetésbe voltak bonyolódva.
………Milyen álláspontot képviselnek? Kit követnek? - kérdezte épp Lance.
- Hm...nos ez egy érdekes kérdés. Ahogy én vettem észre, többségük erdőben akarna élni. Ilyen a természetünk. Ám félnek az ismeretlentől, s nem mernek mélyre menni. Éppen ezért a legtöbb tünde, ki nem adta hűségét egyik országnak sem, az erdő szegélyén akar letelepedni, s ott új életet kezdeni. Az erdő szegélye még a régi erdőé, tudniillik. – válaszolt még Cromac, majd rank pillantott.
- Üdvözlet Arkdruida, Lance! - hajtottam meg feléjük a fejem. - Azt hiszem Damien-nek van pár híre, jó ha ti is tudjátok. - adom át a szót társamnak.
- Üdvözletem. – mondta ő is, mielőtt egy nagy levegőt véve velekezdett.
- Szóval. Kedvelt és tiszteletreméltó Seamus hercegünk megosztotta velem tervének egypár részletét. A terve szerint hosszú évek alatt igyekszik majd a tündék minden csoportját a maga oldalára állítani, s a célja, hogy egy új, erős királyságot építsen el Finsterwaldban. A tanácsot viszont fel kívánja oszlatni.
- Mondjuk én azért ezt is megfelelő kétellyel kezelném, mivel érdekes, hogy a terveit épp egy olyan társunkkal osztja meg, akivel előtte együtt látott, pl. engem, akit egyáltalán nem kedvel. - tettem hozzá gyanakvással.
Cormac mester nem is titkolta meglepettségét.
- Micsoda? Dehát miért tenne ilyet?
- Valóban, miért? Az lenne a legokosabb, ha egyszerűen figyelmen kívül tudnánk hagyni. – kérdezte Lance is.
- Abból, ahogyan lenéz mindenkit - amit persze tagad -, hataloméhség. Szerintem. Mindössze ennyi. Attól tartok, tervének van egy még sötétebb része, amelyre nem sikerült rájönnöm. Azt adta nekem "feladatul", hogy vigyem el hozzá Petert. Már nagyon érdekel, mi Peter szerepe ebben az egészben. – ötletelt Damien.
- És általad megüzente nekem, hogy fel akarja a tanácsot oszlatni? - kérdezte a druida mester, még mindig kételkedve - Túlzott magabiztosság ez...csak úgy megosztani velem.
- Pont ezért gyanús nekem ez az egész. De, hát csak akkor tudjuk meg mi van e mögött, ha megkérdezzük Petert. - fontolgattam. - Nem a kedvencen, de eszembe sem jutna Saemus elé ráncigálni erőszakkal.

Cormac arkdruida alaposan meglepődött, amikor Damien felvázolta neki, mit forgat a fejében Seamus.
- És a herceg azt mondta, meséld ezt el neked? -kérdezte a sötét tündét.
- Nem hiszem, hogy ez lett volna a szándéka, csak, ahogy én látom - néztem a mellettem álló sötét tündére, - nem igazán tudta megnyerni magának Damien-t, de ezen egy cseppet sem csodálkozom. Abban az emberben van valami.......nyugtalanító.
- A legtöbb itteni tündében van. - – jegyezte meg Lance.
- A nyugtalanság természetes. - próbált meg megnyugtatni minket az arkdruida - Csak a bolond nem fél, főleg nem ilyen válságos időben.
- Nem, a herceg nem mondott ilyet. De úgy gondoltam, megosztom. - Úgy fest, mélységesen megveti az itteni népeket, ezek alapján nem érzem úgy, hogy megfelelő vezető lenne. – tisztázta a dolgokat Damien.
- Ebben teljesen egyetértünk. - bólintottam a megjegyzésre, majd a többiekre néztem. - Más az egészséges óvatosság és más amikor valaki nyugtalanító. Benne annyira sem bízom, mint egy.....démonban, de ez egy dolog. Jutottál valamire? - kérdeztem Lance-t.
Megvonta a vállát.
- Egy centivel se vagyok beljebb. -
- Oh, jut eszembe. Petert nem látta valaki esetleg? – néz körbe Damien.
A druida mester kérdően nézett felé.
- Peter kicsoda?
Nem irigylem egy percig sem Lance-t, elég nagy felelősséget vett a vállára, így nem erőltetem a témát, azonban Damien felvetése jó, én is szívesen beszélnék ezzel a fickóval.
- Valami háttérben munkálkodó árnyék, akinek semmit nem tudunk a mozgatórugójáról, vagy igen? - pillantottam Damienre.
- Peter meggyőzött egy Hedvig Fairlight nevű leányzót, hogy legyen ő a tündék vezetője, ám nem úgy tűnik, hogy a hölgyemény is kész volna a feladatra. Nem tudom, Peter mit akarhat. - válaszolt Damien.
Cormac úr erősen elgondolkodott.
- Nos, ha Hedvig Fairlight követője, akkor talán az ő oldalán megtaláljátok. Őt éppenséggel tudom, merre találjátok. Tegnap informált meg róla, hogy beszédet akar tartani. A varázslatot akarta használni, amivel idehívtunk titeket is. Úgy mondta, másnap már útnak akar indulni az erdő felé.
Elég magabiztosnak hangzott ez az állítás, bár ha Hedvig is az erdőt választja, talán a tudta nélkül is Saemus tervét támogatja.
- És hol találjuk meg Hedviget? És hogyan tudja ő azt a varázslatot alkalmazni? Ahhoz nem kell druidának lenni?
- Ez pontosan így van. Éppen ezért nem is bíztuk rá, amikor tőlünk kérte, hogy tanítsuk meg neki. Az a varázslat nagyon nagy felelősséggel jár. - helyeselt a druida mester.
- Caireen fogja a varázslatot végezni? - kérdezte közbevágva és meglepve Lance.
- Azt nem mondhatnám, hogy a követője, inkább a bábmesterének tűnt. De hogyha Hedvig az erdő felé megy pár tündével, mi lesz? Mindenki másmerre halad? Akkor a tanács nem volt sikeres.
- Ez a tanács csak annyira sikeres, amennyi áldozatot meg voltak az egybegyűltek hajlandók hozni. - mondta velősen Cormac mester - Ha kíváncsiak vagytok rá, Hedvid Fairlightnak mit sikerült elérnie, menjetek oda, ahol annak idején fogadtalak titeket, két nappal ezelőtt. Caireen asszonyt aligha hiszem, hogy ott találjátok. Mi nem állunk senki oldalán. Mi a tündenép szolgái vagyunk egyes egyedül.
Ha utáltam is Saemus-t, azt azért el kellett ismernem, hogy a Tanáccsal kapcsolatban volt némi igazsága. Ezek az őskövületek, már nem képesek irányítani és ha rajtuk múlik, nem hogy egység nem lesz, de nagyobb lesz a széthúzás, mint valaha.
- Jobb, ha minél előbb megleljük a bandát, mielőtt valami nagyon rosszul fog elsülni. Félek, hogy a herceg nem fogja tétlenül nézni a dolgot, ha kenyértörésre kerül a sor.
Lance feláll, körbenézett:
- Akkor nosza, menjünk. Köszönünk mindent. - biccentett kissé fagyosan a druidának.
- Mit terveznek ezzel a varázslattal? – kérdezte még meg Damien.
- Sajnos megkértek, hogy ne áruljam el. Így kénytelen vagyok hallgatni róla, elnézést. - csóválta meg a fejét az arkdruida.
~ Csak tudnám, hogy akkor minek hívtak össze minket? ~
Ennek így semmi értelme, de már annyi mindenkivel össze rúgtam a port itt, hogy inkább most hallgattam és csak meghajtottam az öreg felé a fejem.
- Remek! Menjünk. - indultam meg Lance után.
- Értem. Természetesen. A viszontlátásra, vigyázzon magára. – búcsúzik Damien is.
Közelebb érve a tünde csapathoz ott lehetett látni Hedvid Fairlight kíséretének pár tagját. Nagyon úgy tűnt, hogy tudják mi van készülőben, ők is, és a tündék is, akik egybegyűltek. Várakoztak. Ott volt közöttük az a híres neves Peter is, a fakó szemű lány, aki Ninaként mutatkozott be, és j…….a vén vak sötét tünde, aki annak idején a tanácsot adta a püspökömnek, ami mentén a tárgyalások megkezdődtek. Hedvig Fairlightnak egyelőre azonban semmi nyoma nem volt, noha a mocorgó tömeg arra engedett következtetni, hogy hamarosan itt lesz.
- Egy pillanat, őhozzá lenne egy pár kérdésem. – szegezi az ismerős férfire Damien a pillantását.
Peter óvatosan igazítja meg a kalapját, majd vidáman int Damiennek.
- Nocsak, rég nem találkoztunk. Sikerült már meglelni a válaszaidat? - kérdezte tőle.
Mivel én is kíváncsi vagyok, hogy mit mond ez a híres-neves Peter társammal tartok.
- Üdv! - bólintok a férfi felé.
- Üdv megint. – húzódik mosoly a sötét elf ajkára. - Inkább csak még több kérdést. Mondd csak, mi a véleményed Seamus hercegről? Ha szabad tudni, természetesen.
Peter a név hallatán mintha meglepődött volna. Jól tudta érzelmeit leplezni, magát nyugodtnak feltüntetni, de most vett egy nagy levegőt, ahogy pislogott, s próbálta a gondolatait összerendezni, mielőtt válaszolt volna.
- Egy eszes egyén. És rendkívül furmányos. Néha azt kívánom bár ő is az Őshazába került volna. Sok békés emlékem van Seamus Fairbranch-ről. Ám azokat réges rég elfeledtették velem a közelmúlt keserű tapasztalatai. Azt javaslom, maradjatok távol tőle. Veszélyes ember, titeket ismerve biztos az útjába akartok majd állni. Azt pedig nem állja.
Hallgattam a férfi szavait és nem úgy tűnt, mintha kedvelte volna, az emlékei ellenére sem.
- Ő viszont nagyon is emlékszik rád, mert nagyon látni akar. Gondolom hallott róla, hogy az ellenlábasát támogatod. Én nem minket, inkább a saját bőrödet félteném tőle. Mit akarhat tőled? - kérdeztem nyíltan, hiszen ha igaza van, akkor tényleg több félnivalója van, mint nekünk.
A sötét tünde, ki legtöbbször vidám, most gondterhelten próbálja a szavait összeszedni.
- Nem...nem amiatt, hogy kit támogatok. Seamus Fairbranch fenyegetésként tekint rám. Mi ketten annak idején ismertük egymást. Ismerem őt, nagyon is jól. Nem tudom mit akarhat tőlem, de sok jóra nem számítok.
- Valamiért biztos volt benne, hogy engem az oldalára állíthat valahogy. Ötletem sincs, hogy miért. Miért tekintene rád fenyegetésként? – firtatja tovább Damien.
- Igazán tudni akarod? Ez nem olyan dolog, amivel csak úgy el lehet sétálni. – néz rá Peter.
- Ne húzd az agyunkat, áruld el, vagy menj vissza a kupacba. Vagy Seamushoz. Nem érdekel. - csattan fel Lance.
- Igen, áruld el. Lehet, hogy sok múlik rajta, hiszen vannak akik esetleg vakon követnék. - erősítettem meg Lance szavait.
- Legyen... - gondolkozott el Peter, még mindig nem tudván, hogy vajon helyesen döntött-e - Fairbranch és én követek voltunk a Fővárosban. Így ragadtunk itt. Vannak kapcsolataink. És több mint valószínű, hogy van ott valaki. Egy támogató, aki teljes mellszélességgel Seamus mellett áll. Én tudom hogy ki az, s hogy merre található, mert ott volt velem, amikor ajálatot tett nekünk. Én elutasítottam vele a szövetkezést, Seamus viszont beadta a derekát. Azért akarja, hogy kerüljek ki a képből, hogy ne szabotálhassan az egyezkedését. És ami még fontosabb, hogy nehogy más vigye el az ajánlatot az orra elől.
- És azt tudod, hogy ez a támogató mit akarhat a népünkkel? Érdekli őt ez az egész egyáltalán, vagy csak a hatalom? – kérdezi Damien.
- Aligha hiszem. Ha érdekelné, akkor ő is itt lenne... - csóválta meg a fejét a férfi. - Ahogy a szavaiból sikerült megértenem, amit ő akar, egy tünde királyság, mely elég erős, hogy felvegye erejében a versenyt az emberi királyságokkal.
- És mi volt az ajánlata annak a titokzatos támogatónak? Pénz, katonák? vagy más valami? Te miért nem éltél vele? - kérdeztem gyanakodva.
- Egy gennyedző szemű tünde volt? - mintha Lance gondolt volna valakire.
- Nem, még csak nem is tünde. - csóválta meg a fejét Peter - Az illető egy nefilim volt. De nem az a fajta, akinek a prédikációit hallgatni szokták. Hideg volt, könyörtelen, és komor....egymásra találtak Seamussal. Az ajánlata anyagi segítség volt, cserébe Finsterwaldról készített térképekért és angyalromok felkutatásáért. Lényegében felbérelt volna minket, hogy fésüljük át helyette az erdőt. Én kihátráltam. Nem tetszett a képe neki.
Mindeközben a várakozó tömeg egyre sokasodni kezdett. Egy kisebb emelvényen egy nagy követ állítottak fel pódium gyanánt. Hedvig Fairlight pedig felbukkant, felállt a kövön, majd megköszörülte a torkát, figyelmet óhajtva. A tündék szép lassan elcsendesedtek.
- Nem mondhatod el, hogy ki az? – üti tovább a vasat Damien, de láthatóan figyeli Hedviget is.
- Nos...elmondhatom, csak nem akarlak bajba keverni titeket...miért kell ez nektek ennyire? - kérdezte Peter.
- Mert lehet, hogy ez a mi tünde összejövetelünk csak egy nagyobb terv része és majd bábuk leszünk valaki vagy valakik kezében. - fakadok ki, aztán egy nagy sóhajjal fordulok én is Hedvig felé, szerintem nem nagyon fog meglepetést okozni. - Te nem akarsz végre bemutatkozni nekik? - kérdezem halkan Lance-t a tömeg felé bökve.
- De, igen, jó ötlet. De azért Peterből még szedjétek ki, hogy pontosan mit akar Hedviggel, miért manipulálja. - mondta, majd elindult a kis emelvény felé.
- Az bizony meglehet. Sokan látnak álságos lehetőségeket bennünk...nos...a neve - habozott egy pillanatra, ahogy végül ismét megtört - Adom…….. Így nevezte magát. Magas, nagydarab, széles szárnyú harcos volt, simára nyírt arccal. Könnyne fel lehet ismerni köpenyéről, s rajta egy szimbólumról. Egy halált mintázó alakot szőttek bele.
Damien biccent Lance-nak, hogy rendben, aztán folytatja.
- Halált mintázó? Ez biztató. Őszintén megmondom, nem ismerem annyira a nefilimeket, hogy ezt értsem. De nem tetszik, hogy egy nép sorsába akar beleszólni. Seamus miért szövetkezik vele?
- Ki tudja, mit forgat a fejében. Nagyon megváltozott a kivonulás óta. Komorabb lett...kegyetlenebb. - vonta meg a vállát Peter.
S ekkor megkezdődött Hedvig beszéde.
- Testvéreim! Fivérek és nővérek! - zengte nagy hanggal. Sokszor begyakorolhatta, mert a hangja nem akadozott úgy, mint korábban. Most nagyon is magabiztosnak tűnt - A hosszú, kínkeserves várakozás a végéhez ért! Úgy gyűltünk össze, elveszett, sehonnai nép. S lám, ismét megtaláltunk utunkat. Mert szívósak vagyunk. Mert tündék vagyunk. A türelemre nincs tovább szükség. Holnap hajnalban megindulunk, hogy új otthont éppítsünk az erdőben!
Hangos éljenzés és taps fogadta a beszédet. A tündék nagy része tudta jól, mire készül, de voltak szép számmal olyanok is, akik csak most csatlakoztak a nagy tömeg láttán.
- Én, Hedvig Fairlight új célt találok népünknek. Szövetségünk Caireen asszony törzsével erős. A munka sok, s bőven csordul homlokunkról izzadság. De meg fogja érni, midőn ismét nevezhetünk majd egy gazdag földet otthonnak. - zárta le, majd nézett végig elégedetten a tömegen, akik figyelték, mit mond következőnek.
Nem tudom mi volt Lance terve, minden esetre nem akartam, hogy például Peter belerondítson, így igyekeztem elterelni róla a figyelmét.
- Szóval nagy valószínűség szerint eladja a népet a nefilimeknek. - ismertem párat, akik igazi hívei voltak Istennek, de szép számmal voltak olyanok, akik talán kegyetlenebbek voltak a démonoknál is. - Ezek után elhiszem, hogy próbálsz más nagy hatalmú támogatót találni, de Saemus bármikor megtalálhat így is. Láthatod máris kerestet és más nem lesz olyan kedves, mint Damien. Mi a te terved?
Peter elmosolyodott. Egy pillanat alatt visszatért az arcára a gondtalan, lezser mosoly.
- Hát azt nem találtam ki. De rejtőzködni elég jól tudok. Bízom a képességeimben.
- Az biztos, általában alig talállak meg. Seamus szerint viszont előle jól el tudnál bújni. Miért nem te állsz ott viszont? Miért Hedvig mondja a beszédet és nem te? Gondolod, hogy a neve miatt őrá jobban odafigyelnek? – próbálta Damien kifaggatni Petert a terveiről.
Eközben Hedvig láthatóan zokon vette Lance közbeszólását, az arcán gyűlölet lángolt fel.
- Lám-lám, ki döntött úgy, hogy mégis felbukkan?! Sajnálom, de már nincs szükségem a szolgálataidra. Mint láthatod, nélküled is boldogulunk. De ha csatlakozni akarsz hozzánk, meg tudlak érteni. Talán ejthetünk szót róla. - felelte határozottan, megpróbálva Lance-t kínos helyzetbe hozni.
Peter ekkor óvatosan csendre inti Damient.
- Pszt, úgy látom a barátod valami érdekessel próbálkozik. Nem akarunk róla lemaradni, nem igaz?
- Valóban. –dönnyögi Damien.
Szerintem Peter az a figura, aki szeret a háttérben maradni és valaki mást irányítani és kézben tartani. Erre Hedvig tökéletesen megfelel, nem fogja fel, hogy csak egy szócső, Peter szócsöve. Ez az ember valószínűleg ugyan annyira veszélyes a maga módján, mint Saemus. De végül is elmondta, amit akartunk, így a figyelmem Lance-é, igyekszem is a közelébe jutni, mert már semmiben nem bízom. Nyilvánvaló, hogy a sorainkban idegenek is befurakodtak.
Lance tovább ment Hedvig felé.
- Kérdeztem valamit. És egy szót nem ejtettem arról, hogy csatlakozni akarok hozzád, nem vagy más, csak egy manipulálható, életképtelen, határozatlan csitri. -
Hedvig Fairlight teljesen fel volt tüzelve. Mintha csak arra várt volna, hogy ismét Lance-szel kerül szembe, úgy lépett le az emelvényről, egyenesen Lance-szel szembe.
- És miért kéne nekem, a nagy Hedvig Fairlightnak válaszolni erre? Azok után, hogy vérig sértettél. Lásd itt vagyok, lásd hát, igenis véghez fogom vinni, amit ígértem. Ha ennyire tudni akarod, hát tarts velünk. - mosolyodott el.
Látszólag nagyon, nagyon büszke volt magára, hogy ez a visszaszólás eszébe jutott.
Előrefurakodtam az első sorba, hogy ha kell, akkor Lance segítségére lehessek, de ezt a csatát most neki kellett megvívnia.
- Nagy? A fegyverem nagyobb nálad! - vágott vissza Lance. - Mi tenne téged naggyá? Az üres szavaid? Ígéretek, amiket másoktól kaptál? Vagy csak felöntöttél a garatra, innen a nagy önbizalom?
- Gondolod, hogy most már elég erős a dologhoz? – kérdezi Damien Petertől.
Peter a fejét csóválta.
- Szeretné azt hinni. Hogy a mersz és a bosszúság elég ehhez. De nem. Még sokat kell tanulnia. - mutatott előre.
Hedvig mit sem vesztett indulatosságából. Ám a tömeg sorai közt látszódott a szócséplés rengésének nyomai. A tündék egy tömör beszédet, egy inspirációt jöttek meghallgatni. Többen, akik nem tudták, hova menjenek, az erdő felé kezdtek hajlani. Látva a vitát, látva a haragosságot, kételyeik támadtak. Az újonnan jött tündék egy része a tegnapiakhoz hasonló csetepaténak könyvelte ezt el, s elindultak másmerre. Hedvig pedig, noha már sokkal magabiztosabb volt, mint korábban megzavarodott.
- Várjatok! Még nem ismertettem a teendőket. Fel kell készülni, készleteket kell gyűjteni, ne menjetek. - forgatta jobbra balra a fejét. Követői minden tőlük telhetőt megtettek, de a tündék egy részének egyszerűen csak elege volt az állandó acsarkodásból. Pihenni akartak.
Láthatóan sokan elvesztették a kíváncsiságukat. Hedvig továbbra sem volt képes megragadni a figyelmüket és ezzel be is bizonyította, hogy vezetőként szóba sem jöhet.
És Lance beszélni kezdett.
- Figyeljetek ide! [/colorÉpítenünk kell valamit. Egy jövőt, de nem így………. - – nézett végig várakozóan a hallgatóságán mielőtt folytatta volan……..
Hedvig nagy csapata óvatosan Lance felé sandított. A legtöbben gyanakvóan tekintettek felé, páran megálltak, nem mentek tovább, akik úgy döntöttek, kereket oldanak. Többségük nem figyelt fel rá, nem érdekelte már őket semmi, csak el akartak innen menni, de voltak akik figyeltek. Ám voltak, akik érdeklődését felkeltette. Hedvig is köztük volt. Lépett egyet hátra. Most olybá tűnt, hamarabb visszanyerte az önbizalmát, s cinikusan nézett Lance felé.
- Ó, csak nem egy újabb példája ama híres pocskondiáidnak? - vetette oda Lance-nak, aki erre folytatta.
- Van egy ötletem, és jó ötletnek tartom. Akinek nincs hova mennie, akit nem fogadnak szívesen, menjen az erdőbe. De valaki normális figurával, ne vele, mert annak semmi értelme nem lesz. - mutatott Hedvig felé. - Akinek pedig van hová mennie, az menjen vissza oda. Tömörüljetek össze, tartsatok ki egymás mellett. Ha a tömörülés stabil, kezdjünk el kommunikálni egymással, alkossunk szövetséget, bár ettől a szótól az utóbbi napokban viszketek már. Nem most van itt az ideje, hogy kiváljunk, ez a seb súlyos vérzést okozna mindenkinek. Majd később, egyelőre készítsük elő a körülményeket. - –hallgatott el várakozóan.
Csendben hallgatták a beszédet. Taps szólt a levegőben. Hangos taps. Azonban valami baj volt vele. Egyetlen ember tapsa volt. Egy ismerős tünde állt, kíséretével a tömeg szélénél, elégedetten mosolyogva, ahogy egyre csak ütötte a kezeit össze. Ott állt a kis domb szélénél Seamus Fairbranch, kíséretében egész kompániája.
- Szép munka, Kalver mester. Igazán szép munka. - mondta a herceg, ahogy elégedetten ütötte össze kezeit.
Peter, Butterfly, Nina és Hedvig számos követője egy emberként rezzentek össze. A mosoly gyorsan eltűnt Peter arcáról, ahogy ő és a többiek odaugrottak a tömegbe, majd gyorsan menekülésre késztették a tündéket.
- Gyerünk, vissza a sátrakhoz! Ennek nem lesz jó vége. - s nem kellett kétszer mondani. A kis dombocskán egyre csak nőtt a feszültség.
Még a fejem sem kell a hang felé fordítanom, mert az ismerős fejfájás már tudatja, kit hozott ide az ördög. Közelebb húzódtam Lance-hoz, mikor sokan inkább más szórakozás után néztek. Úgy látom, hogy elég sokan ismerhetik a herceget........
- Már csak maga hiányzott ide. - morogtam és kezem a kardomon nyugodott. - Eddig mindenkit végig hallgattunk, miért nem adunk egy esélyt neki is. - kiáltottam el magam, hogy megállítsam a tömeget és Lance felé mutattam.
Eddig nem hangzott rosszul, amit mondani akart.
- Nem emlékszem, hogy bemutatkoztam volna. - nézett a tapsolóra Lance hidegen.
Seamus azonban nem hátrált meg, rám is csak legyintett.
- Hiszen éppen azért vagyunk itt. Most rajtam a sor, hogy...érdeklődjek. - felelte hasonló tónussal - Beszédedet hallván felteszem Mr. Nightwind beszámolt az elképzeléseimről. - sandított egy magabiztos, ravasz pillantással Damien felé, mintha meg volna elégedve vele.
- Így volt. – ismerte el merev arccal Damien.
A herceg egy óvatos pillantással fordult vissza Lance felé.
- Be kell valljam azt hittem, erőszakhoz kell folyamodnom. Ám a helyzet több mint...optimális. Ideje volna végre tiszta vizet önteni a kupába, nincs igazam, Kalver mester?
- Nem emlékszem, hogy bemutatkoztam volna. - ismételte meg Lance. - És semmi szükség a mesterezésre, noha jól teszi, hogy magát alacsonyabbra sorolja, mint másokat.
A dühöm csak nőtt, de egyelőre várakoztam.
- Érdeklődtem, míg elkerültük egymást. Szerény vétek azok után, hogy kémet küldött hozzám. - felelte elmésen a herceg.
Hedvig közben hangosan felé kiáltott.
- Ne merészelj semmivel sem próbálkozni!
Ám Seamus rá sem hederített.
- Mindenek előtt ki akarom jelenteni, hogy az embereim körbevették a dombot, s nem engednek senkit sem idő előtt távozni. Most pedig, lovag uram. - fordult felém a szokásos hideg, méregető tekintetével - Volna olyan kedves, és körbejárná a dombot, fényével világítva végig az itt egybegyűlteket?
Álltam ott feszültem, amíg személyesen meg nem lettem szólítva.
Semmi kedvem nem volt úgy ugrálni, ahogy ez a magát felsőbbrendűnek gondolt alak akarta.
- Mit gondol ki maga, hogy korlátozzon itt bárkit is. Így akarja irányítani a népét is? Erőszakkal? Miért tenném meg, amit akar?
- Ez alaptalan vád. - jelenti ki Damien, bár nem hozzá szóltak.
- Ezek nagyon jó kérdések. - mondja aztán komoran, mellém állva.
- Mert mindenenek előtt el kell kergetnünk azokat, akiknek nincs itt a helyük. Bukott rémségek szolgái bújnak meg a soraink közt. Ez a mágia, mellyel idehívtak...ősi és igazságtalan. Undorító lények esztelen fanatikusait hívta ide, miközben mások, kiknek itt lett volna a helyük, hang nélkül maradtak. Amíg megbizonyosodik róla, hogy nincs egy ilyen...fertő sem soraink közt, addig örömmel hallgathatjuk, amit Kalver mester kván nekünk mondani. Véleményem szerint ez minden szempontból korrekt javaslat.
Lance rám nézett és tanácstalanul megvonta a vállam, majd Seamusre emelte a tekintetét.
- Erre nem utasíthatja. De ha mégis megtenné... Jozef, kérlek, ha el is indulsz a körútra, Seamus herceggel és kíséretével kezdd. - mondta szenvtelenül.
Sajnos igaza volt a hercegnek a kultista mocskokkal kapcsolatban. A hívó varázslattal kapcsolatosan nem voltam biztos, de az tény, hogy beszivárogtak a sorainkba......Nem értettem, hogy lehetnek a druidák ilyen.......meggondolatlanok, de ha csak ezen múlt, hogy megtisztítsam a sorainkat, akkor ennyit megtehetek......
Biccentettem Lance.nak és előhívtam magamban a mágiát, nekiálltam elsőnek Saemust és embereit átvizsgálni.
Argran természetesen sistergő bőrével reagál a fényre, mindenki más azonban tiszta. A herceg pedig különösképp elégedett volt az eseményekkel.
- Kiváló. Akkor hát, amíg ez az...biztosítás megtörténik, örömmel hallgatom, Kalver mester. Javaslom, Hedvig kisasszony is tegyen így. - mondta fölényeges Hedvignek, aki morogva vicsorgott visssza rá, nagyokat lihegve, mintha a nyomás ismét kezdené kikezdeni, de harcolna ellene.
- Ahogy mondtam. Nem szabad erőszakkal kényszeríteni senkit semmire, - kezdett beszélni Lance - mert azt nem szeretik. Itt pedig van választás, sok, de valójában mindenkinek csak kettő: az erdő, vagy az, ahonnan jött. Kettő között nem bonyolult dönteni. Azok, akik az erdő mellett döntenek, elkezdhetik kialakítani az életteret, amely majd egy királyság befogadására alkalmas, azok pedig, akik hazamennek, ezután tartsanak még jobban össze, tartsák a kapcsolatot egymással - akár a határon túl is -, és amikor az idő eljön, elindulhatunk közösen az erdő felé. Soha semmi jó nem fakadt még hirtelen döntésekből. De ki fogja az erdei tündéket vezetni? - kérdezte meg végül.
- Ez egy rendkívül...érdekes megközelítés...akkor tehát azt mondod, azok, akik nem az erdőbe mennek, hanem oda, ahonnan jöttek, ám mégis magukhoz akarnak másokat csábítani, rosszat cselekednek? Vagy talán ez nem egy ilyen...választás? - kontrázott rá szavaira a herceg.
Azt hiszem sajnáltam, hogy nem találtam a herceg emberei között egy mélységi bérencet sem, de legalább nem okozhatnak a vártnál nagyobb meglepetést, ha esetleg összetűzésre kerülne sor, ami Saemust ismerve, nem kizárt. Persze a démon füstölt kicsit, de nem törődtem most vele. Fél füllel hallgattam Lance-t és megdobbant a szívem, hiszen azt mondta, ami bennem is felmerült. De közben jártam körbe és ha nem akadályozott semmi, akkor könnyedén megérintettem sorban mindenkit.
- Ezt nem az én dolgom megítélni. - válaszilt a herceg szavaira Lance. - Mindig is voltak és mindig is lesznek olyanok, akiknek egyetlen céljuk, hogy széthúzást teremtsenek. Az ilyeneket ki kell szűrni és el kell bánni velük, mást nem lehet csinálni.
Semmi pénzért nem mulasztottam volna el, hogy halljam a bezsélgetést, de közben végeztem a dolgomat.
A herceg hangja elégedetten csengett.
- Nos úgy fest, mi ketten hasonló...megközelítést választottunk. - felelte tömören - Gond nélkül egyesíthetjük erőinket, hogy a célt megvalósítsuk.
Egyelőre tiszta volt mindenki, ahogy a fény meg-megérintette őket. Aztán az egyikük elkezdett hátrálni előlem Még nem értem hozzá, még nem bizonyosodtam meg róla, hogy kultista-e, vagy tiszta.
Az illető egy nő volt, hosszú, szőke hajú tünde, ártatlan ábrázattal, s rendkívül aggodalmasan nézett felém a hosszú köpeny mögül, melynek csuklyája ráomlott feje tetejére.
- Várj! Biztos ezt akarod...ne csináld, kérlek. Ha felfeded, kik a kultisták, akkor hatalmas felfordulást fognak csinálni. Nem fogják hagyni magukat. Gondold meg... - kérlelt aggodalmasan.
- Meg vagy! Mit akartok itt? - kiáltok fel és előhúztam a kardom.
Felismertem a nőt: Serene volt az, aki rémülten húzódott hátra.
- Várj...ha itt most elszabadul a pokol, mindenki rémültem fog eliszkolni...elijesztünk mindenkit, aztán annyi volt a kis gyűlésnek meg vitának.
Haragosan néztem Serene-re.
- Szerinted hagynom kéne, hogy a sorainkat megfertőzze a métely, melyet hordoztok? Nem vagyok egyedül, hogy kiszűrjük a fajtátokat, a társaim tudják, hogy befurakodtatok ide, lehet, hogy felbolydulás lesz, de aztán, ha mindegyikőtök meg lesz, majd helyreáll a rend. - ráztam meg a fejem, hgy a kísértését elűzzem. - Add fel magad, vagy viseld a következményeit.
Persze meglepődtem volna, ha megteszi, így felkészültem, hogy ha kell a Szent Fényt használjam.
A nő élesen felkacag. Jobb szemében egy nagy, gennyes könnycsepp gyűlt össze. Átkozott kacajjal törölte le, ahogy végignézett a hozzá egyre közelebb érő katonákon.
- Bolondok! Szánalmas bolondok! Viseljétek ti a következményeket! - emelte a kezeit a magasba.
Az ördögi kacajt a fölből gejzírként előtörő nyák és zöld, sűrű folyadék követte. Körbevették a lányt, s a magasba emelték. A nő átváltozott egy nagy, toronymagas szörnyeteggé, egy amorn, csontok nélküli lénnyé. Csápjai szerteágaztak, minden irányba. Hangos kiáltozások hallatszotta. A sorok megbomlottak, mindenki igyekezett menekülni. A tünde harcosok pedig egytől eggyik fegyvert rántottak, felksézülve a csatára.
Sok időm nincs, hogy a többieket is értesítsem, Serena azonnal a közepébe csap a dolgoknak. Én meg gondolkodás nélkül küldöm az erősebb mágiát rá, egy három meter sugarú szent lángoszlopot, ami remélem, hogy elhamvasztja a pokol teremtményét.
- Csatarendbe! - halottam Lance kiáltását is.

A hatalmas szörny, - aki Serene volt még az előbb - csápjainak mérete akár egy vaskosabb faág. A kultista diadalittasan ült fent a magasban, óvatosan bújva ki a takony közül, mindegy meglovagolva a bestiát.
Tudtam, hogy ez a találkozás valahogy így fog végződni, csak így végződhetett, de reméltem, hogy egyszer és mindenkorra végzünk ezzel az ocsmánysággal, hiszen egy tábor közepébe sétált be. És itt kemény harcosok voltak és akkor még nem beszéltem a mi egyházi csapatunkkal, na meg a ...........déliekéről sem.
De nem hagyhattam, hogy ártatlanok vérét vegye.
Az első igém hatalmas, hangos durranással csapódott neki a förtelemnek, aki hátralépett, mindegy megingott tőle, megtorpanva egyhelyben.
A táborban ekkorra már úrrá lett a káosz. Mindenki, elfeledve mit is csinált eddig vagy menekülni kezdett, vagy biztos távolságra húzódva a bestiától megpróbálva azt lenyilazni. Hamar kiderült, hogy Seamus nem blöffölt, amikor azt mondta körbevette a tábort. Harcosai óvatosan bukkantak fel, csatasorba állva. A tündék nagy része futásnak eredt, megpróbálva minél messzebbre kerülni...azonban Serene, látva az elképesztő túlerőt úgy döntött, más módon kényszeríti ellenfeleit térdre.
- Itt vannak a következményeitek! - ordította a monstrum tetejéről.
Azzal a szörny magasba emelte csápjait, majd a menekülő, védtelen tündék felé suhintott, nem kevesebb céllal, hogy minél többjüket elkaszálja.
- Erre nagyon büszke lehetsz! Védteleneket támadni, ezek vagytok ti...bérencek! - csattantam fel és védeni próbáltam a menekülőket azzal, hogy fátylat (Operentes) húzok a szörny szeme elé.
A bűbájnak látható jele nem volt, viszont a csápok mozgása elbizonytalanodott, bár a már megkezdett támadását nem szakítototta meg, de kétségkívül megnehezítette a dolgát.
Magasság egy házé, szélessége egy nagyobb hajóé volt, de csúcsosan tornyozódott felfelé, mint egy tengeri kígyó. Volt vagy tíz szeme, változatos pontokon a törzsén. Lába nem volt, kígyóként csúszott a földön, csápjai a talpából álltak ki.
Lance azonnal a lényre vetette magát, akkorát ugorva, hogy azt hittem sikerül le is fejeznie, de valahogy Selene kivédte a csapást és ellökte a zsoldost.
Sajnos eközben a csápok végigszántottak a menekülő tündék között, bár talán kevesebb áldozatot szedve, hogy az imám meghallgatásra talált, de számuk miatt így is sikerült számos tündék megkapniuk. Vér fröccsent a csápok majd felére, ahogy az egybegyűltek maradéka sikeresen elmenekült. A többiek nem voltak ilyen szerencsések. A támadás meglepetésként ért mindenkit, aki felsorakozott a rémség ellen. Legjobban közülük a démon, Argran dühödött fel.
- Átkozott! - ordította,a hogy dobbantott egyet a lábával.
A rémség alatt a földből olvadt fémhez hasonló, vörösesen izzó anyag tört fel és ütött belé lyukat. Serene szörnyetege erőteljes mozdulattal csúszott hátrébb, ám ez sem volt elég ahhoz, hogy megölje. A szörny ugyan nem támadott újra, némileg megzavarodott, mintha nem látvá, mi van körülötte.
Nem sokra rá egy jó egy méteres kőszikla repült neki a semmiből a rémségnek. A távolban egy újabb monstrum tűnt fel. Fák, kövek, agyak, gyökerek alkották, arca fa és levél, tagjai pedig indákkal körbefogott kövek. Fess szakálla, melyet levelek alkotta Cormac fődruidára emlékeztették az embereket. Hangja mélyen búgott, mégis olyan volt, mint a druida mesteré.
- Ne hátráljatok! -ordította.
Az erdő sötétjéből madarak serege repült elő, s indultak meg az ottragadt tündékhez, egyre csak cibálva őket elfelé a csatatérről. Mindenki, aki harcképtelen volt, menekülni kezdett, el a tábortól, amilyen messzire csak tudott. A harcosok pedig felsorakoztak. Hedvig és követői ott álltak, mögöttük Caireen mester és Cromac is megjelent. Úgy festett, az egész tündenép felsorakozott, készen a csatára.
Hála az égnek végre az arkdruidák is bizonyították, hogy jelen vannak, legalábbis Cormic, a növények alkotta elementállal. Mindenki egységbe olvadt most, még a démon is, de ezt most nem igazán akartam átgondolni. Először a mélységi szolga......
- Most támadjátok, lelassítom.......- teszek egy taszító mozdulatot a nagydarab test felé, amitől remélem, hogy igen csak ledermesztik és végül akár le is bénítják.
A szörnyeteg csápjai le is lassultak. Már nem verdestek olyan szaporán, s ennek hála többen is a közelébe bírtak merészkedni. Nekiestek hát a harcosok, karddal, fejszével, ami csak a kezükbe akadt, noha az átlagos fegyverek nem sokat értek egy ilyen bestia ellen.
Én is besegítettem a csupacsáp aprításában, az Úrhoz imádkozva és remélve, hogy a nagy kiabálásra megérkezik majd a püspök és a rendem többi tagja is. Láttam, hogy a magasban Lance küzdött Serene-vel és úgy vélem nem ártana segíteni, hiszen ha ő meghal, akkor valószínűleg a lény is velepusztul, ezért megtámadtam a “hátasát” egy Szent Fénnyel, miközben folytatódott a csata a rémséggel, ahogy mindenki igyekezett hozzávágni, amit csak tudott, ám úgy látszott a két nagy mágia után is ezek az apró támadások puszta szúnyogcsípések számára. Ha másnem annyi hasznuk volt, hogy a szörny védekezni kényszerült, s kevesebbet támadott vissza.
A szent fény, felrepesztette Serene nyálkás bőrét és az hámlani kezd. Nagyon reméltem, hogy ezzel segítettem a zsoldost a magasban.
Látszatra a szörny viszont nem nagyon érzi meg, bármit is csinálunk. Seamus herceg teszi először szóvá, s javasol is.
- Mindenki, támadjuk egyszerre. Mindenki készítse elő legerősebb fegyverét, s zúdítsuk rá ugyanabban a pillanatban. - hangzott az egyszerű terv, amire többen egyetértően húzódtak hátra, majd készültek fel a közös csapásra.
Igen, most össze kell fognunk, bár utálom, hogy Saemus akarja majd learatni ezért a dicsőséget.
Ahogy mindenki felkészült én kértem az Urat, hogy szentelje fel a szörny alatt a földet, remélve hogy Lance kitart.
A szörnyeteg szusszant egyet, nem tudván, mi készült őt eltalálni. Cormac mester ismét magához vette szikláját. Argran lábát magasba emelve várta a fejet. Imám meghallgatásra talált, a föld a rémség alatt égetni kezdi és megpróbált kikúszni belőle. Ekkor hirtelen láncok jelentek meg körülötte. A távolban Hedvig, kezét ökölve szorítva intett felé, megpróbálva őt egyhelyben tartani, csápjait lefogni. A szörny kis erőlködéssel, de összetörte a láncokat, közben viszont újabb és újabb harcosok csatlakoztak a sorhoz. Caireen asszony is bevetette a madarait. Minden készen állt, olybá tűnt.
- Pokolra vele! - ordította valaki a tömegből.
az a gondola körvonalazódott bennem, hogy Serena-ra kellene koncentrálni, addig ez a csápos szörny nem fog elpusztulni. És ekkor ……………megéreztem azt a förtelmes, sötét, nyomasztó mágiát, amit a kultista bevetett, hogy a rémisztő gondolatokkal megzavarja az elméket. Igaz, hogy ez még nem volt olyan erős, mint amit már a múltkor bevetett, de nem tudtam, hogy meddig tudja ezt fokozni. Összeszedtem minden erőmet és egy újabb Szent Fényt küldtem Selena-ra, hogy megzavarjam.
Azonban a Saxra Lux úgy pattant le róla, mintha csak egy követ vágtak volna a csendes folyónak, hogy kacsázhassanak vele.
Ekkor viszont a tündenép ráeresztette haragját a behemótra. Minden irányból mágia, fegyvercsapások, kövek, nyilak, magma repültek egyenesen felé. Minden erejüket egyesítve megadták a kegyelemdöfést a szönynek. Lassan égni kezdett nyálkás eszenciája és elkezdett össze zuhanni.
Igyekeztem elhúzódni, ahogy a trutyi potyogni kezdett a magasból , de azért némelyiket nem lehetett elkerülni, így hamarosan ázott kutyaként néztem ki, de legalább éltem. Ám sehol nem láttam Serena-t, Csak Lance-t, aki valószínűleg nagyot fog esni.......
- Ezt nem hiszem el! - meredtem a nő hült helyére és lerogytam a földre.
Lance egy hatalmas loccsanással ért földet egy szörnnyi nyálkával együtt. A sereg is módszeresen úszott benne, többen úgy másztak ki belőle, utat törve karjaikkal. Szép lassan mindenki lenyugodott, körbenézett, aztán ujjongásban törtek ki. Ünnepelték a győzelmet.
A kőkörök közti terület teljesen kihalt lett. Nem maradt ott más, csak a csata nyomai, sebesültek, holtak, a menekülök nyomai és persze azok, akik ott maradtak harcolni. Sokan összeszedték szegényes holmijukat és elmenekültek a tanácstól. Mindenki megkönnyebbülten dőlt le a fűbe pihenni. Bele sem mertek gondolni, hogy egyetlen ember műve volt mindez. Cromac druida volt, aki elsőnek tért magához.
- Szép munka, testvéreim. Pihenjetek nyugalommal, ámde nyitott szemmel. Ne feledjétek, a veszély újra felütheti a fejét. Most pedig örvendezzünk a Természetnek, hogy ennyivel megúsztuk. - harsogta. Nem sokan voltak, akik ellentmondtak volna neki.
A harcosok sorai közt ott volt már akkor mindenki. Az Ordo draconis, a tündelégió, Kale lovasai, Hedvig éjvándorai, Seamus és a gárdája, Caireen törzse.
- Köszönjük a segítségét, arkdruida. Nagyon sokat tett. - hallom meg Damien hangját, ami megkönnyebbüléssel töltött el, életben volt.
- Nem. Mindannyiunk érdeme ez a győzelem. - felelte a druida mester szerényen, a fejét csóválva.
Nagy sóhajtással hagytam elszállni a mérgem és mikor Damien mellém ért feltápászkodtam és elindultam összekanalazni Lance-t is.
- Egyben vagy? Mi történt?

Nagyon büszkén és magabiztosan állt hozzá a kérdéséhez Hedvig, de úgy döntöttem, nem adom meg neki, amit akar.
- Bajnoknak? Mihez? Hogy ugyanilyen idiótaságokat csináljak valódi jelentőség nélkül? - Néztem rá szúrósan, aztán hirtelen lesápadtam, mikor eljutott a tudatomig. ~ Fairlight? Armin rokona? Lehetetlen... Habogtam magamban, de a büszkeségem nem engedte, hogy ezt ki is mondjam. Mindenre számítottam azon kívül, hogy a volt hercegség vezetőjének egy rokona odajön hozzám, és személyesen bajnokának akar majd engem. Egy biztos volt, nem azért vágtam le azt a nyálképűt, hogy én versenyezhessek helyette.
- Én úgy tudtam, hogy nem maradt itt egy rokona sem a hercegnek. És mihez is kéne egy lovag? - Firtatta Jozef. Jó kérdés volt, de attól féltem, hogy túl egyértelmű a válasz, a félelmemet pedig rövidesen igazolta is a nő. Kihúzta magát, és magabiztosan kihúzta magát, ahogy válaszolt.
- Nem kevesebb célom van, mint egyesíteni a éj fiait és lányait. Aztán a nap gyermekeivel karöltve együtt új királyságot építhessünk. Azonban vitapartnereimen kell előtte felülkerekednem. Egyességünk alapján egy-egy választott harcosunk összecsap, hogy eldöntsük, kinek iránya alapján vezessük tovább a népet. - Mondta, én viszont rövidre zártam.
- Felejtsd el. - Közöltem hidegen, teljesen elfelejtve a nő örökségét. - Azért pofoztam le ezt a hígagyút, mert hülyeség harc alapján dönteni a bölcsességről. VITApartneren pedig VITA alkalmával kell felülkerekedni. - Néztem a szemébe.
- Ó, igazán? Mégis mióta? Ősidők óta vívtak felmenőink párbajokat az istenek színe előtt. A kard és a vér ítélete választja ki a legrátermettebbet, hogy utat mutasson. - Szónokolt nagy hévvel, és ha nem ilyen témában szónokolt volna, valószínűleg még hatásosnak is bizonyulhatott volna a stílus, így viszont teljes mértékben hidegen hagyott.
- Már bocsásson meg hölgyem, de én nem azért jöttem ide, hogy egy párbaj - legyen az bármely hagyományőrző és nemes - döntse el, hogy hol fogok élni. - Nézett Jozef a szemébe, én pedig teljes mértékben egyetértettem vele. Láthatóan nem számított ellenállásra a nőszemély, azt akarta volna, hogy azonnal mellé álljunk, és most, hogy ellenállásba ütközött, mintha csökkent a magabiztossága. Idegesen válaszolt a sötét tündének.
- Hát mi az, ami megmondja, hol fogsz élni? Mi az, ami arra késztetne bárkit is, ha nem egy harcos szív, hogy elhagyja otthonát s új életet kezdjen? - Mondta hevesen, de nem késlekedtem a válasszal.
- Ez addig működött, amíg attól függött az élet, hogy ki lő több szarvast vacsorára. - Hűtöttem le a hideg szavaimmal. - Most viszont az a nagyobb kérdés, hogy ki tudja megnyerni maga mellé a nagyobb hatalmakat. Nézz körbe: hányan vagyunk? És mások hányan vannak? Lehet valaki akármilyen vitéz, de bizonyára hallottad már a mondást, hogy sok lúd disznót győz. - Folytattam szenvtelenül, és Jozef is mellém állt.
- Hogy mi mondja meg? Hát ez. - ütöttem a mellkasára komoran és határozottan. - És ezt csak észérvekkel lehet megnyerni, nem hideg vassal. Épp eleget szenvedett már a népünk mások zsarnoksága miatt, hogy most megint valaki az erősebb jogán a nyakunkba üljön. De még mindig nem tudjuk, hogy miért e név mögé állva keresel bajnokot...... És ha már ezt az elvet vallod miért nem magad állsz ki? - Tette fel a legrelevánsabb kérdést, ahogy odalépett mellém. Hedvig ettől teljesen úgy érezte, hogy elvesztette a küzdelmet, hátralépett, és megemelte a kezeit, mintha verekedni készülne.
- Igenis vannak támogatóim. Vannak, akik hisznek bennem. Sok tünde, és a nagyhatalmú Caireen asszony is. Ti...ti most komolyan azt mondjátok, pár szép szóval meg lehet győzni mindenkit?! Tudjátok meg, szívesen harcolnék én magam, a hagyomány kívánja meg. Ilyen nagy baj, hogy tetszelegni akarok az isteneknek? - Kérdezte zaklatottan, rajtam viszont semmi érzelem nem látszódott, maximum a feszültség, amit kiváltott belőlem ez a hozzáállás.
- A fő baj az, hogy nem az isteneknek kell tetszelegni, hanem a népnek. Ebben a viszontagságos időben mennyit ér a hagyomány? - Kérdeztem. Tudtam, hogy nem fogalmaztam pontosan, arra akartam főleg célozni, hogy a hagyományoknak akkor van értelme, ha van egy nép, akinek utat tud mutatni a hagyomány.
- Szomorú, de lassan egyre biztosabb vagyok benne, hogy sosem lehet mindenkit meggyőzni, ám lehet, hogy ez a jövőnk. De még mindig fennáll, hogy találjunk egy helyet, ahol a legtöbben békében élhetnek és sokasodhatnak. - Mutatott rá Jozef.
- Nem...a hagyomány...csak az maradt meg nekünk...attól vagyunk tündék... - hebegte, ahogy nyelv egy nagyot, aztán valahogy erőt vett magán, és határozottan megszólalt. - Szóval csak feladnád? Csak mert pár kényes alaknak soha nem jó, feladnád? Nemzet lehetnénk, dicső nép. - Nézett mindenkire, noha láttam, hogy egyre kevesebb támogató pillantást kapott.
- Ki ad fel mit? - Horkantam fel. Normális esetben rég ott hagytam volna, de nagyon rossz állapotomban talált meg. - Kinek nem jó mi? - Lendültem bele. - És nem a rohadt hagyományoktól lesz egy nép nép. Tudod, mitől leszünk tündék? Ettől! - Megsuhintottam felé a kardomat, nem a nyaka felé, a lábát céloztam, jelzésértékkel. - És ettől! - Vágtam meg a jobb hüvelykujjamat kicsit mélyebben, de nem veszélyesen mélyen, és magasra tartottam, hogy lássák: nem vérzik. - A természet egyesít minket, és ahelyett, hogy egymásnak esnénk, és méregetnénk, hogy kinek nagyobb a farka, bele kellene kapaszkodni az egyetlen dologba, ami összeköt! - Fújtattam. Ekkor jöttem rá, hogy bármilyen őrültségnek hangzik... lehet, hogy tényleg a Darkwoods a hely, ahova mennünk kell. Jozef felém intett.
- Nem adok fel semmit, főleg nem másért. De mi akárhol is élünk, a természet fiai és lányai leszünk. Pont azért, amit a társam megmutatott. - Mondta, én pedig büszke voltam magamra, hogy a pap támogatását is elnyertem. Noha nem volt kifejezetten magas rangú - legalábbis ránézésre, nem hasonlított az öltözéke a püspökéhez - jó volt tudni, hogy a vallás nem támaszt akadályt. Hedvig teljesen feladta.
- Ne...én csak... Elég, elég, elég! Az ördögbe, elég! - Kiabálta el magát végül komoly belső vívódás után, és elrohant. Még egy darabig szinte vérgőzösen szuszogtam, majd fújtam egy nagyot, és Jozefre néztem, kérdően, hogy most mi legyen.
- Szerinted lehet, hogy felbíztatta valaki, hogy keltsen zavart? Mert, hogy nem állt a helyzet magaslatán, az biztos. Viszont te igazán jó vezető lennél, sokakat meggyőztél és sokan tanácstalanok. Őket össze kéne fogni, mielőtt elvesznek. - Nézett rám komolyan, én pedig felé fordultam, és bólintottam.
- Én megteszek mindent. - Az viszont elgondolkodtatott, hogy siettette volna, hogy hassak rájuk.. főleg azért, mert fogalmam se volt, hogyan tenném. Harci helyzeteket illetően volt tapasztalatom, és sikerült jó döntéseket hoznom, de senki nem volt, akiről példát tudtam volna venni azt illetően, hogy hogyan kell nemzetet vezetni.
- Rendben. - Mondta, azonban ekkor más ütötte meg a fülemet.
- Hedvig szegény rosszul kezeli a stresszt. A szíve a helyén van, de sajnos fiatal még és gyenge a vére. De majd belejön. Nem siettetem. Ha ma nem megy, hát majd holnap. Este a tábortűznél? - Mondta egy férfi valahonnan messzebbről. Odafordultam, és azt láttam, hogy Damiennel sétál felénk, de fogalmam se volt, hogy ki volt ő.
- Az biztos. - Fordultam az újonnan érkezett felé. [color:a056=4DDE3A]- Honnan ismered? - Kérdeztem szúrós szemmel, Hedvigre utalva.
- Régi barát, együtt jöttünk. - Vonta meg a vállát a férfi, de korántsem voltam megelégedve a válaszával, ahogy a sötét tünde sem, noha a kettőnknek más miatt nem tetszett.
- Szóval te biztattad fel? Miért nem magad álltál ki? - Nézett az érkezőre összehúzott szemmel, amjd amint elég közel ért hozzá, keresztett vetett, és hozzá akart érni, viszont elég támadóan reagált rá az érkező. Benyúlt a ruhaujjába, és elővett valamit.
- Azt megpróbálod, lenyesem az ujjad, amivel csinálod. Világos? - Nézett haragosan a papra. Ekkor viszont egy pillanatnyi sötétséget követően Damien tőre a férfi oldalában volt.
- Hagyod békén! - Morogta, láthatólag neki se volt ínyére az acsarkodás ilyen kora reggel. Jozef hátralépett, és a kezét a kardjára tette.
- Azt kell feltételeznem, hogy nem vagy tiszta, ha nem engeded. Kösz Damien. - Biccentett a férfinak. Az agresszív férfi végül engedett, és megjelent a homlokán a kereszt, ami csinált... valamit, nem voltam benne biztos, hogy mit, se abban, hogy ez jó-e. Jozef viszont nem őrült meg, úgyhogy ezt jó jelnek vettem.
- Kétszínű banda... - Mormogta egy erőltetett mosollyal, de bár ne tette volna. Felemeltem a kardomat, ami még mindig a kezemben volt.
- Kétszínű? Mi? Gondold át ezt még egyszer... - Fragarach pengéjére néztem. - Annak, akinek Damien az oldalához tartja a pengéjét, ártó szándékai vannak? - Kérdeztem tőle. Néhány feszült pillanat eltelt, majd ez rajzolódott ki rajta: - Nem. - Erre egy kicsit megnyugodtam, de úgy döntöttem, megszorongatom egy kicsit.
- Kinek akarsz ártani? - Léptem közelebb fenyegetően, amire a többiek akarva-akaratlanul rájátszottak. Valószínűleg akaratlanul, hiszen csak én tudtam, mit felelt a kard.
- Épp ellenkezőleg, épp a kétszínűséget akarjuk kizárni és te nem könnyítetted meg a dolgunkat, így furcsa ez a vádaskodás. - Jegyezte meg a sötét tünde.
- Ha nem is pont ártó szándékok, kifejezetten manipuláló szándékok. Peter az imént ecsetelte nekem, hogy Hedvig holnap vagy azután bizonyosan jobban fog teljesíteni. Nem igaz? - Húzta hátrébb néhány centivel a kést végül Damien.
- Ej-ej! Tudjátok mi nem könnyíti meg a barátkozást? Hogy össze-vissza gyanakodtok mindenkire. Szóba se állsz azzal, aki ki nem állja a kis próbádat? Tegyünk úgy mintha ez meg se történt volna. Szeretnék veletek jóban lennie...szóval, viszlát a tábortűznél. - Azzal intett egyet, megigazította a kabátját, és elindult a tábor felé. Azaz pontosabban elmenekült, ha meg akartam volna fogalmazni magamnak, hogy tulajdonképpen mi is történt itt.
Felsóhajtottam, ahogy elment, aztán a többiekhez fordultam.
- Akkor most menjünk, és állítsunk az oldalunkra tündéket, vagy reggelizzünk, mielőtt éhen veszünk? - Tettem fel a nagy kérdést. Tényleg kilyukadt már a gyomrom.
- Csak a gyanús alakoknál teszek próbát és te beleestél ebbe a szórásba. Egyébként tudod, hogy azt tartja a mondás, jobb félni, mint megijedni. Inkább egy kis perzselés, mint, hogy egy kultista keverje itt a balhét. - Szólt Jozef a távozó után, majd felénk fordult. - Egyelőre a reggeli mellett szavaznék. Velünk tartasz? - Nézett Damienre.
- Szerintem fordított sorrendben. Úgyhogy természetesen, veletek tartok. - Mondta, ahogy eltette a tőrét. - Bocsánat a... hirtelenségemért. De ez a fickó már sokadjára akar eltűnni és nagyon úgy játszik, mintha tudna valamit. - Tette hozzá. Én nem ismertem, úgyhogy nem tudtam nyilatkozni, de hittem neki, és el tudtam képzelni, miért idegesítő.
Végül visszaindultunk mi is a táborba, ahol épp mindenki kezdte összeszedni a tegnapi vacsora maradékát. Sok volt, de hideg, ez azonban nem zavart abban, hogy jóízűen elkezdjek enni. Jozef törte meg a csendet egy kis idő, és jó pár falat múlva.
- Fura volt ez a tünde, már találkoztál vele előtte is? Mit tudhat vajon? - Szólt Damienhez, elvégre együtt érkeztek oda.
- Itt láttam először. Valamiféle elmét befolyásoló italról beszélt, ami miatt a népek azt fogják tenni, amit mondasz nekik. Ami persze csak egy vicc volt, bár már nem vagyok benne biztos, hogy nincs-e valami ilyenje. És a lányt biztosan irányítja valami módon. Azt mondta, figyeli, nem csinál-e valami hülyeséget... Azt ti tudjátok jobban, hogy a lány mit akart, odáig nem hallatszott. - Mondta aztán.
- Én úgy kerültem egyáltalán a körbe, mint tudod, hogy szétrúgjam annak a nyálképűnek a seggét, amiért harccal akarták eldönteni, ki legyen a vezető. Erre fel ez a lány odajött, és fel akart kérni bajnoknak, hogy verekedjek meg mással is az ő bajnokaként, ugyanezzel a céllal. - Világosítottam fel két falat között, ugyan az evéssel egyre csökkent az ingerültségem, ezen a sok hülyeségen a reggeli keveset segített.
- Akkor biztos, hogy valamiben töri a fejét, vagy ő is dolgozik valakinek, bár az biztos, hogy nem mélységi bérenc, de attól még valamiért azt akarja, hogy békétlenség legyen. Érdemes rajta tartanunk a szemünket. - Nézett körbe Jozef. - Az esti tábortüzet emlegette, talán ott is akar valamit. - Tette hozzá.
- Úgy viselkedik, mintha kedves és közvetlen akarna lenni, aztán elereszt egy olyat, hogy az a fontos, kinél van a hatalom. Van egy olyan érzésem, hogy Hedvigtől több őszinteségre számíthatnánk. - Morrantott Damien.
- Szerintem látogassuk meg este, és beszélgessünk vele. - Nyeltem le az utolsó falatokat. - Most pedig oszlassunk el néhány tévképzetet. - Mondtam, arra utalva, hogy eddig tolhattuk a munka elkezdését, de most már igazán kellene támogatókat gyűjteni... bármennyire is nem fűlött hozzá a fogam.
- Rendben, akkor a tűznél találkozunk este. - Fejezte be az evést Jozef, majd felállt, és elindult. Damien gondterhelten bólogatott. - És kikkel kezdjük? - Kérdezte, de nem volt igazán kész válaszom. Körülnézve csupa olyat láttam, akihez első körben nem mentem volna oda.
- Ha neked nincs jobb ötleted... menjünk Caireenhez. Hedvig azt mondta, támogatja, biztos tud valamit. - Mondtam magabiztosan, hiszen miután meghoztam a döntést, már nyeregben éreztem magam.
- Jah, igen, az elején elé akarták vinni ezt az egész bajnokválasztós ügyet. Kíváncsi vagyok, mit szól. - Felelte Damien, ezzel pedig eldőlt, hogy hova megyünk legközelebb. Még keresgélni kellett egy ideig, csak messze találtunk rá, ahogy evés közben mesélt két fiatalabb tündének egy nagyobb szikla tövében.
- Meg kellene várni, míg befejezik a beszélgetést. - sóhajt egyet. Hogy itt mindenki ilyen elfoglalt.
- Én azért kíváncsi vagyok a regére. - Morogtam. Tudnom kellett, mit használ ez a nő népbutításra. Még komorabbnak hangzott kimondva, mint a fejemben, de Damien partnernek tűnt.
- Hallgassuk hát. - Vonta meg a vállát, majd közelebb sétált a csoporthoz, én pedig követtem. Semmi különöset nem mondott, épp a finsterwaldi madarakról beszélt, ha jól értettem, szóval semmi különös. Megnyugtató volt, azonban mégis valahogy elkezdtem feszengeni, ahogy megszólított minket.
- Gyertek csak közelebb! - Invitált, én pedig mentem, de nem mondtam egyelőre semmit, azután se, hogy látszólag befejezte a mondandóját.
- Úgy látom, megy a felkészülés az erdőbe való költözésre... - Jegyezte meg Damien.
- Egyetértek. De örülök neki, hogy ennyien érdeklődnek iránta. Nem számítottam ennyi mindenkire. - Mondta Caireen, amire megint kicsit negatív érzéseim támadtak.
- Nem, mi? Akkor arra számítottál, hogy te csak így pihengetni fogsz, amíg a többiek szétszedik egymást? - Jegyeztem meg rosszmájúan, azonban csak egy igen szigorú pillantás volt a válasz.
- Jót tett, hogy végre mindenki ki tudta engedni felgyülemlett indulatokat. Hosszasan beszéltünk erről az arkdruidával. Láttuk, hogy mindenki bennt tartja, amit gondol, mert félt. Most végre ki merik mondani, amit akarnak. Most végre mernek cselekedni. Remélem egyetértünk. - Mondta egyenesen.
- Olyannyira kiengedik, hogy egymásnak is esnek emiatt. Azt hittem, ezt kellene elkerülni. Összefogás nehezen születik úgy, ha mindenki mást akar és ezért a másért mindenki egyenlő erővel küzd.. - Mutatott rá Damien, aminek örültem, mert nem voltam benne biztos, hogy én meg tudtam volna neki felelni. Caireen viszont megvonta a vállát.
- Még ez is jobb, mint tanácstalanul magadba fojtani, amit gondolsz. No de miben lehetek szolgálatotokra? Tán érdekel egy másik mese? - Nézett végig rajtunk kíváncsian. A két másik tünde egyetértően bólogatott, látszólag szívesen érdekelte volna őket az erdő, viszont én más irányba terveztem terelni a beszélgetést.
- Hedvig bizonyosan nem örül annak, hogy mindenki kimondja a gondolatait. - Néztem a hüvelykujjamra, ami már szépet varasodott.
- Engem az érdekelne, mik a tervek arra nézve, hogy ne legyen ekkora széthúzás. - Mondta Damien, ezzel végleg megpecsételve annak a lehetőségét, hogy ebből egy újabb mese lesz Finsterwaldról.
- Talán arra kérsz, parancsoljak rájuk, hogy értsenek egyet? - Sandított Damienre, engem azonban nem méltatott válaszra, csak meglepetten nézett rám, amit furcsálltam, de nem hagytam annyiban.
- Említette a neved, hogy támogatod. - Folytattam. - Miről lenne szó?
- Áh igen, Hedvig. Beszéltünk az este valóban. Egybe akarja gyűjteni az embereket, és az erdőbe vezetni őket. Új tünde királyságot és köderdei hercegséget akar. Bátrabb tagjai birtokba veszik az erdő mélyét, kevésbé rátermettebbje pedig a peremét hódítja meg....legalábbis ezt mondta. Naiv lányka lehetett, ha valóban "birtokba" akarja venni az erdőt. De szerencsére sikerült vele megértetnem, mivel is jár az erődben élni, így azt mondtam, támogatom benne. Az embere aztán hajnalban megkeresett, s azt mondta, máris sokan követik. Páran így jutottak el hozzám. - mutatott a két fiatal tündére. - Csak nem ti is beszéltetek vele? - Kérdezett utána.
- Dehogynem, nagyjából fél perc alatt megkérdőjelezte az egész életét, legalábbis így tűnt. - Nyújtózkodtam. Noha már nem voltam olyan feszült, mint akkor, kifejezetten büszke voltam arra, amit akkor alakítottam. A druidaasszony egyetértően bólintott.
- Nekem sem tűnt magabiztosnak. - Felelte.
- Az embere alatt egy bizonyos Petert ért? Ha Hedvig ennyire "nehezen bírja a stresszt", miért nem Petert tette meg vezérnek? - Kérdezte Damien. Szóval Peternek hívják a férfit, legalább ezt is megtudtam.
- Peter? Nem vagyok benne biztos...egy öreg, kissé rozoga sötét tünde volt a kísérője... - Gondolkodott el. Eddig stimmelt.
Viszont sokkal lelkesebbek voltak a fiatal tündék, mint gondoltam, írtak valamit, ahogy beszéltünk, mintha csak a magánbeszélgetésünkről jegyzeteltek volna. Meglepett, de gondolhattam volna, hogy így lesz. Azt viszont nem igazán helyeseltem, ahogy leszidta őket.
- Ez nem helyes. A druidák tanításait lejegyezni bűn. A druidák tudományukat szájról szájra adták tovább az elkövetkező generációknak, hogy azok az új generáció új problémáihoz tudjanak igazodni. - Mondta, majd felénk fordult. - Akkor ha jól értettem, Hedviget keresitek? Megkérdezhetem, mi dolgotok van vele? - Nézett ránk kérdően. Felhúztam a szemöldökömet.
- Attól, hogy valaki nem akarja elfelejteni a bölcsességet, bűnt követ el? - Kérdeztem.
- Egyébként meg nem keressük, eléggé felhúzott ahhoz, hogy ne akarjam látni. Csak megemlítettem, hogy állítólag te támogatod, hogy egymásnak essen mindenki a hatalomért. - Néztem rá szúrósan. Nem tudtam hova tenni, hogy mit akar, ugyanúgy lehetett rossz szándékú, mint naiv druida, aki mindenkit támogat, akármit is mond.
- Vesztett egy... párbajban, mely azt volt hivatott eldönteni, ki vezesse a népünket. Legutoljára, mikor láttuk, sértetten elrohant, van okom azt feltételezni, hogy nem az ő ötlete volt ez az egész, csak meggyőzték. - Tette hozzá Damien, a hangjából pedig érződött, hogy kételkedik az elképzelésben. A druidamester csak intett egyet.
- Nagy hagyománya ezeknek a tanmeséknek. A druidák alaposan megválogatták, kinek adták tovább, s eltiltották tőle azt, aki nem volt méltó rá. Mit egyszer leírtak, onnantól kéz a kézben jár, s ki tudja mi történne, ha rossz kezekbe kerülne. Amit leírtak, el lehet lopni, meg lehet gyalázni. A szép emlékektől nem foszthat meg semmi. - Fejtette ki, Hedvig témáját kerülve. Talán csak a mesék védelmét fontosabbnak találta, talán volt valami rejtegetni valója. Széttártam a kezem.
- És használt valamit az irigység? - Kérdeztem.
- Ebben van igazság. Ha módosítanak egy írást, olyan szavakat is adhatnak valaki szájába, amelyeket nem mondott ki. Ismerte el Damien, viszont én inkább tovább faggattam a druidaasszonyt a lányról.
- De Hedvigről még mindig nem tudunk semmit. Miért mondja, hogy támogatod? - Szögeztem neki a kérdést. Egy pillanatig elgondolkodott, mintha nem emlékezne hirtelen, kiről van szó, aztán belekezdett.
- Hedvig Fairlight egy nagyon különös szerzet. Már amikor először találkoztunk is azt láttam, segíteni akar a tündéknek, tenni valamit. Ámde gyönge volt, félénk és tapasztalatlan. Azonban igaz szívű tündéből egyre kevesebb minden holdtölte után, így segítettem neki. Ám az egyetlen dolog, amit támogatok, az az új otthon, amit Finsterwald adni tud. Hogy ez miképpen döntik el a tündék, az nincs sem jogom, sem módom megszabni. Én azt szoktam mondani, hallgasson az ösztöneire minden lélegző. Az sosem verné őt át, nincs igazam? - Kérdezte. ~ Legfeljebb ha nem manipulálják... ~ Morogtam magamban, de nem akartam hangosan kimondani, nem álltam készen a megjegyzésem megvédésére. Megint felvontam a szemöldökömet.
- Ó, dehogynem. - Sóhajtottam, majd Damienre néztem. Én kifogytam a mondanivalómból, kezdett ez a nő igazán fárasztani.
- Az ösztön ne verne át? - Vett egy nagyobb levegőt Damien. - Ha mindenki szabadon engedi az ösztönét, abból szokott lenni a legnagyobb kavarodás. Nem véletlenül alakultak ki afféle rendszerek, amiket civilizációnak hívunk. Ha mindenki szabadon eldöntheti, mit akar, úgy ez a találkozó érvényét is veszti. - Tárta szét a kezét. Caireen eleinte nem tudta, mit mondjon, de aztán elmosolyodott.
- Jaj, elnézést kérek, mindig elfelejtem, hogy ti a vad erdőtől távol, a kőből épült falak közt nőttetek fel. Az erdő más. Az erdőben az élet más. Sokkal veszedelmesebb. De sokkal szabadabb is. A törvények és a normák is mások. Ha az erdőbe akartok jönni, meg kell tanulnotok elengedni a biztos pontot jelentő szabályokat, s szabadon szállni, akár a madár. Meg kell tanulnotok sodródni az árral. - Mondta, ahogy sóhajtott egyet, majd rátámaszkodott a botjára.
- Mit szólnátok egy óvatos meditációhoz. Elmélyülni a természet szellőiben. Kitisztítani a gondolatokat. Úgy érzem, rátok fér. - Mondta nyugtatóan. Eszembe jutott az idő Seannal, hogy mennyit meditáltunk, és milyen jó volt, majd elszégyelltem magam, hogy mennyire elhanyagoltam ezt azóta. Már majdnem engedtem a kísértésnek, mikor eszembe jutott, hogy ez most a sokadik a listán.
- Jó lenne, de erre most nincs időnk. - Álltam fel, és Damienre néztem. - Inkább keressük meg Jozefet, és próbáljuk tovább győzködni a tündéket. Itt már szerintem nincs keresnivalónk.
- Sajnos a meditálás tökéletes alkalom a rajtaütésre, vagy bármi olyanra, amit nem akarnak, hogy lássunk. Ébernek kell maradnunk.. Járjon óvatosan, druidaasszony. - Hajtott fejet a sötét tünde, majd felém fordult.
- Mit is mondott, kit keres fel? - Ezek szerint egyetértett, aminek örültem, legalább vele nem kellett küzdeni.
- Ahogy jónak látjátok. De jegyezzétek meg: minden legyen időtök rá, hogy a kételyeitekkel szembenézzetek. - Búcsúzott Caireen.
- A püspököt kereste fel. - Válaszoltam Damiennek, majd biccentettem a druidaasszonynak, és elindultunk.

Bő fél óráig keresgéltük Jozefet, de aztán megláttuk: éppen meglehetősen érdekes beszélgetésben volt a püspökkel karöltve egy díszesen öltözött, de ismeretlen tündével.
- Hát nem ez az, amit az egyház is csinál? Elnyomja azokat, akik nem értenek vele egyet? Nem ezért vív háborút már több mint egy emberöltő óta? Vannak, akik nem felelnek, csak az erősnek. Nincs ebben semmi megvetendő. Van, aki nem tudja, mi a jó neki. Van akinek meg kell mutatni. Van, akinek meg kell mondani, hogy végre boldog legyen. - Kemény szavak voltak, érdeklődve hallgattam a folytatást. Kíváncsi lettem volna, hogy jutottak el idáig, de talán nem is volt fontos.
- De.......de nem elnyomással, hanem az igék hirdetésével és ....... - Habogott Jozef, de nem tudott tovább beszélni, és hirtelen elkezdtem sajnálni. Noha nem éreztem át a beszélgetés súlyát, ez mindenképpen olyannak hangzott, mintha az egész életét kellett volna átértékelnie.
- Nincs ebben semmi rossz. A pásztorok dolga a dús rét felé vezetni a nyájat. Akkor hát, áll az alku? - Mondta diadalmasan, ahogy Jozef felé nyújtotta a kezét.
- Milyen alku? - Kérdeztem, viszont senki nem válaszolt. A lovag nagyon tanácstalan volt, viszont az ismeretlen férfi bátorította.
- Dehogyisnem. Gyerünk, tudod, hogy ez a helyes! - Próbálta befolyásolni, azonban olyan dolog történt, amire senki nem számított: a püspök egy hatalmas csattanással elütötte Jozef keze közeléből a jobbot, amit felé nyújtottak.
- Elég. Ne merészelj minket magaddal egy kalap alá venni. Fogalmad sincs róla, mekkora sebet ejtettek a Katedrálison von Himmelreich pribékjei. - Mondta sötéten. A gyorsan baljóssá vált légkör ellenére majdnem elnevettem magam, ahogy láttam a jelenetet. Végre nem csak én vagyok ilyen agresszív, ez szinte megkönnyebbülés volt, azonban továbbra se tudtam, miről van szó, így csak kapkodtam a fejem.
- Na, ez van, ha az ösztönök elszabadulnak. - Jegyezte meg halkan Damien, de nem reagáltam rá. Nem is értettem feltétlenül egyet, ezt nem ösztönnek láttam, hanem inkább védekezésnek, de mindenkinek szíve joga eldönteni.
- Ugye tudjátok, ha nem teszitek meg ti, megteszi dél? Elszegődünk az egyik oldalhoz, s hadat üzenünk a másiknak. A tündék mindenképpen nyernek. - Mondta a férfi, ahogy a fegyverükhöz kapó katonáinak jelezte, hogy nyugodjanak meg, a püspök viszont hamar megfelelt.
- A kérésedet meghallgattuk. Fontolóra vesszük. További szép napot, felség. - Mondta hidegen.
- Hasonlóan szépet, püspök uram, ifjú lovagom. - Hajoltak meg mindketten, de csak formaságból, majd a férfi eltávozott a kíséretével együtt, a püspök pedig felénk fordult.
- Sajnálom, hogy ezt hallanotok kellett. Miben lehetünk a szolgálatotokra? - Kérdezte segítőkészen.
- Ez.....egy burkolt zsarolás volt atyám. Árulják a tündék szövetségét, annak aki többet ígér. - Csattant fel Jozef, amint messzebb ért a csoport.
- Na és EZ a nyálképű milyen jogon? - Sóhajtottam fel tehetetlenül. Túl sok az önjelölt kiskirály, túl sok...
- Jozef úrfit kerestük. Azt hiszem, ebbe a tündéknek lenne beleszólásuk. - Válaszolt Damien a püspöknek. Az úrfi kifejezést furcsálltam, de nem szóltam rá semmit.
- Nem szándékozom szövetkezni egy álnok kígyóval, aki a katonásdi játékait az egyház misszióihoz hasonlítja. Jól jegyezd meg fiam. Aki nemes céllal ránt kardot, nemes cselekedetet követően tűzi azt vissza tokjába. Amit ez a férfi hadovált, ostoba tudatlan bolond kántálása csupán. Csak egy bolond hinné azt, hogy pusztán az uralkodás vágya háborúba küldené fiainkat. - Beszélt a fiatal sötét tündének, majd felénk fordult.
- Jozef máris áll a rendelkezésetekre. - Mondta, majd visszanézett rá. - Fiam, minden rendben van? - Kérdezte tőle megértően. Mindig jól esett látni, hogy egy vezető törődik azokkal, akiknek parancsol.
- ....Igen.....csak ....már azt hittem....lehetséges......lehetséges egy szövetség, ám ez a számító ajánlat, megdöbbentett, azt gondoltam népünk.......tisztább ennél. - Sóhajtott fel Jozef.
- Isten szeme előtt pontosan ezért egyenlő minden nép. Mert a jó és álnok ugyanúgy megbújik mindenki sorai közt. - Mondta a püspök bölcsen, ekkor pedig úgy döntöttem, hogy beszállok. Vettem egy mély levegőt, és megszólítottam a püspököt, így mégiscsak személyesebb volt.
- Elnézést... atyám - Nyeltem egy nagyot. Tiszteletteljes akartam lenni, de nem tudtam biztosan, hogy hogyan kell egy ilyen személlyel az lenni. - Ha az Önök egyházában keresnénk menedéket... az hogy is befolyásolná a mi vallásgyakorlatunkat? Valamint valami, ami fontosabb: megjósolható, hogy a Déli Királyság hogy fog ezután a tündékhez viszonyulni? - Ez a sok kavarodás egy dologban erősített meg: hogy minden lehetőséget alaposan meg kell vizsgálni, és habár most úgy tűnik, hogy Darkwoods lenne a legjobb, még változhat a véleményem. A nyitottság fontos.
- Hm...el kell hagynotok minden olyan gyakorlatot, ami a törvényinket sérti. Ezt leszámítva nem szándékozunk erővel megtéríteni senki sem, aki hozzánk szegődik. Azonban ha az egész tündenép nálunk lel menedékre, azt Hellenburg nem fogja jó szemmel nézni. A királyság lakóiként ott fizetitek az adótok, ott művelitek a földeket, annak váraiban szolgáltok. Burkolhatjuk mézes mázba, nevezhetjük akárhogy, de egy szövetség egy szövetség. Azonban én nem kívánok álnokul magam mellé kényszeríteni senkit sem. Ügyelek rá, mindenki tudjon róla, ki mellém akar szegődni. - Mondta egyenesen és nyíltan. Szimpatikus volt.
- Lehet, hogy ez nem olyan szép, mint az erdő szabadsága Lance, de ez biztos menedéket ad még a gyengébbeknek is, akik nem akarnak megharcolni egy ellenséges közeggel. Legtöbben már nagyon eltávolodtak a régi világtól és a jövő nem a fák között, elzárkózva lesz.... - Tette hozzá halkan Jozef, és maximálisan egyet tudtam érteni vele. Azok, akik fák között akartak élni, már elhagyták a világot.
- Ám ha másképp is döntötök, házam kapuja nyitva áll, s pusztán ezért az egyház nem fogja ismét ellenségének kikiáltani a tündéket. - Mondta aztán a püspök mosolyogva. Elgondolkodtam.
- Egészen megszerettem Hellenburgot, nem örülnék, ha ott kellene hagynom... - Morfondíroztam magam elé, majd felemeltem a fejemet. - Milyen törvények? Nem vagyok kifejezetten elkötelezett vallásgyakorló, de nem hinném, hogy a természetvallás békéje sértene akármilyen törvényt. - Fejeztem ki, majd egy biccentéssel vettem tudomásul a nagylelkű ajánlatot.
- Ezt biztosan nem fogja mindenki elfogadni. A tündék egy része talán, egy részük hajlandó lesz átmenni északra... de egyre inkább csak azt látom, hogy szétszakadunk sok részre. Ki ide, ki az erdőbe. - Szólt ekkor közbe Damien. - Nemes gesztus volna ez a befogadás, nagyon nemes gesztus, ám a népnek nem hinném, hogy jót tenne. Ez után a déli és az északi tündék is acsarkodnának egymásra, mert valaki csak az érme két oldalát látja, azt nem, hogy fajban egyek vagyunk.
- Sajnos már én sem emlékszem az ősi vallás szokásaira. Főleg nem azokra, amiket az erdő mélyén élők végeztek. Azonban a biztonság kedvéért meg akartam említeni. - Válaszolt a kérdésemre, aztán Damien felé fordult.
- Akkor, ha megfogadjátok egy vén pap tanácsát, a felabaráti szeretet jegyében engedni kell. Engedni önnön vágyainknak, hogy szerethessünk másokat. Jozef, döntöttem. Bárhová is álljon a tündék maradéka, kik hozzám szegődtek, ámde rendünk tagjai lenni nem akarnak, csatlakozzanak hozzájuk. Bárki, ki nem kíván a rend tagja lenni, nem szakítjuk el tündetársaitól. S menjenek tündebarátaink bárhova, mi büszkén állunk ki mellettük. Az egyház tagjaiként a mi kötelességünk példát mutatni. - Mondta gyengéden.
- Én Önnel tartok, bár hogy is döntsön. És ti? - Nézett ránk Jozef, én viszont megnémultam, szinte fizikailag megütött ez a szintű önzetlenség. Hallottam, hogy a kereszténység erről szól, de... álmodni se mertem volna, hogy ez tényleg megtörténhet. Noha az is egy lehetőség, hogy csak áltat minket.
- Igazán... köszönjük. - Próbáltam meg összeszedni magam. - Azonban az "okos enged" hosszútávon sose jó megoldás. A végén valaki úgyis mindig epés lesz. - Ingattam a fejem. A kardomra néztem. - Nekem ott a helyem, ahol a többieké is. De ehhez még ki kell deríteni, hol lesznek. - Mondtam, immáron teljesen határozottan.
- Jelenleg egy déli grófságom van, melyet Dél királya adományozott, azért, mert rengeteg északi katonát küldtem a másvilágra Eichenschildben. Ezek után attól tartok, sosem tudnék tartósan északon élni, nemcsak azért, ahogyan mások néznének rám, hanem, ahogy én néznék magamra. - Mondta Damien, amin meglepődtem, nem néztem volna ki belőle, mindenesetre az érve teljesen jogos volt. Sangarius püspök nagyot sóhajtott.
- Ha mi nem, ha az egyház nem, hát ki más? Jó lesz ez így. Megsegítjük felebarátainkat, hogy ők is megsegítsenek minket a bajban. - Mondta, azonban ekkor félbeszakította a beszélgetést egy fiatal, vörös hajú sötét tünde lány.
- Hahó! Tiszteletem az uraknak! Az urakat kerestem már lassan egy órája. Maguk jelen voltak egy bizonyos Michael és Ana párbajakor? - Mondta lihegve, ahogy ránéztem, teljesen hihető volt, hogy órák óta futkorászik.
- Igen, valami baj van netán? - Kérdezte Jozef.
- Igen, el is vertem Michaelt utána. - Mondtam könnyedén. - Miért, mi történt? - Kérdeztem.
- Nagyjából távoli szemlélő voltam, de ismerem a történteket. - Válaszolt Damien is, ekkor pedig a lány belekezdett a szövegébe.
- Egy üzenetet hozok. A nevem Nina Raspberry, és egy bizonyos Hedvig Fairlight megbízatásából kerestelek fel titeket. Hedvig Fairlight párbajra hív titeket! - Hadarta, de közben alig kapott levegőt.
- Hogy miiii??? - Hitetlenkedett Jozef, én valamivel nyugodtabb voltam.
- Miért is? - Kérdezem érdeklődve. Biztos talált valami félkegyelműt, aki lesz a bajnoka.
- Éppen őt kerestük. - Mondta Damien, de egyáltalán nem értettem vele egyet. Nekem elegem volt már most abból a csitriből.
- Azt nem mondta. Csak azt, hogy feltétlenül ki akar azok ellen állni, akik "a semmiből bukkantak fel azon a kőköröm, s eloszlatták a vívódó népet". Ennyi mondott. - Fejtette ki Nina. Damien elkezdett halkan kuncogni, azonban Jozef kendőzetlenül, hangosan nevetett.
- Ezt így mondta? Vívódó nép? És mi van, ha nem kérünk belőle? - Kérdezte, én pedig nem bírtam ki, rám is átragadt a nevetés.
- Nemsokára kiderül, én ugyan nem vagyok rá kíváncsi. - Kacagtam.
- Azt mondta Hedvig, egész biztos, hogy nem fogjátok elutasítani. - Mondta határozottan, de látszott rajta, hogy fogalma sincs, miről beszél. Neki is csak mondtak valamit, ő meg jó kislány módjára csinálja.
- Nem mi oszlattuk el a népet, eloszlott az magától. Társam csupán rávilágított, hogy a módszerei talán nem a legmegfelelőbbek. Mégis mit tervez elérni a párbajjal? - Vetette fel Damien, de valószínűleg nem a legjobb embernek mondta.
- Természetesen szövetséget akar kötni. Ezzel akar megnyerni titeket. - Jött a válasz, Jozefet pedig ezzel megfogta.
- Erre már kíváncsi vagyok. Ő vajon mit ajánl? Megtudjuk? - Kérdezte.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele - Kezdtem végre kicsit megnyugodni - De én nem hívnám ki azokat, akiknek szövetséget ajánlok. - Mondtam, még küszködve a nevetés utórengéseivel. Jól esett végre a sok hülyeség mellett egy kis vidámságot is megtapasztalni.
- Pontosan, ahogy Lance mondja. Megnyerni minket, s milyen ügynek? - Tette fel a kérdést Damien, bár egy kicsit költőinek hangzott.
- Természetesen az ő ügyének. S valóban, Hedvig azt mondta nekem, adjam át: az ő választott fegyverneme ezúttal a szó és a beszéd lesz. - Mondta büszkén Nina.
- Akkor állok elébe. - Mondta a lovag, azonban én még mindig nem voltam meggyőzve.
- Az a fegyver, amivel legutóbb fél perc alatt majdnem öngyilkosságba kergettem? Pedig én aztán nem vagyok az a nagy szónok típus... - Vigyorogtam. Nem kárörömből, egyszerűen csak az arcomra ragadt.
- Valljuk be, ez egy barátságosabb módszer. De mondhatta volna egyszerűen azt, hogy beszélni szeretne velünk. Merre van most? - Kérdezte Damien.
- Hát akkor azt hiszem, nincs mitől tartanotok. - Mosolygott Nina, ahogy intett, hogy kövessük őt.
- - Veled tartsak? - Kérdezte Jozeftől aggódva a püspök. Tényleg törődött vele.
- Azt hiszem nem lesz semmi baj. Már egyszer volt hozzá szerencsénk és akkor nem állt a szónoklatok magaslatán, de köszönöm. - Biccentett a sötét tünde, a püspök pedig egy jókívánsággal elbúcsúzott.
- Hát akkor induljunk. - Feleltem vidáman. - Merre lesz? - Kérdeztem a lányt.
- Az erdő belsejében, egy nagy, széles tisztáson. - Mutatott határozottan az erdő felé.
- Köszönjük a közvetítést. - Bólintott Damien, aztán elindultunk. Tényleg kíváncsi voltam, mi lesz ebből. Körbenéztem.
- Akkor mehetünk? - Kérdeztem. Bólintottak, és elindultunk.
- Hol akar beszéd párbajt vívni, távol a többiektől? - Kérdezte menet közben Jozef.
- Pontosan. - Válaszolt a lány, ahogy megpróbált átlépni egy farünköt, de szerencsétlenségében majdnem felbukott benne. Megmosolyogtam magamban, de mivel nagyobb baj nem történt, nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Szótlanul mentem a lány után. ~ Miért távol? ~ Tűnődtem magamban, de nem szóltam egy szót se. Csak nem akar ránk támadni...

Nemsokára elérkeztünk egy nagy tisztásra, ami valószínűleg egykor nagy vallási ünnepségek helyszíne volt. Néhány kőhalom volt elszórva a helyen, és felismertem rajtuk druida- és holdpap szimbólumokat. Közelebb értünk Hedvighez, aki mellett ott állt az ismerős sötét tünde, és egy megtermett, harcosnak kinéző alak. A lány megszólalt.
- Már kezdtem aggódni, el sem jöttök. - Mondta, majd nyelt egyet. Láthatóan ideges volt, mintha valójában nem találná a helyét, és csak bele lett volna kényszerítve ebbe a helyzetbe. Nem lepődtem volna meg, ha valóban ez lett volna a helyzet. Felvontam a szemöldökömet.
- Elgondolkodtunk, hogy ne jöjjünk. - Mondtam hasonlóan tömören, de nála sokkal magabiztosabban.
- Csak a kíváncsiság vezérelt minket. Mi ez az egész? És kik ők? - Mutatott Hedvig kíséretére.
- Peterrel már találkoztam, ha jól vettem ki, az ifjú hölgynek afféle mestere. A másik úrról fogalmam sincs. - Nézett a harcosra. Damien túl sokat udvariaskodik, egy cseppet se úrias megjelenésű a fazon, valószínűleg több törzset tépett ketté, mint csirkecombot.
- Ők nem számítanak. Csak a testőreim. Velem van dolgotok. - Emelte fel a kezét, majd a két testőr távozott. Leesett az állam, de csak gondolatban, nem hittem el, hogy valaki ilyen felelőtlen, hogy ebben a helyzetben elküldi a testőreit. - Ez a hely annak idején szent tér volt, ahol az isteneknek áldoztak. Úgy mondják, hogy kinek hazugság hagyja el száját ezen a helye...nos...az istenek megbüntetik. Ezért hívattlak ide titeket. Mert kérdéseim vannak, amire mindenképp választ akarok. - Mondta hivatalosan, én viszont egyáltalán nem tudtam komolyan venni, már azon voltam, hogy a képébe röhögök, de felülírta az, hogy kezdtem megint ideges lenni, noha még bírtam magammal, mert nemrég ettem.
- Mintha jogod lenne választ kapni tőlünk. - Mondtam hidegen.
- Hadd mondja el mit akar tőlünk, utána még mindig elmehetünk. - Vontam meg Jozef békítően a vállát.
- Hallgatunk. - Mondta Damien, a lány pedig belekezdett, de bár ne tette volna.
- Pontosan ez az, amire gondolok! Én egy Fairlight vagyok. Királyi vér. Az emberek tisztelnek, bíznak bennem, támogatnak. Miért ne tennék, én vagyok a királyi család utolsó ága, az én sorsom újra felemelni a tündenépet. Ti meg egyszerűen csak...... egyszerűen... egyiket sem teszitek. Tudni akarom, miért. Mert ha többen vagytok ti ilyenek, akkor fel kell készülnöm rá. - Mondta, mintha már elkönyvelte volna, hogy itt bizony, ha tetszik, ha nem, ő lesz az uralkodó. Kis híján elnevettem magam. Ki támogatja? Két nagy levegő után válaszoltam.
- Pontosan kik is azok az "emberek", akik tisztelnek, bíznak benned, támogatnak? Mert náluk biztos nincs valami rendben. - Mondtam ki egyenesen.
- I...igenis sokan vannak a tündék közt, akik hisznek bennem! - felelte döbbenten Hedvig.
- Eddig csak azt hallottuk tőled, hogy azért kell, hogy kövessenek, mert te királyi sarj vagy. Szerinted csak ez kell ahhoz, hogy a tündék ismét egyesüljenek? Szánalmas! A többieknek legalább van elképzelésük. Még nekem is több van, bár én nem akarom vezetni a népet. - Fintorgott Jozef, és a testhelyzetéből látszott, hogy bármikor elindulhat. Egyik döntésével se tudtam volna jobban egyet érteni.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem is te szeretnéd ezt a vezetés-dolgot. Csak a jogaidat emlegetted. De ha valóban a te akaratod lenne, nem félnél ennyire a dologtól. Attól, hogy Peter jó ötletnek tartja, még nem biztos, hogy ezt is kell csinálnod. - Mutatott rá Damien.
- Nem. Ez nem igaz... Erre vágytam egész életemben. Erre vágytam csak, amióta azok a nyomorultak itt hagytak minket. És meg fogom csinálni. Velem az élen a tündenép ismét országává fogja tenni az erdőt. Szóval áruljátok el: mitől térdeltek ti le egy király előtt. Tudnom kell. - Morogta fenyegetően. Nem bírtam ki, elnevettem magam.
- Egy királynak először és mindenek előtt tiszteletreméltónak kell lennie, már itt elbukod a lehetőséget, minden továbbiról értelmetlen beszélni. - Mondtam, és Jozefhez hasonlóan én is felkészültem arra, hogy ott hagyom.
- Látod ez a baj, hogy csak azt ismételgeted, hogy TE mit akarsz és nem azt nézed, hogy a nép mit akar. Egy uralkodónak ez kell legyen az első. És igaza van Lance barátomnak, azt, hogy valakire felnézzenek, hogy tiszteljenek, hogy önszántából és ne kényszerből letérdeljenek, azt ki kell érdemelni, nem születni bele. Ezen munkálkodj. - Intett neki bölcsen Jozef.
- Egy nép sorsa múljon azon, hogy Te bizonyítani akarsz magadnak? Bölcs dolognak gondolod ezt? Láttad, mennyire széthúzunk mindenfelé; meg tudnád adni nekik azt, ami miatt követnének? - Ostorozta tovább Damien, ekkor viszont olyan változás állt be, amire egyáltalán nem számítottam: Hedvig fenyegetővé vált. Felugrott, és lépett egy nagyot felénk.
- Tisztelet?! Tisztelet!? Semmibe veszitek a hagyományainkat, semmibe veszitek az isteneinket, semmibe veszitek a párbajainkat. Ennek ellenére hajlandó voltam a ti sehova nem vezető vitáitokat űzni, hallgatni, megpróbálni megismerni titeket, csak azért, hogy aztán megállás nélkül pocskondiáztok és kinevessétek az álmaimat. Mit akartok még tőlem?! - Nézett dühösen. Jogos dolgokat mondott végül is, de ennek ellenére hamar tudtam, mit válaszoljak. Nyugodtan megszólaltam.
- Például azt, hogy fogd fel, hogy a népet elsősorban a személyek alkotják, utána jönnek a hagyományok, a párbajok, a minden más. Például ezt akarnánk: a nép legyen az első, ne mindenféle hülyeség, ami csak hátráltatja az összetartást és az egyetértést. - Fejtettem ki, Jozef pedig még rátett egy lapáttal.
- Választás előtt állunk Hedvig kisasszony. Pont azért vagyunk itt, ha eddig nem fogta volna fel. Hol és hogyan tovább a fajunknak, a népünknek. Van aki azt szeretné, mint Ön, van aki meg azt, amit a püspököm ajánlott, aztán van még száz másféle kívánalom. Az Öné csak egy a sok közül és sajnos semmit nem tud mondani, ami meggyőző érv lenne, hogy miért azt válasszák. Én nem akarok magától semmit, nem én hívtam ide, hanem maga minket. - Vonta meg a vállát. Egyre szimpatikusabb volt ez a srác, nagyon szívesen meghívtam volna valamire, kár, hogy valószínűleg nem lesz rá ezután lehetőség.
- Ha még most tanulnád, hogy kell vezetni egy népet, akkor talán várj vele kissé. Nem az a legjobb időpont, amikor épp minden szétesőben van. - Mondta szelíden Damien, mire elkezdtem képzeletben vakarni a tarkómat. Én is most tanulnám, harcosokat vezettem már, de ez azért új... Hedvignek pedig természetesen nem tetszett.
- Na várjatok csak. Majd én megmutatom nektek. Majd én megmutatom, hogy ne merészeljétek semmibe venni Hedvig Fairlightot. Jó éjszakát kívánok. - Csikorgatta a fogát, ahogy egy intéssel elküldött minket.
Mosolyogtam.
- Viszlát. - Mondtam kedélyesen, de alapos megfontolás után nem gúnyolódtam rajta tovább. Eddig megsértődött ránk egy nyálasképű lovag és egy hisztis kislány, de eddig semmi végzetes nem történt. A többiek felé fordultam.
- Menjünk vissza. Én megnézném, hogy hol tartanak ezek a vitában, meg aztán kezdek éhes is lenni.
- Sok szerencsét! - Köszönt el ő is, majd felénk fordulva felsóhajtott.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egyre biztosabb vagyok benne, hogy itt nem lesz megegyezés. - Mondta, és sajnos egyet kellett értenem vele.
- Ez nem csak rólad szól. És nem ellened vagyunk, ezt ne felejtsd el. Gondold meg, mit teszel. - Nem tudom, Damien miért foglalkozott még vele egyáltalán, de nem is számított igazán.
- Sajnos egyet tudok érteni. Nem tudom, Peter mivel tömte a fejét, vagy miért reméli, hogy el fog érni bármit is ezzel a lánnyal. - Csóválta a fejét, ahogy elindultunk a tábor felé.

Visszaérve azt láttam, hogy nagyrészt megnyugodott mindenki, senki nem vitázott senkivel, néhány sértődött arcot láttam, például azt, akit levertem reggel, de semmi kifejezetten veszélyes. A társaimat figyeltem.
- Ki mit szándékozott csinálni most? - Kérdeztem. Úgy éreztem, hogy kezdünk összekovácsolódni, és ha már fiatal az este, még sokmindent el lehet érni, vagy csinálni. Jozef grimaszolt egyet.
- Én innék egyet ......vagy inkább többet ezek után. - Intett magunk mögé. Épp elkezdtem volna bőszen helyeselni, amikor megtorpant. - Itt....... valahol vagy egy démon! - Mondta halkan, ahogy forgatta a fejét, majd egyszer csak elindult.
- Egyre jobb. - Jegyezte meg Damien, én pedig a homlokom megmasszírozásával értettem vele egyet.

Elindultunk, és noha nem volt rövid az út, mert a tábor másik feléig kellett masíroznunk, megérkeztünk. Jozefen látszott, hogy nincs teljesen jól, de bíztam benne, hogy tudja kezelni. Ekkor viszont olyan dolgot láttam meg, amire egyáltalán nem számítottam: egy démon evett békésen a többi tünde közt. Engem teljesen összezavart a látvány, meg is torpantam, nem tudtam vele mit kezdeni. Furcsán méregettem a tündéket, akiket nem zavart a démon jelenléte, és ösztönösen elkezdtem körbenézni, hogy hol a veszély. Korábbi tapasztalataim azt mutatták, hogy ahol démon van, ott vagy bunyó kerekedik hamarosan, vagy csak egyszerűen meghal valaki. Jozef nem tudta jobban elhelyezni a dolgokat, mint én.
- Tudjátok, hogy egy démon ül köztetek? - Kérdezte végül zavartan, és ezen a ponton teljesen jogos kérdésnek éreztem. A tündék láthatóan idegesek lettek a felvetéstől, a démon viszont annál jobban élvezte a helyzetet, elvigyorodott, felállt és intett.
- Üdvözlet és szép estét nektek is. - Mondta, én viszont igyekeztem jó képet vágni a dologhoz. Lassan összeszedtem magam, és odaléptem.
- Jó estét. Mi járatban? - Kérdeztem udvariasan, de érezhető volt a feszültség a hangomban. Elég problémánk van így is, nem kell a kelleténél több, Jozef viszont nem szándékozott ennyire finoman kezelni a dolgot.
- Mit csináltál velük? Mit keresel itt a tündék között? - Szegezte neki a kérdést, a démon pedig nem késlekedett a bicskanyitogató választ.
- Segíteni jöttem. - Mondta magabiztosan, a tündék pedig ezzel párhuzamosan mintha elszégyellték volna magukat, valószínűleg nekik sem tetszett, hogy egy démon van közöttük, de akkor miért nem tettek ellene semmit? Én igyekeztem volna kedves maradni, de hamar átragadt rám Jozef stílusa.
- Mégis miben? És kinek? - Néztem rá szúrósan.
- Tisztelt uram, a tünde népnek megtalálni a helyét. Ezért vagyunk mind itt. - Mondta nem kevés gúnnyal a hangjában, nekem pedig kedvem lett volna azonnal leszúrni. Egy probléma volt, Jozef valószínűleg erősen támogatott volna, más... annyira nem.
- Te nem ....vagy.....tünde! Semmi érdeked ahhoz, hogy ez megtörténjen, valami hátsó szándék vezet. Miben mesterkedsz, démon? - Mondta Jozef, ahogy a kardja felé vándorolt a keze. Az enyém is majdnem elindult, de türtőztettem magam.
- Minden tisztelettel, miért véled úgy, hogy te lennél erre a legalkalmasabb, mikor fajunkból oly sokan megpróbálták már? - Damien, és a túlzott udvariaskodás. Megint. A démon ettől függetlenül meglepődött, és hátrább hőkölt, ahogy megpróbálta kivágni magát.
- Ó, elnézést, talán nem értitek, miféle vagyok. Hajdanán én is az erdőben laktam. Réges-régen egyeztek meg a démonok és a sötét tündék királyai, hogy egy kiváltságos részünk ott élhessen. Bár a fajom más, én is a Nebelwald polgára vagyok. - Mondta büszkén a démon. Mintha ezzel mindent elintézett volna, de egyáltalán nem. Tovább ostromoltam, továbbra is nyugodt stílusban.
- De nem tünde. Egyáltalán honnan tudsz a gyűlésről? - Feszegettem, amin még jobban meglepődött, nem is tudott azonnal válaszolni.
- S...Seamus uram azt mondta, itt a helyem. Hogy a tündék hasznára lehetek... - Nézett körbe rajtunk, miközben a körülöttünk lévő tündék egyre csak tanácstalanul bámészkodtak.
- Ezt bárki mondhatja, van erre valami bizonyíték? Ti mit mondtok? Hogy került közétek? - Szólította meg őket rögtön Jozef, csak gondolnom kellett rá.
- De hát...egyikünknek sincs bizonyítéka...hogy hajdanán ott élt. Nincs semmim. - Pedig nem ártana, ha lenne. A természetesre nem kell bizonyíték, a természetellenesre annál inkább. A katonák ekkor felálltak, és a démon mellé léptek.
- Bocsánat a kérdésért, de egyáltalán kik vagytok ti, hogy így faggatjátok? - Kérdezte az egyik.
- Úgy van, Argran csak segíteni jött. Seamus herceg megbízik benne, nem kell tőle félnetek. - Mondta, én pedig azonnal Jozefre sandítottam, aki elvörösödött mérgében.
- Rendben van, bár az, hogy Seamus elhitte amit egy démon mond, az az ő baja. Hívjuk ide az arkdruidát, ő biztos tudja, hogy volt-e ilyen megegyezés tündék és démonok között. - Javasolta meglepően higgadtan.
- Mi is csak segíteni akarunk, nézzék el gyanakvásunkat. A kultisták felbukkanása óta már nehéz tudni, kiben bízhatunk. - Jegyezte meg Damien, és erre olyan válasz érkezett, amit nem akartam hallani, pontosabban a hangot nem, amelyen elhangzott.
- És ez teljesen alapos nyugtalanság. - Hallottam. Hogy is gondolhattam, hogy a herceg nem fog megjelenni? A hang forrása felé néztem, és láttam, ahogy közeledik az árnyak között, mint egy fenyegető árnyék.
- Fogadják őszinte bocsánatkérésem harcosaim felelőtlen kijelentéseiért. Nem lehetünk mind ilyen jártasak az ékesszólásban, nemde? Biztosan jelenthetem ki, a démont én hívtam. Hajdanán a a tündék seregében szolgált, annak utolsó csatájában. - Mondta eleinte szaggatottan.
- Még mindig nem értem, hogy ezért miért kellett idehívni. - Mondtam felé fordulva.
- Mert hasznos...segítség az ügyemben. Természetesen nem hívtam volna, ha nem lenne a tündenép előnyére. - Mondta magabiztosan, a megszokott hidegséggel Seamus.
- Tudja, hogy hányan vannak még itt közöttünk, akiknek határozott - vagy inkább határozatlan - elképzeléseik vannak arról, mi a jó a tünde népnek? - Lépett fel Damien, teljes joggal.
- Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a maga ügye nem a tündék ügye igazán. - Szóltam közbe.
- Jól informált vagyok a gyermeteg tündék apró...játékairól. Nem több egyik sem alaptalan ostobaságoknál. Mellőz minden logikát. Hiányzik belőlük a mersz. Nem látják...a teljes képet. - Emelte fel a kezét színpadiasan, ahogy jobbra balra sétált, miközben magyarázott. Egyre jobban képen akartam törölni.
- Azt hiszem....nekem megülte a gyomrom vala.....mi. Megyek csatlakozom az ostoba gyávákhoz, amik nem mellesleg a tündék jórészét kiteszik a kis csapatán kívül. - Fordult sarkon Jozef, és valahol meg tudtam érteni, itt semmi nem kedvezett neki.
- Milyen udvariatlan. Pedig én csak a tündék érdekeit tartom szem előtt. - Mondta a herceg rezzenéstelen arccal, viszont én nem nagyon akartam megismételni magam.
- Tudja, mindenki ezt mondja. De tényleg, mindenki, a legkülönfélébb népek, most kinek van igaza? S ön szerint mi a tündék érdeke? - Maradt Damien továbbra is diplomatikus. A herceg elindult felé, de ő állta a pillantását, mire Seamus csak hidegen elmosolyodott.
- Ez egy kiváló kérdés, Mr...? Az én végső célom nem kevesebb, minthogy a tündenép bőségben és boldogságban gyarapodhasson saját földjén, ahol szabadon tarthatják meg kultúrájukat.- Felelte. Azt viszont elfelejtette közölni, hogy milyen eszközöket használna fel rá.
- És milyen áron? - Tettem fel a kérdést, mint ahogy mindenkinek, és ahogy senki nem tudott olyat ajánlani, amit el tudtam volna fogadni.
- Igen, tudjuk, már hallottuk ezt! És amellé állna, EGY HÁBORÚBAN, aki a legtöbbet ígéri. - Fakadt ki Jozef.
- Damien Nightwind. - Mutatkozott be tárgyilagosan. - A saját földünk nagy részét már elvesztettük. - Mutatott rá, bár nem teljesen értettem, miért, pont azért voltunk itt, hogy szerezzünk másikat helyette.
- Nem választok mást, mint amivel a legjobb esélyei vannak a tündéknek. Pusztán a értelem alapján. Meg kell tanulnunk figyelemen kívül hagyni az érzelmeinket ilyen...válságos időkben. - Mondta hidegen, áthatóan nézve Jozefre.
- Milyen érzelmek? - Mondtam hasonlóan hűvösen, de azt be kellett ismernem, hogy az ő hűvösségének közelébe se értem.
- Bármi, ami hátráltat a józan ítélet meghozásában. - Jött a felelet.
- Valamiféle érzelem nélküli fajt akar csinálni a népből? Tudja Seamus, én sok mindenen mentem keresztül, de sosem akartam elveszteni az érzéseimet, hogy például fel tudjam mérni a jó és a rossz közötti különbséget. Én nem kérek a maga világából, köszönöm. Elég udvarias voltam? - Fordult meg Jozef, és végképp felkészült, hogy elhagyja a helyet.
- Szóval a kultúra nem is olyan fontos, pusztán az életben maradás? Egyik szava szembemegy a másikkal. - Állította szembe saját magával Damien.
- Nekem úgy tűnik, inkább csak kétségbeesetten próbáltok megcáfolni. De nem szeretnék senkit sem ilyen késői órákban álmatlan éjszakákkal átkozni. Úgy látom...tartalmas nap mögött álltok. Pihenjetek egyet, s keressetek fel, amennyiben érdeklődtök terveim iránt. - Válaszolt kimérten, ahogy nagyjából elküldött. Nem mintha bántam volna, örültem neki.
- Ha véletlen érdekelni fog, mindenképp. - Mondtam kimérten, de már tudtam, hogy úgysem fog.
- Olyan soká tart elmondania azt a tervet? - Ráncolta a szemöldökét Damien.
- Nem. Pusztán feltételezem, temérdek kérdés merülne fel magában, Mr. Nightwind, mely hosszas magyarázatot igényel. Hiszik vagy sem, ilyen későn az én elmém sem olyan éles már. Ám frissen, garantáltan kielégítő felvilágosítást tudok adni. - Mondta szokatlanul szelíden, de ettől még fenyegetően hangzott.
- Hát arra várhat az ítéletnapig. - Morgott Jozef, ahogy visszaindult, én pedig csatlakoztam. - Nekem elment az étvágyam, viszont muszáj leinnom magam ezek után, csatlakoztok? - Hívott meg.
- Az alkohol nem hangzik rosszul, de ne igyunk túl sokat, holnap rossz lesz. - Figyelmeztettem, noha inkább magamból indultam ki, a másik kettő sötét tünde volt, ők nem voltak annyira veszélyben.
- Jó, majd módjával csináljuk, mert azt sem szeretném elfelejteni, hogy azért rákérdezzek erre a démon-tünde paktumra. A "herceg" nekem nem megbízható forrás e tekintetben. - Felelt a lovag, és teljesen megértettem.
- Nekem szerencsére nem sikerült elvennie az étvágyamat, ha nem bánjátok, csatlakozom. - Mondta, és visszatértünk a táborba. Nem sok dolog történt, iszogattunk, beszélgettünk, aztán mindenki végül lefeküdt aludni.

Egy ismerős hangra ébredtem.
- Elnézést... - Szólalt meg valaki, de nem ismertem meg azonnal. Megráztam a fejem, ahogy körülnéztem.
- Hmmm, tessék? Ó, helló, Stephen. - Köszöntem rá, még túl kómás voltam, hogy meglepődjek.
- Jobb lesz, ha cihelődsz. Jött valaki, aki látni akar. - Mosolygott, én pedig nem igazán tudtam még ilyen korán hova tenni. Nem láttam nagyon okot arra, hogy ne higgyek neki, így feltápászkodtam, és megkerestem a többieket, határozottan megrázva őket, hogy ébredjenek fel, mert dolgunk van. Stephen ezután a tábor szélére vezetett minket, ahol vagy húsz lovas várt minket, ahogy megláttak, sorban szálltak le. A vezetőnek kinéző alak levette a sisakját, és az ismerős férfi odalépett hozzánk.
- Hallottam fiúk, elkelne némi segítség. Jöttünk, ahogy csak tudtunk... - Mosolygott Kale. Barátságosan kezet nyújtottam neki.
- Öröm látni. - Biccentettem. - Mindenről tudsz? - Kérdeztem aztán, utalva a jelenlegi helyzetre.
- Ellenkezőleg. Rövid volt az üzenet, mellyel idehívtak. Annyit tudok, a gyűlés nem úgy alakult, ahogy a jelenlévők elképzelték, s eme elképzelések összeütkoztek egymással. - Csóválta meg a fejét Kale. Tulajdonképp nem volt meglepő, nehéz lett volna bármi egyebet mondani neki, hiszen maga a fő probléma tényleg ez volt, ahhoz meg, hogy többet tudjon, sokkal többet kellett beszélni, mint amennyit egy egyszerű futár át tudott volna adni.
- Jozef Strandgut. És te mennyiben tudnád előrébb vinni ezt az ügyet? - Tért a sötét tünde rögtön a lényegre.
- Nem tudom. Még egyelőre nem tiszta, mi miatt szorulnátok segítségre. Ám feltett szándékom megsegíteni a tündenépet, ahogyan erőmből kitelik. - Válaszolt. Damien is bemutatkozott, majd röviden és tömören összefoglalta a dolgot.
- Lényegében mindenki elkezdett ötletekkel előállni, hogy mi lesz jó a tündenépnek, egyikük egy démon, másikuk egy lány, aki úgy gondolta, egy párbaj elég ahhoz, hogy eldöntsük, ki legyen a vezetőnk. - Mondta.
- Nos, ez szokott a legegyszerűbb módja lenni. - Vonta meg a vállát Kale, és meglátszott rajta, hogy fáradt. - Jól van. Javaslom keressünk egy békés helyet, ahol megtelepedhetünk. Aztán meséljetek el nekem mindent, mit lényegesnek találtok. - Vetette fel, válaszul pedig én is megvontam a vállam.
- Ahogy gondolod. Előre szólok, hogy zavaros lesz, úgyhogy készülj fel. - Mosolyogtam. - Akkor keressünk egy helyet! A közeli erdőben csak találunk valamit. - Lelkesedtem fel, azonban Jozef óvatosabb volt.
- Nem kéne előtte inkább pihenned egyet? Egy pár óra ide vagy oda már nem hiszem, hogy számítana. - Mondta.
- Támogatnám Jozef ötletét, de azért legyünk felkészülve. Már semmin nem lepődnék meg, így egy percet se nagyon pihenhetünk óvatlanul. - Tette hozzá Damien, teljesen jogosan, azonban Kale hárított.
- Miattam ne aggódjatok. Már réges-rég megszoktam a hosszú virrasztásokat. Ellenben ha titeket az éjszaka legyengített, nyugodtan halasszuk el a kis találkozót. - Mondta. Kicsit felhúztam a szemöldökömet, elég lekicsinylően beszélt, de elengedtem, fontosabb dolgunk is volt.
- Mi nemrég pihentünk, úgyhogy jók vagyunk. Biztos, nem akarsz lepihenni? - Így jobban megnézve tényleg elég rosszul nézett ki.
- Elég azután, hogy megvitattuk a problémátokat. Úgy talán meg is álmodom a megoldást rá. - Mondta, de nem tudta, hogy ezzel mennyire felidegesített. Egy dolog volt, amiből nem akartam még többet, ez pedig a megmondóemberek.
- Rendben, akkor üljünk le valahol. - Vont vállat Jozef, majd elindultunk. Pár pillanat múlva Jozef mellém került.
- Ki ő és miért fontos, hogy beavassuk? - Kérdezte halkan, ámde Kale füle élesebb volt, mint gondoltam.
- Fáradt vagyok, ámde a hallásom még mindig kifogástalan. - Mondta ravaszul mosolyogva, én azonban nem osztoztam a humorában, inkább csak szúrósan néztem rá.
- Csak egy tünde, aki bizonyított. De mielőtt ilyen megjegyzéseket teszel, mindenekelőtt válaszolj arra, hogy miért tartod ilyen nagyképűen a "mi problémánknak", ami itt folyik? - Az ilyen hozzáállás, amikor nem vonódnak bele semmibe, csak egyszerűen okoskodnak, sose volt még egészséges.
- Hát, ami azt illeti, ezt Stephenen kell leverned. Ő írta, engedelmeddel idézem, "régi cimborádnak és két követőjének problémája akadt a tünde nagytanács menetével. Nem ártana valaki, aki tartaná neki a hátat."...tévedett volna? - Megint ez a stílus... és ezek szerint Stephen is félreértette.
- Stephen? - Bukott ki Jozefből, és abban a pillanatban jutott eszembe, hogy a többiek nem ismerik.
- Ami azt illeti, a tünde tanácsnak magának akart problémája, mi próbáltuk... elsimítani az ügyet, hogy ne mindenki másfelé húzzon. - Magyarázta Damien.
- De megértem, hogy ennyitől nem nyeri el bizalmatokat egy idegen. Apám nevére, s a leendő lovagi virágra, melyet magamra fogok egy nap ölteni fogadtam meg, hogy békés és bőséget hozok el a tündenép számára. Ez az, amire apám is vágyott. Sir Joseph Bloomglade egyike volt azoknak, akik a hajdani nagy erdőn kívül merészkedtek, hogy a pusztán élőket meginvitálják az ősi hazába. Sajnos nem értek oda időben. Így ragadtam én is itt. Ez már csak elég, hogy jószándékom megértsétek. - Húzta ki magát büszkén, én viszont nem tudtam megállni, hogy ne masszírozzam meg az arcomat. Azt hittem, hogy eredetibb szöveggel fog előállni, de ezt már túl sokszor hallottuk.
- Stephen nem mindenben fogalmazott jól. Nem valakire van szükség, aki a hátát tartja, hanem támogatók kellenek. Nem ugyanaz. - Mondtam, leginkább hűvösen. Nem tetszett a félrebeszélés.
- Hát, engem ért a megtiszteltetés, hogy végre meghálálhatom, amit értem tettél. Állok rendelkezésre, bármilyen kihívás is legyen. - Mondta elszántan, látszólag nem nagyon esett le neki, hogy mit akartam mondani neki.
- Nem tudom, hogy mennyivel leszünk előrébb, ha te is beszállsz ebbe az ötletparádéba, ami lassan itt folyik. Egyáltalán, ha nem tudod mi folyik itt, hogyan tudnád befolyásolni azt, hogy miként döntsenek a tündék. Ám, ha mégis, kíváncsian hallgatlak. - Sóhajtott Jozef fáradtan, és valahol meg tudtam érteni, de mégse mutathattuk ki azt, hogy mindannyian már előre nem várjuk a beszélgetést.
- Hogyhogy a tanácson nem vettetek részt? - Kérdezte Damien.
- Szólított a kötelesség. Termérdek vidék maradt védtelenül most, hogy az urak bandériumai szerteszét szóródtak az országban. Nem volt szívem magára hagyni azokat, akiknek szükségük volt rám. Csak pár társamat küldtem ide, hogy informálhassanak, ha a tanácsnak vége. Ám mikor megüzenték nekem, hogy súlyos helyzet alakult, megfeleztem az erőimet és azonnal idejöttem. Kockázatos döntés volt, de ahogy elnézem, nem hiába igyekeztünk. - Válaszolt a lovag, majd folytatta Jozef felé fordulva. - Én sem tudom még, mit akarok tenni. Nem merészkedem addig meghatározni, mit vélek helyesnek, míg meg nem hallgattalak titeket. - Felelte. Morrantottam. Nem voltunk előrébb.
- Akkor keressünk egy alkalmas helyet, és kérdezz. - Zártam le ezt a részt. Nem voltam elégedett. Jozef leült egy farönkre, elhelyezkedett, aztán beszélni kezdett.
- Akkor hát tudod, hogy igazából semmire sem ment a Tanács, ahogy te hívod. Teljesen szétszakadtak a tündék, van aki az erdőbe akar menni, van aki délre, van aki északra és van aki háborút akar. Teljes a káosz, ha engem kérdeztek rosszabb, mint volt. - Legyintett, mint aki már beletörődött, hogy semmi értelmes nem fog történni, viszont Kale ennél kíváncsibb volt.
- Talán. Ám sokminden nem világos még nekem. Azért is kérem, hogy meséljétek el, mi történt az elmúlt napokban. - Kérte.
- Én egy Peter nevű tündével tárgyaltam, aki nagyon úgy viselkedett, mintha ő szövögetné az árnyakban a terveket, de inkább tűnt fellengzős sejtelmesnek, mint olyannak, akinek igazán van terve. El akarta hitetni egy leányzóval, hogy érett rá, hogy vezesse a népünket, s ezért párbajozzon. Lance felvilágosította a hölgyeményt, hogy ez nem egészen így működik, aki eléggé megsértődött ránk. - Tárta szét Damien a karjait, én pedig, miután átgondoltam, mi maradt ki, belekezdtem.
- Nagyon sokminden. Összefoglalva: Idejöttünk, úgy tűnt, minden jó lesz. Aztán nőtt a zavargás, mert feljöttek az eltérő nézetek. Jöttek a kultisták, rátámadtak a fődruidára, aminek annyi lett az eredménye, hogy mindenki bizalmatlan mindenkivel, és mindenki ontja a jobbnál jobb ötleteket, hogy hogyan fogja megváltani a világot. Aki gyanús nekünk: ez a Peter alak, valamint Caireen druidaasszony. Hedvig csak idegesítő, de csak egy eszköznek tűnik. Szóljatok, ha kihagytam valakit, vagy valamit. - Pillantottam a többiekre.
- Csak Saemus nagyurat, aki egy démonnal egészítette ki a követőit és ki tudja, hogy csak eggyel-e. Nem titkolt szándéka, hogy bármelyik fél oldalára álljon, ha adnak neki földet a letelepedésre. A többi az mindenben fedi a valóságot. Káosz van. - Mondta Jozef végtelenül lenézően, én pedig szinte elszégyelltem magam, hogy elfelejtettem. Talán csak ki akartam zárni a fejemből.
- Ki ez a Hedvig pontosan? Nagyon emlegetitek őt... - Kérdezte Kale elgondolkodva, és teljes joggal, elfelejtettem kifejteni, hogy ő kicsoda.
- Hedvig Fairlight. - Zárta Damien rövidre.
- Fairlight...? Hallottam róla, hogy a régi királyi háznak maradtak tagjai-e földön, de nem gondoltam volna, hogy tényleg igazak a legendák róluk. - Mondta meglepett arccal a lovag.
- A "Legenda" szó eléggé túlzás. - Mondtam. - Különben se túl hihető, hogy Fairlight.- Tettem hozzá.
- Hogy ily szörnyű sors jutott népünknek, akár el is hagyhatnánk neveinket. Senki nevéről nem tudni már, vajon valós-e, vagy felvett. - Sóhajtott, bár én egyáltalán nem erre gondoltam, de végülis volt benne valami.
- Még ha igaz is lenne, tapasztaltuk, hogy téves elképzelései vannak a tündék vezetéséről, túl tapasztalatlan, valószínűleg csak telebeszélték a fejét. Valaki elhitette vele, hogy a neve elég ahhoz, hogy kövessék, még ha nem is tudja, hogy egyáltalán hova és miért. - Mondta ki Jozef, hogy mi a fő probléma Hedviggel.
- Ahogy néztük a párbajt, Peter azt mondta nekem, hogy Hedvig nem elég erős még. Mintha valamiféle tanítványa lenne. Ezenkívül Peter korábban a kezembe akart nyomni valami italt, amiről azt állította, hogy ha megitatjuk az emberekkel, mind egyetértenek majd azzal, amit mondunk, s követnek bennünket; kiderült, hogy csak szilvapálinka volt. - Merengett el Damien.
- Ha úgy nézzük, nem hazudott. Ismertem embereket, akiket aljas módon itattak le, hogy zsoldoskompániákba csábítsák. Ám egy valamit nem értek. Mi volt a kifogásotok ezekkel a párbajokkal. Becstelenül jártak volna el a vívó felek? - Nem tetszett, ahova ez tartott.
- Az elképzelés merő hülyeség. - Mondtam rezzenéstelenül. - Egyébként meg a leitatás addig működik, amíg nem józan. - Mutattam rá.
- Elképzelés? - Kérdezett rá, mintha nem hitte volna el, mit mondok.
- Semmi baj a becsületes párbajokkal, ám egy nép sorsát és jövőjét erre bízni, ostobaság és meggondolatlanság. - Rázta meg Jozef a fejét.
- Ahogy mondják. ráadásul csak így kitalálta ez az egy csoport. A másik csoport mást akart. Kérdem én, ha a tünde népet egy helyre akarják vezetni, nem kellene először mindenkivel megbeszélni, hogy mi is lesz? - Egészítette ki Damien.
- Attól félek, nem értem a nézőpontotok. Párbajt vívni egy tiszta és világos módja eldönteni, ki a legrátermettebb közülünk. Régi mód ez már. Engem is úgy neveltek, hogy az igazhitű lovagnak tudnia kell szavát kardja élével megfenni, s fürge hárításával megvédeni. Ez egy egyszerű, s civilizált módja egy konfliktus elkerülésének. - Talán ez máshol, más körülmények között, más helyzet kezelésére működött. Itt nem.
- Sok olyan kardforgatót ismerek, aki engem legyőzne. Hogy hány alkalmas egy királyság vezetésére? Sokkal kevesebb. És akkor mi van, ha valakinek rossz napja van, és legyőzik, mikor ő nyerne? - Soroltam az érveket, ami miatt értelmetlen ilyen dolgokban gondolkodnunk.
- Egy párbaj, olyan küzdelem, melyre fel lehet készülni. Ha amiatt veszítene, mert rossz napja volt, úgy valóban nem alkalmas vezetni. Amire fel nem lehet készülni, az maga a háború. - Mondta idegesítő magabiztossággal. Nem sok türelem maradt bennem.
- Csak azért kéne követnem valakit, mert jó kardforgató? Egy kis konfliktust biztos el lehet dönteni egy párbajjal, mondjuk, hogy kék az ég vagy zöld, vagy mit tudom én, de hogy hol éljek.......? Ezt te sem mondod komolyan, vagy ha igen, akkor inkább Hedviggel kéne társulnod és nem velünk beszélgetned. - Vetette fel a magamban megfogalmazott gondolatot a paplovag, érezhető fáradtsággal a hangjában. Nem hibáztattam.
- Még ha MI el is fogadnánk, hogy Hedvig jó vezető - amire olyan sok okunk nincs -, a többség még mindig nem tenné. - Ismételte Damien, azonban Kale beöntötte az utolsó cseppet a pohárba.
- Ahogy én látom, csúnyán félreértitek, miért is vívják ezeket a párbajokat. Egy párbaj nem dönti el, hol élsz majd, kit szolgálsz, mit vallasz igaznak. Az csak is magad döntheted el. - Mondta, egyrészt teljesen eltérve az alapproblémától, másrészt pedig véget vetve a türelmemnek.
Pofon vágtam.
- Belehalnál, ha egyenesen beszélnél, és nem üres formákat ontanál magadból, amik ráadásul önellentmondásosak? - Fakadtam ki. Egy részem megbánta, egy másik viszont egyáltalán nem. Mindenkinek felelősséget kell vállalnia azért is, amit mond, de valamiért úgy tűnik, hogy bárki, akivel beszéltünk, ezt kerülte el minden közül a legjobban. Belefáradtam.
- Amire céloztam, csupán annyi, hogy nem elég meglelned, mi a helyes. Meg is kell azt tudni védened. Hm...egek, nem vagyok túl jó a szónoklásban....mennyire ismeretes számotokra az emberek szentírása? - Mondta higgadtan, miközben én füstölögtem, ez a nyugodtság pedig természetellenes volt, és meglepett.
- Mi értjük, miről beszélsz, te nem érted, mi mit mondunk. De attól senki nem lesz jó vezető, hogy jól forgatja a kardot. Láttam már őrült démont, aki úgy vívott, mint maga az ördög, ettől olyanná is vált volna a szemedben, akit követni kell? - Tesztelte Jozef a tünde lovagot.
- Ez bizony így van. Ezért vívják a küzdelmeket az urak bajnokai. Mert úrként nem az számít, milyen jól forgatod a kardot. Az számít, hogy hisznek-e az igazadban, s hajlandóak-e vérüket adni érte. - Bólogatott Kale. Nem mondott hülyeséget, de tudtam a választ.
- Meg sem beszéltük, hogy párbajjal választunk vezetőt. Ez csak az ő kis ötletük volt, talán Peteré. A tanácsnak az lenne a lényege, hogy... tanácskozzunk, vagy tévedek? Ha meglátnád Hedviget, te sem állítanád ilyen bizonyossággal, hogy ő a legmegfelelőbb a feladathoz. - Mondta Damien lemondóan, mire csak egy kérdő pillantást kapott.
- Említettem talán, hogy alkalmasnak tartom? - Kérdezte Kale szinte kihívóan, de én inkább visszakanyarodtam az előző kérdéshez.
- Szóval a legalkalmasabb az, akinek van pénze a legjobb kardforgatóra. - Összegeztem. Zsoldos voltam, pontosan tudtam, hogy megy ez. Kale azonnal megfelelt.
- Ha te lennél a legjobb kardforgató, hajlandó volnál pusztán pénzért fegyvert rántani? Megelégednél ennyivel? - Kérdezte, én pedig teljesen biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem tudja, miről beszélek. A tündék udvarában a lovagok között talán így ment, de azt nem fogta fel senki, hogy nem ott vagyunk. Az emberek világában éltünk, ott próbáltunk túlélni, egyszerűen hihetetlennek tartottam, hogy ennyire nem képesek elhinni, hogy nem körülöttük forog minden.
- Pontosan. A zsoldosok erről szólnak. - Mondtam, azonban ekkor Jozef beleunt a dologba. Felállt, és felsóhajtott.
- Na jó. nekem ebből elegem van. Azon kívül, hogy itt győzködjük hiábavalóan egymást van jobb dolgom is. Ha van valami az ügyet előrevívő javaslatod hallgatom, ha csak ez van, akkor én már itt sem vagyok. - Nézett Kale-re.
- Valóban, valamiféle segítséget emlegettél. Van esetleg erre valami ötlet, vagy valóban, ne vesztegessük az időnk, bármi történhet, amíg itt diskurálunk. - Erősített rá Damien, viszont milyen meglepő, megint mellébeszélés volt a válasz.
- Hadd osszak meg egy történetet veletek. Az emberek szentírásában találtam rá, amikor a tempom felajánlott nekem egy másolatot. Egy apró, lelkes ifjú párbajáról szólt. Úgy nevezték, David. Ellenfele egy nálánál sokkal nagyobb vitéz, Goliath volt. A párbajt egy csatatéren vívták. Két hatalmas sereg készült lemészárolni egymást. Ám a párbajnak hála kerülték el az összecsapást. Aznap egyetlen életet sem oltottak ki a vesztes bajnokét leszámítva. - Mondta. Nekem új történet volt, nem is tudtam vele mit kezdeni. Vett egy nagy levegőt, és folytatta.
- Bármit is tegyél, lesznek rosszakaróitok. Lesznek ellenségeitek. Ha nem most, hát majd később. Szép szavakkal képtelenség egy zászló alá terelni mindenkit. Bizonyítani kell, s ennek ez a legtisztább módja, akár tetszik az embernek, akár nem. Hogyha megtagadjátok ezt a módszert, azzal magatokat taszítjátok hátrányba. Ellenségeitek felhasználják ellenetek, szövetségeseitek bizonytalanok lesznek. Hadd kérdezzem meg. Hajlandóak vagytok ennek ellenére is ragaszkodni a párbajok megtagadásához? - Nézett komoran a szemünkbe. Komolyan elgondolkodtam. Mélyen legbelül úgy éreztem, hogy kell lennie egy jobb megoldásnak, de nem tudtam válaszolni, Jozef viszont tudta, hogy mit kell mondania.
- Csak, hogy ott nem az volt a tét, hogy a másik sereg élje a győztes életét és kövesse őket. És sajnos ebben látom a mi problémánkat is. Már túl régóta szakadt szét ez a nép és mindenki beleszokott a saját életébe. És most azt akarja, hogy a másik és a harmadik azt az életet akarja élni. Nem azt kínálja senki, hogy ezen a helyen telepedjünk le és mindenki maradjon a saját szokásainál, hanem rá akarjuk erőltetni a saját meglátásunkat. És ezt semmilyen kardpárbaj nem döntheti el. Lehet kompromisszumot kötni, de nem feladni teljesen azt, amiben eddig éltél, eddig hittél. Sangarinus püspök kínált egyet, de persze az sem a legjobb, a druida asszony is kínált egyet, de az a legtöbbünknek a mindent feladást jelentené és még sorolhatnám. Nem, ezt nem egy jó vívó oldhatja meg, de azt tesztek, amit akartok, én visszamegyek a sátramhoz, ha kellek ott megtaláltok. - Fejezte be, azzal elindult. Még én se tudtam mit szólni, csak némán álltam, és bólogattam.
- Még mindig nem értem. Vagy te nem érted. Az ötlet szép és nemes, de ettől még nem fogják azt feltétlenül követni. Ha ezeket a szavakat Hedvig mondta volna, a tanácskor, mindenki előtt, AZZAL talán elérte volna a célját. - Tette hozzá Damien, azonban Kale-t látszólag semmi nem bátortalanította el, folytatta tovább.
- Nos, ha így gondoljátok, és elejét akarjátok venni a viadaloknak, van rá egy mód. - Jelentette ki tömören, mintha valami isteni titkot készülne megosztani. - De előtte, hogy elmondjam nektek, akarok én is hallani valamit. Hogy mit szeretnétek elérni. Mi a célotok. Mi az igazatok, melyet kard nélkül készültök megvédeni. Kit akartok a trónon...ha egyáltalán akartok trónt. - Mondta magabiztosan, mintha ő lenne mindennek az eleje és a vége. Nem tetszett, ennek ellenére úgy éreztem, mondanom kell valamit. Ránéztem. Majd a kardomra, és megint rá. Aztán a kardomra. elmerengve kihúztam félig, és csodáltam a pengét. Döntöttem. Lendületesen visszalöktem a pengét a hüvelyébe, és megszólaltam, de mintha nem is én mondtam volna.
- Én leszek király, ha kell. - Mondtam, magabiztosabban, mint ahogy éreztem magam. Jozef ekkor megállt, és hátrafordult.
- Talán igazad van és jó király leszel, már csak megvalósítás az, ami még mindig nem született meg. Én mindenesetre egy olyan királyságot képzeltem el, ahol senkinek nem kell megválnia a megszokott életétől és ez természetesen nem egy erdőben képzeltem el. Engem persze köt a hit és az eskü, de ha ez megvalósulna, talán nem ódzkodnék egy ilyen szabad tündebirodalomban élni. - Mondta higgadtan, én pedig teljesen egyet tudtam érteni vele.
- Nagy felelősség az. Összefogni ezt a népet. De minden tiszteletem, hogyha elvállalod a feladatot. - Mondta Damien, én pedig nem tudtam, hogy érezzek felőle. Egy pillanatra elbambultam, arra eszméltem, hogy ismét Kale beszél.
- Jól van. Akkor hát elmondom, amit hajdanán jóapám tanított nekem. Ha két tünde összeverekszik és párbajnak hívják, az puszta gyermeteg civakodás. Ám hogyha két rangos egyén, hatalmas úr, vagy éppen olyan, akiket sokan támogatnak csap össze, annak megvannak a maga feltételei. Kell hozzá egy tanú. Egy semleges fél, aki felügyeli, hogy becsülettel küzd meg a két fél. Ezek megbízható, tisztán látó emberek. Tünde lovagok, sokat látott druidák, megbecsült polgárok, nem elkötelzett urak. Számuk kevés. Győzzétek meg őket igazotokról, vagy tegyetek róla, hogy ne ítélkezzenek, s nem lesz, aki igaznak ítélje a párbajokat. - Fejezte be, noha ez itt nem így működött, láttuk, hogy bármilyen jöttment éljenzett a párbajok győzteseire, így nem lehetett eleve "igaz" a párbaj. Igazából nem is akartam foglalkozni ezzel. Először Jozefre néztem.
- Mindenki örömmel élne egy ilyen királyságban, de erre jelenleg kicsi az esély. Főleg erdőn kívül. - Mutattam rá borúsan, majd Kale felé fordultam.
- Még mindig elbeszélünk egymás mellett, de azt hiszem, erről nem most fogunk döntést hozni. - Mélyen elgondolkodtam, majd megint a paplovaghoz kezdtem beszélni. - Tudod, hol találjuk most meg Sangarinus püspököt?
- Igen, legutóbb a sátrába indult, amikor elbúcsúzott tőlünk. - Válaszolt.
- Mi a tervetek? - Kérdezte Damien, ekkor azonban Kale kéretlenül is megszólalt.
- Egyszerű. Ha mindenkit, aki méltó egy ilyen párbajt felügyelni meggyőztök, hogy ne vállaljon egyetlen párbajt sem, úgy még ha akarnak is vívni egymással, nem fognak tudni. Jól ismerem az urakat és sokat mozogtam úri körökben. Ha gondolátok, én és a társaim egy pár óra alatt megtaláljuk, kiket kell megkörnyékezzetek. - Mondta.
- Meglátjuk. - Hagytam meg Kale-nek. - Járj utána, és szólj. Addig más dolgom van. - Mondtam, majd ha nem mondott semmi mást, Jozef után eredtem.
- Szeretném, ha elkísérnél a püspökhöz. - Mondtam. - Szeretnék az ajánlatáról többet hallani. - Persze egy jó ajánlat még nem jelenti azt, hogy minket fognak követni, de ezerszer jobb kész tervvel odaállni a tanácstalanok elé, mint töketlenkedni, miután úgy döntöttek, bíznak bennünk.
- Rendben van. Ahogy óhajtod. - mondta Kale talán ironikusan, de aztán elindult. Még egyszer hátrafordult, hogy megszólítson minket.
- Tudjátok, egyszer egy szűkszavú tünde arra tanított, ne legyek telhetetlen. Hogy ne ódzkodjak, csak mert valami nem felel meg teljes egészében. Bölcs gondolat volt, talán nektek is segítene. - Tette még hozzá, aztán ott hagyott minket. Kissé megkönnyebbültem, amikor távozott.
- Természetesen, gyere, elvezetlek hozzá és bízom benne, hogy végre elindulunk valamerre. - Mondta, és elindultunk. Damien másmerre ment, de szokása volt, nem kifejezetten hatott meg.

Sétáltunk egy jó darabig, mire megtaláltuk a püspököt. Épp ebédelt, mire megkordult a gyomrom, de nem engedhettem meg magamnak, hogy ez eltántorítson. Amikor észrevett, vidáman intett nekünk.
- Gyertek csak, csatlakozzatok hozzánk! - Kiáltotta.
- La... Di.... Szóval jó napot kívánok. - Köszöntem végül a püspöknek. Udvarias akartam lenni, és úgy köszönni neki, ahogy egymás közt szoktak, de az, hogy fél füllel hallottam néhányszor, úgy tűnik, nem volt elég. Bocsánatkérően néztem Jozefre, majd a püspök felé fordultam.
- Lenne pár kérdésem az ajánlatával kapcsolatban. - Szántam rá végül magam a beszédre.
- Ez csak természetes. Mi ébresztett benned kétséget? - Felelt.
- Elég érdekes fejlemények alakultak. - Szúrta be Jozef, én viszont inkább a kérdéseimet akartam feltenni.
- Azt szeretném először is tudni, hogy milyen mértékben fognak a tündék uralkodni azokon a földeken, amit az Egyháztól kap. - Kezdtem, azonban nem azt a választ vártam, amit kaptam.
- Mérték? Uralkodni? - Gondolkodott el a püspökúr, aki látszólag nem számított erre a kérdésre. - Úrnak aligha lehetne nevezni. A tündék nagy része nem egyházbéli, kiváltképp nem rangos egyházi tag, aki földet kap a pápától. Akik a rend földjeire jönnek, jobbágyaink lesznek az otthonért cserébe. Fizetniük kell az adót, ledolgozni a robotot, pont úgy, ahogy az embereknek, akik az egyház földjein élnek. De úr Isten házában nem lehet olyan, aki még csak a hitet sem követi. Ezt nem tudom megígérni. - Válaszolt, én pedig kissé összezavarodtam.
- Várjunk... eredetileg nem az volt az ajánlata, hogy kapunk az Egyháztól földet, és némi adóért cserébe úgy élhetünk ott, mintha a sajátunk lenne? - Kérdeztem.
- De, atyám.......? - Hitetlenkedett Jozef velem együtt.
- Ez pontosan így van. Adót fizettek a föld használatáért cserébe. Ez az adó a terményadó, a tizedik tized, és a robot. Ezt értettem adó alatt. - Mondta kissé elbizonytalanodva - Ez megváltoztatja a dolgokat? - Kérdezte bátortalanul.
- Nem kicsit. - Komorodtam el. Tényleg úgy jöttem ide, hogy ez egy reális opció, bármennyire is nem akartam személyesen Hellenburgtól elszakadni. - Nem gondolja, hogy ez már eléri azt a határt, mintha nem is mi lennénk a magunk urai? A jobbágyoknak ráadásul, amennyire én tudom, beleszólása sincs az életükbe, csak a földesúr rendelkezik felettük, így őszintén remélem, hogy ez csak egy szerencsétlen szóhasználat. - Sötétült el a tekintetem.
- Természetesen a vallásotokat és hagyományaitokat megtarthatjátok, efelől nem fogunk rendelkezni, ahogyan ígértem. És az egyház cserébe védelmet ad, s lehetőséget a tünde harcosoknak, hogy a püspökök bandériumaiban szolgáljanak. A lovagok ugyanúgy esküt fogadhatnak, s akár földet is szerezhetnek. Az élelmesebbek akár szolgabíróvá is lehetnek. Kérdem én, nem éri meg ez a vad, zabolázatlan harcosok fölösleges becsületéért cserébe? Ám ahogy mondtam, én nem kényszerítek az oldalamra senkit. S ha a nép máshogy dönt, örömmel egyezkedem velük, s nem szakítom meg a kapcsolatot. Nem akarok álságos módon magam mellé csábítani sem senkit. - Köszörülte meg a torkát. Nos, a látogatás legalább rövidebb volt még a tervezettnél is.
- Ez elég .....khmm........kevésnek tűnik, uram. Talán a civil polgároknak ez megfelelhet, de a harcosoknak...... - Vélekedett, én pedig teljesen egyetértettem vele.
- Sajnos nem adományozhatjuk el a földünket. Nem volna helyes. Mi van, ha aki megkapta jó pénzért eladja? Mi van, ha aki megkapta kiszipolyozza és rothadni hagyja? Mi van, ha aki megkapta cselszövés áldozata lesz és elveszi tőle más, aki így még többet szerez magának? Ezekre is gondolni kell, s a bölcs döntés nem mindig a legszívmelengetőbb. Aki harcos, ahogy mondtam korábban is, szolgálhat a mi várainkban, a mi csapataink közt, vagy másutt a mieinkkel. De ha az ellenséggel paktál le, tünde vagy sem, ellenségnek tekintjük. - Jelentette ki szigorúan. Látszólag ő se értette, mi ezzel a gond. Valamit valamiért, de van egy szint, amit nem léphetünk át. Ennyit nem áldozhatunk fel, ennél jobb a szétszórtság.
- Arra gondoltam főleg, hogy a "némi adó", és a parasztlétbe kényszerítés között nagy a különbség. - Mondtam, majd nagyot sóhajtottam, és felálltam. - Köszönöm, hogy időt szánt rám. - Mondtam, és hátat fordítva elindultam. Volt még egy hely, aki nem beszélt magáról: az én otthonom, a Tünde Légió. A vezetőnkhöz akartam menni, hogy kiderítsem, ő mit gondol.
- Ne neheztelj rám barátom. Reméltem, hogy sikerrel jársz és még mindig remélem. - Hallottam magam mögül Jozef hangját, én azonban céltudatosan a táborunk felé sétáltam.

Amikor odaértem az egész táboron átvágva, megpillantottam az összes parancsnokot egyben, és Kale egyik katonáját is. Eddig nem is érzékeltem, hogy ennyire nyomasztott a sok ismeretlen, és ismerős közegbe érve fellélegeztem. Rögtön a főparancsnokot kerestem a szememmel, és hamar meg is találtam.
Egy ideje nem láttam a táborunkat világosban, rendszerint a széléig mentem el este, hogy ledőljek aludni, és most megdöbbentett, hogy ilyen naggyá építették a területet. Hirtelen nem is láttam a tábor végét, csak azt, hogy sokan voltak a táborban, akik eredetileg nem ide tartoztak volna, valamint a sok, láthatóan sietve megásott árkot, megemelt sáncot és széles, menetelő ösvényeket. Mintha nem gyűlésre jöttek volna, hanem fegyveres csatába. Szerencsére hamar megpillantottam Primrose tábornokot, és mellette a karót nyelt Roderick lovagot, akit azóta se sikerült igazán megkedvelnem, de legalább megpofozni nem akartam. Már csak abban kellett reménykedni, hogy ez így is marad. Odaléptem a többiekhez.
- Szebb napokat. - Köszöntem. - Itt valami nagyon készülődik. Mire számítunk? - Kérdeztem tárgyilagosan, viszont a tábornok sokkal inkább meglepődött, mint gondoltam.
- Kalver? Hála a természetnek, hogy jól vagy. Egész nap nem láttunk, azt hittük elragadtak a kultisták. - Mondta, ahogy körbemutatott. - Többen felkeresték harcosainkat, védelmet kérve, mert támadástól tartottak. Ezért felálítottuk ezt a tábort, hogy a kedélyeket lecsillapítsuk. Éppen jókor érkeztél. Sosincs elég éles szem a soraink közt. - Mondta tömören, és eszembe jutott az is, hogy miért is volt itt ilyen jó. Senki nem pazarolta a szót, pontosan annyit mondtak, amennyi szükséges volt.
- Két napja járkálok a táborban, semmi nem utal kultisták aktivitására. - Ráztam meg a fejem, majd eszembe jutott Crispin. - Van rá esély, hogy már le is lettek vadászva. - Tettem hozzá, ahogy leültem. - Mitől tart a Légió? - Kérdeztem, azonban a tábornok megnyugtatott.
- Nyugalom, egyelőre nem támad minket senki. Aligha hiszem, hogy ekkora erő ellen támadni merészelnének. De az emberek félnek. Rettegnek, mert kiszolgáltatottnak érzik magukat. Ez a tábor, még ha nem is túl erős, de biztonságérzetet ad nekik. - Mondta, én pedig bólintottam egyetértésem jeléül.
- Akkor most a tanács el van foglalva a biztonságérzettel? - Kérdeztem.
- Igazság szerint a tanácsnak lassan vége szakad. A nagy druidák most az várják, mit akarnak az itt maradottak, ám néhányan már elindultak, hogy hazautazzanak. Úgy érzem legrosszabb esetben is pár napig kell még pásztorkodni a tündenépek felett. - Válaszolta a tábornok egyszerűen, én pedig teljes mértékben egyet értettem vele.
- Ők csinálják jól. - Morogtam. - Az itteni veszekedés nem visz semmire. Mindenki csak párbajozni akar, vagy veszekedni. Néhányan mindkettőt. Soha nem lesz egyetértés. - Sóhajtottam. - A Légió Hellenburgba fog visszatérni, miután ennek vége? - Kérdeztem aztán.
- Természetesen. Bár nevünkben ott a tünde, mi Hellenburg katonái vagyunk. - Mondta Primrose, valószínűleg sokkal kevésbé magabiztosan, mint szerette volna.
- Noha mások szerint nem ez a helyes döntés. Nem egy valaki akart minket megkörnyékezni. - Tette hozzá morogva Roderick.
- Mint például? - A hangom fenyegető volt, de nem nekik szólt, hanem a megkörnyékezők lehetséges személyeinek. Aggódtam, hogy Seamus, vagy valami hasonló rohadék járt itt.
- Nem sokkal a korai merényletet követően keresett fel minket egy félszemű tünde nő... - Kezdte a tábornok.
- Nem volt az félszemű, tábornok asszonyom. - Vágta rá Roderick - Csak a szeme gennyedzett folyton. - Javította ki.
- Nem mindegy?! - Kérdezett vissza a tábornok ingerülten, majd folytatta. - Szóval felkeresett minket, azt mondván, hogy segítsünk neki levadászni a megmaradt kultistákat. Elutasítottuk. Azóta nem láttuk. Az a rémítő mosoly, amit megeresztett azonnal elárulta, hogy rosszban sántikál. - Összegezte.
- Jó döntés volt, ha egy egész sereg megy utánuk, biztos, hogy felszívódnak, vagy felgyorsítják az eseményeket. Egyik se lett volna jó. - Sóhajtottam fel. - De ha tényleg rémisztő volt, akkor nyitva kell tartanunk a szemünket. - Tettem hozzá.
- Mi is pontosan erre a döntésre jutottunk. - Bólintott a tábornok - Tudod Kalver, mindig meglepődöm. Kardforgató létedre elég jó rálátásod van a háború berkeire. Csodálkozom, hogy még nem léptettek elő. - Mondta. Keserűen felnevettem.
- Én se tudom, miért. Talán sose voltam jókor jó helyen, vagy más mindig jobbkor volt jobb helyen. Mindenesetre sok helyen sok helyzetet megéltem már, ha az ember egy kicsit is odafigyel, akkor sok dolgot leszűrhet magának. - Feleltem.
- Amiatt sose bánkódj, egyik jó barátom is folyton istenítette azt a fene szerencséjét... végül agyon lőtték. - vonta meg a vállát Roderick. - Szóval, ahogy mondtam, egy napra rá felkeresett minket egy dörzsölt képű tünde, olyan katonagúnyában, amilyet a Zsinattábornokai is megirigyelnének. Azt mondta, a tünde király követe volt és az álláspontunkról érdeklődött. - Mondta, én pedig átkoztam magam, hogy elkiabáltam.
- Kitalálom, Seamus Fairbranch? - Tettem fel a szinte költői kérdést. - És mit válaszoltak?
- Egyszerűen csak tájékoztattuk Hellenburg kéréséről és azokról a lehetőségről, amiket a korona biztosított nekünk, ha alkudozásra kerülne a sor. - Vonta meg a vállát Roderick.
- És azok mik lennének? - Kérdeztem csodálkozva, erről még én se hallottam.
- Az természetes szigorúan titkos... bár, te már elég régóta vagy itt. Szádat tartod, ez nem olyan, amit minden jöttmentnek ki lehet fecsegni. - Mondta Primrose szigorúan, én pedig megértően bólintottam, bár azt nem tudtam, hogy egy követre akkor miért bízták rá ahelyett, hogy személyesen osztották volna meg Seamusszal. - Szóval, Hellenburgig is elértek a pletykák, hogy itten új tünde nemzetet akarnak létrehozni...vagyis sejtették, elég zavaros volt az az álom-üzenet. Így meghagyták nekünk, hogy amennyiben ez megtörténik, próbáljuk meg szorgalmazni egy kereskedelmi szerződés megkötését. Ezen kívül a Zsinat úgy gondolta, hogy az őket ért sérelmek miatt a tünde királyság Karolusburg ellen akar majd hadat viselni, így ha megadatik, szövetségre léphetünk velük. Azonban ez a lehetőség gyorsan megcáfolódott. Caireen druida asszony elmondása szerint ha lesz is új tünde királyság, melybe az ő törzse beletartozik, az nem fog háborúban részt venni. - Mondta. Nem lepett meg, mondjuk kíváncsi voltam, hogy Caireen hogy akadályozná meg azt, hogy az ő törzsén kívüliek csatába menjenek, ha menni kell.
- A kereskedelmi szövetség éppen elég. - Mutattam rá. - Az is szövetség, mégpedig a mi javunkra, és nem az ellenségére. Azzal azonban nem értek teljesen egyet, hogy ne lehetne kihirdetni. Biztosan vannak, akiknek ez a lehetőség tetszene, de nem tud róla.
- Természetesen ha tárgyalásokra kerül sok, megosztjuk ezeket a lehetőségeket. - mondta határozottan a tábornok, mintha nem értené, mire értette Lance a kérdést - De nem kezdjük el boldog boldogtalannak világgá kürtölni. Aki számít, az tudni fogja. - Mondta magabiztosan, de mintha elrepült volna a feje felett, amit mondtam.
A veszekedő tömeg felé mutattam.
- Ez itt úgy tűnik, mint amiből belátható időn belül tárgyalás lesz? - Kérdeztem, nem is leplezve a hitetlenkedésemet. - És mi van, ha az Északi Királyság területén találnak maguknak helyet? Hmm... - Gondolkodtam el. - Ha Finsterwald, akkor a régi Mistwoods helyére kell őket terelni valahogy, és kész. De hogy? - Gondolkodtam hangosan.
- Kalver, stand down! Mi miatt aggódsz te ennyire? Le ne merd tagadni, rá van az arcodra írva. - Mondta a tábornok szigorúan.
- Egyáltalán nincs ínyemre, hogy kizsákmányolják a népünket. - Mondtam egyenesen. - Ennek az az egyetlen módja, hogy beköltöznek Darkwoods területére. Már csak az nem mindegy, hogy melyik részére. Van, aki paraszttá akar tenni minket... Még jó, hogy a Kísértet-szigetekre nem akarnak áttelepülni. A legjobban annak örülnék, ha a Királyi Szövetség területéből kaphatnánk, hogy újrakezdjük, de ez nyilván lehetetlen. - Mondtam, de a többiekre nézve úgy láttam, mintha nem igazán értenének egyet.
- Mármint, kiszakítani egy darabot Hellenburg területéből? - Nézett felvont szemöldökkel a tábornokasszony.
- Nem Hellenburgéból, hanem úgy Dél területéről. Mondjuk a Blutstern toronytól keletre. Mi újra tudnánk kezdeni, a kereskedelmi szövetségnek jó termőtalaja lenne, és még az Erdő rémségei és Hellenburg között is ütközőzóna lehetnénk. Ez mindenhogy megéri mindenkinek. - Fejtettem ki. - Sajnos nem rendelkezhetünk csak úgy Rudenz király beleegyezése nélkül. - Sóhajtottam lemondóan. Roderick hümmentett egyet.
- Ilyen szépen sem hallottam még a hódítást megfogalmazni. - Vigyorgott cinikusan.
- Roderick...elég legyen... bár igaza van, ezt a korona aligha nézné el nekünk. - Gondolkodott el Primrose.
- Nem ez az az ötlet, amit az a kerge tünde mesélt, akit annak idején bevágtál a rácsok közé? Hogy is hívták...Suntide? Ritka nagy lókötő volt, azt hallottam. -[/color] Mondta, én pedig csak összerázkódtam belül az említésétől. Egyszerűen nem is akartam Freiáról beszélni.
- Az viszont tény, hogy nem biztos, hogy meg tudjuk járni Hellenburgot, engedélyt kérni Rudenz királytól, elmagyarázni neki, hogy ez miért jó, és vissza is érni időben. - Mormogtam. - Hacsak valakinek nincs valami ravasz trükk a tarsolyában. Én viszont nem tudom, mi legyen, igazából nem vagyok elégedett egy eddig felkínált lehetőséggel sem.
- És még ha be is adná a derekát, valami sivár pusztaság jutna csak nekünk, ott is Hellenburgnak kellene az adót vezetnünk, és ha van egy kis szerencsénk, még bandériumot is kellene állítanunk. Aligha hiszem, hogy a Légió haderejét csak úgy elengednék. Hm...egészen megszomjaztam. Bort valaki? - Tette hozzá Roderick elgondolkodva.
- Attól függ, mennyire lóg a háború a levegőben. Nem tudok erről sokat... az mondjuk tény, hogy amíg nincs Zsinatelnök, a király valószínűleg nem engedne ki a kezéből semmilyen hatalmat. - Mondtam, ahogy egy udvarias kézmozdulattal jeleztem, hogy nem kérek bort.
- Nehéz helyzet. Erre figyelmeztetett minket a druida mester. Hogy ne keverjük a tündenép ügyét az országok viszályaival össze. És most mégis itt tartunk. - Fejezte ki a tábornok aggályait.
- Aki egy kicsit is hálás az országnak, aki befogadta, az nézni fogja az érdekeit. - Mondtam nyersen.
- Szép szavak. Ám túl nemesek egy átlag vadásznak. Az átlag erdei tünde szívét nem mozgatják meg az ilyen nemes eszmék, mint a hazaszeretet. Ahol éppen kenyeret tud varázsolni az asztalra, ott telepszik meg. Nem mind voltak ily szerencsések mint mi, hogy megválaszthatták hol kötnek ki. - Mondta Roderick nem kevés iróniával, ugyanakkor nagyot sóhajtva, szinte szomorkodva népe tragikus sorsán.
- Akkor pedig nekik mindegy, nemde? Az pedig érvelhet, akinek van más kötődése is. - Tettem hozzá.
- Az beza megteheti... Az urak járatják is eleget a szájukat, hallottam a minap kettőt-hármat szónokolni...aztán szép lassan feloszlottak. - Bólogatott Roderick egyetértően.
Sóhajtottam, és a tenyerembe temettem az arcomat. Jó megoldás nem volt, Darkwoods attól még lehetőség lehetett, de előbb szét kellett szedni Caireent és azt a Petert legalább, ők ketten nagyon büdösek voltak.
- Miért érdekel ez annyira téged...már ha nem titok? Csak nem megismertél egy hamvas arcú északi tündeleányt?
- Ó, s most kínkeveservesen akarja őt és szeretteik Hellenburg falai alá csábítani. Élcelődött Primrose és Roderick is.
- Ha épp tudni akarjátok, a Légió se panaszkodhat! - Mondtam némileg elvörösödve, de gyorsan megnyugtattam magam. - A kérdést viszont nem értem. Miért érdekel micsoda?
- Szokatlanul sokat gondolsz a tündenépre. Tisztára úgy beszélsz, mint egy néhai tünde lovag. Sosem gondoltam volna, hogy érdekel a politika. Így aztán fúrni kezdte az oldalam, hogy mit akarsz elérni ezzel a temérdek kérdéssel. - Mondta ki egyenesen a tábornok.
Nos, egyenességre egyenességgel. Kivontam a fegyverem.
- Láthatta ezt a kardot már korábban, de nem mondtam meg, mi ez. Ez az első Tünde Király kardja, Fragarach, és hozzám került. Próbára tett, és méltónak talált, hogy viseljem, ez pedig, mióta itt vagyok, egyre inkább kötelességtudatot ébreszt bennem. - Mondtam ki. - Nem mondom, hogy tökéletes vezető lennék, vagy hogy nagy király. De arra már elég, hogy ne legyen mindegy, mi történik a néppel. - Tettem hozzá, és már fel is készültem arra, hogy ki fognak gúnyolni. Meglepetten bámultak a kardra, ahogy vizsgálgatták.
- Ritka egy penge, az egyszer biztos.
- De hogy próbára tett...Lance, veled nem egy bukott angyal bérence járatta a bolondját? Mégis, ilyen pengét még életemben nem láttam. - Kicsit élveztem is, hogy így össze voltak zavarodva. Ekkor viszont egy már ismerős hangot hallottam meg újra.
- Én sem, ám mégis tudtam, mire képes. - Hallottam Stephen hangját. - Biztosíthatlak titeket róla, igazat beszél. Az ott nem más, mint az Első kardja. - Mondta, ahogy magabiztosan közénk sétált.
- És utólag is szép napot. Elnézést a modorom miatt. Csak nagyon örülök, hogy annak idején Joanesburgban nem csalt meg a szemem. - Mosolygott elégedetten. Biccentettem, noha megint elkezdtem feszengeni miatta, de igyekeztem legyűrni. Nem láttam okát, hogy ne bíznék benne. Az mindenesetre meglepett, hogy tudott a kardomról.
- És te? - Kérdezte a tábornok hűvösen, azonban Stephen nem vesztette el a lelkesedését, csak tisztelgett.
- Stephen, az Elveszett, Lord Bloomglade megbízottja... -[/color] Szóval becenevet is adott magának.
- Bloomglade? Azok a simatenyerűek nem voltak hajlandóak beállni a légióba, helyette a saját szakállukra dolgoztak. - Vágott közbe Roderick.
- És természetesen meg is lett az eredménye. Jómagam járatos vagyok relikviák és legendák széleskörű ismeretében. Noha a legendát már csak nagyon kevesen ismerik, én köztük vagyok. A kard, melyet az Első utódja ha kezébe fog, egy végtelen bölcs uralkodó születik. Már akkor is sejtettem, amikor először találkoztunk, de nem hittem a szememnek. S most végre hallhattam. Nagy megkönnyebbülés ez. - Mondta boldogan sóhajtva. Kicsit furcsán éreztem magam tőle, de ha ő így gondolja... mindenesetre erről a legendáról én semmit nem hallottam, viszont a "Bloomglade" név más miatt csengett ismerősen.
- Nicholas Bloomglade-ről mit tudsz? - Kérdeztem, mire Stephen nagyon elgondolkodott, majd válaszolt.
- Nem sokat. Kale nem beszél az apján kívül egy másik családtagjáról sem. Talán valaki veszedelmes alak volt ez a Nicholas? - Vonta meg a vállát. Összezavarodtam, ahogy rájöttem a tévedésemre, de végül kivágtam magam.
- Nem, csak ismerősen csengett a neve, és mintha sok furcsaság övezte volna, de akkor nem. - Mondtam. Rég volt, hogy találkoztunk Nicholas Amberglade-del, talán ezért emlékeztem rosszul a nevére.
- Akárhogy is, annak idején én mondtam Kale-nek, bízzon benned. Ő kérdezte miért, én azonban nem mondtam el. Nem tudtam, mennyire tartod titokban...ahogy nézem jól tettem. Kale egy óvatos ember, de a társaiban feltétel nélkül bízik. Azért sem volt rest itt teremni. Nem tudjuk, sem én, sem pedig a többiek, mit tervezel elérni, de kíváncsiak vagyunk, mi lesz a vége neki. - Folytatta, én pedig úgy gondoltam, nincs értelme kertelni.
- Egy egyesített tünde népet szeretnék látni. Vezetném én is, akkor legalább tudnám, hogy nem csavarnák rossz irányba a szálakat. - Tártam szét a kezem, ahogy a többiekre néztem, hogy mit szólnak. Stephen meglepődött, de aztán elnevette magát, amire számítanom kellett volna, de nem esett olyan jól.
- Te jó ég, ez még őrültebb, mint amire számítottam. Ezt látnom kell... Bár, aligha hiszem, hogy Kale engedné, hogy tétlen maradjak. Remélem tudod, hogy Kale ki fog akadni, ha ezt megtudja. Kíváncsian figyelem a te híres neves egységes népedet. - Mint általában, nem igen tudtam követni, mit mond, de Primrose tábornok szokásához híven nyugodt és megfontolt maradt.
- Ej...ez egy igencsak vad álom. Az én helyen Hellenburgban lesz, s biztos sokan így éreznek. Ám, mint tudod, a légiót el lehet hagyni, amikor csak tetszik. Így nem lesz semmi következménye annak, hogyha a magad útjára indulsz. S annak sem, ha innen valaki a nyomodban akar járni. - Nyugtatott meg, válaszul pedig megmasszíroztam a nyakam.
- Nos igen, és én se szívesen hagynám ott a Légiót, de az az igazság, hogy eddig másoktól vártam volna el, hogy áldozatot hozzanak ahelyett, hogy én meghozzak egyet. Talán ez lenne az én áldozatom. Mindenesetre ha ez megtörténik, szavadon foglak azt illetően, amiről korábban beszéltünk. - Néztem egyenesen Primrose-ra.
- Vigyázz a szádra, még mindig a felettesed vagyok. - Mosolyodott el a tábornok, ahogy jó erősen vállon ütött. Felnyögtem, de aztán kényszeresen elmosolyodtam.
- Rosszat mondtam? - Kérdeztem.
- Nem, de ki akarom élvezni a hatalmam maradék perceit. - Vágta rá a tábornok. Megzavarodva néztem rá.
- Most mondtad, hogy a Légió mindig is Hellenburg kötelékében fog maradni. - Mondtam, ő pedig elnevette magát, de nem értettem, miért.
- Úgy értem a hatalmam maradék perceit feletted. - Mondta, én pedig visszamosolyogtam.
- Korántsem biztos, hogy bármi is lesz ebből az egészből. - Mondtam. Még szívesen lettem volna kedélyesebb is, de inkább Stephen felé fordultam. - Van terved?- Költői kérdés volt, szinte biztos voltam benne, hogy van.
- Nekem? Erre? Erre még én sem számítottam. Én azt hittem, hogy a druida mestert akarod támogatni, mint uralkodót...vagyis erre gondoltam, de elég nagyot tévedtem, ahogy látom. - Mondta, és csak egyetérteni tudtam vele: tévedett. A druidák általában jószándékúak voltak, ezzel együtt leginkább kevésbé vezető alkatúak, ráadásul egyéb aggályaim is voltak.
- Vaj van a füle mögött, nagyjából trollökölnyi. Amíg azt nem töröltük le, nem fogok bízni benne. - Jelentettem ki kurtán. - Ugyanez érvényes egy Peter nevű sötét tündére. Sokkal többet nem tudok róla, gondolom, ez nem segít a beazonosításában. - Néztem rá azért reménykedve, hátha tud valamit mégis.
- Nem igazán. Ám volt valaki más, akit Kale talált nem is olyan rég. Egy elég gyenge akaratú, ámde rangos és nemes lelkű tünde. Fairlight vér csörgedezik az ereiben. - Mondta. Már csak ő hiányzott...
- Hedvig? Az jó, ahol ő van, ott lesz valahol Peter is. - Csaptam össze a tenyerem. Legalább valami haszna lesz az egésznek, ha más nem is, legalább kapjak valamit azért, hogy újból találkoznom kell vele. A Légió vezetőire néztem. - Van még valami, amit megosztanátok, vagy tudnom kell? - Egy vállvonással jelezték, hogy ők már mindent elmondtak, amit akartak, így búcsút intettem nekik, és Stephen felé fordultam, aki épp elindult.
- Hát birodalmat egy szál tünde lovag és kísérete nem tud építeni. Mentem hallgatózni...ó, és Lance...ne es pofára. Rosszul érezném magam, mert nevettem. - Mondta.
- Hova mész hallgatózni? És ami még fontosabb, kinek a szakállára? - Kérdeztem.
- Kale-ére. Én Kale oldalán állok. És ami most leginkább érdekel, az a kedves Caireen asszony. Ugyanis ő volt az, aki megszerezte a módját, hogy álomban hívjanak ide mindnyájunkat. - Mondta egyszerűen.
- Igen? Pedig Cormac hangját hallottuk. - Elgondolkoztam. Cormac-kel nagyon rég találkoztunk. Elbúcsúztam Stephentől, sok sikert kívántam neki, majd elindultam a fődruidát megkeresni.
- Cormac, amenniyre én tudom volt a szónok. Részt is vett a mágia megformálásában. Ám Caireen fedte fel a módját neki. - Magyarázta.
- Érdekes. - Hagytam annyiban, majd elköszöntem Stephentől, és elindultam a kőkör felé a fődruidáért. Kale úgyis velem van.

Az arkdruida, mint mindig, most is a kőkör közepén ült, és Caireenhez hasonlóan mesélt a kíváncsi fiataloknak. Ebben a pillanatban kicsit furcsán éreztem magam, ahogy belegondoltam, hogy én már korántsem számítok fiatalnak, de ez egy ilyen műfaj volt. A túlélés egyetlen lehetséges formája az öregedés, tartja a mondás.
- Áh, te vagy az, fiam. Gyere, foglalj helyet köztünk. - Szólt barátságosan, én pedig vállat vontam, és leültem. Éppen régi történeteket mesélt nagy csatákról, azzal a tanulsággal, hogy bármilyen nehézségek is legyenek, a békére mindig lesz lehetőség, ha a vezetők kibékülnek. A kardomra sandítottam, de nem szóltam semmit. Nem volt egyelőre semmi konkrét kérdésem, hallgattam, úgyse lett volna értelme türelmetlenkedni.
Egy jó ideig hallgattam őket, aztán végül a tündék felálltak, és elmentek, és egyedül maradtunk a druidával a kőkörben.
- Történt bármi......... érdekes a támadás óta? - Rögtön a lényegre tértem, de megfelelőbb szót nem találtam arra, amit ki akartam fejezni.
- Szerencsére nem. Ahogy látom szépen lassan elcsitulnak a kedélyek és mindenki eldönti, hova is szeretne menni. - Bólintott a druidamester elégedetten.
- És mit gondol, hova fog haladni az egész? - Kérdeztem, és reméltem, hogy van valami kézzelfogható válasza.
- Ahogy én látom, ha nemzetbe nem is, de több nagyobb csoportba szerveződtek testvéreink. Ez már a haladás jele. A következő ködös jövendölés azokról fog már szólni, vajon hogyan keresztezi ezeknek a kis törzseknek az útja egymást. - Nos egyáltalán nem olyan válasz volt, amilyennek örültem volna, de messze nem a legrosszabb.
- És magának mi a terve? - Kérdeztem. Nem volt hülyeség, hogy a nagyobb csoportba szerveződés haladás. Jobb, mint a teljes szétszórtság.
- Nekem? Nos, én oda megyek, ahová a szükség szorít. Nem akartam senki pártját fogni, hogy a tündenép maga dönthesse el, merre akar menni. Úgy döntöttem, azokhoz szegődöm el, akik a leginkább rászorulnak. Majd, ha már segítségem feleslegessé vállt, felkeresem a következő törzset, akik szükségben érzik magukat. - Fejtette ki, majd halványan elmosolyodott.- Ritkán érdeklődnek felőlem. Igazán kedves gesztus. - Fejezte ki örömét, mire én csak bólintottam.
- Nemes hozzáállás. Mit tud mondani a kialakult nagyobb csoportokról?
- Lelkesek... sokan naivak, ám ez az, ami tartja bennük a lelket ilyen nehéz időkben. Remélem, idővel bölcsek is lesznek, mely felér élénkségükhöz. Az biztos, hogy serények, s nem vesztegetik az idejüket. - Mondta az arkdruida, időközben pedig észrevettem, hogy Jozef és Damien is ide találtak, és felénk jöttek.
- Nem úgy értettem. Milyen álláspontot képviselnek? Kit követnek? - Kérdeztem, miközben intettem a közeledőknek.
- Hm...nos ez egy érdekes kérdés. Ahogy én vettem észre, többségük erdőben akarna élni. Ilyen a természetünk. Ám félnek az ismeretlentől, s nem mernek mélyre menni. Éppen ezért a legtöbb tünde, ki nem adta hűségét egyik országnak sem, az erdő szegélyén akar letelepedni, s ott új életet kezdeni. Az erdő szegélye még a régi erdőé, tudniillik. - Mondta, időközben pedig a két sötét tünde is ideért.
- Üdvözlet Arkdruida, Lance! Azt hiszem, Damiennek van pár híre, jó ha ti is tudjátok. - Köszönt Jozef, Damien pedig nem vesztegette az időt, egy szusszanás után belekezdett.
- Üdvözletem. Szóval. Kedvelt és tiszteletreméltó Seamus hercegünk megosztotta velem tervének egypár részletét. A terve szerint hosszú évek alatt igyekszik majd a tündék minden csoportját a maga oldalára állítani, s a célja, hogy egy új, erős királyságot építsen el Finsterwaldban. A tanácsot viszont fel kívánja oszlatni. - Mondta, én pedig alig akartam hinni a fülemnek.
- Mondjuk én azért ezt is megfelelő kétellyel kezelném, mivel érdekes, hogy a terveit épp egy olyan társunkkal osztja meg, akivel előtte együtt látott, pl. engem, akit egyáltalán nem kedvel. - Tette hozzá Jozef némi gyanakvással a hangjában.
- Micsoda? Dehát miért tenne ilyet? - Kérdezte meglepődve Cormac.
- Valóban, miért? Az lenne a legokosabb, ha egyszerűen figyelmen kívül tudnánk hagyni. - Gondolkodtam el, noha be kellett látnom, hogy nem teljes bolondság, amit mond, ennek ellenére bárkinél szívesebben láttam volna a hatalmat, mint nála.
- Abból, ahogyan lenéz mindenkit - amit persze tagad -, hataloméhség. Szerintem. Mindössze ennyi. Attól tartok, tervének van egy még sötétebb része, amelyre nem sikerült rájönnöm. Azt adta nekem "feladatul", hogy vigyem el hozzá Petert. Már nagyon érdekel, mi Peter szerepe ebben az egészben. - Mondta.
- És általad megüzente nekem, hogy fel akarja a tanácsot oszlatni? Túlzott magabiztosság ez... csak úgy megosztani velem. - Mondta, bár nem volt abszolút hatalma a tanács felett, ha egyszer már itt voltak a tündék.
- Pont ezért gyanús nekem ez az egész. De, hát csak akkor tudjuk meg mi van e mögött, ha megkérdezzük Petert. Nem a kedvencem, de eszembe sem jutna Saemus elé ráncigálni erőszakkal. - Mondta Jozef, és teljesen egyetértettem vele, Cormac viszont láthatóan jobban megzavarodott.
- És a herceg azt mondta, meséld ezt el nekem? - Kérdezte.
- Nem hiszem, hogy ez lett volna a szándéka, csak, ahogy én látom, nem igazán tudta megnyerni magának Damien-t, de ezen egy cseppet sem csodálkozom. Abban az emberben van valami.......nyugtalanító. - Nézett Damienre Jozef.
- A legtöbb itteni tündében van. - Ingattam a fejem, jelezve, hogy nem igazán vagyok elégedett a dolgok jelenlegi állásával.
- A nyugtalanság természetes. Csak a bolond nem fél, főleg nem ilyen válságos időben. - Próbált vigasztalni Cormac, de nem volt olyan nagy sikere, nálam legalábbis.
- Nem, a herceg nem mondott ilyet. De úgy gondoltam, megosztom. Úgy fest, mélységesen megveti az itteni népeket, ezek alapján nem érzem úgy, hogy megfelelő vezető lenne. - Mondta Damien, és noha ezt így nem hallottam még, ettől függetlenül egyáltalán nem volt meglepő.
- Ebben teljesen egyetértünk. Más az egészséges óvatosság és más amikor valaki nyugtalanító. Benne annyira sem bízom, mint egy.....démonban, de ez egy dolog. Jutottál valamire? - Fordult hozzám Jozef, én pedig megvontam a vállam.
- Egy centivel se vagyok beljebb. - Titoktartást fogadtam, megtartom.
- Oh, jut eszembe. Petert nem látta valaki esetleg? - Kérdezte, de nem tudtam a választ.
- Peter kicsoda? - Kérdezte az arkdruida, ekkor jöttem rá, hogy ő valószínűleg minden ilyen mesterkedésből kimaradt. Neki nagyobb szerencséje volt...
- Valami háttérben munkálkodó árnyék, akinek semmit nem tudunk a mozgatórugójáról, vagy igen? - Nézett Jozef Damienre.
- Peter meggyőzött egy Hedvig Fairlight nevű leányzót, hogy legyen ő a tündék vezetője, ám nem úgy tűnik, hogy a hölgyemény is kész volna a feladatra. Nem tudom, Peter mit akarhat. - Egészítette ki a sötét tünde Jozefet, mire Cormac erősen elgondolkodott.
- Nos, ha Hedvig Fairlight követője, akkor talán az ő oldalán megtaláljátok. Őt éppenséggel tudom, merre találjátok. Tegnap informált meg róla, hogy beszédet akar tartani. A varázslatot akarta használni, amivel idehívtunk titeket is. Úgy mondta, másnap már útnak akar indulni az erdő felé. - Mondta.
- És hol találjuk meg Hedviget? És hogyan tudja ő azt a varázslatot alkalmazni? Ahhoz nem kell druidának lenni? - Kérdezte a paplovag.
- Ez pontosan így van. Éppen ezért nem is bíztuk rá, amikor tőlünk kérte, hogy tanítsuk meg neki. Az a varázslat nagyon nagy felelősséggel jár. - Bólintott az arkdruida. Teljesen összezavarodtam.
- Caireen fogja a varázslatot végezni? - Kérdeztem, ez lett volna a leglogikusabb. Egy olyan ügyet biztos támogatna, ami ez erdő felé irányul.
- Azt nem mondhatnám, hogy a követője, inkább a bábmesterének tűnt. De hogyha Hedvig az erdő felé megy pár tündével, mi lesz? Mindenki másmerre halad? Akkor a tanács nem volt sikeres. - Mondta Damien, szerintem viszont nem mérte fel egészében a helyzetet. Senki nem mondta, hogy csak néhányan fogják követni.
- Ez a tanács csak annyira sikeres, amennyi áldozatot meg voltak az egybegyűltek hajlandók hozni. Ha kíváncsiak vagytok rá, Hedvig Fairlightnak mit sikerült elérnie, menjetek oda, ahol annak idején fogadtalak titeket, két nappal ezelőtt. Caireen asszonyt aligha hiszem, hogy ott találjátok. Mi nem állunk senki oldalán. Mi a tündenép szolgái vagyunk egyes egyedül. - Mondta, és kedvem lett volna őt is felpofozni. Mikor értik már meg, hogy tündeként nem maradhatnak egyszerre semlegesek és hitelesek az ilyen nagy ügyekben? Kicsit felvontam a szemöldökömet, gyakorlatilag ott voltunk, ahol kezdődött az egész, elmutathatott volna egy irányba. Felálltam, körülnéztem, és észrevettem egy csoportot.
- Jobb, ha minél előbb megleljük a bandát, mielőtt valami nagyon rosszul fog elsülni. Félek, hogy a herceg nem fogja tétlenül nézni a dolgot, ha kenyértörésre kerül a sor. - Mondta Jozef, én pedig már indítottam is.
- Akkor nosza, menjünk. Köszönünk mindent. - Bólintottam a druida irányába, noha legszívesebben nagyon csúnyán megmondtam volna neki, hogy ebből tényleg nagyképűség csak úgy kivonni magát. Előrefelé figyeltem, hátrafelé már nem, csak megnéztem, hogy a két sötét tünde jön-e utánam. Voltak már páran, de Hedviget még nem láttam. Ahogy elvoltam a saját gondolataimmal, egyszer csak észrevettem, hogy Damien és Jozef nincsenek már velem, szerencsére könnyen megtaláltam őket: Peterrel beszélgettek. Ahogy hozzájuk közelebb értem, már csak Petert hallottam, ahogy beszél.
- Egy eszes egyén. És rendkívül furmányos. Néha azt kívánom bár ő is az Őshazába került volna. Sok békés emlékem van Seamus Fairbranch-ről. Ám azokat réges rég elfeledtették velem a közelmúlt keserű tapasztalatai. Azt javaslom, maradjatok távol tőle. Veszélyes ember, titeket ismerve biztos az útjába akartok majd állni. Azt pedig nem állja. - Csóválta a fejét.
- Ő viszont nagyon is emlékszik rád, mert nagyon látni akar. Gondolom hallott róla, hogy az ellenlábasát támogatod. Én nem minket, inkább a saját bőrödet félteném tőle. Mit akarhat tőled? - Kérdezte Jozef, én viszont csak fél füllel figyeltem, inkább szemléltem a nagyobb csoportosulást, mikor fog történni valami.
- Nem...nem amiatt, hogy kit támogatok. Seamus Fairbranch fenyegetésként tekint rám. Mi ketten annak idején ismertük egymást. Ismerem őt, nagyon is jól. Nem tudom mit akarhat tőlem, de sok jóra nem számítok. - Mondta. A tömeg még nyugodt volt.
- Valamiért biztos volt benne, hogy engem az oldalára állíthat valahogy. Ötletem sincs, hogy miért. Miért tekintene rád fenyegetésként?
- Igazán tudni akarod? Ez nem olyan dolog, amivel csak úgy el lehet sétálni. - Mondta, én pedig megelégeltem.
- Ne húzd az agyunkat, áruld el, vagy menj vissza a kupacba. Vagy Seamushoz. Nem érdekel. - Mondtam hidegen, feszülten. Valamiért nagyon rossz érzés kerülgetett.
- Igen, áruld el. Lehet, hogy sok múlik rajta, hiszen vannak akik esetleg vakon követnék. - Tette hozzá Jozef egy kicsit nyugodtabb hangon.
- Legyen... Fairbranch és én követek voltunk a Fővárosban. Így ragadtunk itt. Vannak kapcsolataink. És több mint valószínű, hogy van ott valaki. Egy támogató, aki teljes mellszélességgel Seamus mellett áll. Én tudom hogy ki az, s hogy merre található, mert ott volt velem, amikor ajánlatot tett nekünk. Én elutasítottam vele a szövetkezést, Seamus viszont beadta a derekát. Azért akarja, hogy kerüljek ki a képből, hogy ne szabotálhassan az egyezkedését. És ami még fontosabb, hogy nehogy más vigye el az ajánlatot az orra elől. - Fejezte be.
- És azt tudod, hogy ez a támogató mit akarhat a népünkkel? Érdekli őt ez az egész egyáltalán, vagy csak a hatalom? - Kérdezte Damien, viszont Peter megcsóválta a fejét.
- Aligha hiszem. Ha érdekelné, akkor ő is itt lenne... Ahogy a szavaiból sikerült megértenem, amit ő akar, egy tünde királyság, mely elég erős, hogy felvegye erejében a versenyt az emberi királyságokkal. - Mondta.
- És mi volt az ajánlata annak a titokzatos támogatónak? Pénz, katonák? vagy más valami? Te miért nem éltél vele? - Kérdezte Jozef gyanakodva, nekem pedig valami bekattant.
- Egy gennyedző szemű tünde volt? - Kérdeztem, de Peter ismét megrázta a fejét.
- Nem, még csak nem is tünde. Az illető egy nefilim volt. De nem az a fajta, akinek a prédikációit hallgatni szokták. Hideg volt, könyörtelen, és komor....egymásra találtak Seamussal. Az ajánlata anyagi segítség volt, cserébe Finsterwaldról készített térképekért és angyalromok felkutatásáért. Lényegében felbérelt volna minket, hogy fésüljük át helyette az erdőt. Én kihátráltam. Nem tetszett a képe neki. - Mondta, de már jobban lekötött az egyre nagyobbra dagadó tömeg, végül pedig Hedvig is megjelent.
- Nem mondhatod el, hogy ki az? - Kérdezte Damien, én viszont leginkább a tömeget figyeltem összeszűkült szemekkel.
- Te nem akarsz végre bemutatkozni nekik? - Hallottam hirtelen Jozef hangját.
Megráztam a fejem, mintha most ébredtem volna.
- De, igen, jó ötlet. De azért Peterből még szedjétek ki, hogy pontosan mit akar Hedviggel, miért manipulálja. - Mondtam, ahogy elindultam a tömeg felé.
- Testvéreim! Fivérek és nővérek! A hosszú, kínkeserves várakozás a végéhez ért! Úgy gyűltünk össze, elveszett, sehonnai nép. S lám, ismét megtaláltunk utunkat. Mert szívósak vagyunk. Mert tündék vagyunk. A türelemre nincs tovább szükség. Holnap hajnalban megindulunk, hogy új otthont építsünk az erdőben! - Mondta hangosan, és magabiztosan, ami egyáltalán nem rá vallt. Az is megfordult a fejemben, hogy nem a maga ura, más beszél az ő nevében. Folytatta.
- Én, Hedvig Fairlight új célt találok népünknek. Szövetségünk Caireen asszony törzsével erős. A munka sok, s bőven csordul homlokunkról izzadság. De meg fogja érni, midőn ismét nevezhetünk majd egy gazdag földet otthonnak. - Zárta le a beszédét. Ennyit arról, hogy Cormac és Caireen függetlenek, és a nép szolgái. Cormac hazudik, vagy vak: ez a két lehetőség volt, és egyiknek se örültem jobban, mint a másiknak. Megközelítettem az emelvényt.
- Kik indulnak meg? - Kérdeztem hangosan, kihívóan, Hedvig pedig, ahogy felém fordult, és felvonta a szemöldökét, ugyanígy válaszolt.
- Lám-lám, ki döntött úgy, hogy mégis felbukkan?! Sajnálom, de már nincs szükségem a szolgálataidra. Mint láthatod, nélküled is boldogulunk. De ha csatlakozni akarsz hozzánk, meg tudlak érteni. Talán ejthetünk szót róla. - Mondta. Nem tudtam, mit akart ezzel elérni, de gyanítottam, hogy nem meglepettséggel vegyes idegességet.
Nem álltam meg.
- Kérdeztem valamit. És egy szót nem ejtettem arról, hogy csatlakozni akarok hozzád, nem vagy más, csak egy manipulálható, életképtelen, határozatlan csitri. - Mondtam sötéten. Ezzel nem tört meg, magabiztosan felém fordult, és elmosolyodott.
- És miért kéne nekem, a nagy Hedvig Fairlightnak válaszolni erre? Azok után, hogy vérig sértettél. Lásd itt vagyok, lásd hát, igenis véghez fogom vinni, amit ígértem. Ha ennyire tudni akarod, hát tarts velünk. - Mondta kihívóan, viszont ezzel csak olajat öntött az én tüzemre.
- Nagy? A fegyverem nagyobb nálad! - Szóltam vissza, noha értelmetlen volt, nem tudta, mit rejt a kardhüvelyem. - Mi tenne téged naggyá? Az üres szavaid? Ígéretek, amiket másoktól kaptál? Vagy csak felöntöttél a garatra, innen a nagy önbizalom? - Támadtam kíméletlenül. Ekkor azonban olyan történt, ami kizökkentette a lányt: a tömeg elkezdett lassan feloszlani.
- Várjatok! Még nem ismertettem a teendőket. Fel kell készülni, készleteket kell gyűjteni, ne menjetek! - Kezdett el kapkodni, de már nem ment vele semmire. Itt volt az én időm. Egy nagy levegővel elszántam magam.
- Figyeljetek ide! - Kiáltottam el magam. Nem fenyegetően, de hangosan. - Építenünk kell valamit. Egy jövőt, de nem így. - Mondtam, és tartottam egy hatásszünetet. Egészen feltüzelődtem, de idő kellett, hogy formába öntsem, mit akarok mondani. Nem mindenki nézett ide, de néhányan visszafordultak, köztük Hedvig is.
- Ó, csak nem egy újabb példája ama híres pocskondiáidnak? - Próbált gúnyolódni, de nem tudott meghatni.
Sötét pillantást vetettem rá, olyat, amiből ki lehetett olvasni, hogy "Senkit nem érdekelsz, és soha nem is érdekeltél", majd belekezdtem.
- Van egy ötletem, és jó ötletnek tartom. Akinek nincs hova mennie, akit nem fogadnak szívesen, menjen az erdőbe. De valaki normális figurával, ne vele, mert annak semmi értelme nem lesz. - Böktem Hedvig felé. Volt dolgom már pár vezetővel, mióta zsoldos és katona voltam, ő pedig egyáltalán nem hasonlított rájuk. - Akinek pedig van hová mennie, az menjen vissza oda. Tömörüljetek össze, tartsatok ki egymás mellett. Ha a tömörülés stabil, kezdjünk el kommunikálni egymással, alkossunk szövetséget, bár ettől a szótól az utóbbi napokban viszketek már. Nem most van itt az ideje, hogy kiváljunk, ez a seb súlyos vérzést okozna mindenkinek. Majd később, egyelőre készítsük elő a körülményeket. - Vezettem be a gondolataimat. Nagyon kíváncsi voltam, mit reagálnak. Őszintén szólva hangos éljenzésre számítottam, viszont a tömeg között vágni lehetett volna a csendet. Aztán egyetlen tapsszó megszólalt, de bár ne tette volna. A forrása felé néztem, és egy kis keresgélés után meg is találtam: Seamus volt az.
- Szép munka, Kalver mester. Igazán szép munka. - Mondta elégedetten, mintha azt hinné, hogy az ő szakállára dolgozom. Mindenesetre az megnyugtatott, hogy már Jozef és Damien is a közelben volt, előbbi el is kiáltotta magát.
- Eddig mindenkit végighallgattunk, miért nem adunk egy esélyt neki is? - Mutatott rám, a támogatás pedig jól esett.
- Nem emlékszem, hogy bemutatkoztam volna. - Szóltam oda hidegen, azonban velem nem törődve Jozef felé legyintett.
- Hiszen éppen azért vagyunk itt. Most rajtam a sor, hogy...érdeklődjek. Beszédedet hallván felteszem Mr. Nightwind beszámolt az elképzeléseimről. - Mondta, itt pedig rájöttem, hogy talán hibát követtem el, de már nem volt visszaút. Abban a magam részéről biztos lehettem, hogy nem miatta gondolkodtam így.
- Így volt. - Mondta Damien, de nem sokat számított ezen a ponton már.
- Be kell valljam azt hittem, erőszakhoz kell folyamodnom. Ám a helyzet több mint...optimális. Ideje volna végre tiszta vizet önteni a kupába, nincs igazam, Kalver mester? - Folytatta nyájasan a férfi, én viszont nem engedtem.
- Nem emlékszem, hogy bemutatkoztam volna. - Ismételtem meg sötéten. - És semmi szükség a mesterezésre, noha jól teszi, hogy magát alacsonyabbra sorolja, mint másokat. - Feleltem.
- Érdeklődtem, míg elkerültük egymást. Szerény vétek azok után, hogy kémet küldött hozzám. - Válaszolt, és igaza volt. Mondjuk hogy honnan tudta meg, arról sejtelmem sem volt. Hedvig viszont még mindig úgy gondolta, hogy játszik.
- Ne merészelj semmivel sem próbálkozni! - Mondta idegesen, de senki nem törődött vele.
- Mindenek előtt ki akarom jelenteni, hogy az embereim körbevették a dombot, s nem engednek senkit sem idő előtt távozni. Most pedig, lovag uram. Volna olyan kedves, és körbejárná a dombot, fényével világítva végig az itt egybegyűlteket? - Szólt Jozefhez, aki viszont hevesen reagált.
- Mit gondol, ki maga, hogy korlátozzon itt bárkit is? Így akarja irányítani a népét is? Erőszakkal? Miért tenném meg, amit akar? - Kérdezte felfűtve, és Damien is mellé állt, Seams viszont higgadtan válaszolt.
- Mert mindenenek előtt el kell kergetnünk azokat, akiknek nincs itt a helyük. Bukott rémségek szolgái bújnak meg a soraink közt. Ez a mágia, mellyel idehívtak...ősi és igazságtalan. Undorító lények esztelen fanatikusait hívta ide, miközben mások, kiknek itt lett volna a helyük, hang nélkül maradtak. Amíg megbizonyosodik róla, hogy nincs egy ilyen...fertő sem soraink közt, addig örömmel hallgathatjuk, amit Kalver mester kván nekünk mondani. Véleményem szerint ez minden szempontból korrekt javaslat. - Mondta, én pedig kimondatlanul is tudtam, hogy a kultistákra gondol. Tudtam, hogy igaza van, de utáltam is. Utólag vettem észre, hogy a kardomra siklott a kezem, valószínűleg a fenyegetés gondolatától. Cormacet kerestem a szememmel, majd Jozefre néztem, és tanácstalanul megvontam a vállam. Seamusre emeltem a tekintetem.
- Erre nem utasíthatja. De ha mégis megtenné... Jozef, kérlek, ha el is indulsz a körútra, Seamus herceggel és kíséretével kezdd. - Mondtam szenvtelenül. Kezdtem belejönni Seamus játékába: nem esett jól kifejezetten, de tudtam, hogy csak így akadályozhatom meg, hogy lehengereljen. Jozef végül bólintott, és elkezdett dolgozni, eközben pedig Seamus újra az emelvény felé fordult, ahol Hedvig és én voltunk.
- Kiváló. Akkor hát, amíg ez az...biztosítás megtörténik, örömmel hallgatom, Kalver mester. Javaslom, Hedvig kisasszony is tegyen így. - Mondta, én pedig már meg se próbáltam szólni neki, hogy ne mesterezzen, ennek ellenére idegesítő volt.
Kicsit bizonytalanul, de aztán egyre magabiztosabban kezdtem el beszélni.
- Ahogy mondtam. Nem szabad erőszakkal kényszeríteni senkit semmire, - Néztem szúrósan Seamusre a blokád miatt - mert azt nem szeretik. Itt pedig van választás, sok, de valójában mindenkinek csak kettő: az erdő, vagy az, ahonnan jött. Kettő között nem bonyolult dönteni. Azok, akik az erdő mellett döntenek, elkezdhetik kialakítani az életteret, amely majd egy királyság befogadására alkalmas, azok pedig, akik hazamennek, ezután tartsanak még jobban össze, tartsák a kapcsolatot egymással - akár a határon túl is -, és amikor az idő eljön, elindulhatunk közösen az erdő felé. Soha semmi jó nem fakadt még hirtelen döntésekből. De ki fogja az erdei tündéket vezetni? - Tettem fel a költői kérdést. Valójában mióta elkezdtem beszélni, viszkettem, hogy én lehessek az, ez pedig a titok miatt még izgalmasabbnak tűnt.
- Ez egy rendkívül...érdekes megközelítés...akkor tehát azt mondod, azok, akik nem az erdőbe mennek, hanem oda, ahonnan jöttek, ám mégis magukhoz akarnak másokat csábítani, rosszat cselekednek? Vagy talán ez nem egy ilyen...választás? - Provokált a herceg, de nem bizonytalanított el.
- Ezt nem az én dolgom megítélni. - Válaszoltam egyszerűen. - Mindig is voltak és mindig is lesznek olyanok, akiknek egyetlen céljuk, hogy széthúzást teremtsenek. Az ilyeneket ki kell szűrni és el kell bánni velük, mást nem lehet csinálni.
A herceg kimérten bólintott.
- Nos úgy fest, mi ketten hasonló...megközelítést választottunk. Gond nélkül egyesíthetjük erőinket, hogy a célt megvalósítsuk. - Felelte tömören, ekkor azonban Jozef hangja törte meg a csendet.
- Megvagy! Mit akartok itt? - Kiáltotta kardját előhúzva, mire én is kivontam a kardom.
- Mi folyik ott? - Láttam, hogy beszélnek, azonban nem értettem, miről. A következő, amit tisztán hallottam, a nő éles nevetése volt, akivel Jozef beszélt.
- Bolondok! Szánalmas bolondok! Viseljétek ti a következményeket! - Mondta, ahogy széttárta a karját, alatta pedig szétrepedt a föld, és egy elmondhatatlanul undorító, leírhatatlan szörnyeteg nőtt ki a lába alól, ami a magasba emelte. Hatalmas volt, alaktalan, csápokkal teli... félelmetes. Minden harcos azonnal fegyvert rántott, a többiek pedig menekülni kezdtek. Bennem mindent elnyomott a katonai ösztön, és felemeltem a kardomat.
- Csatarendbe! - Üvöltöttem, és egy hatalmas kiáltással el is indultam előre.

Ahogy haladtam felé, láttam, hogy egy hatalmas lángoszlop csap belé, amitől megtántorodik. Magamban kissé elmosolyodtam, oda se kellett néznem, szinte éreztem, hogy Jozef indította útjára, azt nézve pedig, amikor utoljára láttam harcolni, elég sokat fejlődött.
- Itt vannak a következményeitek! - Kiáltotta a nő a monstrum tetejéről, és lecsapott a csápjaival. Ez volt az a pillanat, amikor teljesen kizártam minden mást, és csak az ellenfél volt. Nem hallottam, csak a fülemben csobogó vért és azon átszűrődő tompa zajokat, a célpontomon kívül minden csak homályos folt lett. Felugrottam, és egy felülről jövő, pusztítónak szánt csapással próbáltam kettészelni őt. A karjával megakasztott: igencsak meglepett, hogy olyan volt, mintha acéllal ütköznék valahol, ahol egy másodperccel ezelőtt még egy kéz volt. Eltaszított magától oldalra, így a szörny hátára érkeztem, és farkasszemet néztem a nővel. Azonnal előretartottam a fegyveremet, és szinte kilőttem az irányába, hogy felnyársalhassam. A penge beléhatolt, és ugyan nem esett össze, láthatóan fájt neki.
- A pokolba! Megfeledkeztem róla, milyen borzalmas ez az érzés. - Mondta, ahogy legördült az arcán egy könnycsepp, de nem állt meg: megpróbálta a csáppá alakult kezét a pengém köré tekerni, hogy megállítsa a kardomat, ezzel együtt pedig elkezdtem lassan süllyedni a nyálkában. Erőlködtem, ekkor pedig valaki megtámadhatta lentről, mert hirtelen meggyengült a szorítása. Ezt kihasználva igyekszem teljes testsúlyom bedobásával beljebb tolni, és lépkedni is felé, hogy kiszabadíthassam a lábam, ha lehet. A kettő nem ment egyszerre, így inkább azt választottam, hogy ő is haljon meg, ha kell, velem együtt. Viszont miközben toltam a pengét, egészen furcsa érzés volt, mintha valamilyen nyálkás, tekergő anyagba mártottam volna a kardom, amitől majdnem hányingerem lett. Megpróbáltam most már szúrás után felvágni. Lefelé húztam a kardom, így remélhetőleg azzal együtt, hogy neki több sérülést okozok, magamat is ki tudom tornászni a nyálkából.
Oldalirányba kezdtem el feszíteni, és amikor kiszabadult a kardom az oldalából, még a nyálkás szörnybe is beleállt a lendülettől. Attól viszont elborzadtam, amit láttam: se vér, se semmi nem utalt a nő testén arra, hogy megsebesítettem, a lyukakat és a réseket leszámítva. Kiszabadítottam a bal lábam, ekkor viszont a kultista következett.
- Nem rossz. Most rajtam a sor. - Mondta, ahogy köpött egyet, és elkezdett valami olyan aurát árasztani, amitől egészen elborzadtam: minden rossz érzés, amit gyerekkorom óta hordoztam, most előjött, erősebben, mint valaha, és nem tudtam, mitévő legyek. Minden horror, rossz emlék, elnyomott érzelem most tört a felszínre... de nem, nem adhattam most fel. A legfontosabb pillanatban. Amikor úgy érződik, hogy rajtam múlik minden. Bármennyi rossz történt is, most rajtam a nép szeme. Megpróbáltam a bal lábamra támaszkodva kilépni, és nemes egyszerűséggel felszeletelni a nőt.
Nem sikerült úgy, mint ahogy én azt akartam, de ekkor megrengett alattunk a szörny, én pedig elvesztettem a koncentrációmat. Összeesett alattunk a talaj, és elkezdtünk zuhanni.
- A fenébe...pedig szerettem volna még egy kicsit szórakozni. Rég nem találkoztam már ilyen...ellenféllel. - Mondta, ahogy krákogott egyet, majd elváltozott, áttetszővé vált. - Fogunk mi még találkozni...s ha igen...ígérd meg, hogy ugyanilyen jól fogsz mulattatni. - Mondta erőltetett mosollyal, majd eltűnt, én pedig csak zuhantam. Túl sok érzelem öntött el egyszerre, nem is tudtam hirtelen, mit csináljak, vagy gondoljak, inkább csak igyekeztem olyan testhelyzetet felvenni, hogy a lehető legkevésbé üssem meg magam. Nemsokára le is értem, hatalmas placcsanással, de nem érzékeltem magam körül semmit. Csak próbáltam kikapálózni a mocsokból, kiköpni a nyálkát, ami véletlenül a számba került, és úgy nagyjából levegőt venni. Vége volt, ennek a résznek legalább is. Most jön a legnehezebb: Mi lesz így a nép sorsa?

Cormac druida mester próbálta meg megnyugtatni a népeket, ahogy egyenest a mélységi förtelem hullajához sietett, miután a kő, ágak és indák nemes egyszerűséggel lehullottak róla.
- Nem sérültetek meg? - kérdezett körbe, gondolatban szinte már igét ismételgetve.
Hevesen próbáltam megszabadulni a trutyitól, de azt hiszem ez reménytelen volt egy alapos fürdés nélkül. Én ezen túl jól voltam, közelebb léptem Lance-hoz.
- Te, jól vagy? Mi van Serene-vel? Megölted?
- Még élek... - krahácsojlta, majd felnevetett -, de attól tartok, a nő is. Szerintem egy pillanatra a mélységijével is szembenéztem, aztán csak úgy eltűnt. - állt fel nehézkesen. - Ti hogy vagytok?
Damien is előkerült hála az Úrnak.
- Szép harc volt... – jegyezte meg. - Csak egy pár.. öhm... erősebb karcolás.
- Akkor jó, hogy életben vagy Lance. Nem mindenki él túl egy Mélységivel való találkozást. - veregettem meg a vállát. - Én csak fürdök ebben a sza......szagos trutyiban. Le kéne mosni. - panaszkodtam kicsit, de aztán azokra gondoltam, akik elestek a csatában, meg akik megsebesültek. - Azt hiszem segítenem kéne a gyógyítóknak. - néztem körbe.
- Biztos be akarjuk mi ezzel szennyezni a folyókat. - sétált oda a kis triónkhoz a Peter nevű illető, ahogy próbálta a feszültséget oldani - Látta valaki, mi történt pontosan?
- Pontosan? Sajnálatos mód nem, inkább csak csápokat láttam és azt a hatalmas szörnyeteget. – borzongott meg láthatóan a másik sötét tünde.
Lance is megrázta a fejét.
[color:884d=4DDE3A]- Nem sokat. Megjelent a szörny, elindultam, felugrottam a tetejére, bunyóztam, majd összeesett a szörny, és itt vagyunk. -
- A Mélységi szolga megjelent itt és megmutatta magát, bár előtte azt mondta, hogy több kultista is van itt és ha felfedjük őket, akkor harcolni fognak ellenünk és akkor vége ennek a megbeszélésnek. - néztem a szemébe feltámadó dühvel. - Szóval még lehet nem végeztünk.
A sötét tündék jól látszott, nem tetszettek neki a hírek. Gyorsan motyogott magában valamit.
- Jól van... - vakarta meg a tarkóját - Szerencsére nagy baj nem történt. Még meg tudjuk tartani a beszédet.
Azonban Peter nem tudott odáig jutni, hogy véghez is vigye a tervét. Hedvig jelent meg, nem sokkal mögötte, ahogy kérdően vette szemügyre őt, és minket.
- Peter, hát itt vagy. Indulunk. Elmegyünk. - jelentette ki.
A lány arcán egy rémültséggel kevert csalódott ábrázat vert tábort, ahogy idegesen tekintette meg az ittmaradt harcosokat.
- De felség... - kezdett volna bele a kalapos.
- Elmegyünk. - ismételte magát - Itt már nincs semmi, amit el tudnánk érni.
- S mégis hová? – érdeklődött Damien.
- Nem hallottál? Egyenest az erdőbe. - jelentette ki Hedvig, aztán intett egyet, ezzel köszönve el.
[color=#66ff00g- Nos, úgy tűnik, beletörődött, hogy nem megy mindenki vele. De valami beszédet emlegettél.[/color] – nézte érdeklődve a jelenetet Damien.
Peter kissé sértődötten válaszolt.
- Ez engem is meglepett. - mondta, majd több szót nem adva neki, intett egyet - A mielőbbi viszont látásra. - mondta, majd távozott ő is.
Nem tudom, ki és milyen döntésre jutott és hányan tartanak Hedviggel, de azt hiszem itt és most ért véget a tündék egyesítésére irányuló törekvés. Semmivel nem voltunk előrébb.
- Hányan tartanak az erdeiekkel vajon. - torpantam meg a beszélgetés ideje alatt.
Hedvig pár lépés után megállt és szeme egyre szúrós tekintettel pásztázta végig Lance-t. Végül odalépett hozzá és halkan megjegyezte.
- Jól emlékszem, mit mondtál. Nem hagyom, hogy az emberek közt maradjunk. Figyelni fogom, ha hírt hoz rólad a szél. - intett egyet lemondóan, csalódottan, mielőtt kiegyenesedett volna - Én, Hedvig Fairlight, holnap hajnalban útnak indulok egyenest az erdőbe. - jelentette ki, megjátszva egy magabiztos ábrázatot, majd ő is távozott.
- Az a te dolgod, ha döntöttél, akkor menj. - vontam meg a vállam Hedvig nagyképű kijelentésére, de ez már nem is lepett meg. Ez a csaj semmiből nem tanul.
Lance ügyet sem vetett rá, felénk fordult.
- Inkább menjünk oda azokhoz, akikhez érdemes. - intett egy-két nagyobb csoportosulás felé.
Nem tudom Lance kivel akart még beszélni, de már nem is láttam sok értelmét.
- Én a püspökhöz megyek, megnézem minden rendben van-e. Te végül döntöttél mit teszel? - néztem kíváncsian a zsoldosra vagy leendő királyra?
- Talán alkut kötök az ördöggel... - morogta.
Hogy őszinte legyek én már belefáradtam abba, hogy állandóan ugyan azokat a köröket futjuk, csak vissza akartam térni az életemhez és szomorú voltam, hogy a tünde nép nem tudott megegyezni még most sem.
Láttam, hogy mindkét társam a herceget nézi.
- Ő nem fog segíteni, csak a saját hasznát lesi.
- Hát it... már nem tudom, hogy lehetne neki haszna bármiből. – mondta Damien. - De mégis mi változott? Együtt harcoltunk, majd miután legyőztük az ellenfelünket, mindenki szétszéled reménytelenül arra, amerre eddig mindenki mást is el akart csábítani? Miért épp most vesztették el a reményt?
Én is körbenéztem. A kőkör körül a nyálka lassan kezdte magát beleinni a földbe. A két egyház tagjai módszeresen takarították el a mocskot a varázslataikkal, ami úgy látszott még hulla formájában is remekül égette a csata maradékát. Lassan mindenki visszanyerte a hangját és lekezdtek a történtekről beszélgetni. Ott lehetett látni, ahogy Seamus Sagnarius püspököt győzködi, látszólag nem sok sikerrel, Kale Bloomglade éppen a lovagjait próbálta egybeszedni.
Mindenki a saját megszokott táborához húzódott, nem sokat változva a helyzet a kezdetek óta.
Két ember találta lépett oda hozzánk. Caireen druidaasszony érdeklődve húzódott közelebb, ahogy madarait visszaengedte az erdőbe. Egyenesen Lance felé ment, hogy alaposan szemügyre vegye a csatatér kellős közepén. A másik ismerős alak engem környékezett meg. Cormac mester engem kezdett faggatni, a druida asszony meg Lance-t.
- Te találtad meg az fertőzött egyént, igaz? Mi történt, hogy idáig fajultak a dolgok?
Bár indulni szándékoztam az öreg druida szavaira megálltam A szavaiból kissé úgy éreztem, hogy mintha engem hibáztatna a kirobbant konfliktusért.
- Igazából ő talált meg engem, vagy csak a véletlen sodort össze, nem tudom. - ráztam meg a fejem. - Figyelmeztetett, hogy ne keresgessek több kultistát, mert akkor harcolni fognak. Szóval gondolom van belőlük még a sorainkban. - intettem körbe.
- Ez rendkívül bajos. S mostmár az sem tudjuk, menekültek-e, vagy sem. Legjobb lesz, ha mihamarább értesítem a Zsinatból és a Katedrálisból érkezetteket. - felelte a druida mester ingerülten - Kérlek, add tovább szavam a püspöködnek is.
- Épp az volt a szándékom. - biccentettem a druidának.
Nem értettem az ingerültségét hirtelen, hiszen ezt már előtte is tudtuk, de mindenkit nem nézhettünk át.
Cormac elégedetten bólintott.
- Köszönöm. Most, ha megbocsátasz, mennem kell, sok a sebesült és azt is meg kell néznem, a táborban nem ért-e el valakit a csata heve.
Én biccentettem a többiek felé és a csapatomhoz mentem, megállva a püspök előtt, aki pár lovag társaságában állt. Kiss idegesnek tűnt.
- Ha nincs más, akkor segíthetek gyógyítani a sebesülteket. - ajánlottam fel. - Ja és a druidanak is elmondtam, hogy vannak még itt kultisták.
- Áh, Jozef. Természetesen. Nem maradt semmi, ami miatt aggódnunk kéne. Mostmár... - nyögött egy nagyot - biztonságban vagyunk.
- Uram......a kultisták. - emlékeztettem kissé megütközve a püspököt. - Még mindig a sorainkban bujkálnak. De szerintem most meghúzzák magukat az igaz, hiszen látták elbukni az egyik vezetőjüket. - egyeztem bele egy kis kompromisszumba. - Akkor megyek és segítek. - néztem körül merre kell az a segítség.
A püspök bólintott..
- Ám lehet, többet árt mint használ, ha meghúzzák magukat. Most vannak itt, most vagyunk mi is itt. Ha elmennek, talán többé soha nem kaphatjuk el őket, és vethetjük máglyára mindet.
- Akkor meg mire várunk. - néztem a vezetőmre. - Más is képes arra, amit én teszek, legalábbis sokan a csapatból, beszélje meg a druidákkal, hogy mindenkit megvizsgálhassunk.....
A püspök szomorúan csóválta meg a fejét.
- Mennék, de nem lehet. Ennél fontosabb feladatunk is van. Felkeresem Cormac mestert, s megbeszélem vele az egyességünk részleteit. Azt akarom, hogy rendünk ne veszítse el a kapcsolatot a többi tündével, menjenek bárhova is. Ha ezt magunk mögött tudtuk, csak akkor indulunk a megmaradt kultisták nyomát kutatni. Addig maradunk.
Természetesen a javaslatom csak javaslat, így a püspök dönt. Én meg próbálom átlátni a tábort, hol van szükség rám.
A püspök és a lovagjai megindulnak Cormac felé. Sagnarius céltudatos ember volt, s rögtön arról kezdte el kérdezni, honnan érkezett, mert jóeséllyel oda megy majd vissza. A nagy druida mesternek ég az ideözönlött tünde lovagok és urak közt is nagy volt a tekintélye, s ez jól látszott abban, hogy a püspök pogány létére mekkora tisztelettel kezelte.
Nem akarok hallgatózni, de óhatatlan, hogy halljam, amit Sagnarius beszél a druidával.
- Hontalan tünde vagyok, - kezdett bele a druida, - akár csak sokan itt. Annak idején Zephyrantesben szolgáltam, még a régi erdő eltűnése előtt. Ám jóideje remeteként járom a világot, tudást, bölcsességet gyűjtve. Csak jóval az erdő eltűnése után értesültem róla, hogy már nincs hova visszamennem. Ám az én helyen a tündenéppel van. Itt fogok maradni, hogyha valaki késve ér a sajnálatos módon megrövidült tanácsra, fogadhassam, s tanáccsal láthassam el.
Meglepődtem, hogy Cormac nem tart az erdőbe a többiekkel.
- És mit tanácsol nekik? - csúszott ki a számon óvatlanul.
Cormac az erdő felé mutatott, majd körbe a kezével a szélrózsa minden irányába.
- Elmondom, ki merre indult útnak. Úgy felzárkózhat hozzájuk, s megtalálhatja azokat, akiket szeret. Ez volt annak idején az első próféták dolga is, nem tévedek?
Az egyik lovag mellette óvatosan előrelép.
- Nem lesz egy út sem, melyet nem említ meg? - kérdezett rá nyersen.
- Egyetlen egy sem. - hangzott a tömör válasz.
A tárgyalás hosszasan elhúzódott, de nem sokkal utána megegyezett a püspök a druida mesterrel, hogy egy küldöttel látogatják meg őt, pár havonta egyszer, hogy fontos híreket kapjanak, és persze adjanak. Ez előnyös volt Cormacnak is, így belement, s elfogadta.
Úgy látszik, nem sok minden változott. Kit erre, kit arra húz a szíve, a tünde lelke, ez a világ már nem fog visszafordulni.
- Én szívesen leszek a küldönc, aki visszalátogat ide és hozza viszi a híreket. - jelentkeztem önként.
Sagnaruis óvatosan intett felém..
- Pont te, aki állandóan elutazik a világ végére? - nevette el magát - Nem, ezt majd mindig előre megválasztuk. Különben is, ki tudja mi lesz még ebből az alkuból egy, vagy talán egy évtized múlva. Persze örömmel engedlek, ahogy néztem, jó ismerősöddé vált az öreg mester...de nehogy azt hidd, hogy megkésünk a futárral, mert házon kívül vagy. - aztán körbefordult - Jól van emberek. Indulás haza!
Ezek szerint nem leszek korlátozva továbbra sem, hogy járjam a világot és ez nekem épp elég.
- Igen, uram, akkor majd kultistákra vadászom. - vigyorodtam el és kezdtem készülődni a hazaútra, de még előtte szerét ejthettem, hogy elbúcsúzzam a barátaimtól.
Az Ordo Draconis is megkezdte a csomagolást. Damien a dombocska mellett maradt, Lance-ot pedig egy csapat lovas mellett lehetett látni, a tábor szélének egy eldugott kis szegmensében.
Mivel Damien van közelebb, tőle búcsúzom el először. Megkedveltem a néha csendesebb, de eszes fiút, nehéz szívvel köszöntem el. Aztán Lance-t is megláttam és tőle is elbúcsúztam, meghagyva mindkettőjüknek, ha a főváros felé járnak, akkor keressenek meg.

Még mindig próbáltam a megpróbáltatásból felrázódni és a nyálkából kikaparni magam, mikor Jozef odaért mellém.
- Te jól vagy? Mi van Serene-vel? Megölted? - Kérdezte, és noha csak lassan fogtam fel, mit mond, sokat segített abban, hogy magamhoz térjek. Felköhögtem még egy kis nyálkát, mielőtt válaszolni tudtam.
- Még élek... - Nevettem fel röviden -, de attól tartok, a nő is. Szerintem egy pillanatra a mélységijével is szembenéztem, aztán csak úgy eltűnt. - Álltam végül két lábra. - Ti hogy vagytok? - Kérdeztem vissza egy kicsit imbolyogva, de aztán egyre biztosabban állva a lábamon. Ekkor egy ismerős hangot hallottam közeledni.
- Szép harc volt... Csak egy pár.. öhm... erősebb karcolás. - Mondta Damien, ahogy szintén teljes mértékben nyálkával beborítva odatámolygott hozzánk. Bólintottam, és próbáltam egyenesbe hozni magam, majd körbenézni, felmérni, hogy mi történt itt lent.
- Akkor jó, hogy életben vagy Lance. Nem mindenki él túl egy Mélységivel való találkozást. - Veregetett vállon Jozef. - Én csak fürdök ebben a sza......szagos trutyiban. Le kéne mosni. - Mondta kicsit panaszos hangon, majd körbenézett. - Azt hiszem, segítenem kéne a gyógyítóknak. - Gondolkodott el, majd meghallottam egy másik hangot.
- Biztos be akarjuk mi ezzel szennyezni a folyókat. - Sétált oda hozzánk Peter. - Látta valaki, mi történt pontosan? - Érdeklődött.
- Pontosan? Sajnálatos mód nem, inkább csak csápokat láttam és azt a hatalmas szörnyeteget. - Mondta Damien, és én is megráztam a fejem, ahogy a csata maradékától is megpróbáltam megtisztítani a fejem.
[color:aef6=4DDE3A]- Nem sokat. Megjelent a szörny, elindultam, felugrottam a tetejére, bunyóztam, majd összeesett a szörny, és itt vagyunk. - Tártam szét a kezem.
- A Mélységi szolga megjelent itt és megmutatta magát, bár előtte azt mondta, hogy több kultista is van itt és ha felfedjük őket, akkor harcolni fognak ellenünk és akkor vége ennek a megbeszélésnek. Szóval még lehet nem végeztünk. - Mondta Jozef haragosan. Jó, hogy volt ereje még dühösnek lenni, nekem nem lett volna. Peter kicsit bosszúsan vakarta meg a tarkóját.
- Jól van... Szerencsére nagy baj nem történt. Még meg tudjuk tartani a beszédet. - Mondta, azonban Hedvig hangját hallottam meg.
- Peter, hát itt vagy. Indulunk. Elmegyünk. - jelentette ki. Az arcán láttam, hogy már belefáradt az egészbe.
- De felség... - Kezdte volna a kalapos, de süket fülekre talált.
- Elmegyünk. Itt már nincs semmi, amit el tudnánk érni. - Ismételte meg magát. ~ Sose volt... ~ Merengtem el gondolatban.
- S mégis hová? - Kérdezte Damien, noha nem tudtam, hogy miért érdekli, örüljön, hogy megszabadult ettől a nőtől.
- Nem hallottál? Egyenest az erdőbe. - Jelentette ki Hedvig egyenesen, aztán intett egyet elköszönésképp. ~ Ezt egy szóval se mondtad, te idióta... ~ Forgattam a szemem. Sóhajtottam, nem akartam azt mondani, hogy hála az égnek, de gondoltam rá: még mindig nem tudtam igazán, mit akart elérni, és nem is voltam rá kíváncsi.
- Nos, úgy tűnik, beletörődött, hogy nem megy mindenki vele. De valami beszédet emlegettél. - Szólt Damien Peterhez, aki azonban megint kibújt a kérdés alól.
- Ez engem is meglepett. A mielőbbi viszont látásra. - Intett, majd megfordult, és elment.
- Hányan tartanak az erdeiekkel vajon. - Hallottam Jozefet elgondolkodni, viszont Hedvig is odalépett hozzám.
- Jól emlékszem, mit mondtál. Nem hagyom, hogy az emberek közt maradjunk. Figyelni fogom, ha hírt hoz rólad a szél.  Én, Hedvig Fairlight, holnap hajnalban útnak indulok egyenest az erdőbe. - Mondta érezhetően megjátszott magabiztossággal, aztán ugyanúgy távozott. Jozef utánaszólt, én szó nélkül hagytam, és a többiek felé fordultam.
- Inkább menjünk oda azokhoz, akikhez érdemes. - Intettem, és Primrose-t és a püspököt kerestem a szemeimmel. Még mindig bennük bíztam meg a legjobban, ők viszont eléggé látványosan a tér két oldalán helyezkedtek el.
- Én a püspökhöz megyek, megnézem minden rendben van-e. Te végül döntöttél mit teszel? - Fordult felém Jozef, válaszul viszont csak kelletlenül morogtam.
- Talán alkut kötök az ördöggel... - Morogtam, ahogy Seamus után néztem. Muszáj volt ezek után beszélnem vele. Meg is találtam, látszólag a démonja valami rosszat csinált, és ezt igyekezett a lehető legerélyesebben a tudtára adni. Jozef talán észrevette, merre nézek, mert megszólalt.
- Ő nem fog segíteni, csak a saját hasznát lesi. - Mondta figyelmeztetőleg, én pedig gyorsan beláttam, hogy igaza van.
- Hát itt... már nem tudom, hogy lehetne neki haszna bármiből. De mégis mi változott? Együtt harcoltunk, majd miután legyőztük az ellenfelünket, mindenki szétszéled reménytelenül arra, amerre eddig mindenki mást is el akart csábítani? Miért épp most vesztették el a reményt? - Ingatta a fejét Damien. Igaza volt, de egyszerűen nem akartam vele már foglalkozni. Egyszer csak egy ismerős női hangot hallottam magam mögül.
- Valahogy éreztem, hogy itt foglak találni a csata sűrűjében. - Mondta, bár egyáltalán nem volt már csata. - Jó szolgálatot tett az Első öröksége? - Kérdezte. Röviden bólintottam.
- Sose hagyott még cserben. - A külső tömörséggel a belül tomboló érzelmeket próbáltam takargatni. Meddig fog ez a kard eljuttatni engem? Miért került hozzám? Miért?
- Örömmel hallom. Hagyott-e bármi üzenetet, amit tudnom kell? Bármi bölcsességet? - Kérdezte furcsán megnyomva a végét. Megláttam, hogy Cormac is itt van, de vele nem volt annyi dolgom, Jozeffel beszélgetett. Csodálkoztam a kérdésére.
- Ez nem így megy. A rúnák, amik rajta vannak - mutattam, noha tudtam, hogy úgyse tudja elolvasni, rajtam kívül senki nem tudta értelmezni - azt írják, Fragarach. Ha kérdezek tőle valamit, akkor a rúnák átrendeződnek a válasszá, majd vissza. - Magyaráztam.
- Tehát így. Sajnos erről a legendák hallgattak. Mindössze a bölcsességről tudtam, amit az Első örökösét illeti. A régi mondák nagy része olyan öreg, hogy senki sem emlékszik bárkire, aki elsőkézből hallotta volna őket. - Magyarázta, aztán újból témát váltott. - S most, hogy a veszély...egy időre...alábbhagyott, tisztává vált már az út, amin el kívántál indulni? - Kérdezte, én pedig magabiztosabban válaszoltam, mint ahogy éreztem magam.
- Igen. Vezetni akarom a nép egy részét legalább. Tudnám úgy, mint bárki más körülöttem, úgy érzem. - Mondtam határozottan, ő viszont kételkedett.
- Ez elég különösen hangzott. Van tán valami, ami kétséged volna? - Kérdezett rá egyenesen, az én magabiztosságom pedig eltűnt.
- Nem tudom, hol tudnám eredményesen megvetni a lábam, mint vezető. - Vallottam be, közben önkéntelenül is elkezdtünk messzebb sétálni a csoporttól, de nem bántam: ezt talán köztünk tartanám. Egyelőre biztosan.
- Az egyetlen hely, melyet jól ismerek, s tudom, mindig lesz hely annak, aki nem találja a magáét, az erdő mélye. Száz év nem volna elég rá, hogy szűkösen legyünk. Egy embert végtelen bölcsességgel biztos nem vetnénk meg. Sajnos nem tanultam bele a városok és a nemesek keszekusza játékaiba...ám vezető nőjön akárhol, ugyanazt a törvényt követik. Vannak, akik hisznek benned? - Mondta elgondolkozóan, én pedig visszaszereztem a magabiztosságom egy részét.
- Leszögezem. Nem megyek tartósan az erdő mélyére. Még nem, és talán sosem. Nem nekem való, az az esély elment. - Mondtam. Nem tudtam elképzelni magam félmeztelenül rohangálni a fák között azok után, amiben felnőttem. - Az erdő közelségét viszont nem bánom. Hogy is volt az a gondolat, hogy az erdő szélére építünk egy települést, ahol el lehet irányítani azokat, akik kíváncsiak? - Láttam, hogy fontolóra vette.
- Nem árt, ha közel élünk egymáshoz, még ha a véleményeink különböznek is. Ám egy dolgot mindenképp vegyél számításba. Az erdő sűrű, eltakar. Aki egyszer be megy oda, nem lehet csak úgy a távolból figyelni. Szóval... vannak olyanok, akik megbíznak benned? - Úgy tűnt, nem tudtam megkerülni a kérdést.
- Úgy hiszem, igen, nem is feltétlenül kevesen. - Gondolkodtam el. Damien támogatását magaménak tudhattam, Kale-ét is, és Jozef is jót akart nekem, noha egyértelműen az egyházával tartott, és ezért egyáltalán nem hibáztattam.
- S emellé meg kell határoznod, mit kell tenned. Ha ez a kettő összeáll, úgy a teendőd nem kevesebb, mint bármely törzsfőnek. Kérd az ő segítségüket. Bármiféle utalást, mellébeszélést mellőzve. Úgy, ahogy az öreg druida tanít, hogy bolond se érthesse félre. Nem marad el a segítség. - Tanított, noha nem tudtam, miért: ittlétem alatt biztos nem azzal híresültem el, hogy köntörfalazok. Némán bólintottam, megszívlelve a szavait, mire ő elmosolyodott.
- Most menj. Menj, s érjen el híred az erdő legmélyebb zugába! - Mondta lelkesítően.
- Viszlát. - Intettem, és elkezdtem keresni azokat, akiknek a támogatására számíthatok. Damien éppen nem úgy nézett ki, mint akivel lehet erről beszélni, úgyhogy Kale-t kerestem. Sokáig, de nem találtam őket: az utolsó pillanatban kaptam el őket, épp készülődtek elmenni.
- Várjatok! Hova mentek? Megtudtatok valamit? - Kérdeztem, és Seamus korábbi megjegyzéséből ítélve rosszat sejtettem.
- Áh, Lance. Örülök, hogy nem esett bajod. Megyünk. Sok feladat vár még ránk. Látva, hogy mi lett a népünkből...nem vesztegethetem az időmet. A gondolat, hogy azokat a gyerekes hajtépéseket párbajnak csúfolták...már értem, mitől voltál úgy feldúlva. A hagyományinkból csak a kifacsart hulláik maradtak. Ám ezt nem fogom hagyni. Megyek és megmutatom újra, mint jelent tündének lenni. - Sóhajtott fel, noha nem voltam benne biztos, hogy tudta, mire készül.
- És hogyan? - Adtam hangot a kételyeimnek.
- Össze fogom gyűjteni a megmaradt druidáinkat. Majd felkutatom azokat a fiatalokat, akiknek továbbadhatják tudásukat. Tanárok kellenek, akik tanítanak, akik irányt mutatnak, s akik kijavítanak. Erre pedig ők a legalkalmasabbak. Már van is pár irány, ám kénytelen leszek több kockázatot vállalni, mint amennyire számítottam.... - Mondta, aztán elgondolkodott. - ... És te? Gondolom te sem törődtél bele, ahogy itt mentek a dolgok. - Folytatta.
- Egy helyet akarok találni, ami olyan helyen van, ami mindenkinek jó. - Mondtam. - Valami, ami közel van az erdőhöz, ugyanúgy, mint a civilizációhoz. Talán közelebb az erdőhöz, mint a civilizációhoz, úgy biztonságosabb. - Morfondíroztam.
- Ezen a ponton örülök annak, ha még akarják majd egymást látni. Sok seb hagyott hegek a tündék közt. Ott volt a háború a éji és nappali tündék közt. A szeparáltság a holdcsókoltak és kormosak közt. A Tövislény tombolása, a kétfelé vándorolt menekültek, a megosztottság, amikor hadba hívtak minket az emberek...és most a kultisták. Bízni egymásban...talán ez, ami most a legjobban hiányzik belőlünk. - Mondta lesújtottan.
- Nem szabad erőszakoskodni, ez a kulcs. Meg kell teremteni a lehetőséget, és aki akar, az előbb-utóbb élni fog vele. Ha nincs lehetőség, nincs mivel élni. - Mutattam rá. Eközben Jozef ránk talált, kezet nyújtott, amit elfogadtam, sok szerencsét és jó utat kívántam, majd visszafordultam Kale felé.
- Remélem igazad van, és megalakul a település. - Mondta nem túl sok bizakodással, de igyekeztem nem törődni vele. Belegondoltam, és rájöttem, hogy a tündék helyzete rosszabb már egyáltalán nem lehet.
- Hol talállak meg, ha meg akarlak? - Kérdeztem, ő viszont csak megcsóválta a fejét.
- Még nem tudom. Vissza kell mennem Hellenburgba, hogy összegyűjtsem az erőim maradékát. Aztán a Heimswald felé veszem az irányt. Ott húzom majd meg magam, de nem tudom meddig. Ám ha az elképzelésem helyen, onnan el fogok tudni érni mindenkit, akit akarok. - Mondta. Bólintottam.
- Első utam nekem is Hellenburgba fog vezetni, össze kell szednem magam. Menjünk együtt Heimswaldba, és ott majd kitaláljuk.
- Segíteni akarsz? - Kérdezte Kale, és szinte biztos voltam benne, hogy nem számított arra a válaszra, amit adtam.
- Vagy ti akartok majd segíteni nekem. - Villantottam rá egy ravasz, kissé játékos mosolyt, mire egy kis meglepettség után szintén mosollyal válaszolt.
- Tekintsd ígéretnek. - Nyújtott kezet, amit elfogadtam, és búcsúzásul még rábiccentettem. Megfordultam, és Damient vettem észre.
- Bármihez is fogsz ezek után, sok sikert  kívánok. Nem épp úgy alakultak a dolgok, ahogy gondoltam, de... ennél többet most nem tehetünk. Ja, és Seamussel vigyázz. Nem bírtam rájönni, pontosan mit akar, de nagyon elhiszi, hogy egyszer mindenki rá fog hallgatni. - Mondta.
- Amikor kicsi voltam, elhittem, hogy minden sötét tündét megölhetek. - Vontam meg a vállam egyszerűen. - Merre mész tovább? - Érdeklődtem.
- Egyelőre vissza oda, ahonnan jöttem. - Mondta tömören, én pedig egy bólintással nyugtáztam.
- Reméljük, hogy ha össze kell futnunk, összefutunk. Én most visszamegyek a Légióhoz, lassan indulunk haza. - Mondtam, noha az utolsó szóban már bizonytalanság volt. Mi is az a "haza"?
- Jó utat. - Köszönt el, én pedig a Tünde Légió felé vettem az irányt. Ki tudja, mennyi időt fogok velük tölteni még? Sok dolog áll előttünk...

Hát elkezdődött...hosszú út volt, s ez még csak első megtett lépése volt egy népnek, mely éppen csak talpra állt a világ talán megnagyobb pofonja után. Jutalma minden résztvevőnek, aki eljutott az utolsó körig 400 TP és 4000 váltó, Leo barátunk pedig 100 TP-t és 1000 váltót kap, mert már korábban kiesett. Fontos, hogy Damien és Leo a kapott TP-t csak maguknak írhatják fel, a hozzájuk tartozó játékos karakternek nem. Emellett pedig mindenki, aki megírta az utolsó kört, az alábbi kis tárgyat érdemelte ki:

Név: Fecskefütty (1)
Típus: -
Leírás: A nagyerejű tünde varázslat nyoma, mely ott maradt a legserényebb tündékben, akik megfordult ott. Erősen koncentrálva képesek ennek a varázslatnak a maradványait utoljára életre hívni, ösztöneikkel segítséget kérni minden tünde és sötét tünde karaktertől, aki maximum tíz mérföldre tartózkodik tőlük.
Kritérium: A tárgy nem átruházható


Gratulálok mindenkinek a küldetés teljesítéséhez! S ne feledjük, ez még csak a kezdet...