[Magánjáték - Johann & Mina] - Decoratio

- Uhh, istenem, ez nehezen ment.
- Az biztos. Remélem, nem szedik le a fejemet holnap sem. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a..
- Hagyd csak. Szép lesz. Ha elkészül egyszer...
- Hogyne. No, megpróbálok valamicskét aludni, meg előkotrom azokat a rajzokat.
- Azért vigyázz, nehogy az ár egyre csak feljebb és feljebb ugorjon. Ezért már komplett fegyverzetet lehetne venni meg páncélokat, valóban.
- Tudom, de végül is egy hatalmas fémfáról beszélünk. Eh... mindegy, ha valaha kész lesz, akkor ha a kastély össze is dől, valami mégis marad belőle. Az utókornak.
- Mily pozitív.
- Jó, nem mondom, hogy a közeljövőben. Vagy bármikor. De mégis csak maradandó lesz. No... jó éjszakát.
Jó ideig nem jön álom a szemére, a bűntudat és a kétségek miatt, valamint egyúttal a tervezgetés miatt is. Álmában gyerekként kergetőzik a fémfa körül, mely egyúttal átavanzsál valódi fává és folytonosan váltogatja a színeit. Ott van a húga is, Dominik, gyerekkori barátjuk, és valamiért Dieter meg Damien is, kicsiként. Pusztán nem egészen néznek ki úgy, mint kellene nekik, de tudja, hogy azok ők.

Ahogy felébred, kis idő múltán visszatérnek ezek az emlékek és elmereng rajtuk. Aztán feleszmél, hogy vendégei vannak és hamar szalonképes állapotba kellene kerülnie.
Világoskék, kényelmesebb, ám itt-ott csipkékkel díszített dresszt kap magára és bekopogtat a szemben lévő ajtón. Azonban ekkor feltűnik az egyik sarokban Greta.
- A gróf úr már lent van. És a vendégek is. Jó reggelt, asszonyom - teszi hozzá nyomban, ahogy észreveszi, hogy még nem tette meg, majd pukedlizik.
- Áh, köszönöm. - mosolyog vissza, kissé álmosan, majd lesiet a lépcsőn és jó reggelttel köszönt mindenkit.
- Remélem, kellemes volt az éjszakájuk. - kísérletezi ki, milyen is a terep most egy protokollköszöntéssel, mely utólag meggondolva esetlegesen egyéb szóhasználattal is kifejezhető lett volna, de most már mindegy.

Damiennek fogalma sincs, mit csináltak rosszul, ami miatt Viktória ennyire ideges, de legalább, úgy tűnik, a könyvvel le tudja kötni magát.
- Régóta ismeri Herr Johannt? - próbál társalgást kezdeményezni, bár könnyen lehet, hogy ezzel csak kiugrasztja a nyulat a bokorból.
Nermsokára Herr Johann is megérkezik Minával egyetemben. Próbálja nem túlságosan feltűnően mutatni megkönnyebbülését, azonban hatalmas szikla esik le a válláról.
"Nyugodtabb vagy, mint szoktál." Ez elmond valamit a hölgyemény általános viselkedéséről. Furcsa, hogy miért társalognak erről úgy, akár az időjárásról.
- Szép jó reggelt. Mit óhajtanak? ha van bármi kívánságuk, nyugodtan jelezzék. Aztán itt vannak nálam a rajzok is- mutat fel három skiccekkel teli lapot, majd asztalhoz ül.
A következő adag tea már elkészült, így pár leányzó most ezeket szolgálja fel. Citromfű érződik az illatukon. Reméli, hogy a többiek is kóstolnak majd belőle, ő mindenesetre elkezdi kortyolgatni.

Damien szélesen elmosolyodik, körülbelül olyasmi érzelmekkel, mint amikor valaki az életéért tárgyal és arról kell biztosítania ellenfelét, hogy ő milyen szép, amikor az illető valójában jobban hasonlít egy élőholtra, szóval... lehetséges, hogy inkább csöndben kellett volna maradnia. Most már mindegy.
- Úgy bő fél évtizede, ám kétlem, hogy ugyanúgy ismerném.
Tűkön ülnek kissé, amíg a vámpír válogat a rajzok közül. Valamiért az a feltételezés leng a levegőben, hogy egyiket sem találja megfelelőnek. Mina ráadásul gyakran jön zavarba, ha a munkáit kell mutogatni, mégis csak a képességeit ítélhetik meg ezek alapján. Azonban végül sikerül választania, mire mosoly terül szét az arcán. Voltaképp arra a munkára volt a legbüszkébb.
- Tökéletes. Nem is gondoltam, hogy feltétlenül be kellene vonni. Az... - vagyonokba kerülne. Na meg... - ...hadd látszódjon a fém maga.
- A lámpás jól hangzik. Funkciójuk is lenne, vagy csak díszjellegű? - próbál érdeklődik, nem, mintha annyira értene a fémművességhez bármilyen módon, de hát sosem késő tanulni ugyebár. Még jól jöhet. Valamint egészen kezdi megkedvelni a bálteremben levő monumentális dísz ötletét. Talán így még Mina is szívesebben megy be majd táncolni idegenek, vagy kevésbé idegenek közé díszes ruhában, ahogy régen tette.
- Nagyon jó. Mikor tudna munkához látni, illetve mi kellene ehhez? Igyekszünk mindent megadni majd. A vacsorák megfelelők lesznek a szokásos időpontban, naponta? - Kezd pezsegni a vére, ahogy már szinte látja maga előtt körvonalazódni a fémes gyönyörűséget.
Te és az elborult ötleteid. Csak most, hogy végre egyedül élsz és vagyonod is van rá, tényleg meg is tudod csinálni őket. Őrület.

Mina arcán látszik, hogy annyira nem nyeri el tetszését az ötlet, ám nem szeretné ezt udvariatlanul kifejezni.
- Az a probléma, hogy az arany nem hiszem, hogy annyira... illene oda. Tudja, az arany néha túlságosan is erős, túlságosan is hivalkodó, teljesen elnyomja az érzékeket és már-már csicsásnak mondhatóak lesznek a dolgok miatta. Olyan, mintha... - próbálja kifejezni, mire is gondol, elgondolkozva felpislantva a plafonra -... mintha túlfűszereznének egy ételt, túl sokat raknának bele egyetlen fűszerből, és az elnyomná a többi, meg az alapanyagok ízét. Bár, ehhez alapból elfelejtettük a legfontosabb kérdést. Milyen fémet gondolt, amely alkalmas lenne a feladatra? Én szürkés színűekre gondoltam, olyasmivel képzeltem el.
- Lehetne esetleg ezüstszínű a bevonat. A fényt szépen visszaveri, viszont nem arany, és nem olyan mód csicsás.
- Ez nem rossz ötlet.
- Bár... a fa valóban élettelibb, hogyha a természetes színéhez közelebb álló színből csináljuk. Mint a réz.
Mina elgondolkozva, majd kérdőn pislant a kovácsmesterre.

- Gondolom, az ezüst egy picikét költséges lenne. Valamint, meglehetősen puha is. - állapítja meg. - De bevonatnak még belefér talán. Vagy azt túl hidegnek gondolja? A rézbevonat jobb?
Már maga sem teljesen biztos a dolgában.
Megmosolyogtató a köztük levő bensőséges viszony, Herr Johann és Viktoria között. Nem éppen erre számított, azt meg kell hagyni, amikor egy általa nem ismert kovácsott keresett fel Nebelturmból.
- A papírok nem a legmaradandóbbak, sajnos. Tudom, mert kiskoromban rengeteg papírdíszt készítettem. Akármilyen ügyes technikával készítjük el őket, az idő nyoma sokkal gyorsabban meglátszik rajtuk, mint a fémen. Időnként persze lehetnek papírdíszek is a fán.

A dolgok kezdenek kiesni a kezükből.
- Nem volt itt szó semmiféle robosztus lámpásokról. Vagy csak én vagyok eltévedve de az eredeti koncepció nem fém levelek és gyümölcsök vagy virágok lettek volna? - kérdi Damien és Mina is csak bólogatni tud.
- Igen. Egy ilyen fának időtállónak kell lennie. Lámpások, azok egyik vázlaton sem voltak. Azok nem volnának, úgymond, a... természet részei.
Reméli, hogy nem tünde-voltuk nem akadályozza meg őket, hogy megértsék ezt, hiszen voltaképp a természet közelében élnek mind. Még ha a vámpírtornyok bizonyos elszigeteltséget jelentenek is. Nem tudja, mennyit sikerült átadnai az ötletéből, az érzéseiből, a valódi motivációjából, ám egyre inkább úgy veszi észre, hogy nem mindent.

- Erre nem gondoltam. Lehetnének esetleg apró lámpások, amelyeket csak bizonyos alkalmakkor világítunk meg. Akkor nem lenne túl feltűnő, hogy amikor valaki csak úgy sétál a teremben, üresnek látja őket, ezáltal hiányt sugároznak - nem, hanem olyan kicsik lennének, hogy nem tűnnének fel a megannyi levél között, viszont, amikor bált tartunk, kivilágítanánk őket és...
És sejtelmes fénnyel ragyognának ki a díszítés közül. És nem is teljességgel látszana, hogy honnan - egészíti ki gondolatban, azért inkább így, mert nem akar túlontúl elfolyóan lelkesnek tűnni a megbízottai előtt. Sem.
- Igen, jó lesz így. És természetesen nekikezdhetünk. Azazhogy, kezdhetnek. Mire van szükség a munkálatokhoz?
Érdeklődik, majd ha választ kap, igyekszik Herr Johann rendelkezésére bocsátani mindent, amit csak óhajtanak, Viktóriának könyvet, frissítőt, süteményt, akármit. Ha persze kérdéssel járulnak hozzájuk, arra is szívesen válaszolnak.

Mina hív néhány segítő, erős fiatalembert, akik asszisztálnak Herr Johann-nak az alapanyagok előkészítésében és pakolásában. Az árakon már nem tervez a vámpírlány túlságosan rugózni, lesz, amennyi lesz, hiszen ha egyszer sikerült elszánnia magát a döntésre, nem jó ötlet vacilálni vagy visszalépni. Úgy tűnik, a kovács megkéri a maga pénzét, ám minden bizonnyal van is joga ehhez, hiszen nem mindennap kérik fel a vámpír fiát ennyi mennyiségű fém megmozgatására, ráadásul nem is praktikus, hanem díszítési célzatból.

Viktória könyveket olvas, Herr Johann pedig dolgozik. Mintha nem is pusztán egy munkafeladat lenne ez, hanem egyben egy vendéglátás is. Talán nem bánt velük megfelelően, jut eszébe oly sokszor, talán túl durvák voltak és rosszul reagáltak. Sok-sok szó esik erről olyan falak mögött, melyek minden bizonnyal elzárják a hangokat egyéb individuumok fülétől. Azonban ahogy az idő telik, úgy tűnik, aggodalomra semmi ok. A hölgy is fellazult, láthatóan élvezi az itt tartózkodást. Elbújik történeteibe, akár egy menedékbe, miközben párja alkotja a fényűző és drága csodát a bálteremben.
Alig várja, hogy láthassa. Amikor közlik, hogy végre elkészült, izgatottan szól Damiennek, hogy jöjjön, s nézze meg. A szokásosnál és az elvártnál talán jobban zakatol a szíve. Nem teljesen érti, miért jelent ez számára ennyit, de ha már ily nehézkes és hosszadalmas volt eldönteni, hogy nézzen ki, nyilván nem mindegy, hogy végül mi lett belőle.
Ismét rengeteg elképzelés suhan át az arcán, ahogy egyik lépést teszi a másik után a bálterem irányába.
Szemei isszák a látványt, ahogy besétál a sötétségbe, mely hamvasan simogatja és titokzatosan világlanak belőle ki a lámpások fényei. Akár egy gyermek, csodálkozva sétál közelebb, sietve hagyva maga mögött Damien kimért és józan lépteit, közelebb suhanva és elmélyedve a lenyűgöző összatásban. Aztán szemei egyenként az apró levelekre vetődnek, kidolgozott finomságuk, csavarodásuk egészen természetessé teszi őket. A mély, meleg színárnyalat pedig pont oly időtálló, mint a fém, amelyet maga alatt rejt. Elképzeli, ahogy ez az egész épület romként fekszik már és e fa, de legalábbis darabjai mégis kikukucskálnak a poros kövek közül, jelezve, hogy ők itt vannak, itt maradtak.
Örök emlék. Talán megéri azt a vagyont, amelyből alkotva lett. Nem is számít ez már. A pénz, s értéke is ugyanúgy változik, mint a világon minden. Talán mégsem maradna meg. De messze még az idő, amikor rommá lesz a kastély. Ha eljön valaha.
- Fenséges alkotás lett, uram.
Damien elképzeli, hogyan lehet majd táncolni a fa körül és hogy festhet az egész pörgő, szoknyás lábakkal tele, zenével és pompával. Remélhetőleg senki sem lesz annyira részeg ebben a teremben, hogy egy fémfa jelenléte a kellős közepén gondot okozzon. Végül is elég nagy.
- Ez... ez tényleg csodálatos. Nem tudom, hogy köszönjem meg. - Persze, pénzzel, mi mással, de nem ez a lényeg...
Pontosan azt látja, amely a lapjain feküdt, a ceruza szene rajzolta körül, s most itt áll előtte megelevenedetten.
Máris közösséget érez vele. Mintha az övé lenne. Ha majd egyedül lesz a teremben, megszólíthatja, mint a természet egy külön, benti darabját.
Persze csak mása a valódinak. De vannak valódiak kint is szerencsére.
- Maga nagyon ügyes. Tökéletesen megalkotta ezt a valamit abból, amit lerajzoltam, pedig az csak egy kis skicc volt egy lapon és nem is mondanám a legművészibbnek. Rendkívül aprólékos lett, és... egyszerűen gyönyörű. El kell jönniük az első bálra, amit itt rendezek majd. - mondja elragadtatva.

- Kisasszony, jól van? Tehet egy sétát a kertben, ha úgy tartja kedve.
Kissé frusztráló tud lenni, hogy Viktóriánál sosem lehet tudni, mi is a gondja pontosan, vagy egyáltalán van-e neki. Picit olyan vele lenni, mint egy gyermekkel, minden lehetőséget végig kell lapozni, hogy hátha valamelyik helyesnek bizonyul.
- Igazán nincs mit. Legalább... nos, egész biztosan lesznek ismerőseim ott. - pirul el kissé, ahogy mosolya arcára feszül. Talán nem kellene ily nyíltan megosztania mindent, ami az eszébe jut. De úgy érzi, az együttes munka kiépített annyi bizalmat, hogy Herr Johann nem fog gúnyt űzni belőle.
- Nos, tehát, profi munkát végeztek, itt az ideje, hogy megkapják méltó jutalmukat - tér a sötételf a dolog üzleti lényegére, Mina pedig visszafojt egy sóhajt. Igen, ezt muszáj. Pedig olyan szép lenne, ha az ilyen csodák mindenféle gyakorlati megkötés hiányában teremhetnének. De tudja, ezt nem várhatja el, hiszen dolgoztak vele, megérdemlik a jutalmat.
Azonkívül, hogy vacsorázhattak és élhettek itt napokig. Hmm. Vajon más lett volna ily bőkezű?
Damien azonban elővesz egy minőségi, bőrből való erszényt és a legutoljára megbeszélt összegnyi érmét igyekszik leszámolni egy közeli kisasztallapra, mely éppen kézre áll. Igen, visszavonulhattak volna egy alkalmasabb terembe is. De minek?

Mina furcsállóan figyeli Viktória arcának furcsa, finom változásait, melyek úgy rebbennek át egyikből a másikba, akár egy pillangó szárnya röpte közben. Miért lesett a párjára, egy nyelvbotlást követően? Vagy tán nem nevezheti drágának, Johann úr már ezen is megsértődne? Pedig ez hölgyek között igenis szokás. Túl sokszor nem alkalmazta ugyan, hát kit drágázott volna?
S miért legyen titok? Hiszen épp most mondta ki fennhangon minden jelenlevő előtt. Egyébként sem tudja, miért tartja szégyenteljesnek a tánctanulást. Mina sem nevezné a legkifinomultabbnak és legprofibbnak a mozgását, de el tudja rakosgatni a lábait úgy, hogy esztétikusnak és könnyednek tűnjön, meg még élvezze is.
- Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Nos, ez esetben, gondolom, haza kell most menniük a tornyukba. A bál időpontját tudják. Akár érkezhetnek előző éjjel is, lesz szállás az Önök számára, ahogyan kényelmesnek érzik. - ajánlja fel, majd vár, hogy bebizonyosodjék, tényleg készek már távozni, semmiképp sem akarja erőszakkal kitessékelni őket a kastélyból, azonban az üzleti dolgokból kis időre elege van. Jól fog esni egy kis nyugalom. Na meg gyönyörködés a termékben.