[Magánjáték] Ami késik, az múlik

Súlyos teherként nehezedett vállaira a valóság, fáradtan sóhajokkal szántotta tekintete az előtte heverő nyűtt asztal foltos lapját. Csak egy rövid időre látogatott be, étkezni, s talán pár pohár borral lekísérni a város porát, ám most valahogy mégis tétován bámult csak maga elé. Szerette ezt a kocsmát, hajdan még itt ivott oly sokszor Oswalddal, s Norberttel, ám mostanság már egyiket se nagyon vélte felismerni a környéken, s bár a régihez hasonlóan zsongott a város, más emberek zaja töltötte azt meg.
– Keserű még az édes vörös is, ha az ember ilyen magányban issza. – felemelte a csöpp kupát, s nagyot kortyolt annak tartalmából, fintorogva az erős nedű utóízétől. – Oly keveseket ismerek már a városban, igen sokan halálukat lelhették az utóbbi évek szenvedéseiben.
– Nagy poéta vagy mostanság, rossz hatással volt rád Franciska flancos könyve. Egy kovács csak egy ütemet igényel, a kalapácsét, azt pedig ritkán hallottad mostanság. – a lándzsa csöppet elhallgatott, majd kis tétovázás után folytatta. – Barátok mindig vannak, régik, újak, ivók, örökök. Oswald él, egyszer talán ismét visszalátogat erre. A másik meg, a nyakhaj, hát az is. Hans lelkész lett, valahol a határban szolgál, igen büszke lehet magára, többé nem csak egy hugyos kis tanonc. Alaric meg... Alaric. Annyi érzelem szorult meg abban az emberben, mint egy szaros keszegben. 
Csöppet kóstolgatta a szavakat, majd kedvtelen beleharapott a kenyérbe, s mellé a száraz kolbászba is. Elfintorodott, ismét meg kellett ezt szoknia. Régen is fűrészporral keverték a lisztet, de soha se ennyivel, Dél pocsék helyzetben lehetett. Bezzeg a kenyér Waserrandban! Puha volt és lágy, levegős, illatos. Furcsa dolog volt a vámpírok édes álmából a déli hideg valóságba ébredni. Hellenburg elmaradott volt, s az utóbbi idők miatt elmaradottabb mint valaha. 
– A város tele menekültekkel, akik még magukban se bíznak, nem hogy egy vámpírban. Régen se nézett bárki szépen a magunkfajtákra, de úgy érzem, hogy a sötét idők még inkább megfagyasztották a felebaráti szeretetet az emberek lelkében. – halkan beszélt, ám annál szenvedélyesebben.
– Nézz körbe, kik ezek? – szólt a lándzsa, majd szótlan várakozott. 
– Honnét tudjam, idegeneket látok csak. – válaszolt, ismételten beleharapva a kenyérbe. 
– Te vagy az idegen, lányom. Ők ismerik egymást. – a fegyver szavai gúnytól mentesek voltak, már-már nyugtatóan pragmatikusnak tűntek. 
–  Én?! Hellenburg védelmezője vagyok... –  szemei a lassan kiürülő pohárra fordultak, majd a lándzsára. 
Haragot érzett, de nem nagyapjára, hanem arra, hogy igaza volt. Valamikor ismerték őt, valamikor ha nem is szeretettel, de legalább tisztelettel bántak vele. Most csak egy vámpír volt, akiről elfeledkeztek. Az idő gyorsan, s kegyetlen módon telik, pláne ilyen szörnyű időkben. Hellenburg nem hidegült el, ő maga veszett ki a városból. Ezt pedig jobban fájt neki, mint bármi más. 
– Voltam. – enyhülten mosolyodott nagyapjára, majd egy kissé kevesebb fintorral harapott a kenyérbe. – Talán egy kissé elfeledtette velem az alázatot a Wasserrandi látogatásom. Tudod mi a vicces? Sosem szerettem ezt a nevet. Hellenburg védelemzője... Bugyután hangzik, csak azért viseltem olyan örömmel, mert Esroniel aggattam rám valami ostobaság miatt. Inspiráló, nem? Hilde von Nebelturm, az elárvult vámpír, Hellenburg védelmezője. Azt hiszem jól illettem a város képébe, máskülönben indokolatlan lett volna a cím.  – keze végigsimította az arcán elterülő ocsmány égést, s sóhajtott egyet.
– Lehet. De büszkén viselted, s viselheted is. Le fog még kopni róla a patina, csak idő kell. Jó emberek ezek. Becsületesek. Egyszer isméz szeretni fognak téged, de egyelőre te szeresd őket. 
Halványan a lándzsára mosolygott, majd intett a kocsmárosnak, hogy hozzon még egy kupa bort, de annyira savanyút, amilyen csak akadt a pincében. Savanyítania kellett a szája ízén, hirtelen túl édesnek hatott az előző nedű. 

- Egek, micsoda nap volt. - sóhajtott egy nagyot Gerard, ahogy a város közepe felé vedte az irányt.
Nem is olyan rég lépte át a nyugati kaput. Egyenesen a közeli erdőfelől érkezett, miután azt hallotta, egy griffmadár fészkelte be magát a kidőlt fák közé. És nem is volt mese, tényleg ott volt egy nagy szárnyas valami. Csak rögtön utána kiderült, hogy aki ezt híresztelte nem griffet látott, hanem egy gigászi gargoyle-t.
Látszott is a démon felszerelését, megviselte az összecsapás. A fegyverei kopottak és életlenek voltak, a tegezében törött, csorba nyílhegyek sorakoztak, melyet a csatatérről gyűjtött össze annak reményében, hogy némi árengedményt ad érte a kovács, amikor élezni megy a lándzsáját. A ruháját a sorozatos csatározások megviselték, kopott volt és több helyen meg is tépte a fenevad. Szerencsére csak a kabátját érte. Ha az alatta viselt inget is elérte volna, az a húsával együtt szakított volna ki egy darabot a ruhájából.
- Még közel sincs vége. Most én jövök. Újra meg akarom nézni azt a régi grimoire-t a nagykönyvtárban.
Lia ott sétált Gerard mellett. A víziója, mint mindig most is a makulátlan, fémlapokkal ékesített katonaruhát viselte. A lány mását mindenki látta már, nem csak ők. Gerard az évek során sikeresen halmozott fel annyi tudást és tapasztalatot, hogy Lia illúzióját mások számára is láthatóvá tegye. Úgy döntött, többé nem fogja titkolni, hogy nincs egyedül. Noha a körülöttük állók azt hiszik, a lány ténylegesen ott sétál mellette. Hogy az áttetsző hölgyemény valójában az amulett rabja, azt igyekezett nem híresztelni. Eltökélt volt, de nem bolond. Neki már az is elég volt, ha Liát önálló személynek ismerik el.
Egy apró kis fogadó előtt álltak meg. Régi épület volt, s meglehetősen masszív, hogy ennyi katasztrófát és tragédiát túlélt már. Ide akart betérni, mielőtt a könyvtár felé vette az irányt. Lia folyamatosan sürgette, hogy minél több időt tudjon ott tölteni. S igaza is volt. A nemrég történtek több ízben is felkavarták. Újra kellett értékelnie mindazt, amit tudott. S ezért tért ide vissza, hogy néhány régen látott poros oldalt ismét felkeressen. Ám furcsamód nem votl kedve hozzá. Nem akart olyat elemezni, amire jól emlékezett. Úgy érezte nincs értelme. Sorok közt megbúvó rejtett üzeneteket várt, de eddig nem talált semmit. Lia is hasonlóan érzett. Nincs is szívszorítóbb a démonnak, mint a kárbaveszett munka. De egyre csak buzdították magukat, hogy minden szált le kell varrjanak.
- Na jó, akkor most eltüntetlek.
Lia tiltakozva kapta fel a fejét.
- Jaj, ugyan már, mintha bármi bajod történhetne. - dobbantott nagyon Lia a lábával az ajtó előtt.
- Odabent tömeg van. Nem akarom, hogy valaki átsétáljon rajtad és azt higgyék, nekromanta vagyok.
Ebben igaza volt. Az itteniek az utóbbi időben nagyon paranoiásak lettek. Nem is csoda. A világ a feje tetejére állt, a holtmágusok pedig veszedelmesebbek voltak, mint valaha.
- Jaj, ugya már, mintha nem tudnál azon a fél tucat félrészeg ürgén át egy sima kis emberi alakot...eh, egye fene... - Lia meg volt győződve róla, hogy Gerard könnyedén irányíthatta volna az ábrándképét úgy, hogy ne tűnjön fel senkinek. Látta is a fejében, a fiú egyszerűen csak pihenni szeretett volna.
Hallatlan, morogta magában a démon, ahogy szép lassan elfújta a szél a vízióját, mintha gyermeteg rajz lett volna, amit bottal húztak a porba. Egy közelben fekvő koldus kiguvadt szemekkel nézte az egyik ház tövéből, ahogy a pupilláit dörzsölgette. Nem akarta elhinni, s bódulatában óvatosan odébb tolta magától apró kis vedrét, benne valamiféle itallal.
Magabiztos léptekkel tette be a lábát a kocsmába. Viseltes kabátját a fal mellé dobta, letámasztotta a lándzsáját, leemelte a hátáról az íjat és a tegezt, majd a pult felé baktatott. A többiek rosszalló pillantást vetettek rá. Elég ritka valakit fegyvereit hátrahagyva látni. Gerard persze egyáltalán nem féltette magát. A mágia mindig vele volt, s az amulett is ott lógott a nyakában. Óvatosan a pult mellé ért, s egy kupa vizet kért, amit azonnal le is gurított, hogy a szomját oltsa. Ezután csak egy tálért szólt, s egy adagért abból,a mi éppen hátul azt üstben főtt. Szerencsére soha életében nem volt ínyenc, s ez már többször is megsegítette. Ahogy az ételre várt, melankolikus tekintette nézett körbe a fogadóban. Évek óta nem járt itt, s furcsa érzés volt visszagondolni a városra, ahol gyerek volt, s felnőtt...vagy legalábbis azt hitte.

Jó volt a bor, ha más nem, hát az elmondható volt, hogy az utóbbi évek füstössége kellemessé tette ezeket a friss szüreteket, majdnem ínyenc jelleget kölcsönözve neki. Nem voltak illúzió, biztos volt benne, hogy több vidéken is azon foglalatoskodtak már, hogy miként is tudják majd kinemesíteni ezt a füstösséget a jövendő időknek. Csodás évjáratok lesznek ezek, drágák is. Két korty között felemelte kissé tekintetét, s beleharapott a kolbászba. A húsra sajnos nem volt oly jó hatással az utóbbi évek szűkölködése, inas volt és száraz, alig mehetett bele zsír, vélhetőleg a disznó is csak annyi moslékot látott, amennyi kását a gazdája. Keserű mosollyal fordult a kijárathoz, ahol pont egy fiatal, ében hajú, sihederféle férfi lépett be. Első pillantásra vonásai nem tűntek oly szinten ki, hogy különösebben felhívta volna magára a figyelmet, ám a közjáték annál jobban. Lándzsát cipelt, s íjat, melyeket a bejárat előtt is hagyott. A gesztus maga nem volt annyira furcsa, akár a jó szándék jele is lehetett volna, de mindezt oly hetykeséggel, s magabiztossággal tette, hogy szinte kihívta a fogadó népét. Egy pillanatra a falnak támasztott lándzsájára pillantott, majd vissza a férfira, s felvonta a szemöldökét, szorosabbra húzva maga körül a palástját. Nem volt ugyan hideg még, de azért sokat volt kint a városban, s csöppet átfagyott már. 
– Vadász lehet, gondolom. A vadkanra gyakorta mennek lándzsával. Veszedelmes egy bestia. – szúrta oda nagyapjának, majd szemeit elfordította a férfi felől. – Vámpír létemre nem nagyon értettem sosem a vadászat örömét. Szükséglet, nekem is, neki is, de az urak szeretnek sportot űzni belőle. 
– Ha vadász, akkor akkora vadkanokat öl, mint egy szekér. – a lándzsa elnevette magát –  Nézd meg a ruháit, s a fegyvereit. Vadkan így nem kínoz meg egy lándzsát, mintha csak valami keményhez verte volna azt.
Igen erőltette szemét, de jó pár méterre voltak a fegyverek, nem vélte felfedezni, hogy a nagyapja mire is gondolhatott, csodálta, hogy az öreg egyáltalán ellátott addig, általában nem volt a legélesebb a szeme, bár, lehet csak amiatt szúrta ki a dolgot, mert fegyverekről volt szó. A vas már csak megérti a vasat. Ám a férfin végigpillantva hamar rájött, hogy mégis mire gondolhatott az öreg: a vadkan sebek nem voltak ugyan ritkák, de emellett többnyire halálosak is, az állat pedig nem így tépázta meg az embert, hanem nemes egyszerűséggel felszarvazta. Kíváncsian bólintott nagyapjának, majd nem túl feltűnően, de figyelte az ében hajú vadászt. Kíváncsi lett, hogy vajon miféle szerzet lehetett, s annál jobban érdekelte, hogy milyen szörnyűségek járják a határt mostanság. A Hellenburgba vezető útján volt szerencséje találkozni valamivel, aminek sem nevét, se valóját se ismerhette, de máig hideg táncol át a testén, ha arra az éjszakára gondol. Bolond lett ez a világ. Gondolkozás közepette észre sem vette, hogy szemei kissé megcsalták, s pillantása egy rövid időre találkozott az idegenével. Hamar elfordította képét a másik irányba. Jó dolog lesz megismerni a délieket, de hirtelen sok lett volna azonnal veszélyesnek tűnő vadászok társaságát keresni.

Ahogy lassan fordult vissza, hogy kósza pillantást vessen a holmijára, megakadt a szeme egy idegenen. Legalábbis elsőre azt gondolta, hogy egy idegenen. Épp csak egy pillanatra vette arcát szemügyre, mielőtt a másik odébb fordult volna. Szinte már úgy tűnt, zavarba volt jőve, de Gerard azt gondolta, csak a képzelete játszik vele. Éppen csak egy pillanatra látta az arcát, nehéz lenne ennyiből bármit is megmondani.
A lány nem sokkal tűnhetett idősebbnek nála. Fakó volt a bőre és sötét a haja, akárcsak Mariának, a tekintete fáradt volt és némileg gyanakvó. Ám volt benne valami nagyon ismerős. Nem emlékezett rá Gerard, egyszerűen csak úgy érezte, nem ez az első alkalom, hogy találkoztak. Talán a lány is ezért bámulta meg őt? Mert felismerte? Ennek csak adni akart egy próbát. Sose rossz az, ha egy ismerőssel fut valaki össze. Annak a vége mindig egy remek beszélgetés, vagy egy ádáz küzdelem lesz. A démon pedig mindkettőre készen állt. Óvatosan odasétált hozzá, majd gesztusként megemelte a nem létező kalapját.
- Elnézést, nem találkoztunk már valahol? - tért rögtön a lényegre.

Legutolsó gesztusa sajnos a végtelennél egy fokkal tovább nyúlt, s ennek nála az ismeretlen észrevette, hogy a kelleténél csöppet jobban megfigyelte. A hideg gyorsan, s kegyetlenül futott végig a nyakán, ám nagy levegőt vett, s elmormolt a fejében egy buta kis mondókát, amit még a Neulandereknél tanult meg arról, hogy felesleges félni az idegeneket. A férfi közelebb lépett hozzá, s megemelte kissé a "kalapját". Arcára halvány mosolyt erőltetett a gesztus láttán, ami hamar meg is fagyott egy pillanatra. A vadász szemei lilák voltak. Önkénytelen is a lándzsájára pillantott, majd vissza a vendégére. 
– Nem, attól tartok nem. Ha mégis, ne haragudjon, kissé zavaros mostanság a memóriám. – ismét belenézett a férfi szemébe, majd röviden bólintott. – Ön vadász, igaz? Komoly zsákmánya lehetett, ritka módon elvadult mostanság a természet.
Röviden átgondolta a lehetőségeket, próbálta fellelni a férfi fizimiskáján az elfekre jellemző arcvonalat, füleket, ám ezeket nem vélte látni. Esetlegesen a ruházata utalhatott valami ilyesmire, de sajnos ezt a részét sosem értette igazán a dolgoknak. Franciska bolondnak is nézte, hogy nem tudott kétfajta szövetet megkülönböztetni, ha már a vasat értette, de valahogy nem állt a szeme a dologra sosem. 
– Ne haragudjon, milyen udvariatlan is vagyok. – kezeivel az asztal túlsó felére intett. – Nyugodtan foglaljon helyet, ha kedve tartja. Jó társasággal ugyan nem tudok szolgálni, de legalább nem lett lelocsolva sörrel a pad, ennyit megígérhetek.
Nem érezte azt, hogy különösebben szüksége lett volna most az idegen vadász társaságára, ám valahogy kíváncsi volt, s ezen furcsa kíváncsisága felülkerekedett azon az elemi félelmén, amit egyébként a szokatlan vonások szoktak ébreszteni az emberekben.

Arra gondolt, talán összekeverte valakivel. De nem, az nem lehet, az ő memóriája makulátlan...vagy legalábbis azt gondolta. De amióta a Köderdőt megjárta, már nem volt olyan éles az emlékezete, mint korábban. És valóban nem emlékezett rá. Noha gyakran nehezen dolgozza fel az évszakok múlását. Nebelwaldban változott valamennyit, amikor nem viselte a nyakláncot, de azóta szinte semmit. Bánta is eléggé. Azóta sem nőt neki rendes szakálla.
- Enyém a megtiszteltetés, kisasszony. - válaszolta Gerard, ahogy halkan kihúzta az asztal mellett szabad széket, majd helyet foglalt - De nem vagyok vadász. - jegyzete meg egy halvány mosoly keretében - Ezeket csatatérről hoztam ide. Hosszú volt az út, és sok mindennel találkoztam idefelé.
Lia csendben hallgatott. Annyi év után még mindig nem kedvelte a vámpírokat. Maria segített rajta egy picit, de azóta sem változtatott azon, hogy teljes figyelemmel és óvatossággal kezelte őket. Teljesen mindegy hol, melyik városban, s hány évre rá találkoztam, sosem fogja elfelejteni, mit tettek vele.

– Valóban? – kérdezte egy kis meglepetés után, majd ismét szemügyre vette a férfit. Így közelebbről valóban látszott, hogy azért egy vadásznál némiképp minőségibb ruhákat viselt, ám mégse érezte azt, hogy feltétlenül egy katonával lett volna dolga. Nem volt egy túlzottan jó emberismerő, de sejtette, hogy több bújt meg a másik gúnyájában, mint azt elsőre gondolta volna. – Ha jól sejtem nem a reguláris seregben szolgálhat. Zsoldos? Gondolom akad elég sok munka mostanság egy élelmes harcosnak. 
Az asztalon lévő kopott késsel egy karikát vágott a kolbászból, majd szájába vette azt, s pár harapás után lenyelte egy kevés bor kíséretével. Még mindig pocsék falat volt, de a bor tényleg sokkal kellemesebbé tette az élményt. Nagyon elszokott ezektől a hétköznapi élvezetektől, borzalmas hatással volt rá a luxus, amiben tengette az életét az utóbbi két évben. Tekintetét kicsit megemelte, majd mélyen a másik szemébe nézett. 
– Szólítson nyugodtan Hildének, én magam Dél harcosa vagyok, bár, manapság leginkább az unalommal harcolok csak. – kissé elmosolyodott, s még egyet kortyolt a kellemesen fanyar italból. 
– Azt mondják, aki unatkozik, nincs elég dolga. – nevetett fel a lándzsa maga mögött. – Érdekes nyaklánc, ha megengedi. Kevesen hordanak ilyesmit, eléggé macerás anyag. A régi vámpírurak szokása volt, de manapság már nem gyakori, mert kevesen tudják kellően megmunkálni a feketeacélt ilyen méretben. Kemény mint a szikla, s emellett forrón kissé törékeny is, nehéz díszíteni. 
Szemei szúrósan fordultak hátra, közel sem bízott még az idegenben eléggé ahhoz, hogy az éppenséggel kommunikálni tudó nagyapjáról akart volna neki beszélni. Emellett viszont roppant érdekes volt, amit az öreg felhozott. Ő maga észre sem vette a díszt, pedig valóban olyan darab, ami azonnal felhívja magára a figyelmet. Azok a lila szemek mély titkokat rejthettek, de ez már nem az ő dolga volt. Végül engedékenyen elmosolyodott, majd megvonta vállát.
– Ne is foglalkozzon vele, kissé beszédes egy fegyverhez képest, de ártani nem árt. 

Figyelmesen hallgatta, amit az ismerősen ismeretlen lány mesélt.
~ Lehet hogy csak társaságra vágyott, azért sandított feléd. - találgatott Lia a fejében, némileg megnyugodva. A lány nagyon udvariasnak tűnt, ráadásul nem volt különösebben magabiztos. Az ilyenektől pedig ritkán számít az ember bármiféle ártalomra.
A démon közben készségesen felelt, miközben magában nevetett egyet. Ebben a ruhában tényleg egészen úgy tűnt, mint egy hadviselt zsoldos. Aztán megfordult a fejében, hogy gyakorlatilag az volt.
- Az én nevem Gerard. - mutatkozott be ő is - Itt a városban valóban nincs sok tennivaló. De kint a pusztában csak úgy hemzsegnek a szörnyetegek, élőholtak, haramiák, veszedelmes szekták, portyázó vámpírok, démonok és földönfutók hadai. Gyakran utazom. Nem nevezném magam zsoldosnak, noha nem kevés hasznom származik a csatákból. De van rendes mesterségem is. A falumban annak idején lakatos voltam, drótos, s óraműves.
Ekkor egy ismeretlen hang csapta meg a fülüket. Keresték, honnan jöhet. A lány mellől érkezett, de nem állt ott semmi. Gerardnak és Liának elállt a lélegzete. Hilde gyorsan magyarázott, kissé zavarba jőve magyarázta.
~ Beszédes fegyver?! - nézett tágra nyílt szemekkel Gerard.
~ Lehetséges ez egyáltalán? - kérdezte Lia.
Gerard gondolatban a lány felé sandított.
~ Van egy tippem, hogyan történt.
És a "fegyver" nem is tévedett nagyot. Az amulett azelőtt Lothar von Nebelturmhoz tartozott. Jó szeme volt, senki ezelőtt nem tudta megmondani a talizmán eredetét. A feketeacél az erő szimbóluma volt, s sokan viselték, hogy hatalmukat kimutassák vele.
A páros hirtelen azt se tudta, hogyan reagáljon. Életükben nem láttak még olyat, aki beszélő fegyvert viselt volna...leszámítva persze saját magukat. Lia erőteljesen gondolkozott, aztán gondolatban vállat vont. Úgy döntött, kockáztat. Ezt a szituációt nem hagyhatja elúszni. Ez túl nagy véletlen ahhoz, hogy ne próbálkozzon meg.
- Ismerős az érzés. - válaszolt a talizmán.

Örvendek a találkozásnak, Gerard. – röviden biccentett, majd kurtán nyújtotta a kezét – Jómagam is nemrég utaztam be délvidéket egy kissé, elkeserítő út volt. Bármerre jártam, elhagyatott falvak, s műveletlen földek találtak. Ahogy néztem, többnyire a nagyobb települések köré gyülekeztek az emberek, olyan helyszínekre, ahol van némi fal, ha kevés is. Mennyi csapást kell még átélnie Veroniának, hogy végre tanuljunk?
Keserűen pillantott félre, arcán némi fájdalommal. Tudta jól, hogy az Úr haragja hozta el ezeket a sötét időket, ám még most sem támogatta testvér a testvért. A két nép talán csöppet kevésbé háborúskodott, de nem voltak illúzió, ez legfeljebb annak volt betudható, hogy egyszerűen nem volt meg az elegendő haderő ahhoz, hogy a vidéket is biztosítani tudják, s a másikat is zaklathassák. Gondolatait végül a lándzsa szava, s újdonsült ismerősének hosszú habozása törte meg. Vélhetőleg ő maga is hasonló sokkot élhetett át, csöppet habozott is.
– Hahahahahahaha –  kacagott fel végül a fegyver a csöppnyi meglepettség után. – Ha lenne még gatyám, lehet bokán szartam volna magam. A magunkfajták elég ritkák manapság, nem gondoltam volna, hogy pont a Hellenburg fényében fogok találkozni egy hasonszőrű bűnös lélektárssal. Hadd találjam ki, valakit megöltél?
A lándzsa bármifajta zavar nélkül váltott át tegezésbe, pedig fogalma sem lehetett arról, hogy ki is volt a nyakékben. Szépen lassan ő maga is felocsúdott a meglepetés okozta sokkból, s végül zavartságát leplezve nagyot kortyolt a borból, lehúzva annak utolsó kortyait.
– A hölgy nyilván ismerheti a vámpír szokásokat. –  jelezte meg pragmatikusan, majd halványan elmosolyodott – Ne gondolják, hogy esetleg én magam végeztem volna ilyesmi barbárságot, sosem zárnék lelket egy fegyverbe. Embertelen tett.
– Igaz, a lánynak semmi köze sincs hozzá. Az a rohadt bagó tehet róla. – vette át a szót az öreg, majd ismét felnevetett, már-már zavaró harsánysággal – Természetesen megöltem valakit, akit nem kellett volna. Rusnya kis börtönöm van nekem. 
A lány arcát lesütötte egy kissé szégyenében, majd intett a kocsmárosnak, hogy hozzon két korsó sűrű barna sört. Egyet magának, egyet pedig az újdonsült barátjának. Ha nem szereti, hát majd megissza ő maga. Már most érezte, hogy alkohol nélkül nem fogja bírni ezt az estét.

Azt hitték, hozzájuk hasonlóan ez a másik szokatlan páros is sokkolva lesz, amikor megtudják hogy egy cipőben járnak ők ketten...négyen. De helyette csak úgy kezelték, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Nem is féltek semmitől? Nem érdekelte őket, hogy a pletyka mit tehet velük? Hogy a kapzsi szemet sóvároghatnak a ritka ereklye után? Gerard és Lia évek óta titkolta ezt, s most is csak hévből fedték fel magukat. De talán pont ezért tették túl magukat ezen ők ketten is. Mert tudták, hogy a sok ember közül Gerard és Lia megérti őket.
- Megölni? - kacagott a lány - Annál sokkal rosszabbat tettem. Elloptam egy féltve őrzött titkot. Bár azt hiszem én még olcsón megúsztam. Ez a talizmán legalább szépen néz ki. - morfondírozott magában a lány. Ő látszólag hamar túltette magát a döbbeneten, ellenben Gerarddal.

–Áááh, csak egy dolog van, amit jobban szeretnek a vámpírok a vérnél és a vértestvéreiknél... A piszkos kis titkaikat. –az öreg indokolatlanul hangosan kacagott, mint aki nem nagyon tudta értelmezni, hogy esetleg kevésbé harsány is lehetne. A kocsmából néhány arra is fordultak, ám nem igazán tűnt úgy, hogy szólni próbáltak volna, leginkább csak figyelték a dolgot, majd foglalkoztak a saját problémáikkal. – Ezek vagyunk végül is, mohó sárkányok, akik ülünk a tudásunkon. Minden család titkol valamit, ami kicsit többé tesz minket az embereknél. Az iparosoké a szakma titka, a harcosoké pedig a vérszomja! A Nachtrabenek pedig maguk a titkok, szép kis faj a miénk, nemde? –intézte a kérdést a lándzsa a nyaklánc felé.
A lány csöppet elmosolyodott, régen látta ennyire felvillanyozódni a nagyapját, egy másik kitaszított elzárt lélek puszta közelsége izgató lehetett számára. Végül is érthető volt ez, a helyéből kitépett lélek fájdalmát halandó nem érthette, a fagyos, test nélküli állapot mindössze üres frázis volt az emberfiának, de a folyton folyvást Istenhez vágyakozó kiszakadt lélek szenvedései nagyon is létezőek voltak, éppen csak szóba nem lehetett őket foglalni.
– Tényleg szép talizmán, régen láttam ilyesmit. Valamelyik régi nagymester készítette? Esetleg újak egyike? – folytatta a fegyver habozás nélkül. – Nekem ocsmányabb börtön jutott, bár, legalább jobban ki tudom nyújtóztatni a lábaimat benne! Hahaha!
Kis várakozás után egy olyan húszas éveinek derekán lévő leány lépett az asztalhoz, két korsó sert cipelve. Szemrevaló teremtés volt, olyan sűrűn volt kelesztve a fartája, mintha csak egy Harag Napja előtti bodagos cipő lett volna. Letette a korsókat, majd azonnal távozott is, látszólag nem nagyon szórakoztatta a beszédes tárgyak közjátéka.
– Ha kedvérevaló, legyen vendégem. Csak egy kis barna sör, de egy fárasztó nap után jól tud esni valami ilyen tápláló.

Lia meglepetten hőkölt hátra...gondolatban. azt hitte, akivel beszél ugyanolyan pórult járt flótás volt, aki rossz vámpírral kezdett ki. Azt hitte ember, tünde, vagy talán egy másik démon.
- Várjunk...te vámpír vagy?! - mondta enyhe fenyegető tónussal a hangjában. Noha talán tőle nem kellett úgy tartania, mint a többi fogastól. Valószínűleg ő is kiábrándult a saját fajtájából, ha itt kötött ki. Ezt csak alátámasztotta, hogy milyen hangnemben beszélt róluk - Izé...szóval... - próbálta a beszélgetést folytatni, nehogy a másik kínosan érezze magát mellette - Ezt az ékszert rangosabb családtagok viselték. Egy csatatér közepén zártak belé, ahol éppen nem akadt az átkozott kezébe más. Hívhatjuk szerencsének is. - tette hozzá egy ironikus kacaj kíséretében.
Ahogy a két hánytatott sorsú lélek szép lassan ekzdte egymást megismerni, a lány, akiről Gerard még mindig nem tudta, honnan lehet ismert egy korsó sört tolt elé. A démon habozott is előtte. Még így is, hogy egy egész évet élt le a Köderdőben, megjárta a félóriások szigeteit, még így sem volt képes megbarátkozni az itallal. De hát csak nem utasíthatja vissza.
- Igazán...kedves. - nyelt egy nagyot, ahogy elvette, majd belekóstolt. Remek íze volt neki, kellemesen keserű, mégsem akadt meg a torkán, mint nagyon sok ivóban a bólé. De azért óvatosan bánt vele. Ma még a könyvtárat is fel kell keresnie - Ez nagyon furcsa. Életemben nem hallottam még másvalakiről, aki ilyen társsal járt volna. - vonta meg a vállát.

– Mi más lennék, hát te nem? – kérdezett vissza a fegyver, majd végül különösebb kommentár nélkül levonta a következtetést, hogy vélhetőleg igen. – Azért nem rossz juss egy ékszerbe lenni, talán egy fokkal kevésbé idétlen, mint egy szarul elkészített fegyver. Rejtegetni is könnyebb, ha arról van szó, bár, minek rejtegetni az ember, ha ilyen szép ékszere van. És... Milyen? Te mit érzel?
Az öreg csöppet hezitált, majd kíváncsian figyelte a másik árva lelket. El sem tudta képzelni, hogy csak neki volt ilyen sanyarú a sorsa, vagy esetleg más is pont úgy élte meg az egészet, ahogy ő maga. Lehet a saját börtöne máshogy készült, mint például egy kényelmesebb ékszer, vagy végül is fene tudta... A lelkek tárgyakba való zárása egyébként sem volt teljesen egzakt tudomány, talán más jobban viselte, mint ő. Egy kovácsnak álma a saját fegyverével eggyé válni, de ez sajnos nem egy olyan fegyver volt, amit ő készített, s pont emiatt utálta is annak minden ocsmány, idétlen vonását. 
– Az igazat megvallva én se gyakran. A Nebelturmok körében szokás néhány maradibb ágnál, hogy a haldokló szeretteiket fegyverbe zárják, de büntetésként kevésbé gyakori, pláne, ha olyan börtönbe kerül valaki, mint a fekete acél. – ő maga is belekortyolt az italba, majd letörölte a sört ingének ujjával. – Barbár egy dolog, hétköznapi keretek között hamarabb dől le a Nagytemplom tornya, minthogy egy fekete acél fegyver kellően megsérüljön a lélek kiszabadulásához, arról nem beszélve, hogy a fém pont úgy viselkedik a lelkekkel, mintha csak természetéből adódóan is foglyul akarná őket ejteni... Úgy érzem Urunk humora határtalan. Pont azoknak adta a megmunkálásának rejtélyét, akiknél a legrosszabb kezekben lehet majd. 

- Nézzenek oda, ez egy igazán érdekes kérdés. - mosolyodott el Gerard az öreges hangú fegyver kérdésére, miszerint mit is érez pontosan a lány.
~ Ger, fogd már be a pofád!
~ Hé, te akartál társalogni. - nevetett magában a démon - Nem számítottál rá, hogy ilyen beszédes lesz az öreg, mi? - ez persze nem csak puszta találgatás volt. Látják egymás gondolatait, ha akarnák se tudnák eltitkolni.
- Nos, én egy démon vagyok, úgyhogy nálunk lehet másképp működik, de én látod ezt azt, hallok is rendesen...nagyjából itt áll meg a történet...noha ha olyan kedvem van, tudok készíteni egy ábrándképet magamról, hogy ne egy rühes ékkőnek kelljen beszélniük. - fejtette ki, vigyázva rá, nehogy túl sokan áruljon el. Az átlag bugrisnak nem sok köze van ezekhez a misztikus átkokhoz, de ha valaki maga is jól ismeri a Nebelturmok szokásait, annak jobb nem kikotyogni, hogy képes megszállni Gerardot.
- Beletelt egy kis időbe, míg sikerült összehozni. - tette hozzá Gerard.

– Valóban érdekesnek tűnik. – mosolyodott el egy kissé. – Én magam el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ennyire elvesztenie az embernek a szabadságát. Talán jobb is így, vannak olyan kínok, amiket nem hivatott mindenki megismerni.
Nem is próbált igazán ilyesmibe belegondolni, megértette teljességgel, hogy mennyire is borzalmas lehetett az öreg sorsa, de annak puszta elképzelése is mélységes elkeseredettségbe taszította, így igyekezett nem annyira foglalkozni a dologgal. Elég volt, ha egyikük szenved.
–Démon?! – kérdezett vissza az öreg meglepetten. – Jól a begyében lehettél valakinek. – kissé kacagott az öreg, majd folytatta. – Akkor hasonló, látni látok, hallani hallok, csak érezni nem érzek semmit... Csak ezt az átkozott hideget. Mármint, nem fázok... De hideg van, a lelkem mélyéig megfagyok. – az öreg kicsit elhallgatott, majd ismét folytatta. – De az ábrándkép érdekesen hangzik. A lelkek ezerféle módon tudják befolyásolni a tárgyakat.
A beszélgetés közepette Hilde megemelte kissé a korsót, majd belekortyolt. Gondolatai megállás nélkül cikáztak az ismeretlen kilétével kapcsolatosan. Eddig is furcsának tűnt, de valahogy az ereklye kiléte kapcsán az eddigieknél is kíváncsibbá lett.
– És hogyan találkoztak? Biztos nem mindennapi története lehet annak, ahogy az ember barátságot köt egy démon elzárt lelkével. – szegezte a kérdés mosolyogva a férfinek.

Ezúttal Gerard szólalt meg. Egy kicsivel talán többet is elárult, mint amit általában szoktak, de a titokzatos idegen, aki valahogy mégis olyan ismerősnek tűnt felkeltette az érdeklődését. FEjében ezer gondolat röpködött, s azon agyalt, talán nem ennek kéne az utolsó alkalomnak lennie, hogy találkoztak.
- Mi mester és tanítvány vagyunk. S társak az úton. Szerencsés véletlen volt, hogy egymásra találtunk, de volt okunk együtt maradni.
- Bizony. És hiába múlnak az évek, még mindig van mit tanítanom, szóval egy ideig még együtt is maradunk. - nevette el magát Lia, mintha lett volna hova mennie, ha netán Gerarddal végezne.
Ám a páros kíváncsi maradt. Ekkor realizálták, milyen furcsán, különösen gondolnak ők a saját helyzetükre. Hogy rajtuk kívül nincs még egy ember a földön, aki ezt így élné meg.
- A testemet elvehetik, de a tudásomat sose. - húzta ki magát az amulett démona képzeletben - Hát mi másra használnám, hogy pofán köpjem, aki ide rakott? - tette hozzá könnyed, humorizáló hangon.

– Mester és tanítvány, heh – szólt fel elégedetten a lándzsa. – Úgy tűnik, hogy a pisis fiatalság tanítása már csak a bölcs, tapasztalt öregek jussa. Nemde, nyakék asszonyság? 
A lány rosszallóan mosolyodott el, de valós sértettségnek nyoma se volt pillantásában, ha valami, értékelte az öreg a szokásosnál talán egy picit komolyabb szavait. Bármennyit is ellenkezett régen, kinőtt mostanra abból a korból, hogy puszta dacból menjen ellent nagyapjának, akiknek, ha tetszett, ha nem, eléggé bölcs szavai voltak, ha éppen nem is a legokosabb módon tálalta azokat. 
– A jó pap is holtig tanul, a kovács is... – jegyezte meg mosolyogva a lány, majd megtorpant egy pillanatra. – Meg hát mindenki más, akinek ilyen bölcs mestere van, mint a hölgy lehet. 
A korsót ismét a szájához emelte, s nagyot kortyolt belőle. Érezte már kissé az alkohol hatását, olyan sűrű és erős volt az ital, hogy szabályosan megjött a kedve kérni még kettőt... De sajnos ezt ma nem tehette meg, végig kívánta járni még a várost egyszer, s az ittasan nem volt módi, nem kívánt szégyent hozni a palástjára.
– Tudás és test... – szólalt meg ismét a lándzsa, majd nevetni kezdett. – Én néha inkább a testem választanám. Ha a hátfájás nem is hiányzik annyira, jó lenne néha olyan istenesen megszorongatni valami fehérnép zsíros seggét. Lassan teljesen elvész a tudatomból, hogy milyen érzés is volt az, ha valami puha. Egy szép menyecske püskpökfalatjánál pedig már csak a csecse lehet puhább. Igaz, Gerard? 
– Node... – szólalt meg halkan, majd inkább ismételten belekortyolt a sörbe. Valahogy nem kívánta kommentálni a vén fing monológját.

Lia belső szemei felcsillantak. Aljas elképzelt vigyorral nézett végig az öreg lándzsán.
~ Lia, ne! Eszedbe ne jusson! - ordított rá Gerard.
Ám a lányt nem érdekelte. Most vissza fogja Gerardnak fizetni a jussát, amiért így beolvasott neki gondolatban.
- Áh, ne fáradjon vele, öregapám. Semmi haszna az ég egyadta világon, hogy ezeket a töketlen fajankókat oktatjuk. Ugyanolyan hülyék maradnak, nem számít hányszor mondod meg a magáét neki, nem tanul semmiből. Gerard is a múltkor fogta magát, hiába szóltam neki, hogy legyen észnél és állítson csapdát, szemtől szembe nekiment egy akkor élőholtnak, ami csak azért rémített meg, mert nem tudtam, hogy ekkora dögök rohangáltak egykoron a földön. - olvasott be teljes lendülette Gerardnak, miközben a másik kettőnek mesélte a történetet.

Az öreg hangosan kacagott a hallottakra, szokásos, bárdolatlan harsányságával. Hilde csak halványan elmosolyodott, nem kívánt különösebben reagálni a dologra, pláne, mert nem tudta, hogy a fiatal férfi mennyire is vette vajon komolyan a mesterének korholó szavait. Világért se szerette volna, hogy túlzottan kellemetlenül kelljen éreznie magát.
– Ez már csak ilyen, de hát mit mondhatna az ember. Egy mester joga, hogy reménykedjen, hogy talán egyszer legalább egy kis bölcsesség és türelem ragad a tanítványára. – az öreg ismét felröhögött, majd fojtatta. – De emlékszem én is, mikor mindig megmondom a tökfilkónak, hogy ne egyen össze annyi szart, aztán másnap nyög mint a rossz juh a pokolban. Tanul belőle? Az életben nem.
A lány kínjában csak belekortyolt az italba, majd elfogyasztotta az élelmének utolsó pár morzsáját. Szemeit hol a nyakék felé, hol pedig a gazdája felé fordította. Nem tudta egyszerűen, hogy miért, de valami mély, zsigeri kíváncsiságot érzett, ami időnként viszolygásba, megint máskor pedig szimpátiában fordult. A legfurcsább az volt az egészben, hogy meglepően nyíltnak tűnt a páros ahhoz képest, hogy mégis milyen titokzatosnak hatottak.
– Érdekes csata lehetett. – vette át a szót egy pillanatra. – Én magam még nem jártam be a vidéket mostanság, miféle lényekkel találkozik az ember ezekben a sötét időkben?

Gerard legyintett egyet.
- Lények? Azokkal elbánok. A portyázó vámpírok, vad démonok, őrült szekták tagjai, ők az igazi veszedelem. -tette hozzá Lia.
Kissé aggodalmasan nézett az italára. Ennyi talán még nem árthat neki, de épp csak belekortyolt a biztonság kedvéért. Nem kell neki, hogy itt szédelegjem, amikor még rengeteg dolga van.
- Azok rafináltak, nem ösztönök vezérlik őket, mint a bestiákat. Még a trollok vagy az élőholtak sem teljesen agyalágyultak. Noha... - gondolkozott el - lehetne rosszabb is. Annak idején jártam a Kísértet-szigeteken, amikor a nekromanták összecsaptak az egyházzal. Ott olyan förmedvényeket láttam, hogy azóta is kísértenek.

– A portyázó vámpírok, igen. – mosolyodott el kurtán, bár, nem kellet különösebben jó emberismerőnek lenni ahhoz, hogy látható legyen, hogy igenis fájt neki a kijelentés. Teljességgel felesleges volt magára vennie a vértestvérek bűneit, de sajnos nem tudta nem támadásként vélni, még akkor sem, ha sejtette, hogy nem ez lehetett a másik szándéka. – Nagyon elvadulhatott a térség. A királyság karja roppantul megrövidült. Ezek a tényezők eddig is itt voltak, de a Templomos szakasztok, s a katonaság többnyire minimalizálta az általuk okozott problémákat... Most viszont jó katona alig maradt, azok is mindenfelé széjjel vannak, oltva a veszett tüzet, ami nem lohad. Hellenburg falait jelenleg is pattanásos sihederek védik, akik legyenek bár bátrak és erősek, aligha katonák. 
Lehajtotta a korsót, majd annak alját az asztal lapjához érintette. A fa üresen kondult a nyűtt, áztatott bútoron, sírva a percekkel ezelőtt még benne pihenő hitveséért, a sörért.
– A Kísértetszigeten? Én magam is ott voltam. – kicsit nevetett, majd megtörölte száját, hogy ne legyen sörös. – Még a végén kiderül, hogy valahol sorsszerűen minden nagyobb eseményen elkerültük egymást.
~ Mi lesz a következő? Hogy kiderül, hogy a Dornburg toronyban is ott volt?

Gerard elgondolkozott. Nem aggodalomból, vagy elővigyázatosságból. Csak nagyon érdekesnek gondolta a lány szavait. Vagyis, inkább azt, ahogy a mondanivalóját közölte.
~ Ezek egy sokat látott veterán szavai. Süldő zsoldos, városőr nem beszélne a Kísértet-hadjáratról ily módon.
~ Igen, kétségkívül valaki hatalmasba sikerült beleszaladnod. Nem sokakról hallottam, akik elmentek oda és egyben jöttek vissza. - mondta neki Lia erősen bókolva, elvére ő és Leo is egy darabban tértek onnan vissza, kincsekkel és emlékekkel megrakodva.
A démon úgy döntött, kideríti, pontosan miféle katonával sikerült leülnie. Kissé ideges volt, nem sokakat ismert magán kíül, akik ennyi minden láttak volna. Még a saját társai közt is messze ő számított a legtapasztaltabbnak. Ám ahogy beszélgettek, egyre és egyre inkább úgy tűnt, szaporodik a hasonlóságok száma közte és az idegen, ám valahol mégis ismerős vámpír közt. Hogy idegességét csillapítsa, kortyolt egy nagyot az italból, majd egyet sóhajtott.
- Hellenburg falai állnak és állni is fognak. Eszetlen banditák nem fogják ledönteni. A vitézekre most odakint van szükség a pusztában, ahol néha az eső is ledönti a házak falait, meg azokat a falnak csúfolt karónak, amiket a falvak határán szúrnak a földbe. De sértés lenne, ha egy olyan katonaviselt valakit oktatnék ki róla, mint kegyed, aki a Kísértet-szigeteket is megjárta. - mondta Gerard nyugodtan, ahogy vett egy nagy levegőt, hogy az ital ízét kicsit kifújja a szájából.

Újdonsült társasága hallgatott csöppet, a lehetőséget ő maga is kihasználta, s ismét annak szemeibe nézett, nem is leplezve a tényt, hogy vizsgálni próbálta. A lila tekintet tükrében bölcsességet vélt felfedezni, de olyat,  mely tán ezer égő csipkebokor hevességével lángolt, s nem egy mély óceán nyugalmával hallgatott. Akarva-akaratlanul is csak azon tudott gondolkodni, hogy ki lehetett Gerard, s hogy mégis miféle borzalmas titkot viselője volt. Csöppet talán el is mosolyodott, hogy mégis milyen bolondos ötlet volt ennyire misztifikálni a másik alakját, de mindez nem változtatott azon, hogy igenis furcsa jelenség volt, ha rokonszenves is, éppenséggel.
– Kérem. – mosolyodott el kissé, látszólag csöppet el is szégyellve magát. –  Semmi ilyesmiről sincs szó, csak jó helyen voltam jókor, vagy ha úgy tetsző, rosszkor. Csaták terén pedig... – Elégedetten bólintott, mégsem köthette a másik orrára, hogy lényegében ő maga segédkezett a sereg vezetése során – Egészen sikeres hadjárat volt, ha igaz, rémisztő is. Nehéz elfelejteni a vízben rothadó szörnyűséges lények szagát, de szerencsére a veszteségek minimálisak voltak, mindez pedig már csak keserű emlék. 
Talán megemelte volna a korsóját, hogy az elesettek emlékére kortyoljon, de sajnos kiürült a söre, s nem kívánt egy új kört rendelni, ez is kellően erős volt ahhoz, hogy szervezete ne kívánja az alkoholt, akkor se, ha éppenséggel igen jól esett volna neki.
– Hellenburg falai pedig valóban erősek, szintén a bennük lakó emberek szíve, ám mégsem járja, hogy annak utcáit sihederek őrizzék. – elmosolyodott kissé, majd megvakarta a fejét. – De remélhetőleg nem sokáig kell ennek így lennie, eleget szenvedett már a hátország.

Nem sok hozzáfűznivalójuk maradt Hildének. A lány beszéde higgadt volt és kimért. Bár nem úgy tűnt, mintha előkelőbb körökből való lett volna, mégsem látta a páros lehetetlennek, hogy nemesek közt forogva félteni kéne. Talán még rangosabb tisztek közt is. A rangosabb tisztek pedig adott is egy ötletet Liának. Akárki is legyen ez a valahonnan ismerős idegen, mostmár tudni akarja, ha más nem azt, miféle szerzet.
- S ha nem titok, milyen ranggal bír a kedves kisasszony? - nézett láthatatlan szemeivel Hildére pajkos, játékos hangon. Nem akarta, hogy azt gondolja faggatják, vagy hasonló.

–  Semmi, amivel dicsekedhetnék, hölgyem. – jegyezte meg kurtán, majd felemelkedett az asztaltól, s erszényébe nyúlt, pár váltót kikaparva abból. Több volt a kelleténél, nem jelentősen, de azért valamennyire mindenképpen méltányosnak találta a fizetést. – Viszont ne haragudjanak, távoznom kell, van még dolgom a városban.
Kihúzta magát egy csöppet, s leporolta a kenyérmorzsát felszereléséről, majd végül a páncélját tartó szíjához nyúlt, ahova egy tőr tokja volt felakasztva. Hétköznapi, acélfegyver volt, nagyon minimális díszítéssel. Letette azt az asztalra, majd ismételten elmosolyodott.
– Tegye el kérem, ahogy láttam a fegyverei úgy is elfáradtak kissé. Ha más nem, szorult helyzetben akár jó szolgálatot is tehet, ha nem is feltétlenül harcban. – a lándzsáját magához vette, majd ismételten bólintott, s pár pillanatig még szemlélte mind a nyakéket, mind a gazdáját. – A legjobbakat, Gerard. Ha kedve tartja, látogasson meg nyugodtan, az utcákon úgy is megtalál, vagy ha ott nem, hát a parókián. Hellenburg védelmezőjét keresse. – tette hozzá egy kissé szégyenkezve. Jó látszott, hogy a dolog kimondására bugyuta, kelletlen arckifejezés ült ki képére.
Kicsit még megállt, figyelve a fiatal harcost, s annak mesterét, majd végül egy mosollyal egybekötve biccentett neki, s megfordult, elhagyva a kocsmát. Kint némi sétálás erejéig hallgatásba burkolózott, majd végül felsóhajtott. Maga sem tudta, hogy elégedetten, vagy pont elégedetlenül.
– Furcsa érzés találkozni olyanokkal, akik hasonló okból szenvednek a sorstól. Egyszerre vigasztaló és bátorító, de emellett... – mondta, rosszall mosolyt erőltetve az arcára. – Kissé talán szomorít is. Az ember sosem olyan különleges, vagy egyedi, mint gondolja.
– Ez már csak ilyen, az efféle tapasztalatok tojásként törnek le az ember seggéről. – az öreg hangja picit halkult, majd folytatta. – De érdekes párossal találkoztunk, az már biztos. A fiút nem ismertem, de a nyakék furcsán ismerősnek tűnt számomra. Meg nem mondanám, hogy hol, s mit hallottam még róla, de nem tudom kiverni a fejemből, hogy ismernem kéne.
– Talán legközelebb megkérdezheted. – nevetett fel most ő kissé. –  Valamiért úgy érzem, hogy fogunk még találkozni, s jó eséllyel találkoztunk már ezelőtt is, éppen csak elkerülve egymást.
– Talán.
Szólt végül kevés habozás után a lándzsa szava, majd szépen lassan a beszélgetésük zaját elnyelte az utca forgataga. Mindenféle népek voltak, elfek, vámpírok, még néhány démon is... Déliek. Hellenburgiak. A város fala.

Ajándék: 
Egyszerű stílusban, de a kinézetet természetesen megszabhatod te.

Név: Tőr
Alapanyag: fém, rövid markolat
Tanulás: 100 váltó
Típus: Félkezes
Leírás: A tőr egy sokoldalú eszköz mely az evéstől a gyilkosságig sok mindenre használható. Rendkívül gyors támadásokra alkalmas, azonban sebzése nem valami nagy, valamint védekezni szinte lehetetlen vele. Így főképp olyanok használják, akiknek más a fő fegyvere, esetleg mérhetetlenül pontosan és gyorsan harcolnak.
Kritérium: -