[Magánjáték] Ami késik, az múlik

Könnyed mozdulattal vette kezébe a tőrt, ahogy az arca elé emelte, aztán egy elégedett,s zéles vigyorral vágta zsebre, miközben Hilde és Eckbert köszönetet mondtak a társoságért, majd távoztak.
~ Megmondtam. - kuncogott magában Gerard.
~ Hát igen, a látszat néha csalhat. De nem gondoltam volna, hogy ilyen neves rangja van a lánynak...ráadásul ilyen fiatalon.
~ Hellenburg Védelmezője, mi? - gondolkozott el Gerard. Annak idején olvasott legendákat korábbi nagy harcosokról, akik kiérdemelték ezt a titulust - Kétségkívül nem egy sehonnai nevenincs katona. Bár ehhez képest meglepően szerény volt. - gondolkozott el, ahogy meghúzta a söröskorsóját. Ideje volna már neki is indulnia. De csak nem hagyja ott a fele italt.
- Minden jót, Hilde. A viszont látásra. - intett egyet, ahogy lassan távozott az ismerős idegen, Hellenburg Védelmezője.
A kocsmából kifelé sétálva a könyvtár felé vette az irányt. Különösen melankolikus kedvében találta magát. Nem volt ilyen találkozásban része már jó ideje. Általában nem kívánja mások társaságát, miután egy jót beszélgetett velük. Nem találta érdemesnek az embert a beszédére, akinek már nincs mit mondani neki. De ez a lány valamiért más érzést hagyott benne. Mintha még bőven tudott volna mit mesélni. Csak a kötelessége állította meg benne. Gerard és Lia elhatározta, hogy egyszer felkeresi. Talán rögtön aztán, miután végzett.