[Magánjáték] Media nox obscura nox

Bekövetkezett az a pillanat, amitől tartottam: rám esteledett a szabad ég alatt. Alig pár perce, hogy a Nap eltűnt a magasra nőtt bükkfák mögé, máris társaságom akadt.
A Kísértet-szigeteken látott szörnyetegekre emlékeztetett. Valamiféle állat, ennyit sejtettem csak, amikor meghallottam a motozását. Ahogy kilépett az árnyból, alig láttam rajta bundát, csak elvétve, vöröses bőre volt inkább, mint amilyen az élő hús, s sötét erezet szőtte át. Csápokhoz hasonló nyúlványok lógtak ki a testéből és tekergőztek minden irányba. Furcsa kinövés volt a hátán, ami valamiféle ágnak, vagy ötödik végtagnak tűnt. A fogakkal teli nyílásból, ami a szája lehetett - ezt sem tudtam biztosan - nyál folyott, s a fején több helyen is sötétben világító szemek néztek az enyémbe. Talán farkas lehetett életében, de most csupán árnyéka egykori önmagának.
Néha még most is elfelejtem, hogy más lett a világ.
“Ne találjon úton az éj.” - ezt mondta Alfred, mikor elbúcsúztam tőle, ez volt az utolsó felém intézett mondat Hellenburgban, mielőtt magam mögött hagytam és nekivágtam az útnak.

Nem figyeltem az idő múlását. Akaratlanul is erősebben szorítom a markolatot, ahogy magam előtt tartom a pengét. Kiszolgáltatottabbnak érzem magam a páncélom nélkül; fogalmam sincs, milyen következményekkel járna, ha egy ilyen fenevadtól szereznék sebet, s kipróbálni sem szeretném.
A lény furcsa, gurgulázó hangon morogva méreget, én állom a tekintetét és abban reménykedem, hogy talán meghunyászkodik és visszavonul, de ahogy a másodpercek telnek, erre egyre kevesebb esélyt látok.
Tagjai egy pillanatra megfeszülnek, majd elrúgja magát a földtől. A bal lábammal hátrébb lépek és a meglendítem a pallosom, még időben. Eltalálom. Torz hangon nyüszít fel, és ahogy rá pillantok, hogy lássam, mekkora sebet okoztam, egy pillanatra megfagy az ereimben a vér: a sebből vér helyett valami barnás folyadék szivárog, de nem túl nagy helyen. Mintha lassan, de összeforrni kezdene, s talán csak pillanatok kérdése, hogy újra támadni próbáljon. Ez nem lesz jó, sokkal nagyobb sebet kellett volna ejtsen a pengém. Tanácstalanul meredek rá, de még időben zökkent ki, amikor zajokat hallok a bozótosból, majd csaholáshoz hasonló hangokat. Tudatosul bennem végre, hogy alul maradtam, s nem volna jó megvárni a többi bestiát. Tartom a szemkontaktust, mikor elteszem a fegyverem és hátrálni kezdek. A lovam valamivel odébb hagytam, mikor a hang irányába indultam, amit emberének véltem. Nem tudom, elérek-e odáig, vagy nem falták-e fel az éjszaka sötét lényei, de nem tehetek mást: amikor biztos távolságba érek, futásnak eredek.

Örültem. Megint bíztak rám feladatot, nem is akármilyet, így egyre közelebb jutok, hogy tiszteletet szerezzek, és nekikezdhessek dolgozni az egyhàz hibáinak nagyobb léptékű foltozgatásához.
Az éjszaka eluralkodó rémséges káosz miatt úgy tűnik, egyre több "déli áruló" gondolta úgy, hogy átlép a határon, és megpróbál az alakuló új egyháznak megnyerni minél többeket (vagy... Dél számára területeket kiszakítani az északi területekből.)
Nem kell nekem minden feladatot teljesíteni, de azért úgy kéne legalább tűnnie, hogy mindent megteszek.
Nem is áll messze az igazságtól: ha más talál rájuk előbb, biztosan meghalnak kérdés nélkül. Nekem szándékomban áll megadni nekik a lehetőséget, hogy visszatakarodjanak az otthonukba - vagy visszatérjenek a kegyelmes Isten egyhàzába.

Mikor szokásomhoz híven úgy határoztam, hogy gyalog teszem meg az utolsó néhány kilómétert elfelejtettem számolni vele, hogy közben besötétedik.
Nagyjából félúton jártam az erdei ösvémyen, teljes készültségben, mert  egy ideje mindenféle förmedvény hangját hallottam magam körül.
Valószínűleg emiatt mozdultam időben, és sikerült ha nem is végzetesen, de megsebesítenem a leginkább farkashoz hasonló lényt.
A hang, ami valahonnan oldalról hallatszott megzavart, és a következő rohamot már csak annak árán sikerült hárítani, hogy a kardforgató kezembe fogak mélyedtek. A következő csapásom viszont kivégezte a szörnyet, így az engem megzavaró hang felé fordultam.

A pej fríz ugyanott álldogált, ahol hagytam. A furcsa, vészjósló idegen hangokra riadtan kapta fel a fejét. Megragadom a gyeplőt. Ahogy felugrom rá, nyerítve ágaskodik fel a torz vadállatok láttán, majd sarkaim az oldalába vágom és sebesen indul meg arrébb.
Kiáltást hallok. Mégis jól hallottam volna, hogy ember van a közelben? Akárhogy is, ez most biztosan nem képzelgés. Gondolkodás nélkül fordulok a hang irányába és reménykedem benne, hogy nem hiába, hogy nem valamiféle sötét mágia ejtett-e csapdába a sötét erdőben. Nem hittem az ilyesmikben, de akkoriban ilyesféle pokolfajzatokkal sem találkoztam éjjelente Veronián.
Az ösvényhez visszaérve attól tartanék a furcsa, horgó csaholások alapján, hogy egy másik falkába botlottam és csapdába estem, de amint közelebb érek, szőke üstököt pillantok meg, majdhogynem kiszúrja a szemem. A félhomályban nincs időm végigmérni, hogy kiféle-miféle lehet, de ez most nem is számít. Nem fogom itt hagyni. Közvetlenül mellette fékezek le és a nyeregből kissé kihajolva, felé nyúltjom a kezem.
- Gyorsan, kapaszkodj fel!
Gerda? A másodperc törtrésze alatt fut át az agyamon és szégyellem el magam. Nem, nem lehet ő, hiszen azt sem tudom, most hogy nézhet ki, de az biztos, hogy fiatal lány, akire bukkantam, s ekkor veszem csak észre, hogy láncokat visel.
Akkor sem fogom itt hagyni.
Ha elkapja a kezem, felrántom magam elé, s a karját látva, jobb is. Megsebesült.

A nyerítés egyértelművé tette, hogy ló van a közelben, és felélesztette bennem a halvány reményt, hogy talán ember is van vele, és akkor ki vagyok segítve.
Nem hiába, a lovas mellém ért, megkönnyebbülve leengedtem a kardom, aztán nem is tudom ésszel követni a történéseket. Automatikusan kapom el a felém nyújtott kezet, és találom magam lóháton – egy teljesen idegen férfi előtt.
 - Köszönöm – hálálkodom, két kézzel megkapaszkodva, finoman az állat sörényébe
– Merre tart? – kérdezek rá nem barátságtalanul, de kissé távolságtartóan.  Első körben nekem az a fontos, hogy az erdőből kijussak, hogy hova, az másodlagos, bárhol találok segítséget. Remélem.
Viszont hamar rájöttem, hogy nem fogok tudni sokáig kapaszkodni mindkét kezemmel. Nem volt az a harapás vészes, de pont elég, hogy elveszítse az erőt a domináns kezem…
Mély levegőt vettem, aztán elengedve a ló sörényét, ráhajoltam a nyakára, hogy azon támaszkodjak, míg rövid imában kértem az Úrtól gyógyulást.
A kezem néhány pillanatra fénybe burkolózott, aztán mire a fény elhalt, csak halvány nyoma maradt a harapásnak, én pedig mostmár biztonságosan kapaszkodhattam.

Próbálom nem kirántani vállból a karját, de nincs is erre szükség, egy macska ügyességével szökken fel elém a nyeregbe.
- Fogalmam sincs - vallom be őszintén.
Noszogatnom sem kell a lovat a vágtára, megteszik azt helyettem a fenevadak is. A lány ügyesen kapaszkodik, de attól tartok, hogy leesne, s készülnék, hogy az egyik kezem felszabadítsam, hogy tudjam tartani, de a ló nyakára hajol, majd fényt veszek észre, s ahogy egy pillanatra oda tekintek, látom csak, ahogy a sérült karja körül elhalványul. A sebbel együtt.
Még sosem láttam inkvizítort - mert mi más lenne az öltözéke alapján - szent képességet használni. Egy kicsit meg is könnyebbülök, amiért így nem kell azon gondolkodnom, hogyan és mivel láthatnám el, hiszen nem értek a gyógyításhoz, de azért olykor figyelek rá, nem tudom, őt mennyire veszi igénybe az ilyesmi, s igyekszem készenlétben lenni, hogy megtartsam, ha nem bírna kapaszkodni.
A szörnyetegek a nyomunkban vannak ugyan, de felcsillan egy reménysugár, s jó, hogy az ösvény mentén haladtunk: a távolban háztetők sziluettje rajzolódik ki a holdfényben. Fényeket nem igazán látok, s a hogy közelebb érünk, elsőre lakatlannak tűnik a kis település.
- Ismerős ez a hely? - Kérdezem kurtán, mert közben minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy le ne essen és a sötétben is eljussunk a házakhoz, ahol talán menedékre is bukkanunk.

Nem túl jó kilátás, ha ő sem tudja merre haladunk. Viszont a csaholás és morgás nem akar elhalni mögöttünk, márpedig nem menekülhetünk öröké.
Óvatos mozdulattal megfogva a kezét igazítok kicsit a ló vágtájának irányán
- Akkor erre menjünk. - mondom, mielőtt megijedne. Nincs veszedelmesen messze a falu, ahol vár a kíséretem, és biztonságban lehetünk. Ez a tudat megnyugtat kissé. Éppen eléggé, hogy lassan feltűnjön, milyen helyzetbe kerültem...
- Önt az Úr vezérelte erre - szólalok meg zavartságomat leplezve - Remélem nem okoztam gondot azzal, hogy a segítségemre kellett sietnie - folytatom. Végül a látóterembe kerül egy falu sziluettje. Ha minden igaz, annak a falunak kéne lennie, ahol várnak de nem vagyok biztos benne...
- Sose jártam itt - vallom be - De itt kellene lennie a társaimnak... - teszem hozzá, gyanakodva, rossz érzéssel nézve a kihaltnak tűnő falut... Későn érkeztek volna? Van rossz irányba gondítottam a lovat?

Abban reménykedem, hogy ő jobban tájékozódik erre, ha egyszer hazai terepen mozog.
Meglepődöm a hozzám intézett szavain, de aztán eszembe ötlik: hiszen nem tudja, kiféle-miféle vagyok. Ha tisztában volna vele, talán nem mondana ilyesmit.
Minden reménykedésem ellenére sem ismeri a települést, amire bukkantunk az ösvény mentén, a társai említésére azonban nem tölt el jó érzés.
- Nagyszerű - szalad ki belőlem, s a hangsúlyból talán magam sem jönnék rá, hogy őszinte vagy keserű-e a megjegyzés. Bármennyire is jó volna emberi teremtményre bukkanni most, azért nem kívánnám az éjszakát inkvizítorok társaságában tölteni, így is csak remélhetem, hogy nem lepleződöm le valahogy.
Akármennyire is kínálná magát a lehetőség, emlékeznem kell Erik von Witten szavaira; őrizkednem kell a szent képességek használatától.
Már ha egyáltalán tudom még használni őket.
A település az úttól oldalt nyílik, és szemlátomást üresnek tűnik. Ha lakja is bárki, minden bizonnyal nem merészkedik elő ilyen sötét órán, és ezen nem is csodálkozom. Jobbommal húzom meg a kantárt, befordulva így a faluba. Ha tovább megyünk, ki tudja, hol bukkanunk legközelebb lakott vagy lakatlan területre. Nincs más esélyünk.
- Valami házban kell elrejtőznünk - Mondom ki, amit gondolok, remélve, hogy így előbb bukkanunk alkalmas menedékre, ahol lehetőség szerint a ló is elfér. Elvégre több szem többet lát.

Furcsán semleges volt a hangsúlya, ahogy reagált arra, hogy nem ismerem a falut. De nem értem rá ezzel foglalkozni, hiszen valami zavar volt a dolgokban, és a fejemben, és minél előbb ki kellett tisztítanom a képet. Az út erre vezetett volna, amin haladtam, és nem hagytunk el más települést...
Még reménykedhettem volna benne, hogy a társaim nyugalomban alszanak a szálláshelyen, de várniuk kellett volna a falu szélén, és nem feküdtek volna le őrség nélkül...
Mégis reménykedésre ad okot, hogy holttesteket, vagy nemrégi dulakodás nyomát nem igazán lehet felfedezni...
Egyetértően bólintok a javaslatára.
- Nem lenne okos tovább utazni éjjel, ki tudja milyen lények merészkednek még elő. - mondom, közben védhető, és viszonylag kényelmesnek és biztonságosnak tűnő házat keresve.
Végül meg is látok egy alkalmasnak tűnő épületet párszáz méterre
- Ahhoz a házhoz mit szól? - kérdezem, minél inkább törekedve az esetleges konfliktusok elkerülésére.

Felfigyelek a házra, amit javasol és bólintok egyet.
- Jó lesz.
Még egy utolsó nekiiramodásra sürgetem a lovunkat. Szegény pára, derekasan kitett magáért ma éjjel, hanem az öröm még korai. Ha még maradt is a nyomunkban szörnyeteg, talán a házak közt nyomunkat veszti, vagy ráun a hajszára, de ki tudja, miféle szerzetek ezek? Nem biztos, hogy ugyanúgy gondolkoznak, mint egykori mivoltukban.
Nem hallom a csaholást, de jobb, ha nem bízom meg vakon az érzékeimben.
Ahogy odaérünk, meghúzom a kantárt és leugrom a nyeregből, s nyújtom a karom, hogy lesegítsem, amennyiben szükséges, vagy igényli.
Az ajtó azonnal nyílik, úgy néz ki, a sejtésem beigazolódott: a ház, s minden bizonnyal a falu is már lakatlan. Holttestek híján viszont remélhető, hogy az itt lakók egyszerűen csak elköltöztek, amikor veszélyessé vált a környék, de az is meglehet, hogy kitelepítették őket a saját biztonságuk érdekében.
Nekünk most ennyi biztonság is elég lesz.
A ló sajnos nem fér be az ajtón, nekem is igencsak le kell hajolnom, hogy ne verjem be a fejem a szemöldökfába. Csak remélni tudom, hogy okosabb lesz szükség esetén, mint azok a bestiák. Eddig elég jól lefutotta őket két emberrel a hátán.
A házba beérve becsukom az ajtót és a hátamat nekivetve kifújom a levegőt. Jelenleg egyedül a kis ablakon át beszűrődő holdvilág ad valamicske fényt, de a szemem hamar hozzászokik sötéthez. Az inkvizítorra pillantok.
Fellélegezhetünk.

Egyetértésben érkezünk végül a házhoz, számomra igencsak kimerítő út után, így igencsak hálás pillantással fogadom a férfi felajánlott segítségét. Nem feltétlenül lett volna rá szükségem, de jólesett a gesztus apadó energiám tudatában.
Mielőtt beléptem volna az épület menedékébe, hallgatóztam kissé. Már nem hallatszott mögöttünk a vadak vonyítása, ami okot adott némileg a bizakodásra. Hátha elég emberszagú, és mint ilyen félelmetes nekik ez a környék, hogy elkerüljék... Hátha.
Néma fohászban ezért imádkoztam az Úrhoz, majd behúzódtam a remélhetőleg elég biztonságot jelentő házba.
Csak így a hold beszűrődő fényénél nyílik alkalmam tüzetesebben szemügyre venni megtermett megmentőmet.
És az eddig teljes biztonságot ígérő hely talán még nagyobb veszélyzónává válik, mint az erdő...
Egész jóvágású férfi, harcok és egyéb viszontagságok szinte összetéveszthetetlen nyomaival a kifejezésében... És jellegzetes fegyverrel az oldalán... Olyannal, amilyet errefelé senkin sem látni, ellenben a határ túloldalán több ember is viselt, akivel találkoztam... Egy éjszakára össze leszek zárva egy déli katonával... Aki minden bizonnyal már tud róla, hogy az egyházhoz tartozom, hiszen nem is próbáltam ezt titkolni megjelenésemmel.
- Lekötelezett, hogy segített gyorsan kijutni az erdőből - töröm meg a lassanként feszültté váló csendet - Ha meg nem sértem, megkérdezhetem hogy vezetett éppen a legjobb pillanatban erre az útja? - próbálok puhatolózni a hála, és őszinte érdeklődés hangján, hogy valamiféle képet kapjak róla, mik lehetnek a szándékai. Ha eddig nem lökött le a lóról, és azt is hagyta, hogy én adjam meg a ló vágtájának az irány, talán bizakodhatok, hogy nem fenyegeti közvetlen veszély az életemet mellette, de ez nem biztosíték arra, hogy egy rossz lépés vagy mondat miatt ez pillanatokon belül megváltozhat, és az erőviszonyokat nézve szinte teljesen biztos, hogy alul maradnék, ha fizikai küzdelemre kerülne a sor.

Lassan sikerül szabályoznom a légzésem. Egy pillanatra lehunyom a szemem, ahogy magamban tudatosítom, hogy idáig nem követtek bennünket a csillagtalan éjszaka torzszülöttei, s kinyitva már jobban szemügyre tudom venni újdonsült társaságom.
Már látom, miért jutott eszembe róla Gerda. A szőke haj és a kék szem, az arcformája és még az alkata is mind őrá emlékeztet, akit nem lett volna szabad magára hagynom. Azonban eltelt majd’ húsz év, és még azért is elszégyellem magam, hogy az eszembe ötlött a képe. Gerda azóta felnőtt, nem az a gyönge és kiszolgáltatott teremtés, aki egykor volt.
Ez a nő más. Karddal a kezében bukkantam rá. Volt lélekjelenléte felkapaszkodni elém a nyeregbe, meggyógyította a sebét és segített menedéket találni az éjszakára. Ennek ellenére is mintha azt az érzést keltené az emberben, hogy kiszolgáltatott, védelemre szoruló törékeny lány, a felszín alatt azonban olyan személyiség bújik meg, aki nem riad meg a saját árnyékától.
Fiatalnak néz ki, s el is csodálkozom egy pillanatra; még sosem láttam ilyen fiatal inkvizítort, húsz évvel ezelőtt sem. Az Egyház vagy kezd kifogyni az utánpótlásból, hisz’ alighanem, megsínylette hozzánk hasonlóan az utóbbi időket, vagy egyre ifjabbakat csábít a soraiba.
Most össze vagyunk zárva, mint a cirkuszi vadállatok, azzal a különbséggel, hogy minket nem néz senki és ránk nem fogad senki. Egyikünk sem mozdul, egyikünk sem szól, amíg az inkvizítor magához nem ragadja a kezdeményezést, és ha jobban látna, talán hálát pillantana meg a szememben, amiért oldani kezdi a feszültséget.
Ha valahol bújkálna is bennem aggodalom a kiléte miatt, most megnyugszom. Elvégre nem tudja, ki vagyok. Csak elárulnám magam, ha feszengenék.
- Wolfskrugba tartok úgy három napja, hogy meglátogassam egykori nevelőapám, de elkalandozhatott a figyelmem és mire észbekaptam, már sötétedett, településnek viszont nyomát sem láttam. Sok halt ki azóta, de tudtommal a hatóságok is segítenek kiüríteni őket. A városokban nagyobb biztonságban vannak az emberek.
Ellépek az ajtótól és teszek pár lépést, ahogy mécsest vagy valamiféle lámpást kezdek keresni.
- És ön? - pillantok rá - Ne vegye sértésnek, de nem számítottam rá, hogy egy magányos inkvizítorba botlok az ösvénytől nem messze, noha tudom, hogy gyakran járnak egyedül. Mi okból vitte erre az útja? Persze, csak ha szabad tudnom.
Azóta még veszélyesebb a környék éjjel. Talán tényleg jobb, ha nem becsülöm alá őt.

Déli katona, aki a nevelőapját látogatja meg északon... Nagyon furcsa történet, talán már-már túl furcsa is, hogy kételkedjem az igazságtartalmában, mégis... fenntartom a gyanút, hogy hazudik, a saját biztonságom érdekében. Jó esetben pusztán a kilétét igyekszik így palástolni, amit nekem meg egyáltalán nem áll szándékomban felfedni. Az a legbiztonságosabb, ha elhiszi, hogy fogalmam sincs, és nem tart tőle, hogy az életét fenyegetem már a létezésemmel és jelenlétemmel is.
- Mindent megteszünk, hogy segítsünk az egyszerű embereknek megvédeni magukat, de sajnos nem minden település alkalmas rá, hogy meg tudja magát védeni, és nincs elég erőforrásunk mindenhol ott lenni, hogy megvédjük az embereket. - bólintok kissé szomorkásan.
- Épp egy ilyen ügyben indultam segíteni az intézkedést. Szeretek ilyenkor gyalog megtenni néhány mérföldet, hogy addig is átgondoljam a teendőket, és a lehetőségeket, míg megérkezem. Ezúttal kissé elszámoltam magam, és út közben sötétedett rám. Komoly gondom akadhatott volna, ha nem jár éppen arra, úgyhogy hálás vagyok az Úrnak, hogy elkalandozott a figyelme, és így ki tudott segíteni. Ha viszonozhatom bárhogy, nyugodtan szóljon, boldog lennék, ha nem maradnék adósa. - néztem fel rá mosolyogva. Egyébként is elmondtam volna mindezt, de annak tudatában, hogy ellenséges katona, szinte muszáj volt közvetítenem felé a lehető legnagyobb jószándékot és lekötelezettséget részemről.
A legkevesebb hála azért, hogy megmentett, hogy nem adom át az északi katonáknak, de ebben neki is biztosnak kell lennie, amíg elválunk, és megyünk tovább saját dolgunkra, mintha nem futottunk volna ellenséges erőkbe... Mármint... Mit keres egyáltalán itt egy déli katona?

Figyelmesen hallgatom, ahogy beszél. Bármi is legyen most az Egyházban ezekben a vészterhes időkben, az bizonyos, hogy ő nem az emberhiány miatt került a klerikusok sorába. Ha nem is mondja ki, a szavaiból tisztán kiérezni vélem az elhivatottság szikráját. Nem tudom, hogy a hanghordozása vagy a szavai miatt, esetleg csak egyszerű megérzés részemről.
- Ugyan - felelek és megvonom a vállam - Nem az adósom, bárki jóérzésű ember ugyanígy tett volna. Alighanem, ön is segített volna nekem, mint ahogy segített is menedéket találni.
Így is gondolom. Az más kérdés, hogy ha azonnal tudnánk egymásról, miféle, akkor is ez volna-e a helyzet, de még akár el is tudnám képzelni.
Most figyelek csak fel a porra és a dohszagra, ahogy tovább keresgélek a házban és egyben fel is mérem a helyet, amennyire csak a félhomályban lehetőségem adódik rá. Az egyik szekrény mellett a földön egy mécsestartóra bukkanok. Vajon akad gyertya is a közelben? Elkezdem átnézni a szekrények tartalmát.
- Jó volna valami fényt gyújtani - szólalok meg, miközben visszatolom az éjjeliszekrény fiókját - Persze, csak úgy, ha majd az ablakot letakarjuk, nehogy a fényre idejöjjön valami, aminek nem örülnénk.
Mindketten azon vagyunk, hogy a feszültség alább hagyjon a levegőben, de valószínűleg még mindig méregetjük egymást. Én legalábbis ezen kapom magam: próbálom eldönteni, mire számítsak, kell-e tartanom tőle, vagy nem, s közben nem hagy nyugodni, hogy míg idefelé vágtáztunk, a társait említette. Annak ellenére is, hogy valószínűleg nem tudnák, ki vagyok, nem szívesen találnám magam inkvizítorok társaságában, s még az is meglehet, hogy a fiatal hölgy önmagában nagyobb veszélyt jelenthet számomra. Valamiért egyes egyedül utazott, amikor megtámadták a farkasok. Megtanultam már, hogy ne becsüljem alá az ellenfeleim.

Elmosolyodtam a válaszára. Én magam sem vagyok ebben ennyire biztos, de ez a kósza gondolat rögtön arra késztet, hogy megfeddjem magam miatta. Ha eretnek is, és elvesztette az igaz utat, akkor sem hagyhatom meghalni a segítségre szoruló embereket. Hiszen ő sem tett semmi rosszat, azon kívül hogy félrevezették.
- Megtettem volna, ami tőlem telik - bólintottam végül határozottan. Nem mindenki tenné meg ezt, de... Ha már vannak ketten, akik ezt törekszenek tenni és közvetíteni mások felé, már nem reménytelen a helyzet.
- Valóban, a sötétben a veszélyek valahogy irreálisan felnagyítódnak - bólintok a javaslatára, és mire befejezi a mondatot, hogy miért kellene az ablakot letakarni, már ellöktem magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam, és a köpenyemet levéve kerestem, hogyan lenne legalkalmasabb felakasztani az ablak elé, hogy ne engedje ki a fényt.
Közben távoli morgás és vonítás hallatszik kintről. Ezekszerint csak közelebb jöttek a szörnyek a faluhoz, ha még a hanguk alapján nem is merészkedtek a házak közé... Azt hiszem hosszú éjszakánk lesz...
Végül találtam megfelelő alkalmatosságot.
Így aztán körbejártam a házat, hogy ellenőrizzem, nincs-e máshol olyan rés, ahol túl sok fény jutna ki.
Ezután megmentőm felé fordultam, hogy lássam, sikerül-e valami fényforrást találnia. Bizonyára azt keresgélt eddig.

Bólogatok a szavaira. Valóban, az ember inkább az ismeretlentől fél, mint magától a sötétségtől, attól, ami rejtőzhet a másikban a felszín alatt, mint attól akit lát az ember maga előtt. Én is jobban tartok attól a sok mindentől, amit nem tudok róla, mint a puszta ténytől, hogy inkvizítor.
Bár valóban feltételezem róla, amit állítok, megerősítés számomra a felelete és egy pillanatra el is mosolyodom. Háború ide vagy oda, valahogy mind emberek vagyunk és maradt bennünk még a jóérzés szikrája.
A szemem sarkából látom, ahogy rögtön leveszi a köpenyét és próbál megoldást találni, miként takarjuk le az ablakot. Talán valóban nem lesz gond és össze tudunk dolgozni, fel is lélegzem egy kissé.
A kintről beszűrődő hangokra felkapom a fejem. Pont, amikor az ember megnyugodna egy kissé, jön a figyelmeztetés; nem olyan jó a helyzet, mint gondolnánk. Aggodalmasan ráncolom a szemöldököm. Remélhetőleg ennél közelebb nem jönnek később.
Míg a hölgy ügyködik, én is tovább keresgélek, egyre kevesebb fényforrással ugyan, de töretlenül. Ahogy közelebb lépek az egyik szekrényhez, hogy fölötte felnyúljak egy polcra, a lábfejem beleütközik valamibe. Féltérdre ereszkedem, s benyúlok alá, hogy odaférjek hozzá, s egy egyszerű faládára bukkanok, benne pár kacatra csupán, hanem meg is örülök, ahogy kiemelek belőle három fehér gyertyát. A holmimban van tűzszerszám, azzal meg tudjuk gyújtani. Ez már a könnyebbik feladat lesz.
- Három darab, s nem is túl nagyok - állapítom meg halkan, ahogy nekiállok meggyújtani az egyiket - de alighanem kitartanak napkeltéig.

Nem találok szerencsére nagyobb rést, így a köpenyem zsebéből közben magamhoz vett kovával együtt odalépek a férfihoz.
- Reméljük nem fog túl gyorsan égni. - bólintok látva a gyertyákat, és ha engedi, az egyiket el is veszem, és gyorsan meggyújtom. Legalább ennyi haszna van a Matheus mellett töltött időnek, hogy biztos kézzel tudok tűzet csiholni.
Miután így kis világosság került a szobába, kicsit jobban is szemügyre tudom venni helyzet adta társamat. Ha eddig nem is, mostmár teljesen értettem, hogyan lehetséges, hogy így mászkál a határnak ezen az oldalán, és még életben van, és nem is fogoly.
Letelepedtem egy, az ablaktól távolabbi fal mellé, és gondolataimba merültem.Nem láttunk holttesteket, a társaimnak tehát életben kell lenniük. Ha lenne lehetőségem körülnézni a faluban, biztosan megtalálnám az üzenetüket, amiben elmagyarázzák a helyzetet és elmondják, hová mentek. Holnap reggel pedig bizonyára meg is fog érkezni az egyikük, hogy meggyőződjön róla, hogy nem esett bajom.
Nem tudom, mennyi ideig ültünk így csendben, de kezdett feszültté, kellemetlenné válni a dolog, úgyhogy úgy döntöttem, megpróbálok valamiféle beszélgetést kezdeményezni.
- Holnap reggel biztonságosan folytathatjuk az utunkat - jegyeztem meg bizakodón, és kicsit sugallva azt is, hogy nincs miért félnie mellettem - egyelőre.

Szólnom sem kell, kérés nélkül azonnal segítségre siet, és egy pillanatra elcsodálkozom, vajon miért ilyen készséges. Bár együtt menekültünk meg a szörnyetegek elől, attól még számára csak egy idegen férfi lehetek. Vagy ennyire jólelkű, vagy ennyire nem ismer félelmet. Még az is lehet, hogy esetében a kettő nem zárja ki egymást.
Hamar fényt gyújtunk így, s így már jobban látom őt. Valahogy egy kissé furcsa számomra, hogy inkvizítor, bár talán csak az mondatja ezt velem, hogy nőt még nem láttam ezekkel a láncokkal az oldalán, s az arca finom és a tekintete nem gonosz és sötét, mint azoké, akikkel eddig találkoztam.
De persze, az idő átformálja az emlékezetet.
Csend van, nem szól egyikünk sem, mintha kezdene kellemetlenül is hosszúra nyúlni. Gondolkodom, mit mondhatnék, hogy egy kissé oldjam a hangulatot, de az inkvizítor megelőz.
- Igen - bólintok - Valahogy ezek nappal szinte egyáltalán nem háborgatják az utazót, legalábbis nekem eddig nem volt hozzájuk szerencsém, s hírből sem hallottam felőlük.
Az ablakhoz lépek és a felakasztott köpenyt az ujjamal egy kicsit elhúzom, hogy fél szemmel kipillantsak. Nem látok egyet sem az üldözőink közül, talán valamivel arrébb meghúzták magukat, ha a hangok alapján vissza még nem oldalogtak az erdőbe. Egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy a lovam túlélte a találkozást, bár nem hallottam még nyerítést.
Ellépek az ajtótól, leveszem a köpenyem és leoldom a kardomat, hogy kényelmesebben le tudjak ülni. Most figyelek csak fel a porra és a dohszagra. Jó, hogy csak egy éjszakát kell itt töltenünk.
Ismét feltűnik a már feszültté váló csend közöttünk. A holmim között kezdek kutatni.
- Azt reméltem, hogy az éjszakát sikerül valami fogadóban töltenem, de elszámítottam magam. Nincs sok elemózsiám, de ami van, azt szívesen megosztom önnel, ha nem sértem meg vele - mosolyodom el és előveszem a maradék kenyeret, sajtot és szalonnát, s a kendővel együtt, amibe csomagoltam, leteszem közénk.

Nem lepődöm meg, hogy ő is méreget. Az lenne furcsa, ha nem tenné, hiszen nem tudhatja mivel árulja el magát...
- Legalább ennyi felüdülést az az Úr a vándoroknak - bólintottam a válaszára, de a gondolataim visszatértek a társaimhoz. Nem kicsit lenne kellemetlen, ha a férfival együtt találnának, akkor is ha nem tudják meg, honnan való. A legjobb az lenne, ha nem is tudnának róla.
Felkapom a fejem, mikor újra megszólal.
- A végtelenségig lekötelez, én sem készültem ilyen éjszakai kalandra. - mosolyodtam el, és a zsebembe tett kis darab kolbászt én is odateszem a sebtiben alakult "asztalra", bar még nem csillapodott le annyira a szívverésem és az adrenalin szintem, hogy enni tudjak. Ellenben figyeltem kissé elrévedve az arcát, miközben evéshez látott. Nem tűnt olyannak, aki szívesen csap be másokat, vagy örómét leli a háborúban...
- Úgy fest, mint aki sok szomorú történetet tudna mesélni - jegyzem meg félhangosan. Nem sokat tudok a délen folyó dolgokról, de nem hiszem, hogy olyan megátalkodott Istentagadók lettek, mint amilyennek híresztelni szeretik őket.

Nem mond nemet az ajánlatra, sőt, maga is hozzájárul a közös étkezéshez egy falatka kolbásszal. Belegondolva, egy kissé már-már furcsa és mulatságos lehet a jelenet, ahogy egy északi inkvizítor és egy déli templomos együtt vacsorázik egy elhagyatott faluban. Testvériesen osztozunk meg a falatokon és így talán a csend sem olyan kínos és feszült. Mégis felkapom a fejem, amikor megtöri.
Mosolyra húzom a szám és vágok még egy szeletet a szalonnából. Nem veszem rossz néven a feltételezést, inkább elgondolkodtat.
- Nem gondolom, hogy többet, mint bárki más - felelem halkan.
Megrohamoznak az emlékek. Eszembe jut Hilde, Helmut, a beosztottaim, akiknek a fele élte túl a csapást, a tűz, a füst és a háború, s az, hogy talán amit keresek, már nincs is, elnyelte az enyészet. Nem, erre jobb nem gondolni. Vajon tudják, hogy élek még, vagy már rég eltemettek?
Mély levegőt veszek.
- Nincs olyan lélek, aki ne szenvedte volna meg a háborút… vagy az Úr haragját.
Elgondolkodva figyelem a padló egyik kiálló szálkáját, ahogy a pislákoló gyertyafénynél remeg az árnyéka a földön, de kisvártatva az inkvizítorra emelem a tekintetem. Fiatal még, ebben biztos vagyok, de több tapasztalat lehet mögötte, mint azt az ember elsőre gondolná. Vajon mennyi idős lehet? Jó szeme van, ez kétségtelen. El tudom képzelni, hogy érzékeny a szenvedés iránt. Talán épp ezért lett inkvizítor?
- Az embereknek nagyobb szükségük van Isten szolgáira, mint valaha - jegyzem meg elgondolkodva. Bár északi és a régi egyház tanait vallja, valamiért nehezen tudnék kételkedni az elkötelezettsége felől. Valahogy őszinteség árad belőle.

Bár nem volt szándékom, úgy tűnik a kérdéssel érzékeny területre tévedtem.
Nem gondoltam rossz embernek eddig sem, de így is meglep, hogy mennyire hasonlóan gondolkodunk. Ő is szenvedésnek látja a háborút, és tudja, hogy mindenkit érint a hatása.
Szomorkásan bólintok.
- Nem győznek az emberek talpra állni a sok szörnyűség után. - mondom halkan, sokadjára is rövid, néma fohászban kérve, hogy az Úr elégelje meg Veronia szenvedését, és adjon áldást a túlélni próbáló népnek.
Aztán egy darab kenyérért nyúlok, és lassan, elgondolkodva rágcsálni kezdem. Ha délen is van aki így gondolkodik, akkor miért tart még a háború? Mi kellene, hogy véget vessünk neki, és közös erővel lépjünk fel a csillagtalan éjszaka óta állandóan minket sújtó rémségek ellen?
Kissé meglepve, de annál nagyobb örömmel kapom fel a fejem a megjegyzésére.
- Valóban. Nagy szükség van rá, hogy Isten szolgái próbálják gyógyítani a sebeket - bólintok. Nem tudok mosolyogni, hiszen eszembe jut mindaz, ami miatt végül úgy döntöttem, mindent megteszek, hogy helyrebillentsem az egyház elhibázott, rengeteg bűnnel terhelt működését.
- De van remény, amíg van aki így gondolkodik, és ezért dolgozik - teszem hozzá bizakodva, elrágcsálva az utolsó falat kenyeret is a kezemből.

Felkapja a fejét. Talán a gyertya lángja lobban csak úgy, talán nem; a szemében fény csillan és tudom, hogy komolyan gondolja, amit mond. Részéről ez nem valamiféle kegyes frázis, el tudom képzelni, hogy sokkalta inkább szent elhatározás lehet.
Egy kicsit önmagam vélem látni benne, egykori önmagam, aki mindenét ott hagyta az egyházért.
Ahogy figyelem az arcát, elgondolkodom, mennyi szenvedést láthatott vajon? Meglehet, hogy a húsz esztendőt sem érte még meg, mégis erős maradt azok után a szörnyűségek után, amiket Veronia átélt. Valóban, ha nincs egyedül az egyházában, van remény. Bár többen lennénk így. Ráébredek, hogy valahol sajnálatot is érzek iránta, mert majdnem teljesen bizonyos vagyok afelől, hogy le fogják törni a lelkesedését. Nincs új a nap alatt, sosem volt; ahelyett, hogy örülne a másik buzgóságának és elhivatottságának, inkább letiporja.
Ha nem ember, akkor az Isten.
Valahol csodálom ezt a fiatal inkvizítor nővért. Ha nem mesteri álcáját látom csak a felszínen, hanem valóban őszinte képet mutat, bár nem ismerhetem, akkor minden okom megvan rá. Csak el ne tapossa őt az Egyház.
Észbekapok, s rájövök, hogy egy kissé elvesztem a gondolataimban. Hallani a tücsökciripelést odakintről, és feltűnik újra az a kellemetlen csönd, ami ismét közénk ült.
A holmim közül előveszem a kulacsom és az inkvizítor felé nyújtom. A vízre legalább volt gondom, ha az idő múlására nem is.
- Valóban, s ezért érdemes is munkálkodni. Ha többen gondolkodnának így, szebb volna a világ.

Beállt valami változás a viselkedésében. Mintha felismert volna valamit, aminek úgy fest megörült, de ugyan akkor meg is döbbentette... Nos... ha ettől nyugodtabb lett, akkor igazából nem fontos, mi az.
- Bízom benne, hogy egyre többen lesznek - mosolyodom el, elgondolkodva, hogy elfogadjam-e a kulacsot.
Nem mintha tartanom kéne a tartalmától, egyértelműen saját maga számára volt nála.
Végül mégis csak elveszem, és egy kisebb kortyot iszok belőle.
- Ön milyen módon szolgálja az Urat? - kérdezek rá. Nem faggató a kérdés. Következik az eddigi beszélgetésből. Mindenki, aki tisztes ember Veronián, szolgál valahogy, számtalan módon. Kíváncsi vagyok, számára mi ez a mód. Mire használja a kardját?
Közben kicsit közelebb húzódom a fal megvilágítottabb részéhez, nekidőlve. Nem lenne bölcs, ha egyikünk sem aludna, épp úgy, ahogy az sem, ha mindketten egyszerre aludnánk, miközben nem lehetünk biztosak, hogy nem tör be a falu épületei közé az egyik éjjeli rémség. Talán ha felváltva pihennénk egy keveset... Kétlem, hogy bízna bennem, ennyire...

Akármennyire is sejthető volt a beszélgetésből, hogy ez a kérdés felmerülhet, mégis váratlanul ér, s igyekeznen kell, hogy ennek ne mutassam jelét. Csak reménykedhetem abban, hogy nem árultam el magam, s hogy most időben előállok olyan felelettel, amiből nem jön rá az igazságra.
Az számomra végzetes lenne.
Nem tudok jól hazudni, ha nem az igazat mondom, attól félek, a testbeszédem elárulna, ezért nem is próbálok mesét kitalálni. Elvégre egy inkvizítor ül velem szemben. Hogy némi időt nyerjek, miután visszakaptam a kulacsom, én is iszom belőle.
- Én a kardommal szolgálom Őt - felelem a fegyveremre pillantva.
Még akkor is, ha nem északiként, s nem az Egyház szolgálatában, de talán így is szolgálok. Egy részem legalábbis ezt akarja hinni.
- Mindannyiunknak adott talentumot, amivel az Ő dicsőségére élhet, kinek többet, kinek kevesebbet. S ahogyan az ilyen ajándékokat, egy fegyvert is sokféleképp lehet használni. Igyekszem jól bánni vele.
Félig-meddig mintha magamnak is beszélnék. Valahogy jó ezt tudatosítanom magamban. Még ha a vállamon nincs is most kék palást, ha meg is inogtam mindabban, amiben addig sziklaszilárdan álltam, templomosként az életemet ajánlottam az Istennek, aki Hellenburgba vezetett, s két erős kart adott a hadakozásra.
Aki szeret és vezet, mégis felperzselte a világot.
Egy pillanatra ismét a gyertyalángba révedek, majd újra a nő tekintetébe fonom a sajátomat.
- De talán a klerikusoknál sincs ez annyira másképpen. Ön, nővér, hogyan szolgálja az Urat a Szent Hivatal inkvizítoraként?
Nem fenyegetőn szegezem neki a kérdést. Őszintén érdekel a válasza, valóban érdekel, miért éppen így akar szolgálni és hogyan? Az az érzésem, hogy valamelyest, talán a gondolkodása miatt, kilóg a társai közül.

Úgy tűnik kellemetlenebbre sikerült a kérdésem, mint szerettem volna... Ha nem jöttem volna már rá, hogy honnan érkezett, az arckifejezése biztosan azonnal gyanússá tette volna, hogy valami rejtegetnivalója van.
A kérdésre viszont nem teljesen kaptam választ. De úgy döntök, mindkettőnknek jobb, és biztonságosabb, ha nem feszegetem nagyon a kérdést. Az eddigi megnyilvánulásai alapján élek a feltételezéssel, hogy a "jó használat" alatt olyasmit ért, ami valóban jó, az Úr dicsőségét építő cselekedet.
Mosolyogva bólintok felé, hiszen amit mond, igaz. Ahányan élünk, annyiféle ajándékot kaptunk, és nekünk kell jól élni vele.
- Akár az egyszerű földműves is az Urat szolgálja a kaszájával - teszem hozzá a bólintáshoz. Eszembe jutott a családom, akiknek nem adta meg az Isten, hogy gazdagságban, jómódban éljenek, mégis tőlük telhetően becsülettel, mindenért Istennek hálásan küzdenek a mindennapok rájuk nehezedő terhével. Hiába próbálná nekem bárki elmagyarázni, hogy nem Istent szolgálják ők is...
A kérdésére emelem vissza a tekintetem, ami így az ő kék szemeivel találkozik. Valahogy az eget juttatja eszembe. Tiszta, nem egy hazug, tisztességtelen ember tekintete...
- Az életemmel, Herr. - válaszolom először - Sok ember szorul ezekben az időkben támogatásra, védelemre, és sok az olyan erő, ami a békés, ártatlan emberek nyugalmát, és Istenbe vetett hitét veszélyezteti. Azon igyekszem, ohgy ezektől tőlem telhetően megvédjem őket. - folytatom, és kis keserűség vegyül a tekintetembe, mert valahogy ez a védelem túl sokszor vezet egy szerencsétlen, megtévedt élet kioltásához még akkor is, ha igyekszem elkerülni, hogy így legyen, és a jelenlegi státuszomban személyesen nem kellett még sem kivégeznem senkit, sem kiadni a parancsot kivégzésre...

Miközben beszél, figyelem, ahogy a pislókoló gyártyaláng játszik az arcán, különös fénybe vonva őt. Akármit is mondanak a inkvizítorokról, akik az árnyakban, a sötétben munkálkodnak, s olyan dolgokra is képesek, amire becsületes ember soha nem vetemedne, valahogy nem tudom elképzelni, hogy hazudna vagy félrevezetne. Azontúl, hogy semmi haszna nem származna belőle, hisz nem tudhatja, ki vagyok, az, ahogyan beszél, ahogyan kék szemei csillognak a tűz fényénél azt az érzést keltik bennem, hogy őszinte.
Csendben bólogatok, ahogyan hallgatom a szavait, s elcsodálkozom; azt gondoltam volna lesőre, hogy sokkal több különbség, mint egyezés van közöttünk, de úgy tűnik, egészen sok dolog felől gondolkodunk hasonlóképpen. Ilyen szolgálattevőkre van szükség mindenütt, hogy gyógyítsák a világ sebeit. Jó látni, hogy vannak ilyen ifjak. Valahol sajnálom, hogy nem Délhez tartozik és valójában ellenségei volnánk egymásnak, mert van, ami mégis élesen megkülönböztet bennünket.
Az ő oldalán az inkvizítorok láncai, s a kardhüvelyemben a templomosok pallosa.
- Kívánom, - szólalok meg halkan - hogy az Úr megadja az erőt, amire szüksége lesz. Nehéz szolgálatra vállalkozott. “Az aratnivaló sok, de a munkás kevés.”
Felállok és az ablakhoz lépek, hogy ismét kikukucskáljak rajta, de most sem látok változást. Azért jó lesz, ha vigyázunk, ki tudja, mikor törnek be azok borzalmak a faluba, ha szagot fognak és végképp elkeserednek éhségükben. Vajon hány óra felé járhat az idő? Négy óra után hamar felkel a nap. Lehet, hogy nagyon elbeszélgettük az időt, s ha ugyan így volt, nem érzékeltem az idő múlását, de az bizonyos, hogy még egy-két óra alvás is jobb a semminél.
Az inkvizítorra pillantok.
- Nem tudom, mekkora út áll ön előtt, de talán nem árt, ha megpróbál aludni egy keveset.
Semmi oka nincs rá, hogy megbízzon bennem, ezt pontosan tudom. Ahelyett, hogy folytatnám a mondanivalóm, inkább megvárom a válaszát.