[Magánjáték] Media nox obscura nox

Nem tudom honnan, de látva, ahogy bólogat, és figyelve a rezdüléseit nyugodság tölt el. Eddig nem voltam meggyőződve róla, de most valahogy egész közel kerülök hozzá, hogy biztosan állítsam: Bár az eretnekek Veronia déli felét kiszakították az Egyház Igaz tanításának kötelékéből, az nem veszett el teljesen a protestánsok között sem. Van ott is, aki szívén viseli a szegényeket, aki életét teljesen az Úr szolgálatára szánja így, vagy úgy.
- Nem könnyebb az ön szolgálata sem. - jegyzem meg kissé a gyertyalángba révedve - Számtalan kísértést hordoz a karddal járó hatalom. Adja meg az Úr önnek a bölcsességet, és erőt, hogy ezeknek ellenálljon. -
Ahogy az ablakhoz sétál, kíváncsian nézek rá, remélve, hogy megosztja, van-e ok aggodalomra.
Végül felhozza, hogy jó lenne pihenni, ami egyrészt arról árulkodik, hogy a helyzet egyelőre békés odakint, másrészt mivel csak rólam beszél, egyértelmű, hogy nem bátorkodna velem összezárva elaludni úgy sem, hogy valószínűleg még nem vette észre, hogy ráismertem a származására.
- Igaza van, Herr, de ez ugyan úgy önre is vonatkozik. A kevés pihenés is jobb a semminél. Javaslom, hogy egy óra múlva keltsen fel nyugodtan, és váltsuk egymást. - tettem javaslatot. Valahogy látva a gondolkodását, és az arckifejezését ahogy mesélt, nem tudtam tartani tőle, hogy bármire készülne, míg alszom.

- Köszönöm - Egyetértve és hálásan bólintok a szavaira.
Ismét elgondolkodom, vajon mennyi idős lehet; bölcs gondolatai vannak. Bár meglehetősen fiatalnak tűnik, úgy beszél, mint aki mögött hosszú évek kemény tapasztalatai állnak. Vajon mi minden lehet már mögötte? Mert ha ezen az úton halad, minden bizonnyal nagy dolgok várnak rá.
Jólesik, hogy elfogadja a pihenésről szóló javaslatom, mert ezek szerint nem tart tőlem, azonban
Legszívesebben egész éjjel fenn maradnék, biztosabb volna számomra is, mert észlelhetnék mindent, ami körülöttünk történik, ez pedig ad az embernek egyfajta biztonságérzetet, s bár tagadhatatlanul rokonszenves valahol a fiatal inkvizítor, nem ismerem valami alaposan, kiféle.
Ugyanakkor gondolnom kell rá, hogy énelőttem is hosszú út áll még, s nem ártana szemhunyásnyit aludni. Most még ugyan annyira nem, de tudom, később érezni fogom a fáradtságot. S ha már ő megbízik bennem és felajánlja, talán illenék ennyi bizalmat szavaznom neki. Elvégre nem tudja, ki vagyok. Ha a szavai igazak, akkor pedig nem fog védtelen embert hidegvérrel meggyilkolni, s haszna sem származna a halálomból. Ha pedig álmomban mégis elmetszi a torkom, akkor mesterien átejtett, ennyi jutalmat megérdemel fondorlatos munkája.
- Rendben van - szólalok meg végül, ahogy ellépek az ablaktól. Reméljük, hogy a kinti állapotok ilyenek is maradnak egészen pirkadatig. A gyertyák meglepően jól kitartanak még mindig, talán elegek lesznek, de elképzelhető, hogy keresgélek még, hátha találok egy-két eltévedt darabot.
- Egy-két óra elteltével ébresztem majd.
Ekkor jutnak csak eszembe a társai, akiket emlegetett. Csak remélni tudom, hogy előbb felébredek, minthogy ők megérkezzenek. Még ha nem is viselem a protestánsok kékjét, nem szeretném megkockáztatni, hogy valamilyen módon rájöjjenek, hogy nem idevalósi vagyok.

Csend telepszik a szobára ahogy az ablakon kémlel ki, vagy egymást figyeljük. Egyre inkább azzal az érzéssel, hogy addig jó, amíg el nem árulom valamivel hogy tudom honnan érkezett.
Ameddig pedig egyikünk alszik, erre sokkal kevesebb az esély
- Az Úr óvjon minket az éjszakában - bólintok rá, hogy elfogadja az ajánlatomat. Aztán kicsit magamra húzom a köpenyemet, és egy darabig még félig lehunyt szemhéjam alatt lopva figyelem őt.
Nem fér a fejembe, hogy valakit, aki ennyire komolyan veszi Isten szolgálatát, hogyan lehetett a tiszta tanítástól eltéríteni... Ezek után pedig hogy került északra? Miért van itt, és miért hord olyan kardot, ami egy kicsit is tapasztalt embernek elárulja hovatartozását... És miért esik nehezemre azt feltételezni: hazudik?
Ezek közben a gondolatok közben viszont elnyom az álom, és egy násik szőke férfi arca, és a tőle elszakított feleség és újszülött jelenik meg előttem.
Nem tudom végül mennyi idő múlva keltett fel, de valahol hálás voltam érte, hogy az álom megszakadt, bár teljesen nem múlt el nyom nélkül: bántott a gondolat, hogy egyelőre tehetetlen vagyok ügyükbe

Ismét csend borul a menedékünkre, most hosszabb időre. Az inkvizítor lepihen. Bár valamiért eszembe sem jutott volna feltételezni, hogy nem mondana igazat, egy kissé mégis meglep, hogy valóban álomra hajtja a fejét a jelenlétemben. Ennyire megbízna bennem?
Csendben üldögélek egy darabig, majd gyertya vagy valami más fényforrás után kezdek kutatni. Óvatosan járok-kelek, figyelve, hogy nehogy valami zajt csapjak, amivel felébreszteném. A keresés azonban hiábavaló - nem találok több gyertyát, de talán nem is lesz rá szükség.
Az ablak felé menet elhaladok mellette és a semmiből jut eszembe, hogy lehűlt a levegő, s talán az ő köpenye nem elég, vigyázva betakarom a sajátommal is. Fenemód ki tud hűlni álmában az ember, s nem sok rosszabb érzés van annál, mint amikor vacogva ébred az ember.
Az ablakon kipillantva továbbra sem látok semmi mozgást. Addig jó, amíg ez így marad. Remélhetőleg a továbbiakban is biztonságban leszünk. Meglehet, hogy találtak valami jobb falatot az éj szörnyei, vagy egyszerűen csak felhagytak a keresésünkkel.
Megfordul a fejemben, hogy mégsem ébresztem fel, de belül azonmód meg is feddem magam: elvégre megígértem, hogy váltjuk egymást, s ha ő vállalta, hogy alszik, míg én is a közelében tartózkodom, úgy igazán megtehetem, hogy ennyire megbízom benne.
Nem tudom mérni az időt, ezért érzésre állapítom meg az őrváltás idejét. Odalépek hozzá és finoman rázni kezdem a vállát, hogy felébredjen.

Nem kell sokáig ráznia a vállam, hogy felébredjek. Ébredés után pedig gyoran felmértem, hogy a szobában kicsit már kevésbé van világos - fogynak lassan a gyertyák, és ha jól látom nem került újabb tartaléknak.
Az csak ezután tűnik fel, hogy köpenyem helyén, amit félálomban rémlik, hogy összehúztam magamon, és ami még mindig az ablak előtt lóg, másik köpeny van... A férfié. Nem csoda, hogy meglepően komfortos hőmérsékletben aludtam...
- Köszönöm, nagylekű öntől - nyújtottam neki vissza a szövetet, miután felálltam, és pár gyors mozdulattal a tagjaimból is elűztem a gémberestséget. - Pihenjen Ön is, majd ébresztem nemsokára. - bíztatom, és teszek még néhány lépést a szobában, kilesek az ablakon, majd a falnak dőlök. Aztán ezt a műveletet nagyjából tízpercenként megismétlem, halkan lépkedve.
Szerencsére nem változik a kinti helyzet, egy idő után a vonítások is elhalkulnak. A fenevadak végül úgy fest, mégsem merészkedtek be a faluba Istennek hála.
Lassan telnek a percek. Tekintettel arra, hogy minden bizonnyal hosszabb út áll előtte, mint előttem, nem áll szándékomban felkelteni, amíg a nap fel nem kel. Mindketten nyugodtan tölthetjük úgy az éjszaka hátralévő részét.
Végül lassan lassan pirkadni kezd, és előbb patadobogás, majd a faluból mozgás zaja szűrődik be a kis szobába
- Szerinted túlélte? -
- Nem tudom, de ellenőriznünk kell a környéket, biztos ami biztos. - ütötte meg a távolból két ismerős hang is a fülemet.
Hogy ezek se tudnak rosszabbkor érkezni...
Gyorsan eloltom a gyertyát, és leakasztom a köpenyemet az ablak elől. Miután magamra is kanyarítottam, a férfihez lépek, és óvatosan megrázom a vállát, amint kinyitja a szemét a kezemmel mutatva, hogy maradjon csendben.
- Nekem nemsokára mennem kell, a társaim már keresnek itt, a faluban. Várja meg, hogy elhaljon a patadobogás, és aztán lépjen csak ki a házból, úgy biztonságban hazajuthat - suttogtam, szinte hang nélkül, aztán az ablak mellé lépve figyeltem a hangok alakulását. Úgy akarok kilépni, hogy lehetőségem legyen anélkül becsukni magam mögött az ajtót, hogy belátnának.

Hamar felébred, s egy kicsi rossz érzés fog el először, amiért megzavarom a pihenését, de biztosít hálája felől és örülök, hogy úgy tettem, amint megállapodtunk. Abban a pillanatban, hogy álomra hajtanám a fejem, érzem csak igazán, mennyire fáradt is voltam, s még utoljára hálásan pillantok az inkvizítor felé.

Újra ott állok a hóban az udvaron, ahonnan utoljára pillantottam vissza a szülői házra, de ezúttal nem sietek sehová, csak nézem a ház sötét, szomorú ablakait és közben nagy pelyhekben hull a hó.

Tompa érzékeim kezdenek kiélesedni, a látásom pár pislogás után kitisztul, s látom, amint mutatóujját az ajkai előtt tartja; csendben kell lennem. Felkönyöklök, majd amikor a társait említi, kis híja, hogy azonnal talpra nem ugrok. A tagjaimba még nem tért vissza annyira az élet. Ez nem jó. Ha csakugyan nem találnak rám, a lovam odakint van, feltéve, hogy a fenevadak az éjjel nem tépték szét. S ha a terve nem válik be, úgy meglehet, hogy az utam itt véget is ért.
Miért éppen most?
Miután elhangoztak, újra átgondolom a szavait. Milyen alakok lehetnek a társai, hogy nem akarja, hogy tudják, itt vagyok? Hiszen nem tudhatja, hogy nem közönséges északi vagyok én is. Aztán eszembe jut, hogy bizonyára nem vetne rá jó fényt, ha kiderülne, hogy egy helyen töltöttük az éjszakát, így el is engedem a kérdést. Egy biztos: nem akarok találkozni a társaival, ezért eszembe sem jut tiltakozni. Válaszul biccentek egyet, jelezve, hogy megértettem, amit mond, majd suttogva hozzáteszem.
- Köszönöm.
Igyekszem minél halkabban felkecmeregni a földről, s figyelem, amint az ablakon kémlel kifelé.

]Megnyugvással, és örömmel konstatáltam, hogy a légzése hamar egyenletessé vált.
Ezután a “járőrözéssel” sikeresen ébren tartom magam pirkadatig, a velem utazó lovagok érkezése pedig olyan adag adrenalinnal tölt fel, ami a teljes nap segíteni fog minden bizonnyal éberen maradni.[/size]
Minél előbb ki kell jutnom, még mielőtt a házakba benézni is eszükbe jutna.
A szerencsém az, hogy a férfi úgy fest kapcsol. Nem lep meg a reakciója: valahogy úgy nézett ki, mint egy üldözött nagyvad.[/size]
Mosolyogva biccentek a köszönetére, aztán összeszorítom az ajkain. Hogy a sátán ütné ki a fejükből az ötletet... Négy házzal odébb elkezdik a házakat is kinyitni, és gyorsan haladnak, mert kiderül: nem mindenki hagyta el a falut.
Így nagyjából  öt percen belül ki kell lépnem az épületből, hogy ne jusson eszükbe benyitni.
- Az Úr óvja, Herr az útjain. - pillantok a férfira, hogy megbizonyosodhassak róla, nem esett pánikba a helyzettől, és nem tervez őrültséget - Remélem nyugalmasabb körülmények között folytatódik az útja - mondom továbbra is suttogva. Ki tudja... Talán megtörténik még.

Figyelem, ahogyan figyel és vár. A tekintetem megállapodik komoly arcvonásain, ahogy figyel minden hangra és rezdülésre, mint a vadmacska, ugrásra készen.
Ha jobban belegondolok, igazábl megtehetné, hogy különösebb gondolkodás nélkül felfedje magát a társai előtt, elvégre ha meg is tudják, hogy nem egyedül tartózkodott az éjjel, akkor sem tartozik magyarázattal, már csak a körülményekre való tekintettel sem. Fogalmam sincs, miért bízom meg benne ennyire. Túl azon, hogy nincs más választásom, valamiért fel sem merül bennem annak lehetősége, hogy csapdába csal, hazudik, netán félrevezet. Bármennyire is veszélyes most a helyzetem, megnyugtat az, amilyen gondosan ügyel a legapróbb részletekre, arra, hogy ne találjanak rám a társai.
Hallom odakintről, ahogy egyre közelebb érnek a házhoz, ahol meghúztuk magunkat. Abban csak reménykedni tudok, hogy a lovam, ha túlélte az éjszakát, nem találják meg. Jó, hogy elégettem a von Witten kapitánytól kapott menlevelet, amint átléptem a határt Livensburgnál.
- Az Úr óvja, nővér - felelem - s kísérje tovább, bármerre visz az útja.
Valami azt súgja, hogy még sok minden áll előtt, és sokra fogja vinni. Valahol tényleg sajnálom, hogy láncokat, s nem kék palástot visel. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Bármennyire is nem érzem a jelenlétét, nem tudok nem arra gondolkodni hogy most egy inkvizítor volt az eszköze, s furcsa, de biztos vagyok abban, hogy még ha a régi egyházban szolgál is, később is az Ő eszköze lesz. Szükség is van rá.
Némán figyelem, és valamiért sajnálom, hogy ki kell lépnie azon az ajtón.
Nyerítésre kapom fel aztán a fejem. Bízom benne, hogy az inkvizítor társai érkeztek lóval.

Majdnem rendben ment minden. Nem tartott fel sem kérdésekkel, sem más fecsegéssel, vagy fizikai akadályozással.
Hálás mosollyal biccentek az áldáskívánásra, és már nyúltam volna az ajtóhoz, hogy kinyissam, amikor egy ló nyerített fel.
- Hát ez meg honnan csöppent ide? - kérdezte meglepetten az egyik érkező kísérőm... Miért akarja az ördög, hogy lehetőleg mindkettőnknek kellemetlen helyzet alakuljon ki?
Nem sietek, visszanézek a déli férfira a tekintetemmel kérve, hogy maradjon nyugton. Nem úgy tűnt az éjszaka, hogy pánikba esne az árnyékától, így remélem, hogy most is tud hideg fejjel cselekedni.
Aztán ismét nyitnám az ajtót, de ez a késlekedés éppen elég volt, hogy kopogtassanak. Persze, hogy még el is számoltam kicsit, mennyi időbe telik ideérniük... Így büntet az Úr, amiért szimpatizálni kezdtem egy eretnekkel, és feltett szándékom, hogy lehetővé tegyem az épségben maradását? Vagy ennyire nem akarja életben látni ezt a férfit? Hiszen ha igazat beszélt az este, akkor valószínűleg semmi olyat nem tett a hitén kívül, amit Isten ennyire elítélne...
A karommal intek a férfinak, hogy húzódjon az ajtó takarásába, és reménykedem, hogy ez megtörténik, mielőtt még türelmetlenül benyitna Otto, vagy Henrich.

Amitől tartottam: az én lovamra bukkantak. Ha kijutok innen épségben, arra az eshetőségre ez jó hír ugyan. Remélhetőleg nem viszik el, azt nem mondják meg látásból, hogy Délről került ide.
A tekintetem találkozik az inkvizítoréval. Elsőre mintha a saját arckifejezésem tükrözné, ahogy rápillantok, de aztán egy pillantásából is értem, amit én is igyekszem sugalmazni magamnak: csak nyugalom. Még nincs veszve semmi.
Aztán alighogy az ajtót nyitná, a szívverésem is megáll egy pillanatra: kopogtatnak.
Ez nem lehet igaz. Hát minden baj ránk szakad, ami csak utolérhet minket?
Akárhogy is, nincs mit tennünk, a kétségbeesést engedhetjük most meg magunknak a legkevésbé. Ébernek és találékonynak kell lennünk, ha ki akarunk keveredni a kutyaszorítóból. A puszta pillantását is értem már, az ajtó takarásába állok és a hátammal a falhoz simulok. Ha benyitnak, moccannom sem szabad, így is csak reménykedhetünk benne, hogy megelégszenek azzal, ha újra látják a társukat. Felesleges átkutatni a házat.
Csak most segíts, Uram.
Nem bocsátanám meg, ha miattam esne bántódása. Bár ellenkező oldalon állunk, ez most nem a háborúról szól, hanem az emberségről. És jól vizsgázott belőle a fiatal inkvizítor.
Beszédhangokat hallok kintről, de nem értem őket, a lovagok halkan váltanak pár szót, talán azon gondolkodnak, vajon lakik-e itt valaki.
- Akkor nézzük meg.
Abban a pillanatban, hogy elfoglalom a helyem, az ajtó halk nyikorgással lassan kinyílik.

Elbizonytalanodom kissé, hogy vajon az Úr, vagy a Sátán az, aki támogat engem, és őt is, és teszi képessé, hogy megértse amit szeretnék.
Végül az ajtó mögé áll - bár nem takarja teljesen az alacsony deszka - így lehetőséget kapok, hogy anélkül terelgessem el innen a társaimat, hogy észrevennék.
Sejtve, hogy nem fogok tudni én ajtót nyitni, álmos kifejezést erőltetek magamra, és úgy lépek oda, mintha lassan ocsúdva épp most akartam volna a kopogtatónak ajtót nyitni.
- Nővér, nem esett baja? - ugrik rögtön Henrich.
- Nem, az Úr megóvot. Sajnos ebben a faluban ért az éjszaka, és már nem tudtam csatlakozni Önökhöz - válaszoltam, aztán elébe menve a már-már belépni akaró Ottonak folytatom - Út közben viszont veszélyes alakokkal találkoztam, úgyhogy jobban tennénk, ha sietnénk - ösztökélem haladásra a két lovagot, lopva az ajtó mögött meghúzódó déli katonára nézve, némán üzenve, hogy nincs mitől tartania.

Jóformán levegőt is alig veszek. Az ajtó takarásában hallgatom, mint beszélgetnek.
- Hála Istennek, hogy nem esett baja - kapcsolódik be a másik lovag is - Kirchenhof nincs messze, de azért valóban nem árt, ha mielőbb elindulunk. Maradt még valami csomagja? - indulna befelé - Ne ön cipekedjen, segítünk.
Azzal tesz egy lépést befelé, egészen nem tud belépni az épületbe, mert az inkvizítor pont előtte áll. Nem gondolom, hogy helyet kívánna engedni neki, s egyúttal remélem is.
Alighanem tisztelik őt, s most megkönnyebbültek, hogy épségben találtak rá, különben bizonyára súlyos büntetésre számíthattak volna.
Az ember azt gondolná, hogy a mozgás veszi jobban az ember, de legalább annyira meg tudja érezni, amikor kényszerítenie kell magát, hogy ne mozduljon meg. Örökkévalóságnak tűnik az idő, amit a falhoz lapulva eltöltök. Szerencsém, hogy az ablak, amelyen fény szűrődik be, az ajtóhoz képest a ház másik oldalán helyezkedik el, így nem csupán takarásban, de félhomályban is vagyok, hála az árnyéknak és a fényforrás hiányának. Jó, hogy a nő időben eloltotta a gyertyákat.

Gyorsan kapcsolok, és már nyújtom is a kezem ügyében lévő csomagot - ami egyébként nem túl sok, hiszen a magammal hozott kevés holmi nagyrészét a gyalogos útszakaszon nem hoztam magammal - odaadom Ottonak, és lépek egyet kifelé, hogy ők is kifele orientálódjanak, ne jusson eszükbe belépni.
- Addig számoljanak be róla, mit tapasztaltak! - kértem enyhe parancsoló felhanggal. Addig is le vannak kötve a gondolataik azzal, hogy leírják a rám váró helyzetet.
- Úgy tűnt, beigazolódott a híresztelés, hogy terjed az eretnekség a faluban. Déli kémekről is beszámoltak a falusiak, akik próbálták elcsábítani a fiatalokat! - magyarázta Heinrich, Otto helyeslő bólogatásától kísérve. Déliek mi?
- Déliek, errefelé? Uraim, önök is tudják hogy a falusiak minden sarkon Esroniel von Himmelreichot látják, ne vegyenek kézpénznek minden ilyen pletykát - csitítom őket megfogva az ajtót, hogy behúzzam magam után. Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy egy déli katonával hozott össze az Úr éppen itt, aki ráadásul megrémülhet, hogy felfedem, ha helyeslem a teljesen valószínűtlen következtetést.

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a kardomért nyúljak, ahogy átlépi a küszöböt az egyik lovag - merthogy hallani a páncélzörgésből, hogy azok, s mi mások lennének, mint keresztesek? Azonnal el is vetem azonban a gondolatot, annál is inkább, mert a nő segítségemre siet és gyors fellépésével időben megakadályozza, hogy beljebb tegyék a lábukat.
Felvonom a szemöldököm, ahogy hallgatom a beszélgetésüket. Déliek… Eltűnődöm, vajon mennyi lehet igaz ebből, s bár ő maga bizonyára nem sejti, megnyugtató szavai valahol jólesnek nekem is, nem érzek gyűlöletet lángolni bennük, s hergelés helyett békítőn szól. Más társai bizonyára ugranának is ilyen hír hallatán, s sietnének vérszomjasan a helyszínre.
- Ahogy gondolja, nővér - szól ismét az előző - Körülnézni azért talán nem árt.
Ha nem is látom, hallom, ahogy lépteket tesz kifelé, ezzel egyidőben maga után lassan húzva az ajtót, s valamiért sajnálom, hogy elmegy és még csak a nevét sem tudom. Akkor, amikor éjjel először láttam és felismertem rajta, hogy inkvizítor, még nem gondoltam volna, hogy milyen kellemes társaságnak bizonyul, s mennyi mindenben egyetértünk majd, annak ellenére, hogy különböző oldalon állunk. Mintha kizártuk volna a háborút az ajtón az éjszaka borzalmaival együtt. Őszinte mély odaszánása remélem, sokáig olthatatlan marad a szívében. Nagy jövő állhat előtte. Bár kék palástot viselne.

Az ajtó lassan becsukódott mögöttem. Szerencsére nem igazán problémázott sem Otto sem Heinrich. Kilépve az ajtón fellélegeztem. Elfogadták, hogy indulhatunk, végülis elsősorban miattam aggódtak, nem is ok nélkül, hiszen majdnem ott maradtam...
Kilépve viszont szembesülnöm kellett azzal is, hogy a probléma ezzel nem oldódott meg teljesen. Még mindig kezdeni kellett valamit a lóval, ami a déli katonához tartozik.
Vettem egy nagy levegőt, és minthogy az állat még mindig a ház körül császkált - hűséges állat lehet - odaléptem hozzá, és óvatosan a nyakára tettem a kezét.
Az Úrnak hála nem szaladt el, így egyszerűbb lett a dolgom.
- Kölcsönbe kaptam ezt az állatot, úgy egyeztem meg a gazdájával, hogy a szomszéd faluban megtalálja, a fogadó istállójában. - mondtam elég hangosan, hogy hallja a házban rejtőzködő férfi is. Legszívesebben az egyház gondjaira bíznám, de attól tartok egy időre elég találkozása volt az egyház embereivel az éjjel.
Végül nekiveselkedtem, és megpróbáltam felülni a lór, azzal a magabiztossággal, hogy ültem már a hátán...

A lovagok figyelik, ahogy a nő közelít az állathoz és az az érintése alatt megnyugszik. Prüszköl egyet, majd hallom a mondatot, amit az inkvizítor egyértelműen nekem intéz, azért mondja hangosabban. Önkéntelenül is biccentek magamban, mintegy jelezvén, hogy tudomásul vettem; tehát a szomszéd faluban, a fogadó istállójában. Arra számítottam, hogy itthagyja csak úgy, de furcsa lett volna, ezért örülök, hogy eszébe jutott a gondolat. Tulajdonképpen most valóban kölcsön adom neki.
Nem akarok az ablakon át kinézni, mert attól tartok, megláthatnak, ellenben találok egy rést az ajtó és a félfa közt, azon kémlelek ki
Erős, széles hátú pej. Kissé idegesen dobbant a lábával, ahogy az inkvizítor megpróbál felszállni a nyergébe, de végül is engedi neki. Tesz egy pár lépést, majd egy helyben megáll. Társai is hasonlóan cselekednek. Látszik, hogy katonák - egy szempillantás alatt nyeregben teremnek.
- Azt javaslom, ne vesztegessük az időt. - Szól egyikük és bár nem látom, hallom, ahogy lovával tesz pár lépést, minden bizonnyal az út irányába.
Csak később fogok elindulni, mikor már ők messze járhatnak. Biztos, ami biztos.

Igyekeztem palástolni, mennyire megnyugodtam, hogy az állat nemcsak, hogy közel engedett magához, de azt is tűrte, hogy a hátára üljek.
A következő kihívás az, hogy engedelmeskedjen is nekem, és eljuttasson a szomszéd faluba, onnét már a társaim megoldják a további utazást.
Bólintottam, hogy ne besztegessük az időt, és óvatosan indulásra ösztökéltem a lovat.
Közben elgondolkodtam. Még mindig nem értem, mit keres egy déli katona, a délen használatos kardjával északi területen... Isten nagyon óvhatja az életét, ha eddig is életben maradt, így én sem tehettem mást, mint hogy amennyire hatalmamban állt, megtettem ugyanezt. De vajon hazajut épségben? Valószínűleg soha nem fogom megtudni, ami sajnálatos. Ha ilyen emberek lennének közvetítők a két királyság között, bizonyára hamar végetérne a háború, és közös erővel hatékonyabban küzdhetnénk a Veronián eluralkodó rémségek ellen. Oh, bárcsak, bárcsak így lenne.

Közben nem figyeltem merre visz az út, ahhoz szoktam, hogy a lovam magától is követi az előtte haladó állatot, amire ösztönös mozdulatokkal tudatosság nélkül is rásegítettem kicsit én is. Mindenesetre ideje volt, hogy az előttem álló feladatra koncentráljak. Van egy egy környék, ahol segíteni kell rendet teremteni a továbbéléshez.

Már az ablakból figyelem, ahogy lassan eltávolodnak és elnyeli őket a messzeség.
Még mindig különösnek tartom a találkozást. Egyébként is különösen nehéz mostanság Istent megértenem, valahol még inkább összezavar, ha az elmúlt éjszakára gondolok. Ki hitte volna, hogy utam során pont egy inkvizítorral hoz össze a sors, s kiderül, hogy nem mind olyan, mint a Boszorkánypöröly, hanem az északi egyház soraiban is akadnak élő hitű és reményteljes szolgálók? Hála a segítségének, nem jutottam a társai kezére. Nem tudok nem gondolni arra, hogy vajon mi vár rá ezután? Bizonyára végzi a dolgát, ahogyan eddig, keresi az eretnekeket, a démoni erőkkel cimborálókat, őrzi az igaz hitet… Az Úr néha különös eszközöket választ célja bevégzéséhez. Az angyalok néha különös alakot öltenek.
Érdekes tapasztalat volt és egy csöppet ráébresztett arra ismét, hogy nem fekete és fehér a világ. Azonban sokat nem érdemes gondolkodnom a dolgon; minden bizonnyal nem találkozom vele többé. Az emberek jönnek-mennek az életünkben. Van, akiket csak egy találozás erejére küld az Úr, van, akit hosszú időre, és van, akit elvesz.
Miután meggyőződöm róla, hogy már nem terveznek visszatérni, hamar összeszedem a holmim, azonban amint kinyitom az ajtót, hunyorognom kell, ahogy egy pillanatra elvakít a napfény. Mennyire más nappal ez a táj, mégha elvadult is.
Ideje indulni, még hosszú út áll előttem.