[Magánjáték - Suzi&Johann] Alles hängt von der scharfen Waffe ab

Nagyon ritkán használta a tőrét. Csak akkor, ha más módja már igazán nem volt, hogy megvédje magát, és akkor is csak arra, hogy kicsit ráijesszen az őt fenyegetőre, és az ezzel nyert időt kihasználva kereket oldjon.
Valami ilyesmi történt most is, ahogy egy nagy torony közeli falucskában rákényszerült erre.
Nagyon meglátszott a fegyveren, hogy nincs megfelelően karban tartva: Itt-ott a rozsda ette, kicsit görbe is volt... Nem csoda, hogy a vele szemben álló nagy darab, morc férfi felnevetett.
- Mit akarsz azzal a fogpiszkálóval, tündérem? Hozzám érsz vele, és rögtön eltörik - kacagott, és bár Suzi riadt tekintettel járatta a szemét közte, és a tőre között, nem értve mi baj van vele, a nagydarabb férfi hangulata oldódott a nevetéstől. - Na tedd el szépen, aztán csináld amit mondok, amíg szépen vagyunk. Nem kell mindjárt megijedni, ez is olyan munka, mint bármelyik másik, és még állandó lakást is kapsz. - próbálta jobb belátásra bírni az ellenkező kislányt.

Minden reggel otthon szoktam lenni. Szépen kováccsolgatok, készítem a fegyvereket, vagy éppen javítom. De ez a reggel más volt, mert most nem Viktória ment a piacra, hanem én. És szerencsére. Hatalmas volt a tömeg és több helyen voltak verekedések és lázongások. Ahogyan nagynehez átverekeddtem a tömegen egy kis utcáskában ffújom ki magam. Fegyvert nem Hoztam magammal, szerencsére nem is kellett. Rongy ruhámat megfeszítettem, hogy jobban látszanak izmaim, de talán csak enyhe poccakom látszott meg egy kicsit jobban.
- Hé! Hagyja békén azt a lányt! - Dörögtem. Szegény ott állt tehetetetlenül. Eleinte felém fordult a fickó, de amikor meglátta a fogaimat, rögvest futni kezdett. Ketten maraddtunk a sikátorban. Oda léptem a lányhoz és jól megvizsgáltam a tőrt.
- Jól van? - kérdeztem, de inkább a törtől mint a lánytól.

Persze, hogy a férfi elinalt. Suzi is megriadt felismerve, hogy vámpír avatkozott közbe. Már éppen eldobta volna a használhatatlannak bizonyult tőrt, és kereste volna a kiutat a sikátorból, amikor a közbeszóló férfi odalépett hozzá, és megfogta. De nem a kezét, hanem a tőrt...
- Nincs ba-jom - felelte megrökönyödve, mert egy pillanatra sem nézett a férfi fel, őrá. Mintha a tőrhöz beszélt volna... - Csú-nya... Ki kéne dob-ni... - jegyezte meg. Már csak azért is, hogy a férfi ne higgye, hogy esetleg valami különösebben értékes darab, és ne próbálja elvenni tőle. De egyébként abszolúte nem értette, hogy miért nézeget ennyire egy kopott, használt, ócska tőrt.

Amikor lány a tőr kidobásáról beszélt, elsápadtam. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, a számat már nyitottam,, de nem jött ki rajta egyetlen szó sem. Levegőt is alig kaptam, meg kellett támaszkodnom a ház falán.
- Nem. Soha! Akkor inkább addja nekem, ha maga csak eldobná. - egy kicsit kezdtem magamhoz térni. Végignéztem a lányon és láttam, hogy talán nem egy szidalomra van szüksége. - Nos!- mondtam végül - akarja, hogy megjavítsam? - kérdeztem kifújva a dühöt magamból.

Riadtan pisloga férfi kifakadására... És kicsit magához is szorítja a tőrt. Nem akarja odaadni... Ha használhatatlan is, akkor is az övé. Hátralép egye, hogy aztán onnan nézzen elképedve.
- Meg-le-het javí-tani? - kérdezte tágra nyílt szemekkel pislogva felváltra a férfira és a szomorú állapotú tőrre. Tényleg lehetséges? Hiszen annyira csúnya már...

Elmosolyodtam, kicsit ki is húztam magamat.
- Egy Nebelturmi kovácsnak semmi sem lehetetlen. - nem nyúlta a tőr, után, a sajátja volt és egy kicsit örültem is, hogy nem akarja nekem adni. Hozzá tartozott és ragaszkodott is hozzá. De láttam rajta, hogy egy kicsit fél. Egy ártatlan őzikére inkább hasonlított mint egy kígyóra. Nem a méreg foga volt a tőr... De ez lényegtelen volt.
- Ha gondolja jöjjön el a műhelyembe. Nekem még vársárolni is kell, de utána egyenesen a műhelyembe megyek és megscinálom a tőrét. - közben észre vettem, hogy engem inkább hajt a vágy, mint talán a lányt, ezért hozzá tettem - Persze csak ha magának is megfelel. - mondtam, és a kezemet níújtottam, hogy megfogja, nem akartam elveszíteni. Hatalmas volt a tömeg.

Oh... Szóval a férfi kovács. Máris más a dolog. Akkor biztosan ért hozzá, hogy jó lenne-e megjavítani! Egyre kíváncsibban és reménykedve járatja a szemét a vámpír férfi és a tőre között. Akkor nem dobja el a tőrt... Mert az övé. És amúgy sincs pénze másikat venni...
A férfi felajánlására először felcsillan a szeme, aztán kis kétségbeesés költözik a tekintetébe.
- De ne-kem nincs pén.zem... - mondja elkeseredve. Tudja ő, hogy ilyesmit csak pénzért csinálnak, mert komoly munka, ls nem is akarná, hogy vele kivételt tegyenek...

Olyan ártatlanul állt előttem mint egy őzike. Annyira megsajnáltam, hogy akár ingyen is megcsináltam volna neki. De volt egy olyan megérzésem, hogy nem tetszene neki az ötlet.
- A fizetésre több megoldást is találhatunk. - mondtam végül - esetleg egy szívesség teljesítése, vagy későbbi fizetés. De ha van valami, amit fel tudok használni vagy jó pénzért eladni, akkor azt is szívesen veszem. És nem kell félnie. A szívesség alatt nem arra kérem, hogy pénzért árulja a testét. - mondtam nagyon komolyan. - De ha ez sem, akkor is biztosan találunk valami megoldást. De az a tőr többet érdemel, minthogy csak így kidobják... - villogott a szemem.

Reménykedve figyel. Talán meg lehet oldani, hogy gyorsan meg legyen javítva a tőre! Szívesség... Olyat nagyon szivesen csinál. Bólogat is, hogy az megoldható, sőt. Hogy később fizessen... Az nem jó... Fogalma sincs, hogy mikor jár megint erre, és hogyan szerez pénzt későbbre... És az teljesen biztos, hogy nincs olyan értékes tárgya, amit oda tudna adni a tőr javításáért cserébe...
Elkerekedik a szeme, amikor a test árulását emlegette a férfi... Ő is arra akarja rávenni? Nem... Azt biztos hogy nem csinálja... Ő nem akar itt maradni, és nem akarja, hogy a vérét igyák...
Ösztönösen hátralép egyet, de a férfi utolsó szavaitól kicsit megszeppen, és óvatosan bólint.

Egy kicsit meg ilyedtem, amikor hátrálni kezdett, telán ezért is mondtam rá gyorsan amit mondtam. Egy szívessék... de mit kérhetnék tőle. Nem is igazán tudtam, de nem ez járt első sorban a fejemben.
- Úgy látom egy szívességben benne volna... Remek. A részleteket egy nyugodtabb helyen tárgyalnám meg, ha nincs elllenére. - ismét a kezemet nyújtottam, továbbra is tenyeremet felfele tartva, még nem üzeletet kötöttünk, csak el akartam vezetni egy kellemesebb helyre.

Nagyon nagyon óvatosan bólint... Nem biztos benne, hogy bármilyen szívességben, de benne volna...
Nem fogta meg a felé nyújtott kezet, de bátortalanul közelebb lépett, és rozsdásodó kis tőrét szorongatva követte a férfit.
Nagyon remélte, hogy okosan teszi, de minden pillanatban ugrásra készen állt, hogy ha mégis kiderülne, hogy butaságot csinál, gyorsan kereket tudjon oldani, és biztonságba juthasson. De nem lesz baj... Ugye?

Nem vettem sértésnek a dolgot, szépen elindultam hát. A piac nyüzsgött, a tömeg hatalmas volt, az áradat pedig kegyetlenül sodrott gyerekeket és gyengébb felnőtteket, éppen ezért mindnen lépésem után hátra néztem, hogy megvan-e. Miután nagynehezen mindent megvettem, elkísértem Nebelturmba és hellyel kínáltam, hogy leülhessen.
- Akkor elkérhetem a tőrét? - nyújtottam a kezemet izgatottan. Közben pedig már fejemben megszületett a szívesség mi is legyen.

A forgalmasabb helyeken ösztönösen kissé összehúzta magát, annak ellenére, hogy a legtöbben kedvesen mosolyognak rá, és kitérnek az útjából, ha kell.
Nagyon koncentrál, hogy a kovács vámpírt el ne veszítse szem elől, de így is van néhány pillanat, amikor csak azért nem marad le egy-egy kanyarnál, mert az visszanéz, és így lehetőséget ad, hogy kicsit beérje.
Nagyon fellélegzik, amikor később kicsit kevésbé zsúfolt helyre keveredik a férfit követve, és a haladás is kicsivel gyorsabban megy így neki.
Helyet foglalva végül a hatalmas toronyban, bátortalanul bólint, és még bátortalanabbul nyújtja oda a tőrt a férfinak.
Nem tetszik neki ez a torony... túl sokan vannak benne, és neki innen ki is kell majd menni, biztonságban...
A figyelmét azért mégiscsak felkelti, hogy hova került, így kíváncsian nézeget körbe, először félve, aztán egyre nyíltabban, egyre bátrabban.

Hellyel kínáltam meg a vendégemet, majd átvettem tőle a szerencsétlen darabot. Durva csiszolóval lecsiszoltam róla a rozsdát, majd, hogy szép legyen egyre finomabb kövekkel dolgoztam, végül pedig fényesre políroztam. Gyönyőrű lett a penge, de a díszgomb nem tetszett. Ez a kés egyedi volt, ránézésre alig volt használt, talán éppen ezért is lett ennyire rozsdás, tehát úgy éreztem, hogy megérdemel egy egyedi díszgombot. Az eredetit egy őz fejére alakítottam át, szemeknek pedig egy-egy megmaradt lángérc darabkát tettem be neki. Egy átlagos ember, talán kellemesen melegnek érezhettte, de nekem átlagos volt. Amikor elkészültem vele és a tőrre illesztettem, átnyújtottam a lánynak, de valaki megelőzött.

Igen mozgalmas nap volt a toronyban is. jártak keltek a kovácsok és jól megnézték a vendégemet. A pletykásak még össze is súgtak. Igen kevesen tudtak Viktóriáról, de ez sem lett volna rá ok. Amikor Laethitia itt jáárt, akkor sem nagyon csinálták. Egyiküknek volt esze. Amint meglátta a lányt, elszaldt. Nem sokára vissza is tért. Letérdelt a lány elé és egy gyönyörű fémből készült virágot nyújtott át. A szára acélból, a virága gyönyörű, rézből készült. A ruhára volt akasztható.
- Ó te gyönyörű lány, aki megjelentél itt ezen a szörnyű, vad és sivár helyen, had ajak egy virágot, addig, amíg nem láthatsz igazit. Ez örökre veled marad, nem hervad el. - mondta Philipp mosolyogva.

Ahogy a műhelyt felmérte, a figyelme egyre inkább a munkára terelődött, amit a vámpír végzett. Kíváncsi, nagy szemekkel nézte ahogy a kis tőr alakul, bár nem sokat látott belőle. Az egyetlen, amiben biztos volt, hogy a rozsda eltűnt róla, és valami a markolatával is történt… De nem látta pontosan mi, csak azt, hogy viszonylag sokáig, elég apró dolgokkal szöszölt a férfi.
Végül izgatottan húzta ki magát kissé, mikor a férfi felé lépett az úgy tűnik elkészült tőrrel.
Egész eddig szinte nem is foglalkozott a műhelyben forgolódókkal, úgy érezte, ez a legokosabb, amit tehet. Sokan voltak, súgdolóztak, és ha odafigyelt volna, nagyon kellemetlenül érezte volna magát.
Meg aztán… sokkal érdekesebb volt, ami a tőr körül történt.
Annál jobban meglepődött, sőt, megrémült, mikor a kovácsot megelőzve egy férfi hirtelen – számára a semmiből – elé térdelt. Ösztönösen csúszott kissé hátrébb a széken, amivel majdnem fel is borította azt, hogy kissé távolabb maradjon az idegen férfitól.
Aztán meglátta a virágot, és elkerekedett a szeme. Ahogy a részleteket is jobban szemügyre vette, csillogással telt meg a tekintete.
– Hát ez cso-daszép! – rikantotta halkan, és a szemén is látható volt, hogy nehezen akarja elhinni, hogy tényleg megtarthatja a fém virágot.

Nem néztem jó szemmel, de nem tudtam mit tenni. Ha a lánynak tetszik és tallán Philippnek sem ártana végre valaki. Csak csöndben vártam, hogy befejezzék, de néha megköszörültem a torkomoat.
- E rút mezőnek szép virága, mondd, merre jújja a szél szirmaid, hogy ily gyönyör órán, íly rút helyre térsz. Meséld el nekem, hogyan tehetek kedvedre. - mondta szinte dalolva Philipp.

Csillogó szemekkel nézegette a virágot, amit végül csak elvett a furcsa férfitól. Hát ez igazán a legcsodálatosabb, amit eddig látott fémből.
A férfi közben beszélt kérdezett... Vagy... nem hozzá beszélt? Hanem a virághoz? Hiszen csak annak vannak szirmai... és azok sem igaziak, csak fémlapok...
Nem tudva megfejteni a helyzetet, kicsit összezavarodva pislog a térdelőre. Úgy érzi, hogy valahogy válaszolnia kellene, de nem értette, mit akar a férfi, és abban sem volt biztos, hogy tényleg tőle vár választ... Egy apró lépést tett is hátra, mert frusztrálóvá vált neki a dolog. Pedig Armaros nagyon jól szórakozott a férfi próbálkozásán, és Suzi zavarán is.

- Ne ijedjen meg, csak nagyon megtetszett neki és alig bírja magában tartani. Szerelmes lett. Ha rám hallgat vissza utasítja. - mondtam a höllgynek.

- Johann! Majd a hölgy eldönti... Te most nem játszasz szereoet. - ismét a lányhoz fordult, felállt. Nálam egy kicsit alacsonyabb volt így nem tűnt a lány mellett óriásnak. - Az életemet is neked adnám, ha veled tarthatnék bárhová is mész. Én megvédelek téged, bármi támadjon is rád. - mondta halkan, de erőteljesen, biztonságot sugallva.

A kovács szavai még jobban összezavarták... Nemet? Dehát a nem az egyáltalán nem válasz a kérdésre... És miért neki kell válaszolni, ha a férfi szerelmes lett a virágba?
Mindenesetre szomorúan bámul a virágra. Ha a férfi szerelmes a virágba akkor vissza kell adnia... Gonosz lenne, ha megtartaná, és ezzel elkeserítené a férfit.
A férfi viszont azt mondja majd ő eldönti... Dehàt... Miért ő? Amikor azt se tudja, mik közül kell döntenie...
A férfi következő szavai viszont már egyértelműen neki szóltak... akkor... Ha meg akarja tartani a virágot, a férfi vele tart, és megvédi?
Mielőtt még teljesen összezavarodott és kétségbeesett volna, Armaros segítette ki.
~ Mond csak meg neki, hogy szeretnéd, ha veled tartana. Tudod, tényleg megvédene. Vagy ne is! Még félreérti! Csak mondd utánam! ~
- Bol-dog lennék, ha velem tar-tanál! - mondta, a mélységi hanghordozását is ösztönösen másolva kissé.

Szerencsére, amikor a katasztrófa a tetőpontjára hágott, akkor megjelentek a megmentői a helyzetnek.
- Aha, szóval itt vagy! - szólt hátulról egy női hang. - Nem azt ígérted, hogy sétálni viszel a vásárra? - kérdezte igen fenyegetően a nő, és rángatni kezdte. Egy másik hölgy is oda lépett.

- Aha, szóval ezekkel a fruskákkal töltöd az időt? Hát tőlem ne várj többet... - az egyik elrángadta Philippet, a másik pedig csak elment.

Fáradtan felsóhajtottam:
- Elnézést hol is tartottunk? - kérdeztem.

Nagyon felgyorsultak az események. Az egyik pillanatban még előtte térdelt a férfi, és teljesen összezavarta a virággal, meg az utazással, meg a védelemmel mondott szavaival... Aztán a következőben két nő veszekedve elrángatta...
Ő meg ott maradt, kezében szorongatva a gyönyörű fémvirágot, hallgatva Armaros kuncogását, és sajnálkozását, hogy sikerült egy nagyszerű lehetőséget elszalasztani.
Nem igazán tudta mit csináljon most, mert a virágot nem vihezti el, mikor így szereti a férni...
Végül a kovács kérdése visszarángatta a pillanatba, ám mielőtt arra válaszolt volna, odalépett, és a virágot nyújtotta a feérfi felé.
- Bocsá-nat! Megten-né, hogy vissza-adja ezt an-nak a férfi-nak? Nagy-on fontos-nak tűnt ne-ki... - kéri, közben pedig megakad a tekintete a tőrőn, és eszébe jut hol tartottak.
- Ilyen gyö-nyőrű tőrt még so-ha nem láttam!-   lelkesedett fel, ahogy közelebbről is megnézhette a remekművet.

- Nyugodtan tartsa meg a virágot. Nem a vírág volt neki fontos, hanem, hogy magával menjen. Mint láthatta sok itt a gondja. De ha nem kell, nyugodtan tegye csak le. - mondtam nyugodtan, majd ismét a tőrt nyújtottam neki. - Örülök, ha tetszik. De akkor téjünk is az üzletre. Felajánlom ezt a tőrt, cserébe viszont azt kérem, ha valamilyen oknál fogva valamilyen érc kerül magához, kérem juttassa el hozzám. - mondtam mélyen a szemébe nézve.

Pedig neki kellet a virág... csak nem akarta ellopni... Lopni ugyanis nagyon csúnya dolog... Nem szabad...

Végül a tőr körül kezdtek forogni a gondolatai, miközben a virágot is, meg a gyönyörűvé varázsolt fegyvert is a kezében szorongatta.
A kovács kérésére igencsak értetlenül pislogott.. Érc? Az milyen? Nem látott még olyat...
~ Csak hagyd rám, mond amit mondok ~ mondta Armaros, félig-meddig vidáman, félig-meddig hűvösen.
- Én nem tu-dom eljut-tatni ide... És mi lesz ha nem ta-lál-kozunk? - ismételte Suzi lehelletnyivel más hangszínnel, engedelmesen  a mélységi szavait, akit mintha karbafont kézzel látott is volna maga mellett a férfira meredni.

Rossz érzés fogott el akkor. Úgy éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a lánnyal, de sejtelmem sem volt, hogy micsoda. Miért ez volt a legfőbb gond? Egyáltalán ez miért lenne gond? Persze a vámpír... akarom mondani az ember meghalhat, de ezen kívül, mi más lett volna? Arra gondoltam, talán túl kellemetlen volt a kérés, ezért gyorsan kijavítottam magam.
- Ez csak egy ötlet, de ha gondolja maradhatunk annyiban, hogy Isten akarata lesz az ami minket vezérel, tehát, ha nem sikerül, az sem baj. Természetesen ha valamiben jártas, vagy hasonlók, megoszthatja velem a tudását és kvittek vagyunk. - mondtam próbálva nyugodt lenni,

- Az túl soká-ig tar-tana - rázza meg a fejét, még mielőtt Armaros mást adna a szájába. Egyetlen dologhoz értett, a varázslat megérzéséhez, de azt nem lehet csak hosszú-hosszú hónapok alatt megtanulni...
A többi részén a válasznak viszont elgondolkodott. Isten akarata őt ugyan nem vezérli... De Armros akarata meg jobb annál. Így végül a mélységi beleegyezésével bólintott rá, hogy ez legyen, amihez tartják magukat.
- Ha ta-lálko-zunk még, és lesz vala-mi érde-kes nálam oda-adom. - ígéri meg, elkönyvelve, hogy egyszeri alkalomról van szó. 
Armaros elégedetten nyugtázta a dolgot. Ez így elfogadható volt neki is. Mert úgyis túl nagy Veronia, és túl kevéssé élet Suzi szeme, hogy bármi kára származzon a megállapodásból.