Hideg volt, pokoli hideg. Úgy lépett be a kocsma ajtaján, mintha csak kapu lett volna az előtte elevenen álló mennyek irányába, minden pénzét odaadta volna most egy forró tál levesért, ám szerencsére a reá várakozó megváltás a legjobb fajta volt, nem kellett érte fizetnie. A derék von Althaus minden télen megvendégelte az őrség katonáit forró, hagymaízű étkére, éppenséggel most is ennek a szaga tette nehézzé a kocsma levegőjét. Bajtársai leginkább csak "katonagulyásnak" nevezték a kosztot, nem sok hús volt benne, főleg kolompér töltötte ki az öles kondért, a répának pedig mindig egy kissé dohos íze volt, ha létezett volna pokolba nyúló része a pincének, ez valahol onnét származhatott. Ez persze nem jelentette azt, hogy rossz volt a leves, de a fagyos járőrözésről visszatérő ember leginkább "melegségben" mérte a minőséget, s kevésbé abban, hogy mennyire is volt ízletes. Mindezt egy jó korsó szoba-hőmérsékletű barna sör tette elviselhetőbbé, már most érezte a nyálat összefutni a szájában, alig bírta kivárni, hogy beleharaphasson a sűrű habba. Szemlélte még egy picit a kedves ivóközönséget, kurtán biccentve az általa is ismert törzsvendégeknek, akik nem nagyon foglalkoztak a jelenlétével. Fegyverét végül letámasztotta egy fal melletti tetszetős asztalhoz, s a söntéshez lépett, ahol kedélyesen köszöntötte a fogadóst.
– Áldás, békesség, von Althaus! Milyen az üzlet? – kissé rá is mosolyodott a férfira, kényesen figyelve, hogy lehetőleg ne nagyon mutogassa fogait.
A szép szál férfi megfordult, s lágy, barátságos barna szemeivel méregette picit. Félelmetes alak volt, de meleg, atyai kiállása miatt pár iszákos kivételével mindenki szerette. Igen cifra látvány volt, ahogy kihajította a részegeket; a háborúban megsérült az egyik karja, alig tudta azt használni, ám így is olyan erős volt, akárcsak bármely két bika, s hordónyi vastag karjaival könnyeden kiráncigált akár egy megtermett parasztot is.
– Von Nebelturm. – válaszolt pici habozás után, majd egy cserépkorsót vett elő, abba langyos, sötét sört töltve. – Lehetne rosszabb is, a hideg ugyan nem tesz jót az üzletnek, kevesebben jönnek, de aki egyszer bejön, nem távozik egyhamar.
Elvette a korsót a férfitól, majd nyúlt az erszényéhez, hogy pár váltót fizethessen érte. Von Althaus legyintett egyet, s megrázta fejét. Jól láthatóan ismét bőkezű kedvében volt, szerette a katonákat, maga is az volt régen.
– Hagyja, helyette inkább merek önnek egy jó tányér levest. Egyik ser se melengeti úgy meg a lelket, mint egy jó tál gulyás. – a férfi nem is nagyon várt a szavára, elhagyta a söntést, majd hamar egy fából vájt tállal tért vissza, ami olyan sűrűn volt megszedve, hogy éppenséggel a levet is alig lelte benne. Valahol talán valami kevés húst is vélt felfedezni, igen hálásan mosolyodott von Althausra, a Harag napja óta sokat nőtt a legolcsóbb hús érteke is.
– Pult mögött megbúvó angyal ön, von Althaus. Hálásan köszönöm.
A férfi visszafogottan elnevette magát, majd kedélyesen elébe tolta a tálat, mellé egy szelet sűrű, mállós kenyérrel. Csak egy pillantást kellett vetnie rá, felismerte azonnal, hogy fűrészporral volt keverve a liszt. Kedvesen a férfire mosolyodott, majd felkapta a korsót, s a kenyeret is (a gulyást még a söntésnél hagyta), megindulva az asztala felé. Egy kártyázó csoport mellett haladt el éppen, ahogy egy a játékba belefeledkezett jóember olyan erővel vágta hátra magát (s azzal a padot is), hogy hirtelenségében nem tudott kitérni előle. Csizmája beleakadt az ülőalkalmatosság lábába, s olyat repült előre, hogy azt bármely sasmadár megirigyelhette volna. A sör is elbúcsúzott tőle, habostól, mindenestől, jól végiglocsolva egy asztalnál ülő köpcös férfit, akinek akkora széles válla volt, hogy akár főgerenda is lehetett volna. Végül nyekkenve ért földet a döngölt padlón, s akkorát csapódott rá, mint a déli alföld. Nem érezte különösebben a hajlandóságot a felkászálódásra.
– Áldás, békesség, von Althaus! Milyen az üzlet? – kissé rá is mosolyodott a férfira, kényesen figyelve, hogy lehetőleg ne nagyon mutogassa fogait.
A szép szál férfi megfordult, s lágy, barátságos barna szemeivel méregette picit. Félelmetes alak volt, de meleg, atyai kiállása miatt pár iszákos kivételével mindenki szerette. Igen cifra látvány volt, ahogy kihajította a részegeket; a háborúban megsérült az egyik karja, alig tudta azt használni, ám így is olyan erős volt, akárcsak bármely két bika, s hordónyi vastag karjaival könnyeden kiráncigált akár egy megtermett parasztot is.
– Von Nebelturm. – válaszolt pici habozás után, majd egy cserépkorsót vett elő, abba langyos, sötét sört töltve. – Lehetne rosszabb is, a hideg ugyan nem tesz jót az üzletnek, kevesebben jönnek, de aki egyszer bejön, nem távozik egyhamar.
Elvette a korsót a férfitól, majd nyúlt az erszényéhez, hogy pár váltót fizethessen érte. Von Althaus legyintett egyet, s megrázta fejét. Jól láthatóan ismét bőkezű kedvében volt, szerette a katonákat, maga is az volt régen.
– Hagyja, helyette inkább merek önnek egy jó tányér levest. Egyik ser se melengeti úgy meg a lelket, mint egy jó tál gulyás. – a férfi nem is nagyon várt a szavára, elhagyta a söntést, majd hamar egy fából vájt tállal tért vissza, ami olyan sűrűn volt megszedve, hogy éppenséggel a levet is alig lelte benne. Valahol talán valami kevés húst is vélt felfedezni, igen hálásan mosolyodott von Althausra, a Harag napja óta sokat nőtt a legolcsóbb hús érteke is.
– Pult mögött megbúvó angyal ön, von Althaus. Hálásan köszönöm.
A férfi visszafogottan elnevette magát, majd kedélyesen elébe tolta a tálat, mellé egy szelet sűrű, mállós kenyérrel. Csak egy pillantást kellett vetnie rá, felismerte azonnal, hogy fűrészporral volt keverve a liszt. Kedvesen a férfire mosolyodott, majd felkapta a korsót, s a kenyeret is (a gulyást még a söntésnél hagyta), megindulva az asztala felé. Egy kártyázó csoport mellett haladt el éppen, ahogy egy a játékba belefeledkezett jóember olyan erővel vágta hátra magát (s azzal a padot is), hogy hirtelenségében nem tudott kitérni előle. Csizmája beleakadt az ülőalkalmatosság lábába, s olyat repült előre, hogy azt bármely sasmadár megirigyelhette volna. A sör is elbúcsúzott tőle, habostól, mindenestől, jól végiglocsolva egy asztalnál ülő köpcös férfit, akinek akkora széles válla volt, hogy akár főgerenda is lehetett volna. Végül nyekkenve ért földet a döngölt padlón, s akkorát csapódott rá, mint a déli alföld. Nem érezte különösebben a hajlandóságot a felkászálódásra.