Magánjáték: Csoda, hogy a víz még tiszta

Reggel hat óta menetelt a szakasz a tűző napon, a sivár pusztaságon. Mégsem várták hogy véget érjen, hiszen egyenesen a frontvonal felé tartottak. Ezt a csapatot nemrég verbuválták össze több másik osztag embereiből, miután a korábbi csatákban mind súlyos veszteségekkel számoltak, így már csak hiányos létszámmal meneteltek a meghódított városok közt. Az új szakasz összeállt a régiek maradékából, az egyik felét azonnal kiküldték, a másikat pedig szabadságolták, ki tudja mennyi időre. A frissebb katonáknak viszont még hátravan egy kis szolgálat.
Három korábbi társ menetelt együtt a többi katonával. Őket elkerülték az ellenséges nyílvesszők és kardcsapások. Mindhárman egyszerű közlegények voltak a seregben, akiket még az első nagy csata előtt egy kicsivel soroztak be és képeztek ki. Ott beszélgettek, miközben szép lassan lefékezett a csapat egy útszéli gémeskút mellett.
- Hirtelen kedvem támadt dezertálni. - nyögött nagyot nekitámaszkodva egy útjelző táblának az íjász. A sors iróniája, hogy hármuk közül egyikük sem bírja valami jól a hosszú menetelést.
A másik, egy termetéhez képest ugyancsak nagy fegyvert cipelő lány elnevette magát.
- Persze, miért is ne. Az még úgyse voltam.
~ Erről kifaggatom Leo-t, ha hazaértünk.
A harmadikuk közben már a kúttal babrált. Nem volt éppen makulátlan állapotban, ezért pár dolgot meg kellett rajta javítani, nehogy összetörjön használat közben. Ő volt a szakasz mindenese, aki puskától a felhúzható játékik mindenféle szerkezetet jól ismert, és ügyesen is tudta kezelni őket.
- Nyugi, rögzítjük pár helyen kötéllel, újratöltjük a készleteinket és már indulunk is tovább.
Körbenézett. Ez a vidék annak idején egy szántó, vagy rét lehetett. Sík terület, erdős rész szinte sehol, és minden irányban füves pusztát vagy tarlót lehet látni. Pár helyen már újra is vetették a gabonát. Lassan aratásidő volt. Ez a hely talán még elég messze van a déli határtól, hogy gondtalan aratóünnepséget tudjanak rendezni.

Azt mondják a legtöbben a háborúban veszítik el a hitüket Istenben, a jóságában, vagy a mindenhatóságában. Az égre tekintenek és azt kérdezik a mellettük állótól:
- Hogyan engedheti az Úr, hogy ez történjen?
Mi pedig nem tudunk mást válaszolni:
- Isten útjai kifürkészhetetlenek. Neki nagyobb terve van mindannyiunkal. Próbáljon meg pihenni.
Persze ez csupán porhintés volt a szembe. Tudta a katona is, aki lehunyta a szemét, és talán álmában még futott a mezőkön, utoljára, hiszen a fél lábát a csatatéren hagyta. És tudtam én is. Istennek nem volt nagyobb terve már velünk. Elküldte az angyalát, hogy elégessen minket, és csupán a kegyelem, egy hirtelen szeszély, vagy a priorissza szerint mások közbenjárása miatt lehettünk még itt… És folytathattuk, amit megkezdtünk.
A szekér mellett gyalogoltam. Fáradt voltam, mint mindenki más, de a szekéren a sérült katonák utazhattak, azok, akiket nem tudtunk már mi sem harcképessé tenni. Többnyire elveszítették valamelyik végtagjukat, megint mások mire hozzánk kerültek már elkaptak valamilyen fertőzést, amikkel szemben az imáink teljesen hatástalanok. A fronton akartam maradni, de Magdolna nővér rám parancsolt, hogy pihenjek néhány napot, töltődjek fel, és úgyis kellett néhány apáca, akik elkísérték a sebesülteket. Így meneteltem velük. A cipőmet olyan vastagon fedte az út pora, hogy fekete helyett egészen világosnak tűnt, a szoknyámra foltokban száradt rá a rozsdabarnára alvadt vér. Az arcomat nem láttam, de nem is akartam tudni milyen koszos lehetett, hiába próbáltam csak a kézfejemmel megtörölni a homlokom.
A távolban felsejlett egy gémeskút sziluettje, körülötte pedig emberek. Ahogy közelebb értünk már láttam az Északi Királyság lobogóját, és a katonák egyenruháját. Nyilván ők voltak azok, akik váltották a harcképteleneket a fronton. A kíséretünknek szánt négy lovas előre ugratott, hogy megosszák a legfrissebb híreket. Úgy tűnt letáboroztunk.
Helga novícia nemes egyszerűséggel eldőlt az út mellett, a másik két nővér pedig a kulacsokat vették magukhoz, és amelyikben még volt azokból megitatták a sebesülteket. Az üreseket elkértem tőlük. Reméltem, hogy a kútnál feltölthetem a tömlőket, és talán az arcomat és a kezemet is megmoshatom.

A kút lassan működésbe lépett és elkezdték merni belőle a vizet. Egyikük a távolból harsányan füttyentett, mikor megláttak egy másik csapat embert a frontvonal irányából közeledni. A királyság zászlaja alatt vonultak, így vélhetőleg hazavezényelt, eltávot kapott katonák, akik kipihenni indultak a fáradalmaikat. Aleena szúrós pillantással nézett előre.
- Nem lesz ebből baj?
A többiek egymásra néztek.
- Miért?
- Nagyobb tömegben, meg csata közben a kutyát sem érdekli, hogy valahol démon kószál. De itt elég nehéz volna eldugni téged. - mutat Gerardra.
Az ő csapatukban nem volt pap. A hajdani zsoldosokból verbuválták össze a századod és nem sok egyházi személy van, aki bérbe adja a kardját. Talán van is valami előírás, ami megtiltja nekik. Ki tudja, lehet emiatt az eszme miatt visszakozott annyira az egyház a háborútól. De nincs rá garancia, hogy más osztagok ne kaptak volna akár egy inkvizítort maguk mellé.
- Hm...igazad lehet. Teszek egy kört amíg elhaladnak mellettünk. Ha kérdezik felderítek. - azzal kicsit sietősebb tempóban odébb állt.
Klaus eközben már ki is merte az első nagy veder vizet és elkezdte egy üres hordóba tölteni. Aleena egész végig Gerardot bámulta, egészen addig, míg az aurája elhalványult, majd nem tudta tovább érezni.
- Azért remélem nincsenek kutakodós kedvükben... - nézett előre, hogy vajon miféle katonák jöttek velük szembe. Majd egyet gondolt, s barátságosan integetni kezdett a felé közeledőknek. Ha valamit megtanult korábban az az, hogy a titokzatoskodás csak még gyanúsabbá teszi az embert. Inkább próbáljon az ember barátságos lenni, még ha nehezére is esik.

Csak most, hogy megálltunk kezdtem el érezni, hogy valójában mennyire fáradt voltam. Ameddig tele voltam tennivalóval, és életek múltak azon, hogy milyen gyorsan mozdulok addig a vérem pumpálta az energiát, és az élénkítő italok is sokat segítettek. Ám az úton már nem hozták az újabb és újabb sebesülteket, és az üvegcséket is a fronton hagytuk a többi nővérnek, akiknek jobban kellett. Így viszont az újabb adag hiányában a tagjaimon erőt vett az ólmos kimerültség, és mire a kúthoz értem a tömlőkkel már szinte csak vonszolni tudtam magam.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. - köszöntem a kútnál álló férfinak és nőnek. Ahogyan rájuk emeltem a tekintetem valahogy ismerősnek tűntek, mintha már találkoztam volna velük, az íjásszal és a fekete hajú, fiatal embernővel. A műtőasztalon az arcok összefolytak előttem, a katonák újabb és újabb köszöntése után már nem tudtam őket megkülönböztetni egymástól. Talán mellettük harcoltam, fej-fej mellett, puska puska mellett, vagy talán összevarrhattam egy régebbi csatában egyikük sebét... De nem emlékeztem rá, akármennyire volt is ez kínos.
- Működik a kút? A betegeimnek nagy szükség lenne a vízre. - kérdeztem őket. Hirtelen nem találtam vödröt, és az egész tákolmány olyannak tűnt, mint amit már csak a Szentlélek tartott össze.

A második hordó megtöltéséhez láttak éppen hozzá, amikor az új jövevények megérkeztek. Tényleg katonák voltak, legalábbis az egyenruhájukból ítélve. Az ábrázatukból sajnos másra is lehetett volna következtetni, akár egy csapat menekült, akiknek felgyújtották a faluját. Nem volt túl bizalomgerjesztő látvány. Akkor ott gondolkodik el elsőnek a katona, okos ötlet volt-e önként bevonulni.
- Még épphogy. Egy kis babusgatás kellett csak neki. - szusszant nagyot Klaus, ahogy újabb vödör vizet húzott fel, majd át is nyújtotta. Ha eddig eljöttek, pár percet még tudnak a vízre várni.
Klaus alaposan az apáca szemébe nézett. Igencsak meglepődött rajta amit látott. Izzó parázs morajlott a lány szemében, mely soha ki nem alszik, s minduntalan apró pontfényt világít az éjszaka sötétjében. Nem akart lángra lobbanni, helyette egyenletes erejű fényt sugárzott magával. Kétségtelenül határozott és céltudatos nő lehetett. Akire lehet számítani. Óvatosságot, aprólékosságot, eleganciát látott a tekintetében.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Klaus E. Haeckel, szolgálatára Fraulein. - hajolt meg finoman, majd kicsit megemelte a kalapját.
Aleena távol állt, és figyelt. Egyelőre nem akart beleszólni annak a kettőnek a beszélgetésébe, inkább csak közelebb lépett. Majd úgyis sor kerül rá, hogy őneki is meg kell mondania a nevét. Addig viszont minek fecsegjen. Nem is nagyon esik jól az embernek, ha lerohanják az idegenek, ezt tanították neki ott lent délen. Bár annyira mintha nem is lett volna idegen ez a lány. Mintha valahol már látta volna.

Egy fáradt mosollyal köszöntem meg az íjász udvariasságát, hogy a felhúzott vödröt nekem nyújtotta ahelyett, hogy magának vette volna el.
- Nagyon kedves. Ilyne időkben különösen jó érzés nagylelkűséget látni.
Igyekeztem óvatosan beletölteni a vizet a tömlőbe. Nem pazarolhattam el egyetlen cseppet sem. Aa nő közben hátrébb húzódott, ő lehetett a duó zárkózottabb tagja. Nem hibáztattam érte. A nők nem voltak gyakoriak a hadseregben, főleg azok nem, akik ténylegesen harcoltak is a fronton. Az asszonyok inkább hátul maradtak, és vagy apácák voltak mint mi, akik a seberülteket látták el, vagy kéjhölgyek, akik a feleségüktől távollevő és a harcoktól kiéhezett katonákon igyekeztek megszedni magukat. Tisztes katolikus hölgyként el kellett volna őket ítélnem, sőt, ameddig nem láttam őket így is tettem... Ám láttam, hogy a szolgálatuk mennyire jót tett a morálnak és hogy nélkülük csak a katonák egymáson vezették le a feszültséget. Furcsa kettősség volt, hogy az egyház által bűnösnek bélyegzett lelkekre hogyan lehetett mégis ekkora szükség. Talán az ember eleve bűnös mivoltából fakadt ez is.
A kútnál álló nő viszont nem tűnt sem apácának, sem prostituáltnak, maradt hát a frontot megjárt és sokat látott harcos. Gondolataimből az íjász bemutatkozása zökkentett ki. Felegyenesedtem, és visszaadtam neki az üres vödröt.
- Örvendek herr Haeckel. A nevem Gloria, nyugodtan szólítson így, vagy nővérnek.
Megengedtem magamnak egy kortyot a kulacsból. Elfáradtam én is a gyaloglásban, s talán nem ez az utolsó néhány csepp fog hiányzoni.
- Merre tartanak?

Aleena, miközben a másik kettő társalgott gyorsan odaállította a következő hordót a kút mellé, hogy később kevesebb baj legyen vele, amikor tologatni kell.
- Szerencsére nem sietek sehová, Gloria nővér. - válaszolt közben Klaus mosolyogva. Nem tudta eldönteni, hogy a kettő megnevezés közül melyiket kéne használnia, ezért a biztonság kedvéért mindkettőt odatette a mondat végére.
A másik közben dolga végeztével csatlakozott hozzájuk. Ha már mindenki bemutatkozott, ő sem maradhat adós a nevével.
- A front felé tartunk. A nevem Etelia. Etelia Schüller. Pont az ellenkező irányba, mint ti. - volt egy erős megérzése, hogy Gloria és a társai éppen hogy visszavonulnak. Vagy csak áthelyezték őket a tartalékba. De az is lehet, hogy utánpótlásért mentek vissza, vagy sebesülteket visznek. Elég sokminden miatt haza kell mennie a katonának.

A nő végül mégis úgy döntött, hogy csatlakozik a társalgáshoz. Hamarabb, mind számítottam rá, de nem bántam. A seregben a katonák mind bajtársak voltak, testvérek, ha úgy tetszik, de nekem apácaként is Isten nyájának minden tagját egyformán kellett szeretnem... vagy legalábbis törekednem kellett rá, hogy így legyen, noha talán nem is volt ennél embert - vagy féltündét - próbálóbb feladat.
- Önnek is örvendek, Frauline Schüller.
Az ellenkező irányt úgy mondta, mintha valami számonkérés lett volna, így összehúzott szemekkel fordítottam felé a fejem.
- A harcképtelen katonákat szállítjuk vissza egy hátországi ispotályba, hogy ne a sürgős esetektől foglalják el a helyet a fronton. Isten ereje hatalmas, de sajnos a levágott végtagok okozta sokk után több kell a gyógyuláshoz, mint néhány gyógyító ima. - húztam el a szám. Ez volt az egyetlen amire nem voltunk képesek. A csatatéren ráadásul azok a bizonyos levágott végtagok el is vesztek, így nem is lett volna mit visszavarni. A másik esetben, amikor pedig mi vágtuk le a végtagjaikat, akkor valami sokkal rosszabbat előztünk meg vele. Ez volt a másik gyengeségünk, a fertőzések. A harmadik pedig a katonák hosszan tartó betegsége, amikor a csatának már vége, de az emlékek rabjává válik az, aki átélte, s éjszakánként újra és újra rátört. Biztos voltam benne, hogy egy ideig a mi sérültjeink is fognak ezzel küzdeni, ha nem kíséri végig őket egész életük során.
- Frissen soroztak be benneteket? - kérdeztem Herr Haeckelt, és Frauline Schüllert. A háborúra nem lehetett felkészülni, a birzalmak, amiket az ember láthat, a rettegés, az üvöltés és a bűz nem olyan dolog volt, amit szavakkal ki lehetett fejezni, de talán lelket önthettem beléjük, már amennyire a sorozott katonákba lehetett.

A kút körül közben egyre nagyobb lett a nyüzsgés. Ha Klaus annyira nem is sietett a frontra harcolni, attól még a menet nem állhat túl sokáig. Újabb katonák gyűltek össze, s elkezdték szép lassan merni a vizet. Aleenát és Kalust egyelőre nem bántották úgy voltak vele, valakinek úgyis egyezkednie kell a másik csapattal, vagy legalább egyet feléjük biccenteni. És azért annyira ők sem siettek, hogy mindent embert eke elé fogjanak.
Klaus idegesen rakta egyik kezét a háta mögé. Ahogy a nővér szemébe nézett, jól látta miféle szerzet ő. Azelőtt talán egyszer tapasztalt ilyet, amikor Maria von Neulander a Főváros kietlen utcái közé sodorta a sors folyama. Egy úri nő tekintete. Maria szemeiből még nehezebb is volt kiolvasni. Az a nő vad volt, kényszerből tanult illemet, igazi természetét gyakorlottan nyomta el. De ez az apáca titkolni sem próbálja. Amitől eléggé zavarban volt. Sejtette, hogyha kimozdul a szegény negyedből előbb utóbb belefut valaki úrba, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar. Bár Maria ígéretéhez híven
tanította, még közel sem érezte magát nyeregben ahhoz, hogy menjen ez neki. Simlis alakokkal könnyű volt beszélgetni. Urakkal, akik minden pillantásukkal becsmérelnek, kevésbé.
~ Csak nyugalom. Ez olyan feladat, ami nekem, Klaus E. Haeckelnek nem okozhat problémát! - biztatta magát, ahogy kiegyenesedett és a kezét az oldalához szorította, majd kissé megemelte, hogy ne tűnjön a tartás olyan erőltetettnek.
- Kisasszony, minden elismerésem. Nem egyszerű...tartani a hitet az...elcsigázott emberekben. - kezdett bele, de aztán akarva akaratlanul átváltott egyszerűbb mondatokra - Minket rögtön az elején besoroztak, de megúsztuk szárazon. Most menetelünk egyenesen a délieknek neki. Azt hiszem pont...magácskát és társait váltjuk fel. - Maria óta összeszedett egy-két nagyobb szót, de még mindig nehezen állt a szájára az efféle beszéd. De ő igazi úriemberré akart válni és ahhoz nagy, nehéz bonyolult szavakat kell használni, hogy úri közegben is tudj társalogni. Mindig is így látta.
Aleena csak bambán nézte, ahogy barátja próbálkozik. Nagyon nem is gondolkozott el rajta. Újabban elhagyta azt a szokását, hogy túlgondoljon mindent. Rájött, hogy legtöbbször többet árt, mint használ.
- Mi a baj?
Klaus idegesen nézett oldalra.
- Hát nem látod? Ő itt egy igazi úrihölgy. - mondta ugyanazt, amit cinkostársainak, amikor először találkozott Mariával.

Mintha Herr Haeckel elkezdett volna akadozni a beszédében. Nem szakítottam félre, de nem értettem, hogy hirtelen miért lett ennyire nyájas és formális. Nem voltam ehhez hozzászokva az egyszerű katonák, de még az egyház berkein belül sem. Végül Etelia kérdése és a rá adott válasz világította meg a helyzetet, amire hirtelen nem is tudtam mit kellett volna reagálnom. Nem tudtam levetni a kisgyermekkorom óta belém nevelt szokásokat, az egyenes derekat, a fej már-már királynői tartását, mert elég vesszőt kaptam, hogy eszembe se jusson másképp állni. A beszédem inkább csak hozott volt, hiszen amikor egy gyermek beszélni tanul akkor ellesi a szófordulatokat és a hanglejtést a környezetében lévőktől, noha az affektálást hamar elhagytam a zárdában - szerencsére. Azóta még engem is idegesít, így el tudtam képzelni, hogy másokat mennyire irritálhatott.
Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy ennyir elátszik, vagy csak Klausnak volt nagyon jó szeme ehhez. Zavaromban aprót nevettem, tán még ki is pirult az arcom a sok rátapadt kosz alatt.
- Önnek igazán jó szeme van, herr. - mosolyogtam rá Klausra. - És igazán értékelem a próbálkozását, és az udvariasságot is, a seregben ez a jómodor különösen kellemes meglepetés. Ám ne érezze magát kényelmetlenül, kérem. Az Egyházban és a fronton már nem számít a származás.
És egyébként is fattyú vagyok... - tettem hozzá gondolatban, de ezt már nem mondtam ki hangosan. Az, hogy a nevelőapám jó ember volt, és az anyám is szeretett, ezért úgy neveltek fel mint igazi úrhölgyet, nem jelentette azt, hogy magasabb rangú nemesi családok sarjai nem bánhattak volna úgy velem, mint egy lábtörlővel.

Aleena meglepetten nézett előre. Így belegondolva valóban elég úrias kisugárzása volt a lánynak. Kicsit olyan volt mint Gerard, amikor a felső emeleten pózolva gyakorolja, hogyan fogja üdvözölni a feletteseit. Aleena már nem egyszer kapta rajta szerencsétlent, de még egyszer sem bukott le vele.
Klausnak közben sikerült némileg rendezni a gondolatait. Gloria nagyon kedves volt. Talán kinézetre valóban egy nemes hölgy, de az ehhez társuló kritkus, szigorú jellem nem volt meg benne. Helyette kedves volt, engedékeny és megértő. Klaus ezt nagyra értékelte. Úgy tudta az összes nemes flegma, akik minden létező alkalmat megragadnak, hogy a másik önbecsülését a sárba tiporják...a szegénynegyed utcái közt elég érdekes sztereotípiák szoktak testet ölteni. Elvégre ott örül az ember, ha életében egyszer rangos emberrel találkozik.
- Azt hiszem egyre gondolunk. - igazította meg egy elegáns mozdulattal a kalapját, a lány kedvességéből szerzett magabiztossággal felvértezve - Miért is mondaná meg egy családnév, hogy kiből lehet úriember, nem igaz? - válaszolta egy halovány nevetéssel megfűszerezve az állítását.
Aleena közben csak bambán nézett előre.
~ Ez a kettő nagyon megtalálta a közös hangot...
Úgy látszott, nagyon egy rugóra jár az agyuk. Ki tudja, talán Gloria is egy nincstelen volt, aki arról ábrándozott, hogy felsőbb körökből való úrihölgy lesz. De gyorsan kizökkent az elmélkedésből, mert egy kellemetlen, égető érzés kezdett el a tarkóján felfelé mászni. Mostanra már elég jól megszokta, kénytelen is volt, mert máskülönben beleőrült volna, de attól még tisztán meg tudta mondani, Gerard elindult visszafelé.

Mint amikor a tükörjeget elérik a tavaszi napfény első sugarai, pont úgy kezdett el felolvadni Klaus is a szavaimtól. Újra és újra el kellett képednem, hogy mennyi mindenre lehetett képes egy csipetnyi kedvesség. Ezek a pillanatok mindig visszaadták a hitemet abban, hogy szeretettel, törődéssel és türelemmel lehet igazán megváltoztatni a világot, és a valódi lényeg ezekben az apró pillanatokban van. Nem a tűz, nem az acél, nem a puskák ropogása, de még a déliek kőbe zárt angyalai sem lesznek képesek valójában átformálni Veroniát, jobbá tenni pedig végképp nem fogják. Hogy a király nem látta ezt, azon nem volt mit csodálkozni, egy uralkodónak nem volt dolga soha, hogy kedves legyen, hanem hogy rendet tartson, és biztosítsa a lakói jólétét és biztonságát. De nekünk, az Egyház és Isten szolgáinak látnunk kellene, hogy nem vérben fogan meg a világ üdvössége, és nem a gyűlölet és a harc lesz az út, amin járnunk kell. Talán nem kellett volna ennyire messzemenő következtetéseket levonnom egyetlen találkozásból és néhány mondatból, de mégis ezt éreztem. Klaus halovány nevetésére melegség költözött a mellkasomba.
- Valóban, a vagyon és a származás nem minden. Születhet az ember Nordenburgnak is, de ha otromba és kellemetlen ember, akkor mindez nem számít. Ön is kékvérű ezek szerint?
Az igazat megvallva nem tudtam eldönteni. A görcsös próbálkozása miatt leginkább olyasvalakinek mondtam volna, akinek a családja frissen szerzett címet és vagyont, és nagyon igyekezett, hogy beilleszkedjen az úri körökbe, de még generációkra lesz szükségük, hogy valóban el is fogadják őket. De megeshetett, hogy tévedtem, és valójában Herr Haeckel közember volt, akiből természetes módon jött az udvariasság és a vágy, hogy finom dolgok vegyék körül. Ritka jelenség volt, de létezett, és az ilyen emberek még becsülendőbbek voltak. Én legalábbis mindig nagyra tartottam a jómodort, azoktól pedig különösen, akiket nem erre neveltek a születésük pillanatától kezdve.
Etelia ezzel szemben szótlan volt, de nem akartam erőszakosan belevonni a társalgásba. Ez is az illem része volt. ekkor éreztem meg egy halovány nyomást a fejemen.
Egy démon?
Összehúzott szemekkel néztem körül, noha tudtam, hogy ilyen tömegben akárki lehetett, és az északi seregekbe nem fog beállni egyetlen démon sem, akki annak is néz ki. Eszembe jutott Eichenschild ostroma a fürdőházak és Gedeon, aki Gerard, aki akkor pedig még egy harmadik féle álnéven mutatkozott be. Végülis ő is beállt északhoz zsoldosként....

Klaus visszanyerte a magabiztosságát. Ezúttal gondolkozás nélkül válaszolt.
- Ne sértegessen. - mondta teljesen hétköznapi hangsúllyal - Nem vagyok én hal.
Szegénynek a szókincse sajnos közelében sem volt a Veroniai Királyság nemeseiével. Nem tudta mit jelent a kékvérű. Gloria barátságos jelleme viszont erőt neki, merészebb lett így megpróbálta kitalálni vajon mit jelenthet. Végül arra jutott, hogy ez biztos valamiféle sértés vagy élcelődés. Bár hogy hogyan köthető ő bármilyen módon a kékvérű tengeri állatokhoz, arra még nem jött rá
Aleena aljas módon a tenyerét a szája éle emelte, úgy kuncogott egyet. Ő tanult ember volt, olvasni is tudott, így ismerte a kacifántosabb szavakat. A kékvérű mondjuk pont idegen volt neki is, viszont nagyjából sejtette mire gondolhatott Gloria. Sajnos neki sem volt erőssége az ékesszólás, mert kiskorában sose figyelt oda a nővérekre. Meg is dorgálták miatta párszor. De hogy kicsit segítsen Klausnak kezével óvatosan a nyaka körül meglegyezte a levegőt, jelezve, hogy nem nagyon rugózzon szegény apáca rajta..szegény Klaus, mostmár csak baráti jobbot nyújt neki.

Már majdnem elkezdtem szabadkozni, mikor megütötte a fülemet a sértegetés után a mondat második fele is.
Hal?
Ez bizonyára egy olyan hasonlat lehetett a nemességre vagy a halakra, amit nem értettem, de mentségemre legyen szólva, hogy már nagyjából öt éve nem mozogtam úri körökben. Lassan jobban értettem Carolusburg nyomornegyedének szlengjét, mint a báltermek kifinomult humorát. De azért udvariasan felkacagtam a viccre, nem szerettem volna modortalannak tűnni főleg nem úri társaságban. Bár apácaként megengedhettem volna magamnak, anyám úgy nevelt, hogy ügyeljek az illemre.
- Önnek igazán jó a humora herr, noha azt akartam kérdezni, hogy merre van a családjának birtoka.
Sosem hallottam még a Haeckel famíliáról, így bizonyára valami kisebb nemesi család lehettek, esetleg olyanok, akik frissen kapták a földet. Bárhogy is legyen, inkább rákérdeztem, ilyen egyenesen, minthogy feltételezésekbe bocsátkozzak, és esetleg rosszul ítéljem meg emiatt Klaust.
- És ön, Frau Etelia? Ritkán látni az apácákon kívül más nőket a seregben. - szólítottam meg a másikat is, hogy kicsit belevonjam a beszélgetésbe, noha úgy tűnt van, amit így is roppant szórakoztatónak talált.

Aleena eddig bírta. Az, hogy Klaus nem volt tisztában az úrinép egy-két apró praktikájával, már többé-kevésbé megszokta, de hogy ilyen borzasztóan félreértse mindkettejük, amit a másik mondani akar neki. Nem bírta ki nevetés nélkül. Kezét gyorsan a szája elé kapta, így csak egy elfojtott, vidám sipítás jött elő, de nem sok kellett, hogy kacagni kezdjen.
- Bocsánat, bocsánat! - mentegetőzött, miközben próbálta ritkábban venni a levegőt - De csúnyán félreérted. - integetett maga előtt a kezével, majd Klaus felé mutatott - Klaus a fővárosi szegény negyedben élt. Csak mesékből hallott bármiféle úri birtokról.
A krédést, hogy ő maga miért nem állt be a seregbe, direkt hagyta figyelmen kívül. Az alibi amit kitalált nem olyan dolog, amiről az ember szívesen beszél, ezért vár még vele, hogy ismét rákérdezzenek.

Amikor Etelia nevetésben tört ki, először azt hittem, hogy én mondtam valami bődületes ostobaságot, amiért megértemeltem, hogy kinevessenek. Amikor viszont a nő röviden megmagyarázta a helyzetet, hirtelen fogalmam sem volt, hogy hogyan reagáljak. Én értettem ennyire félre? Vagy Klaus tudatosan űztt volna gúnyt belőlem és a nemesi származásomból? Talán ennyire kisasszonyos lettem volna? De valójában semmi sem árulkodott arról, hogy Herr Haeckel csak a bolondját járatta volna velem, puszta rosszindulatból. Valamiért... A tekintetében nem volt gonoszság. Így viszont már végképp nem értettem semmit. A szemem kétségbeesetten járt a férfi és Etelia között, végül pedig teljesen úrrá lett rajtam a szorongás, így elvörösödve sütöttem le a tekintetem. Úgy éreztem menten kihányom még azt a kevéske ebédet is, ami a gyógyítóknak járt a sereg muníciójából.
- Én... igazán sajnálom. - nyögtem végül. - Nem akartam megsérteni a szavaimmal, igazán nagyszerű emberek élnek abban a negyedben és...
... és csak rontottam a helyzeten. Talán az lett volna a legjobb, hogyha csak fogom a tömlőket és visszafutok a nővérekhez. Arról pedig egészen elfeledkeztem, hogy Etelia nem válaszolt a kérdésemre.

~ Szegény lány... - gondolta magában Klaus.
Vadul agyalt, hogy mivel kellene ezt a helyzetet orvosolni, de elég ritkán fordult elő vele ilyesmi. Aleena is szótlan maradt, az ilyen dolgok inkább Mariához tartoztak. Végül aztán az íjász úgy döntött, nem cifrázza a helyzetet. Marad aki volt, az egyszerű és egyenes alak.
- Kérem, semmit sem mondott, ami sértő lenne. Hiszen pont maga mondta, "vagyon és a származás nem minden". Egy ilyen után nem létezik, hogy bántani akart. - az utolsó mondata elég közvetlen volt, mert elég ritkán fordult elő, hogy valakit két mondatnál tovább magázott.

Klaus nagyon kedves volt, hogy ő is próbálta menteni a menthetőt, bár mindketten úgy kapálóztunk már mint a fulldokló, hogy a felszínen maradjunk. És mindez hiába való volt, hiszen a délieknek nem kérdezték a venünk, nem kérdezték hol születtünk, és csak az határozott meg minket, hogy ki hogyan fogatja a fegyvereit, legyen az kard, varázslat vagy puska.
- Igazán kedves. És ha megjegyezhetem kiváló színész, hiszen engem is könnyedén megtévesztett. Ilyen képességekkel hogyhogy a fronton van és nem a kémeknél, vagy vándorszínészekkel? - kérdeztem. Még mindig rosszul voltam, de valahogy bármikor a férfi arcára néztem egy kicsit lazult a gyomromat szorongató ököl, a szívverésem is lassult, csakhogy újra felgyorsuljon. Közben megmasszíroztam a homlokom. Még mindig éreztem a démon közelségét, és egyre kellemetlenebb volt.

Klaus útjára engedett egy halvány kacajt.
- Nem szeretem a kémeket. Keresik a bajt. És aki keresi a bajt, azzal könnyen előfordulhat, hogy meg is találja. Csak egy célom van az illemmel: igazi úriemberré válni.
Elég rég volt már, hogy valakinek erről beszélt utoljára. Gerard volt az. A többi ismerőse valószínűleg kiröhögte volna, ha szóba hozza, milyen álmai vannak. Nem is nagyon hangoztatta.
- Egy olyan életre vágyom, amivel büszkén eldicsekedhet az ember. Találkozni olyanokkal, akik hozzám sem szálnának. És hiszem, hogy a családnév nem akadály!

Meglepetten pislogtam rá. Ez ey olyan cél volt, mint amivel a népmesék hősei szoktak büszkélkedni, vagy valami olyan történetben kerül elő, ami szándékosan de játékos módon akar tanítani valamit a gyerekekenek. Az udvariasság fontos. Úriembernek kell lenni bárhol születtél. És egyéb hasonló közhelyek.
- Ez... egy igen külnleges életcél. De szerintem ön már most is úriember.
A második felére, hogy milyen élettel lehetne eldicsekedni elgondolkoztam, de az egyetlen lehetséges válasz az volt, hogy attól függ kinek. Egy koldusnak már azzal is el lehet dicsekedni, ha valakinek van egy aprócska üzlete, egy nemesnek viszont a minél nagyobb bálok és vadász-sikerek számítanak, egy tábornok pedig mindkettőre tenne magasról.
- Kinek szeretne dicsekedni? Az nagyban meghatározza, hogy az az élet mégis milyen... De a seregben jó úton halad afelé, hogy hírnevet szerezzen és ki tudja ha kitűntetik talán még vagyont és címet is. - mosolyogtam rá.- Azt hiszem ki lehet jelenteni, hogy azt a kort éljük, ahol tényleg nem számít ki honnan jött, csak az, hogy mennyit bizonyít.

- Nos ez...így van. - nem igazán tudott mit hozzáfűzni Gloria gondolataihoz - Nincs senki akinek eldicsekednék. Az nem...ildomos. - ezt a szót még Mariától tanulta egy évvel ezelőtt. A vámpír lány úgy mondta, az úrinép sok "bugyuta latin kántálást" szokott használni - Csak tudja...képletesen. Hogyha mégis lenne, akkor bátran tudjak vele dicsekedni. - fejtette ki kicsit zavarodottan - A hencegők amúgy is mindig pórul járnak.
Aleena látta, hogy Klaus megint kezdi elveszteni a fonalat. Bár egyelőre volt valami más, ami miatt jobban aggódott. Gerard alakja szép lassan kirajzolódott az utat szegélyező mezőn és elkezdett közeledni feléjük. Azért reméli, nem lesz belőle baj.
- Azt hiszem magamnak akarok vele eldicsekedni. - vágta rá végül Klaus.
Aleena felvonta a szemöldökét. Nem volt benne biztos, hogy ez most nagyon elmés volt, vagy nagyon elcsigázott.

Láttam, hogy olyan részletre tapintottam, amit talán a férfi sem tisztázott le magában. Beelgondolva tényleg elég nehéz kérdés volt, hogy az ember hol húzza meg a határt a szerénység és hencegés között. Az egészséges büszkeség ritka volt mint a fehér holló, de el lehetett sajátítani. AMikor azonban végül megfogalmazta, amit igazából gondolt, majdnem elnevettem magam. Miylen egyszerű és mégis mennyire magvas gondolat volt az, hogy az ember a saját maga által állított mércének akarjon végső soron megfelelni! Noha gyakran sokkal kegyetlenebb bírái voltunk önmagunknak, mint amilyet érdemeltünk, mégis ez volt az egyetlen megoldás.
- Igaza van, Herr Haeckel. Talán nem is érzi mennyire, de ha mi büszkék tudunk lenni magunkra, annál több már nem is kell. És biztos vagyok benne, hogy az Úr kedveli az olyan embereket, mint maga és szerencsével jutalmazza őket.
Egyszerűen így éreztem. Már csak reménykedni mertem, hogy jár templomba.
- Elnézésüket kérem... talán ideje lenne visszamennem a többiekhez. Borzalmas fejfáját gyötör. - nem akartam elárulni nekik, hogy démon van a közelben, féltem, hogy ezzel csak pánikot keltenék.

Aleena fogaskerekei erősen zakatoltak, mit is kéne tennie. Ha figyelmezteti a többieket, itt vér fog folyni...és sajnos egy sereg frontot megjárt veterán még Gerardnak is kemény dió lenne.
- Elkísérlek. - ajánlkozott önként, hogy vele megy - Úgyis szerettem volna kérdezni egy-két dolgot tőletek...tudod, a frontról, meg ilyenek.
A lány nem magázta le a másikat, leginkább azért, mert máson járt az esze, és nem figyelt oda rá. Aztán gyorsan rá is ébredt.
- Elnézést, nem akartam tegeződni... - vakarta meg a homlokát, majd utána iramodott és elkezdett mellette sétálni.

- Semmi baj. Kérdezzen nyugodtan bármit. - örültem hogy Etelia felbátorodott kicsit, eddig is rosszul éreztem magam, hogy ő kiszorult a beszélgetésből. Kíváncsian néztem Klausra, hogy ő esetleg visszakísér-e a nővérekhez, vagy inkább itt marad, ettől függően köszöntem volna el tőle. Magamhoz vettem a tömlőket, és bevártam Eteliát, hogy ne kelljen sietnie. Különös páros voltak, hirtelen nem is tudtam, melyikük a furcsább, de talán már hozzászokhattam volna, hogy Veronia tele volt nem hétköznapi alakokkal.
- A szekerünk itt van nem messze, sérülteket szállítunk vissza olyan ispotályokba, ahol hosszabban tudnak lábadozni, de kellenek akik az úton is ápolják őket. Ez sajnos a háborúnak az az oldala, ahol senkinek sem jár dicsőség. - sóhajtottam fel, majd vártam a kérdéseket. Nem haragudtam meg, amiért tegezett, de tudtam, hogy nekem visszafelé nem ment volna.

Aleena próbált barátságos lenni, s ezzel együtt némi önbizalmat adni Gloriának.
- Ugyan, miről beszélsz? Ennél nagyobb dicsőség nincs, mint életeket menteni. Ez az igazság. Csak sokan elfelejtik.
A lány sokat gondolkozott korábban is ezen. Hogy végül is hogyan tudja egy tettről megállapítani, hogy helyes volt-e vagy helytelen. Sok mindent kell még megértenie, sok mindent nem tudott. De egy valamiben biztos volt, aki ártatlan életet ment, rossz úton nem járhat.
- Talán tehetetlennek érzed magad?