Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Wie in den guten alten Zeiten

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26[Magánjáték] Wie in den guten alten Zeiten - Page 2 Empty Re: [Magánjáték] Wie in den guten alten Zeiten Szer. Szept. 30, 2020 6:32 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
– Gondolom tudta, hogy úgy sem állíthatott meg, emellett pedig legkisebb baja is nagyobb lehetett. – elmosolyodott kissé. Kemény döntés lehetett ez Oswald részéről, kemény nagyon is. Az ember néha kénytelen ön maga által "önzőnek" titulált dolgokat megtenni, s elhatározni magát egy ilyesmi mellett nem egy könnyű feladat. – Nocsak, alig tértél vissza, s máris kaptál még egy újoncot? Igencsak bízhatnak benned. Mesélj, mitől olyan furcsa teremtés?
A megszokottnál jóval többet kérdezett, ezt minden bizonnyal a templomos is észrevehette. Legtöbb találkozásuk során inkább ő maga volt az, aki beszélt, ám most nagyon is jól érezte magát, hogy hallhatta kicsit Oswald hangját. Emellett immáron megértette azt is, hogy mennyire is fontos volt jó hallgatóságnak lenni, ez pedig azon kevés esetek egyike volt, amikor tényleg szívesen vállalta ezt a pozíciót. Ki mást hallgatott volna szívesen, ha nem édes barátját?
– Egyelőre nem tudom. Az én helyzetem egy kissé bonyolultabb a tiednél, egyre inkább azt sejtem, hogy egy próba volt számomra a Neulandereknél töltött két esztendő. Egy próba, amit sikeresen teljesítettem. Remélem. – keserédesen elmosolyodott. – Úgy gondolom, hogy mikor távoztam, azért mehettem el az "ellenség" soraiban, hogy kiderüljön, hogy vértestvérek körében is hű maradok-e az otthonomhoz. Teljesen más világ van ott, Oswald. – kicsit sóhajtott, majd folytatta. – Nem úgy jártam a toronyban, mint egy vámpír, egy idegen. A márványpadló minden dübbenése pont úgy köszöntött, mintha csak hazaértem volna. Nem sok kellett ahhoz, hogy tényleg úgy döntsek, hogy ott maradok.
Nehéz volt ezeket a szavakat kimondania, mert tudta, hogy minden igaz volt bennük. Tényleg sehol sem érezte ennyire otthon magát, mint a sima nyelvűek között, akik bár néha kifejezetten távolságtartók voltak, idővel ráérzett, hogy ez csak általános vérmérsékletük mellékhatása volt, s nem az ellenszenvüké. Itt Hellenburgban viszont több barátja is volt, akiket igen hiányolt volna. Emellett az ember két tűz mellett nem melegedhetett, így választania kellett. A lelkéhez pedig ez a tűz volt közelebb, Dél tüze. 
– Egyelőre azt hiszem folytatom ott, ahol legutoljára abbahagytam. – mosolyodott el immáron őszintén. – Megpróbálom kiérdemelni az emberek bizalmát.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Kissé arrébb tolom magam elől az üres tányért, hogy ne legyen útban, s a söröskorsóm magam elé vehessem gond nélkül. Ahogy Hildét hallgatom, egy pillanatra elidőzik tekintetem az ital felszínén csillanó lámpás fényén.
Félmosolyra húzom a szám a kérdésén.
- Találkozni akartam vele, de zavarosan beszélt velem, mikor meg akartam ismerni - felelem, egy másodpercre elnézve a válla fölött, ahogy felidézem a fiút újból, ma már sokadszorra. Nehéz elfelejteni, s nem is hagyott nyugtot a gondolataimnak a viselkedése. Újból látom barna haját, sebhelyes arcát, sötétlő szemeit.
Egy újonc templomos tekintetét, amelyben nem csillogott elszántság, lelkesedés.
Semmi sem.
- Zavaros… - igen, talán ez illik rá legjobban - leginkább beszédére és viselkedésén is ezt vettem észre. Zavart és zaklatott volt, s bizonyosan nem a jelenlétem miatt. Bevallom, kissé rá is kellett pirítsak egy idő után, mert úgy beszélt, ahogy nemhogy felszentelt templomosnak, de valamirevaló hívő embernek egyáltalán nem illik szólnia. Szerencsére értett belőle és magam is betudtam a dolgot annak, hogy a határaimat próbálta keresgélni. Hanem azért csodálkozásra ad okot számomra, mi történhetett, hogy ilyen szerzetek is sorainkba kerülhetnek - sóhajtok egyet - Mégis, nem akarom idejekorán elítélni. Meglehet, ha egy kis törődést tapasztal, kezes lesz. Szerencsére a többiekkel sem volt nagy gondom, biztosan megtalálja majd nálunk a helyét.
Belekortyolok a sörömbe, ahogyan a figyelmemet Hildének szentelem, s belül örülök, hogy többet mesél, hogy ismét hallhatom a hangját. Akármilyen jó barátok vagyunk, hiába a sok közös élmény, a bizalom, tudom, hogy soha nem élhetem át igazán, amit ő, hogy bármennyire is próbálom, sosem fogom igazán megérteni őt. Valahol ez mérhetetlenül szomorúvá tesz, mint mindig, amikor rájövök, mennyire egyedül lehet. Noha Hellenburg Védelmezője, mégis van, aki csak az átkozottat, a vámpírt látja benne. S talán most többen, mint pár évvel ezelőtt. A régi jó Hellenburg mára elfelejtette egykori jótevőjét. Hiszen én is alig találtam ismerős arcot, ahogy átléptem a kapukat.
Szomorkásan mosolyodom el, ahogy mondandója végére ér.
Hiszen már egyszer kivívta a fehérfalú város tiszteletét. Most talán inkább Hellenburg tartozna Hilde von Nebelturmnak, de ezt a Hellenburgot még én sem ismerem meg.
- Ismét? Hiszen már megtetted.

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
– Zavarosan? – kérdezett vissza egy pillanatra, ám hamar megkapta választ. Tényleg furcsának hatott így mesélésből a férfiú, nem tudta, hogy egész pontosan mire is vélje ezt. – Talán tényleg a határokat próbálgatta, hogy megmutasd neki, hogy te vagy a felettese. A büszke ember néha szereti, ha egyértelmű a pozíciók közötti különbség. Kevésbé sérti az ember becsületét, ha egy bősz oroszlán ordít rá, s nem egy kivert kutya.
Aztán persze fene se tudta, hogy mégis mi járhatott a fiatal eszében. Igaz, Oswald nem azon emberek hírében volt, akire nagyon jellemző lett volna a hirtelen harag, de emellett közel sem gondolhatta senki, hogy jó lett volna játszani a türelmével. Aki gondolta is, vélhetőleg hamar átértékelte az elképzelést, mikor személyesen látta. Kíváncsi lett a férfi új katonájára. Bolond volt, nem is kétséges, de a maga módján érdekes lehetett. A férfi kérdésére végül megrázta a fejét szórakozottan. 
– A tiéd talán, s pár másikét is. De te is tudod, hogy csak addig fordul felém derűs arc, míg én magam vissza nem mosolygok. – elmosolyodott egy kevéssé, hagyta, hogy a félhomályban ha csak egy kicsit is, de láthatóak legyenek a szemfogai. – Hellenburgban csak kevés helyen bújik meg a valódi elfogadás, s leginkább nem az átlagnép soraiban. 
Kicsit közelebb hajolt az asztalon a férfi irányába, majd halkan folytatta, hogy lehetőleg ne hallják. Nem voltak illúzió, ő maga is pont olyan romlott volt, mint bárki más, mi több, a saját népét is néha pont úgy utálta, mintha csak egy hétköznapi déli lett volna... De az ember a saját szemében néha még egy parasztház főgerendáját se ismerné fel, nem hogy az álszentség áttetsző színén parázsló üszkét.
– Szeressük vámpír, s kormos testvéreinket, de csak az alsóváros tetű ette rémutcáin, ahova még az őrség is csak akkor megy be, ha keresnek is valamit. – fejét megrázta egy kicsit, majd végül a borba pillantott. Hirtelen a vérre emlékeztette. – Könnyebb lenne védelmükre kelni, ha nem adnának olyan sok indokot az utálatra. De a világ már csak ilyen, én pedig elköteleztem magam korcs testvéreim védelmében. Ezt pedig úgy tudom tenni, ha azt keresem, amit eddig is kerestem: elfogadást. 
Mindig is Dél volt számára a legfontosabb, s bármennyire is próbálta a sorstársait megérteni, számtalan alkalommal csalódott bennük. Hogy várhatja el hát az emberektől, hogy szeressék a vámpírokat, ha ő maga is utálta őket? Példa kellett eléjük, ő pedig ez a példa akart lenni. Értük, magáért, Délért.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Bólogatok Hilde szavait hallgatva. Igaza lehet. Talán csakugyan van valami baj a fiú fejével, de csak okkal bízták a gondjaimra. Hátha idővel megszok majd engem is, a többieket is, s kikupálódik majd. Talán csak némi bizalomra, törődésre van szüksége, vagy arra, hogy jó példát lásson. Kicsit ezekkel a gondolatokkal könnyebb, de azért még mindig kételyeim vannak a dologgal kapcsolatban. Örülök, ha a sajátjaimat megszokom újból, remélem, Wilfred nem csupán kolonc lesz a nyakamon.
Belekortyolok az italomba, miközben érdeklődve figyelem Hildét, ahogy beszél. Mások bizalmának elnyerése az ő esetében korántsem volt könnyű. Bár Dél mindig is vallotta, hogy mindenkit befogad, hogy bárki lehet, származásától függetlenül is egy a sok közül, hogy mindenki egyenlő. Mégis az ember már csak olyan, hogy nem mindig cselekszik aszerint, amit beszél, s a törvényt sem lehet betartatni mindenkivel. Ha ki is van mondva, hogy el kell fogadni a másfajúakat, az ember szíve nem mindig tud hajolni efelé. Én egykor otthonra találtam Hellenburgban, el sem tudom képzelni, milyen lehet annak, akit se régi, sem új hazájában nem látnak szívesen. Bele sem tudok gondolni, milyen lehet igazából Hildének. Bár eleinte mondanám, hogy nem kell mások elfogadásáért küzdenie, hiszen akik ismerik, méltán kedvelik és tisztelik őt, de azzal, amit mond, nem tudok vitába szállni, s jogom sincs hozzá. Valamivel jobban értem talán a nézőpontját, s ha ő ezt így akarja, hát legyen. Ki állhatna ki a lenézettekért hitelesebben, mint közülük egy?
- Így értem, s biztos vagyok benne, hogy hamar visszaszerzed régi megbecsült helyed Hellenburg lakói között, s hátha még többen is kedvelnek majd. Úgy sejtem, sokan nem ismernek még azok közül, akik ide kerültek máshonnan az Úr haragja után, vagy nem tudtak rólad, mert nem kaptak olyan beosztást - megcsóválom a fejem - Szavamra, a városőrök nagy része olyan fiatal, hogy fiam lehetne.
Eszembe jut a két alig sihederkorú fiú, akik eleinte be sem akartak engedni a városkapun, s győzködnöm kellett őket, még az álluk sem pelyhedzett, nem hogy férfihangjuk lett volna. Mikor már ismét palástban voltam, persze, nem kérdőjelezte meg senki, hogy helyem volna itt.
Igen, Hellenburg más lett, új emberek vesznek körül minket, s nem mindegyiknek jut eszébe arc, ha azt hallják: Hellenburg Védelmezője.

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
– Reménykedem benne, ha meg nem, hát barátok mindig vannak. –  bólintott a férfi felé szelíden, majd annak szavaira elmosolyodott. – Való igaz, a legtöbb katonát a vidékre rendelték. Borzalmas mértékeket ölt a bűnözés a városban, még nem elég dörzsöltek a fiatalok a munkához. – pillanatra elhallgatott, majd végül tenyereit széttárta kicsit. – De a szívük legalább a helyén.
Amióta visszatért, találkozott nem egy fiatallal már, mi több, leginkább csak velük; a fiak és lányok özönlöttek a munkára, hiszen bár közel sem volt leányálom az őrségben lenni, biztos megélhetést biztosított, s néhányak számára egy nagyszerű lehetőség volt ahhoz, hogy esetleg a királyi seregbe is kerülhessenek, mivel az őrség, s Hellenburg álló serege együttesen végezte a város védelmezésének és járőrözésének munkáját. Ilyenkor persze az egyház is besegített nem egyszer, s a városban tartózkodó templomosok is tiszteletüket tették néha a sihederek között, leginkább az őrjáratok vezetőiként. Utat mutattak a fiataloknak, s egy olyan jövőképet, ami bár nem ígérkezett könnyű életnek, jónak mindenképpen.
– Sokat változott a világ, természetes, hogy Hellenburg is változik. – keserű fintorral felemelte a kupát, majd kiitta belőle a maradék pár kortyot. – Mikor távoztam, von Himmelreich halott volt. Míg távol voltam, élt. Mire visszatértem, ismét halott, jelenleg pedig nincs is Zsinatelnök.
Kezét azóta letette az asztalra, s halkan sorban dobolt az ujjaival, véletlenül sem követve a háttérben hangzó dallamot. Aggasztotta Dél jelenlegi állapota, egyetlen szerencséjük az volt, hogy a Neulandereknél hallott hírszerzés alapján sejthető volt, hogy Északon se igazán volt jobb a helyzet, leginkább mindenki a sebeit nyalta. Már csak az volt a kérdés, hogy ki tudott volna hamarabb felállni ebből a féltérdre ereszkedett helyzetből?
–Kevés régi templomost láttam a városban, te nyilván többet tudsz róluk. Mi a sorsa Alaricnak? Konrad? És a tanoncok, akikkel még régen gyakoroltunk? –  túl sok név volt hirtelenjében a nyelvén, de nem akarta fárasztani barátját.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Keserédes mosoly suhan át az arcomon, ahogy a néhai von Himmelreichot említi. Szavaiból nem derül ki számomra, miként gondolhat az ezüsthajú férfira, ismerve irányába táplált egykori heves rajongását. Mire én visszatértem Hellenburg falai közé, a Protestáns Egyháznak már nem volt zsinatelnöke.
Valamikor csodálattal néztem fel Esronielre, olyannyira, hogy hajlandó voltam mindenemről lemondani a protestánsok hitéért cserébe. Én is csak Hellenburgban találtam békére, épp úgy, mint Hilde talán annak idején, én mégis csak egy lehettem számára a sok közül. Sosem jelentettem itt Hellenburgban senkinek annyit, mint ők számomra. De az élet már csak ilyen, s ismerve magam, nem is örültem volna a túlzott megbecsülésnek vagy akár a nagyobb ismeretségnek.
Hilde kérdésére aztán leteszem a kezemből a korsót és ahogy mély levegőt veszek, nézve a maradék sör felszínén tükröződő lámpás fényét, elevenen kúszik orromba a maró füstszag, s a másodperc törtrésze erejéig furcsálom, hogy nem kell könnyeznem, levegőt is ugyanúgy kapok, mint eddig. Talán csak a mellkasomban érzek valami szorítást, ahogy nyelek egyet.
- Alaric jól van, ő már egyszer átélt hasonlót, s ifjúként épp olyan lehetett az a tűzvész neki, mint mikor Hellenburg felett az eget vörösre festették a lángok. Konradról nem tudok sokat, annyit hallottam csak, hogy Einburg vidékére vezényelték az egységével együtt.
“Haragodnak nagy tüzében nyújtsd kezedet, ó Úr Isten!”
Eszembe jut Rickert haláltusája, Norbert rémült tekintete és Helmut, ahogy utoljára bement abba az égő házba.
- A fiúk, akikkel együtt gyakoroltunk, javarészt énalám kerültek, s közülük csak hárman élték meg a holnapot: a két Hoffmann fiú és Alfred von Björnsburg. Rickert és a többiek mind odavesztek.

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
– Ha valakinek, neki aztán van tapasztalata azzal, hogy mikre is képes a tűz. – válaszolt tényszerűen, végigsimítva a sebet, ami ocsmány mételyként terpeszkedett szét arca oldalán. Megszokta már, de néha még így is viszketett... Talán csak a tudat, nem is feltétlenül a bőre. – Konrad örülhet, úgy hallottam jó fogadók vannak a környéken. Sose fogom elfelejti, mikor egy lábas ragút megevett egy jó kilónyi kenyérrel, az utolsó cseppjéig. Úgy nyögött utána a parókia kertjében, mint rossz juh a pokolban, de rá egy hétre meg egy egész csirkét emésztett fel, mellé egy tál nokedlivel. Sosem tanult. 
Kissé össze is futott a szájában a nyál, ahogy beszélt. Jók is voltak azok a régi kenyerek, barnák, fehérek, nem is fontos, de legalább nem fűrészporral voltak töményítve. Teljesen más volt a zamatuk, s nem is hatottak olyan száraznak. A fél kezét ugyan oda nem adta volna egy illatos, ropogós szeletért, de egy ujjpercet azért lehet feláldozott volna. Azt még a hentes se bánja, hisz azt jelenti, hogy sok a munka. 

A férfi további mondandójára csak sztoikus arckifejezéssel bólintott, könnyet már nem tudott hullatni senkiért sem, épp eleget itatta már az egereket, mi jót tett volna további sírás?
– Egy katona halála, ha fiatalé is. Legalább Hellenburg hőseiként halhattak, több, mint amit néhány szerencsétlen elmondhatott a romok alatt. – megrázta egy kicsit a fejét, majd folytatta. – Az ember ennyi halott után már rezignálttá válik a halálok hallatán, tényszerű lesz az egész. Az öreg kovácsmester, a fiatal templomosok... Mind csak egy sírkő valahol.
Nem is számolta már, hogy hány mosolygó arc helyett fogadták idegenek. Szinte többen haltak meg, mint akik még éltek, s meglepetésére most is csak újabb gyászhírek fogadták. Valahogy úgy sejtette, hogy ez egy ideig így is marad majd: túl sok lélek nyüzsgött abban, pont, mint ahogy a vér szokott a zsibbadt lábban. Okádva ömölve, rohanva, zavartságot hagyva útjában. Ez lehetett a világégés során is, az öregeket csak eltaposhatták. 
– Azt hiszem nem is kellett volna ezt megkérdeznem, sejthetem volna a választ. – kezét a magosba emelte, s a kocsmároslányért kiáltott. – Beszéljünk valami vidámabbról, csak  bolond mulat sírva.

33[Magánjáték] Wie in den guten alten Zeiten - Page 2 Empty Re: [Magánjáték] Wie in den guten alten Zeiten Csüt. Nov. 12, 2020 11:56 pm

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Egyetértve bólogatok a válaszán. Valóban, ha valaki, Alaric tudta. Azután sem tudtam, miként élhette meg a sokunk számára meghatározó és tragikus napot. Amikor megkerestem, hogy megkérjem, felügyelje a megmaradt beosztottaim, míg távol leszek, úgy tűnt, ő már annyi szenvedést látott, amely egy életre is elég volt. Ekkor még én sem tudtam hova tenni a történteket. Kicsit olyan, mint amikor az ember álmodik vagy beleképzeli magát egy történetbe. Mintha nem akarná elfogadni, hogy átélte, amit átélt. Volt, aki meg tudta élni idejében, amiket egy ilyen esemény kivált az emberből. Nekem nem sikerült. Nem éltem meg fájdalmat, gyászt, nem volt könnyem, sérülésem, álmatlan éjszakám, amit másokon láttam, amiről mások meséltek. Segítettem, amit tudtam, elintéztem, amit kellett, majd távoztam. Úgy gondolom, azért lehetett ez így, mert nem fogtam fel igazán, ami történt, semmit úgy igazán, egészen Wolfskrugig. Az a tűzvész, amit Alaric élt át, mivel gyermek volt még, félelmetesebb csapás lehetett neki, annál, hogy igazán megrettenjen, mikor lángokban állt Hellenburg.
Konradot nem ismertem olyan közelről, ezért új és meglehetősen mulatságos történet számomra, amit Hilde megoszt velem róla, s egy pillanatra elmosolyodom, ahogy hallgatom, majd félretolom az időközben kiürült korsómat.
- Ki tudná, ki élte túl és ki halt meg? Talán jobb őnekik, mint nekünk, akik itt maradtunk - fűzöm hozzá valamivel halkabban, inkább csak úgy magam elé mondva, mintsem célzottan őneki. Elgondolkodom inkább valami kedélyesebb, vidámabb témán, mert igaza van: előrébb most nem visz, ha a sebeket feltépjük.
Kis ideig a válla fölött egy másik asztaltársaságot figyelek, mintha nem volna egyértelmű, hogy jókedvűek-e, vagy éppenséggel vitatkoznak valamin. Sosem voltam jó az érzelmek felismerésében, ebből a távolságból pedig végképp nem tudnám megmondani. Erősen gondolkodom, hogy eszembe jusson valami, amiről érdemes volna szót ejteni. Mit is mondhatnék?
- Képzeld, ha nem is ígérkezik könnyű esetnek az újonc, akit kaptam, állítólag nagy zenész - mosolyodom el.

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Elgondolkodott kissé Oswald szavain, ő maga nem érezte azt, hogy bármi irgylésreméltó is lett volna abban, ha a holtak sorában tudta volna magát. Igaz, ő közel sem lehetett annyira biztos a sorsában, mint barátja. Bízni persze bízott az üdvössége eshetőségében, de azért a kételyek időnként makacs szürke ködként lepték el elméjei ormait; nem tudhatta, hogy egy magafajta szörnyszülöttnek kijárt-e a mennyek országa, vagy tüzelőként várták a poklok katlanjai alá... Na meg egyébként is, még elsősorban itt volt dolga, s habár a kivál kissé kifakult, kormosodott, s ha lehet öregedett is, azért mégiscsak szép volt. És az élet is.

Kurtán bólintott végül, úgy érezte, hogy felesleges lett volna gondolatait szavakba foglalnia, pláne azok után, hogy megegyeztek, hogy talán evezzenek vidámabb vizek felé.
– Zenész. – kissé elmosolyodott. – Művészlélek lehet, úgy hallottam kerge népek azok. Minden bizonnyal érdekes lehet a története, talán egyszer bemutathatnád nekem. Nem olyan birka a türelmem ugyan, mint neked, de talán disztingvál majd, ha a társaságodban van.
Belekortyolt az újonnan hozott kupa borba, amit hirtelen kissé zamatosabbnak tűnt, mint az előbb. Ezt itta az imént is, de valahogy a téma változásától mégis édesebbé vált egy csöppet az ital. Kóstolgatta kicsit, majd előrébb hajolt, hogy halkabban szóljon barátjához. 
– A Neulandereknél engem is próbálgattak kissé tanítani éneklésre, lantjátékra, de hamar rájöttek, hogy aligha van tehetségem, vagy affinitásom hozzá. Azt mondják, hogy egy valamirevaló művelt embernek illik hangszeren játszani, de hamar lemondtak róla, hogy ezt a mesterséget magamba szívnám. – nevetett kissé, majd lette a poharat. – Azt hiszem a világ nem veszített semmit azzal, hogy nem tanultam meg muzsikálni.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Hálásan odabiccentek a kocsmároslánynak, mikor kihozza az újabb kört, s továbbra is Hildének szentelem a figyelemem. Bólintok egyet, miután végighallgatom.
- Nem hinném, hogy tiszteletlenkedne a jelenlétedben - mosolyodom el kissé, ahogy magam elé veszem a söröskorsót - Annyira még én sem ismerem, hiszen ma találkoztam vele először, de úgy sejtem, hogy fontos számára a hölgyek véleménye.
Belekortyolok a sörömbe. Mielőtt elhagytam volna a várost, Norbert érdeklődött Hilde felől, valahányszor találkoztunk, van-e  valami hír felőle, pedig már akkor nem sikerült levelet küldenünk egymásnak, csupán remélni tudtam, hogy jól megy a sora.
- Nem mindenki ugyanabban tehetséges - felemel aztán neki, hasonló hangerőt megütve, mint az imént ő - És ez jól van így. Jó dolog, ha rájön az ember, miben jó és mit szeret csinálni, mihez kapott talentumot az Úr Istentől, de nem mindig van erre lehetőség. Attól függ, hova születik az ember. Talán Wilfred ügyesen pengeti a lantot és kiváló énekhangot is tudhat a magáénak, nem hinném, hogy ugyanolyan jó volna hadvezetésben és diplomáciában, mint te.
Mint aki dolgát jól végezte, kissé hátrébb dőlök a székemben és magamhoz veszem a korsóm, de időközben eszembe jut, hogy mégis megemlítsem neki, amin gondolkodtam. Közelebb hajolok kissé, s halkabban szólok hozzá.
- Norbert sokat érdeklődött felőled távollétedben. Megtalált azóta?
Nem akarok szemtelenkedni, nem is vagyok jó abban, hogy kiismerjem a másik szándékát, pláne, ha effajta dolgokról van szó, mint amit a háttérben sejtek, de nem az én tisztem ezt megmondani. Tudtam róla, hogy Hilde egykor miként nézett von Himmelreichra, de arról fogalmam sem volt, hogy azóta volt-e bárki, aki irányába érdeklődött volna, netán az ifjú van Haanrade-ra miként gondolhatott. Ilyesmiről nem igazán szoktunk beszélgetni. Némi elégedettség van azért benne, ahogy a számhoz emelem a korsóm.

36[Magánjáték] Wie in den guten alten Zeiten - Page 2 Empty Re: [Magánjáték] Wie in den guten alten Zeiten Pént. Nov. 13, 2020 10:32 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
– A vámpírok véleménye is? –  kérdezett vissza zsiványul mosolyogva. – Talán lesz lehetősem találkozni vele. Ha lenne legközelebb valami követi feladat, majd külön kérem, hogy tagja lehess a követségnek. Persze, csak ha nem bánod.
Nem gyakran akadt dolga, de azrét időnként felkérték egy-egy látogatásra. Mindig élvezte a lehetőséget, ha elhagyhatta kicsit Hellenburgot, egészen pontosan az első pár napig. Utána eluralkodott felette az utazás fáradtsága, s már csak azt várta, hogy visszaérhessen, s ismét a saját ágyába tudhassa magát. Nem volt az semmivel se kényelmesebb a többinél, de legalább az övé volt, s talán ez volt a legfontosabb... Az otthon az, ahol az embernek nem kell megnéznie, hogy lapul-e poloskaraj az ágy alatt.
– Talán valóban így van, de azért mégis sajnálom. Néha boldogabb lenne, ha az ember danolászással keresné kenyerét, s nem karddal. – megrázta egy kicsit a fejét. – Bár, bevallom, nem tudnám elképzelni magam muzsikusként. Téged se.
Azért elgondolkodott picit rajta, Oswald, ha muzsikus ugyan nem is, de nagyszerű erőember lehetett volna egy mutatványos csoportban. Vajon milyen élet lett volna az? Emberek váltók százait teszik arra, hogy le tudják-e győzni ökölvívásban, ő maga pedig mindig diadalmas. Ez talán ment volna neki, feltéve, ha elég húst, s kenyeret kapott volna. Ő magának nem lett volna ennyi szerencséje, hisz még csak a fizikai adotságokkal se áldották meg ilyesmihez, de talán ha nagyon erőlködik, lehet meg tudott volna tanulni zsonglőrködni, kést dobálni... De miért is tett volna ilyesmit? Maradjon az efféle az inkvizítorok dolga.
– Attól tartok nem, de szívesen találkoznék vele. Jó tudni, hogy ő maga is átvészelte ezeket a nehéz éveket. – széttárta picit karjait. – Oly nagy ez a város, s oly kevés az idő, hogy az ember mindenkivel találkozhasson. Megvallom, mindig kicsit félve járom az utcákat. A halálhírek oly váratlan érkeznek.
Az emberek meghalnak, ez már csak ilyen. Már többször konstatála, hogy ez az élet egyik keserű ténye, de ez nem jelentette azt, hogy különösebben kereste volna a lehetőséget a kellemetlen hírek fogadására. Jobb volt szépen fokozatosan. Ismét belekortyolt a borba, majd sóhajtott. 
– Volt mostanság valami fontosabb dolgot, vagy egyenlőre csak visszaszoksz az itteni élethez? – kérdezte végül, nehogy ismét szomorú témákról beszéljenek.

37[Magánjáték] Wie in den guten alten Zeiten - Page 2 Empty Re: [Magánjáték] Wie in den guten alten Zeiten Pént. Nov. 13, 2020 11:21 pm

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
- Dehogy, sőt, megtiszteltetésnek veszem.
Sok közös küldetésen voltunk Hilde és én, gyakran jártunk ugyanazon az úton. Valahogy hatékonyan tudtunk együttműködni, úgy gondoltam, ezért is küldtek bennünket általában együtt megbízásokra, akár követségről, akár csak az újoncok megrendszabályozásáról volt szó. Néha viszont azon is eltűnődtem, hogy talán a feletteseink látták és tudták, hogy az idő múlásával hamar jó barátság szövődött kettőnk között, s ezt is szem előtt tarthatták, mikor beosztottak bennünket valamilyen feladatra. Az idő elszaladt időközben, Hilde Hellenburg Védelmezője, s most már diplomata is lett, én is tiszt vagyok, akinek vannak beosztottai, s talán nem csoda, hogy örömömre szolgálna, ha csak a kíséreteként vele tarthatok majd alkalmanként.
A muzsikusokról szóló elképzelésén csak derűsen elmosolyodom. Világéletemben nem is tanultam hangszeren játszani, de nem is vágytam soha ilyesmire. Valóban furcsa muzsikusok volnánk, jó hát, hogy nem vagyunk azok. Ha lehetne, sem akarnám danolászással keresni a kenyerem, az biztos.
- Nos, Norbert és családja jól van. Az otthonuk apróbb károkat szenvedett a tűzben, nekik nem esett bajuk. Mire a Parókiához értünk, Norbert már segédkezett az emberek kimentésében. Azóta, hogy utoljára találkoztatok, megemberesedett kissé, segít az újoncok kiképzésében, olykor magának egy-egy kapitánynak teljesít szolgálatot. És szerintem kedvel téged - sokatmondón húzom mosolyra a szám, mielőtt eltakarnám a korsómmal, ahogy egy nagyot kortyolok belőle - Azt hiszem, egyszerre kell majd visszaszoknom az itteni élethez és teljesíteni, amit rám bíznak. Hiszen még csak ma értem vissza. Azóta csak páncélt öltöttem, jelentést tettem és kaptam egy újoncot a nyakamba.
Valóban nincs ezen a válaszon mit toldani még, hiszen, lényegében ennyi történt. Nem volt még alkalmam fontosabb szolgálatot teljesíteni az elmúlt két évben. Ezzel a kérdését tehát le is tudtam, s ismer már annyira, hogy akár a tekintetemből is kiolvassa: most én várok válaszra, még ha kérdést nem is tettem fel hangos szóval.

38[Magánjáték] Wie in den guten alten Zeiten - Page 2 Empty Re: [Magánjáték] Wie in den guten alten Zeiten Szomb. Nov. 14, 2020 12:16 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
– Akkor ezt megbeszéltük, esetleg hozd magaddal az újoncot is, a lantját se hagyja otthon. Biztos jót tenne a katonáknak kedvének az út során, ha lenne valaki, aki néha nótára kél. Feltéve, ha tényleg tehetséges a lovag. – elégedetten bólintott, leginkább magának.
Vélhetőleg kevesen gondolták volna róla, de általánosságban igen kedvelte a muzsikát, s nem is azt, amit a főúri körökben játszottak, sokkal közelebb állt a szívéhez a kocsmák zenéje, különösen az elfek dallamai. Az emberek legtöbb zenéje egyébként is a szépek népének dalaiból származott, bár, ezeknek a muzsikáknak a történetét már elég felesleges lett volna keresni, mert kuszább lehetett, mint az északiak seggén a szőr. Bevallani egyébként persze nem merte volna, hogy élvezte a késfülűek művészetét, de szerencsére kérdezni se nagyon kérdezték tőle, így felesleges volt szégyenkeznie.
– Derék férfiú lett belőle ezek szerint. Kellően forró tűzben még a feketeacél is megedződik, felnőtt a terhek alatt. – a férfi közel sem kendőzött szavaira zsiványul elmosolyodott, s ő is belekortyolt a borba. – Én is kedvelem magam.
Nem veszett el rajta Oswald szavainak valódi tartalma, de nem kívánt igazán gondolkodni ezen most. Volt kilencvenkilenc problémája, de ebből egy sem volt legényprobléma, s ezt szerette is volna így tartani. Emellett viszont kicsit előrébb hajolt, s a korábbiaknál is pimaszabbul mosolygott.
– És von Bertold lovag, kend találkozott-é északi kalandjai során szép karolusburgi hercegkisasszonyokkal? – nem is próbálkozott leplezni szemtelenségét, úgy hajolt előre, mint egy macska, aki a gazdája asztal közepén lévő tejescsuprába készült éppen belenyalni.
– Árpakenyér, zabkenyér mér maradtál vénlegény? – szólalt meg recsegve egy öreg és fáradt hang a lándzsából. – Rég láttalak, Oswald. Hallom cseppet se változtál. 
De a választ már nem nagyon lehetett hallani, mert a kocsmában hirtelen valaki méretes bőrdobokat kezdett verni, a hármas beszélgetését pedig elnyelték a kocsma esti zajos sörhabjai, melyek megállás nélkül hömpölyögtek tovább, s minden beszélgetésnek véget vetettek. Ennek is.

Sibylla

Sibylla
Mesélő
Mesélő
Nagy örömmel olvastam a játékotok, igazán kedves volt és valahol nagyon is életszerű, ahogy a két jóbarát ennyi év távollét után ugyanúgy tudta folytatni a kapcsolatát, ahogy abbamaradt. Kimondottan tetszett, hogy mindkettejükön lehetett érezni a változást, látszik, hogy a kihagyott időszakot nem vettétek semmibe, hanem nagyon is átgondoltan beépítették a karakterek jellemébe. Nagyon élvezhető, kellemes olvasmány volt, remélem, mindenféle kalandokba fog még keveredni a két karakter <3

A jutalmatok pedig fejenként 100tp.
Oswald, te gazdagabb lettél egy rézzel, Hilde, neked egy opál üti a markodat!

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.