[Magánjáték] Rosszkor, rossz helyen

A beteges, lemenőben lévő nap sápadtan sandított végig a porosnak, s öregnek ható utcán. Mélyeket lélegzett, ahogy végiglépdelt azokon a bizonyos macskaköveken, lépéseit pedig több csizma csikordulása követte. Nem volt egyedül, kilenc társa követte, akik kivételesen rendes katonák voltak, nem csak ágról szakajtott fiatalok. Egész fontos feladatuk volt ma, Hellenburgban több helyen is felütötte a fejét valamilyen alkímiai főzet, ami nem csak hogy nem ismerte a királyi pecsét gyenge tapintását, de emellett még veszélyes is volt a népre. Általában nem nagyon foglalkoztak a kisstílű csempészekkel, de már három ember holttestét találták meg habzó szájjal a templomtéren. A város tehetséges hollódoktorai megállapították, hogy valami fehér ürüm alapú főzet lehetett, amit valami ismeretlen anyaggal kevertek fel, s pároltak le. Veszedelmes volt, messze túl veszedelmes. Az összes nyom pedig afelé mutatott, hogy valaki egy alsóvárosban lévő kis csehóból, a Cirmákos Fajankóból árulta, ugyanis a halottakat gyakran látták arra. Az őrség parancsot adott rá, hogy fel kellett kutatni az embert, aki felelős volt emiatt, s ez is volt tervében, tizedmagával nem jelenthetett problémát valami kuruzsló megkeresése. Az alkímiához persze nem értett egy kicsit sem, de hát mi probléma lehetett? Csak felismer valakit, aki főzetekkel járkál, mi sem lehet ennél egyszerűbb. A legtöbb ilyesmi ember egyébként sem itt szált meg, a főzőmesterek általánosságban elég jól éltek, s a felsővárosban lévő fogadókat célozták meg, nem annyira az alsót.

A cégér ott terpeszkedett előttük a málló falú kis épület oldalán. Ostoba, mosolygó macska figyelt róla, aminek a látványára kénytelen volt bugyután elmosolyodni, valamiért indokolatlanul szórakoztatták ezek az ízléstelen, s idétlen táblák. El se tudta képzelni, hogy ki találta  ki ezeket, de valahogy minden kocsmának volt valami kis története az cégérjével kapcsolatosan. Vajon ennek mi lehetett? Elmosolyodott, majd hátrapillantott az emberekre.
– Ha bemegyünk, meg fognak ijedni, hangzavar lesz. De biztosítani fogom őket, hogy semmi veszély sincs. – két bajszos katonára pillantott, nem ismerte a nevüket –  Önök ketten maradjanak az ajtónál, Fritz, ön menjen a konyhába, s nézzen körbe. Kurtz,  Friede, maradjanak kint, s figyeljék az épületet. Három ember maradjon lent, s vizsgálja meg az embereket, én pedig a maradék kettővel felmegyek az emeletre, s ott kutakodunk. Érthető voltan?
A katonák bólintottak, majd mielőtt még belépett volna, felpillantott az égre. Még éppen látszott a nap, ha akarta volna, bent leveheti a nyakékét, de inkább úgy döntött, hogy nem lesz erre szükség. Remélte, legalábbis. Nem akart harcot, nem is kellett megölniük a kuruzslót, csak az őrség elé vinni.
– Gott mit uns! – jelentette ki, a katonákra mosolyodva, majd kitárta a kocsma ajtaját, s belépett rajta, nyugodt, de erős hangon kiabálva. – Semmi riadalom, népek. Mindenki maradjon csak nyugodtan a helyén, senkinek se esik bántódása. Keresünk valakit.
Elég nagy hangzavar kerekedett odalent, talán az emeleten is hallható volt a kiáltozás...