A rossz és a rossz küzdelme [Rin vs Astonien]

Szótlanul követem a sötét köpenyes alakot. Már leszállt az éj, és szerencse, hogy a reverendám alatt magammal hoztam a fekete köpenyt - most egy pillanat alatt fel tudtam ölteni, és lám, el is vész a papi álca. Megvannak a tolvajlét előnyei, az már biztos.

Nemrég láttam meg, s először csak annyit tudtam kivenni belőle, hogy valószínűleg férfi. A szokottnál jóval később szabadultam el a templomból, s mivel még akad egy kis elintéznivalóm egy hívőnél, nem is tudtam azonnal nyugovóra térni. Épp egy levelet tartottam a kezemben, és eltűnődve olvastam - nem igazán értettem, mit akar elmondani ilyen későn, és miért akar mellé egy pohár borra invitálni, de az ilyen rejtélyek általában érdekelnek. És még csak az se valószínű, hogy meg akar mérgezni, hisz már ismerem egy ideje.
Ekkor vettem észre. Egyértelmű volt, hogy el fogunk haladni egymás mellett; szerencsére elég széles volt az az utca, így egyszerű volt a dolgom. Nem terveztem leállni vele beszélgetni, így pontosan annak adtam ki magam, aki voltam is: egy dolgát végző papnak. Igaz, rájátszottam a szerepre: a papírlapra bámultam, és latinul mormoltam valamit, mintha épp felolvasnám. Közben szinte oda se figyelve húzódtam félre, az utca szélén haladva tovább, hogy tiszteletteljesen utat engedjek az idegennek. Rá se néztem.
Legalábbis ezt játszottam el. Valójában a röpke pillanat alatt, amíg felemeltem a tekintetem, igyekeztem minél jobban megfigyelni. Ki lehet ez, és miért visel sötét, csuklyás köpenyt? Nem mintha kifogásolnám, hisz én magam is elég sokszor hordok hasonlót...
...csakhogy én akkor lopni mentem.
Ez az alak viszont valahogy nem tűnt tolvajnak, s a csontnyaklánc csak erősít ezen a feltételezésen. Ráadásul ez a különös előérzet... igaz, hogy mindig is másodrendűnek tartottam az ösztöneim, de ekkor felébredt bennem a kíváncsiság. Vajon tudnám úgy követni, hogy ne vegyen észre? Minden bizonnyal; az utcák kihaltak, nem veszítem szem elől, ha a szokottnál távolabb maradok tőle.
Akkor döntöttem véglegesen, mikor elhaladtam mellette, rezdületlenül folytatva a latin szöveg 'felolvasását'.
A túlbuzgó hívő várhat. Fontosabb dolgom van.

Innentől már könnyű dolgom volt. Mivel kivártam, mielőtt eltűntem egy keskeny sikátorban, és magamra kaptam a köpenyt, nem tűnhettem fel neki, és eddig a nyomában maradni sem okozott különösebb nehézséget. Egyszerűen figyelek arra, hogy semmi zajt ne okozzak, és ha véletlenül hátrafordul, el tudjak tűnni. Furcsa érzés úgy követni valakit, hogy általában én bujkálok mások elől... mégis sikerül, és ez valahogy elégedettséggel tölt el.
Úgy alakítani a helyzetet, hogy szabadon úszhassak az árral - ez az én specialitásom.

A temető?
Mit akar ez itt?
Persze, már egy ideje feltűnt, hogy ebbe az irányba jövünk, de azt hittem, csak véletlen az egész. Nem hittem volna, hogy a halottak közt keres valamit.
A halottak közt. Csak nem? Ajkamba harapok, szemem felvillan; ha eddig kíváncsi voltam, most már éget a vágy, hogy többet tudjak az előttem haladóról. Nem is gondolok olyan naiv feltételezésekre, mint például a hullarablás, hisz egy köztemetőből nem is igazán tudna ellopni semmit. Ami viszont azt jelenti... hogy csak egy lehetőség van. A szokottnál is távolabb maradok tőle, úgy figyelem, mit csinál. Megáll a sírok közt, és mintha elővenne valamit, aztán mozdulatlanná merevedik.
Aztán megcsap az ismerős energia. Ezt a bűnös, halottakat háborgató mágiát, habár még csak egyszer éreztem, mind közül felismerném - tanításom alapköve volt, hogy üldözzem a sötét papokat, s bármilyen eszközzel igyekezzek a túlvilágra juttatni őket.
Ha most kicsit is érdekelnének az Egyház elvei, mindent megtennék, hogy megöljem. Nincs jobb lehetőség rá: szemmel láthatólag egyedül van, a felszereléseimet is magammal hoztam, és könnyedén el tudnék menekülni, ha kedvezőtlenül alakul a helyzet.
Így viszont más a tervem.
Mikor látom, hogy emelkedik ki a csontváz a földből, már széles vigyor ül arcomon. Nem rémiszt meg a látvány, sőt: mintha jó emlékek rémlenének fel tőle. Ez azonban más helyzet, mint az akkori; ott a társam volt, szinte a sajátomként tudhattam, most pedig az ellenségem. Vagyis... ezt játszom el.
Kioldom a köpenyem, mire az a földre hull; reverendámban kilépek az álca mögül, és közelíteni kezdek felé. Jobb kezembe veszem a buzogányt, és nyugodt, mégis határozott, megingathatatlan léptekkel közelítek, oldalra kitartva a fegyverem.
Mihez fog kezdeni? Megtámad? Megszólít? Menekülni kezd? Mindenesetre ha közelebb jutok valamivel (úgy öt méter a célom) anélkül, hogy megszólalna, megállok, és rászegezem a buzogányt.
-Nekromanta! - keményen csattannak a szavaim. Általában szelíden szoktam beszélni, de tudok határozott is lenni a középmagas hangszínemmel, ha akarok. - A sötétség szolgája! Lelepleztelek szentségtelen szertartásod közben, és a Kegyelmes Isten papjaként azonnal ítéletet hirdetek feletted! Az Úr nevében mindent elkövetek majd, hogy a purgatóriumba juttassalak!
Egyelőre nem mozdulok, a fegyverem rezdületlenül mutat a köpenyes felé.
Vajon mihez kezd most?

Nem is nagyon figyeltem merre járok, mert számomra az egyik falu pont olyan volt, mint a másik tele jellegtelen emberekkel. Néha el szoktam kerülni ezeket a helyeket, mert idegesítettek a lakók azonban nagy ritkán erőt vett rajtam a magány. Mint azt bizonyára sokan tudják a nekromantákat nem igazán kedvelik, ebből kifolyólag egy magányos csoportról beszélünk. Néztem őket amint egymással cseverésznek semmiségekről például, hogy milyen napjuk volt. Azonban nincs olyan lény, akinek jómagam is kiönthetem a szívemet és minden titkomat rábízhatnám. Pontosabban az előbbi kijelentésem nem volt egészen igaz. Akadt, akivel megoszthattam a gondolatimat és éppen oda tartottam, ami nem volt más, mint a temető. Mikor megérkeztem rögtön odaléptem az egyik sírhoz és azon nyomban mesélni kezdtem.
- Üdv. Elég kemény heteken mentem keresztül. Nem is olyan régen elvert egy másik halottidéző, aki ráadásul egy nő volt. Elég sokáig tartott, amíg begyógyultak a sebesüléseim azonban a lelkem még mindig sajog. Hiába a sok tanulás és kitartó edzés mégis úgy viselkedtem akkor, mint egy kezdő. Többi nekromantával ellentétben mindig úgy gondoltam, hogy nem kihasználjuk a halottakat, hanem segítséget kérünk tőlük és egyfajta szövetségként szálunk harcba. De mi van, ha tévedek és azért vesztettem, mert ő megpróbált ellenállni nekem.
A következő pillanatban kiejtettem a megfelelő mágikus szavakat és a mellőlem egy csontváz mászott elő a földből.
- Vajon tényleg nevezhetem őt a szövetségesemnek vagy éppen valakinek a lelke éppen átkokat szór rám fönn az Úrnál?
Sajnálatos módon nem tudtam folytatni az agóniámat ugyanis egy ostoba és beképzelt pap leleplezett. Nem lett volna szabad ennyire elérzékenyülnöm és ez által védtelenné váltam. Valami olyasmiről karattyolt, hogy én a gonosz szolgája vagyok és ezért meg fog engem büntetni. Ez egy kicsit vicces ugyanis az egyházak több szörnyűséget követtek el a jó nevében, mint bármelyik háború démon. Így hát nem átallottam kicsit helyrerakni azt a férfit persze szavakkal, kulturáltan.
- Még, hogy én volnék a sötétség szolgája. Ez a sötétség pusztán egy helyen található, ami nem máshol van, mint abban a korlátolt fejedben. Igaz halott emberek tetemét használjuk, azonban nem játszadozunk emberéletekkel, ahogyan ti teszitek. Az uratok nevében háborúztok egy értelmetlen célért, ami engem egyáltalán nem izgat. Tisztában vagyok vele, hogy az emberek gyakran követnek el ostobaságokat azonban az egyházak minden képzeletet felülmúlnak. Teljesen mindegy melyikről beszélek mind ugyanolyan erkölcstelen és arrogáns. Lehet, hogy mi sírból szerezzük a segítséget a céljaink eléréséhez azonban a háborútok miatt kerülnek bele. Most pedig menj, barátom mutasd meg neki kinél is van az igazság.
A csontváz értette a célzásomat és nem támadt rám, hanem csak köztem és a pap közé állt azzal a céllal, ha rá akarna támadni a pap, akkor meg tudjon engem védeni.

Bevallom, sokmindenre számítottam, de erre nem.
Érdekel, amit mond, így nem szakítom félbe - bár a jellemhez, amit alakítok, talán az is hozzátartozna, hogy egy mondat közepén, minden előjel nélkül rárontok a nekromantára, mégsem teszek így; s épp azért, mert a szokatlan szövegelésével felkeltette a figyelmem. Egy pillanatra belém hasít a gondolat, hogy talán csak el akarja terelni a figyelmem, de egyelőre nem támad.
Egyelőre.
Csak a színészi képességeimnek köszönhetem, hogy tudom tartani a dühös arckifejezést, és nem röhögöm el magam. Végül is... egész jól látja a helyzetet ez a nekromanta, s bár nem tudom, milyen tapasztalata lehet az Egyházzal kapcsolatban, vannak sejtéseim.
-Ki beszélt a háborúnkról, nekromanta? - hangom harcias, a felé tartott buzogány pedig meg se rezdül. - Ki mondta, hogy bármi közöd van az elvekért, amikért harcolunk a protestánsokkal? Azt hiszed, érdekel a véleményed? Azt mondod, miattunk kerülnek sírba az emberek, de akiket mi a másvilágra juttatunk, azok Isten ellen valóak! Egytől egyig megérdemlik a pusztulást... te is a Pokolba jutsz hamarosan!
Ennyi embertelen ökörség után jobb, ha kicsit átgondolom a helyzetet, miközben bal kezemmel előveszem a Bibliám (természetesen benne van a Rosarius, mint mindig). Kettőnk közt van a csontváz, s itt kezdődik a gond: nem tudom, milyen erős.
De ez az egyik indok, amiért ezt az egészet csinálom. Még ha meg is bízom valamennyire Aliciában, jobb érzés tudni, milyen erővel bír... s bár fogalmam sincs, melyik nekromanta a gyakorlottabb, mégis segíteni fog, ha egyáltalán harcba szállok eggyel.
Az elsődleges ellenfelem tehát a csontváz. Értelmetlen hát a férfinak védekezésre használnia.
-Pusztulj, sötét teremtmény! - kiáltom, s a csontváz felé rohanok, majd ahogy a közelébe érek, egy kézben tartva a fegyvert, egy közepes ívű csapást indítok a bal válla felé. Kíváncsi vagyok, milyen távra tartja magától az idézett lényt; ha távolabb van, akkor tényleg a saját védelme a legfontosabb, viszont ha közel, akkor minden bizonnyal ő is részt vesz majd a küzdelemben.
Vajon hogy bánhat azzal a bottal?

Nem tudtam, hogy csak ennek a papnak volt valami zűr a fejében vagy mindegyik ilyen hibbant. Arról karattyolt nekem, hogy a háború alatt, akivel végeztek azok mind megérdemelték a halált, mert az Úr ellen vétkeztek. Csak azért elítélni valakit, mert más a gondolkodása, mint az övék elég elmebeteg elképzelésnek tűnik. Azt is megtudtam, hogy egy fikarcnyit sem érdekli az én véleményem a háborújukról. Mikor elkezdett velem üvöltözni ez a szenteskedő hóhér meg voltam győződve róla, hogy megint itt egy ember, akivel nem fogok egyet érteni. Erre megtudtam, hogy egyikünket sem érdekli a másik véleménye. Lehet, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete volt? Ehhez sajnos én nem értek azonban mintha halottam volna valami olyasmit, hogy az Isten útjai kileshetetlenek. Személyesen még soha nem találkoztam papokkal ezért nem igazán tudtam, hogy mire is képesek. Egyszer valaki azt mesélte, hogy mást sem csinálnak, csak imádkoznak meg dolgoznak. Ez az ember viszont elég harciasnak tűnt főleg mikor előkapta azt a buzogányt mintha csak egy lovagot láttam volna magam előtt. Csontvázamat a segítségemre hívtam, hogy elállja annak az eszelősnek az útját. Nem akartam neki ártani csak meg akartam akadályozni, hogy a mennyei atyához küldjön fel. Nagyon ügyesen Csonti kitért a csapás elől azonban ezzel sajnos pont egy lépéssel kerültek közelebb hozzám, mint szerettem volna.
- Támadj!- mondtam fennhangon és jobb kezemmel a célpontra is mutattam, hogy nyomatékosítsam a parancsot.
Ez alatt azt értetem, hogy sebesítse meg, de csak oly mértékben, hogy ne tudja folytatni az idegen a harcot. Elsőként a vállait célozza meg a mérgezett pengéjével, majd ha nem jár sikerrel a lábát majd ismételten a karjait. Reményeim szerint, ha nem is tudom megsebesíteni legalább meghátrálásra késztetem.

A csontváz hátralép - nem is könnyű megállítani a buzogány lendületét, s ezzel veszítek is egy értékes pillanatot. Talán túl értékeset.
Még mindig ugyanaz a düh uralkodik arcomon, de nincs időm fújni egyet a kudarc miatt, az élőholt már készül is támadni. A nekromanta nagyon magabiztosnak tűnik, ahogy kiadja a parancsot, én pedig a fegyverem egy kézzel magam elé tartva várom, mi fog történni. Próbálom kifigyelni a mozgást; nem tűnik gyorsnak, de jobb, ha nem becsülöm alá.
Elvégre pont azért harcolok, hogy felmérjem az erejét.
Szokatlan komolyság vesz rajtam erőt, ahogy figyelek. Nem szoktam még hozzá a veszélyhez, s pont egy ismeretlen erejű ellenfélre kellett támadnom, ráadásul gyilkos szándékot hazudva... talán nem volt a legjobb döntés? Mindegy, én alakítottam így a helyzetet, hát ki is kell használnom valahogy.
A penge a jobb vállam felé suhan. Kis híján késve kapok észbe, hogy túlzottan leengedtem a buzogányt, de még épp időben sikerül hárítanom; nem blokkolok (bár jó lenne megtudni, milyen erős), inkább lefelé ütöm a pengét, míg én balra lépek, el a veszélytől.
Most könnyedén hátrálhatnék, de nem teszem. Sosem fogok megtudni semmit, ha mindig csak a biztonságra törekszem.
Egy pillanat alatt cselekszem. Előrerúgom magam, nem hagyva időt a csontlénynek arra, hogy felemelje a fegyvert vagy bármi mást csináljon, s míg én változatlanul a jobb oldalamon tartom a buzogányt, hogy még véletlenül se tudjon megsebezni, bal kézzel megpróbálok egyet taszítani a mellkasán. És mivel ebben a lökésben a lábaim ereje is benne van, talán hátratántorodik a becstelen lény.
Még szerencse, hogy érintettem már csontvázat. Pontosan ugyanaz az érzés fog el: a sötét energia pontosan úgy bizsergeti a kezem, mint anno, mikor Aliciával voltam. De nincs időm nosztalgiázni; ha sikerült hátratántorítani (ha elveszti az egyensúlyát, netán elesik, még jobb), utánalépek, és jobbról, vállmagasságból indítva a fegyvert, leadok egy lendületes, erős csapást a mellkasa felé - s ezúttal mindkét kezem a markolaton van.
Ha nem ingattam meg a tartásában, akkor a helyemen maradva csinálom ugyanezt.
Mi tagadás, így lassabb vagyok, mintha a hirtelenségre alapoznék, de nem zavar. Akár kibillentettem, akár nem, remélhetőleg mindenképp meglepte a lökés, és az amúgy sem a leggyorsabb lény könnyebb célpontot nyújt a buzogány tüskéinek.
Ha sikerült, és tiszta találatot adok a mellkasra, akkor vége; ettől muszáj szétesnie a csontváznak. Ha viszont blokkol, vagy hárít... akkor legalább megnézem, mekkora ereje van.
Az egyensúlyát vesztette ellenfél pedig elég nehezen tud félreugrani a sújtás elől.
...remélem.

Nagy sajnálatomra egyszer sem sikerült Csontinak eltalálnia azt az idegesítő szentfazekat. Úgy terveztem, hogy a sérülés és a méreg együtt talán lenyugtatják egy kicsit, míg én eloldalgok, ám nem kaphatunk meg mindent. Velem ellentétben az a fickó nagyon is értett a közelharchoz és a fegyverforgatáshoz. Mikor a csontváz a vállát célba véve döfött ő nemes egyszerűséggel lecsapta a pengét. Olyan érzésem volt mintha csak egy baráti párbajt néznék nem pedig egy halálos küzdelmet. Szabad kezét a csontvázamhoz szorította és úgy hátralökte azt mintha csak egy tollpárna lenne. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, hogy ilyen pocsék stratéga vagyok. Szegény csonti éppen hogy leért a földre máris jött a következő csapás és ezt lehet szó szerint érteni. Felemeltem a kezét és egy rettenetesen erős csapást mért szegény csontvázam mellkasára, ami azon nyomban be is tört. Vagyis egész pontosan nem tört be csak megrepedt, mert esés közben maga elé kapta a kardját így túlélte a végső csapást, de csak épphogy. Tisztában voltam vele még egy találat és a segítőm milliónyi kis darabra fog széthullani. Úgy döntöttem, hogy áttérek a védekezésre így a csontváz kitér a csapások elől illetve megkísérli így eltéríteni a buzogányt, ahogyan a pap tette. Azt terveztem, hogy melléállok, és míg a társam hárít, én támadok. Meglehet, az ellenfelemnek erősebb fegyvere van az enyém viszont jóval hosszabb. Mikor pár lépésre állok tülök baloldalra surrogó hangra lettem figyelmet. Oldalra pillantva meglátom egy fa koporsót, amit még nem temettek el, és aminek a teteje lassan csúszik majd valaki kovájogva előmászik. Azt hihetnénk, hogy egy elő halott, jön a segítségemre, ám ha jobban szemügyre vesszük, rájövünk, hogy ez egy élő férfi, aki még nem vette észre a párbajozókat.

Ez egész könnyen megy. Ahogy lecsapom a pengét, hátralököm a meglepően könnyű csontvázat (ráadásul a Bibliával... ironikus, hogy egy sötét teremtményt taszítok el vele), és felésújtok.
Épphogycsak blokkol, de így is csúnya sebzést szenved (tényleg, fáj neki egyáltalán?). Még egy ilyen, és nem fogja tovább bírni.
Aztán támadhatnék, talán könnyűszerrel meg is ölhetném az idézőt. Ha bevetném a Sacra Luxot, esetleg a Rosariust is, lehet, hogy nem lenne nehéz dolgom... de nem tervezek ilyesmit.
Egyrészt azért, mert csak egy nekromanta erejét tesztelem...
...másrészt azért, mert rossz ötlet lenne elbízni magam.
Érdeklődve figyelem, ahogy a férfi a csontváza mellé áll. Végre elkezd ő is harcolni? Nocsak, nocsak... buzogányt még soha nem használtam bot ellen. Most vajon lesz lehetőségem kipróbálni? Meglátjuk, mennyire bátor; vajon ez az ütőkártyája, vagy csak egy kétségbeesett próbálkozás? Fogalmam sincs egy hullamágus erejéről, se fizikai, se szellemi szinten, de úgy tűnik, ez hamarosan változni fog.
Megmarkolom a buzogányt, és készülök támadni... de ekkor zajt hallok. Megtorpanok, a hang irányába fordulok, és védekezőn felemelem a fegyverem.
Újabb élőholt... mégis mikor... és ezt tervezte? Miért hittem azt, hogy ennyi volt az, amit...
...nyugalom.
Nem éreztem felőle mágikus tevékenységet, és nem valószínű, hogy leplezni tudná. Ráadásul ő is ugyanúgy nézett oda, mint én, tehát vagy szintén a színészet mestere, vagy neki is újdonság.
És... ez nem hulla. Ez egy élő ember. Hogy kerül ez ide? És a legfontosabb, mi a francot akar?
-Mit keresel itt? - szegezem rá a buzogányom reflexből, persze azért a nekromantára is figyelek, nehogy az egész csak a terve része legyen, és meg akarjon lepni.
Nem fog menni neki. Ha bármit is tervez, ott a Rosarius.

//Lel, nope, irányítsd csak nyugodtan, te hoztad... meg kíváncsi vagyok, mit akarsz vele//

Miután lelökte a koporsó fedelét megpróbált felülni, de véletlenül megcsúszott a keze és visszazuhant a faládába. Másodjára már sikerrel járt és kissé kótyagos tekintettel körbenézett. Olyan érzésem támadt mintha fogalma sem lenne, hol van, de nem is érdekelné. Egyik kezével megvakarta a fejét így a rajta lévő kusza hajszálak egy része kissé kisimult. Ezután ismét megfogta mindkét kezével a koporsó szélét és megkísérelte fölállni azonban ennek következtében hangos puffanással kizuhant. A hátát nekitámasztotta a faládának majd szépen akkurátusan leporolta magát miközben idétlenül vigyorgott. Alaposan megnéztem és végül teljes biztonsággal kijelenthettem ez nem egy frissen felébredt élőhalott, hanem egy rendkívül furcsa ember. El nem tudtam képzelni mit kereshetett egy koporsóban ám erre nemsokára megkaptam a választ. A pap az idegennek szegezte a fegyverét és felszólította azonnal közölje vele kicsoda ő.
- Én én vagyok. De ti ki vagytok? És ha már itt tartunk mit kerestek az én házamban. Hukk.
- De huzatos lett így hírtelen be kéne gyújtani.
Ezzel ismételten megpróbált felállni ám ezúttal is csúnya elhasalás lett a vége. Úgy tűnt egyáltalán nem zavarja ez az állapot inkább mintha keresett volna valamit.
- Hol az üveg? Hová tettétek el az üvegemet? Adjátok vissza vagy nem állok jót magamért.
Magához vett egy vastagabb faágat és azt mankóként használva végre sikerült két illetve három lábra állni. Úgy tűnt ez a férfi alaposan fölöntött a garatra és végül egy koporsóban kötött ki a temető közepén.
- Takarodj innen ember.
- Te takarodj innen. Ez az én házam. És add vissza a piámat. Azt hiszitek hármasban megviribülhetitek?
Szép lassan elindult majd kettőnk között megállt, amitől sajnos nem láthattam mire is készül a pap. Legbelül reméltem, hogy Isten szolgája megoldja ezt a kínos problémát.

Meglepve figyelem az embert... eddig csak sejtettem, most viszont biztossá vált: részeg. Hát, jó sokat ihatott, ha belefeküdt egy koporsóba, és most a házának hallucinálja a temetőt; vajon mit fog szólni, ha kijózanodik?
Semmit. Elfelejti ezt az egészet. És ez így van rendjén, minél kevesebben emlékeznek rám, annál jobb.
Már csak el kellene állítani az útból. De biztos jó ötlet lenne nyíltan megtámadni?
A sötét alak kérdéseiből egyértelmű lesz, hogy ő se számított erre az iszákosra. Kis híján elvigyorodom az értelmetlen válaszokon, majd mikor az üveg keresése után (na, azt se találja már meg... biztos elhagyta valahol) felénk indul, önkéntelenül hátrálok két lépést.
Pont köztünk áll meg. Francba. Így talán veszélyesen közel kerülnék a nekromantához, ha megtámadnám, máshogy kell hát elintéznem... a szent fény talán nem lenne rossz ötlet, de azt változatlanul nem akarom használni. Vajon el tudok valamit érni a szavaimmal?
Korántsem biztos, de egy próbát megér.
-Egy harc közepén vagyunk, ember. - engedem le a fegyverem. Úgyis lesz időm reagálni, ha arra van szükség. - Miért ne rendezhetnénk le egymás közt? Ha addig elmész innen, utána visszajöhetsz, és a piád is visszakapod. Ne aggódj, nem verjük szét a házad. - megpróbálok a szemébe nézni, de a keresztbe álló tekintetek láttán alig bírom visszafojtani a röhögést. Komolyan egy csontrészeg alakot akarok meggyőzni valamiről? Na, ha ez sikerül, akkor büszke lehetek magamra.
Csak a nekromantával küzdhessek meg normálisan... utána szívfájdalom nélkül lecsapom ezt a szerencsétlent.

Engem igazán nem érdekelt a férfi ugyanis tele volt alkoholistával a világ így bizonyára senkinek sem hiányzott volna. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy meg akartam volna tőle szabadulni azonban ugyanis én nem olyan családból származtam. Szegény annyira teleitta magát, hogy azt hitte még mindig otthon van és az én csontvázamat élő embernek nézte. Őt figyelve megjegyeztem magamnak, hogy sohasem szeretnék ilyen állapotba kerülni, mint ez a félnótás. Igaz vannak olyan csodaszerek, amik bódult állapotot idézhetnek elő azonban azokkal mindig óvatosan bántam. A szerzetes néhány kedves szóval megpróbálta megnyugtatni az idegent és kezeskedett róla, hogy senki sem fogja bántani. Igaz nem bízhattam benne, ugyanis ahogyan a mondás is tartja, bort iszik és vizet prédikál.
- Szépen adjátok elő az üveget, ha nem akarjátok, hogy baj legyen. Háromig számolok. Egy, kettő. A fenébe mi is jön a kettő után?
Ezzel ott kettőnk közt állva látványosan elkezdte számolni az ujjait azonban így sem járt sikerrel.
- Három.
Hírtelen megváltozott a viselkedése agresszívból meglehetősen kedves figurává változott.
- Köszönöm drága barátom. Nem tudod véletlenül ki vette el az italomat?
- Én nem.
- És a barátod?
- Ő sem.
- Akkor marad ez a csuhás itt. De majd én kiverem belőle.
Ezzel fölvett a földről egy ágat és dülöngő léptekkel megindult az egyházfi felé, bár ahogyan elnéztem nem okozhatott benne nagyobb kárt legfeljebb rálehel. Kíváncsi figyeltem mit fog tenni vagy lecsapja a részeget vagy lebeszéli a támadási szándékáról.

Hiába próbálom meggyőzni, hogy legalább egy kicsit húzzon el innen, továbbra is az üvegét keresi.
Még én se bírom megtartani a nyugalmam: hangosan felnevetek, mikor a számokkal vesződik. A nekromanta készségesen kisegíti, mire a részeg egy pillanat alatt szelídül kezelhetővé. Nicsak, már a barátjának nevezi a köpenyest... nem a legnehezebb kiismerni, az biztos.
Igaz, ez nekem nem túl kedvező, hisz most rám támad. Mondjuk ezt bárminek mondanám, csak támadásnak nem; mert az, hogy felvesz egy faágat, és felém tántorog, nem jelent túl nagy veszélyt.
De azért kiütnöm sem kellene. Már csak azért sem, mert ha fejbeküldeném a buzogánnyal, akkor nem maradna életben. Nem akarok gyilkolni.
-Hé, most komolyan rajtam keresed az üveged? Te hagytad el, ember, biztos ott van... - mutatok a koporsó felé, amiből kimászott; ha csak egy kis időt nyernék ezzel, már könnyebb lenne a helyzet. Közben nyílt tanácstalansággal a nekromantára nézek, és nyoma sincs rajtam a korábbi ellenségeskedésnek. Tudom, furcsa, hogy az előbb az Úr haragjáról hadováltam, és nekirontottam, most pedig vele együtt próbálok kezdeni valamit a részeggel, de... nem tehetek mást. Nekem csak egy párbaj szerepelt a terveim közt, nem egy félholtra piált szerencsétlennel kínlódni, így jobb, ha minél előbb túllendülünk ezen.
Még ha össze is kell dolgoznom vele.

Érdekes volt figyelni, ahogyan a vén részeg tántorogva lehajolt majd egy bottal, a kezével elindult az egyházi ember felé, hogy visszaszerezze hőn áhított italát. Azonban engem sohasem érdekeltek az ehhez hasonló tréfák így egyáltalán nem is tartottam viccesnek igaz így már hárman voltunk egy ellenében. Bár a piásra nem igazán számíthattam azonban némi ravaszsággal még akár jól is kijöhettem volna ebből a helyzetből. Az tisztán látszott, hogy nem szívesen bántaná az alkoholistát és ezt a javamra is fordíthattam volna. Nem is kell harcolnia elég, ha egyszerűen, eltereli, a figyelmét egy pillanatra mi pedig könyörtelenül lecsapunk. Tőlem viszont rendkívül távol állt az ehhez hasonló viselkedés sokkal jobban preferáltam a tiszta szemtől szembeni összecsapást. Ez egy kicsit furcsa lehet egy olyan embertől, aki alig ért a közelharchoz azonban én ezt az utat választottam és kész. Kitapogattam az erszényemet kotorászni kezdtem az üvegcsék között, mert úgy rémlett volt még egy kevéske. Pár pillanattal később meg is találtam a keresett tárgyat majd az öreg felé kiáltottam.
- Hé öreg. Itt van az enyém. - ezzel felé hajítottam.
Meglepő módon elkapta az üveget és szinte oda sem kellett néznie.
- Kösz fiam.
Egy könnyed mozdulattal kivette a dugott és az utolsó cseppig mind kiitta utána pedig nagy puffanással hanyatt vágódott. Úgy tűnhetett, hogy mérget adtam neki hisz sok marhaságot össze szoktak hordani a Nekromantákról. Pár pillanattal később viszont a piásból hortyogó hangok szivárogtak ki, ami azt jelentette, hogy elaludt. Meg sem fordultam a fejemben, hogy a testében keringő alkohol és az én altatóm akár meg is ölheti. Megbabonázva figyeltem a hortyogó embert, amiből kisebb puffanó hangok szakítottak ki. Kiderült a csontvázam jobban megsérült, mint ahogyan azt gondoltam és darabjaira esett szét.
- Most mi legyen?
/Elnézést kérek a késésért./

Nagyon is figyelek a nekromantára.
Igaz, meglepett a részeg megjelenése, mégsem engedem le a védelmem. Igaz, úgy tűnhet, ellazulok, mégis készen állok arra, hogy egy pillanat alatt oldalra vessem magam, ha arra van szükség. Az alkoholistától nem félek, de egyszerre kell figyelnem a köpenyesre és a csontvázra: bármelyikük megindulhat felém, és ez elég indok az elővigyázatossághoz.
Főleg, hogy nem tudok semmit a 'sötétség szolgájáról'. Lehet, hogy sokkal jobban harcol, mint az élőholtja.
Mikor előveszi az üvegcsét, gyanakodva villan a szemem. Felkészülök mindenre, de úgy tűnik, tényleg a részegnek dobja oda, aki azonnal el is tünteti a tartalmát...
...aztán hanyatt esik.
Méreg lett volna? Jobb vigyázni vele... bár...
...horkol? Egek, ez csak elaludt. Már komolyan megfordult a fejemben, hogy megölte. De miért lep meg ez annyira egy nekromantától? Rendben, Alicia korántsem az a gonosz figura, akire a halottidézőkről gondolnék, de ő valahogy kivételnek tűnt. Ez a férfi is az lenne?
Barátjának szólítja a csontvázat. Leszid engem, mint egy kisgyereket, mikor a sötétségről beszélek neki. Megkíméli egy teljesen ismeretlen alak életét, pedig sokkal egyszerűbb lenne végeznie vele.
Érdekes, az biztos.
Úgy tűnik, a csontvázzal nem tudok tovább küzdeni - némileg szétszórtan terül el a földön, az idézője - barátja? - pedig feltesz egy kérdést.
Van még nekem kedvem harcolni? Persze, van, csak... nem most. Az már nyilvánvalóvá vált, hogy egy csontvázzal Isten ereje nélkül is elbánok, és ez a marha kizökkentett a párbaj hangulatából, így nem akarom tovább feszíteni a húrokat.
Talán majd máskor.
-Miért kérdezed, nekromanta? - villan meg a szemem, és ismét rászegezem a buzogányt. - Nehogy azt hidd, hogy megkegyelmezek neked...
Majd minden átmenet nélkül leengedem a fegyvert, és felnevetek.
-Na jó... sejtem, hogy neked sincs sok kedved harcolni, így nem folytatom tovább ezt a színjátékot. Be kell ismernem, hazudtam a szándékaimról. - továbbra is ott ül a vigyor az arcomon. - Meg kell hagyni, többet tudsz az Egyházunkról, mint hittem.
Áh, nem nekem való ez a harcolósdi. Ha egy lehetőség lesz rá, megmaradok a tolvajlásnál.

Az egyik probléma végre megoldódott ám így vissza kellett térnem az eredeti gondhoz. Bár már nem zavart be az a vén részeges ám még mindig egy hibbant pappal néztem farkas szemet és az egyetlen segítségem a földön hevert kismillió darabban. Mikor megkérdeztem tőle hogyan tovább arról beszélt nem fog megkegyelmezni nekem azonban a hangja már nem csenget olyan határozottan. Váratlanul arról kezdett beszélni, hogy nincs már kedve harcolni és, hogy elég sokat tudok az egyházakról. Én már az elején sem akartam vele harcolni, de valami módon meg kellett védenem magamat. Elkezdtem azon tanakodni vajon mit is kéne tennem. A harcot mindenáron el kellett kerülnöm azonban nem akartam meghajolni egy hozzá hasonló előtt.
- No lám csak. képesek vagytok másra is az értelmetlen eretnekvadászaton kívül.
Természetesen jómagam is leengedtem a fegyveremet ezzel próbáltam jelezni, hogy nem fogok rá támadni.
Bár ha az ő szempontjából néztem a dolgot be kellett látnom, hogy van némi ráció a viselkedésében. A nekromantáknak nagyhatalom van a birtokukban és így hatalmas káoszt képesek okozni, ha netalántán rossz útra térnének. Ennek ellenére mindenkit ellenségnek tekintenek, aki nem úgy gondolkodik, ahogyan ők.
- Lehet nekromanta vagyok ám nem olyan megalomániás, mint amilyennek tartasz. nem szoktam harcolni, csak ha kiprovokálják.

-Ha az inkvizíció hallaná, hogy saját magad nevezed eretneknek, élve koncolnának fel, ugye tudod? - néztem rá, érdeklődéssel a szemeimben. Érdekes: Alicia sem igazán törődött ezzel, most pedig ez a csuklyás is minden aggodalom nélkül beszél erről. Elvileg azonnal ugranom kellene érte, jeleznem a Katedrálisnak, átadnom nekik, mint foglyomat, meg a többi...
...de soha nem állt szándékomban, hogy valóban segítsek az Egyháznak. Mi van akkor, ha nekromanta? Az egyikükkel már jó párszor dolgoztam össze, és nem vettem észre, mintha az életemre törne.
Ráadásul ez az alak is gyorsan leengedte a botját, mikor elnevettem magam. Úgy tűnik, ő sem igazán akarja folytatni ezt a küzdelmet, és ezt a két mondata csak megerősíti.
Nem szokott harcolni? Hát, békés halottidézőről még nem hallottam - Alicia minden, csak nem az.
Érdekesek ezek a nekromanták, az biztos. Bár... van nekem jogom ezt mondani valakire?
-Áruld el, hogy hívnak! - hangomból eltűnt minden ellenségeskedés, nyugodtan nézek a másikra. - Én Astonien Michelberger vagyok. - tényleg többet akarok megtudni róla. Vajon milyen könnyen találok meg egy hozzá hasonlót, ha elmondja a nevét? És ha csak azt mondja el?
Lényegtelen. Ha én rá akarok jönni, hol van, előbb-utóbb sikerülni fog... ha másért nem, hát a pofátlan szerencsém miatt.

Sajnos befejezetlenül, de a játékot lezárom!

Mivel azonban a kellő szószám meg volt, mindkét játékos jutalma 100 TP.