Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Jelszó Ellenőrizve - Rudenz
Név: Wilhelm von Hildebrand
Nem: férfi
Kor: 27
Faj: ember
Frakció: Veroniai Királyság – A Veroniai Kegyelmes Isten Egyháza
Kaszt: Klerikus
Kinézet:
„Induite novum hominem!” – Wilhelm von Hildebrand életében talán perpillanat a legmeghatározóbb gondolat. „Új emberré” válása óta nem láthatják az emberek mást viselni, mint a kispapi reverendát, s szentelésére készülődvén a liturgikus ruhákat. Arcát illetően ábrázata kissé barátságtalan hatást nyújthat annak, aki nem ismeri őt eléggé, ám a sötét hajú, sápadt arcú, szigorú klerikus benyomása könnyedén vált át egy barátságos pap alakjába, aki igyekszik valóban Krisztust képviselni.
Kis termete talán az oka, hogy a tabernákulumba helyezvén a Szentséget mindig lábujjhegyre kell állnia és érdemes megjegyezni, hogy minden mise előtt óvatosan megigazítja egyébként rendkívül nehezen fésülhető haját.
Cipője, melyet a szemináriumban kapott, ékes, fényes s méretét tekintve rémes – így sokkal szívesebben hordja kopottas, poros, kissé talán dohos régi cipőjét. Meggyőződése, hogy az Egyháznak kerülnie kell a fényűzést, bár ennek említése inkább a jellemrajz, sőt az előtörténet rezortja! Mindenesetre ez az oka, hogy inkább hordja örömmel régi reverendáját és cipőjét, mint a fényes, rózsafüzér és tömjénillatú, puhára vasalt és makulátlanra fényezett érseki papnevelde ruhatárának legújabb darabjait.
Jellem: Becsületes, de összefüggéseiben látja az eseményeket, így gyakran, például egy későbbi nagyobb jó érdekében vagy egy nagyobb rossz elkerülése végett meg tud békélni a tisztességtelen, helytelennek tűnő vagy ténylegesen rossz dolgokkal is. Egyébként higgadt, türelmes, megértő ember. Igazából semmi baja a déliekkel, sőt elítéli a háborút.
Előtörténet:
Hűvös, templomszag, félhomály; aki gyakran fordult már meg templomokban, bizonyára tudja mire gondolok. Az a hűs levegő, mely folyton keveredik a sekrestyében sorakozó miseruhák finom textiljeinek, a gyakori tömjénezés és az oltáron ragyogó virágok illatával. Egyszerre kellemes érzés fogja el az embert ha elidőz egy ilyen helyen, ugyanakkor erőt vesz rajta a titokzatosság benyomása, sőt talán az Ószövetségből olyan jól ismert Istenfélelem is, mely ma a Kereszt misztériumából fakad.
Ha engem kérdeznek, minden templomnak más szaga van, sőt mindez a megszentelt épületek hierarchiája nyomán is változik; más illatot áraszt egy roskadozó vidéki plébánia, megint mást egy nagyvárosi templom, a bazilikákat pedig szintén újabb kategóriába sorolhatjuk. Mindig újra és újra elgondolkodom ezen; merre haladunk? Nem lehet, hogy sokkal inkább egy szalma és lószagú istálló, mintsem mámorító tömjén és rózsaillatba burkolt paloták felé kellene tekintenünk? Azt hiszem az emberek, a Szentírást olvasván, hajlamosak átsiklani egy részleten. A tanítások és példabeszédek mellett gondoljunk bele ebbe a ténybe; ha visszautaznánk az időben Júdeába és meg akarnánk találni az élő Istent, nem Róma vagy Jeruzsálem márványpalotáiban kellene keresünk Őt, hanem a szegénynegyedben, egy rozzant ácskunyhóban. Átsiklunk a tény fölött, hogy az emlékezetes, sokat idézett történetek nagyjából három évet tettek ki Krisztus életéből. Azelőtt, harminc éven át, ha valaki látni akarta Őt, a szegény, egyszerű, bűnös emberek közt találhatta. Előttünk hát a példa és talán a válasz is sok kérdésünkre, mikor ma Istent keressük; mi mégis mindezt ignoráljuk és gyakran száraz tudományokká, dogmatikává degradáljuk a krisztusi lelkületet.
Két külön dolog persze magasztos szavak prédikálása és a lelkiség gyakorlata a hétköznapokban. Egy percig sem állítom, hogy nekem megy, hogy egyszerű, hiába értem hogyan lehetnék jobb keresztény. A protestánsokat és Eirik fivéremet illetően például nehezen foglalok állást. Egyrészt bátornak tartom őket amiért szembeálltak egyházunkkal, másrészt úgy vélem ostobán, pillanatnyi érzelmeiknek kiszolgáltatva cselekedtek, egyházuk vezetői pedig óhatatlanul politikai célok által is. Bár nem fűzök hozzá kétséget hogy Isten a legnagyobb rosszat is képes jóra fordítani, úgy tapasztalom a széthúzás és az egyházszakadás jelenleg csak további gyűlölködést és problémákat szül. Bár napjainkban veszélyes luxus a kétkedés , és mégis látom egyházunk problémáit. Mégis kétségeim vannak - nem Istennel, hanem egyházunk vezetőivel szemben. Bár hiszek benne, hogy a Szentlélek bölcsességgel áldja meg főpapjainkat, kételkedek benne, hogy - egyre keményebb szívük miatt - ők képesek ezt az isteni adományt elfogadni. Akármint van, hiszek abban is, hogy kitartással és Isten iránti bizalommal jó irányba tudjuk majd terelni Krisztus és Szent Péter hagyatékát - Eiriket pedig nem hibáztatom, sőt nem is kívánom, hogy térjen vissza, ha ő ezt nem akarja. Talán vele délen vannak tervei az Úrnak.
- Gyónom, a mindenható Istennek és neked, lelki atyám, hogy legutóbbi gyónásom óta a következő vétkeket követtem el.
- Mikor volt a legutóbbi gyónásod, fiam? - Kérdezte gyóntatóatyám. Nem láttam arcát a gyóntatófülkét középen elválasztó rácsoktól és a gyertyafényes félhomálytól, öreges, fáradt, gyönge hangja azonban ismerős volt.
- Megjegyezném, hogy ez most az életgyónásom lenne. Ilyen legutóbb beöltözésem alkalmával volt.
- Ó, igen, von Hildebrand, igaz?
- Igen. Három hét múlva lesz a szentelésem Rauner és Hoffenbrau szeminaristákkal együtt.
- Nos, ha nincs semmi jelentős vétked, amit új emberré válásodkor elmulasztottál meggyónni, talán ugorhatnánk a szeminarista éveidre. Vagy kívánsz mesélni gyermekkorodról?
- Talán... Átlagos kamaszfiú voltam; sok-sok kevélységgel megátkozva. Sokáig lenéztem szegényebb szomszédainkat és ostobának tartottam Eiriket amiért barátkozott velük. Szerelmes volt belém egy parasztlány, kedves volt velem, igyekezett a kedvemben járni ha összefutottunk, őt mindig elzavartam, megbántottam és megmondtam neki, nem gondolhatja komolyan hogy egymáshoz valók vagyunk.
- Végül békében váltatok el?
- Nem törődtem vele mit érzett, így nem mondhatom. Bár azt sem tudhatom megbocsátott-e.
- Voltál-e fösvény?
- Kevélységemből fakadóan, igen. Még kamaszkoromban Eirik jó példája döbbentett rá bűnömre. Ezért hiszem ma, hogy egy jó példa, a Szentírás szavaival, hetvenszer és hétszer többet ér mint bármely példabeszéd.
- Mi a helyzet a hatodik parancsolattal?
- Egyszer volt egy rövid, komolytalan , félig-meddig titkos, mégis szeretetteljes kapcsolatom egy arisztokrata család lányával. Ezen kívül csak gondolatok. Ekkor még nem voltam szeminarista.
- Irigység, torkosság, harag?
- Mindre tudnék példát, ám ezek kevésbé jelentős események. Bánom őket, de azt hiszem természetünkből fakadó gyarlóságunk hétköznapi vétkei voltak.
- És a jóra való restség?
Jóra való restség. Ekkor mintha az atya szavain keresztül maga az Úr hangja vonna engem felelősségre. Érzem, ideje beszámolni a közelmúlt eseményeiről is.
- Igen. Itt ugranék kicsit az időben. Atya, biztosan hallotta, hogy milyen személyesen engem érintő dolgok történtek mostanában. Hogy Eirik öcsém délre szökött.
- Igen. Legjobb tudomásom szerint viszont, te megpróbáltad visszatartani.
- Így van.
- Nos, nem kell bánkódnod, hogy nem sikerült, nemes cselekedet volt hogy megpróbáltad. Ő volt az, aki kardott szegezett rád.
- Már megbocsátottam neki. - Valóban megbocsátottam. Míg Krisztus az isteni bűntelenség példájaként áll előttünk, az apostolok emlékeztetnek minket arra, hogy az ember legjobb akarata ellenére is csak ember marad. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem képesek szent és gyümölcsöző dolgokra. Mindezek tükrében hogyan gyűlölhetném fivéremet temperamentuma miatt és hogyan ne hihetném hogy még képes lehet nagy dolgokra?
- Hát akkor hol itt a jóra való restség? - Kérdezi halkan az atya. A mellettem égő gyertya baljósan felszisszen.
- Az ezt megelőző eseményekben. - Suttogom.
- Beszélj hát.
- Eirik azért szökött el, mert szerettett egy lányt, akit megégettek.
- A füvesasszonyt?
- A lányával együtt égették meg az inkvizítor testvérek, miután apánk egyik barátját próbálták meggyógyítani, de a férfi mégis meghalt. Ezután boszorkánysággal vádolták őket.
- Ártatlannak tartottad őket?
- Mivel ismertük őket, tudom, hogy nem foglalkoztak sátáni praktikákkal. Öcsém segíteni akart nekik, de én nem tettem semmit, sőt, őt is visszafogtam. Végül ezért szökött meg tőlünk.
Több volt ennél, amit akkor éreztem. Mindig kerültem a kivégzéseket és égetéseket, azonban akkor a szemem láttára mészároltak le két ártatlan asszonyt és még csak szót sem emeltem érdekükben. A két nő velőtrázó sikolyai mintha Krisztus sikolyai lettek volna a keresztfán, én pedig egy, a tömegben hátul meghúzódó, mihaszna életét féltő tanítvány voltam.
- Talán súlyosabb következményei lettek volna, ha szabadjára engeded öcsédet, te pedig felemeled a szavad.
- Ha nem lehetett jó választásunk, Isten mégis miért hagyott minket tehetetlenül?
- Ostoba kérdés ez egy művelt kispaptól. - Felelt halkan gyóntatóm. - Isten miért hagyja ezt, vagy azt? Ha nem hagyná hogy szívünk szerint cselekedjünk, hogyan mondhatnánk hogy szabad akaratot kaptunk a Lélektől? A predesztináció ostobaság; végsősoron nem Isten jutatt minket a mennybe vagy kárhoztat el, hanem mi magunk pecsételjük meg sorsunkat cselekedeteinkkel és döntéseinkkel. Az anyaméhben az anya teste táplálja a magzatot, azonban ha a születendő gyermek valami ok folytán mégsem jut kellő vagy megfelelő tápanyaghoz, nem áll majd készen az életre és halál vár rá. Földi életünk is hasonló az anyaméhhez, fiam; egy újabb születésre, az Örök Életre való születésre várunk és az Ige a táplálék, ami felkészít minket erre. A mi döntésünk, hogy elfogadjuk ezt, törekszünk a jóra és felkészülünk az Életre vagy elutasítjuk és a Halált választjuk.
- Szeretném hinni, hogy amit tettem, helyes döntés volt. – Inkább csak önmagam megnyugtatására szánom ezt a mondatot és mert nem tudok mást mondani az atya bölcs szavaira; való igaz, talán Eirik szökésétől is több fájdalmat szült volna, ha közbe avatkozunk és jó bízni abban, hogy Isten jóra akarja fordítani saját félelmem és gyöngeségem. Egy biztos; megbántam hogy gyáva és rest voltam a jóra és azért vagyok most itt hogy megbánásom tanúsítsam az Úr előtt, ha már megmenteni nem tudtam a mártír asszonyt és lányát.
- Van még valami ami nyomja a lelked?
- Azt hiszem nincs. Köszönöm. – Felelem, majd lassan térdre ereszkedem az előttem álló imazsámolyon és félve a kereszten függő, elgyötört arcú Krisztus-képmás felé emelem tekintetem.
- Hát legyen a penitencia a következő: ifjúkori vétkeidért imádkozd el a fájdalmas rózsafüzért. Az asszony és a lány élő rokonait pedig keresd meg szentelésed után, kérd bocsánatukat, majd áldd meg őket és házukat. – Az utóbbin láthatóan meglepődöm, mire az atya folytatja. – Hiszen Pál mondja, ne nyugodjon le a nap haragotok felett. Kevés az imádság, ha testvéreid szemébe képtelen vagy belenézni.
Hallgatok. Biccentek, bár a félhomályban talán nem is látszik.
- Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal a Jóistent megbántottam. Erősen fogadom hogy Isten segítségével a jóra törekszem, a bűnt és a bűnre vezető alkalmat elkerülöm.
- Ego te absolvo a peccatis tuis. In nomine Patris, et Filii et Spiritus Sancti.
Név: Wilhelm von Hildebrand
Nem: férfi
Kor: 27
Faj: ember
Frakció: Veroniai Királyság – A Veroniai Kegyelmes Isten Egyháza
Kaszt: Klerikus
Kinézet:
„Induite novum hominem!” – Wilhelm von Hildebrand életében talán perpillanat a legmeghatározóbb gondolat. „Új emberré” válása óta nem láthatják az emberek mást viselni, mint a kispapi reverendát, s szentelésére készülődvén a liturgikus ruhákat. Arcát illetően ábrázata kissé barátságtalan hatást nyújthat annak, aki nem ismeri őt eléggé, ám a sötét hajú, sápadt arcú, szigorú klerikus benyomása könnyedén vált át egy barátságos pap alakjába, aki igyekszik valóban Krisztust képviselni.
Kis termete talán az oka, hogy a tabernákulumba helyezvén a Szentséget mindig lábujjhegyre kell állnia és érdemes megjegyezni, hogy minden mise előtt óvatosan megigazítja egyébként rendkívül nehezen fésülhető haját.
Cipője, melyet a szemináriumban kapott, ékes, fényes s méretét tekintve rémes – így sokkal szívesebben hordja kopottas, poros, kissé talán dohos régi cipőjét. Meggyőződése, hogy az Egyháznak kerülnie kell a fényűzést, bár ennek említése inkább a jellemrajz, sőt az előtörténet rezortja! Mindenesetre ez az oka, hogy inkább hordja örömmel régi reverendáját és cipőjét, mint a fényes, rózsafüzér és tömjénillatú, puhára vasalt és makulátlanra fényezett érseki papnevelde ruhatárának legújabb darabjait.
Jellem: Becsületes, de összefüggéseiben látja az eseményeket, így gyakran, például egy későbbi nagyobb jó érdekében vagy egy nagyobb rossz elkerülése végett meg tud békélni a tisztességtelen, helytelennek tűnő vagy ténylegesen rossz dolgokkal is. Egyébként higgadt, türelmes, megértő ember. Igazából semmi baja a déliekkel, sőt elítéli a háborút.
Előtörténet:
Hűvös, templomszag, félhomály; aki gyakran fordult már meg templomokban, bizonyára tudja mire gondolok. Az a hűs levegő, mely folyton keveredik a sekrestyében sorakozó miseruhák finom textiljeinek, a gyakori tömjénezés és az oltáron ragyogó virágok illatával. Egyszerre kellemes érzés fogja el az embert ha elidőz egy ilyen helyen, ugyanakkor erőt vesz rajta a titokzatosság benyomása, sőt talán az Ószövetségből olyan jól ismert Istenfélelem is, mely ma a Kereszt misztériumából fakad.
Ha engem kérdeznek, minden templomnak más szaga van, sőt mindez a megszentelt épületek hierarchiája nyomán is változik; más illatot áraszt egy roskadozó vidéki plébánia, megint mást egy nagyvárosi templom, a bazilikákat pedig szintén újabb kategóriába sorolhatjuk. Mindig újra és újra elgondolkodom ezen; merre haladunk? Nem lehet, hogy sokkal inkább egy szalma és lószagú istálló, mintsem mámorító tömjén és rózsaillatba burkolt paloták felé kellene tekintenünk? Azt hiszem az emberek, a Szentírást olvasván, hajlamosak átsiklani egy részleten. A tanítások és példabeszédek mellett gondoljunk bele ebbe a ténybe; ha visszautaznánk az időben Júdeába és meg akarnánk találni az élő Istent, nem Róma vagy Jeruzsálem márványpalotáiban kellene keresünk Őt, hanem a szegénynegyedben, egy rozzant ácskunyhóban. Átsiklunk a tény fölött, hogy az emlékezetes, sokat idézett történetek nagyjából három évet tettek ki Krisztus életéből. Azelőtt, harminc éven át, ha valaki látni akarta Őt, a szegény, egyszerű, bűnös emberek közt találhatta. Előttünk hát a példa és talán a válasz is sok kérdésünkre, mikor ma Istent keressük; mi mégis mindezt ignoráljuk és gyakran száraz tudományokká, dogmatikává degradáljuk a krisztusi lelkületet.
Két külön dolog persze magasztos szavak prédikálása és a lelkiség gyakorlata a hétköznapokban. Egy percig sem állítom, hogy nekem megy, hogy egyszerű, hiába értem hogyan lehetnék jobb keresztény. A protestánsokat és Eirik fivéremet illetően például nehezen foglalok állást. Egyrészt bátornak tartom őket amiért szembeálltak egyházunkkal, másrészt úgy vélem ostobán, pillanatnyi érzelmeiknek kiszolgáltatva cselekedtek, egyházuk vezetői pedig óhatatlanul politikai célok által is. Bár nem fűzök hozzá kétséget hogy Isten a legnagyobb rosszat is képes jóra fordítani, úgy tapasztalom a széthúzás és az egyházszakadás jelenleg csak további gyűlölködést és problémákat szül. Bár napjainkban veszélyes luxus a kétkedés , és mégis látom egyházunk problémáit. Mégis kétségeim vannak - nem Istennel, hanem egyházunk vezetőivel szemben. Bár hiszek benne, hogy a Szentlélek bölcsességgel áldja meg főpapjainkat, kételkedek benne, hogy - egyre keményebb szívük miatt - ők képesek ezt az isteni adományt elfogadni. Akármint van, hiszek abban is, hogy kitartással és Isten iránti bizalommal jó irányba tudjuk majd terelni Krisztus és Szent Péter hagyatékát - Eiriket pedig nem hibáztatom, sőt nem is kívánom, hogy térjen vissza, ha ő ezt nem akarja. Talán vele délen vannak tervei az Úrnak.
***
- Gyónom, a mindenható Istennek és neked, lelki atyám, hogy legutóbbi gyónásom óta a következő vétkeket követtem el.
- Mikor volt a legutóbbi gyónásod, fiam? - Kérdezte gyóntatóatyám. Nem láttam arcát a gyóntatófülkét középen elválasztó rácsoktól és a gyertyafényes félhomálytól, öreges, fáradt, gyönge hangja azonban ismerős volt.
- Megjegyezném, hogy ez most az életgyónásom lenne. Ilyen legutóbb beöltözésem alkalmával volt.
- Ó, igen, von Hildebrand, igaz?
- Igen. Három hét múlva lesz a szentelésem Rauner és Hoffenbrau szeminaristákkal együtt.
- Nos, ha nincs semmi jelentős vétked, amit új emberré válásodkor elmulasztottál meggyónni, talán ugorhatnánk a szeminarista éveidre. Vagy kívánsz mesélni gyermekkorodról?
- Talán... Átlagos kamaszfiú voltam; sok-sok kevélységgel megátkozva. Sokáig lenéztem szegényebb szomszédainkat és ostobának tartottam Eiriket amiért barátkozott velük. Szerelmes volt belém egy parasztlány, kedves volt velem, igyekezett a kedvemben járni ha összefutottunk, őt mindig elzavartam, megbántottam és megmondtam neki, nem gondolhatja komolyan hogy egymáshoz valók vagyunk.
- Végül békében váltatok el?
- Nem törődtem vele mit érzett, így nem mondhatom. Bár azt sem tudhatom megbocsátott-e.
- Voltál-e fösvény?
- Kevélységemből fakadóan, igen. Még kamaszkoromban Eirik jó példája döbbentett rá bűnömre. Ezért hiszem ma, hogy egy jó példa, a Szentírás szavaival, hetvenszer és hétszer többet ér mint bármely példabeszéd.
- Mi a helyzet a hatodik parancsolattal?
- Egyszer volt egy rövid, komolytalan , félig-meddig titkos, mégis szeretetteljes kapcsolatom egy arisztokrata család lányával. Ezen kívül csak gondolatok. Ekkor még nem voltam szeminarista.
- Irigység, torkosság, harag?
- Mindre tudnék példát, ám ezek kevésbé jelentős események. Bánom őket, de azt hiszem természetünkből fakadó gyarlóságunk hétköznapi vétkei voltak.
- És a jóra való restség?
Jóra való restség. Ekkor mintha az atya szavain keresztül maga az Úr hangja vonna engem felelősségre. Érzem, ideje beszámolni a közelmúlt eseményeiről is.
- Igen. Itt ugranék kicsit az időben. Atya, biztosan hallotta, hogy milyen személyesen engem érintő dolgok történtek mostanában. Hogy Eirik öcsém délre szökött.
- Igen. Legjobb tudomásom szerint viszont, te megpróbáltad visszatartani.
- Így van.
- Nos, nem kell bánkódnod, hogy nem sikerült, nemes cselekedet volt hogy megpróbáltad. Ő volt az, aki kardott szegezett rád.
- Már megbocsátottam neki. - Valóban megbocsátottam. Míg Krisztus az isteni bűntelenség példájaként áll előttünk, az apostolok emlékeztetnek minket arra, hogy az ember legjobb akarata ellenére is csak ember marad. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem képesek szent és gyümölcsöző dolgokra. Mindezek tükrében hogyan gyűlölhetném fivéremet temperamentuma miatt és hogyan ne hihetném hogy még képes lehet nagy dolgokra?
- Hát akkor hol itt a jóra való restség? - Kérdezi halkan az atya. A mellettem égő gyertya baljósan felszisszen.
- Az ezt megelőző eseményekben. - Suttogom.
- Beszélj hát.
- Eirik azért szökött el, mert szerettett egy lányt, akit megégettek.
- A füvesasszonyt?
- A lányával együtt égették meg az inkvizítor testvérek, miután apánk egyik barátját próbálták meggyógyítani, de a férfi mégis meghalt. Ezután boszorkánysággal vádolták őket.
- Ártatlannak tartottad őket?
- Mivel ismertük őket, tudom, hogy nem foglalkoztak sátáni praktikákkal. Öcsém segíteni akart nekik, de én nem tettem semmit, sőt, őt is visszafogtam. Végül ezért szökött meg tőlünk.
Több volt ennél, amit akkor éreztem. Mindig kerültem a kivégzéseket és égetéseket, azonban akkor a szemem láttára mészároltak le két ártatlan asszonyt és még csak szót sem emeltem érdekükben. A két nő velőtrázó sikolyai mintha Krisztus sikolyai lettek volna a keresztfán, én pedig egy, a tömegben hátul meghúzódó, mihaszna életét féltő tanítvány voltam.
- Talán súlyosabb következményei lettek volna, ha szabadjára engeded öcsédet, te pedig felemeled a szavad.
- Ha nem lehetett jó választásunk, Isten mégis miért hagyott minket tehetetlenül?
- Ostoba kérdés ez egy művelt kispaptól. - Felelt halkan gyóntatóm. - Isten miért hagyja ezt, vagy azt? Ha nem hagyná hogy szívünk szerint cselekedjünk, hogyan mondhatnánk hogy szabad akaratot kaptunk a Lélektől? A predesztináció ostobaság; végsősoron nem Isten jutatt minket a mennybe vagy kárhoztat el, hanem mi magunk pecsételjük meg sorsunkat cselekedeteinkkel és döntéseinkkel. Az anyaméhben az anya teste táplálja a magzatot, azonban ha a születendő gyermek valami ok folytán mégsem jut kellő vagy megfelelő tápanyaghoz, nem áll majd készen az életre és halál vár rá. Földi életünk is hasonló az anyaméhhez, fiam; egy újabb születésre, az Örök Életre való születésre várunk és az Ige a táplálék, ami felkészít minket erre. A mi döntésünk, hogy elfogadjuk ezt, törekszünk a jóra és felkészülünk az Életre vagy elutasítjuk és a Halált választjuk.
- Szeretném hinni, hogy amit tettem, helyes döntés volt. – Inkább csak önmagam megnyugtatására szánom ezt a mondatot és mert nem tudok mást mondani az atya bölcs szavaira; való igaz, talán Eirik szökésétől is több fájdalmat szült volna, ha közbe avatkozunk és jó bízni abban, hogy Isten jóra akarja fordítani saját félelmem és gyöngeségem. Egy biztos; megbántam hogy gyáva és rest voltam a jóra és azért vagyok most itt hogy megbánásom tanúsítsam az Úr előtt, ha már megmenteni nem tudtam a mártír asszonyt és lányát.
- Van még valami ami nyomja a lelked?
- Azt hiszem nincs. Köszönöm. – Felelem, majd lassan térdre ereszkedem az előttem álló imazsámolyon és félve a kereszten függő, elgyötört arcú Krisztus-képmás felé emelem tekintetem.
- Hát legyen a penitencia a következő: ifjúkori vétkeidért imádkozd el a fájdalmas rózsafüzért. Az asszony és a lány élő rokonait pedig keresd meg szentelésed után, kérd bocsánatukat, majd áldd meg őket és házukat. – Az utóbbin láthatóan meglepődöm, mire az atya folytatja. – Hiszen Pál mondja, ne nyugodjon le a nap haragotok felett. Kevés az imádság, ha testvéreid szemébe képtelen vagy belenézni.
Hallgatok. Biccentek, bár a félhomályban talán nem is látszik.
- Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal a Jóistent megbántottam. Erősen fogadom hogy Isten segítségével a jóra törekszem, a bűnt és a bűnre vezető alkalmat elkerülöm.
- Ego te absolvo a peccatis tuis. In nomine Patris, et Filii et Spiritus Sancti.
