Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Top posting users this month
Alberich Fischer
Eirik von Hildebrand 1szava10Eirik von Hildebrand Voting_bar2Eirik von Hildebrand 1szava11 


You are not connected. Please login or register

Eirik von Hildebrand

2 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Eirik von Hildebrand Empty Eirik von Hildebrand Kedd Júl. 14, 2020 1:02 pm

Eirik von Hildebrand

Eirik von Hildebrand
Templomos
Templomos
Jelszó: Ellenőrizve - Rudenz
Név: Eirik von Hildebrand
Nem: férfi
Kor: 24
Faj: ember
Frakció: Protestáns Egyház
Kaszt: Templomos
Kinézet: Viszonylag magas (180 cm), erős testalkatú, fiatal férfi. Vállig érő sötétbarna haját rendezetten, általában félig, vagy teljesen hátrafogva hordja, arcát simára borotválja. Bőre fehér, enyhén sápadt, szemei mogyoróbarnák. Amikor nem lovagi páncélját és egyháza kék palástját viseli, többnyire egyszerű ruhákat hord, oldalán karddal. Kezeit égési sérülések borítják, olykor fekete kesztyűvel fedi el őket.
Jellem: Többnyire nyitott és segítőkész az emberekkel, bár elsőre kissé gyanakvó lehet. Azonban ha valaki elnyeri a bizalmát, annak könnyen megnyílik. Ha igazságérzete előtör belőle, megeshet, hogy indulatából fakadóan meggondolatlanságot tesz, ám mióta délre szökött, igyekszik ezt kordában tartani. Mióta új életet kezdett, inkább próbálja először megfigyelni és átlátni az eseményeket, mintsem fejjel rohanni a falnak, ám így is előfordulhat, hogy inkább a szívére hallgat a józan eszével szemben. Északon a Katolikus Egyházból kiábrándulva megrendült a hitében, még keresi a saját útját és megváltását. Szeretné hinni, hogy ezt délen, a protestánsok oldalán megtalálja, és ezzel saját lelkiismeretét is tisztázhatja.

Előtörténet:
A Nordenfluss hullámai lassan, méltóságteljesen hömpölyögtek a hajótest alatt, ahogy a víz felszínéről visszatükröződött a felhőtlen égbolton ragyogó hold és a csillagok fénye. A part menti erdők lombjai közt átsüvített a hideg, éjszakai szél, kissé dideregtem, miközben a hajóorrban állva a folyót pásztáztam. Kilenc napja már, hogy magam mögött hagytam Nordenburgot, a várost, amely gyerekkorom óta az otthonomat jelentette. Akkor még fogalmam sem volt, merre tartok, csak arra tudtam gondolni, hogy mielőbb elhagyhassam északot. Egészen Carolusburgig vágtattam, ahol eladtam a lovamat, a kapott pénzből pedig felkéredzkedtem egy halász bárkájára. Vállalta, hogy majd kirak valahol a déli parton, ha már elég messze járunk a fővárostól. A kért összegnél egy kicsivel többet is adtam neki, hogy megelőzzem a kellemetlen kérdezősködést. Alacsony, ősz szakállú, öreg férfi volt, de kora ellenére remekül boldogult a kormányrúddal és az evezőlapátokkal. Elmondása szerint mindig egyedül hajózik, és a folyó alsóbb szakaszaira jár ki halászni. Nekem az pont megfelelt, ő pedig készségesen vállalta, hogy elvisz. Bár nem haladtunk túl gyorsan, jóval biztonságosabb volt, mint szárazföldön. És kevésbé feltűnő.
- Mégis mi szél visz téged dél felé, fiam? – kérdezte egyszer csak, miután pár napja már együtt hajóztunk.
- Az csak rám tartozik, öreg. Megmondtam, hogy nem akarok kérdéseket – válaszoltam ridegen. A halász csalódottan felsóhajtott, kissé elszégyelltem magam. Rövid, kellemetlen hallgatás után mégis megtörtem a csendet. – Azt hiszem, Istent keresem.
- És azt reméled, Hellenburgban rátalálsz? Hiú ábránd…
- Akkor inkább úgy mondom, a saját utamat próbálom megtalálni. Ami közelebb vihet Istenhez – tettem hozzá. Zavart az öreg cinizmusa. – Északon ezt nem kaptam meg, mégis hová mehetnék?
- Nem ítéllek el érte, fiam – mondta. – Mindannyiunk életében eljön az, amikor csalódunk és megrendülünk a hitünkben… Tudod, az én fiam is délen van.
- Igazán?
- Nem tudom, mi lehet vele, hogy él-e még egyáltalán. Az egyházszakadás óta nem hallottam felőle. Bár, ha halott lenne, arról biztosan kaptunk volna hírt.
- Ő is délre szökött? – kérdeztem habozva. Nem értettem, mégis miért mondja ezt el nekem.
- Nem, akkoriban még Einburgban éltünk. A feleségem hithű katolikus volt, legidősebb fiam, Fredrik pedig Rudenz főherceg katonája lett, Hellenbugba költözött. Mikor Esroniel von Himmelreich megölte a pápát, mint sokan mások, mi is északra menekültünk, amilyen gyorsan csak tudtunk. Esélyünk sem volt felkeresni Fredriket, bár aligha tartott volna velünk. Mindig a főherceg hűséges támogatója volt. Talán jobb is, hogy nem kényszerítettük választás elé – csóválta a fejét. Arcára keserű mosoly ült. – Én soha nem haragudtam rá. Az anyja sokat átkozódott akkoriban, képtelen volt elfogadni, hogy fiunk az eretnek protestánsok oldalára állt, azonban én nem ítéltem el érte. Voltak rokonaink, akik magasabb egyházi tisztséget töltöttek be, így jól beleláttam az egyház működésébe, igen, a piszkos dolgaikba is. Én megértem Fredriket, hogy így döntött.
- De ha te is látod a katolikusok gyarlóságát, miért nem hagyod itt, és szöksz te is délre a fiadhoz? – szóltam közbe.
- Öreg vagyok én már ahhoz, hogy a politikával foglalkozzak. Világ életemben ezeken a vizeken halásztam, nem most fogom hátrahagyni. Van egy feleségem, és három másik gyerekem, akiknek itt van rám szükségük. Fredrikért pedig annyit tehetek, hogy minden este imádkozom érte, és talán egyszer még láthatom.
- Ha Isten is úgy akarja, utatok még keresztezi egymást – pillantottam fel rá.
- Mondd csak, tudod már, merre indulsz, ha partot érünk? – kérdezte hirtelen.
- Hellenburg felé, azt hiszem – válaszoltam.  – Miért?
- Ha esetleg találkoznál a fiammal, vagy lehetőséged volna megkeresni őt, megtennéd, hogy elviszel neki egy levelet? A seregben szolgál. Ha jól sejtem, te magad is katonának állnál – bökött ujjával a köpenyem alól kilógó kardra.
- Igazából lovagnak – javítottam ki, miközben ösztönösen végigsimítottam kardom markolatán, majd ráhúztam a köpenyemet. – Írd csak meg a leveled, öreg. Ha módomban áll, felkeresem Fredriket, eljuttatom neki.
- Megtennéd? – csillant fel a szeme, ahogy rám nézett. Ráncai és bozontos, ősz szakálla alatt az arca mintha éveket fiatalodott volna.
- Hogyne – bólintottam. – Ha még mindig Hellenburgban van, megtalálom.

Lassan már éjfélre járt, mikor egy, az öreg által biztonságosnak ítélt partszakasznál kikötöttünk. Úgy döntöttünk letáborozunk az éjszaka hátralévő részére, pihenünk néhány órát, mielőtt mindketten tovább indulnánk a magunk útjára. Ő előkészítette a halat a kései vacsorához, míg én fát gyűjtöttem, majd nekiláttam tüzet rakni. Átfagyott tagjaim hamarosan új életre kaptak, ahogy megérezték a parázs melegét. A nyársat forgatva némán a ropogó tűzbe meredtem, a pattogó fát figyeltem, ahogy a lángok körülölelik a vékony, apránként elszenesedő ágakat. A füst kissé csípte a szememet. Emlékezetemben felsejlett egy fiatal, sötét hajú lány rémült arca. Lena… Rám várt. Segíteni akartam rajta. Könnyáztatta szemeivel engem nézett, miközben magatehetetlenül szabadulni próbált. Meg mertem volna esküdni rá, hogy egy pillanatra a sikolyát is hallottam a süvítő szélben.
- Szóval lovag? – összerezzentem, ahogy a halász hangja kirántott a gondolataimból. Pár pillanatig még nem tértem magamhoz.
- Hogy? – kérdeztem vissza, miután elrántottam a kezem a tűztől. Szinte észre se vettem, hogy túl közel értem hozzá, a lángok már-már perzselték az ujjaimat. Ökölbe szorítottam.
- Azt mondtad, lovag akarsz lenni. Talán ez lesz akkor az első lovagias cselekedeted – nyújtotta át a levelet, amit időközben megírt. Biccentettem, majd gondosan köpenyem zsebébe süllyesztettem.
- Tudod, másodszülött fiú vagyok. Bátyámat, Wilhelmet apám papnak szánta, míg engem katonának. Egy keresztes lovag fegyverhordozójaként megtanultam bánni a karddal, az íjjal, a lándzsával. Én magam is keresztes akartam lenni, ám az élet úgy hozta, vagy talán Isten akarata, hogy a vörös palástomat kékre cseréljem.
- Életeket tesz tönkre, családokat szakít szét ez az átkozott vallásháború – csóválta a fejét keserűen. – Én életem jelentős részével a hátam mögött csak azon vagyok, hogy fiamat még egyszer újra láthassam, míg te fiatalon otthagyod szerető családodat és egész eddigi életedet… Eljön még a nap, amikor hiányolni fogod őket, fiam.
- Meglehet, de jobb így mindenkinek, azt hiszem. Ha akarnék, se mehetnék vissza, tudod, szörnyű dolgot tettem a fivéremmel. Megfenyegettem, kardot szegeztem a torkának. Meg is sebesítettem.
- Rossz testvér volt? – kérdezte.
- Nem. A legjobb volt, nem ezt érdemelte. Megmentett engem… önmagamtól. Gyűlöltem is érte. Csak, hát Wilhelm klerikusnak készül, atyám is a pápa és a katolikus egyház híve. Én viszont képtelen lennék tiszta lelkiismerettel szolgálni a képmutató, álszent papok érdekeit.
- Mégis mivel vívták ki ennyire a haragodat, hogy képes vagy a családod ellen fordulni? Mit tettek ezek a papok?
- Nem fordultam a családom ellen – mondtam habozva –, de amiben ők hisznek, nem fér össze az én hitemmel. Hogy miért döntöttem így? Igazából nagyon régóta éreztem már, hogy nem helyes az, ami az egyházban folyik. Bátyámmal a reformációt és az egyházszakadást megelőző viharos években születtünk, és a gyerekkorunkra is hatással volt a feszült egyházpolitikai helyzet. Bár ezt csak jóval később ismertem fel, már felnőttként, de ekkoriban kérdőjeleztem meg először a katolikus tanokat. Akkoriban még a Nordenburg melletti birtokunkon éltünk, Wilhelmmel gyakran eljártunk a közeli faluba a barátainkhoz. Beültünk a helyi fogadóba, kíváncsian hallgattuk a messziről jött utazók történeteit a nagyvilágról. Többször is megfordult ott egy furcsa szerzet, tréfás meséket mondott nekünk vándorlásairól. Nekünk, gyerekeknek nem tűnt fel, de a többi vendég kissé viszolygott tőle. Mi csak nevetve hallgattuk a történeteit. Akkor értettük meg, ki is volt ő, hogy mi is volt, mikor egy nap eljött érte az inkvizíció. Egy démon volt, ma már azt mondom, egy elég ostoba fajta, hogy nyíltan mutatkozott északon. Ostoba volt, igen, és nagypofájú, de nem ártott senkinek. Olykor megjelent, eltöltött ott egy estét, és tovább is állt, nem bántott senkit. Az inkvizítorok mégis kivégezték. Bármiféle tárgyalás vagy kihallgatás nélkül levágták, mint a kutyát, majd elégették… Atyám később elmagyarázta, és bár felfogtam, megérteni nem tudtam, miért kellett erre a sorsra jutnia.
- Azt ugye tudod, hogyan születnek a démonok? – szólt közbe az öreg, a sült halat rágcsálva.
- Hallottam ezt-azt – bólintottam.
- Azt mondják, korábbi életükben olyanok voltak, mint mi, viszont szörnyű dolgokat követtek el, ezzel megsértették az Urat, aki megtagadta tőlük az üdvösséget. Ezért kárhozattak erre a létformára.
- Meglehet. De nem érdemelnék meg ők is a bűnbocsánatot, vagy az esélyt, hogy vezekelhessenek? Nem elég büntetés számukra ez az élet, ami az üdvösség helyett jutott nekik? Nem ezek lennének Krisztus tanai?
- Talán elképzelni sem tudjuk, miket tehettek ezek az átkozott fajzatok, amiért ilyen sorsra kárhozattak. Bizonyára rászolgáltak.
- Ha ez valóban így van, hamarosan rengeteg démon fogja Veronia földjét járni… - vágtam oda kissé dühösen. – A hamis papok, a véreskezű inkvizítorok talán jobban megérdemlik az üdvösséget? Ugyanolyan szentségtelenek ők is. Mit gondolsz, öreg, miért küldte el hozzánk az Úr angyalát, Abaddónt, miért hozta ránk a kegyetlen pusztítást? Azért, hogy tüzével megtisztítsa Veroniát. Bizonyára megelégelte földi képviselőinek gyarlóságát…
- A világégést a vámpírok hozták ránk – szakított félbe újra. – A vámpírok, akikkel Hellenburg olyan jó barátságot ápol újabban!
- Északon biztosan ezt mondják – morogtam, miközben felvágtam a sült halat. – Tudod, a mi birtokunk is leégett abban a pokoli tűzben, a sárkány felperzselte földjeinket. Mi magunk megúsztuk, beköltöztünk Nordenburg egy olyan városrészébe, ami épen maradt. Atyám befolyásos körökben mozgott a városban, közeli barátja volt egy jómódú kereskedőnek, Rupert von Kornbergnek, aki kisegített minket. Még ezekben a nehéz időkben sem szűkölködtünk, szerencsénk volt. Ám másoknak már kevésbé… Míg mi bővelkedtünk élelemben és a püspök csaknem hetente fényűző lakomákkal vendégelt meg minket, a város lakói éheztek. Földjeiket elpusztította Abaddón sárkánya, csekély félretett terményük pedig nem sokáig tartott ki. A károk helyrehozására a püspök gátlástalan adót szabott ki, amit a legtöbben kínkeservesen, vagy egyáltalán nem tudtak kifizetni. Atyám próbált segíteni éhező szomszédjainkon, amikor tudtunk, Wilhelmmel vittünk át nekik élelmet, vagy némi pénzt. Vonakodtak elfogadni, de nem igazán volt más esélyük.
- Mindannyian megsínylettük azokat az időket, és csak nehezen tudtunk talpra állni a világégést követően. Már akinek sikerült egyáltalán – mondta a halász. – Azokra az adókra viszont szükség volt sajnos, az újjáépítések miatt. Ettől függetlenül nem tartom igazságosnak én sem, ami történt, mindig a nincsteleneken csattan az ostor.
- Ha láttad volna a városi elit mértéktelen dőzsölését a püspök lakomáin, azt a pazarlást! Ha az az étel szétosztásra kerül a szegények között, nem jutottak volna annyian az éhhalál küszöbére! De előbb vagy utóbb ezek a kapzsi uraságok is megkapják, amit érdemelnek, mert van, amit nem tudnak megvenni temérdek aranyukon. Rupert von Kornberg, bár minket kisegített, és talán csak neki köszönhettük a túlélésünket, ő sem volt sokkal különb a többi nemesnél. A szegényeket elutasította, pedig raktára tele volt ellátmánnyal. Ám utolérte a végzete, valamiféle súlyos betegség fertőzte meg. Heteken át szenvedett, az ágyból kikelni sem bírt. Nordenburg gyógyítói nem tudtak segíteni, még mágiával sem voltak képesek enyhíteni rajta. Úgy éreztem, tartozunk neki, hisz ő is megmentett minket, hát megpróbáltam közbenjárni gyógyulása ügyében. Élt a környéken egy füvesasszony, különös praktikák tudója. A falusiak őhozzá jártak, de még néhányan a városból is, hisz megfizethetőbb volt, mint a nordenburgi doktorok, és olykor hatékonyabb is. Én is gyakran megfordultam náluk, ugyanis lányával, Lenával közel álltunk egymáshoz. Ismertük őt gyerekkorunk óta, és bár atyám eleinte ellenezte, nagyon megszerettem azt a lányt. Sokszor besegített az anyjának, jól értett a gyógynövényekhez és az orvosláshoz, olykor elkísértem őt az erdő veszélyesebb részeire füveket és hozzávalókat gyűjteni. Mikor beszámoltam neki von Kornberg állapotáról, Lena úgy gondolta, talán tudnának segíteni. Hittem, hogy ezzel a nekünk tett szívességét is viszonoznánk, és ha meggyógyítják, Lena és az anyja is bőséges jutalomban részesülnének. Tudtam, hogy atyám hallani se akarna róla, ezért egyenesen von Kornberg birtokára mentünk. A rossz kilátások miatt a család már-már lemondott Rupert életéről, így egyfajta isteni közbenjárásnak vélték ezt az utolsó reménysugarat. Lenáék minden tőlük telhetőt megtettek, minden gyógyítói tudásukat és praktikát bevetettek, azonban a legyengült Rupert von Kornberg másnap hajnalban belehalt betegségébe. Felesége beleőrült bánatába, nem tudta feldolgozni ura halálát. Kiabált, és vádaskodott, a gyógyítókat hibáztatta. A fiainak kellett lefogni és megnyugtatni szerencsétlen nőt. Én védekezően Lena és az anyja elé álltam, elkísértem őket. Azonban nem lehettem mindig mellettük. Néhány nap múlva mikor látogatóba érkeztem, házukat feldúlva találtam, az ablakokat betörve, az ajtót kidöntve. A rémült szomszédok azt mondták, klerikusok érkeztek nemrég, boszorkánysággal, és von Kornberg meggyilkolásával vádolták őket. Inkvizítorok… Nordenburgba vágtattam, ahol Wilhelm egyházi kapcsolatai révén bejuthattam a fogdába, ahol Lenát őrizték. Ruhája szakadt volt, teste zúzódásokkal teli. Remegve fogta meg kezemet a rácson keresztül, könyörgött, hogy juttassam ki innen. Mi mást tehettem volna, olyan ígéretet tettem, melyet a szívem mélyén éreztem, hogy nem fogok tudni megtartani. Azt mondtam, amit hallani akart, hogy kiviszem innen, hogy minden rendben lesz. Hogy azok a gazemberek meglakolnak, akik ezt tették vele. Ekkor beszéltem vele utoljára. Rimánkodtam Wilhelmnek, hogy tegyen valamit, akármit, hisz ő is papnövendék, vannak ismeretségei felsőbb egyházi körökben is, azonban nem tudott segíteni. Von Kornberg átkozott, bolond felesége minden szálat megmozgatott, csak, hogy égni lássa a gyógyítókat, akiket ura haláláért hibáztatott, az inkvizítorok pedig boldogan álltak szolgálatára. Magamat okoltam, hisz én kevertem bele Lenát mindebbe. Kardomat köpenyem alá rejtve indultam a főtérre, ahol már állt a máglya. Eldöntöttem, hogy kihozom őket bármi áron, vagy velük halok én is. Meg kell próbálnom. Mint mindig, most is népes tömeg gyűlt össze, hogy megnézzék az eretnekekre kiszabott ítélet végrehajtását. Próbáltam utat törni magamnak a csőcselék között, lassan előrébb kerültem. Láttam, ahogy egy lovag felvezeti őket az emelvényre. Villámgyorsan felmértem a terepet, két másik páncélost vettem észre a máglya túloldalán. Rajtuk kívül csak egy látszólag fegyvertelen pap volt ott. Túl sokan voltak… A meglepetés erejét használva egyikükkel könnyen elbánnék, ha szerencsém van, talán még kettővel is, de három fegyveressel és a klerikussal nem birkózok meg egyedül. Márpedig meg kellett tennem, nem volt más választásom. Ahogy furakodtam előre a tömegben, egy erős kéz ragadta meg a vállam. Próbáltam elrántani, de mindhiába. Már két kézzel fogott vissza. „Légy észnél Eirik, túl sokan vannak!” Hallottam Wilhelm hangját. „Eressz el!” Sziszegtem, miközben a tömeg fölött megláttam, ahogy a pap lángoló fáklyával fellép az emelvényre. „Nem hagyhatom!” Próbáltam kitörni Wilhelm szorításából, ő viszont levitt a földre. Esélyem se volt. „Ha odamész, csak megöleted magad!” Nézett a szemembe. „Gondolkozz! Szerinted ő ezt akarná?” Amit ez után mondott, már elnyomta az ujjongó tömeg hangja. Ám ami ekkor történt, azt az emberek üvöltésén át is tisztán hallottam. Ahogy az emelvényen felcsaptak a lángok, Lena és az édesanyja velőtrázó, kínkeserves sikolyának hangja a csontomig hatolt. Sokkos állapotban ernyedtem el Wilhelm súlya alatt, könnyekben törtem ki… - elhallgattam, nem igazán tudtam, hogyan folytassam tovább; hogy mégis mit mondjak. Remegve borzongtam bele újra, ahogy felidéztem a történteket. Csak a ropogó tűz hangja töltötte be a csendet.
- A bátyád bölcsen döntött, légy hálás neki – szólalt meg az öreg egy idő után. - Nem tudtál volna segíteni rajtuk, téged is megöltek volna.
- Nem számít.
- És a családod? Rájuk sem gondolsz? Ha a vesztedbe rohansz, rájuk is bajt hozol. Gondolod, nem ők lettek volna az inkvizíció következő célpontjai? Ők is ugyanígy máglyán végezték volna! – felelt morogva.
- Tisztában vagyok vele – sóhajtottam fel. – Wilhelm ésszerűen cselekedett, már belátom. Lenáék halála viszont akkor is az én lelkemen szárad, tartoztam volna nekik ennyivel, hogy legalább megpróbálom…
- Ezt felejtsd el! – szakított félbe. – Ami történt, nem a te hibád.
- De én rángattam bele őket! Azért meséltem Lenának von Kornberg betegségéről, mert tudtam, hogy megpróbál majd segíteni. Mert ő egyszerűen ilyen volt. Nem gondoltam bele, milyen következményekkel járhat, ha kudarcot vall. Azóta minden éjjel látom magam előtt őt és az anyját, ahogy elemésztik a lángok! Hallom halálsikolyukat, képtelen vagyok szabadulni tőle! Tudod, azt hiszem, várnak rám odaát…
- Engedd el őket, fiam – mondta halkan – és tisztítsd meg a lelked, hisz most akarsz új életet kezdeni. Azt csak úgy teheted meg, ha minden terhet hátrahagysz, ami a lelkedet nyomja. Emléküket őrizd a szívedben, de ne marcangold tovább magad.
- Tudod, végső elkeseredésemben elmentem a nordenburgi templomba gyónni. Igazából soha nem segített, viszont ezt éreztem az utolsó lehetőségemnek, hogy szabaduljak a bűntudatomtól, mielőtt az felőröl. Mit gondolsz, mit mondott a pap? Ahelyett, hogy feloldozást kaptam volna, arról kezdett beszélni, hogy Lena és az anyja eretnekek voltak, és azt kapták, amit megérdemeltek! Nem tartotta bűnnek azt, ami az én lelkemet nyomta. Megtörten sétáltam ki a templomból, ekkor már tudtam, hogy nincs itt többé maradásom. Amíg nem nyerek feloldozást, vezekelnem kell az ő áldozatukért, és egy nap talán bosszút állhatok értük. Azonban nem szolgálhatom többé északot, el kell mennem innen. Nem ismerem túl mélyen a protestánsok tanait, azt viszont jól tudom, ők azt vallják, amit a Biblia mond. Lelkünk egyedül az igaz hit által üdvözülhet, és azt hiszem, ez az, amit én magam is gondoltam egész életemben. Náluk talán meglelem, amit keresek…
Feldúltság és csalódott kiábrándultság vegyes érzésével siettem haza a templomból. Magamhoz vettem némi útravalót, köpenyemet és kardomat, ám mielőtt észrevétlenül eltűnhettem volna, elém állt Wilhelm. Nem akartam magyarázkodni, képtelen lettem volna bármit is mondani, de ő pontosan tudta, mire készülök. Belém látott. Ahogy Nordenburg főterén, most is próbált visszatartani, meggyőzni, hogy ne menjek, ezúttal viszont nem járt sikerrel. Egyszerre előtört belőlem minden bánatom és haragom, dühös meggondolatlanságomban kardot rántottam. Pengémet a torkának szegeztem, durván megfenyegettem. Még ekkor is maradásra próbált bírni. Bolondnak tartott, amiért délre menekülök, őszerinte a reformáció nem jelent megoldást. Klerikusként belülről szeretne változásokat elérni, és mindig is úgy gondolta, keresztesként ebben én is a segítségére leszek. Ezt hallva gúnyosan felröhögtem. Fivérem, aki mindig ésszerű és meggondolt volt, mégis, hogy hihet ilyen képtelen eszmékben, mégis mit tehetnénk egymagunkban?
- Ne hibáztasd Wilhelmet – szólt közbe csöndesen a halász. – Lehet, hogy álmodozó, de én úgy érzem, ő őszintén hisz abban, amit képvisel, soha nem mondana le az elveiről. Az egész egyházat nyilván nem változtathatja meg, de talán Nordenburgban, vagy bárhol, ahová kirendelik, ott talán elérheti, amit szeretne.
- Már ha az egyház meg nem fertőzi őt is – csóváltam a fejem. – Csalódást okoztam neki azzal, hogy magára hagytam, viszont ő is olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket fájt hallanom. Dühömben kardomat egyre erősebben szorítottam a nyakának, kiserkenő vére végigfutott a pengémen. Látva, ahogy vére vörösre festi fehér gallérját, azt hiszem egy pillanatra valamiféle elégedettség töltött el. Kendőjével a nyakához kapott, én pedig leeresztettem fegyveremet. Kiléptem az utcára, még egyszer hátranéztem, majd csuklyámat az arcomba húzva sietősen távoztam. Jól emlékszem lesújtó pillantására, néma tekintete sokkal fájdalmasabb volt, mint haragos szavai…
- Látni fogjátok még egymást – nézett rám az öreg. – Csaknem biztos vagyok benne, hogy nem akkor találkoztatok utoljára.
- Én is így érzem – helyeseltem. – Ám azt, hogy miként látjuk egymást újra, csak Isten akaratától függ. Addig viszont mindkettőnkre egy új élet kezdete vár. Őt néhány napon belül pappá szentelik, én pedig, amint Hellenburgba érek, elkezdem a templomos kiképzést, amennyiben maguk közé fogadnak.
- Ám ne feledd, ha valóban lovag leszel, azon a napon újjászületsz. Nem nézhetsz hátra, nem élhetsz a bosszúdnak többé, a feladatod az elesettek védelme lesz.
- Tudom – bólintottam némán. Talán csak a nevelésem miatt, de mindig is hittem, hogy erre születtem. Azonban én nem egy olyan egyházat akarok szolgálni, akik kizsákmányolják azokat a szegényeket, akiknek a védelmére felesküdtem.

Csendben ültünk a tűz melegénél, a hallottak után azt hiszem, mindketten kissé magunkba néztünk. Elfogyasztottuk a vacsoránk maradékát, aztán öreg útitársam aludni tért, ugyanis pirkadatkor mielőbb tovább akartunk indulni. Mielőtt én is elaludtam volna, még egy ideig a pislákoló tábortűz mellett ültem, a parázsló fát nézve merengtem. Az elmúlt hetek eseményei jártak a fejemben, és mindaz, amit a halásznak meséltem. Így, hogy beszéltem róla valakinek, azt hiszem, már valamelyest összeszedettebben látom a történteket, és kissé talán önmagamat is. Lehet, hogy tényleg Isten sodorta utamba ezt az öregembert, vagy csak a puszta véletlen, én azonban fogadalmat tettem neki. Mikor felébredtem, másnap reggel dél felé vettem az irányt, zsebemben a fiának, Fredriknek szánt levéllel, és lelkemen a neki tett ígéretemmel. Többé már nem nézhetek hátra, az utam Hellenburgba visz, a Protestáns Egyház templomosai közé. Ha Isten valóban ezt az utat szánja nekem, állok hát elébe.

2Eirik von Hildebrand Empty Re: Eirik von Hildebrand Kedd Júl. 14, 2020 8:49 pm

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Üdv az oldalon Eirik, s persze Wilhelmet is üdvözlöm, de rá majd később térek ki. Nagyon tetszetős volt a történet, pláne érdekes volt úgy, hogy elsőnek a másik ET-t olvastam el, mert ott már prezentálva volt egy kép a karakterről. Tökéletesen kiegészítette egymást a két sztori, teljesen meg voltam elégedve. 

Összességében nagyon jó lett a történet, személy szerint az a tippem, hogy nem vagy idegen a stílusban. Jól forgatod a szavakat, s igazából kényelmes volt a történet ritmusa is. Nem húzom az időt, hogy a tesódnak se kelljen sokat várni.



ELFOGADVA

Személyes passzív: Kard és Palást
Típus: Passzív
Erősség: I.
Felhasználás: Akarat alapú
Leírás: Eirik nem a Katolikus egyháznál találta meg a megnyugvását, Isten keresését a protestánsok köreiben folytatta. Ő nem oltár mögött prédikálva vívja a harcot az egyház korruptsága ellen, csatatéren véres palástot öltve próbálja a Katedrális falait leomlasztani. Dühe különösen az északiak inkvizítoraira terjed ki, és ebből a makacsságból táplálkozva képes kalandonként egy a Klerikusok kaszt Verum Dei ágában lévő képességet teljesen ignorálni. Emellett azok a képességek, amik fokozott sebzést okoznak a portestánsoknak olyan hatással vannak rá, mintha katolikus lenne.


Szükséged lesz majd egy adatlapra, azt itt készítheted el a frakciódnak megfelelő alfórumban.

Választhatsz, mely Útra kívánsz rálépni, ezekről részletesebb leírást itt találsz.

Ne felejtsük a megfelelő felszerelést sem. Ezek közül az apróságok közül választhatsz magadnak egy darab fegyver és egy páncélt, vagy kiegészítőt.

Végezetül, a mágia varázslatos világába is betekintést nyerhetsz. Egy képességet kiválaszthatsz a kasztod I-es erősségű varázslatai közül. A képességeid listáját itt találod a saját kasztod nevét viselő témában.

A többi játékossal a chaten, illetve a Discord szerverünkön is tudsz ismerkedni (utóbbit a menüsor jobb szélén találod). Bátran keress játékospartnert, jelentkezz a küldetésekre vagy bármely egyéb játékmódra, amelyekről itt találsz egy rövid ismertetőt.

Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.