[Magánjáték] Nyirkos utca, száraz bor

// Úgy kezelem, hogy levágom a jeleneteket, amik az útközben történhettek, hogy ezeket rád tudjam hagyni, s majd kövi reagban reagálok ezekre,m nyitáshoz csak a kocsmát írom. //

Hellenburg sok ivónak, fogadónak adott helyet, voltak olcsók, drágák, s azok a kocsmák, ahol épeszű ember nem fordult meg, ha nem kívánt késsel döfve távozni. A Hellenburg fénye valahol egy kényelmes középutat szolgáltatott, hiszen se túlzottan olcsó nem volt, se túlzottan drága, s emellett még viszonylag biztonságosnak is tartotta, hiszen a tulaj régebben egy tiszt volt a katonaságban, egészen addig, míg el nem vitte az egyik karját a háború. Megvoltak persze a maga kapcsolatai az alvilággal, de mindig a legjobb arcát mutatta az őrség felé, így igazán nem volt okuk arra, hogy esetleg ne húnyjanak szemet von Althaus szabályszegései felett... Arról nem beszélve, hogy melyik kocsmárosnak nem voltak kapcsolatai?

Kint már nagyban besötétedett, az idő jól eltelt a kovácsműhelyben, így a Vándor érkezésével szürke ég immáron teljese sötétségbe hajlott, még a Hold fénye se nagyon bújt át a vastag esőfelhőkön, így ha lehet, sötétebb talán csak a pusztában lett volna, de ott se sokkal. Néhány gyertya persze égett a forgalmasabb utak melletti lámpákban, de nem sok lélek járta az utcákat most, akinek egy kevés esze volt, hazavonult, vagy esetleg a fedett sikátorokban ölelte a falakat, melyek lágyan lehelték a bent égő kályhák melegét. Fázott, nagyon is, pedig nem volt indokolt, de az eső kiszívta a levegőből a természet minden jóindulatát, így palástját úgy ölelte magához, mintha csak édesanyja lett volna, aki saját testének melegével oltalmazta. Az ivóba belépve persze nem volt már ilyen probléma, ott párás forróság uralkodott el a termen, amit csak tovább fokozott a lágy ricsaj, amit a sarokban kissé hamiskásan zenélő bárd okozott. Egész üresnek hatott az ivó, ami furcsa volt ilyenkor, vélhetőleg elmosta az emberek ivókedvét az eső. Egy üres asztalt keresett, melyet szerencsére talált is, s intett Vándornak.
– Ott talán jó lesz. – mondta kedvesen. – Nagyon jól esne mostmár egy pohár forralt bor, s valami leves. A kocsmáros felesége elég jól főz, egész sok húst tudnak felszolgálni még ezekben az ínséges időkben is. Néha még rendes kenyér is van, bár, attól tartok, hogy ma már nem lesz. 
Szemei a kályha felé fordultak, ott lógott a szokásos bográcsnyi gulyás. Ehetett volna abból is, de messze túl ízetlen volt, s emellett a hosszú munka után megjött a kedve valami finomat fogyasztani, nem csak egy tál avas krumplit-répát, s talán egy falat mócsingos szalonnát. Igazán nem panaszkodhatott persze, hisz von Althaus szíve jóságából hagyta ott rotyogni az étket az őrök számára, de most másként próbált hálás lenni.

A szűcs és a kovács kapcsolata szoros, de sosem annyira, hogy egymás lábára lépjenek. Ha tehette, persze elintézte ő maga a markolatot, de némely kard megérdemelte azt, hogy ne csak szövettel, esetleg olcsó bőrszíjjal tekerjék be, s pont ezek voltak azok az alkalmak, amikor az öreg mesterhez irányította az embereket. Cserőbe ő maga olcsón árulta számára a szíjakat, esetenként bőrlapokat. Ritkán volt dolga ilyesmivel, de azért egy-egy ritka napon beesett hozzá páncélt rendelő ember., nem ártott erre felkészülni. Nem ezzel foglalkozott elsősorban, persze, de szokáshoz híven minden kihívást régi barátként üdvözölt, s ez is a kovácsmesterség része volt, ha nem is tündöklött nagyon benne. Szerette egyébként a mestert, jó ember volt, s szerencsére nem is sínylette meg nagyon az időket: bőr mindig akadt, s az időszak az élelmes vadásznak sok egyedi prédát jelentett, amiket aztán szőröstől-bőrőstől felvásárolt bármely cserző vagy szűcs. Vándor mosolyára végül cinkosan bólintott. Nem féltette a kardot, de egy kis játék bármikor belefért.

Hellenburg fénye, bár aligha volt a legolcsóbb fogadó, a legdrágább sem. Egy kupa bor, tál leves, s egy korsó tej, tízenöt váltó, az őrség barátainak pedig tízenkettő. A harcsabajszú félkezű fogadós lassan, lustán vette magához a tallérokat, majd hátra is kiáltott az asszoinyának, hogy eriggyen tejért. Ő maga ellenkezett volna kissé, hisz csak az ital volt a meghívásban, de végül felismerte a férfi arcán a mosolyt, így feleslegesnek érezte azt, hogy felszólaljon. Vándor győzött, egyelőre, legalábbis.

Homlokát végigtörölte tenyerével, még érezte az este nyirkosságát rajta, amin nem segített a fogadó belsejében uralkodó pára sem. Nem kedvelte az ilyesmi időt, hisz bár jó volt egy meleg takaró alól kibámulni az ablakon, de a parókiát átjáró hideg mellé ilyenkor nedves fagyosság dukált, ami még az eleven csontvelőt is átrázta. Itt persze nem volt rossz, de már előre félt, hogy micsoda nyirkos pokol várta a szobájában. Gondolatai végül  megszakadtak, ahogy a csendesnek alig mondható csendet megtörte Vándor szava. Pillanatra védtelennek érezte magát, hisz nem számított (ismételten) a kérdésre, de végül elmosolyodott, s bólintott.
– Olyasmi, igen. Nem vagyok ugyan sem templomos, sem lelkész, de magam módján az egyházat szolgálom. – keze egy pillanatra végigszaladt az égésén, de éppen csak, hogy megérintette. – Nem voltam olyan élelmes vagy erős, hogy vándorként megélhettem volna, s mikor nem volt hova menekülnöm, az egyház adott nekem otthont.
Ma már értette a világ dolgait, talán meg is tudott volna élni a maga módján egy távoli kis faluban, de aligha lett volna oka erre, hisz szerette Délt, szerette Hellenburgot, de főleg azokat, akik benne éltek. Ez az érzés nem feltétlenül volt kölcsönös, de ezt a szerepet már elfogadta, s keblére ölelte. Ő volt a kivert farkas, akit a falkából elzavartak, s végül kutyává cseperedett a pásztorok oldalán. Hellenburg kutyájává.
– Vannak még rajtam kívül, bár kevesen. – folytatta, a lándzsát az asztal és a pad közé támasztva. – Ismerek egy tudásdémont, aki az egyház árvaházában szolgál.

A kérdés meglepő váratlansággal érte, igazat megvallva azt sem tudta, hogy vajon mire gondolhatott a férfi. Hogyan szerezte? A hitét? Kellett egy ideig mérlegelnie a szavakat, mire végül rájött, hogy mire is célozhatott. Ösztönösen megfogta a sebet, majd elmosolyodott, főleg szégyenében. Így utólag már nem igazán értette, hogy miért is nem volt egyértelű számára, hogy a heg mennyire is feltűnő.  
– Ezt? – kérdezett vissza, még egyszer utoljára végigsimítva az égést az arcvonalán. Még mindig furcsa volt számára, hogy alig érzett bármit is a tapintásából. – Egy ideig a Neulandereknél vendégeskedtem. Amikor az sárkány dühe végigszántotta a világot, pont a torony egyik oldalszárnyában pihentem. Minden hihetetlen hirtelen történt, az egyik gerenda pedig rámszakadt. Csúnyán megzúzta a vállam, s végigégette azt, egészen az arcomig. – elmosolyodott egy kicsit, majd a elengedte a sebet. – De túléltem, ami miatt hálásnak kell lennem.
Figyelte a férfi szemeit, próbálta kiolvasni az érzelmeket belőle, de a gondolatok kökényszín felhői csak oly átláthatatlanok voltak, mint az esős éjszaka sötétje a fogadó ablakából. Szidta magát, pláne ilyenkor, hisz sokkal jobban érthette volna az embereket, ha több az affinitása a gesztusolvasáshoz. Talán, ha jobban érdekelte volna ez... De valahogy a Neulanderek tanaiból kevesebbé maradt meg ez ilyesmi praktikus dolog, helyette sokkalta jobban izgatta a vívás, a sólymászat, az illem. Ám most mér késő volt a bánat, azt ehette, amit főzött.  

Hálásan bólintott végül Vándor szavaira, bár, továbbra sem érezte azt, hogy különösebben életrevaló volt akkoriban. Azzal viszont nem vitatkozhatott, hogy élni éppenséggel élt még. Ennél többet pedig aligha kívánhatott volna bárki emberfia. 
– Azt hiszem tizenötödik esztendőm élhettem, mikor távoznom kellett. – sóhajtott kissé, nem igazán volt kedvérevaló a kérdés, nem hánytorgatta a múltat, ha nem kellett, pláne nem egy másik Nebelturm előtt. – Tavasz volt, nyirkos, nedves tavasz.
– A szellemorchideák pont akkor virágoztak, mintha csak gúnyolódtak volna. – nevetett az öreg halkan, de leginkább csak keserűség volt érezhető a szavakból, vidámság aligha.
A férfi a belekortyolt a tejbe, úgy sejtette, hogy talán neki is illett elhallgatnia kissé, s innia egy korty bort. Kellemetlenül érezte magát, hogy ennyit mesélt a saját életéről: sosem nyílt meg könnyen, pláne nem idegennek, de főleg nem Nebelturm vértestvérnek. Kissé bolondol is érezte magát, ám borús kedve hamar tovaszállt, ahogy figyelte, hogy egy pillanatra fehér bajszot rajzolt a férfi szája felé a tej, mintha csak gyermek lett volna. Önkénytelen is elmosolyodott, a pohárral takarva a gesztusát.
– Miért pont tej? – kérdezte végül szelíden, miközben letette a kupát az asztalra. Biztos megvolt a férfi maga indoka arra, hogy ne sört, esetleg bort igyék, de a kérdesei után úgy érezte, hogy talán ennyit megengedhetett magának. Fárasztotta már, hogy a középpontban kellett lennie.

Szemei a férfi kezében lévő bögrére fordultak. Kissé talán nevetségesnek hangzott, de valahogy tényleg vélni látta, hogy Vándor számára a bögre tej nem csak egy ital volt, hanem valami sokkal több. Szavait hallgatva el is gondolkozott kissé, csak távoli emlékként maradt meg anyja. Már tudott beszélni, mikor meghalt, de olyan fájdalmas tapasztalat volt számára, hogy a legtöbb vonását elmosta az idő sáros tengere, csak az élt benne élénken, hogy mindig odakozmálta a hagymás vért. Vajon Vándor édesanyja élt még? Sosem mert volna ilyesmit kérdezni, s emellett merte sejteni a választ.
– Kedves történet. – válaszolt végül szelíden, majd valahogy úgy érezte, hogy mondania kell valami ideillőt. Ám hiába kereste a szavakat, nem találta őket. Egyáltalán mit fűzhetett volna ehhez még? – Nagyon is kedves.
Csöppet bolondnak érezte magát, véletlenül se szerette volna, hogy netalán úgy hasson, mintha csak szórakozna a férfi emlékein. Igényelt némi őszinteséget, hogy az ember ilyesmi emlékeket osszon meg, s ő maga pedig egy épkézláb választ nem tudott kinyögni a gesztusra. Jelenleg az asztalba szerette volna verni a fejét, de helyette csak kortyolt egyet a forralt borból, hogy leplezze zavarát. Nem volt benne biztos, hogy sikerült neki.
– Nem, természetesen nem probléma. – emelte tenyerét ellenkezően maga elé. – Dicséretes, ha valaki önmegtartóztatással él, csak kissé meglepett. A legtöbb vándor szereti egy kis borral lemosni az út porát a torkáról... De azt hiszem ezt a meleg tej is megteszi. – zárta végül le egy halvány mosollyal, a férfi cinkos pillantását méregetve.
Valahogy önkénytelenül is a Timótheushoz íródott levél jutott eszébe, ő maga nagyon is szeretett élni egy kevés borral, ha éppenséggel nem is gyakori gyengélkedéseire való tekintettel. Most valahogy némiképp szégyenkezett is, hogy egyházi létére ő mutatott kevesebb önuralmat, de emellett nem is cserélte volna le a bort akár száz köcsög tejre sem. Minden cseppje vérré vált benne ebben a nyirkos időben... Száz köcsögnyi vér pedig sok lett volna most, még egy vámpírnak is. Vándorra nézett. Vajon az ő lelkét is rágta az a szomjúság, ami az ő testén is eluralkodott néha?
– Éhes? – nézett a férfira kérdőn, majd a mozdulata követve ismét eszébe jutott a forró tányér étek, ami ott várt reá. – De, igaz is. Úgy sem különösebben jó ötlet a bort éhgyomorra fogyasztani.
Szemeit behunyta egy pillanatra, hogy megköszönje az étket az Úrnak, majd előrébb hajolt. Kissé kellemetlennek találta most, hogy ennyire "folyékony" étket kellett pont választania: nehéz volt ilyesmit ügyetlenkedés nélkül fogyasztani. A szerencséje csak az volt, hogy von Altenhaus raguit akár fejre is lehetett volna fordítani, akkor se folytak volna ki a tálból, így efféle értelemben főzelékek voltak inkább, kevésbé levesek. Végül kikanalazott magának egy darab rokonszenves kolompért, s megfújt azt, hogy ne legyen oly forró. Íze nem volt sok, bűze se, de forró volt, s minden utazó, vagy éppenséggel katona, nagyon is jól tudta, hogy ilyenkor melegségben mérték az ízt, s nem a fűszerességben.
– Hát ön? – kérdezett vissza, ahogy lenyelte a falat étket. – Vagy a tej a vacsorája?

A gyász furcsa dolog volt, pláne, mikor az idő már elhelyezte rajta azt a fajta patinát, amikor már jelentősége sincs. A részvét, még ennél is furcsább. Tudta, s érezte velőmélyről, hogy neki aztán tényleg semmi köze sem lehetett a férfi anyjához, de valahogy mégis viszketegen kerítette a hatalmába az inger, hogy legalább valahogy támogatását mutassa. Nem csak azért, mert sorstársának érezte a férfit, hanem azért is, mert ahogy ránézett, ismét csak egy kisfiút látott ott, ahol eddig minden kétséget kizáróan egy felnőtt ember ült.
– Sajnálom. – szólt halkan.
Ennyit tellett most tőle, s még ettől is ostobán érezte magát. Annyira üresnek, s semmilyennek hatott a gesztus... Ha valami, hát leginkább csúfolkodásnak. Mit sajnálsz? Nem is igazán értette, hogy egyáltalán miért akarta annyira részvétét nyilvánítani, mikor nem volt rá szükség, s ha valami, hát csak üres frázisnak tűnhetett az egész. 

Magyarázkodni akart, elmondani, hogy egyébként komolyan gondolta, megmagyarázni, hogy nem csak megfelelni akart, udvariasnak lenni... De inkább lenyelte. Úgy érezte magát most, mint amikor először érkezett Hellenburgba: csupasznak, védtelennek, s leginkább idétlennek. Talán az okozhatta, hogy ahogy a férfit nézte, picit talán magát is. Sebeket hordott, nem olyanokat, mint ő, de minden bizonnyal legalább annyira fájdalmasakat. Az égése viszketni kezdett, de nem vakarta meg; kellemetlen lett volna. 

A férfi szavai hallatán elmosolyodott halványan, de nem volt benne teljesen biztos, hogy mégis miféle vándor lehetett akkor ő. Az ember, az esetek többségében, minél többet beszélt valakivel, annál jobban megismerte azt. Vándor kapcsán viszont teljesen ellentétes tapasztalatai voltak: minél többet beszélt vele, annál mélyebb talány volt számára, s akárhogyan is próbált egyre nagyobb és nagyobb vederrel merni a férfi kútjából, mire felhúzta magához, a víz szétfolyt mindenfelé, szomjúsága pedig nem csökkent. Készült is volna visszakérdezni, hogy "akkor hát mégis miféle vándor?", de ahogy a férfire pillantott, annak sötét tekintete látszólag valahol távol volt most, így tán bölcsebbnek találta hagyni, hogy pár pillanatig magával beszélgessen, s ne vele. Jobb híján csak a levest kanalazta, igyekezve, hogy szemfogai ne nagyon villanjanak ki. Ez most kivételesen nem a Vándornak szólt, beidegződés volt, ami lassan már reflexszé nőtte ki magát. Egyszerűen nem volt illedelmes az éles, emberek számára már-már fegyvernek ható fogakat villogtatni.
– Lenne mit tanulnom öntől. – mosolygott. Hiába volt az egyház közelségében, az önmegtartóztatással mindig is baja volt, nagyobb lakomák után nem egy alkalommal görnyedt a cseber mellett gyomrának savas tartalmát nyögve. Nagy szenvedős volt ám, ezer elfenekelt gyerek panaszát is képes volt túlkiabálni, ha éppen rákívánt három tál hagymás májra, s az éjszaka közepén elfogta a hasának fájdalma. – Nem haragszik meg a lova? – nevetett fel halkan.
Nem volt bűntelen ebben ő se, amikor Kohle almát, répát kapott, a felét azért mindig megtartotta magának. Nem irigy volt véletlen sem, Kohletól soha, de ezt az osztozkodást szinte szertartásnak érezte, amit csak az érthetett meg, aki szintén csinált ilyet. Lovas és lova, kettő fél, egy egész. Pont, mint az alma. 
– A Nagytemplomnál lévő tér mellett van egy kisebb dűlő, ott van a lelkésztanoncok lakhelye, egy régi egyházi kolostor, amit azóta átépítettek. Ott lakok én is. – kanalazott egy falatot, majd lekísérte azt a borral. – Csak egy kicsi szobám van, de ennél többre nincs is igazán szükségem. Szeretem. A legtöbb helyen leverték a protestáns testvéreim a díszítéseket, de a szobám mellett futó folyosónál még ép a rózsaablak, telente néha fertályórákat tudok állni előtte, ahogy figyelem, hogy a fény miként táncol be rajta. – elmosolyodott, majd hirtelen el is hallgatott. Senki se kérdezte, hogy szereti-e a rózsaablakokat. – Bocsánat, nem akartam untatni.

Akaratlanul is halvány mosoly kúszik a szája szélére. Nagyon régen volt, hogy bárki részvétnyilvánítását kellett volna fogadni az anyja miatt. Aprót biccentve válaszol csak a nőnek. Legszívesebben a továbbiakat megelőzendő feltenné a kezét, legyintene, hogy enyhítsen Hilde helyzeti zavarán, de mégsem teszi. A reflex, hogy mások dolgait megkönnyítse most nem elég erős. Mozdulatlanul bámulja tovább a bögréjét maga előtt. Nem, nem emlékszik. Csak néz. Zúg a szél a kémény fölött, megcsavarva a lángokat.
Tanulni, tőle? Elneveti magát a szeme. Ugyan, mit? Szórakozottan nyúl, hogy kicsatolja a köpenyét.
- Azt hiszem szégyenletes tanár lennék - hajtja maga mellé az anyagot. - Csalódna bennem -  pillant fel a nőre mosolyogva.
Kirázza a hideg egy pillanatra, de a fülledt meleg pillanatok alatt megint körbeöleli.
Nyálas emlegetésére elmosolyodik.
- De, minden bizonnyal megharagudna -  dől hátra a székén, a támla egy kényelmesebb részének támasztva a hátát. Egy pillanatig elbambul, mielőtt folytatná: - Néha úgy érzem, hogy fordítva ülünk egymáson.
Oldalra hajtja a fejét, ahogy az asztalon maradt poharát piszkálja. De persze.. azért.. Egy ló csak akkor lesz piperkőc selyem-paripa, ha a gazdája adja alá magát.. Rossz gyerekként mosolyodik el a szerencsétlen szóból farigcsált viccekre. Azért van benne annyi, hogy tudja, mikor kell abbahagyni. Egy újabb ki nem mondott gondolat.
Nem néz fel, de hallgatja Hildét. Könnyebb figyelnie, ha nem kell közben szemkontaktust tartania. Különben is úgy ítéli, hogy a nőnek kényelmesebb úgy ennie, ha őt sem figyelik közben. Ki nem fejtett, meg nem kötött közös megállapodás miatt játszik tehát - jobb híján még mindig - a bögréjével, az utolsó kortynyi tejet forgatva az alján.
- A magunkfajtáknál ritkaság rózsaablakot látni belülről.. -  Nem akar gondolkozni, emlékezni, makacsul blokkolja a feltörő képeket. - Ezen a téren, azt hiszem, szerencsés lehet.
Már megint csak mosolyog udvariasan, a maradék tejbe rejtve a gondolatait.

Nem igazán volt biztos benne, hogy mire is gondolhatott a férfi, bár igaz, ami igaz, könnyen csalódhatott volna benne, hiszen tényleg alig ismerhette. Valahogy mégsem tudta azt feltételezni róla, hogy esetleg egy olyan ember lett volna, aki borzalmakra képes, hiszen nem csak szépek voltak a szavai, de talán őszinték is. Nem érezte, hogy Vándor hazudott volna, s mivel még csak a nevét se tudta, egyre biztosabbnak sejtette, hogy nem hamis. Akinek neve sincs, annak aztán oly felesleges csalfaságba öltekezni.
– Úgy sejtem, hogy én pedig szégyenletes tanuló. – majd meglötyögtette a bort a pohárban. – De most is az vagyok, mértéke kell gyakorolnom. Viszont nem ez lesz az az este, amikor végleg megtanulom ennek erényét. 
Vándor lovával kapcsolatos megjegyzésére kicsit szélesebben elmosolyodott, kiengedve orrán egy kis levegőt a szójáték hallatán. Teljesen értette, hogy mire gondolt, s valahogy úgy sejtette, hogy a legtöbb lovas szintén. Hogy lehet nemet mondani egy olyan szempárnak, ami mögött ilyen mennyiségű forrón égő értelem, s nem mellesleg szemtelen tudás bújik? Kohle is tudja, Hilde is tudja: úgy is megkapja majd, amit akar, a szigorúság csak a játék része, egy rítus, násztánc, ha úgy tetszik. Kicsit kérlelni kell, kicsit szigorúnak lenni, de a végén úgy is a ló nyer. 
– Ritkaság, igen. De érthető. Én is érzem az iszonyt, amikor belépek egy templomba vagy ha szentség fénye éget. Ha tehetem, nem is a Nagytemplomot látogatom, mert a tömeg és a nagy tér megijeszt. – pillanatra megállt, majd elmélkedve folytatta. – Az alsóváros kistemplomát sokkal jobban szeretem: Úgy érzem, az Emberfia is ott járna inkább, lent a szegények között. Ott még rózsaablak sincs, csak olyanok, akik Őt keresik. 
Nehezen tudta néha pontosan elhelyeznie az érzései, hiszen magát a Nagytemplomot nem szerette, de amikor üres volt, mégis elvágyódott néha oda. A szédülés, a gyengeség, s fájdalom mind része volt ennek a látogatásnak, bizonyos szempontból talán még könnyebb is volt neki, mint egy hétköznapi embernek: elevenen érezte a teste mélyén bugyogó eredendő bűnt, s nem mellesleg azt is, amit az őseitől kapott... Így viszont egy dologban biztos lehetett: sosem ringathatta magát abban az illúzióban, hogy ártatlan. A hullámokban táncoló éhség, fejáfás, és szédülés kétségét sem hagyta annak, hogy a bűn legalább annyira része volt, mint az égett bőr, ami az arcát csúfította. Atyai kegyelem ez, ha talán sok vértestvére nem is értene ezzel egyet.
– Azt hiszem igaza van. Szerencsés vagyok. – nyögte végül ki egy pici gondolkodás után, majd hamiskásan elmosolyodott. – De talán elég lesz belőlem... Aligha tudok érdekesebbet mesélni, mint egy olyan Vándor, kinek az égbolt az eresze, birtoka pedig az egész széles világ.