Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] "Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék" (Lk 12,2)

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Nincs semmi különös abban, hogy besegítünk a városőrségnek. Talán ők még rosszabbul is jártak, mint mi templomosok azon végzetes napon. Abban sincs éppenséggel semmi említésre méltó, hogy a kapunegyedben, ha nem is minden egyes alkalommal, de legtöbbször átvizsgálják a városba érkezőket és az onnan távozókat, ha van náluk valami átkutatásra váró holmi, akkor mindenképpen.

Ez alkalommal azonban az elővigyázatosságnak más oka is volt.
Von Engelberget ma reggel holtan találták. A nyomozás azonnal kezdetét vette, tekintve, hogy hellenburgi nemesúrról van szó, így hamar kiderült, hogy méreg végezhetett vele. Feltételezhetően előző éjjel történhetett a dolog, talán vacsorakor csempészhették a poharába a gyilkos szert. Ez csupán feltételezés. Nem verték a dolgot nagy dobra, hogy túl nagy pánikot ne keltsenek, noha titokban semmiképp nem lehetett tartani ilyesmit, s az ellenőrzéseket azonnali hatállyal szigorították: bárki is volt az elkövető, könnyen lehet, hogy fennakadhat még a rostán, hisz’ éjjel nem hagyhatta el a várost: a kapukat csak kiváltképpen indokolt esetben szabad kinyitni olyankor.

Az egyik fiú - nem emlékszem a nevére -, a vézna barnábbik kérdő tekintetére bólintok. Őt is át kell nézni, a kereskedőt meg a holmijait. Az öreg mehet tovább.
Azért jobb dolgom is van általában, mint kölyköket instruálni. Két esztendővel ezelőtt az ilyeneknek még otthon volt a helyük, nem a városőrségben. A parancs azonban parancs, az intézkedés pedig indokolt. Nincs más választásom, mint becsülettel ellátni a feladatom, s nem is akarnék másként tenni.
Fáradtan sóhajtok egyet, s az ajtó melletti falnak döntöm a hátam. Már reggel óta itt vagyok, s noha volna tiszt a városőrségben is, aki figyelhetné és utasíthatná a beosztottait, minthogy egyháztagról volt szó, a Protestáns Egyház ezekre a helyekre saját embereket küldött, így helyezett ehhez a kapuhoz a parancsnokság éppen engem. Azt nem mondom, hogy legnagyobb örömömre, de a feletteseim bizalMA és hogy szolgálatot tehettem Hellenburg számára, mindig is fontos volt nekem.
No de nézzük: ki a következő?


_________________
Adatlap

Alberich Fischer

Alberich Fischer
Nekromanta
Nekromanta
Nem mondanám, hogy különösebben ritka volt, hogy a jókedv meglelt, de ez nem jelentette azt, hogy ne értékeltem volna, mikor mégis jobb lábbal kelterm fel. Meg tudtam volna szokni a luxust, ami a nagyvárosokkal együtt járt, hisz azért pár napot el tudtam itt tölteni anélkül, hogy utaznom kellett volna. Hellenburg egyébként sem volt annyira veszélyes a magamfajta számára, mint mondjuk a Főváros, s kevesebb félelemmel tudtam előadni, hisz ha még ne adja Isten rajta is kapnának, goblin csontokat fognak találni, ami mindenképpen enyhítő körülmény. Északon már ezért is rőzseként végezném egy szép tábortüzőn, felettem pedig sülnének a boszorkányok, akik az ég világon semmit nem követtek el. De ezek az északiak már csak ilyenek, ők legalább nem tagadják, hogy kutyák mind.

Lényeg a lényeg, itt Hellenburgban a lehető legjobb kombináció várt engem: hideg közönség, lelkes sör. Esetleg fordtva. Egyetlen éjszaka alatt összekoldultam annyi csengő tallért, hogy egy jó hétre fedezte az utazásom, s tekintve, hogy még itt szándékoztam időzni egy keveset, nagyszerű lehetőség volt ez ahhoz, hogy kicsit vásároljak. Egy ideje úgy is szerettem volna már venni egy kis gyolcsot, némi fonált, cérnát, festékeket, hasonlókat. Mindig akadt mit csinálni egy mutatványosnak, s bár szélhámos voltam, a báboknak ugyanúgy jól kellett kinézniük, hisz az illúzió volt az, amit ténylegesn árultam.

Hellenburg talán a mennyek városa volt, de pokoli jó üzletet sikerült nyélbeütnöm, s éppenséggel úgy megraktam a zsákom, hogy a sok festéktől csak csörgött és zörgött, mint egy szép nagy vagon Neulander porcelán. Kétségtelen, jelenleg pont úgy nézhettem ki, mintha csak egy szórakozott alkimista lettem volna, aki csigamód hordta magával a lombikos kacatjait, hogy aztán egy elhagyatott kis fogadóban kotyvasszon le pár jó uncia aranyat folyós fémből, húgyból, s egy csipet kecskeszarból. Talán alkimistának kellett volna születnem... Ha a Jósiten nem olyan fukar az eszem kiosztásánál, ment is volna tán, de ez már csak ilyen, hisz ahol elvesz, ott ad is, nekem pedig adott annyi bajt, ami három másiknak is elég lett volna. Valami eszebesebb talán le is vonta volna a következtetést, hogy ezek a nehézségek voltak az én mankóim a mennyek országába vezető kanyargós utamon, de én magam inkább odadobtam a lelkem egy darabját az Ördög lábai elé, hogy azt rágcsálja, amíg én magam be nem köszönök a házába a repedt kis lelkecskémmel (s a fázós lábammal).

Így a világ minden kincsével úgy döntöttem, hogy a falon kívül lévő egyik közeli fogadóban szállok meg, mert ott könnyeben tudtam dolgozni. Kisebb volt a forgalom, olcsóbb a szállás, s ha mindez nem lett volna elég, még otthonosabbnak is találtam, mint azokat az ágyakat, ahol alig volt bolha. Már csak a kapun kellett kijutnom, ahol látszólag az őrök mindenki lelke mélyére néztek, na meg persze erszényébe is. Nem tudom, hogy mi történhetett mostanság, de én magam nem igazán tartottam az egésztől, hiszen mit akarhattak volna tőlem? Eléggé nyomorultnak hatottam ezerszín ocsmányságomban, még csak az kellett, hogy valaki a deresre is húzzék amiatt, hogy hunyormeggyet, déliborsót, vagy csibészkörtét próbáltam csempészni. Kit érdekelt volna egy magamfajta utazó?

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
A nap már magasan jár, a városőrök egymást váltva, de magukhoz vehetnek valamit, s noha nem vagyok aggodalmaskodó fajta, azért a saját szememben mégis jobban bízom egy kissé; ezeket a fiúkat nem ismerem úgy, mint a sajátjaim, nem tudhatom, hogy mennyire végzik jól a munkájukat akkor is, ha én nem vagyok ott velük. Nem tűnnek úgy, mintha tapasztalatban túlzottan bővölködnének, a felelősség pedig nagy: én egyelőre maradok tehát, s azon vagyok, hogy senki gyanús ne haladhasson át a kapun a tudtunkon kívül.
Mintha ólomlábakon vánszorogna az idő - így van ez, ha kevés dolog történik az emberrel, a strázsálásnál és a felügyeletnél pedig a járőrözés is mozgalmasabb. Ha legalább a saját embereimmel volnék itt, biztosan jobban telne az idő, ha más nem, valamiféle beszélgetéssel elütnénk az időt, miközben egymást váltva, de a munka sem állna meg. Én már néha jobban bízom von Björnsburg vagy von Hildebrand szemében, mint a sajátomban, hálás vagyok, amiért olyan emberekkel szolgálhatok együtt, hogy nem kell féltenem a hátam nagy veszélyben sem.
Talán azonban mégsem segít, ha azon gondolkodom, milyen volna másokkal a feladatot végezni, sem az idő nem telik gyorsabban tőle, sem a látásom nem élesedik úgy, ha más képek homályosítják el. Nagyot kortyolok a vízből, amit kikészítettek odabent az őrszobáról, de nem esik jól - annyi ideje áll már kinn, hogy nem frissít fel hűvösségével, nem tűz a nap, de pár óra elég volt, hogy megmelegedjen így is.
Nagyot sóhajtok, egyre jobban áhítva a szolgálat leteltét, amikor a szemem furcsa tarkaságon akad meg a szürke tömegben. Kérdeznem sem kell, látom, hogy a városőrök is észreveszik, vigyorogva súgnak össze, időnként kérdő pillantásokat vetve felém.
Vagy ártalmatlan, ebben az esetben pedig nincs mitől tartania, mehet Isten hírével tovább, a másik eshetőség, hogy a gyilkos megátalkodottabb, mint azt hittem.
- Megnézzük - felelem a ki nem mondott kérdésre az ifjaknak, majd látva, hogy a szeplős némileg félszegen közelíti meg az alakot, hogy ne pazaroljuk az időt, közelebb lépek.
- Jóember! - szólítom meg és fejemmel az ajtó felé intek.


_________________
Adatlap

Alberich Fischer

Alberich Fischer
Nekromanta
Nekromanta
Ahogy a sorom vártam Hellenburg szép, ízlésesre kormolt kapui előtt, mély, fákat is rázni képes hang szólított meg. Úgy fordultam meg hát, mint gyermek ha seggére vernek, s bizony hamar meg is bántam, hisz olyan két méteresre pakolt jegenyefa állt előttem, hogy tudtam, hogy menten elhantol, ha megrázom valamely ágát. Szelíd mosolyt erőltettem arcomra, s meghajoltam csöppet, amitől is úgy megcsörrent a táska a hátamon, mintha egy szomorkás alkoholista batyuja, amikor az említett iszákos éppen a bokorba okádik. 
– Szeretném magam annak vallani, igen. – biccentettem. – Főleg jónak, de szebb napokon talán embernek is, már ha nem veszi sértésnek embertársként. – megálltam végül egy pillanatra, s kínosan hosszú ideig mértem végig a palástost, hogy ténylegesen érezhesse, hogy minden (közel sem hízelgő) figyelmem az övé. Szemem főleg az öltözéken ragadt meg, egyházi lehetett. – Áldást, s békességet, jó uram! Csak nem valami gond van tán?
Csúnya éppenséggel lehetettem, de azért buta korántsem, így megindultam a lovag (mert az volt, nem?) felé, akinek növekvő méretei bizony egyre inkább egy hegyre emlékeztettek engem, ami igen magasodott minden lépésemmel. Úgy sejtem, hogy bizony valami hasonlót érezhetett Dávid, mikor a Góliáttal volt dolga, de nekem nem volt parittyám, emellett pedig nem is voltam olyan ostoba, hogy ilyen magosra pakolt bálával összekössem a bajuszt. 

Igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy mégis mit szerethettek volna tőlem. Általában azért eléggé ritkán volt bajom a törvény szép embereivel, ha valami, többnyire igen szántak, így nem is nagyon bántottak a vizsgálódással. Történhetett valami, ami miatt kutakodtak? Esetleg valamelyik kiszagolta, hogy nekromanta lehetek? Menten össze is szorítottam kissé a zabszemet, ha jobban hallgattak volna, talán a reccsenést is hallhatják, ahogy az szétmorzsolódott két szeplős zsemlyém között... Nagyon reméltem, hogy nem lesz ebből semmi baj: igencsak nem voltam kedvelője a tömlöcöknek, de ha valamit még azoknál is jobban utáltam, az bizony a kendertánc volt. Azt is csak egyszer járja az ember, de úgy hallottam, hogy nem azokon a bálokon, ahova szívesen járna.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Mondandója első felét, bár meghallom, el is engedem a fülem mellett. Fáradt vagyok és nem elég szórakozott az ilyesmihez, de igen valószínű, hogy egyébként frissen és jókedvűen sem igazán érteném, mire gondolhat. Talán nem is érdekes. Az ember néha csak zavarában töri meg a feszültnek érzett csöndet, ezalól még én sem jelentek kivételt, bármennyire is nem vagyok a szavak embere. Szerencsére azonban nem sűrűn kerülök ilyen helyzetbe.
Elcsigázottságom ellenére sem kerüli el a figyelmem, hogy tekintete kissé hosszasan méreget. Igazából bőven volt már alkalmam megszokni, hogy vannak, akik megilletődnek, mikor először találkozom velük, ha észre is veszem, általában nem izgat túlságosan.
Nem szólok, csak akkor felelek a kérdésére, amikor közelebb ér.
- Mindjárt kiderül.
Utólag ötlik csak eszembe, hogy szavaim könnyen veheti fenyegetőnek, még ha egyáltalán nem is volt szándékomban ilyen hatást kelteni. Pillanatnyi bosszús zavaromban - és a gégém tájékán érzett kaparászás miatt is, melyet a napon átmelegedett víz nem orvosolt, - megköszörülöm a torkomat és nagyot nyelek.
Megvárom, hogy átlépje a küszöböt, s ha így tesz, azután követem csak a szegényesen berendezett őrszobára. Pár lépéssel távolabb állok meg tőle, ahonnan őt magát és az ajtóval szemközti falhoz húzott asztalt is jól láthatom, s mielőtt tanácstalanul kezdené érezni magát, jobb tenyeremmel megütögetem az asztal lapját kissé.
- Pakolja ki a csomagjait szépen, s közben meséljen: kicsoda maga? Mi a mestersége? Mi járatban volt a városban? Mikor érkezett? Kivel találkozott? Kapott-e ajándékot, s innen hová tervezett távozni? Csak szép sorjában, ami eszébe jut. Amire kíváncsi vagyok, megkérdezem, ha nem érinti.
Épp elégszer csináltam már hasonló munkát, hogy tudjam, jó felvázolni, mire is vagyok kíváncsi, ezzel a félelmet könnyű eloszlatni, s így az emberek nyelvét megoldani. Egyébként is beszédes alaknak tűnik elsőre, úgy sejtem, nem okozhat neki gondot, hogy őszintén feleljen. Most aztán van alkalma kifejteni a mondanivalóját, ha szívesen regél. Valahol őszintén remélem, hogy nem most fagy belé a szó. Nem csupán azért, mert semmi kedvem harapófogóval kihúzni belőle minden kérdésre a választ, de azért is, mert egy kicsit azt remélem, ha történik valami, gyorsabban telik az idő. Különben sem bízhattam mindent a kölykök figyelmére.
Kétlem, hogy a belső fény miatt tűnik sápadt alakja betegesnek és gyöngének; a gyér napfényben is kiviláglott az arca cifra göncei keretezéséből. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem láttam korábban, úgy vélem, egy ilyesmi különös teremtést könnyedén felismer az ember, de sok mindennel nem találkoztam még ebből a régi-új Hellenburgból. Összefonom a karjaim és bár kétlem, hogy különösebb érdeklődés sütne az arcomról, tisztában vagyok vele, hogy egyre jobban felkelti az érdeklődésem.
Szempárt érzek magunkon, s nem kell az egész fejem arra mozdítanom, csupán átpillantok a tarka ruhás férfi válla fölött - az ajtóban álló siheder nézeget errefelé, de a tekintetem puszta villanása is elég, hogy értsen belőle; forduljon csak az utca felé, arra van dolga. Figyelmem aztán ismét a zöld íriszeké. Egyre kíváncsibb vagyok különös gazdájukra.


_________________
Adatlap

Alberich Fischer

Alberich Fischer
Nekromanta
Nekromanta
Elhúzom szám a férfi szavaira: nem is kívánom leplezni annak tényét, hogy untat, hogy még csak a játékba se akar belemenni. Nem vártam, hogy ilyen száraz és kétségtelenül begyakorolt választ fogok kapni tőle, ami a szórakozás legkisebb írmagját sem hordozta magával. Ilyen unalmas lett volna ez a munka? Vagy csak húzta a vállát a palást? Oly kevéssé érdekelt igazából, de ettől függetlenül igen irritált, hogy még csak egy mosolyt se tudtam kicsikarni. Én pedig az emberek mosolyából táplálkoztam, pont úgy, ahogy a vámpírok teszik a test véréből. Éhezzek hát?

Az őrszobába belépve végül átadtam magam a nézelődés örömének, de sajnos hamar csalódnom kellett, hiszen maga a terem pont olyan száraznak hatott, mint amilyen a hegyomlás torka lehetett. A szoba főszereplője az asztal volt, ami még jóindulattal is csak olyan kulcsfigura lehetett, mint amilyen a hamisan éneklő részeges a bicskás ivóban. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy mi a dolgom, menten egyértelműsítette a férfi asztalon való dobogása. Egy pillanatra elképzeltem, hogy vajon milyen is lehetett, mikor még az anyja hordta a szerető szíve alatt, mert akkor minden bizonnyal volt még benne valami szerethető, de most leginkább azt kívántam, hogy bizony térde mélyéig csússzon a lószaros sárba... Aligha érthettem, hogy mi a bűnbánatos fenét akarhatott tőlem; volt itt valami adó, amit nem ismertem?
– Lassabban, ha kérhetném, jó lovag uram! Ritka nyavalyában senyvedek, s ennek hála mire megválaszolom az első kérdését, bizony a többit el is felejtem. – levettem a táskát a hátamról, majd az asztalra fektettem azt, hogy kiköthessem a gubancát, amit igen emberesen megcsomóztam. Mindig így jártam, mikor ennyire tele volt: féltettem a tolvajoktól, mint ahogy a saját üdvösségem kéne a bortól. – De talán ott kezdeném, ahol a nagy mesemondók is szokták: rögtön az elején. Alberic Fischer a szolgálatára. Egyeseknek az érzelmek mágusa, másoknak egy hétköznapi mutatványos, de önnek minden bizonnyal csak gyanús. –  nevettem csöppet, nem azért, mert kínosnak találtam a helyzetet. Sokkal inkább csak élveztem, hogy mennyire is mókás vagyok. –  Becsületes munkát végzek, jó lovag uram, efelől biztosíthatom. Egy váltóért megmosolyogtatom, kettőért már nevetni is lehet rajtam, három után pedig már én is kacagok.
A táska korcát végigsimítottam még egyszer, majd végül kinyitottam azt. Nevetséges kimértséggel pakoltam kifelé az abban lévő ruhadarabokat, amik minden bizonnyal elég furcsának hathattak. Utána több fából faragott kis üreges formát vettem ki, ami jól láthatóan egy (vagy több) bábnak a része lehetett. A végére az üvegcséket, s tégelyeket hagytam, a többi felszerelésem, s hétköznapi csecsebecsém mellé rakva őket. Teljes elégedettséggel szemléltem végig a sok kis portékát: tényleg kutya jó vásár végeztem itt, alig vártam, hogy a ruhákat festhessem ezekkel.
– Vásárolni jöttem a városba, főleg azokat a kis üvegcséket, s némi szövetet. Ritkán járok ekkora településen, így kissé talán túl is költekeztem, de hát ez már csak ilyen. Aligha tagadhatom meg a szememtől a szépet, főleg, mert az a saras rétekhez szokott. – fejem megvakartam kicsit, s éreztem, hogy a mozdulattal le is téptem egy kis vart, ami a fejem borító egyik kis sebecskét takarta. – Viszont azt hiszem elfelejtettem, hogy mire kíváncsi még. Aligha szeretném, hogy ismételnie kelljen magát, de sajnos nem tudok jó választ adni olyan kérdésre, amit már elfelejtettem.
Félrebiccentettem a fejem várakozásom jelezve, s közben a férfit méregettem. Továbbra is azt éreztem, hogy mélyen unta ezt a feladatot, ami nem is lepett meg. Mit csinált itt a kapuban? Minden bizonnyal volt jobb dolga annál, minthogy a magamfajta csavargókat kutassa át: ezt bármelyik kinti pattanásos csimasz is megtehette volna, kár volt hozzá a palást. Talán kiszagolt valamit a kutya? Kizárt. Tegnap este idéztem utoljára, lehetetlen, hogy a mágia ilyen hosszan hagyta volna rajtam a lenyomatát. Kezdtem csöppet nyugtalan lenni.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.