[Magánjáték] "Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék" (Lk 12,2)

Nincs semmi különös abban, hogy besegítünk a városőrségnek. Talán ők még rosszabbul is jártak, mint mi templomosok azon végzetes napon. Abban sincs éppenséggel semmi említésre méltó, hogy a kapunegyedben, ha nem is minden egyes alkalommal, de legtöbbször átvizsgálják a városba érkezőket és az onnan távozókat, ha van náluk valami átkutatásra váró holmi, akkor mindenképpen.

Ez alkalommal azonban az elővigyázatosságnak más oka is volt.
Von Engelberget ma reggel holtan találták. A nyomozás azonnal kezdetét vette, tekintve, hogy hellenburgi nemesúrról van szó, így hamar kiderült, hogy méreg végezhetett vele. Feltételezhetően előző éjjel történhetett a dolog, talán vacsorakor csempészhették a poharába a gyilkos szert. Ez csupán feltételezés. Nem verték a dolgot nagy dobra, hogy túl nagy pánikot ne keltsenek, noha titokban semmiképp nem lehetett tartani ilyesmit, s az ellenőrzéseket azonnali hatállyal szigorították: bárki is volt az elkövető, könnyen lehet, hogy fennakadhat még a rostán, hisz’ éjjel nem hagyhatta el a várost: a kapukat csak kiváltképpen indokolt esetben szabad kinyitni olyankor.

Az egyik fiú - nem emlékszem a nevére -, a vézna barnábbik kérdő tekintetére bólintok. Őt is át kell nézni, a kereskedőt meg a holmijait. Az öreg mehet tovább.
Azért jobb dolgom is van általában, mint kölyköket instruálni. Két esztendővel ezelőtt az ilyeneknek még otthon volt a helyük, nem a városőrségben. A parancs azonban parancs, az intézkedés pedig indokolt. Nincs más választásom, mint becsülettel ellátni a feladatom, s nem is akarnék másként tenni.
Fáradtan sóhajtok egyet, s az ajtó melletti falnak döntöm a hátam. Már reggel óta itt vagyok, s noha volna tiszt a városőrségben is, aki figyelhetné és utasíthatná a beosztottait, minthogy egyháztagról volt szó, a Protestáns Egyház ezekre a helyekre saját embereket küldött, így helyezett ehhez a kapuhoz a parancsnokság éppen engem. Azt nem mondom, hogy legnagyobb örömömre, de a feletteseim bizalMA és hogy szolgálatot tehettem Hellenburg számára, mindig is fontos volt nekem.
No de nézzük: ki a következő?

Nem mondanám, hogy különösebben ritka volt, hogy a jókedv meglelt, de ez nem jelentette azt, hogy ne értékeltem volna, mikor mégis jobb lábbal kelterm fel. Meg tudtam volna szokni a luxust, ami a nagyvárosokkal együtt járt, hisz azért pár napot el tudtam itt tölteni anélkül, hogy utaznom kellett volna. Hellenburg egyébként sem volt annyira veszélyes a magamfajta számára, mint mondjuk a Főváros, s kevesebb félelemmel tudtam előadni, hisz ha még ne adja Isten rajta is kapnának, goblin csontokat fognak találni, ami mindenképpen enyhítő körülmény. Északon már ezért is rőzseként végezném egy szép tábortüzőn, felettem pedig sülnének a boszorkányok, akik az ég világon semmit nem követtek el. De ezek az északiak már csak ilyenek, ők legalább nem tagadják, hogy kutyák mind.

Lényeg a lényeg, itt Hellenburgban a lehető legjobb kombináció várt engem: hideg közönség, lelkes sör. Esetleg fordtva. Egyetlen éjszaka alatt összekoldultam annyi csengő tallért, hogy egy jó hétre fedezte az utazásom, s tekintve, hogy még itt szándékoztam időzni egy keveset, nagyszerű lehetőség volt ez ahhoz, hogy kicsit vásároljak. Egy ideje úgy is szerettem volna már venni egy kis gyolcsot, némi fonált, cérnát, festékeket, hasonlókat. Mindig akadt mit csinálni egy mutatványosnak, s bár szélhámos voltam, a báboknak ugyanúgy jól kellett kinézniük, hisz az illúzió volt az, amit ténylegesn árultam.

Hellenburg talán a mennyek városa volt, de pokoli jó üzletet sikerült nyélbeütnöm, s éppenséggel úgy megraktam a zsákom, hogy a sok festéktől csak csörgött és zörgött, mint egy szép nagy vagon Neulander porcelán. Kétségtelen, jelenleg pont úgy nézhettem ki, mintha csak egy szórakozott alkimista lettem volna, aki csigamód hordta magával a lombikos kacatjait, hogy aztán egy elhagyatott kis fogadóban kotyvasszon le pár jó uncia aranyat folyós fémből, húgyból, s egy csipet kecskeszarból. Talán alkimistának kellett volna születnem... Ha a Jósiten nem olyan fukar az eszem kiosztásánál, ment is volna tán, de ez már csak ilyen, hisz ahol elvesz, ott ad is, nekem pedig adott annyi bajt, ami három másiknak is elég lett volna. Valami eszebesebb talán le is vonta volna a következtetést, hogy ezek a nehézségek voltak az én mankóim a mennyek országába vezető kanyargós utamon, de én magam inkább odadobtam a lelkem egy darabját az Ördög lábai elé, hogy azt rágcsálja, amíg én magam be nem köszönök a házába a repedt kis lelkecskémmel (s a fázós lábammal).

Így a világ minden kincsével úgy döntöttem, hogy a falon kívül lévő egyik közeli fogadóban szállok meg, mert ott könnyeben tudtam dolgozni. Kisebb volt a forgalom, olcsóbb a szállás, s ha mindez nem lett volna elég, még otthonosabbnak is találtam, mint azokat az ágyakat, ahol alig volt bolha. Már csak a kapun kellett kijutnom, ahol látszólag az őrök mindenki lelke mélyére néztek, na meg persze erszényébe is. Nem tudom, hogy mi történhetett mostanság, de én magam nem igazán tartottam az egésztől, hiszen mit akarhattak volna tőlem? Eléggé nyomorultnak hatottam ezerszín ocsmányságomban, még csak az kellett, hogy valaki a deresre is húzzék amiatt, hogy hunyormeggyet, déliborsót, vagy csibészkörtét próbáltam csempészni. Kit érdekelt volna egy magamfajta utazó?

A nap már magasan jár, a városőrök egymást váltva, de magukhoz vehetnek valamit, s noha nem vagyok aggodalmaskodó fajta, azért a saját szememben mégis jobban bízom egy kissé; ezeket a fiúkat nem ismerem úgy, mint a sajátjaim, nem tudhatom, hogy mennyire végzik jól a munkájukat akkor is, ha én nem vagyok ott velük. Nem tűnnek úgy, mintha tapasztalatban túlzottan bővölködnének, a felelősség pedig nagy: én egyelőre maradok tehát, s azon vagyok, hogy senki gyanús ne haladhasson át a kapun a tudtunkon kívül.
Mintha ólomlábakon vánszorogna az idő - így van ez, ha kevés dolog történik az emberrel, a strázsálásnál és a felügyeletnél pedig a járőrözés is mozgalmasabb. Ha legalább a saját embereimmel volnék itt, biztosan jobban telne az idő, ha más nem, valamiféle beszélgetéssel elütnénk az időt, miközben egymást váltva, de a munka sem állna meg. Én már néha jobban bízom von Björnsburg vagy von Hildebrand szemében, mint a sajátomban, hálás vagyok, amiért olyan emberekkel szolgálhatok együtt, hogy nem kell féltenem a hátam nagy veszélyben sem.
Talán azonban mégsem segít, ha azon gondolkodom, milyen volna másokkal a feladatot végezni, sem az idő nem telik gyorsabban tőle, sem a látásom nem élesedik úgy, ha más képek homályosítják el. Nagyot kortyolok a vízből, amit kikészítettek odabent az őrszobáról, de nem esik jól - annyi ideje áll már kinn, hogy nem frissít fel hűvösségével, nem tűz a nap, de pár óra elég volt, hogy megmelegedjen így is.
Nagyot sóhajtok, egyre jobban áhítva a szolgálat leteltét, amikor a szemem furcsa tarkaságon akad meg a szürke tömegben. Kérdeznem sem kell, látom, hogy a városőrök is észreveszik, vigyorogva súgnak össze, időnként kérdő pillantásokat vetve felém.
Vagy ártalmatlan, ebben az esetben pedig nincs mitől tartania, mehet Isten hírével tovább, a másik eshetőség, hogy a gyilkos megátalkodottabb, mint azt hittem.
- Megnézzük - felelem a ki nem mondott kérdésre az ifjaknak, majd látva, hogy a szeplős némileg félszegen közelíti meg az alakot, hogy ne pazaroljuk az időt, közelebb lépek.
- Jóember! - szólítom meg és fejemmel az ajtó felé intek.

Ahogy a sorom vártam Hellenburg szép, ízlésesre kormolt kapui előtt, mély, fákat is rázni képes hang szólított meg. Úgy fordultam meg hát, mint gyermek ha seggére vernek, s bizony hamar meg is bántam, hisz olyan két méteresre pakolt jegenyefa állt előttem, hogy tudtam, hogy menten elhantol, ha megrázom valamely ágát. Szelíd mosolyt erőltettem arcomra, s meghajoltam csöppet, amitől is úgy megcsörrent a táska a hátamon, mintha egy szomorkás alkoholista batyuja, amikor az említett iszákos éppen a bokorba okádik. 
– Szeretném magam annak vallani, igen. – biccentettem. – Főleg jónak, de szebb napokon talán embernek is, már ha nem veszi sértésnek embertársként. – megálltam végül egy pillanatra, s kínosan hosszú ideig mértem végig a palástost, hogy ténylegesen érezhesse, hogy minden (közel sem hízelgő) figyelmem az övé. Szemem főleg az öltözéken ragadt meg, egyházi lehetett. – Áldást, s békességet, jó uram! Csak nem valami gond van tán?
Csúnya éppenséggel lehetettem, de azért buta korántsem, így megindultam a lovag (mert az volt, nem?) felé, akinek növekvő méretei bizony egyre inkább egy hegyre emlékeztettek engem, ami igen magasodott minden lépésemmel. Úgy sejtem, hogy bizony valami hasonlót érezhetett Dávid, mikor a Góliáttal volt dolga, de nekem nem volt parittyám, emellett pedig nem is voltam olyan ostoba, hogy ilyen magosra pakolt bálával összekössem a bajuszt. 

Igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy mégis mit szerethettek volna tőlem. Általában azért eléggé ritkán volt bajom a törvény szép embereivel, ha valami, többnyire igen szántak, így nem is nagyon bántottak a vizsgálódással. Történhetett valami, ami miatt kutakodtak? Esetleg valamelyik kiszagolta, hogy nekromanta lehetek? Menten össze is szorítottam kissé a zabszemet, ha jobban hallgattak volna, talán a reccsenést is hallhatják, ahogy az szétmorzsolódott két szeplős zsemlyém között... Nagyon reméltem, hogy nem lesz ebből semmi baj: igencsak nem voltam kedvelője a tömlöcöknek, de ha valamit még azoknál is jobban utáltam, az bizony a kendertánc volt. Azt is csak egyszer járja az ember, de úgy hallottam, hogy nem azokon a bálokon, ahova szívesen járna.

Mondandója első felét, bár meghallom, el is engedem a fülem mellett. Fáradt vagyok és nem elég szórakozott az ilyesmihez, de igen valószínű, hogy egyébként frissen és jókedvűen sem igazán érteném, mire gondolhat. Talán nem is érdekes. Az ember néha csak zavarában töri meg a feszültnek érzett csöndet, ezalól még én sem jelentek kivételt, bármennyire is nem vagyok a szavak embere. Szerencsére azonban nem sűrűn kerülök ilyen helyzetbe.
Elcsigázottságom ellenére sem kerüli el a figyelmem, hogy tekintete kissé hosszasan méreget. Igazából bőven volt már alkalmam megszokni, hogy vannak, akik megilletődnek, mikor először találkozom velük, ha észre is veszem, általában nem izgat túlságosan.
Nem szólok, csak akkor felelek a kérdésére, amikor közelebb ér.
- Mindjárt kiderül.
Utólag ötlik csak eszembe, hogy szavaim könnyen veheti fenyegetőnek, még ha egyáltalán nem is volt szándékomban ilyen hatást kelteni. Pillanatnyi bosszús zavaromban - és a gégém tájékán érzett kaparászás miatt is, melyet a napon átmelegedett víz nem orvosolt, - megköszörülöm a torkomat és nagyot nyelek.
Megvárom, hogy átlépje a küszöböt, s ha így tesz, azután követem csak a szegényesen berendezett őrszobára. Pár lépéssel távolabb állok meg tőle, ahonnan őt magát és az ajtóval szemközti falhoz húzott asztalt is jól láthatom, s mielőtt tanácstalanul kezdené érezni magát, jobb tenyeremmel megütögetem az asztal lapját kissé.
- Pakolja ki a csomagjait szépen, s közben meséljen: kicsoda maga? Mi a mestersége? Mi járatban volt a városban? Mikor érkezett? Kivel találkozott? Kapott-e ajándékot, s innen hová tervezett távozni? Csak szép sorjában, ami eszébe jut. Amire kíváncsi vagyok, megkérdezem, ha nem érinti.
Épp elégszer csináltam már hasonló munkát, hogy tudjam, jó felvázolni, mire is vagyok kíváncsi, ezzel a félelmet könnyű eloszlatni, s így az emberek nyelvét megoldani. Egyébként is beszédes alaknak tűnik elsőre, úgy sejtem, nem okozhat neki gondot, hogy őszintén feleljen. Most aztán van alkalma kifejteni a mondanivalóját, ha szívesen regél. Valahol őszintén remélem, hogy nem most fagy belé a szó. Nem csupán azért, mert semmi kedvem harapófogóval kihúzni belőle minden kérdésre a választ, de azért is, mert egy kicsit azt remélem, ha történik valami, gyorsabban telik az idő. Különben sem bízhattam mindent a kölykök figyelmére.
Kétlem, hogy a belső fény miatt tűnik sápadt alakja betegesnek és gyöngének; a gyér napfényben is kiviláglott az arca cifra göncei keretezéséből. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem láttam korábban, úgy vélem, egy ilyesmi különös teremtést könnyedén felismer az ember, de sok mindennel nem találkoztam még ebből a régi-új Hellenburgból. Összefonom a karjaim és bár kétlem, hogy különösebb érdeklődés sütne az arcomról, tisztában vagyok vele, hogy egyre jobban felkelti az érdeklődésem.
Szempárt érzek magunkon, s nem kell az egész fejem arra mozdítanom, csupán átpillantok a tarka ruhás férfi válla fölött - az ajtóban álló siheder nézeget errefelé, de a tekintetem puszta villanása is elég, hogy értsen belőle; forduljon csak az utca felé, arra van dolga. Figyelmem aztán ismét a zöld íriszeké. Egyre kíváncsibb vagyok különös gazdájukra.

Elhúzom szám a férfi szavaira: nem is kívánom leplezni annak tényét, hogy untat, hogy még csak a játékba se akar belemenni. Nem vártam, hogy ilyen száraz és kétségtelenül begyakorolt választ fogok kapni tőle, ami a szórakozás legkisebb írmagját sem hordozta magával. Ilyen unalmas lett volna ez a munka? Vagy csak húzta a vállát a palást? Oly kevéssé érdekelt igazából, de ettől függetlenül igen irritált, hogy még csak egy mosolyt se tudtam kicsikarni. Én pedig az emberek mosolyából táplálkoztam, pont úgy, ahogy a vámpírok teszik a test véréből. Éhezzek hát?

Az őrszobába belépve végül átadtam magam a nézelődés örömének, de sajnos hamar csalódnom kellett, hiszen maga a terem pont olyan száraznak hatott, mint amilyen a hegyomlás torka lehetett. A szoba főszereplője az asztal volt, ami még jóindulattal is csak olyan kulcsfigura lehetett, mint amilyen a hamisan éneklő részeges a bicskás ivóban. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy mi a dolgom, menten egyértelműsítette a férfi asztalon való dobogása. Egy pillanatra elképzeltem, hogy vajon milyen is lehetett, mikor még az anyja hordta a szerető szíve alatt, mert akkor minden bizonnyal volt még benne valami szerethető, de most leginkább azt kívántam, hogy bizony térde mélyéig csússzon a lószaros sárba... Aligha érthettem, hogy mi a bűnbánatos fenét akarhatott tőlem; volt itt valami adó, amit nem ismertem?
– Lassabban, ha kérhetném, jó lovag uram! Ritka nyavalyában senyvedek, s ennek hála mire megválaszolom az első kérdését, bizony a többit el is felejtem. – levettem a táskát a hátamról, majd az asztalra fektettem azt, hogy kiköthessem a gubancát, amit igen emberesen megcsomóztam. Mindig így jártam, mikor ennyire tele volt: féltettem a tolvajoktól, mint ahogy a saját üdvösségem kéne a bortól. – De talán ott kezdeném, ahol a nagy mesemondók is szokták: rögtön az elején. Alberic Fischer a szolgálatára. Egyeseknek az érzelmek mágusa, másoknak egy hétköznapi mutatványos, de önnek minden bizonnyal csak gyanús. –  nevettem csöppet, nem azért, mert kínosnak találtam a helyzetet. Sokkal inkább csak élveztem, hogy mennyire is mókás vagyok. –  Becsületes munkát végzek, jó lovag uram, efelől biztosíthatom. Egy váltóért megmosolyogtatom, kettőért már nevetni is lehet rajtam, három után pedig már én is kacagok.
A táska korcát végigsimítottam még egyszer, majd végül kinyitottam azt. Nevetséges kimértséggel pakoltam kifelé az abban lévő ruhadarabokat, amik minden bizonnyal elég furcsának hathattak. Utána több fából faragott kis üreges formát vettem ki, ami jól láthatóan egy (vagy több) bábnak a része lehetett. A végére az üvegcséket, s tégelyeket hagytam, a többi felszerelésem, s hétköznapi csecsebecsém mellé rakva őket. Teljes elégedettséggel szemléltem végig a sok kis portékát: tényleg kutya jó vásár végeztem itt, alig vártam, hogy a ruhákat festhessem ezekkel.
– Vásárolni jöttem a városba, főleg azokat a kis üvegcséket, s némi szövetet. Ritkán járok ekkora településen, így kissé talán túl is költekeztem, de hát ez már csak ilyen. Aligha tagadhatom meg a szememtől a szépet, főleg, mert az a saras rétekhez szokott. – fejem megvakartam kicsit, s éreztem, hogy a mozdulattal le is téptem egy kis vart, ami a fejem borító egyik kis sebecskét takarta. – Viszont azt hiszem elfelejtettem, hogy mire kíváncsi még. Aligha szeretném, hogy ismételnie kelljen magát, de sajnos nem tudok jó választ adni olyan kérdésre, amit már elfelejtettem.
Félrebiccentettem a fejem várakozásom jelezve, s közben a férfit méregettem. Továbbra is azt éreztem, hogy mélyen unta ezt a feladatot, ami nem is lepett meg. Mit csinált itt a kapuban? Minden bizonnyal volt jobb dolga annál, minthogy a magamfajta csavargókat kutassa át: ezt bármelyik kinti pattanásos csimasz is megtehette volna, kár volt hozzá a palást. Talán kiszagolt valamit a kutya? Kizárt. Tegnap este idéztem utoljára, lehetetlen, hogy a mágia ilyen hosszan hagyta volna rajtam a lenyomatát. Kezdtem csöppet nyugtalan lenni.

Orromon hosszan, fáradtan távozik a levegő. Ha eddig nem is tudatosítottam volna magamban, most már biztos vagyok egészen afelől, hogy ez az ellenőrzés jóval hosszabbra fog nyúlni, mint azt szeretném. Abban nem tévedtem ugyan, hogy emberünk beszédes alkat, azonban ám ahelyett, hogy az ilyenkor szokásos kérdésre gyorsan és egyszerűen válaszolt volna, elég kibogoznom a választ csűrcsavaros feleletéből.
Miután mondandója és a pakolászás végére ér, vetek egy pillantást a táskájából előkerülő holmikra. Sikerül megállnom, hogy szóvá ne tegyem a feltűnően lassú tempót, mellyel úgy sejtem, bosszantani akart. Ezalatt legalább lehetőségem adódik alaposan szemügyre vehessem a táskája tartalmát. Kész kirakodóvásár, és bár üvegcsét, szövetdarabot, egy-egy faragott testrészt el felismerek közülük, de van, amiről el sem tudom képzelni, mire használható. Nem kérdezek rá mindenesetre, ez az ő dolga. Akárhogy is nézem, gyanúsat nem találok közöttük. Hajlok afelé, hogy emberünk ártatlan lehet, nem gondolom, hogy meg kéne motozni, de azért nyitva tartom a szemem és felteszem neki a többi kérdést is, amit ilyenkor szokás. Halvány mosoly suhan át az arcom épebbik felén.
- Úgy sejtem, nem sokszor hallotta ezek szerint ezen rutinkérdéseket. Rendben van, haladjunk sorjában - Minthogy a pakolással végzett, egy kézmozdulattal hellyel kínálom.
Akár helyet foglal, akár állva marad, én magam nem mozdulok el a fal mellől. Most egyelőre itt kényelmes, s jólesik, ahogy a kőfal hűvössége alig érezhetőn, de elér. Ahogy öregszem, egyre rosszabbul viselem az időjárás szélsőségeit. Egyelőre nem érzem annyira, de ha valóban apámra hasonlítok, esélyes, hogy ebben sem kerülhetem el a sorsát.
- Tehát Alberich Fischer, ha jól értettem és afféle vándorkomédiás. Üveget és szövetet vásárolt a városban. - Ismétlem el a megtudott információkat, s kérdőn pillantok a férfira, mintegy megerősítést várva, jól vettem-e ki szavaiból a lényeget? Az igazat megvallva, nem vagyok olyan jó a nyakatekert beszédben, megvan rá az esély, hogy félreértek valamit, különösen, ha elcsigázott is vagyok mellette. Ez a beszélgetés azonban mégis csak érdekesebbnek kezd tűnik, mint az odakinn strázsálás, igyekszem tehát minden figyelmem összeszedni hozzá. Ha ártalmatlannak is tűnik, amíg el nem bocsátom, tudom, hogy minden egyes rezdülésére figyelnem kell.
A farkasok olykor báránybőrbe bújnak.
- Mikor érkezett Hellenburgba, s kikkel találkozott, herr Fischer?

Hogy nem sokszor? Nos, mindössze csak fél életemben, de hát ezt nem igazán kell a melák orrára kötnöm, arról nem beszélve, hogy azért mégsem minden város kapujában egyeznek meg a kérdések, a sorrendjük meg pláne nem! Ez persze nem lenne nagy baj véletlenül sem, de úgy éreztem helyesnek, hogy a kellemetlenkedést a magam kellemetlenkedésével válaszoljam meg, mert hát ennyi azért nekem is kijár (neki pedig főleg). Végül csak bólintottam egyet, elmés válasz híján, s elfoglaltam a helyem a támla nélküli széken. Jobban örültem volna, ha van hova vetni a hátam, de egy őrség szobájához a hokedli dukált, örülhettem, hogy nem csak egy sámlit kaptam. 
– Pontosan, pontosan. – bólogattam hevesen, s együgyűséget színlelve. – Úgy sejtem, lehet már ebben gyakorlata, bár elég furcsa, hogy ilyen szép páncélt viselő ember magamfajta csavargókat kérdezget... Úgy sejteném, akad erre jóval rátermetlenebb ember is. 
Óvatosan megfogalmazott bók volt ez, de reméltem, hogy nem repül el a feje felett. Ha már itt voltam, akár barátkozhattam is volna, s emellett roppantul érdekelt, hogy mégis miképpen reagál a bádogember a burkolt megjegyzésre. Minden bizonnyal neki sem imponált nagyon ez a munka, nem ebben a melegben, legalábbis. 
– Hellenburgba csak ma, de a falon kívülre úgy két napja érkeztem: az ottani egyik fogadóban száltam meg. Tudja, a Csíkos Csíkászban, híres a halpaprikásról. – milyen pokoli kár, hogy mélységesen utálom az összes halból készült ételt, így természetesen ezt sem kóstoltam meg. – Senkivel, de persze mégis sokakkal, Herr. – vigyorogtam ostobán. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy értette-e, hogy mégis mire gondolok, ezért egy köhögés után folytattam. – Mármint, feltételezem tudja, hogy miként is megy az ilyesmi dolog a mutatványosokkal: nemigen utazunk azért, hogy találkozzunk bárkivel is, de közben mégis a tömeget keressük, az pedig többnyire megtalál minket.
Ahogy a férfit figyeltem egyetlen gondolat lett úrrá rajtam, amit sajnos nem tudtam kiűzni a fejemből: az ilyen lovagfajta népek gyakran úgy hatottak, mintha csak egy bádogbábúra egy ember fejét tették volna rá. Volt a nagy, tagbaszakadt testük, amit úgy hordtak, mint csiga a házát, s volt a kicsiny fejük, ami pedig elütött a képből. Némelyik lovagnak persze volt annyi jóérzése, hogy eltakarja az arcát egy sisakkal, de a városba sétálgatva általában fejfedő nélkül lehetett beléjük botlani, s mi tagadás, mindig nevetségesnek hatottak számomra. Most is éppen azzal küzdöttem, hogy ne vigyorogjak a férfi láttán, pedig aztán sok vicces nem volt rajta: megrakta a Jóisten, mint az egyszeri béreslegény a szekeret, s arcáról az is lesütött, hogy nem volt ám ostoba, felismerte volna, ha rajta nevetek. Éppen ezért Alberich Fischer az életéért küzdött, ádáz ellensége pedig a fantáziája volt. Jelenleg pedig, sajnálatosan, vesztésre állt. 
– Hallotta már a viccet az őrről, s a szajháról? – nyögtem ki kelletlenül, bárminemű jobb ötlet híján, ahogy egyre szélesebben vigyorogtam.

Pillantásom kitéved pár másodpercre az ajtón, majd miután a szeplős kölyök esetlen biccentését követően meggyőződöm róla, hogy szemlátomást minden rendben halad, figyelmem újból a furcsa idegené. Összefonom magam előtt a karjaim, ahogy próbálom eldönteni, takargatni próbál-e valamit azzal, hogy úgy gondolja, volna jobb szolgálatom is, mint amelyet most látok el, vagy szavaival kedvemre akar-e tenni egy kellemesebb hangulatú beszélgetés reményében.
– Nincs abban semmi különös, hogy a templomosok besegítenek a városőrség feladataiba. Különösen manapság. – Vonok vállat. – Láttam én már sok dolgot, herr Fischer. Még egy "csavargó" is lehet gyanús, de ne aggódjon, becsületes embernek nincs mitől tartania.
Figyelmesen hallgatom, ahogy beszél. Fogalmam sincs, egyébként is bőbeszédű-e emberünk, vagy csupán idegességében, egyiket sem volna túl nehéz elhinnem. Noha egyházi vagyok, azért nem lelkész, felénk nem annyira megszokott, hogy valaki bő lére eressze a mondanivalóját, mégis üdítőnek tűnik valahol ez a változás a hosszú órák egyhangúsága után, s igyekszem a sok szó mögötti értelemre összpontosítani.
Bólintok.
– Igen, értem. Tisztában vagyok vele, miként találkoznak a mutatványosok a közönségükkel. Ezek szerint kimondottan és célzottan egyetlen személlyel nem botlottak egymásb, akinek esetleg fel tudná idézni a nevét.
Egyelőre nem látom elérkezettnek az időt, hogy egyenesen az elhunyt nemesre kérdezzek rá, mivel sem ráijeszteni nem szeretnék, azzal, hogy sarokba szorítom, sem feleslegesen összezavarni, ha esetleg valóban semmi köze nincsen az elmúlt éjjel történt eseményekhez. Ezzel még ráérünk később is. Ez most csak egy templomosi jelenléttel szigorított rutinellenőrzés – az embereknek nem kell ennél többet tudnia. Teljesen szükségtelen volna pánikot kelteni.
Nem kerüli el a figyelmem a szája szélén játszadozó mosoly. Miután szemügyre vettem a táskája tartalmát, elég elsősorban a gesztusaira figyelnem. Vajon mi szórakoztathatja annyira?
Kérdésére csupán felvonom a szemöldököm.
– Nem, nem hallottam még.

Megemeltem egy kissé a szemöldököm, s kíváncsi, fondorlatos tekintete erőltettem arcomra, mint aki tényleg nem értette a szeme előtt kibontakozó történéseket. Igazából fele annyira se izgatott ez az egész, mint amennyire mutattam, de feltételeztem, hogy nem veszi rossz néven a lovag, ha egy kicsit talán fényezem még a páncélját és erejét. Ezek a colos népek egyébként is szerették az ilyesmit, ha már az eszüket nem sokat dicsérték.
– Elhiszem önnek, hiszen minden bizonnyal többet tud arról, hogy miből áll egy templomos feladata, de valahogy mégis csodálkoznom kell, hogy nem valami nyikhaj kis tanoncot küldenek, hanem valaki olyat, akinek fejsze se nagyon kéne, ha fát küldik aprítani Talán mutatványos vagyok, drága Herr templomos, de vak nem. – ismét köhögnöm kellett, többet, mint az előbb. Talán megszán, hogy ilyen nyomorult vagyok. – Az bizony jó dolog, hiszen ha valaki, hát én becsületes vagyok. Soha semmit nem loptam, csak csókot, s mosolyt. 
Azon felvetésére, hogy nem találkoztam senkivel csak hevesen bólogattam. De tán bevallottam volna, ha mégis? Nem, tulajdonképpen nem. Pukkanjon meg, mi köze van hozzá, hogy van-e barátom itt? És miért gondolja, hogy egyáltalán tudná, hogy kihez is jöttem? 

Bármennyire is jól szórakoztam, azért volt bennem egy kevés félsz. Ugyan nem vétettem a déli törvények ellen (sosem használtam emberi csontokat), elég lett volna egy rosszindulatú bíró, s úgy járom a kendertáncot, mint az egyszeri rabló. Drága barátaim, hadd ne mondjam, nem kívántam még ilyen hamar elhagyni ezt a porhüvelyt, akkor sem, ha a Jóisten nem a legszebb gúnyát adta rám, mikor elhagytam atyám otthonos ágyékát. 
– És szeretné hallani? – kérdeztem úgy, mint aki esetleg esélyt adna a nemleges válaszra, majd megráztam a fejem, mint nem is kérdezett semmit. – Tehát van egy őr, akit elküldenek, hogy éjszaka járőrözzön az alsóvárosban, de amikor elmegy a kurvasoron, megszólítja egy szajha, hogy nem akar-e egy jót szórakozni.
Elkezdtem nevetni, nem a viccen, hanem azon, hogy milyen nevetségesen nagy teste van a templomosnak a fejéhez képest. A nevetésem hamarosan szánalmas sipítozásba fulladt, még a viccet is alig tudtam folytatni. Egek, ennek tényleg a fele sem volt tréfa, mert ha így folytattam volna, felkötni se kell. 
– Erre az őr azt mondja, hogy ő bizony nem, mert nős ember, s a felesége várja haza. – felsipítottam ismét, mint egy bolond kutya. Nem tudtam elhinni, hogy miért most kellett kiröhögnöm ezt az arany jó embert, de egyszerűen minél jobban tudtam, hogy nem érdemli meg, annál jobban viszketett a torkom. – Másnap megint elmegy a soron járőrözni, s ismét leszólítja egy örömlány, hogy nem kívánt-e rá egy kis szórakozásra. Megint azt mondja neki, hogy nem, mert várja haza a felesége.
Vettem pár nagy levegőt, majd hagytam, hogy a szavak egymást kövesség a fejemben. Valljunk színt, tudtam, hogy hozzávetőleg annyira lehettem komolyanvehető a számára, mint én neki. Ezen a ponton aligha számított, hogy csak valami ízléstelen közemberi viccet tudtam kinyögni, s nem valami olyat, amit a nagy urak mondanak egymás között. Azokat jó eséllyel egyébként sem értette volna. 
– Harmadnap ismét eljár arra járőrözni, s a kurvák már előre köszöntik, az egyik oda is kiált neki, hogy "ma sem akarsz baszni, mert vár a feleséged otthon, mi?" Na de várjon, erre az őr! – sipítottam, mint valami rossz gyerek. – Dehogynem! Ma a fogadóban alszok.
Felnyerítettem, mint egy tüzelő kanca, akinek a seggére vernek. Most már aggódnom se kellett, hogy túljátszom magam, mert olyan veres volt a fejem, mint a részegesnek, aki öt icce bort megivott. 
– Jó volt, nem? – töröltem végül le a könnyet a szememből. – Meg ne haragudjon, Herr templomos, hogy húztam itt az idejét. Van még kérdése? Válaszom mindig akad. 

Kérdésére épp nyitnám a számat, hogy feleljem: nem, de addig már nem jutok el, hogy bármit is mondhassak. Esélyem sincs tudtára adni, hogy éppenséggel nem csak, hogy nem hallottam az ostoba viccét, de nem is érdekel, kíméletlenül belekezd mondanivalójába és nem marad más, mint hogy végighallgassam.
Van egy olyan érzésem, hogy sokkal inkább magát akarja szórakoztatni, mint engem. Máris megbántam, hogy nem hagytam inkább, hadd menjen az útjára.
Azt már csak remélni tudom, hogy ezalatt nem old kereket a gyilkos, ha nem épp ez a derék ember az, mert hogy ezek a fiúk, akiket ide osztottak be, a lányok farán kívül mást nem is képesek észrevenni, az egyszer biztos.
A vicc elmondása azonban már nem bizonyul olyan egyszerű feladatnak herr Fischer számára, minthogy többször is megszakítja előadását tulajdon nevetése. Elsőre nem is tudom hova tenni a dolgot, de az az igazság, hogy valahol érdekelni kezd egy kicsit, mi lesz a csattanó, a reakcióját tekintve azért számítok rá, hogy valamelyest szellemes lehet. Ha ez a férfi valóban mutatványos – márpedig minden jel arra utal, hogy igazat mond –, akkor bizonyára tekintélyes repertoárral rendelkezik tréfák és mókás történetek terén, még az is elképzelhető, hogy kellemes meglepetést okoz majd. Könnyen lehet, persze, hogy csak szándékosan provokál, netán húzza az időmet, de most már jobb talán, ha végighallgatom a mondanivalóját. Még akár tényleg meglehet, hogy megéri.
Egy ponton, amikor már igencsak piros árnyalatban kezd pompázni a feje, egy pillanatra aggódni is kezdek hogyléte felől, de aztán csakhamar összeszedi magát.
Aztán egyszeriben a viccnek vége szakad bármiféle csattanó nélkül, s némi értetlenséggel szökik fel jobb szemöldököm a homlokom közepére. Még csak halvány szikrája sem az ingernek, ami az embert nevetésre készteti, csupán az őszinte értetlenség. Akárhogy is töröm a fejem, egyszerűen nem tudok rájönni, mi lehetett nem hogy a csattanója, de akár csak az értelme ennek a történetnek, ami pedig a témaválasztást illeti, csupán pimaszságnak tudom vélni.
– Hát ebben meg hol volt a vicc? – Kérdezem egykedvűen, majd sóhajtok egyet. Nem is tudom, mit gondoltam. Mégis mire számítottam?
– Látom már, hogy csak szórakozik velem, mert azért feltételezem, hogy a mutatványoskodást jobban űzi, különben kénytelen volnék azt hinni, jogtalanul szerezte be a portékáit. – Pillantok el a kipakolt homlijai felé, majd egyenesen a szemébe nézek, miközben lassan összefonom magam előtt a karjaim – Ugye tudja, hogy rájövök, ha hazudik?

Azt szokták mondani, hogy ha egy viccet magyarázni kell, akkor már régen rossz. Tulajdonképpen én is híve vagyok ennek, hiszen egy marhának is magyarázhatná az ember, hogy miért szaladt át a csirke az úton, akkor is csak bőgni fog, mint azt a marhák szokták. A templomos meg csak pislog, mint azt a templomosok szokták. Már a lassabb fajta.
– Hol volt a vicc? – kezdtem törölgetni a könnyeim, ami továbbra sem a viccnek szólt, hanem inkább a templomosnak. – A sorok között! Hogy most nem várja a felesége, mert tudja, hogy nem alszik otthon! Nem? Kár.
Sokat nem várhattam, ez most az én számlámra szóljon, hogy talán valami olyat kellett volna mondanom, amit nem csak egy kocsmányi csöcsmarkolászó korhely tud értékelni. A témaválasztás se volt igazán jó, felmérve a helyzetem nem biztos, hogy egy templomosnak ilyesmit illenek mesélni, de ennyit hajlandó vagyok megbocsájtani magamnak. Az áldozat én vagyok, ha esetleg ezt bárki elfelejtette. Ez mindenesetre most jót tett nekem, mert végre el tudtam feledkezni a lovag komikusan nagy testéről. 
– Összetöri a szívem, lovag uram! – Ajkaim lebiggyesztettem, valójában nagyon is idegesített a fölényeskedése, de valahol ezt talán megérdemeltem most, így nem is igazán panaszkodhattam miatta. – Szeretem magam jó mutatványosnak gondolni, de ezek szerint a vicceken még dolgoznom kell. – kezemmel az asztalon lévő portékára intettem. – Aligha tudom bizonyítani, hogy nem loptam a festékeket, de ha kívánja, visszaküldhet a vásárba az egyik őrrel. Ritkán felejtenek el az emberek, megerősítenék, hogy jártam ott, s fizettem is. Mellesleg csapnivaló tolvaj lennék.
Elmosolyodtam, majd léptem párat az asztal mellett, hogy látható legyen a sántikálásom. Éppenséggel ezt is tudná valaki színlelni, de egy lovag, feltételezésem szerint, látott már olyat, aki a csata utáni sérülést élete végéig cipelte. Ha meg nem, hát majd szóvá teszi. Remélem legalább a szíve megesik rajtam. 
– Nem mellesleg nem is képviselne nagy értéket egy tolvaj számára a zsákmányom: én magam is csak kis ruhácskákat akarok belőle varrni a babáknak, amikkel aztán gyerekeket szórakoztathatok. – valahogy reménykedtem benne, hogy nem fog felkérni rá, hogy bábozzunk is. Az kellemetlen lehetett volna. Hála az égnek ennek elég csekély esélye volt: legalább annyira szabadulni akart tőlem, mint én tőle. 
Ismét a férfire pillantottam, majd kérdően elmosolyodtam, várva, hogy milyen további kérdést szán még nekem. Talán egy másik szituációhoz van egy olyan viccem, amit jobban fog élvezni. Még talán értelme is lehet ennek a találkozásnak, hiszen rájöhetek, hogy mi is az a humor, ami a templomosok szájízéhez illik... Nem egy nagy csoport, de ártani még aligha árthatott meg, ha az ember minden közönséghez fel van készülve.

Hiába magyarázza el, min kellett volna nevetnem, semmi szórakoztatót nem találok benne. Eltűnődöm ugyen egy pillanatra, vajon velem van-e a gond? Csakhamar rájövök aztán, hogy itt csak Herr Fischer hibázott: templomos előtt mond ilyesfajta ízléstelen viccet. Emberünk tehát csak is vakmerő lehet, vagy bolond.
Magyarázkodása furcsamód kicsivel jobban szórakoztat, nehéz pontosan megmondani, miért. Kicsit talán hízelgő, hogy úgy érzékelem, feszélyezi a jelenlétem vagy maga a helyzetét érzi csöppet szorongattatónak.
Beszédét hallgatva ingatom a fejem.
– Ejnye, de nagyon bizonygatja, hogy nem lopott.
Sántikálva tesz pár lépést. Vajon eddig is így járt? Bizonyára csak nem vettem észre, ugyanakkor túl élethű ahhoz, hogy egyértelműen arra gyanakodjam, csupán megjátssza. Épp nyitnám a szám, hogy szóljak, amikor egy fiatal templomos siet be az őrszobára, és bár a nevét nem tudom, felismerem, hogy Alaric újoncai közül egy.
– Hadnagy. – Megáll egy pillanatra. A mutatványosra csupán ránéz, mielőtt elhaladna mellette, és egyenesen felém halad. Közelebb hajolok hozzá, s súgva mondja csupán:
– A dokkoknál Ackerbach őrmester emberei letartóztattak egy férfit a gyilkosság gyanújával.
Megtalálták volna a tettest? Pontosan tudom, miért üzentek.
Tekintetem akaratlanul is a tarka ruhás, sápad férfire kapom, miközben válaszolok a fiúnak.
– Rendben van. Elmehet.
Megvárom, amíg távozik, majd figyelmem újból a különös fiatalemberé. Hol is tartottam? Áh, igen…
– Attól tartok, az őrök, lehet, nem a vásárba vinnék vissza, hanem könnyen előfordulhat, hogy inkább botozni, különösen, ha nem vigyáz a vicceivel, herr Fischer.
Eszembe jut valami, ahogy végignézek újból az asztalra pakolt holmijain – valóságos vásári stand–, és nem okoz különösebb nehézséget a számomra magamba fojtani a mosolygást. Valóban a mindennapi tárgyakon kívül ruhaanyagok, festékek vannak kipakolva. Megfordul a fejemben ugyan, hogy talán valamelyik üvegcséje tartalmazhatott korábban mérget is, de most már egészen biztos vagyok, hogy emberünk nem juthatott, különösen ilyen rövid idő alatt von Engelberg közelébe, pláne a tulajdon otthonába. A zöld íriszekbe pillantok érdeklődőn.
– Vedret is vásárolt?