Magánküldetés: Jelek és a Prófétájuk

Ide kéretik postolni az információk alapján, külső szemlélők figyelmébe ajánlom, hogy ez az "Eretnekség?" című magánküldetés második felvonása.

- Augustinus rendfőnök hívatja. Sürgős - nyögi ki a fiú az oldalát fogva, két kapkodó lélegzetvétel közt.
A templomszolga a szobám ajtajában áll. Magam az asztalomnál ülök - nem gyakori látvány -, tétlenül meredve a lapján keresztbe fektetett kardra. Az elmúlt három napban gyakran ragadtak el a gondolataim, és az utóbbi félóra sem volt kivétel: legutóbbi utam Heimsrothba legalább annyira felkavaró volt, mint amennyire veszedelmes, pedig nem volt sok híja, hogy az életembe kerüljön.
Intek a fiúnak, hogy kerüljön beljebb. Hálásan bólogat, az arcán tükröződő aggodalmat mégsem váltja fel semmi más kifejezés.
- Az irodájától a szobámig rohant? - érdeklődöm társalgó hangnemben.
- Többek között - törli meg a homlokát. - Ma még egész nap rohanok. Valami nagy dolog lehet készülőben.
- Hát csak a bokáját ne ficamítsa, fiam! - kelek fel a székből, kinyújtóztatva a térdemet rögzítő inakat. -  Az üzenetét átvettem, fújja ki magát és mehet a dolgára.

Meg sem várom a válaszát, fürge lépésben vágok neki az ismerős folyosóknak. A magasba szökő, megsötétedett boltívek végtelenül ismétlődnek, mégis mindben akad valami sajátságos, amely eligazítja a Katedrális lakóit az épületek tekervényes belsejében. Csorba élek, összekarcolt sarkok, letört szemfogú vízköpők szegélyezik az utam, jobbra pedig az egyik kerengőbe jutnék - tudom magamtól is, s ha elfeledném, eszembe jutna a gyámkőről, amelynek kétarcú kimérája megkopott a nyugati oldalon. Lépteim üresen konganak, sovány, szürke árnyékom elvegyül az oszlopfaragásokéi közt a kövön: alacsonyan jár a Nap odakinn, s ez a falak közt mindjárt megérződik, ahogy komorabbra fordul az idő.
Magányos, esőszagú csend tölti ki a tágas teret: ahogy mindig, most is úgy érzem, a levegő csak arra vár, hogy mély harangzúgás töltse be.
Üresebb az épület, mint azt várná az ember ilyentájt: egyfelől gyanakvó szöget üt a fejembe, másfelől hálás vagyok, hogy megint egyszer magamra hagyva csodálhatom. Sok mindennek, sokkal több mindennek kell kavarognia bennem, hogy észrevétlen maradjon előttem a Katedrális büszke szépsége... a főhajón vágok át merő kedvtelésből, s a jellegzetes templomi hideg cirógatása a halántékomon olyan, akár hosszú útról hazatérni.

- Kather, most valóban az Úr hozta közénk.
Augustinus rendfőnök az asztalánál ül: aggodalmas arccal mélyed a lakkozott fán szétterített pergamenjei fölé. Csak a kedvemért emelte fel a fejét, és ezúttal intenie sem kell, hogy belépjek az irodájába. Idebenn öntöttvas parázstartó áll, s a kandalló felől rőtvörös fények vetülnek mindkettőnkre.
- Mit óhajt, atyám?
- Először is elnézését kérem, amiért nem az ígért időben hívtuk.
Másnapra ígérték ahhoz képest, hogy XIII Sixtus és jómagam hazaértünk Heimsrothból, és bár kíváncsi voltam, mi lehet a késlekedésük oka, mégsem aggodalmaskodtam rajta túlzottan. A türelmem meghozta a gyümölcsét.
- Bizonyára jó okuk volt várni, atyám. Nem mindennapi jelentéssel értem haza.
- Nem bizony. Amit hozott, pedig csak megerősített mindent, ami történt - parányi szünetet tart, rám villantva a szemét. - Járt kint tegnap vagy ma éjszaka?
- Nos... - rázom meg a fejem kissé - Kilovagoltam ugyan a délután, de nem. Az éjszaka nem. Kellett volna?
- Nem, semmi gond. Ha megtette volna viszont, látta volna, amit mi - újabb szívdobbanásnyi szünet, s ennek súlya is van hirtelen. - Egy vérszín csillag jelent meg az égen.
A szemöldököm ráncba szalad, teljesen magától.
- Igazán?
- Igen. Nos, mint tudja jól, ez két dolgot jelenthet a Biblica Veronia szerint. Vagy a vámpírok üdvösségének eljövetelét, vagy az angyalok visszatértét.
Mély hallgatás, de nem engedhetem meg magamnak, hogy hosszan elnyúljon: biccentek mindössze, mert ha belefogok a fejembe tóduló kérdések feltevésébe, soha véget nem érő elemezgetésekbe bonyolódunk a püspökkel, márpedig ha mindez igaz, akkor erre van a legkevesebb időnk.
- Így van, excellenciád. Mi dolgom a csillaggal?
- Nos, az első eset kiváló lenne, el is küldtünk néhány emberünket a vizsgálatára.  A második viszont még szabadon áll, nem tudhatjuk biztosra.
- Az első eset példájából kiindulva: embereket küldenek, hogy kiderítsék?
Összekapcsolódik a tekintetünk megint egyszer.
- Csak egyet - feleli végül. - Csak egy emberhez.
Kíváncsian hallgatok, és ő nem kéreti magát.
- A főváros legszélső gyűrűjében tevékenykedni ezdett egy vénember. Prófétának vallja magát. Egyelőre szeretném, ha elmenne, és kiderítené, mi van ezzel az öreggel.
- Prófétának...? - fújtatom azonnal. - Veszedelmes címkét visel ahhoz képest, hogy a Fővárosban él!
- Igen - bólint Augustinus atya. - Nem támadt próféta köztünk Jézus kora óta. Sok a jel, Kather, és félek, hogy talán tényleg az.
Elhűlve torpanok meg: ez olyasmi, amire álmomban sem gondoltam. Mit cselekszik az ember, ha prófétára lel? Tanácstalanul forgatom a fejemben az új kirakóst, az azonban kifog rajtam.
- Milyen minőségben óhajt utamra engedni, uram? - kérdem, fegyelmezetten félretéve a megvadultan tekergő gondolataimat a gyakorlatiasság kedvéért.
- Tegyen meg mindent, amit kell - parancsolja a püspök. - Ne bántsa a jóembert, mert ha Isten prófétája, és jönnek az angyalok, kárhozatra jutunk!
- Nem fogom bántani, atyám - felelem, pedig legszívesebben hevesen ellenkezni kezdenék: egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy megkössék a kezem, különösen azok után, amit Dominicus atyával éltem át. - Ha ellenséges?
- Védje meg magát, ha szükséges. Az élete egyelőre fontos!
- Értem, uram. Egyéb parancs?
A tartása enged: rögtön érzem, hogy a hangulata megváltozott. Idősebbnek tűnik most, mint egyébként, és hirtelen tudatára ébredek, hogy a kandalló vöröse mély árnyékokat fest a nyaka inai és a homloka ráncai mellé. Alighanem én magam is így nézek ki ebben a pillanatban.
- Kather... - szólal meg hirtelen; baritonja súlyos az őszinteségtől. - Tudja, maga nagyon jól tudja, hogy mi mindent megtettünk, hogy ne törjön meg a rend. Maga szerint mi hibáztunk?
Fojtott csend: úgy érzem, ha állva beszélgetnénk, a karomat ajánlhatnám neki támaszul. A tekintetét keresem.
- Nem hiszem, hogy hibáztunk, atyám - felelem, tőlem szokatlanul halkan: a hangom zöngéje az egyetlen, amely kihallatszik a szavak mögül. - A cél, amelyre az Egyház törekszik, semmiképpen sem lehet téves. Vezethet-e afelé rossz út?
Kurta némaság, s én szinte látom a hátát kiegyenesedni; szemében újra kiélesednek a zsarátnok visszfényei.
- Nem vezet, igaza van. Az Egyház igaz. Mi jól cselekedtünk. Köszönöm, Kather. Menjen Isten nevében!

Sötétedés előtt indulok.
A Főváros, a szülővárosom ide jó két nap lóháton: rengeteg emlék fűz hozzá, s bár egy részem örül, hogy hátat fordítottam neki, mégsem vagyok képes letagadni az örömet, amelyet afelett érzek, hogy újra láthatom.
A várost - csakis a várost.
Könnyedén ugrom fel a lovam nyergébe anélkül, hogy a lábam a kengyelbe akasztanám, s előrepillantok - odakinn, a vastag gránitfal túloldalán hívogatón kiszélesedik a láthatár. Gyorsulva fordulunk rá a kitaposott földútra, de a tekintetem nem követi azt - jóval magasabbra függesztem.
A nyugati ég szelet ígérőn parázslik, olyan különös, aranyló mályvaszínben, amilyennek még sohasem láttam: sajátos tüze percről percre mélyül, s ez valamiért nyugtalanít, pedig több naplementét láttam már, semhogy számolgattam volna őket.
Azután a Katedrális a napfénnyel együtt lassan elmarad tőlem.
XIII Sixtus birtokának távolba vesző tölgyesei felett pedig kigyúl a vörös csillag.

Nehezen szakítom el a tekintetem a csillagról.
Úgy lángol az ég alján, mintha rést vágtak volna a mennybolton; fenyegetőn csüng a láthatár felett, s a rossz érzéstől, ami eltölt a láttán, nem szabadulok akkor sem, amikor hajnalban megfakul, majd eltűnik egészen.
Az angyalok visszatérnek. És velük együtt eljön Abaddón is.
Abaddón, aki elpusztítja a világot.

Hiába a mozgás, a bennem kavargó tettvágy és kíváncsiság, mégis érzem, ahogy a gondolat meghűti a szívemen keresztülfolyó vért: talán ez az oka, hogy a szokott szabad vágta helyett fegyelmezett sietségre fogom a lovamat. Kora hajnal van még csak, amikor elérem a Főváros tekintélyes falait; gond nélkül ügetek át a barbakán melletti hídon, s késlekedés nélkül Észak felé fordulok a legszélső gyűrűn.
Akaratlanul megbizserget belülről a környék: jómagam ugyan a város délnyugati felén születtem, jóval beljebb ezeknél az utcáknál - jó családból származom, ezt azóta is így nevezik -, mégis van valami jellegzetessége a királyi városnak, amely szinte mindenütt tetten érhető. Hagyom, hogy végigömöljön rajtam, s pár percnyi nyugalmat lelek is benne - ennyi időbe telik ugyanis, hogy meghalljam a kiáltozást.
Az itt lakók legnagyobb része még az igazak álmát alussza, s bár a házfalakon visszhangot vet a hangos szó, mégsincs más zaj, amely összezavarna. Gond nélkül érek ki a térre: nem különösebben nagy, de van akkora, hogy bőven elférne száz ember, ha volnának ennyien, akik az öreget meghallgatnák.
Öregember ugyanis, aki a kiáltozásával idevezetett; közelebb léptetek hozzá az árnyékban, s még lóhátról sem kell lefelé néznem rá, mert ő maga egy hordón ácsorog, meglepő magabiztossággal. Szakadt köntösei kusza összevisszaságban lógnak rajta, a mondanivalója pedig méltó párja zilált küllemének: összeszűkített szemmel hajlok előre, hogy kiértsem az összefüggéstelen hadoválásból, mit beszél valójában.
- ...lásd bűnödet, Károly háza! - harsogja fennhangon, hogy alighanem felébreszt pár embert a szomszédos házakban. - Szemed ne zárd be, király népe! Nagy a bűnöd, vétked már eltemet! Ím, az Úr elküldte jelét, ígértetet mondott, s beteljesíti a hatalmas! Leányaid fénye megkopik! Fiaid olyanok lesznek, mint a déli mocsarak posványa!
Akad olyan, aki már az utcákat járja a dolga után, s ezek kivétel nékül egy pillantásra sem méltatják. Úgy sétálnak el mellette, mintha megszokott tartozéka volna a térnek, pedig, ha Augustinus rendfőnöknek hinni lehet, nem olyan régen csatlakozhatott az utcaképhez. Engem nem vesz észre: szinte biztos, hogy el sem lát már idáig.
Leugrom a nyeregből.
- Dicsértessék, atyám! - kiabálom túl a szavait, elnyerve a figyelmét rögtön: nem tűnik meglepettnek, de a prédikálást abbahagyja, s minden könnyedség nélkül kecmereg le a hordó tetejéről, hogy elibém ballagjon.
- Mindörökké ámen. De az atyám, az a nagytiszteletűnek jár ki inkább.
- Messze elhordja a szavát a szél - intek neki. - A Katedrálisba is.
- Remélem, az értelmét is elhordja.
- Ez majd elválik, atyám - felelem neki, mert válaszolgatás helyett kérdezni jöttem. - De a tudásszomjam meghozta. Meghallgatnám mindazt, amit tud.
- Csak azt tudom, amit maguk is - vált a hangja még szelídebbre, a szemében azonban tréfás ravaszság villan. - Vagyis ön, Norven Kather, sejti. Én biztosra tudom.
Megütközött csend: ismerhet ugyan éppen, valami mégis azt súgja, nem ez a helyzet. Igaza lenne a püspöknek? Próféta vagy sem, ki nem állhatom, ha elhallgatnak előlem valamit.
- Honnan ismer....? - hunyorítok rá, most először megszokott veszedelmességgel, mielőtt megint egyszer eszembe jutna, nem ezért vagyok itt.
- Hallottam - bök fel az égre hányavetin. - Ahogy azt is mondja nekem valaki, amit itt kiabálok. Én csak visszamondom.
Nem tűnik ijedtnek az öreg; kedélyes nyugalma kissé sérti az önérzetem, de emlékszem a parancsaimra. Gyanakodva mérem végig.
- Mit hallott?
- A nevét. Meg hogy jön. És hogy maga sejti. Az angyalokat.
- Sejtek valamit - ismerem be végül biccentve, hosszas hallgatás után, ellenállva a késztetésnek, hogy irgalmatlanul megrázzam. - A rendfőnököm nem szeretné, ha baja esne, atyám. Mindig így fogadják?
- Tegnap megvertek az őrök - feleli az olyan ember hangján, akinek ez természetes. - Maga, látom, nem fog. Ez egy jó dolog. Én csak Istentől kapom, amit elétek adok.
- Nem fogom megverni - ígérem olyan szelíden, ahogy csak telik tőlem; leginkább magamnak címzem az elhatározást, és valamiért az az érzésem támad, teljesen hamisan cseng, amikor ezt bizonygatom. - Miért bántották?
- Mert szóltam. Mert nem akarták, hogy pánikot keltsek. De nem figyelnek rám, szóval nem hogy pánik, szabadulás sem lesz.
Rövid töprengés: beszélnem kell vele, ez bizonyos. De ha itt ácsorgunk, abból nem tudok meg semmit.
- Üljön fel a lovamra - intek a fejemmel az állat háta felé végül, megtartva a fejét - Csatlakozzék hozzám a külvárosi fogadóban. Hallani szeretnék a vörös csillagról. Mindent.
- Mér' is ne - derül fel az arca. Egyáltalán nem így képzeltem el az Úr prófétáját. - Valaki meghallgat legalább.

Nem megyünk messzire; az első fogadónál megállok. Ócska helynek tűnik, de semmi olyasminek, ami rám veszélyt jelenthetne. Megkötöm a lovat; betessékelem az öreget.
- Mikor kezdődött? - fogok bele mindjárt, alig hogy kinyújtóztattam a lábam az asztal alatt. Az öreg türelmesen figyel.
- Két napja, atya.
- Ki maga, atyám? - váltok témát zavartalanul, de hirtelen. - Sosem hallottam a nevét. Most pedig hirtelen Augustinus rendfőnök szájából.
- A nevem Reinholdt. Pásztor vagyok, magam nyáját legeltetem.
- Fővárosi, Reinholdt atya?
- Igen, fővárosi vagyok.
- Mit akar tenni? - vonom fel a szemöldököm, mire halványan elmosolyodik.
- "Ha az oroszlán üvölt, ki ne félne? Ha Isten szól, ki ne prófétálna?"
- Elégedett az eredménnyel?
- Senki sem hallgat meg. De rá fognak jönni. Csak későn.
A magabiztosságától kilel a hideg. Bolond vénember is lehetne, az igaz, fekszik a csatornában részegen nem egy hozzá hasonló, akik ugyanilyen biztosak a dolgukban. Csakhogy ez más. Eszembe jut a vörös csillag az égen.
- Mi fog történni? Mondja el megint! Én meghallgatom.
- Jönnek - válaszolja őrjítő egyszerűséggel. - Az angyalok visszajönnek.
- Mikor?
- Azt csak az Úr tudja. De hamarosan. A vörös csillag a jel.
- Mit tud az angyalokról?
- Amennyit maga is a Bibliából, uram.
Tűnődve dörzsölöm meg az állkapcsom.
- Tudja, miért vagyok itt?
- Látom, hogy inkvizítor. Rosszat szóltam?
- Ne féljen, jóember - intek neki, noha nem tűnik ijedtnek. - Nem fogom bántani. De a dolgom az, hogy kérdezősködjek. Remélem, nem bánja?
- Azt egész nyugodtan. De hisz ön nekem, ha megengedhetek egy kérdést én is?
Hosszan hallgatok, fürkészőn nézve rá.
- Amit mond, illik a megérzéseimhez.
- Mit gondol, Norven Kather, mit hoznak az angyalok? - fúrja a tekintetét a szemembe komoran.
- Nem tudom, Reinholdt atya - hárítok finoman, de főleg a kíváncsiságtól vezérelve. Ha így lehet belőle kihúzni, amit tud, ám legyen. - Csak azt tudom, amit a Bibliában olvashatni erről.
- Akkor másképp teszem fel a kérdést: Milyen a világunk ma?
- Háborúban állunk, atyám - felelem, ugyanolyan lágyan. - Ez ugyanolyan jól tudja, mint én. Az embereket megtántorították a hitükben, napról napra folytatódik a vérontás. Veronia napja rémálomra kel és rémálomra nyugszik.
- Isten hírnökei az angyalok - biccent, még komorabb arccal. - Ha ilyen világban élünk, mit hozhatnak?
Szívdobbanásnyi csend.
- Az Úr haragját hozzák - szólok végül, ugyanolyan komoran, ahogy ő. - Atyám tudja, hogy így van. Igaz?
- Így van, Norven Kather.

Pontosan ettől tartottam. Fel vagyok-e készülve az Úr ítéletére, amely mindannyiunk felett mondatik ki? Felkészült-e rá bármelyikőnk is?
- Közel a végítélet - pillantok ki az ablakon, mintha fényes nappal látni lehetne a csillagot. - Mind megmérettetünk.
- Még tehetünk ellene - szúrja közbe az öreg, s én úgy fordulok felé azonnal, hogy attól bárki más hátrahőkölne.
- Mit tud?
- Meg kell tennie valamit - mér végig most ő engem, és azonnal tudom, mi következik. - Valamit, ami nem fog tetszeni magának.
Tudtam! Úgy tudtam! Legszívesebben most azonnal felugranék, hogy az asztalra csapjak dühömben: hogy jutottam megint oda, hogy idegenek parancsolgatnak nekem? Eszemben sincs úgy táncolni, ahogy a bolond vénember fütyül, belül mégis érzem, hogy kénytelen leszek belemenni, ha meg akarok tudni valamit. Azonnal utálom az egészet, ennek ellenére visszanyelem a felkívánkozó fenyegetőzést: csak a mogorva tekintetem beszél arról, mi a véleményem az események ilyetén fordulatáról.
- Ki vele, mit akar, mit tegyek? - mordulok rá gorombán,ő azonban szemlátomást cseppet sem bánja.
- Írok egy levelet, amit el kell vinnie valakinek.
- Ne feszítse túl a húrt, atyám! - vágom rá türelmetlenül. - Mondja meg, kihez akar elküldeni!
- Ha elmondom, nem fog elmenni.
Szóval így állunk! Kíváncsi vagyok, hová képes tetézni az egészet. Ingerülten bámulok rá, ő azonban nem fél: most már őszintén bánom, hogy korábban megígértem neki, nem fogom megverni.
- Ilyen biztos benne, Reinholdt?
- Igen.
- Miért én? Él erre futár százszámra.
- Magának kell mennie, egyedül, és csakis egyedül maga alkalmas erre a feladatra - nyilatkoztatja ki rejtélyesen, s nekem jobban viszket tőle a tenyerem, mint eddig bármikor: gyűlölöm, ha a bolondját járatják velem. Magyarázatot várok, ő azonban makacsul hallgat.
- Nem vagyok bolondos kedvemben, jóember! - horkanok fel veszedelmesen, noha tudhatja jól, hogy úgysem emelek rá kezet. - Ugyancsak talányos felém. De bogozza ki a tulajdon szavát hamar! Hogy lennék egyedül én alkalmas rá!
- Ha elindul, meglátja. De látom, nem hisz nekem - feleli a szeme sarkában mosollyal, ami még tovább ingerel. - Jöjjön vissza holnap, és mondja meg, mit tapasztalt! Meg fogja látni, hogy hihet nekem, ha így tesz.
Ki nem állhatom, ha elhallgatnak előlem valamit, ezúttal mégis el kell viselnem: ha jószántából nem mondja, sosem szedem ki belőle. Haragosan bámulok rá, és ez őt mintha mulattatná - talán belelát a fejembe, mert mondani ugyan nem mondom, de a legszörnyűbb mégis az, hogy az elejétől fogva hiszek neki.
- Legyen - mordulok fel végül, meglehetősen gorombán. - Csak bajba ne keveredjék addig.
- "Ha az Úr velünk, ki ellenünk?" - vigyorodik el. - Nekem fontos prófétálnivalóm van odakünn, szóval ha megbocsájt, atyám, távoznék.
- Menjen, ha akar - intek neki, félig-meddig bosszúsan, noha belül őszintén örülök, hogy megszabadulok tőle. - Holnap elmondhatja, amit valóban el akart.
- Isten áldja!

A világ legátlagosabb napja áll mögöttem, amikor belépek a szakadt fogadóba; egy pillanatig nem tudom eldönteni, dühöngjek vagy gyanakodjak inkább, ahogy megpillantom az asztalnál ücsörgő Reinholdt-t meg az elmaradhatatlan vigyorát. Leginkább mind a kettőt érzem, s vontatott mozdulattal ülök le az asztalához, egyáltalán nem vigyorogva.
- Elárulja, mit vár tőlem? - szegezem neki fagyosan, s ő vígan néz a szemembe; aztán beszélni kezd, és csak az Úr tudja, hogyan ússza meg, hogy átvessem magam az asztalon, és megfojtsam. Ismerem ugyanis az imát, amit mond; hogyne ismerném, amikor én magam mondtam el tegnap este - senki más nem hallhatta rajtam kívül, csak az, akihez szólt.
Az pedig nem Reinholdt atya volt.
Sietve szólalok meg, hogy elejét vegyem a mozdulatnak, amellyel eltörném az orrát, ha nem volna mást csinálnom.
- Ezt mire véljem, Reinholdt atya? - fújtatok rá, erővel kényszerítve magam a székembe.
- Maga mit gondol, honnét tudom, hogy mit mondott Istennek? - kérdi merészen, s a arcát most nem is látom a vak haragtól: minden, ami erre eszembe jut válaszul elsőre, másodjára és harmadjára, legalább részben káromlás, úgyhogy kell pár pillanat, amíg megemberelem magam.
- Nem tudom, de esetleg megoszthatná velem.
- Úgy, hogy amit maga elé teszek, azt az Úrtól veszem - triumfál zavartalanul, akárha nem volna tudatában, miféle személyes sértés terheli a számláját. - Érti már, Norven Kather? Magát Isten választotta a feladatra, és csakis maga tudja véghez vinni!
Csakis én lehetek, akik számára az isteni jel egy idegesítő, hallgatózó vénember! Ingerülten mérem végig egyszer, kétszer, aztán kelletlenül megadom magam: alighanem Augustinus atya is ezt parancsolná. Mindent utálok ebben a pillanatban, de kényszerítem magam, hogy felülemelkedjem az érzésen.
- Mit akar, hová menjek?
- Einburgba, atya.
- Ki az ördögöt keressek ott? - horkanok fel, ugyanolyan ellenségesen. - Soha életemben nem jártam még Einburgban.
- A polgármestert, Albrecht von Einburgot - hangzik a válasz, amely nem mond semmit, mégsem tetszik: emlékeim szerint Einburg veszedelmesen protestáns település.
- Mit akar tőle, Reinholdt?
- Át kell adnia neki Isten üzenetét.
- Einburg protestáns - jegyzem meg, mintegy mellékesen. - Miért küldene az Úr egy inkvizítort hozzájuk?
- Mert a bolondok a sajátjaikra nem hallgatnak.
Mélyet sóhajtok, és megdörzsölöm a halántékomat. El sem hiszem, hogy akkora szamár vagyok, hogy egymagam Einburgba megyek egy holdkóros hordószónok kívánságára, amikor szemlátomást egy jó alapos verés hiányzik inkább neki; de belül tudom már, hogy úgyis megteszem, így csak végigmérem megint.
- Ha rám se hallgatnak?
- Nem is fognak, levelet visz.
Összehúzom a szemem komoran.
- Nincs ember, aki kedvéért ezt megtenném. Ugye tudja?
- Nem is ember kéri, inkvizítor.
Farkasszemet nézünk.
- Nincs vesztegetni való időm. Így van?
- Nincs.
Felállnék, hogy elinduljak, azonnal, valami mégis foglalkoztat: ideges kis ragadozó módjára kaparász a fejem hátulsó traktusában.
- Tudta-e rögtön, hogy elvállalom?
- Tudtam - bólintja elégedetten, mint aki számított a kérdésre. - Aki kiszabta magára ezt a feladatot is tudta. Az Ő akaratával ellenkezni nem lehet.
A tudálékossága sokkal jobban dühít, mint vártam, de hiába: úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli, mit gondolok, amíg azt teszem, amit akar. Bele akarok rúgni érte, de inkább csak felkelek az asztaltól fürgén.
- Írja meg a levelét, és indulok.
Ő papírívet vesz elő, gyorsan körmölni kezd: percen belül be is fejezi, felcsavarja s összekötözi, mint aki elpróbálta már máskor is az egészet. Átnyújtja nekem, de a száját nem képes befogni.
- Ne olvassa el, Norven Kather. Isten látja magát, maga viszont nem láthatja a levelet!
Rá kell jönnöm, hogy teljesen torkig voltam vele már tegnap is, és a tény, hogy most már leckéztetni is akar, egyáltalán nem javít ezen. Az Úr szándékát nem láthatom, de a prófétáit értehetetlenül választja, az már biztos. A szabad kezem az oldalamba törlöm, nehogy arcon vágjam vele inkább.
- Válogassa meg a szavait, Reinholdt atya! - torkolom le. - Nem leszek itt mostantól, hogy megvédjem azoktól, akiket feldühít.
Többek között magamtól sem, ami remek; nem vagyok biztos benne, hogy akár egy perccel többet el tudnék belőle viselni.
- Menjen Isten békéjével! - bólintja szelíden, akárha csak megelégelte volna a hergelésemet. Engem azonban nem ilyen könnyű kiengesztelni - a neheztelésem nem is fog felengedni egy jó darabig, ebben biztos vagyok. És alighanem ő maga is pontosan tudja.
- Isten áldja! - biccentek neki: minden barátságosságot nélkülöz a gesztus csakúgy, ahogy a hangom is.
Akármi is a vége, már most tudom, hogy nem fogok neki megbocsátani a hallgatózásáért; a tény, hogy az Úr keze van a dologban, meg kellene, hogy változtassa az érzéseimet, mégsem teszi.

Hogyan lett az ő tiszteletlensége az én vétkem egy szemvillanás alatt?
Feldúltan lódítom a nyerget a lovam hátára: mást sem akarok, mint minél messzebb kerülni az öregtől meg a tekervényes lelki zablájától, amit Augustinus rendfőnökkel közösen vetettek a fejemre. A levelét a zekém belső zsebébe süllyesztem, s már lépésben kopogunk végig a csorba kövezetű utcán, mikor felhúzom a kesztyűmet.
Einburg innen délnyugatra fekszik: belül érzem, a sietség ezúttal legalább olyan fontos Veroniának, mint nekem. Részben ez vezet, amikor a sarkantyúm a ló véknyába bököm - magamnak sem vallom be, hogy a másik, jóval tekintélyesebb indokom a nyugati ég. Most még magasan ragyog a Nap, de pár óra múlva sötétedni kezd: amint az első fakóbíbor fények rávetülnek, meg fog jelenni a csillag megint.
Abból pedig már eleget láttam.

- Üzenetet hozok a városnak Északról! Engedjetek át.
Még kapkodva vesszük a levegőt, a lovam és én magam is; egy egész napnyi út áll mögöttünk, de a hangomon nem érződik fáradtság. Einburgot könnyebb volt megközelíteni, mint elsőre gondoltam: az utak üresek anélkül, hogy járatlanok volnának és ahány emberrel csak találkoztam, mind félreállt az utamból.
Egészen mostanáig.
- Ki vagy? - az őr hangja erőteljes, s kiérzem belőle a gyanakvást. Gyakorlottan mérem fel a város főkapuját; akkor sem volna könnyű bejutni, ha nem őriznék a protestánsok haragos darazsak módjára. Különös a buzgalmuk, ha belegondolok, milyen messze járunk a Katedrális és a Főváros fennhatósága alá eső területekről. Mind a hárman megtermett, erejük teljében levő emberek: az, aki megszólított, alighanem a rangidős köztük. Fölemelem az állam a sál takarásából, amely az éles széltől volt hivatott védeni az úton.
- A nevem Norven Kather. Albrecht von Einburghoz jöttem.
- Mit akar egy inkvizítor a polgármestertől?
Most, hogy megtorpantunk, a levegő hűvössége megérződik a nyakszirtemnél, megborzongatva egy kissé. Kiveszem a kengyelből a lábam és hagyom, hogy a hosszú úttól megkeményedett izmok jólesőn megnyúljanak benne.
- Üzenetem van a számára - váltok fogást a kantáron. - A Fővárosból jövök.
Egy pillanatig egymást nézzük.
- Menjen - egyezik bele a férfi, felemelve a hangját -, de kísérni fogom. Szálljon le a lóról.
Biccentek neki, mielőtt leugranék a nyeregből fürgén: a csizmám az út csorba kövű burkolatához ütöm, hogy megszabaduljak a rárakódott dértől. Egyetértő ritmusban sétálunk át a kapu alatt a lovammal együtt: előttünk ballag az őr és én nem bírom megállni, hogy kíváncsi pillantást ne vessek a város falaira belülről. Magasak és ridegek, tökéletes összhangban az odakinti táj nyerseségével.
És a fogadtatással, amelyet a protestánsok tartogatnak a számomra. A városházáig vezet a férfi - meglehetősen sokan vannak az utcán, s még ennél is meglepőbb, hogy igen sokan csakúgy az őrség tagjai, ahogy a vezetőm. Fel vannak fegyverkezve, mint akik ostromra várnak, de a sisakjukat a hónuk alatt vagy maguk mellett tartják; tisztán látszik, hogy egészen addig bámulnak, amíg el nem tűnök a szemük elől. Olyan, mintha az egész város egy emberként énrám összpontosítana - a résnyire húzott szemük meg a nyomomban felcsapó sugdolózás biztosít arról, hogy egyáltalán nem tévedek.
Megérkeztem Einburgba.

Idebent, a városházán már-már otthonos a légkör: a folyosó tiszta, kissé huzatos levegőjébe fafüst ismerős illata keveredik, a lépcsők pedig a sok jövés-menés alatt megadóan az érkezők lába alá koptak. Arra azonban a legkevésbé sem számítottam, hogy az őr kopogása nyomán bentről von Himmelreich zsinatelnök hangja csendül majd fel.
- Tessék!
Márpedig a hang az övé, ahhoz nem fér kétség. Hanem ha zsinatelnök, hát zsinatelnök: nekem idebenn akad dolgom, és ha Esroniel von Himmelreich az utamba áll, ugyan megkeserüli. Ezzel a lendülettel lököm be az ajtót, s be is lépek rögtön - odabenn hárman beszélgetnek egy asztal körül állva. Mind a hárman egy emberként fordulnak felém.
Egyikük sem a zsinatelnök.
Az egyikük ő is lehetne akár: magas, szálfatermetű férfi, szabályos, szemrevaló vonásai megszólalásig hasonlítanak a reformátoréhoz - csak a haja fekete, az utolsó szálig. Olyan fekete, akár a mellette ácsorgó nőé: a tartásukban, az egész megjelenésükben van valami ösztönös hasonlóság, ugyanaz, amely von Himmelreichet is eszembe juttatja. A harmadik ember más: magas, jókötésű fickó ő is - nem lehet, csak Albrecht von Einburg személyesen. Udvarias távolságban torpanok meg és zavartalanul helyezem a testsúlyom a jobb lábamra, mintha rendes követségben járnék, amely ezúttal csak félig-meddig van így - ez a legkevésbé sem akadályoz meg abban, hogy különösebb nehézség nélkül elővegyem a leghivatalosabb hanghordozásom.
- Uraim... hölgyem. Albrecht von Einburghoz jöttem. Üzenetem van a számára.
- Én vagyok - hangzik a felelet: a férfi hangja nem hasonlít a fekete hajúéra, s egy pillanatra elgondolkodom, van-e jelentősége az egésznek. Aztán - részben azért, hogy végre a végére járjak a próféta idegőrlő levelének - nemes egyszerűséggel átnyújtom neki a tekercset.
Őszintén remélem, hogy Reinholdt atya semmi olyasmit nem ír, amit nekem kellene kimagyarázni anélkül, hogy előzőleg bármit megosztott volna velem. Ahogy az öreget ismerem, akármi lehet benne - könnyen előfordulhat, hogy még ma napnyugtakor akasztófán végzem. Mély csend üli meg a helyiséget, amíg a polgármester olvas: úgy rémlik, mindnyájan egyazon ütemben veszünk lélegzetet, míg a végére nem ér.
Az arca egyre komorabb. Vihar előtti eget lehetne mintázni róla, mire felpillant.
- Pokolian jó, hogy maga hozta ezt - jegyzi meg, ahogy az üzenetet az asztalára helyezi -, mert ha más lett volna, itt helyben kivégezzük.
Szemrebbenés nélkül állom a tekintetüket.
- Magam nem olvastam. De számítottam rá, hogy kivégeznek.
- Talán nagyon csúnya véget ért volna a világunk, ha nem jön ide.
- Dicsérje az őreit, hogy nem csaptak össze velem a kapuban mindjárt.
Szívdobbanásnyi csend, majd Albrecht von Einburg a két fekete hajú fegyvereshez fordul.
- Módosítsák a tervet, Eisspitz mellé vonuljanak fel!
A testvérpár - mi mások lehetnének, mint fivér és nővér? - egyszerre bólint. Katonás fegyelmezettséggel indulnak neki: udvariasan engedem ellépni a férfit magam mellett, de a nő megtorpan a nyomában - vad mozdulattal fordul felém, s éppen csak, hogy meg nem ragad a könyökömnél. Kimért, figyelmzető pillantás a jutalma, de úgy pattan le róla, mint gyenge kardcsapás az erős pajzsról. Izzó dühvel mered rám.
- Hallottuk a nevét, inkvizítor - sziszegi haragosan. - Ha tovább töri a borsot bátyánk orra alá, velem kell számolnia! Boszorkánypöröly...
A tartásom megfeszül a szavára; eszemben sincs felvenni a kesztyűt most, hogy ennyivel fontosabb dolgom van, de mégse szenvedhetem, ha fenyegetőznek velem. Különösen akkor, ha protestánsok teszik. Szúrós, megvető pillantást vetek rá.
- Én még nem hallottam a nevét.
- Skadi von Himmelreich - veti oda dühösen - Jól jegyezd meg!
Indulatosan lép el mellettem, de nem ér hozzám: alig pár pillanat kell, hogy a léptei döngése elhaljon a folyosón. A figyelmem visszafordítom von Einburg felé.
- Úgy látom, nem kell bemutatkoznom.
- Bátor dolgott tett azzal, hogy idejött, inkvizítor - biccent a férfi.
- Úgy véli? - vonom fel a szemöldököm, ezúttal kihívástól mentesen. - Nem a szíveslátásért vagyok itt. Feladatot kaptam, s az ideszólított. A föld alá is küldhetett volna - akkor most ott lennék.
- Tudja-e, mi állt a levélben?
- Tudom, ki írta - ingatom a fejem válaszul -; tudom, hogy hová és kinek címezte. De azt, hogy mi állt benne... azt nem.
- Azt tudja, hogy az angyalok jönnek?
- Tudom. Augustinus püspök vállát nyomja a teher, mióta a csillag megjelent. Az enyémet őutána.
- Ha azt mondom, hogy mi, protstánsok, már el is fogtunk egyet?

Döbbent csend: gyanakodón, megütközve méregetem, s ezt ő felszólításnak veszi a folytatásra.
- Nem olyanok, mint voltak egykor, gyönyörű és tűz-levegő lények - magyarázza komoran. - Ezek már csak félig angyalok.
- Hát a másik felük? - kérdem fojtottan.
- Emberek - feleli rögtön, s a hangjában tetten érhető a döbbent iszonyat. - Ezek bukott angyalok és emberek gyermekei.
Kihagy a lélegzetem.
- Lehetetlen - szakad fel belőlem végül, kontrollálatlanabbul, mint szeretném.
- Bebizonyítani nem tudom, de saját szememmel láttam - bólint, röpkén kitekintve az ablakon. - A Schattenschild mögül jönnek. Ott éltek eddig.
Percekre belefeledkezünk a tulajdon gondolatainkba: mire felnézek, von Einburg üresen bámul az asztalán heverő levélre.
- Miért mondja ezt el nekem? - hagyom el a hivatalos hangnemet szándékosan: őszinte kíváncsisággal tekintek rá és ő nem szégyell őszintén felcsattanni válaszul.
- Azért, hogy ne legyenek bolondak, készüljenek fel! - kiáltja. - A családom a fővárosban él. Valakiknek őket is meg kell védeniük!
Meglepetten nézek rá: Albrecht von Einburg lelki szemeivel engem lát, ahogy karddal a kézben védelmezem a szeretteit? A gondolat legalább annyira mulattat, mint amennyire megdöbbent, a vonásai mégis halálosan komolyak maradnak. Ez valahogy furcsán kellemetlenül érint.
- Megbízik bennem? - teszem fel a kérdést, amelyet, ha itt volna, alighanem Skadi von Himmelreichtől hallhatnánk.
- Meg - vágja rá nyers hangon -, mert lesz nagyobb bajunk is annál, hogy egymást öljük hamarosan!
- Mondja el, mit tud - szólal meg a torkomban fészkelő rutin. - Mindent!
- Nefilimnek hívják magukat - mondja a férfi, látható sóhajt fojtva el. - Lángoló testű, emberhez hasonlatos lények. Félnek tőlük a démonok. Ahogy maguk is megérzik a démonokat, ők a nefilimeket. Nem tudják, mi célból érkeznek, de a próféciájukban az áll, hogy el kell égetniük minden gonoszat. És ők mindent annak látnak majd!
Ha valamiről egészen biztosan meggyőződtem az elmúlt tizenöt évben, az az volt, hogy egyáltalán nem szeretném tűzben végezni. Gondterhelt pillantást vetek az ég idelátszó, jégkék szeletére: azt kívánom, bárcsak mind tévednénk, holott a megérzésem azt súgja, máris késő.
- Ezek szerint máris elkezdődött.
- Csak egy jutott át - mér végig újult érdeklődéssel a polgármester. - Bűnös volt és száműzték.
- Itt van-e még?
- Hellenburgban tartják. Nem fogoly, de őriztetik. Nem tud németül.
- A Katedrálist értesíteni kell.
- Tegyen úgy - bólint. - De mondja, hogy elkapott, kivallatott és megölt.
Felvonom a szemöldököm.
- No - vigyorodom el féloldalasan egy pillanatra - Ha igazat beszél, nem ölöm meg.
- Minden szavam igaz - feleli komoran. - De mondja így.
- Miért tenném?
- Halálra fognak keresni a protestánsok. Én holnap a frontra megyek és eltűnök előlük is. A családom a legfontosabb. Kérem, tegye ezt!
Ismerős súlyt érzek a vállamon. Még észbe sem kaptam, de már derékig süllyedtem a prófécia és a vele keveredő sorsok mocsarába. Nem érdekel, mi lesz Albrecht von Einburggal; ha tehetném, magam döfnék kardot a gyomrába, s aztán megölném a von Himmelreich testvéreket is. Csakhogy biztos vagyok benne, hogy a próféta nem ezért küldött; s abban is biztos vagyok, hogy nem jutnék ki egy darabban Einburgból, ha rátámadnék a férfira. Márpedig a Katedrálisba el kell vinni a hírt.
- Miért én? - kérdezem újra, s most fel sem tűnik, hogy még egy nap sem telt el azóta, hogy utoljára így szóltam volna.
- Mert maga az egyetlen, aki ezt véghez tudja vinni. Maga eljött idáig. Maga vissza is tud menni.
A kedvéért hazudjak! Miért nem vágtam rá kapásból, hogy felejtse el?
- Ugye tudja, hogy ezzel árulóvá tesz?
Őrültség, hogy egyáltalán megkért rá.
- Már én is az vagyok - jegyzi meg, s már felhorkannék gőgösen, amikor a tekintete megkeményedik. - De sodorjon csak életveszélybe számtalan ártatlan embert. Lássuk, a lelkiismerete azt megengedi-e!
- Oly jól ismernek. Tudhatná, hogy nekem nincs lelkiismeretem! - csattanok fel, dühösen, amiért fogást próbál találni rajtam. De van itt még valami, ami nem hagy nyugodni; valami, amit nyugtalanítóan komoly arccal hozott szóba. - Jól értem, hogy úgy hiszi, én védem meg a Fővárost?
- Ha most itt helyesen cselekszik, nem csak hinni fogom. Be is következik.
Ingerülten nézünk farkasszemet, és bennem vad tiltakozás hangja zúg fel: lehetetlen, hogy egy átokverte protestáns kérjen fel bármire is. Lehetetlen, ami itt történik. Ez az egész alighanem Reinholdt lelkén szárad. Mit írhatott a nyavalyás levelében?
Csak nem azt, hogy az én családom is a Fővárosban él? Az öregtől bármi kitelik. Még rosszabb, hogy igaza van. A bátyám rég elcsavargott messze Nyugatnak, apám háza jobbára üresen áll... de akkor is igaz, és ha valaki, hát Reinholdt biztosan tudja is ezt. Átokfajzat.
- Tegyük fel, hogy ezt mondom - felelem kelletlenül. - Mit vár tőlem?
- Csak mondja el, amit tőlem hallott, abban a körítésben, hogy a magára jellemző módon szerezte meg az információt. Az öregembert, aki a levelet írta, pedig vigye a Katedrálisba.

Ahelyett, hogy megoldódott volna, a helyzet bonyolódik tovább, és bármennyire is nincs ínyemre ezzel az emberrel cimborálni, az ösztöneim azt súgják, okkal mondja, amit mond. Töprengve méregetem.
- Azt mondta, ha más hozza az üzenetet, ütött az órája. Miért?
- Ha nem egy ilyen lehetetlen személy hozta volna, nem hittük volna el. Ki jött volna el az oroszlán barlangjába, ha nem olyan küldi, aki tényleg igazat mond?
'Nem is ember kéri, inkvizítor.'
- Reinholdt atya azt mondta, ha tudom, hová küld, nem jövök el - fürkészem tovább a férfit. - Később mégis elmondta.
- Eljött volna azért, hogy ha tudja, hogy egy protestáns családját kell megvédenie? - néz a szemembe, és fájdalmat látok az arcán. El akarja hinni, hogy megbízhat bennem, mégsem teszi. Talán nem is olyan ostoba. - Eljött volna, ha tudja, hogy von Himmelreich testvérei itt vannak?
- Maga mégis elmondja - ütöm a vasat, mert én vagyok fölényben. - Maga úgy gondolja, igent fogok mondani.
- Mert nincs más választásom.
- Meséljen a családjáról - szólok ridegen, azon a hangon, amelyet nem sokszor van esélye ugyanazon embernek hallani tőlem. Olyan idegenül nézek rá, mintha csak ebben a pillanatban léptem volna be.
- Egy lányom van - hangzik a válasz, és ha vak volnék, akkor is érezném, hogy igazat mond. - A feleségem ott szabónő. El kellett költöznöm, mert nem értettem egyet az Egyházzal, de nem akartam, hogy a családom is szenvedjen. Néha meglátogatom őket. A Főváros biztonságos. A lányom most tizenkét esztendős.
- A nevüket.
- Ígérje meg, hogy nem bántja őket!
- Hinne nekem? - vonom fel a szemöldököm, mert olyan, mint aki kétségbe van esve, és én élvezem, hogy diktálhatok.
- Remélem, hogy hihetek - feleli őszintén, és állja a tekintetem. Bátor férfi. - Mint istenhívőnek.
- Hát legyen - engedek röviden, akárha egy inkvizítor szavára adni lehetne. - Nem bántom a családját.
- Mirana von Halbsteg a feleségem - mondja gyengéden. - Hilda von Halbsteg a lányom.
- Lehet, hogy soha nem találkozom velük.
- Tudom. Lehet, már én sem.
- Mit tud rólam, Albrecht von Halbsteg? - billentem félre a fejem.
- Semmit. A nevét. A protestánsok utálják.
Az érzés kölcsönös.
- Bátor ember - mérem végig, aztán biccentek neki. - Ideje visszaindulnom.
- Menjen! Az embereim békén fogják hagyni. Siessen vissza!

Már akkor fáradt vagyok, amikor felmászom a nyeregbe: nyoma sincs ezúttal a ruganyos lendületnek, amelyről különben száz közül is megismerni induláskor. Messze a Katedrális és kevés az időm: nem fordítok már figyelmet sem az őrökre, sem az ég elfeketedő kékjére - előreszegezem a tekintetem egyenesen, magamban fohászkodva, hogy legalább az eső ne essék.
Mire zuhogni kezd, az imám már rég teljesen másról szól.

Kegyetlenül sűrű, hideg esőfüggöny kísért az utam felén; keservesen bőrig áztam és elgémberedtem a visszaúton, amely az általános tapasztalatokkal ellentétben jóval hosszabbnak tűnt és tovább is tartott, mint az Einburg felé vezető. Dideregve léptetek át a kapun, bőven csorog rólunk a víz, pedig a vihar már elbúcsúzott tőlem vagy két órája: a fáradtságomhoz mostanra jelentékeny mennyiségű alváshiány is társul, mégsem vagyok hajlandó csak azért megállni, hogy tétlen heverészésre áldozzam az időmet.
Meg kell találnom a prófétát, és továbbmenni a Katedrálisba, amíg még nem késő.

Egyáltalán nincs nehéz dolgom - Reinholdt atya pontosan ugyanott ácsorog megszokott hordója tetején, ahol az érkezésemkor is prédikált. Pontosan ugyanúgy beszél, ahogy akkor, és az emberek éppannyira nem törődnek vele. Elég egy percig hallgatnom a hangját, hogy a harag, amit iránta éreztem az ismeretségünk legjava alatt, visszatérjen - kötelességtudó eltökéltség és neheztelés szokatlan keverékét viselem az arcomon, ahogy melléugratok.
- Reinholdt atya, ideje indulni.
- Fiam, mi a rohanás tárgya?
A tény, hogy egyáltalán nincs meglepve, minden különösebb ok nélkül tovább bosszant.
- Még kérdezi? - túrok a hajamba, az ingem gallérja mögé tűrve belőle némi vizet. - Nyakunkon a háború! Elviszem a Katedrálisba. Kerítünk magának lovat.
- De hát hogy fogok prédikálni ott? - hökken meg, talán először, mióta ismerem.
- Talál hordót ott is - legyintek türelmetlenül -, s lesz, aki meghallgassa.
- Hát jó - áll rá rövid tétovázás után. - De miért, fiam?
- Jelentést kell tennem. De közben atyám védelme is rám marad - tárom szét a kezem. - Hogy máshogy oldanám meg?
Kis, ravasz szünetet tart, aztán bólint.
- Jól van, jól van, csak hozzon egy lovat.

Ez a feladat könnyebbnek bizonyul, mint képzeltem: elég feltűnnöm a templomkapuban csapzottan, vizesen, hogy megrohanjanak a templomszolgák. Kísértésbe esem, hogy a pappal ebédeljek, de végül addig sem várok, amíg a csizmám megszárad: a sietségem csak még inkább meggyőzi őket, hogy minél előbb eleget tesznek a kérésemnek, annál jobb.
Csinos, fiatal almásderes poroszka lovat kapok - olyan szép, jó járású állat, hogy az öreg meg sem érdemli. Jókedvűen dörzsölöm meg a pofája oldalát, nem lesz gondja Reinholdtnak az útján - nekem annál inkább, ha belegondolok, mekkora távolság áll mögöttem, s ide még jó két napi lovaglás a Katedrális.
Elég időt vesztegettem így is.
- Gyerünk, atyám, mire vár? Itt a lova - sürgetem a prófétát, ahogy felbukkanok mellette. - Indulás!
- Csepp türelemmel, fiam - int anélkül, hogy bármit is elérne vele. - Öreg vagyok má'.
Szavait meghazudtoló fürgeséggel mászik fel a nyeregbe, de most az egyszer nem idegeskedem az ellentmondásosságán, sem a modorán: mély lélegzetet véve fordítom a ló fejét Délnek és, mielőtt meggondolhatnám magam, vágtába ugratok.
Rettenetes utunk van. Néha az az érzésem, alszom a nyeregben, néha az, hogy a lovam álmában fut és csak én vagyok éber: még lassabban haladunk, mint egy napja, s egyre gyakrabban támaszkodom a kengyelbe ahelyett, hogy tisztességesen megtartanám magam. Reinholdt, hála az Úr kegyelmének, nincs beszédes kedvében: talán a gondolataiba mélyed, talán az utazás teszi próbára - az azonban bizonyos, hogy egy szavát sem hallani. Fellélegezni sincs erőm, mikor átdübörgünk a felvont kapurostély alatt: két napja indultunk, s a legutóbbi éjszakán már a csillagot sem láttam az égen. Augustinus rendfőnök irodája felé indulok el, valahogy mégis a szobámhoz visz a lábam - a kandallóban csodával határos módon ég a tűz, és nekem eszembe jut, hogy egy korsó víz áll az asztalon, de odáig már nem jutok el: összeesem az ágyon, és mielőtt megmozdulhatnék, vagy akár csak eszembe juthatna, hogy az ajtót is nyitva hagytam, már alszom is.


- ...lásd meg, Veronia! Bűnöd felhat az égig!
Benne járunk a reggelben, mire elgémberedett háttal, kényelmetlenül összegabalyodott végtagokkal felébredek: a szemem még jobbára leragasztja az álom és a fél karom eladnám egy pohár vízért, ezt a hangot azonban ezer közül is megismerem.
- Bizony, vétkeid a felhőket szennyezik! - rikoltozza Reinholdt teli torokból, a hangjából ítélve éppen az ablakom alatt. Nyögve fordulok hanyatt, keserves mozdulattal végigdörgölve a képem. Uram, adj erőt.
Hogy az ördögbe van ébren ilyenkor a bosszantó vénember?, tápászkodom fel bosszúsan, a fülemben visszhangot verő rikácsolásával máris. A fejem javarészt kitisztult a pihenéstől, s ez jótékonyan előtérbe tol minden mást - jelesül azt, hogy menten éhen veszek, s hogy a borostám időközben elérkezett abba a szúrós-viszketős állapotba, amelyet ki nem állhatok.
Ennél jóval fontosabb azonban, amit megtudtam.
Kell egy kis idő, amíg rendbehozom magam annyira, hogy úgy ítéljem meg, megjelenhetek a folyosókon: fürgén csapom be az ajtót magam mögött, és egy cseppet sem bánom, hogy magára hagyhatom a prófétát újdonsült hallgatóságával. Pár novícius bóklászik a felállított hordó körül, csüngve a vénember szavain. Őszintén remélem, hogy a püspök irodájába nem hallatszik fel, amit mond.

- Bocsásson meg excellenciád, hogy nem jöttem korábban. Későre járt, mire megérkeztünk.
Az iroda kora délelőtti verőfényben fürdik: Augustinus rendfőnök élénk érdeklődéssel figyel, két ujja közt szórakozottan sodorgatva a tollát. Ajka szegletében derűs, szikrázó mosoly bujkál.
- Sebaj, Kather. Látom megtalálta a prófétát.
- Megtaláltam, uram. Úgy tűnik, igaza volt.
Hirtelen komorodik el, azután felsóhajt.
- Mást talált?
- Négy nappal ezelőtt Einburgban jártam, atyám - nézek a szemébe. - Ott tudtam meg, hogy a protestánsok már elfogtak egy lényt, amelyre a vörös csillag óta számítottunk.
Szívdobbanásnyi ideig hallgatok, mielőtt folytatnám.
- Az eljövendők csak félig angyalok. A másik felük embertől származik.
- Félig? - vág közbe döbbenten, nem is próbálva leplezni a meglepetését. - Ki hallott még ilyet!
- Én sem egészen értem, atyám. De a lényt magam sem láttam.
- Angyal volt, biztosan?
- Így mondta a protestáns, akiből kiszedtem - felelem röviden, szántszándékkal nem gondolva bele abba, ami történt. - A saját szemével látta. Én hiszek neki.
- Meggyőző volt?
- Nem volt miért hazudnia.
- Egy helynevet nem tudott?
- 'A Schattenschild mögül jönnek' - idézem fennhangon. - 'Ott éltek eddig.' Ezt mondta, atyám.
Apró csend telepszik ránk - a rendfőnök az asztalára mered, én pedig őrá. Egészen addig, amíg meg nem szólal.
- Hmm - kezdi, mintha csak hangolna: meglepetésemre egy pillanatig majdnem ugyanolyan hangszínt csal elő a torkából, mint az enyém. - Köszönöm, Kather. Maga szerint mit kellene tennünk?
- A Főváros esik a legközelebb - vágom rá egyből. - Meg kell védeni. A Katedrálist is. Meg kell küzdenünk velük. Ha a protestánsok képesek voltak elfogni egyet, le lehet őket győzni.
Élénken figyelem az asztala mögött ülő püspököt: a homlokát ráncolva méreget, mint aki úgy gondolja, túlságosan gyorsan vonunk le következtetéseket. Fegyelmezetten hallgatok el, ahogy felemeli a jobbját, hogy csendre intsen.
- Gyanús ez nekem, testvér. Miért kellene megküzdenünk velük? Félig angyalok.
- A próféta, akihez küldött, azt híreszteli, az Úr ítéletét hozzák - intek önkéntelenül az udvar felé. - Várjunk tétlen, amíg ránk zúdulnak?
- Jobb ötletem van - jelenti ki és én megtorpanok: sohasem láttam még ilyen felvillanyozottnak. Gyanakvó, kíváncsisággal kevert pillantást vetek rá.
- Megnyerjük őket magunknak.
- Hogyan? - kérdezem óvatosan: a társalgás meredek irányt vett egyszerre, s ismét arra vagyok kárhoztatva, hogy figyeljem, mégis mi bontakozik ki belőle végül.
- Jól bánunk velük. De ehhez meg kell ismerni őket.
Mélységes bizalmatlanságot érzek a megjegyzés, de még Augustinus iránt is: soha ilyennek nem láttam eddig, s hirtelen támadt lelkesedése egészen ellenemre van. Egészen olyan.... mintha nem volna önmaga.
- Tudja, Kather, nem csak ez van készülőben - folytatja zavartalanul, mint aki észre sem veszi a helyiség atmoszférájában bekövetkezett változást. - Valami más is. Abban is része lesz, de ha egybevonjuk a kettőt...
Újult érdeklődéssel mér végig, én pedig mélyre seprem a belső feszültségemet a tekintete alatt.
- Mire gondol, atyám?
- Hamarosan megtudja. Ne féljen. Egyelőre viszont más a dolga.
- Mi a feladatom?
- Hozza el az angyalt!

Döbbent, mély hallgatás: megütközve nézek a férfira, s a szám csak hosszú évek ösztönös gyakorlata nem engedi nyitva felejtenem. Elégedett, biztató mosolyt visel a  püspök, olyan emberét, aki már előre ünnepli a remek kivitelezésű ötletét, én azonban még abban sem vagyok biztos, hogy jól értettem.
- Tessék?
- Az angyalt - erősíti meg szelíden a korábbiakat. - A protestánsoktól.
- Az angyalt Hellenburgban őrzik, atyám - kockáztatom meg, hátha felébredek.
- Annál érdekesebb.
Mi lelte a rendfőnököt? Udvarias érdeklődés mögé igyekszem rejteni a tényt, hogy a csontom velejéig megdöbbentett: lopva keresgélem az arcában azt az embert, akit eddig ismertem. Hiába.
- Kiket óhajt Hellenburgba küldeni, atyám?
- Két embert - feleli büszkén. - Norven Kathert és Augustinust. Magát és jómagamat.
Két embert! Egyszerű öngyilkosság. Mit szólnánk mi, ha két protestáns próbálna betörni a Katedrálisba?
- Miért én? - kérdezem, mielőtt rájöhetnék, fájdalmasan gyakran veszem a kérdést a számra: semmi sem beszél ékesebben arról, mennyire kifordította a rendfőnök a lábam alól a talajt. - Nem óhajtja előbb értesíteni Őszentségét, atyám?
- Mert maga egy használható, jó ember, Kather - feleli, és biztos vagyok benne, hogy ha nem volna kettőnk közt az asztal, a kezét a vállamra tenné. - A szentatyát pedig ne terheljük ilyenekkel.
- Értem, uram - adom meg magam. - Mikor óhajt indulni?
- Pihenjen egy napot - biccent, alighanem a szemem alatti karikákra utalva. - Utána megyünk. Rég voltam már ilyen lelkes!

Kilel a hideg Augustinus rendfőnök emlékétől.
Eltávolodtam már a szobájától, mégsem vagyok képes túltenni magam a különös érzésen, amelyet az eddig nem tapasztalt viselkedése ébresztett bennem: egyáltalán nem emlékeztet arra a férfira, akit ismerek. Azt viszont eszembe juttatja, mennyire ráfizettem legutóbb, amikor nem hallgattam az ösztöneimre.
Parancs ide, parancs oda: a pápának tudnia kell róla, ha az emberei Hellenburgba mennek.

Előrehozott audiencia.
Ha az ember XIII Sixtus elé óhajt járulni, jobb, ha rászámolja a napját: nekem ezúttal alig két percembe telik bebocsátást nyerni a csarnokba, s teljesen tudatában vagyok a szúrós pillantásoknak, amelyeket a hátamba kapok közben. A pápa felvonja a szemöldökét derűsen, s most is, ahogy legutóbb, hirtelen úgy érzem, feleslegesen aggódtam. A bejelentést egyikőnk sem várja meg: én előrelépek, ő pedig megszólal.
- Norven Kather, igaz? - fog bele azon az atyai hangon, amelyet álmomban is megismernék. - Kipihente magát, fiam?
- Én vagyok, szentatyám - bólintok, felnézve rá. - Kipihentem, jobban is, mint megérdemeltem volna. Hanem azóta jártam máshol is. Augustinus rendfőnök elküldött a Főváros prófétájáért.
- A próféta!
Fölnevet: a hangja visszhangos csengéssel tölti be a termet, és én nem tudom megállni, hogy ne csatlakozzak hozzá egy mosollyal.
- Megátalkodott egy alak - jegyzi meg, s én gondolkodás nélkül rákontrázok, még mielőtt észbe kaphatnék.
- Rettenetes.
- Szomorúbb, hogy igaza van - komorodik el hirtelen. A tekintetünk összekapcsolódik.
- Úgy van - térek a lényegre. - Einburgba utaztam a szavára. Ott megtudtam, hogy az eljövendő angyalok a Schattenschild mögött élnek. Félangyali, fél-emberi keverék lények. Egyiküket Hellenburgban őrzik a protestánsok.
A hatás nem marad el.
- Nefilimek! - húzza össze a szemét a férfi. - Hallottam már róluk, bolondoktól. Úgy tűnik, annyira voltak bolondok, mint a próféta. De hogy a protestánsok elfogjanak egyet... az már valami. Biztos meg is kínozták már.
- Ki fog derülni - nézek rá komoran, minden aggályommal az arcomon. - Augustinus rendfőnök Hellenburgba indul holnap, hogy elhozza. Velem együtt.
- Augustinus? Ő maga? - vonja fel a szemöldökét a pápa, végigmérve engem. - No, az érdekes! Rég volt már, hogy ő maga tett valamit.
- Nehezen ismerek rá őexcellenciájára, szentatyám - folytatom, immár nyugodtabban, megújuló kíváncsisággal. - Azt mondta, ne terheljem szentséged a hírrel, mégis úgy érzem, a jelentésemnek mielőbb el kell jutnia kegyelmedhez.
Sixtus halkan kuncog; hunyorgó tekintete a hangjával együtt meggyőz afelől, hogy lappang itt valami, amiről semmit nem tudok.
- Nos, valóban kedves volt tőle - feleli derűsen, majd hátradől ültében. - Fél, Kather, hogy valami történt a rendfőnökkel?
Kelletlen, kellemetlen csend: az éleslátása, mint mindig, most is egyszerre nyugtat meg és üt szíven. Valahogy mindig szégyenkezem egy kissé, ha vele beszélek, mégsem tudom őszintén utálni magam érte - pedig kevés ember mellett tűnhetek ennyire gyereknek felnőtt férfi helyett.
- Nehezen tudtam mire vélni, atyám.
- Tudja-e, hogy lett püspök Augustinus? - kérdezi jókedvűen anélkül, hogy őrlődni hagyna előtte. Úgy tűnik, cseppet sem bánja, hogy ellenszegültem a parancsomnak, én pedig, akárcsak legutóbb, most is úgy érzem, felesleges raboltam az idejét.
- Nem tudom, uram.
- Meg fog lepődni, de Augustinus novíciustársam volt. Sokkal hamarabb lett nálam is püspök. Akkor még Ottónak hívták - a vigyora kiszélesedik, ahogy felidézi az emléket. - Kispapként nem voltunk épp minta-egyháztagok, és jól kihasználtuk a fiatalságunk.
Röviden rám kacsint, és nekem megütközni sincs időm; ahogy figyelek, vonásai a szemem előtt elevenednek meg a történettel együtt.
- Nos, pont egy ilyen alkalomnál úgy döntöttünk, megverekszünk, de fém fegyverekkel. A helyzet az, hogy Augustinus már a fél brigádnak súlyos sérülést okozott, amikor a régi rendfőnök rohanva bevágott közénk. Mindenkit cellafogságra akartak ítélni. Ekkor Otto, hogy minket felmentsen, kiállt a püspök elé. "Harcoljon velem, excellenciája! Ha nyerek, nincs büntetés, és én is püspök leszek. Ha veszítek, hát a fejem bánja!" A rendfőnök annyira dühös lett, hogy belement. Az arcán a heget, amit akkor szerzett, haláláig viselte.
Olyan döbbenten hallgatom a történetét, ahogyan az effélét illik, egy pillanatra megfeledkezve a tényről, hogy magam sem kerülnék be a mintakönyvbe, ha volna olyan.
- Értem, szentatyám - nyelek egyet, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy több is van az efféle tudásából a pápának - alighanem mindenkiről. Ez több, mint kellemetlen.
- Ha valamit a fejébe vesz, roppant lelkes tud lenni - int komolyabb, csitító hangnemre váltva. - Ne féljen, rendben lesz. Hozzák azt a nefilimet ide, és térjenek vissza mindketten!
- Úgy lesz, atyám - hajtok fejet a férfi előtt: ha másról nem is, afelől éppen meg vagyok győzve, hogy Augustinus rendfőnök még ma értesülni fog róla, hogy az első adandó alkalommal szembementem a parancsával. Minden jel szerint feleslegesen.
A pápa mosolyogva figyel: alighanem pontosan tudja, mi jár a fejemben.
- Menj, fiam, járj sikerrel!

Egy nap.
Ennyit kaptam, hogy felkészüljek a hellenburgi útra. De föl lehet-e fegyverkezni, ha az ember az oroszlán barlangjába készül? Aligha.
Kifelé menet még hallom, hogy a belső udvaron felhangzik Reinholdt atya rikoltozása.
- Vértezd fel a lelked! Ez minden, amit tehetsz.

Szkepticizmus ide, szkepticizmus oda, egy új sarkantyú még sohasem ártott meg senkinek.
Képtelen vagyok hová tenni az előttem tornyosuló küldetés nyomasztó jelenlétét: hosszas lelki vívódás után az egyetlen megoldáshoz folyamodom, amely ésszerűnek tűnik és nekifogok, hogy fizikai valójában felkészüljek az útra. Hellenburg meglehetősen messze esik ide - a lovam lába új patkót kíván, a csizmám új talpat, s a legvégén tekintélyes lovastapasztalatom táplálta magabiztos lendülettel rúgom le a jobb lábam felőli sarkantyúm, amint a kovács szem elől veszített. Ha lovag volnék vagy érzéketlen, de könnyű felépítésű futár, talán szükségem volna rá párban... aminthogy viszont énrólam van szó, megteszi a bal egymagában is.
Köszörű, fenőkő, fegyverolaj következik, s a kesztyűm szélesedő szárát összefogó homályos rézcsatokat oda sem figyelve kapcsolom a megfelelő lyukakba - bejáratott, régi holmi, mentes minden esetlenségtől, amely a frissen szabott bőr legsajátabb átka.
Nem akarok meghalni, s ebben nagy segítségemre lesz, ha gyorsaságomnál vagyok.

Az ajtót nyitnám lendületesen, amint a kopogás felhangzik a túloldaláról: megtorpanok egy villanásnyi időre, majd hátrálva emelem meg a hangom.
- Tessék!
Nem tévedek, maga a rendfőnök nyit be: még sohasem láttam teljes menetfelszerelésben, s el kell ismernem, hogy meglehetősen félelmetes látványt nyújt számtalan tőrével az oldalán. Nagycsontú, szikár termete egyenesebbnek tűnik most, ő maga egészében vagy egy évtizeddel ifjabbnak; válláról sötétkék köpeny csüng alá hosszan, olyan árnyalat, amelyet száz közül is megismernék.
- Kather, jó, hogy már kész! - biccent tagadhatatlan lelkesedéssel, s azon nyomban a kezembe nyom egy összehajtogatott, sötétkék ruhadarabot. Egy mozdulattal átvetem a karomon; hajszálra ugyanolyan, mint amit ő is visel. - Tegye ezt el - biccenti - Hellenburgnál kelleni fog.
- Lelkészköpeny...? - vetek rá kibogozhatatlan pillantást a szövet felett. - Kié volt eredetileg?
- A varrónőé, aki készítette. Nem tökéletes, de az őrök átvágására elég lesz.
- Mi a parancs, uram?
- Kövessen - vágja rá. - Majd' háromnapi utunk lesz.
Elindul kifelé, de félúton megtorpan; a válla felett hátrapillantva fordul felém egy pillanatra.
- És nem is én vágtam meg az előző püspököt az arcán...!
Üresen pislogva viszonzom a gesztusát; kell egy pillanat, hogy felvonjam a szemöldököm a nevetés, a kíváncsiskodás és a zavart torokköszörülés közt őrlődve.
- Igazán? - kérdem végül, derűs hangnemben.
- A hátán vágtam meg. És még nyolc másik helyen.
Az utolsó pillanatban kapok észbe, mielőtt karba fonnám a kezem.
- Jól küzd, atyám. Örömmel látom, hogy nem csak a keresztesek soraiba jut mindenki, aki tehetséges.
- Még a papok között is vannak jók. Nálam jobbak is.
- Talán hasznát vehetném egy tanárnak.
- Mindenki hasznát veszi egy tanárnak manapság - hárít ravaszul. - Nem tudhatunk eleget.
- Ez ráér, ha visszaértünk, excellenciád - engedek, mert ráéreztem már a személyisége ritmusára. - Most be kell érnem azzal, amit tudok.
- Egyetértek, Kather. Szálljunk gyorsan lóra! Még ma el akarok érni Rotwaldig!

Rotwald nem esik olyan közel, hogy ez a célkitűzés ne kívánjon vad vágtát tőlünk: kíváncsiságtól fűtve sorjázom le a lépcsősorokon az istállóig a férfi nyomában, azt találgatva, hogyan tervezi pontosan az utat. Alig pár percbe telik, hogy ráébredjek, semmi misztikus trükköt nem tartogat: egész egyszerűen felugrik a lovára - karcsú, hosszú lábú állat, ifjakat is láttam fatönkről felmászni ilyen magas nyeregbe -, s úgy ugrat egyből vágtába, hogy a mellette álló istállófiú hátrabotlik a tulajdon lábában. Lovam előreszegett fülekkel harap a zablájába, sértetten, hogy eléje mert vágni akárki: nekem se kell több, nyeregbe lendülök magam is, akár az imént Augustinus és a máskor kényelmeskedő, gőgös Ólmoseső most nógatás nélkül dönt úgy, átugorja a négykézláb menekülő lovászfiút ahelyett, hogy megkerülné.
Azután vágtázunk.
A lovam erős, fordulékony vadászállat; igazán akkor érzi elemében magát, ha szabadjára eresztve vághat keresztül a környező erdőség kínálta nehéz terepen. Hallása, ítélőképessége eligazítja teljes vágtában is, jókora patái, szíjas lába szára pedig a legjobb ugróvá teszi, amelyre valaha is rábíztam magam; engedem, hogy felerészt előreszegje a fejét és ő nekilendül Augustinus hátasa nyomában. Alighanem a sértett büszkeség hajtja, amiért ilyen rútul megcsúfolták már indulás előtt, de a püspök veszett egy lovas, mert igencsak előrevágott - lassan zárkózunk fel hozzájuk, lassabban, mint bárki máshoz valaha és ahogy a férfi hátrapillant rám, esküdni mernék, hogy vigyorog.
Azután tovább gyorsít.
Azt már nem! Egyszerre hördülünk fel és meg sem kell böknöm a lovam véknyát, hogy a magáénak érezze a sértést: teljes vadászvágtában dübörgünk végig a tájon, akár hét mázsa égzengés, s aminthogy a rendfőnök nem fárad és nem hagy pihenőt, pár yardra vagyunk egymástól hosszú órákon át: a környék rohanvást úszik tova körülöttünk.
Annyira sietős a tempónk, hogy még csak dél felé jár, mire kifulladva megállunk az első patak partján: a térdemre támaszkodva zihálok egy keveset, miközben igyekszem magamba visszaterelni minden eleven energiámat mihamarább. Augustinus rendfőnök szemlátomást igen kemény fickó, és nekem egyáltalán nem fűlik a fogam alulmaradni ott, ahol ő diktálja az iramot.
Az iram pedig egyáltalán nem lassul egészen addig, amíg ránk nem esteledik Rotwald határában.
- Ez volt a mai célunk - áll fel Augustinus a kengyelben, ahogy szédítőn lassú ügetésre fogja csatakos lovát. - Megpihenhetünk.
- Igenis - ugrom le a nyeregből, dölyfösen magamba fojtva felületesen sípoló lihegésemet. - Gyorsan haladunk - jegyzem meg, összpontosítva, hogy a lábam mégse döntsön úgy, összecsuklik alattam. Nem elég, hogy sikerrel járok, felfokozott érverésem hamar elhordja a tagjaimból a fáradtságot: van érkezésem megveregetni a ló nyakát, mielőtt engedném, hogy a vízparthoz lépkedjen önkényesen.
- Valóban - szól a püspök, s a szája szélénél mosolyt látok felvillanni. - Nem gondoltam, hogy tartani fogja a tempót.
- Mit gondolt, atyám? - viszonzom a mosolyát, ugyanolyan röviden. - Meg kell hagyni, jó erős a lova. Hogy a kegyelmed rátermettségét ne is említsem.
- Mindketten megértünk már egyet s mást.
- Elhagyott volna, ha akar - támaszkodom egy fának fáradtan: átmelegedett izmaim kezdenek kihűlni, hosszas sajgással kecsegtetve jó előre. - Igaz?
Magam sem hiszem őszintén, amit mondok, mégis kíváncsi vagyok a válaszára: nem sokan tesznek túl rajtam lóháton, Augustinus rendfőnök azonban olyasvalaki, akiről akár el is tudnám képzelni. Különösen tíz évvel korábban.
Ő viszont a fejét ingatja.
- Már nem. Fénykoromban talán. Jó lovas maga, Kather.
- Nem sok hasznomat venné, ha máshogy volna - felelem, szemernyi elégedettséggel. - Itt éjszakázunk, atyám?
- Itt.

Hamar kiderül, hogy akad olyasmi, amiben mind a ketten egyformán csapnivalóak vagyunk - ez pedig nem más, mint az éjszakára való táborok felverése. Egyikőnknek sem áll szándékában túlzásba vinni az erőfeszítéseket sem, így alig pár percet vesz igénybe a művelet - a tény, hogy akad tábortűz, amely mellé leheveredhetek, nekem teljesen megfelel.
- Élvezze ki a luxust, fiam - int Augustinus egy vigyorral. - Holnap már ellenséges területen alszunk.
- Kíván-e őrt állni excellenciád? - érdeklődöm, megszabadulva a kesztyűmtől meg a fegyverövemtől; kényelmesen lazítom meg a zekém csatjait, mielőtt a hátam a fölénk nyúló fa törzsének támasztanám.
- Ma nem kell - ingatja a fejét a rendfőnök. - Ha kérdésed van, itt az alkalom, hogy feltedd.
- Megszegtem a legutolsó parancsát, amelyet a Katedrálisban kaptam - szólok hirtelen, anélkül, hogy végiggondolnám: a vallomás súlya ellenére szokatlanul nyugodt vagyok, talán mert biztos vagyok benne, anélkül is rég tud a dologról, hogy tőlem hallaná.
Nem tévedek.
- Megértem - válaszolja rögtön, végigmérve a talpamtól a homlokomig, mintha először látna. - Maga inkvizítor. Az a dolga, hogy kételkedjen.
- Beszélt a prófétával, atyám?
- Egy keveset. Furcsa ember.
- Nem ilyennek képzeltem.
- Isten a legkülönösebb alakokat tudja kiválasztani. No nem mintha én vagy maga kevésbé furcsák lettünk volna, amikor növendékké váltunk.
Az utolsó pillanatban kapok észbe, mielőtt rávágnám, ezt mégis hogy érti; a pillantásom azért rávetül fürgén, de csak hümmögök.
- Őszentsége boldognak látszik, hogy excellenciáddal dolgozhat - váltok témát, csak hogy a véleményét halljam.
- Sixtus atya kiváló ember - szól az olyan ember hangján, akinek igen kedvére van, hogy mesélhet. - És mint Gerhardt von Sternbruck, kiváló barát is. Én is hálát adok Istennek, hogy vele dolgozhatom.
- Tartsa meg mindkettejüket az Úr jó erőben, atyám - biccentek, elheverve a földön a tűz mellett.
- Mindhármunkat az egész Egyházzal együtt, Kather.
- Ámen.

Ifjúkorom óta irigylésre méltóan mély alvó vagyok: ez olyan tulajdonságom, amely szemernyit sem változott az átélt viszontagságok ellenére sem. Megfeledkezem a föld egyenetlen göröngyeiről és a hajnali levegő deres hűvöséről is, ahogy a fejem a karomra hajtom, s moccanatlan, egyetlen hang nélkül horpasztom át a teljes éjszakát - ha a föld megnyílna alattunk, és elnyelné fél Veroniát, én alighanem akkor is csak átfordulnék a másik oldalamra.
Augustinus rendfőnök természetesen már fenn van, mire felébredek: zavartan ugrom fel, amikor meglátom, hogy rám vár, de nem tudom kiölni magamból az évtizedes szokást, hogy jókorát nyújtózzak elébb.
Derűsen szemlél, neheztelés nélkül; mire elővezetem a lovakat, indulásra készen kémleli a láthatárt.
- A mai célunk egy kis település a Tünde-erdő mellet. Einfeld a neve.
- Igenis, atyám.
- Vegye fel a köpenyt! - utasít komoran. - Mostantól fogva Hermann tiszteletesnek szólítson, maga pedig Oswald tiszteletes lesz.
Eleget teszek a parancsának: a hosszú, éjfélkék anyag egészen a bokámig leér. Különös viselet, és alighanem különös látványt nyújthatok benne: a püspök elégedetten bólint, azután megindulunk. Az álnevekhez nem fűzök különösebben sok reményt - eleddig akárhány protestánsba botlottam, mind úgy ismert fel, mintha a képem a pénzükre volna verve. A zsinatelnököt bizonyosan szíven ütötte a találkozásunk.
Egész napnyi eseménytelen vágta juttat bennünket akadály nélkül Einfeldbe: odabent végigléptetünk a poros utcán, de egy lélek nem sok, annyi se kapja fel a fejét láttunkra. Ez egy kissé eloszlatja az aggodalmam, de még mindig nem érzem magam biztonságban.
És ameddig vissza nem érünk a Katedrálisba, már nem is fogom.
A püspök magához veszi a szót, és ezt ezúttal a legkevésbé sem bánom: a Fővárosban születtem és nevelkedtem, azután átköltöztem a Katedrálisba, s az akcentusom erről ékesebben szól, mintha a homlokomra vésve viselném. Hagyom, hogy maga béreljen szobát a fogadó emeletén, s a levegőt is némán veszem, míg az ajtó be nem záródik mögöttünk.
- Oswald tiszteletes, a holnapi napunk nem lesz könnyű - fordul felém odabent.
- Nem is számítok másra. Továbbmegyünk, igaz?
- Tovább. Egy lehetőségünk lesz. Vagy egy az egyben kivitelezzük, amiért jöttünk, vagy elbukunk.
- Mennyi időnk van?
- Az ott fog eldőlni. Meg kell tudnom néhány dolgot, maga addig időt kap egy kis városnézésre. Utána cselekszünk - int, és én bólintok. - Pár óra, és visszatérek.

Soha nem volt még alkalmam, hogy a protestánsok felségterületén járjak: a kíváncsiságom erősebb a józanságomnál, s nem bírom megállni, hogy ki ne merészkedjek az utcára, s körül ne járjam a települést, amennyire az időm engedi.
Furcsán üresnek hatnak az utcák: olyan szürke, csendes minden, hogy akaratlan is megborzongok belé. Néha-néha elhalad mellettem egy-egy szürke képű parasztember vagy -asszony; halkan elmormolt 'Áldás, békesség!'-en kívül egy lélegzetvételnyi figyelmet sem pazarolnak rám. Szinte hiányolom, hogy az eső is eleredjen: egészen addig céltalanul bolyongok a sáros utcákon, amíg felnézve rá nem jövök, hová is hozott a lábam akaratlan.
Templom magasodik fölém.
Meggondolatlanul lépek be a kapun: az eszem tudja, hogy egy lelkészt közel lehetetlen volna becsapnom, a feltűnést pedig kerülnöm kellene, valami mégis úgy húz az épület belseje felé, hogy esélyem sincs ellenállni neki. Odabent alig teszek egy lépést, máris megtorpanok: soha életemben nem láttam még ehhez hasonlót.
A templom egész egyszerűen üres. Se oltáriszentség, se örökmécses. Oltár sincs. Egy szószékféle emelvény magasodik előttem a tátongó üresség legközepén. A freskók hiányoznak; olyan semleges és ásítón szürke a kép, hogy egy pillanatig nem értem, hogyan lehetséges az ilyesmi.
Vajon az összes templomuk így fest?
Megbabonázva bámulom a teret a maga egyszerűségében: hosszú percek folynak el anélkül, hogy feleszmélnék, s amikor végül apró rándulással magamhoz térek, fürgén fordulok meg a sarkamon.
Nem kockáztathatom meg, hogy összefussak a lelkésszel.

Az idő már lejárt, mire visszaérek a szobába, a püspök azonban sehol: idegesen járkálok fel s alá vagy egy fertályóráig, de úgy döntök, nem indulok a keresésére. Akármi is történik, Augustinus rendfőnök képes rá, hogy egyedül elboldoguljék vele.
Képesnek kell lennie rá, vagy mindannyian elvesztünk.
Még egyszer ennyi idő, mire a kilincs megmozdul: felugrom azonnal a kardom után kapva, de az aggodalmam felesleges. A püspök az: azonnal észreveszem az arcát elcsúfító hosszú, égővörös karmolásnyomot, mégis megkönnyebbülten lélegzem fel.
Azután hosszú, kérdezősködő pillantást vetek rá.
- A volt lelkész felismert - vonja meg a vállát egykedvűen.
- Hol van most?
- Mint említettem, már csak volt lelkész.
- Jól gondolom, hogy ideje továbbállnunk?
- A ma éjszakát itt töltjük - ingatja a fejét. - Nem keltünk gyanút. Holnap korán továbbállunk.
- Megtudott valamit? - érdeklődöm most, hogy a hátamban sorakozó izmokat ellazulni érzem. Elengedem a kardmarkolatot, amelyet eddig szorongattam; sokkal hosszabb ideig, mint indokolt lett volna.
- Létezik - bólintja a püspök, mélyen a szemembe nézve. - Valóban Hellenburgban. De azon belül nem tudjuk, hol lesz. Ott is tennem kell egy hasonló kört.
- Megeshet, hogy sietve kell távoznunk - szólok komoran; nem szívesen gondolok bele, de nem bízhatom a küldetés sikerét a véletlenre. - Van utasítása erre az esetre?
- Ha bármikor is eltérek a tervekben szereplőktől, vágtasson vissza a Katedrálisba, ahogy csak tud! - parancsolja Augustinus, és én azonnal érzem, hogy hibát követtem el. - Ameddig vissza nem ér, maga a püspök. Jelentsen a pápának, ahogy csak tud!
Elakad a szívverésem egy pillanatra. Hogyan jutottunk el ide?
- Akármilyen eltérés esetén, uram...? - visszhangzom, abban az erős reményben, hogy ezek az utasítások csak a leglehetetlenebb balszerencse idején lépnek érvénybe.
Ahogy általában, most is minden hiába.
- Ha nem vagyok ott, amikor megbeszéltem, maga fut - ismétli meg a parancsot kemény, ellentmondást nem tűrő hangon. - Ha ott vagyok, de lelassítanám, maga fut. Ha meghaltam, de a nefilim megvan, hát akkor a nefilimmel fut.
Konokul harapom össze az állkapcsom: minden porcikám tiltakozik az utasítások ellen. Vitatkozni akarok vele, ellenkezni, egészen addig, amíg ki nem talál valami mást, végül mégis csak beleharapok a szám oldalába belülről. Ha nyakaskodásra vágyna, egy novíciust hozott volna magával.
- Értem.
De Augustinus atyát nem ilyen egyszerű lóvá tenni.
- Helyes. Most az egyszer pontosan kövesse az utasításom, kérem.
Kelletlenül biccentek, mintha nem volnék teljesen tanácstalan: egyáltalán nem vagyok meggyőzve afelől, hogy ha valóban így alakul, képes leszek magára hagyni őt. Csakhogy már nincs visszaút.
- Ha nem járunk sikerrel?
- Feltartom őket, míg maga elmenekül. Nem akarok ellenvetést hallani - csattan fel, mert már nyitnám a szám, hogy a szavába vágjak. - Az én nyájam közül egyik se vész el!
Ezt nem engedem, mondja a tekintetem, amelyet rá vetek, de az arca olyan vad elhatározottságot tükröz, hogy kénytelen vagyok visszanyelni a szavakat. Nem kérhet arra, hogy vissza se nézve hazaszaladjak, amíg ő megveti a lábát és harcol.
- Uram...
- Fel vagyok készülve a halálra, Kather - vág a szavamba megint. - Erre készültem egész életemben.
- Az Egyház nincs felkészülve rá.
- Az Egyház nem is halhat meg. Azért fog maga sikerrel járni, ha én nem.
A makacssága a végtelenségig feldühít, de látom már, hogy itt nem győzhetek: a rendfőnök elhatározta magát és az arcán látszik, hogy akármit teszek, kitart a parancsa mellett. Legszívesebben megütném, amiért ilyen kiállhatatlanul akaratos, de tudom, hogy azzal sem érnék el semmit. Ráadásul valószínűleg el sem bírnék vele. Feldúltan fordulok félre.
- Igenis.

A parancsa világos és érthető: ezt ő maga is pontosan tudja, mert a szemem sarkából látom, hogy elégedetten biccent.
Holnap megérkezünk Hellenburgba.
És én, ha kell, porig égetem az egészet.

- Lassítsunk. Semmi feltűnés! Én beszélek, ha kell.
Hajnalban keltünk, mégsem érzem álmosnak magam: a tegnapi este óta nyomasztó súllyal nehezednek rám Augustinus atya parancsai meg a Déli Királyság atmoszférája. Pár yardnyira lemaradva követem őt, ugyanolyan szélsebesen, ahogyan az első nap elindultunk, a hangulat mégis jóval feszültebb - nem tudok nem a tájra figyelni, ahogy szeretett otthonom erdős-mezős vidékéből lassacskán érezhetően láposabbra vált. Csermelyek, patakocskák kanyarognak szerteszét errefelé, a talaj fűcsomói alatt pedig néhol szörcsögve süllyed be a sár. Az alacsonyan lógó égbolt alatt, a messzi távolban ott sötétlik a Tünde-erdő fekete sávja is; délutánra jár az idő, mikor megpillantjuk Hellenburg városát.
Akarva-akaratlan, de felállok a kengyelben, hogy jobban lássak.
- Én még sohasem jártam itt.
- Szép város - hagyja rám a püspök, ahogy a szeme sarkából figyel. Aztán elhúzza a száját. - Túl szép, hogy az övék legyen.
Igaza van. Eretnek híre ellenére Hellenburg még ilyen távolból is gyönyörűnek tűnik és ahogy minden fenséges, új látványra, erre is heveset dobban a szívem. Széles, roppant kiterjedésű város Rudenz király és a zsinatelnök otthona; fehér márványa a téli Nap tompa, ólmosan aláömlő fényében is szinte világít. Nyáron bizonyosan szikrázik a déli ég alatt.
Egy hosszú percig csodálom, mielőtt eszembe jutna, miért is van részem egyáltalán a kilátásban.
- A nefilim nem beszél németül - fordulok Augustinus rendfőnökhöz. -Tudja, igaz?
- Tudom - szól, rám sandítva röviden - Én viszont ismerem az angyalok vésetét és nyelvét.
Újult érdeklődéssel mérem végig a férfit. Honnan tudhat ennyi mindent? Bármi is történik, a püspök mindig úgy reagál, mintha réges-rég felkészült volna bármilyen fordulatra. Nem mosolyodik el a pillantásomra, ugyanakkor érzem, hogy ha a Katedrálisban volnánk, azt tenné.
- Sok időm volt kutatni.

Megérkeztünk.
Egészséges aggodalom támad bennem, ahogy átlovaglunk a város főkapujánál silbakoló őrök között: feleslegesen, mert egy pillantásra sem méltatnak bennünket, mégis érzem, hogy mostantól az Úr kezében vagyunk, talán jobban, mint eddig bármikor. Hellenburg az eretnekek fészke: egyetlen lélek sincs, aki ne követelné a torkunk elvágását, ha le találunk lepleződni. Ez pedig, ahogy az első percekben azonnal megállapítom, akármikor bekövetkezhet. Az utcakép zavaros, forgataga magába foglal minden elképzelhetőt a démonoktól kezdve a tündékig - hiába próbálom folyamát nyomon követni, minduntalan kitér a tekintetem elől és elkavarodik a tömegben. Akkor sem vennék észre időben egy lelkészt, ha amaz hét láb magasra nőtt; egyedül akkor, ha már a lábára léptem.
Akkor pedig már alighanem késő volna.
Egyelőre viszont ránk sem hederít senki: a hellenburgiak teljes, boldog tudatlanságban kerülgetnek minket siettükben, amíg le nem fordulunk a főutcáról egy árnyaktól tömött, porszürke sétányra. A nyakamat tekergetem hunyorogva: nem győzöm szoktatni magam a sokféle kavalkádhoz.
A püspök szól elsőnek, ahogy megígérte.
- Indulok felderíteni. Három óra múlva itt találkozunk.
Leugrom a lovamról.
- Körülnézek.
- Jól teszi - bátorít egy intéssel. - Kerülje az eretnek klerikusokat!
- Kerülöm őket parancs nélkül is, uram - jutalmazom az utasítást egy félmosollyal és már fordítunk is hátat egymásnak.
Nem könnyű megfogadni a tanácsát, és talán okosabb volna megvárni egy helyben, amíg visszaér, a kíváncsiságom azonban másképp dönt. Abból, ha ismerem az utcák struktúráját, a város egészének felépítését nagyjából, baj nem származhat: fürgén csavargom végig az első széles utcákat, minél többet próbálva meglátni Hellenburgból.

A város belülről is éppoly lenyűgöző, mint első látásra ítéltem: ha a megszokhatatlan sokszínűségétől eltekintek, pontosan olyan nagyszerűnek és könnyen áláthatónak találom, mint a Fővárost.
Ez a gondolat egy tágas téren ér utol, és meg is torpant kissé - sebesen pillantok körbe, de sehol sem találok rá igazolást, hogy túlzás volna. Igaz lesz hát: Hellenburg és a Főváros nem egyszerűen hasonlítanak felépítésükben, hanem egyenesen egyformák. Töprengve súrolom a talpam az utca megsüllyedt kockaköveihez... akárkik is építették ezeket a városokat, most hálával tartozom nekik.
Így, hogy Hellenburg felépítését ismerősnek találom, a saját esélyeink is javulni látszanak a szememben.
Hanem a hatodik érzékem követhetetlen sebességgel vijjog fel belül, éppen akkor, amikor felemelném a fejem: megtántorodom ugyanebben a pillanatban rögtön, mert jobb felől erősen megtaszít valami.
Megütközve, hitetlenkedő haraggal meredek a földön heverő démonra: vörös hajú fiatal nő külsejét viseli, s úgy ül a porban, tőlem pár arasznyira, mint általában azok, akik rohanvást nekiütköznek valakinek az utcán. Szárnyaira felvert por szitál, ő maga pedig megszeppenve tápászkodik fel. Lopva sandítok körbe, hogy lássam, mit tesznek a hellenburgiak, de elszámítom magam - úgy sétálnak el mellettünk a dolguk után, mint akiknek mindennapos élmény az utakon futkosó démonokba botlani.
Hogyan szokás az effélére reagálni?
Pánikban igyekszem úgy tenni, mint aki otthonosan mozog a városban, mégis rá kell ébrednem, hogy egyáltalán semmit sem tudok a hellenburgi szokásokról: a nép közt járó-kelő démonok ugyanúgy lehetnek az emberekkel egyenrangúak, ahogy alá- vagy éppen föléjük vetettek is. Mihez kezdjek?
Az első, ösztönös feleletem erre, hogy kardot rántsak és a mellébe döfjem; ha ember volna, dölyfösen ráförmednék, hogy ugyan használja a szemét, ha meg akarja tartani. Közönyösen hunyorítok rá, magamban fohászkodva, hogy ne kövessek el végzetes hibát; egymás szemébe nézünk röviden
(Uram Istenem, mintha jégcsapokat vernének a csigolyáim közé)
majd a lángüstökű démon esetlen, sietős meghajlást kísérel meg felém.
- Mélységesen sajnálom, uram! - szól, és ez jobban megdöbbent, mint eddig bármi: mire akármit tehetnék, a nyakába kapja a lábát és elszalad.
Leseprem a vállamra rakódott port, mint akivel ez már harmadjára esik meg a héten. Sajnálhatod is, te fattyú!, akarom felelni, de időben visszanyelem és csak utánapillantok - a város virágzó szépségének íze valahogy megkeseredik a számban a történtektől és egyszerre élesen idéződik fel bennem, hogy miért is vagyok itt.
Ilyen város lett tehát Hellenburg. Tele fattyakkal, ráadásul a zsinatelnök és teljes kísérete alig párszáz méterre tőlem ülésezik talán most is. Végigsietek a legközelebb eső széles körgyűrűn; az újdonság varázsa sebesen kopik és, noha kezdem úgy érezni, lassan elég is volt ennyi belőle, mégsem tudom megállni, hogy a mellettem elsiető fiatalasszonynak utána ne forduljak. A nagy figyelmességben nem először akad meg lábakon a szemem; Rudenz von Hellenburg királyi városában a nők szemérmetlenül rövidre szabatják a szoknyáikat.
Azt be kell ismernem, hogy meglehetősen csinosak.

Álmomban sem gondoltam, hogy egy napon itt ér majd az este, most mégis nyugtalanítóan alacsony szögben tűz a szemembe a fény; gyenge sugarai sokszorosan visszaverődnek az épületek fehér márványfalairól, sokkal jobban kivilágítva az eretnek várost, mint azt valaha képzeltem.
Későre jár. Ideje visszafordulni.
Ezúttal is megelőzöm a püspököt, de alig néhány perccel: sértetlenül ugrik le a lováról, széles vigyorral a képén.
- Megvan, hol a nefilim!
- Hol van, uram?
- Annyira biztosak benne, hogy sehova sem megy, hogy nem is őrzik, csak figyeltetik - újságolja derűsen - Egy házban van, a torony közelében.
- Magától nem is menne sehová.
- Valóban nem néz ki annyira különösen.
Az oldalamat fúrja a kíváncsiság, hogyan festhet az, aki félig az Úr angyala, ez azonban várhat. Ha sikerrel járunk, meg fogom tudni. Feszült figyelemmel nézek a rendfőnök szemébe.
- Mikor óhajt indulni?
- Húsz perc múlva - int a fejével komoran, s mindketten lehajlunk, hogy lássam az ábrát, amelyet beszéd közben a porba vés. - Három ember figyeli, kettő elég közel egymáshoz. Maga fogja elterelni őket, én meg foglalkozom a harmadikkal, majd a nefilimért megyek. Egy ház sarka mögött állnak. Nem fog látni, amikor bemegyek, de hagyok egy jelet, ha végeztem: ezt a színes zsebkendőt dobom a földre úgy, hogy már maga is lássa. Ha ez megvan, jöjjön el a két őrtől, amilyen gyorsan csak tud! Lehetőleg ne kövessék!
Két emberrel, hacsak nem túl ügyesek vagy szerencsések, még elbánhatok.
- Megöljem őket?
- Nem muszáj. Ha meg tudja oldani diplomatikus úton, jó lenne. Tudom, hogy erős az akcentusa, de próbálja meg, kérem! Kevesebb felhajtás - könnyebb szöktetés.
- Értem.
- Készüljön fel - int a püspök komoly, tettrekész pillantással. - Én is azt teszem.

Még őelőtte nekivágok az utcáknak.
Pontosan tudom, melyik házra gondol, s ha Hellenburg valóban közel tükörképe a Fővárosnak, ahogy elsőre látszott, fejben már megvan a kerülőutam. Nem jöhetek a torony felől, nehogy gyanút keltsek. Nem ölhetem meg az őröket, mert ez a parancs. Hazudnom kell nekik tehát, és el kell vonnom a figyelmüket annyira, hogy ne legyen idejük gyanakodni rám. Csakhogy én túlságosan gyanús vagyok külsőre: ráadásképpen ha megszólalok, nincs az a strázsa, akit a németem Hellenburgban lóvá tenne.
Egyszerűbb, ha nem is találkozunk.
Ez, ha ifjabb lennék, komoly fejtörést okozna, az elmúlt években azonban számtalanszor volt alkalmam betekintést nyerni az árulás és a kerülőutakon történő hadviselés alapfogásaiba. Egyetlen dolog van Veronián, amely minden posztoló őrt gondolkodás nélkül kiugraszt a helyéről.
Ez pedig az épülettűz.
Apró nehézségek árán préselem át a vállamat a központi torony és a nefilim börtöne közé eső istálló legfelső ablakán: a márványfal túl sima ahhoz, hogy felkapaszkodjak rajta, ez itt azonban gránitból épült, s olyan kényelmes fogás esik a hevenyészett illesztéseknél, hogy jobb se kell. Odabent leemelem a hátsó ajtó vaskampóin keresztbe fektetett gerendát - ez a rohadék legalább egy tonna, fogalmam sincs, mi szükség van rá! -, s elhaladtomban kapkodva kiemelgetem az állásokat zárva tartó peckeket is a falból. Rövid becézgetés után mászom fel a legmagasabb lóra, s onnan a tető széles mestergerendájára: roppant szálfából készült remek ácsmunka, meg sem érzi ránehezedő százötven font súlyomat.
Hellenburg épületeinek túlnyomó része, akárcsak a Fővárosé, kőből épült, s a tűz igen esélytelen veszély a számukra. A tető azonban, akárhogyan is igyekeznek a kőművesek, az idők hajnala óta rendre fából készül: ez aztán pár röpke, perzselő nyár alatt kiszárad, s nincs az a zápor, amely az élő fa rugalmas szívósságát visszaadhatná neki.
Egyáltalán nincs nehéz dolgom, hogy némi kovaköves unszolás folytán lángra lobbanjon. Jobban is igyekszik, mint elsőre képzeltem: fürgén hátrálok el a forgácskupacba kapó lángok elől. Fojtó fűrészporfüst száll fel azonnal; a tűznek nem jut elég táplálék, hogy felnyúlva elérje a tető felső gerendáit, a főoszlop azonban kényelmes távolságban van.
Mind a kettőnket az tart meg a magasban.
Harsogva lángol fel a szénából felkavart, leülepedett por, én pedig tovább hátrálok, egészen addig, amíg fájdalmasan be nem vágom a fejem a tető meredek szélébe.
Ha a gerenda kettétörik, lezuhanok.
Aztán eltaposnak a lovak.
Jobban is átgondolhattad volna ezt, fiam.

Lepillantok: odalent a füstszagtól megriadt lovak - elsőnek az, amelyen felkapaszkodtam ide - türelmetlenül dobognak, fülüket hátracsapva. Percekre vagyunk a pániktól, mindannyian: tőlem jobbra és balra is kecses, erős szálfák húzódnak széltében, a tetőszerkezet aljaként. A legszélsőhöz pedig közel az ablak. De mi vagyok én, hogy gerendáról gerendára ugráljak tizenkét lábnyi magasságban? Innen igenis keskenynek tűnnek.
Nincs idő gondolkodni.
Az első kettőn akadály nélkül jutok át; alant végre eluralkodik a fejetlen rettegés az állatokon, s úgy törnek ki néhányan az állásaikból, mintha harci kürt szavát hallanák. A mestergerenda veszedelmes, harsogó bömböléssel ég a hátam mögött - fejem fölül hallom a roppant ácsmunka figyelmeztető nyekergését.
Az utolsó ugrást elvétem. Félvakon kíséreltem meg, mert a füst hamar megtöltötte az egész légteret, de a lendületem kevés volt és most olyan erővel vágódom a kőpadlónak, hogy egy pillanatra megrémülök - ha eltörtem a lábam, mindannyian itt veszünk. De az Úr velem van, mert kutya bajom: szemvillanás alatt kapaszkodom fel a fal belső oldalán, s köhögve rántom át magam az ablakon, hogy csúszkálva-botladozva, zakatoló szívvel toppanjak le az utcára.
Az első lépéssel meg is volnánk.
Hanem most már rohamosan fogy az időnk.
A torony felől kerülöm meg a szemközti épületet félig: jól számoltam, az istállófiú éppen visszafelé tart a hatórai kockázásból. Hellenburg valóban a Főváros tükörképe. Emberi hanyagság és szerencsejáték tekintetében mindenképpen.
- Tűz van, fiam! - ragadom meg a vállát: a lángoló tetőszerkezet okozta rémületem még nem múlt el teljesen, így hitelesebb vagyok annál is, mint elsőre terveztem. - Hozd az őrséget, ne válogass! A legközelebbit riaszd, hogy oltanák az istállódat - ég a tető, és ha nem fékezzük meg, lángra kap egész Hellenburg!
Tartozom annyival a protestáns férgeknek, hogy a fejükre gyújtsam az egész városukat, most azonban nem ezért vagyok itt - pontosan tudom, ahogy a kölyök is, hogy a legközelebbi városőrök a nefilimet figyelő fegyveresek az egyik alacsony sorház lapos, kiugró tetőteraszán. Amit viszont nála is jobban tudok, az az, hogy sokkal jobban megijed a hír hallatán, semhogy arra figyeljen, hogy beszélek - nem mintha élete tíz éve alatt sok fővárosi németet hallott volna.
Nekirugaszkodom két, egymáson álló korhadt faládának: a tetejükről még azelőtt feljutok a szomszéd fészerre, hogy akár megnyikordulhatnának. Felrántom magam a szomszéd háztetőre, magabiztosabban, mint akkor tenném, ha lenéznék a csorba tetőburkolatra; innen tisztán látom, hogy a két őr fürgén int egymásnak, s egyikük futva indul el a kölyök nyomában.
A másik nem mozdul.
Hogy az Ég verjen meg!

Meg kell szabadulnom tőle, mielőtt a püspök megindul a nefilimmel, kifelé a házból.
Fogalmam sincs, ez mikor fog bekövetkezni, ha egyáltalán Augustinus atya terve zökkenőmentesen halad: az időérzékem sosem hagy cserben, most mégis túlságosan ideges vagyok, hogy megbízzak benne. Nincs választásom: rugalmasan lendülök föl a férfi mellé a teraszra, zaklatott arckifejezésemet egy percig sem palástolva.
- Hála az Égnek, hogy van, aki nem a tűzhöz rohant! - fogok bele, a kezem a szúró oldalamra szorítva. Belül imádkozom, hogy ne legyen füstszagom.
- Mi történt, jóember? - kérdi a férfi. Összetéveszthetetlen déli kiejtése sérti a fülemet, akár a köszörűkőhöz szorított ólomüveg.
- Nem egyszerű tűzről van szó - hazudok a szemébe, olyan rémülten, amilyen valóban vagyok. Ha a rendfőnök elindul, és a férfi odafordul, végünk van. Talán akkor is, ha megölöm. - A palotaőrség figyemét akarják elvonni. Engem senki sem hallgat meg, mert árulónak tartanak.... csak két hete érkeztem. Ha az orgyilkosok bejutnak, a város elesik, és engem elevenen megnyúz az Egyház köpönyegfordításért. Kérem...! - esdeklem az arcába nézve. Elég ilyet láttam és hallottam, hogy hitelesen vissza tudjam adni. - Védje meg a palotát! Maga vissza tudja fordítani az embereket, egy üres istállóért nem kár!
Ha a társa itt volna, sokkal nehezebb lenne a dolgom: aminthogy azonban a tűz valóban figyelemelterelés volt, a hazugság hihetőbb, mint bármi más. A karizmám, amely ilyen helyzetekben jobbára a legszorultabb körülmények közül is kisegít és a történetem valóságmagja együtt azonnal meggyőzik a katonát: csak egy hajszál választja el attól, hogy a vállamra csapjon, ahogy ráébred, milyen igazam van.
- A palotát? Hol? - sürget, és én észreveszem az önkéntelen mozdulatot, ahogy a kardja felé moccan a keze.
Ne kérdezősködj, te pokolfattya, csak indulj már!
- A keleti sugárút felől kerülnek - nyelek nagyot, imádkozva, hogy befejezze a tudakozódást végre. A keleti sugárút nem esik olyan messze, mint ideális volna - alig fertályórányira van, mégsem merem messzebb küldeni. Azt akarom, hogy további akadékoskodás nélkül eltűnjön. Most azonnal.
A fohászom meghallgattatik: a férfi elnéz a vállam felett, és látom az arcán, hogy elhatározta magát.
- Ránézek - bólintja hevesen - Jó, hogy szólt! Nézze azt a házat, és ne engedje, hogy bárki is kijöjjön onnét! Egy perc és jövök!
Nekilendül fürgén, s nekem van annyi lélekjelenlétem, hogy utánaforduljak.
- Isten áldja! - kiáltom utána. - A hálám nem marad el.
Nem bizony. Ha újra látom, lenyomom a torkán a gyomrát.
Megkönnyebbülten ugrom a korláthoz: ha csak egy villanásnyit kések, most ne látnám a színes szövetet a porba hullani az utca sarkán.
Indulunk haza.

Átvetem magam a peremen; két dobbantás, és huppanva érek földet a kövezeten. Magasabban voltam, mint elsőre gondoltam volna, a lábszárcsontjaim hevesen tiltakoznak, de már nem érdekel: nyaktörő iramban rohanok a megfigyelt ház felé, leküzdve a késztetést, hogy hátrapillantsak. Most már nincs idő tervezni. Nincs idő hazudozni. Nincs idő taktikázni.
Rég örültem ennyire, hogy Augustinus atyát láthatom: a püspök egy rongyokba csavart alakot vezet végig az utcán, igen sietősen.
- Egy nyomorult kölyök meglátta, és rohant jelenteni! - csikorgatja a fogát. - Lovat majd szerzünk kint... vagy lopunk. Mozgás!
- Menjen előre! - kiáltok rá, mintha én volnék az ő elöljárója és nem fordítva.
- Maga is jön! - csattan fel rögtön, és olyan szigorúan néz, hogy elgondolkodnék, ha nem forognánk életveszélyben.
- Megyek - biccentek azonnal, karon fogva a nefilimet a túlsó oldalon: futólépésben viharzunk végig a sugárúton a nagykapu irányába. Akadálytalan a haladás, egészen magáig a kapuig: ott botlunk az első két őrbe, és én boldog vagyok, hogy üthetek. A püspök oldalán hamar összecsuklik a másik férfi, én az oldalamon lévő arcába vágom a könyököm, teljes erőből: ahogy hátratántorodik, oldalról jókorát rúgok a térde alulsó felébe. Feljajdulva csuklik össze, s meg sem próbál feltápászkodni: ennek örülhetek, mert patadobogás hangzik fel a hátunk mögül.
- Egy dobása van.
A püspököt előbb pillantom meg, mint a felénk rohanó lovasokat: messze leszakadnak egymástól, de az első már olyan közel ért, hogy látom a lova felvillanó szeme fehérjét. Augustinus atya mellettem áll - szavát egy felém nyújtott tőrrel nyomatékosítja.
Riadtan bámulok rá: ő maga boszorkányosan ügyesen hajít, az én kezemben azonban a dobótőr nem ér többet egy darab kőnél. Lehetetlen, hogy bármi hasznát vegyem, különösen, hogy a szemem sem olyan jó, mint az övé. Ráadásul a lovon ülő férfi páncélt visel: ha el is találom, azzal sem megyek semmire. Mégis megragadom a fegyvert, azután lendületet veszek - remekbe szabott egyensúlyára fittyet hányva hajítom el a kést a combom, a hátam és a felfüggesztéseim minden erejét beleadva. Nem törődöm a lovassal - a célpontom és az egyetlen esélyem a felénk rohanó csatamén érzékeny, puha orra.
Olyan erővel találom el, hogy az állat vágtából ágaskodik fel: a tőr, ahogy számítottam rá, ártalmatlanul pattan le róla, de a csapás ereje teljesen megvadítja és a lovag fájdalmas, csonttörő zajjal zuhan az utcára: meg sem mozdul aztán, vélhetően nem úszta meg ép bőrrel.
Rohadt fattyú. Remélem, a nyakadat szegted!
A püspökre néznék, de már nincs is mellettem: ő ügyesebb volt énnálam, a második fegyverese széthasított homlokkal hever a földön, s ő a lovat igyekszik lenyugtatni. Egy villanás alatt mellette termünk máris: kiabálva sürget, ahogy a következő katonák veszedelmes dobogása felerősödik a háttérben. Egy emberként fordulunk hátra, de már nincs idő fegyvert rántani: a férfit vakító fény teríti le az utolsó pillanatban. Kell egy szívdobbanásnyi idő, hogy rájöjjek, nem eredhetett mástól, csak a nefilimtől - a tetőtől talpig rácsavart rongyokból gyönyörű, kecses kéz nyúlik előre ugyanis; bőre akár a napsütötte, friss diófa kérge. Sosem láttam még ilyen barna árnyalatot emberi kézen.
Nincs idő gyönyörködni: Augustinus atya ingerülten rángatja a megvadult ló kantárját, s valahogy sikerül annyira megfékeznie, hogy felmásszak a nyeregbe. Azonnal érzem a combomban, hogy az állat háta szélesebb, mint amit megszoktam: nem leszünk olyan gyorsak, mint szeretném, de legalább elbír majd.
- Elterelem az utolsót! - kiabál a rendfőnök, egy lendülettel felsegítve a hátam mögé a nefilimet; szerencsénk, hogy az nem ellenkezik, mert elképzelni sem tudom, hogyan jutottunk volna el idáig, ha vele is meg kell küzdeni. - A Katedrálisban találkozunk!
- Egy perc múlva a fél város a nyakán lesz, atyám....! - tiltakozom, de a lábszáram már összehúzódott, veszett vágtára készen: a kantárt szorosan felcsavarom a kezemre, hogy a nyakát karikába vágó, ideges lovat előrekényszeríthessem.
A rendfőnök azonban rám se hederít: ismeretlen nyelven kiáltoz valamit és ahogy a tajtékzó harci mén oldalazva forgolódni kezd velünk, a messze ásító belvárosban megpillantom a felénk özönlő protestáns katonák tömegét. Akár a felvert hangyaboly, százával bukkanak fel a távolban, s legelöl, az arcvonal élén, pontosan középen szálas, karcsú alak siet - nem visel sisakot, így mindhárman láthatjuk a szabad téli levegőtől felborzolt hosszúszálú, világos haját. Én magam a tekintetét is érzem, ahogy a lehetetlen távolság ellenére az enyémbe fogódzik.
Egyetlen hosszú, rohamosan ürülő hellenburgi sugárút áll köztem és von Himmelreich zsinatelnök között.
Ha elég közel jut hozzánk, hogy a hatalma elérjen, végünk van.
- Kapaszkodj, ha kedves az életed! - kiáltom hátra a nefilimnek anélkül, hogy tudatában volnék, egy szavamat sem érti: annak ellenben nagyon is tudatában vagyok, hogy a csinos, karcsú kezei szorosan átfogják a derekamat, s ő maga egészen a hátamhoz simul. Az idefelé tartó úton érzett aggodalmas kétségeim szertefoszlanak: egy pillantásnyi időm sincs a rendfőnökért aggódni, csak nekifekszem az idegen ló szerszámzatának teljes erőből - széles, elegáns ívű kosfejét a főkapu felé kényszerítem, és minden erőmmel rúgni kezdem az oldalát kétfelől.
- Indulj, mi lesz! - kiabálok rá. - Gyí, te ördögfajzat!
Nem kell olyan soká birkóznom vele, mint gondoltam: félve hajlok a nyakára, ahogy megugrunk, remélve, hogy a nefilim képes megtartani magát mögöttem az állat hátán. Alighanem az engem üldöző zsinatelnöknek köszönhetem, hogy átjutunk a kapurostély csorba, éles vasfogai alatt anélkül, hogy az a nyakunkba zuhanna - mint akit az ördög kerget, vágtázunk keresztül a lapályos, egyre sötétedő tájon anélkül, hogy eszembe jutna hátranézni.

Hellenburg csaknem bizonyosan lélegzetelállító látvány, ahogy a lemenő Nap fényében fürdik: el tudom képzelni, hogy a késő este rőtarany sugarai mit művelnek az eretnek fészek hivalkodó, fényes fehér márványfalaival.
Ugyanúgy tűzbe borítják, ahogy annak a híre fogja, amit az imént cselekedtünk.

Haloványan szürkül a keleti ég alja, amikor először érzem, hogy a fogás a derekamon teljesen erőtlenné lazul.
Minden izmom görcsbe rándult már, mióta elindultunk: az első néhány mérföldön át folyamatosan küzdenem kellett a lóval, hogy egyenes, gyors tempót tartson. Nem utazáshoz, nem hosszú úthoz szokott és legfőképpen nem hozzám: az egyetlen igazi szerencsénk, hogy elég könnyűek vagyunk ketten is ahhoz, hogy valamennyire össze tudja szedni magát anélkül, hogy pihenőt engedélyeznék neki.
Most harmadjára botlik meg fél órán belül, pofájáról fonálban csüng a zablagyűrűn felhabzó nyála; tántorogva, fújtatva üget és nekem nincs szívem tovább űzni. A mögöttem ülő nefilim bágyadtan, nyers ösztönből kapaszkodik, alighanem félholt a fáradságtól: érzem, ahogy a feje a lapockáim közt a hátamra nehezedik. Ha nem állunk meg, lezuhan a nyeregből, esetleg a ló a lábát töri: én magam sem bírom már tovább, az az igazság.
Vagy megállunk, vagy összeesünk.

Most, hogy a harc és az üldözés szünet nélküli izgalmai véget értek, már érzem, hogy mindenem kegyetlenül fáj: a bordaközi izmaim, a hátam és a vállam ég a szokatlan megerőltetéstől, amit a rengeteg mászás jelentett, a lábamban pedig vadul tiltakoznak a csontok és az ízületek mindaz ellen, amit Hellenburgban átéltek. Rettenetesen éhes vagyok, a nyelvem a szájpadlásomra tapad a vízhiánytól, a téli, fagykristályokkal tömött levegő pedig azonnal megdermeszti rajtam a rohanás fakasztotta verítéket meg a hátamra tapadó vászoninget, ahogy remegve letoppanok a deres fűbe. A bal oldali kulcscsontom és a mellkasom felső harmada gőzölög a hajnali hidegben, akárcsak a ló átmelegedett, csatakos tömege: némán segítem le a nefilimet az állat hátáról, s hagyom, hogy a kezembe kapaszkodjék, mielőtt összecsuklana alatta a lába. Látom rajta, hogy szédeleg, alighanem egy csepp víz sem jutott neki hosszú ideje: a nyeregtáskában találok bőven, és úgy döntök, ő lehet az első, aki a szomját oltja.
Aggodalmas arccal pillantok körbe, de a táj néma marad - sem a püspököt, sem a zsinatelnököt nem látom sehol.
A kezemet nyújtom a nefilimnek, hogy segítsek neki helyet foglalni a fűben, azután átnyújtom neki a vizestömlőt.
- Értesz? - nézek rá; valójában most veszem először a fáradságot, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem őt. Törékny alakja szinte elvész a rongyai közt, egyedül a sötétbarna, fényes szemét látom: olyan gyönyörű, elegáns metszésű szempár az, hogy elakad a lélegzetem. Eleven értelem szikrázik benne, kíváncsian dönti oldalra a fejét - aztán elveszi a vizet, és megszabadul a rátekert pokróctól.

Magamról megfeledkezve bámulok rá, udvariatlanul hosszú ideig: soha eddig ilyen gyönyörű nőt nem láttam még. Lágy vonású, előkelő arca hegyes, finom állból, egy pár széles, de sima vonalú járomcsontból és magas, elegánsan széles homlokból áll; ajka közepesen telt, s mindössze egyetlen árnyalattal sötétebb a ragyogó fahéjszín bőrénél. A nyaka karcsú, fülei alól feszes, vékony inak vezetik a tekintetem a kulcscsontja közötti ujjnyi mélyedésig; gömbölyű válla izmos, ugyanakkor minden szögletesség nélkül való. Vékony, rugalmas bordák sejlenek fel a makulátlan bőre alatt, ahogy beszívja a jéghideg éjszakai levegőt; a kebleit takaró ruha lejjebb látni engedi lapos, sima bőrű hasát és már el akarok fordulni, de a térdénél szabaddá váló, kecses lába látványát magától issza be a szemem. Mindkét lábikrája tökéletes, egyforma ívben kerekedik térdtől lefelé, egészen félút előttig, mielőtt a karcsú lábszára gyönyörű, törékeny bokáihoz kapcsolódna. A bőre itt, ahogy a bokacsontjára feszül, halványabb valamivel: elképzelhető, hogy a vékonysága miatt, de dús fahéjszíne helyett közelebb áll a ragyogó óaranyhoz.
Erőszakkal veszek mély levegőt, egészen a tüdőm legaljába, hogy lelassítsam a szívverésemet, ő pedig rám emeli azt a lélegzetelállító tekintetét.
- Anat - jelenti ki, saját magára mutatva. Aztán a kezét megfordítja
(éppen rálátok a tenyere öblében kusza rajzolatokba gyűrődő, finom barázdákra)
és rám mutat. - Kather?
Csak bólogatni van erőm, mert a hangom alighanem remegne. De azért összeszedem magam.
- Honnan tudod? - szakítom el végre a tekintetem a bőréről, lassan szoktatva magam a szépsége letaglózó erejéhez. Ő mosolyog, aztán az orrát ráncolja: azonnal rájövök, hogy a rendfőnök arckifejezését utánozza, különösen, hogy szabad kezével a püspök szakállát rajzolja az álla alá.
Azután idegen hangzású, érthetetlen nyelven szólal meg. A hangsúlya kérdő, de egy szava sem hasonlít semmire, amit ismerek.
- Augustinus - felelem találomra, mert egyáltalán nem tudom, mire kíváncsi; ő mindenesetre élénken figyel és újra nekirugaszkodik.
- Kate..d..rális - szól, s látszik, hogy megszenved a szóval: a keze megint maga felé fordul, mire bólintok.
- Oda tartunk.

A környék feltűnően csendes, valakinek mégis őrt kell állnia, amíg a nefilim - Anat - kipiheni az út fáradalmait: én magam sem vagyok túlságosan éber, s talán ennek is köszönhetem, hogy verőfényes, szokatlanul enyhe reggel van már, mire felriadok.
Aludtam!
Szitkozódva ugrom fel - egy óránál többet nem alhattam -, de csodával határos módon nem történt semmi: a ló kipihenten tépkedi odébb a harmattól duzzadó füvet, Anat pedig ijedten riad fel, és idegen nyelven kérdez valamit.
Tehetetlenül bámulok rá.
Aztán a kezemet nyújtom neki, hogy fölsegítsem.
- Mennünk kell. Lóra!
Szerencsém van, mert érti a szándékom: elfogadja a kezem, aztán visszaveszi a pokrócát és fürgén száll fel a lóra, mögém. Óvatosan indulunk neki, mert nehezen hiszem, hogy ilyen egyszerűen megszabadultunk a zsinatelnöktől: a püspök ellenben fene jó munkát végezhetett, ugyanis sehol senki, aki jönne utánunk. Túl csendes minden.
Ez egyáltalán nem nyugtat meg, s nem felejtem el a parancsot sem, amit még Hellenburg előtt kaptam - rohannom kell jelenteni, úgyhogy indulunk is tovább. Egyedül vagyunk, egész nap, akadálytalanul vágva át a térképen; fel- felpillantok időnként, hogy ellenőrizzem, jó irányba haladunk-e.
Estefelé jár, mire megérkezünk a fehér romhoz - sok ilyen van, nekem szemet sem szúr elsőre, a nefilim viszont annyira nézi, hogy majd' leesik a lóról. Önkéntelenül nyúlok hátra, hogy megfogjam, mielőtt leszállna.
- Nono - mordulok föl, reszelősen a hosszú hallgatástól. - Dolgunk van! Ne kószálj el.
Ő a fejét rázza, és a romokra mutogat: ismét olyan hevesen, hogy csaknem lebillen a nyeregből.
- Romok - vonok vállat, mintha ennyivel megúszhatnám. - Hát aztán!
Teljesen hiába: ő csak egyre határozottabban mutogat a romokra, és mert attól tartok, képes volna leugrani, ha tovább mennék, inkább sóhajtva odaléptetek. Miért is ne.
Fürgén szalad oda a beomlott falakhoz, alig hogy a lába földet ért: utánaugrom, de már csak ott érem utol a kőtömbök tövében. Izgatottan követi ujjával a kőbe vésett jeleket, félhangosan olvasva a saját, kibogozhatatlan nyelvén; egyszerre felsikolt, és olyan heves könnyekben tör ki, hogy oda kell ugranom hozzá, hogy befogjam a száját.
- Ne sikongass! - sziszegem a fülébe fojtottan, de már érzem, hogy csak én tartom talpon. - A nyakunkra hozol mindenkit!
Ő zokog tovább, és a rajzokra mutogat, amik magas humanoidokat ábrázolnak, különös szörnyetegek ellen harcolva; mellettük kisebb humanoidok is fel- feltűnnek néhol. Magára teszi a kezét, mintha nem csak konkrétan a saját személyét értené ezalatt, majd a kisebb alakra, egészen letakarva kis tenyerével a vésetet.
Körülpillantok feszülten: a többi romot ugyanígy beborítják a hasonló vagy ugyanilyen ábrák - nem mondanak nekem semmit a nyilvánvalón kívül.
Bárcsak Augustinus atya is itt volna!
- Szomorú - mordulok föl, de úgy érzem, a sikolyai nem biztonságosak, így elfelé húzom a falmaradványoktól. - Továbbmegyünk. Most!

A nefilim elnémul, és engedelmesen jön; megbántott, fájdalmas hallgatása legalább annyira felzaklat, mintha megsebesült volna, mégsem engedhetem, hogy a szabadban időzzünk hangosan sikoltozva, amíg a fél világ a sarkunkban van. Nem vagyunk messze: másnap még délre sem jár az idő, amikor átdübörgünk a Katedrális udvarára vezető főkapuján.
Nem emlékszem, mikor örültem utoljára ennyire, hogy leszállhatok a nyeregből: a nefilimet vezetve vágok át az épületegyüttesen Augustinus rendfőnök irodájáig. Habozás nélkül kopogok a vastag tölgyfaajtón, és a bizodalmam jutalma egy percig sem marad el.
- Igen? - zeng fel a rendfőnök hangja odabentről, és én nem pazarolok időt rá, hogy hagyjam magam érzelmektől elragadni. Inkább csak belépek az irodába, mintha el sem indultunk volna soha.
- Uram. Jelentéssel tartozom.
- Kather, az Úr áldja meg, sikerrel járt! - szól kitörő örömmel, s olyan fürgén ugrik fel, ahogy azelőtt; azt azonban mindjárt észreveszem, hogy bal ruhaujja üresen lóg.
- Kegyelmednek köszönhetem - vetek keresztet, ahogy viszonzom a mosolyát. - Egy lélek nem sok, annyi sem akadt az utamba. De atyám megelőzött. Mi történt?
- Utolért von Himmelreich. Sikerült megakasztanom egy gázlónál, de nem tudtam maradéktalanul megúszni - emeli fel a bal karját, amely magáért beszél: tisztán látszik ezúttal, hogy könyékből hiányzik.
Felvonom a szemöldököm, mert ahhoz képest, hogy egy napja csonkították meg, igen vidámnak tűnik; ahhoz képest azonban, hogy a halálára készült, nem járt különösen rosszul.
- Áldassék az Úr neve, atyám. Attól tartottam, nem fogom viszontlátni. Hanem a nefilim készségesen velem tartott végig.
- Áh, a vendégünk! - mosolyodik el újfent, majd Anat előrelép, s idegen nyelven felelgetnek egymással. Kíváncsian figyelek, de egyikük sem tűnik nyugtalannak.
- Azt mondja, hogy nagyon hálás azért, amiért elkísérte.
- Kész örömmel tettem - biccentek a nefilim felé udvariasan, igyekezve, hogy ne bámuljam. - Ez volt a terve, excellenciád?
- Ez. Olyan tudás van a kezünkben, amivel a protestánsok felelőtlenül bántak!
- Nem tudtam, hogy az egész protestáns falka a városban lesz éppen most - csóválom meg a fejem, ahogy az izmaim lassan felfogják, vége a hajszának és csendben sajogni kezdenek megint. A püspök szélesen elvigyorodik.
- Nem is volt. Alig a seregük negyede tartózkodott ott.
- Megölte az őrt, uram?
- Meg. Egy szükséges áldozat volt.
- Remek terv volt, atyám - sóhajtok fel, észre sem véve, hogy széles vigyor kúszik az én vonásaimra is. - Kishitűnek érzem magam.
Augustinus észreveszi ezt, hamarabb, mint én, és szép lassan úrrá lesz rajta a nevetés - alighanem a megkönnyebbüléstől.
- Maga is kellett hozzá - jegyzi meg, mielőtt végleg kacagni kezdene. - Hellenburgban voltunk, érti ezt?
Mélyet sóhajtok. Hazaértem; egy pillanatig meg se érzem a fáradt, elmacskásodott tagjaim nagyon is fájdalmas panaszait.
- Megküzdött a zsinatelnökkel, atyám?
A püspök a fejét csóválja.
- Nem. Nem volt nála fegyver.
- Vajon hogyan értesültek az ördögfajzatok ilyen hamar?
- Gyanítom, hogy borzalmasan kiépült az információs hálózatuk. Meglehet, hogy ez már akkor is állt, amikor kitörőben volt a reformáció.
- Ezért nem kevés vérdíjat tűztek a fejünkre már tegnap, ha jól sejtem - pillantok ki az ablakon, most először belegondolva abba, micsoda csapás lehetett ez Helleburg hírnevének. Augustinus rendfőnök legyint.
- Nem hiszem, hogy felismert engem. Magát meg csak nem ismeri?
Meglepetten nézek a férfira.
- Esroniel von Himmelreich? Ismer. Ismernek a testvérei is.
Tűnődő hümmögés, majd a püspök szúrósan végigmér.
- Hát, akkor nem lennék a maga helyében, Kather. Most már bizonyosan mérgesek magára.
- Úgy legyen! Ha szeretnének, nem venné hasznomat excellenciád - fonom karba a kezem, megint egyszer magabiztosabban, mint amilyen valójában vagyok. Újból a nefilimre nézek, önkéntelenül is. - Mi a parancsa, atyám?
- Pihenjen, Kather, fenemód megérdemli. Mi addig elrendezünk dolgokat, kutakodunk keveset. Megérdemli azt a pihenést.

Most az egyszer - és ez engem legalább annyira meglep, mint őt - merőben egytértek vele; most az egyer azt sem bánom, ha Reinholdt próféta óbégat az ablakom alatt, amíg be nem reked. Azt sem bánom, ha a vörös csillag egymaga nappali világosságba borítja az eget; azt sem, ha von Himmelreich zsinatelnök a puszta öklével döngeti a főkaput.
Most az egyszer fenntartások nélkül szót fogadok a rendfőnöknek.

A legnyugodtabb két nap telt el, amióta visszaérkeztem.
Így hogy nem akadt semmi dolgom az égegyvilágon, még többnek is tűnt ez az idő, mint amennyi valójában volt: vagy húsz órába telt kiheverni az izomlázat, amelyet a hellenburgi mutatványok közben szereztem, ma reggelre mégis teljesen megfeledkeztem róla: különösebb rándulás nélkül nyújtózkodom az ablaknál, ahányszor csak tehetem. A Katedrálisban minden úgy folyik, ahogyan megszoktam annakelőtte, talán csak a pletyka lángolt fel jobban: süketnek kellene lennem hozzá, hogy ne halljam meg minden sarkon Augustinus rendfőnök nevét vagy a magamét... s a nefilimet sem övezi hallgatás.

Ez azonban a legkevésbé sem zavar; kényelmesen nyújtóztatom ki a lábam az asztalom alatt, és belemélyedek az egyik déli régióból érkezett jelentésbe.
A második sornál tartok, amikor felhangzik a kopogtatás.
- Szabad! - jegyzem meg emelt hangon, fel sem pillantva: csak akkor nézek föl igazán, amikor a szemem sarkából meglátom az ismerősen gyönyörű alakot.
A nefilim óvakodik be az ajtón; vaskos Bibliát cipel magával. Mindkét kezére szüksége van, hogy megtarthassa.
- Jó napot! - szól a legfurcsább akcentussal, amit valaha hallottam; egyetlen általam ismert kiejtésre sem hasonlít, mégis teljesen érthető.
- Dicsértessék - biccentem félre a fejem kíváncsian, majd intek neki. - Kerülj beljebb.
Anat zavartan pillant körbe, sarka még a küszöbön tapos; aztán, ahogy beljebb lép, újra körbenézi a szobát, mint akit feszélyez valami.
- Ne félj - teszem le a tekercset, ami eddig lekötött. - Kit keresel?
- Téged - függeszti a tekintetét egyenesen a szememre, amely nem csak, hogy ritkaságszámba megy, még furcsán bizalmasnak is hat. A hangja lágyan cseng, különös kiejtése ellenére csaknem olyan folyékonyan beszél németül, mint akárki más. - Hálás a szívem, amiért kihoztál engem a városból.
- Köszönöm, hogy velem tartottál - hárítok udvariasan, félmosollyal jutalmazva a köszönetmondást. - Hogy bántak veled azelőtt?
- Nem volt károm ott - feleli egyszerűen, és egy percig sem kétlem, hogy őszinte. - Az ezüsthajú férfi jól bánt velem.
- A neve Esroniel von Himmelreich. Ő a protestánsok zsinatelnöke.
- Ellenségek vagytok?
Rövid, szívdobbanásnyi szünet következik, mielőtt bólintanék.
- Láttad, hogy üldözött bennünket. Ha elkap, megölt volna.
Egy idő után.
- A háborúság Isten előtt nem kedves - jelenti ki a nefilim a szemöldökét ráncolva. - Ti békét hoztok?
- Igen. Amíg mi parancsoltunk, béke volt Veronián és ha győztünk, megint az lesz.
- Miért harcoltok?
- Von Himmelreich eretnek tanokat terjeszt. Az Egyház tanítása ellen lázítja az embereket. Elfordítja őket Istentől - szólok, azután rövid szünetet tartok, amíg végigmérem; javarészt már hozzászoktam a látványához, de még mindig nem teljesen. - Ha jól bánt veled, miért hagytad ott?
- Vo...n... Him...mel...re... - motyogja ő, s egy pillanatig furcsa látni, ahogy küzd a névvel, noha személyesen ismeri a reformátort. - A férfi mondta, hogy harc van - pillant föl végül, megint egyenesen rám. - Én azt hittem, ti békések vagytok.
- Itt nincs harc - kelek fel a székből, hogy az ablakhoz vezessem. - A Katedrális őrzi a békéjét.
Nem támaszkodik az ablakpárkányra, ahogy egy ember tenné: sima orrnyerge ráncokba szalad, de a pillantása beissza a kilátást. Van is mit; egészen magasan vagyunk, s a tiszta ég alatt messze, hosszú mérföldekre ellátni a gyönyörű Északi Királyságban. Töprengő arckifejezése azonban nem akar elmúlni.
- Más Emberek? - fordul felém hirtelen: az arcán látszik, hogy a megfelelő szavakat keresi.
- Hogyan...?
- Hol vannak más emberek a királyságotokban? - billenti félre a fejét, szabaddá téve szemrevaló nyakát, ahogy a mellette végigkígyózó, kacskaringós fekete tincsei hátraseprődnek. - Írásaink szerint nagy királyságok vannak itt.
- A legtöbben a Fővárosban élnek, Anat. Az Északi Királyságot látod, ha elnézel a táj felett, egészen a láthatárig.
- Ahonnét kihoztál pedig a Déli?
- Úgy van - bólintok. - Ott Rudenz von Hellenburg főherceg az úr... és a zsinatelnök.
- Ők is ékesen szóltak Istenről - jelenti ki szilárdan, mint aki ezt nem érti; meglep, hogy találkozott a főherceggel, s hogy egyáltalán szót értett vele. Elképzelhető, hogy von Himmelreich tolmácsolt neki. Nem kétséges, hogy megpróbáltak lyukat beszélni a nefilim hasába.
- Igazán?
- Szép dolgokat szóltak - erősíti meg újfent olyan hangon, mint aki ebben a kérdésben egyáltalán nem nyitott semmiféle ellenséges megjegyzésre. - Itt is jó lenni. Ott is jó volt.
Kis szünetet tart és én figyelem, ahogy kutakodik a megfelelő szavak után: lenyűgözően gyorsan megtanult németül, csaknem tökéletesen. Mi az ördögöt művelhettek a püspökkel?
- Más királyok? - kérdi Anat végül; nagyon gondolkodik, de csak a maga nyelvén ejti a keresett kifejezést, majd a fülén mutatja, hogy hosszú.
- Az elfeké? - vonom fel a szemöldököm. - Uralkodónőjük van. Amelie Fairbranch, így hívják. Legendás szépség hírében áll.
Ő bólogat, majd egy pillanat múlva, mintha valami eszébe jutott volna, ijedten néz rám; megint csak ismeretlen, idegen nyelvű szavak torlódnak fel az ajkán, s beletelik egy percbe is, mire megértek belőle párat.
- Fenevad? Szörnyeteg?
Ez nem mond semmit: a szemöldököm összehúzva kutatom a csodaszép vonásait egy kis ideig, mielőtt megszólalnék.
- Démon? Azokat kérdezed?
- Démon? - visszhangozza, majd határozottan megrázza a fejét. - Sátán és angyalai?
Elképzelni sem tudom, miről beszélhet. Hacsak...
- A romoknál látott véseteken láttad őket?
Bólogat, de nem szól semmit. Mintha tartana a kimondásától is.
- Nem találkozni velük Veronián - felelem csitító hangon. - Nem, hacsak valami különös csapás nem ér bennünket - töprengve figyelem a tájat egy pillanatig, majd visszafordulok feléje. - Miért jöttél át a Schattenschilden?
- Száműztek - feleli olyan bánatosan, mint akinek a szíve szakad meg.
- Miért?
- Azt mondtam nekik, hogy az emberek jók. Hogy nem kell elpusztítani őket. Apám nem hitt nekem.
Ez mindennel egyezik, amit eddig hallottam. De mi vehet rá egy nefilimet, hogy így szóljon?
- Miért fogtad a pártunkat?
- Mi is azok vagyunk egy részben.
- De a néped nem hisz neked. Senki. Tudsz a vörös csillagról?
- Jel nekünk is. Eljövetelünk jelzi.
- Meg akartok ölni bennünket. Igaz? - röviden gondolkodom, de felesleges: semmit sem tudok a nefilimekről. Csak egy név jut eszembe. - Abaddón. Ez az apád neve.
- Abaddón? - kiált fel felháborodottan: úgy néz rám egy pillanatig, mintha épp kijelentettem volna, hogy ő a legcsúnyább nő a földön. - Abaddón démon.
- A Biblia szerint ő angyal - felelem, az utolsó pillanatban visszanyelve a mentegetőző hangnemet, amely magától akart a válaszomba lopózni. Anat röviden pislog, aztán biccent.
- Angyal is van Abaddón. De ő a mennyben. Atyám is [?] - gondterhelt arccal keresgél megint egyszer, de nem jut semmire: idegenül hangzó szóval jelöli, amit mondani akar. Alighanem nincsen rá megfelelő kifejezés a németben. Bizonyára nefilimet jelent. Megdörzsölöm a halántékomat.
- Mit akarsz tenni?
- Segítek nektek. Lesznek még többen. Hamarosan mindenki átjön.
- Honnan tudjam, hogy nem akarnak majd megölni?
- Ott leszek, időben.
- Velünk tartasz?
- Még nem. Olvasni kell a történeteket.
Alighanem az elmúlt két napot is a könyvtárban töltötte. Mi mással volna megmagyarázható a hirtelen nyelvismerete? Máskülönben kíváncsinak, de elégedettnek látszik.
- Augustinus rendfőnök érdeme, hogy kiszabadultál - mondom most, mert érzem, hogy megint valami effélét akar szóba hozni. Megint engem néz, azon az állhatatos módon; ezt a lenyűgöző metszésű szempárt lehetetlen megszokni.
- Tied is.
A hangja lágyan, de határozottan cseng: egészen megvetette a lábát a Katedrális falai közt, ahogy látom. Állom a tekintetét, és most az egyszer hagyom, hogy az enyém is szelídebb legyen a szokásosnál.
- Megbízhatsz bennem. Akármit is hallottál, vagy fogsz hallani a zsinatelnöktől.
- Tudom - bólintja ünnepélyesen. - Kihoztál onnét. És nem is próbáltál megbecsteleníteni. Igaz férfi vagy.
Ez a megjegyzése teljesen váratlanul ér: leforrázva pislogok rá egy szívdobbanásnyi ideig, mert magam is tudom, hogy illetlenül hosszan megbámultam nem egyszer; a feltételezés azonban, még így tagadólag is, végtelenül sértő és keresetlen. Valamiért
(no miért!)
azonban ahelyett, hogy feldühödnék rajta, mégis inkább zavarba hoz: nem gondoltam volna, hogy bárki képes volna erre, most mégis csak hallgatok egy rövid pillanatig, azután megköszörülöm a torkomat, mielőtt - a szokottnál sokkal kevésbé határozottan - válaszolnék.
- Ugyan miért tettem volna ilyet.
Újra ránézek, hogy lássam, hogyan válaszol.
- Valaki bántott talán, mióta megérkeztél?
- Nem - feleli rezzenéstelen arccal továbbra is, mint aki cseppet sem bánja a témát. - De hallottam már ilyet itt.
- Itt?! - mordulok föl, részben hálásan, hogy a zavaromat ismerős ingerültségre cserélhetem. - Csak mondd meg a disznóknak, hogy ha meghallom még egyszer, meggyűlik velem a bajuk.
- Köszönöm - mosolyodik el, s a gesztusa olyan kedves, hogy egy pillanatra meg vagyok győződve róla, valahol félresiklott a beszélgetésünk: hogy az egésztől szabaduljak, hümmögve köszörülöm meg a torkom megint egyszer, és inkább úgy, ahogy van, megkerülöm a folytatást.

- Gyorsan megtanultad a nyelvünket.
- Nem ismerem - feleli, és sokat mondóan a Bibliára mutat. Értetlenül vonom fel a szemöldököm.
- A Szentírásra gondolsz? Az más. Latinul van. Te németül beszélsz.
Mosolyogva csóválja a fejét, azután kinyitja a könyvét; beletelik egy pár pillanatba, amíg ráébredek, mi olyan különös a szövegben. Ez a Biblia németül van. Az egész. Anat odaadja nekem, majd idegen nyelven szól. Eretnek holmi! Némán dühöngve meredek rá, majd a lapra, aztán megint rá.
- Hol vetted ezt?
Megérezheti, hogy hangtalanul is mérges lettem, mert védelmezőn megragadja a kötetet.
- Az ezüsthajú ember adta.
- És te elhoztad!
- Kell, hogy beszéljek!
A szemtelensége, hogy visszakiáltott rám, úgy megdöbbent, mint amikor a farkast a juhász orron koppintja fejszenyéllel; csak bámulok rá egy szemvillanásnyi ideig, és ő merészen folytatja, határozott hangon.
- Te sem gonosz, ő sem az.
Dühösen fújok egyet, ingerülten legyintve mellé. Hogy képzeli, hogy ért hozzá? Egyáltalán semmi közös nincs bennünk.
- Te ezt nem érted. Ő eretnek.
- Isten beszéde nem az! - emeli fel a hangját bátran. Megvillan a szeme, és elrántja a Bibliát, mintha attól félne, a könyv esetleg a kandallóban végzi. - Isten beszéde ugyanaz minden helyen!
Nem szenvedhetem, ha feleselni merészelnek velem, de Anat felerészben az Úr angyala: ingerülten horkantok a szavára, mert semmi kedvem összevitatkozni vele olyasmin, amit csak két napja ismer. Hogy jut eszébe a zsinatelnököt védeni! Ellenségesen csattanok föl.
- Ő mást mond. Embert ölt, hogy a magáét fújhassa!
- Te is öltél már, hogy így tegyél.
A merészsége szokatlan a számomra és legalább ilyen bosszantó is: kevés olyan ember van, aki ne hunyászkodna meg, ha ezen a hangomon szólok hozzá, a nefilim azonban éppen olyan morcos és határozott, mint eddig. Az az érzésem, nem sok választja el tőle, hogy csípőre tegye a kezét.
- Mit tudsz te rólam! - húzom fel az orrom sértetten. - Én Isten munkáját végzem. A zsinatelnök ellene van a rendnek.
- Ha ő igen is, a Biblia nem gonosz!
- Az nem. De a nyelve a latin.
- Héber és görög.

Megátalkodottan nézek rá, mert ingerel az újonnan vett tudálékossága: leginkább azonban az zavar, hogy képtelenség elhallgattatni. Hol van az megírva, hogy örökké ilyen lehetetlenül makacs alakokkal kelljen bajlódnom?
- Ugyan felvágták a nyelved, Anat - jegyzem meg végül bosszúsan, mert érzem, hogy úgysem adja fel.
- Apostol vagyok, tudnom kell beszélni.
- Miért nekem mondod mindezt?
- Te is jó ember vagy, Norven Kather. Benned bízhatok.
Helyben vagyunk! Megint valaki, aki meg van róla győződve, hogy ismer, mintha valaha két szónál többet váltottunk volna. Ki nem állhatom az effélét, és a tény, hogy eddig jobbára az összesnek igaza volt, egyáltalán nem javít a hangulatomon. Nem szenvedhetem a kinyilatkoztatásaikat, különösen, hogy engem a legritkább esetben kérdeznek meg bármiről is. Kedvem lenne kiabálni vele, de az sem használna semmit; kénytelen vagyok megelégedni annyival, hogy ingerülten karba fonom a kezem a mellkasom előtt.
- Augustinus rendfőnöktől szedted ezt? - kérdem bosszúsan, mert sejtem, hogy mi következik. A püspök, de még a pápa is boldogan összejátszik bárkivel ellenem, ha ilyesmiről van szó, tehát akármivel hozakodik elő a nefilim, akár parancsnak is vehetem. De Anat csak megrázza a fejét - dús fekete tincsei elegánsan hullámzanak.
- Akkor csak nekem szól?
- Csak. Augustinus el fog küldeni. Ott tudni fogod majd. Te leszel ott, nem más.
- Mire célzol ezzel?
- Én segíthetek neked, bármikor.
A békítő beszédmódja egy kissé oldja a feszültségemet; bosszankodva hunyorítok rá, de hajlandó vagyok megszólalni.
- Te nem félsz tőlem.
- Nem.
- Miért nem?
- Mert istenfélő vagy.
Ezen nincs mit vitatkozni, de ki nem állhatom, ha rendreutasítanak; ő azonban már elhatározta magát, úgyhogy dühösen szusszanok egyet, és annyiban hagyom.
- Félsz egyáltalán valakitől?
- A fenevadaktól.
A legendás szörnyek az angyalok véseteiben. Nem kétlem, hogy ha valaha láttam volna egyet is, én is félnék tőlük.
- Augustinus atya elmondta, hová akar küldeni engem?
Fejrázás.
- Akkor honnan tudod?
- Érzem, hogy az idő közel.
- Küldhet másvalakit is.
- Téged fog.
Hát persze. De azért ellenkezem.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Mondta, ő maga.
- Mondott mást is?
Ismét az a kecses mozdulat, ahogy a nefilim nemet int a fejével. Egymásra nézünk, és a kíváncsiságom eluralkodik a rosszalláson, amit érzek.
- Sosem láttam még hozzád hasonlót. Tudod, igaz?
- Nem voltam biztos benne. Sok [?] idejutott már.
- Azt mondtad, segítesz nekem - nézek a szemébe mélyen, s a hangom most mentes a haragtól. - Én a protestánsok ellen harcolok.
Anat elhallgat: hosszan tétovázik, azután visszaemeli rám a pillantását.
- Ígérd meg, hogy békét hozol!
- Ígérem - bólintok ünnepélyesen. - Béke volt, mielőtt a zsinatelnök kitépte Veronia testéből Hellenburgot. Visszahozom, ha tudom.
- Akkor segítek.
Röpke csend: odakintről behallatszik a nagyharang zúgása. Lassan elkezdődik a nap.
Egy teljesen új nap Veronián.
- Köszönöm.

Szép történetté kerekedett ez is a végére, jó volt olvasni. Köszönöm a részvételt, kaland lezárva! Nézzük csak, mi lesz a jutalom!

Tapasztalat, 200 pontnyi.

Valamint szerintem ez felért a "leghosszabb csatlós pályázat ever" címmel, szóval a jutalmad egy szövetséges, yay!

Név: Anat
Faj: Nefilim
Kaszt: Apostol
Személyiség: Azt a posztból ismerjük, az adatlapodon ha feltünteted, ír ide valami rövidet
Kinézet: >> Kép <<

Köszönöm a munkát, még egyszer!