[magánjáték, noncanon] Born in lust, turn to dust.

Démont fogott a tiszteletreméltó Frau Wiesen. Ilyet sem hall az ember fia minden nap.
Számtalanszor előfordult már, hogy a feleség csábdémont leplezett le, mint a férje hűtlenségének okát: a vádak százból egyszer még igazak is. Egyébiránt merő acsargás, hogy a szemrevaló molnárleányt vagy a cselédjüket kellően megfenyítsék, s legtöbbször az inkvizítorok a fejüket csóválva legyintenek rá, vagy - ahogy nemegyszer hallottam a Katedrálisban - kedvükre elrángatják a tárgyalás résztvevőit s élvezik, hogy nem a saját munkájukkal kell törődniük.
Frau Wiesen tökéletes résztvevő volna egy efféle koholt boszorkányperhez: magas, aszott, hórihorgas nőszemély, beszédhangja akár az üveget karcoló késpenge. Valahányszor ájtatos, vijjogó vádaskodásába belefog, késztetést érzek, hogy feltűnésmentesen lesimítsam a nyakszirtemen felmeredő hajszálakat. Ideges, fakó színű szeme a mögöttem lévő fal és az arcom közt ugrál: minden alkalommal, mikor a saját felháborodása elég messzire ragadtatja, elkapja a pillantásomat, majd egy szívdobbanásnyi idő után újra elfordul.
Hanem a plébánosa rajongásig odavan érte: alighanem azért, mert a templomának sohasem volna két frissen húzott ólomüveg ablaka Wiesenék pénze nélkül, s mi tagadás, mikor a hívására átügettem ide, s meglátogattam a kápolnában, magam is megcsodáltam őket.
Remélem, Wiesen asszony állandó helye az első sorban nem esik túlságosan közel hozzájuk: bizonyosan tudom, hogy nincs az a kristályalak, aki átszellemült rikácsolása hallatán ki ne vetné magát új illesztésű ólomkeretéből.

Nem sokat várok, ahogy ráérősen lekocogok a tömlöc lépcsőin; unalmamban a sarkantyúmat pengetném, ha párban viselném őket, ahogy a lovaskatonák teszik. Így megelégszem a csizmasarkam komoly hangjával a kövön: felszerelésben csak félúton vagyok a vendégség és a munka között, aminthogy sok fegyverre még akkor sem lesz szükségem, ha valóban démont fogott őnagysága.
Az őr leintem az utolsó lépcsőnél, amire megtorpan, s a fáklyáját hangos, fémes zajjal helyezi a falikarra. Biccentünk, s én egyedül megyek tovább.
Ahogy meglátom az ajtót a gránitfolyosó végén, azonnal tudom, hogy a szörnyűséges Frau Wiesennek igaza volt.
Leheletnyivel komorabban nyitom ki a nehéz tölgyfaajtót.

Láttam már csábdémont nem egyet korábban: fel vagyok rá készülve, milyen gyönyörűségesek, s az idebent gubbasztó fiatal nő tökéletességével úgy illik a szentségtelen fajba, mint semmi más. Összehúzott szemmel mérem végig. Gőgös, dacos szempárt visel a formás arcában, haja természetellenes eleganciával tekeredik a nyakához: még meg sem rezzent, máris magam előtt látom, milyen kecses lehet a mozgása.
Wiesen asszony bizonyára örül, hogy nem egyszerű halandó leány vagy, jut eszembe meglehetősen tiszteletlenül, aztán becsukom az ajtót magam mögött, s megállok a kövön, szemben vele.
- Hát igazuk volt. Tényleg démont fogtak. Egy ekkora faluban..! Először el se hittem.

A homlokcsontom mögött kapirgáló-rágcsáló hatodik érzék általában jó szolgálatot tesz, amikor Veroniát járom: könnyedén leleplezem vele a rejtőzködő démonokat is, akárhogyan lapítanak. Amikor azonban valamiért összekényszerülök eggyel - vagy többel, mint az Eisspitz emelkedőjén elterülő hadsereg esetén -, fél órán belül igazi őrjítő, hasogató fejfájássá erősödik.
Azonnal érzem, hogy ma is ez lesz a sorsom.

Mélyen néz a szemembe, s a merész pimaszsága előtt egy rövid ideig akár fejet is hajthatnék - a démonok között sok megátalkodottan gőgös természet akad, de az én tekintetemet kevesen állják. Ő állja: a szeme olyan, mint az ablaküvegre kúszó jégvirágok Mindenszentekkor, fagyos kék cirmai közt megbúvó szűk kilátással a sötét éjszakára.
Kihúzza magát - szemrevalóan domborodik a teste mindenütt, ahol ösztönösen számítottam rá, a dereka karcsú, maga alá pedig hosszú és alighanem formás lábakat húz, ahogy a hátát a fal hűvös gránittömbjeinek veti.
Aztán elmosolyodik, nem egészen gördülékenyen, és kérdez.

Enyhén félrebillentem a fejem, de a vonásaimat elfoglaló fölényes kifejezés meg se rezzen.
- 'Maga inkvizítor. Az a dolga, hogy kételkedjen' - felelem, mert a kérdése az én kérdésem volt nemrég még. - Ezt mondta a rendfőnököm egyszer. Sokban más vagyok, mint a papok és a keresztesek. Nagyon sokban.
Rám még az a kevés megkötés sem érvényes, amelyet a katolikus egyház a sajátjaira tessék-lássék kivetett.
Lélegzetvételnyi szünetet tartok, mielőtt tovább méregetném.
- Kevesen vannak, akikre nem vagy hatással, igaz? - fogok bele meglehetősen részvétlen hangon, de a szememet nem fordítom el róla. A tekintetem valahová oda tapad, ahol a nyaka és a válla izmai összefonódnak a bőre alatt.
- Felteszem, tudod, miért vagyok itt.

A pimaszságára megemelkedik a szemöldököm egy kissé, s olyan hirtelen veszek nagy levegőt, hogy az röviden fűrészelni kezd a torkomban.
- Hogyne akarnának, amikor a csábítás a lételemed - ráncolom az orrom egy pillanatra. - Elcsavarod a fejét annak is, aki egy percre sem kívánt előtte.

Kinyújtja a lábát, alighanem szándékosan: hamar kapom el a szemem a szabaddá váló bőréről, de addigra már végigszaladt a kecses talpától a combjáig, ahol eltűnik a ruha árnyékában. A pillantásom visszarebben az arcára, mintha nem történt volna semmi - az ösztöneimet utolérni képes, de megelőzni képtelen vagyok -, s az ajkán elömlő kéjes vigyor egyszerre szökkenti a halántékomba a szívemen átzúduló vért ingerülten.
Hagyom, hogy a sértett önérzetem elmélyítse a hangomat.
- Van benned mersz, hogy velem szemtelenkedel! - mordulok rá, sokkal gyorsabban szakadva el a dereka körül matató keze látványától, mint a lábától tettem. A mocorgása meg a jókedvű nevetése feldühít; talán nem is teljesen az, hanem a tény, hogy önkéntelenül is érzékelem, mit művel.
Ha azt képzeli, hogy felettem is hatalma van, azt még nagyon megkeserüli.
- Azért vagyok itt, mert többrendbeli házasságtöréssel vádolnak téged a faluban. Házasembert csábítottál el. Az ilyesmire nincs mentség.

Összekuporodik, mintha megsértettem volna, pedig egy percre sem gondolhatta komolyan, hogy ilyen könnyedén az ujja köré csavarhat...! Elképzelhető, hogy egy egyszerű pappal megtehetné. Én azonban nem vagyok ilyen könnyű préda.
Fölényes pillantást vetek rá, de a beálló hangulat azonnal tönkrecsorbul, ahogyan megátalkodottan villantja rám a jégszilánkszín szemét.
− Értem - fúj, akár a macska, dacosan felvetve a fejét. - Tehát az ittlétednek semmi köze ahhoz, hogy Frau Kövér, Csúf és Féltékeny férjéhez nem szabad csak úgy hozzáérni! Mert van neki ám egy egyházi kebleken melengetett legjobb barátnője... ez volnál te. És ő majd megmutatja nekem, és majd végre pórul járok, és megkapom méltó büntetésem! De persze, ha azt mondod, hogy csak és kizárólag értem vagy itt, én hiszek neked. És értékelem. De mondd csak, a legjobb barátnőd férje is egy cellában csücsül?

Olyan gyorsan mondja végig, hogy a döbbenet - ami az első szavainál megtorpanásra késztet, mint amikor a pásztor botjával a farkas orrára koppint - csak a kérdésére múlik el; eddigre a vérem átforrósodott a felháborodástól, s bár a torkomban mozgolódó csöveket és porcokat a rendesnél jóval szélesebbnek érzem, először csak pár felületes, ingerült lélegzetvételre futja.
Aztán előremozdulok feléje - két hosszú lépés mindössze -, és ha nem elég gyors, teljes erőből megrúgom az állkapcsán, alulról felfelé.
- Tartsd meg magadnak a mocskodat! - csattanok fel dühösen, jóval hangosabban, mint a közöttünk húzódó féllábnyi távolság megkívánná. - Nem azért jöttem el a Katedrálisból idáig, hogy egy hozzád hasonló förtelem kérdezősködését eltűrjem! Itt nincs szavad. Nincs jogod. Ha a kedvem úgy tartja, holnapra virradóra bőröd sem lesz, úgyhogy válogasd meg a szavaidat...!
Rövid, lélegzetvételnyi csend, amelyet az érverésem és a tüdőm a lemaradás behozására igyekszik felhasználni: nagy indulatomban messzire megelőztem mind a kettőt ugyanis. Fülsértő zakatolással loholnak utánam, amíg megragadom a démont, ahol érem, és talpra rántom, meglehetősen durván.
- Hány ember bűnei száradnak a lelkeden, azt mondd meg! Hányan vannak!

Megrogy a kín alatt; érzem a teste feszességén, ahogy felrántom, s a fájdalomtól hunyorogva néz először, mielőtt a helyét átvennék világos tekintetében a szánakozó fények.
Megint beszél, de megint nem a kérdésre felel. Egy kicsit megdöbbent a pimasz merészsége, de közel sem annyira, amennyire felbőszít. A nyakamban lüktető erek egy pillanatra átveszik a többi érzékem felett az uralmat.
Végül aztán megrázom, hogy a homloka majdnem az enyémnek koccan.

- Nem ezt kérdeztem! - reccsenek rá, hagyva, hogy a hangomat elmélyítse a nyelvem tövén feltorlódott indulat, ám ő nem tágít: a hangja erőtlen, talán a állkapocstörése miatt, de az akaratereje átsegíti rajta. Őrjöngve vágom a könyököm a füle alá, ahol az állkapcsát rögzítő inak a koponyájához tapadnak.
- Nem érdekel, hogy mi történt! - tombolok üvöltve, és nekitaszítanám a falnak, ha az előző ütéstől ki nem tántorodott volna a megfelelő közelségből. - Tudom, hogy mi történt! Ne ezt mondd, hanem a kérdésre válaszolj, pokolfattya! A ház urával majd később elszámolok. A démonokkal hetyegő lovászukkal majd később elszámolok! Egy utolsó esélyt kapsz, hogy meggyónd, amit elkövettél és bocsánatért esedezz, mert a türelmem végén járok! Mondjad, vagy úgy éljek, egy cseréptálat sem fog megtölteni, amit meghagyok belőled...!

Összecsuklik a fal mellett, és gyűlölködve néz fel rám ültéből: egy pillanatig akaratosan feszül egymásnak a két makacs akaraterőnk, aztán látom, ahogy megadóan elernyednek az izmai. Tartása egy kissé lelazul, de abban a szépséges szempárban ég mindig ott izzik a sértett utálat, habár az elétoluló könnyek lassan elhomályosítják.
A szavai akadoznak valamelyest eszelős fájdalmában. Tudom, milyen ezekre az inakra ütést kapni. Nagyon el akarhatja mondani a mondanivalóját, mert valószínűleg még a kulcscsontja mellett is lángolnak az idegei a kíntól.
A válasza megátalkodottan elutasító, és az acélos ellenállására megfeszülő izmaimat hiába is próbálnám ellazítani.

Mélységesen gyűlölöm, ha dacolni merészelnek velem. Vadul nézek rá, ő azonban a könnyei alól sem fordul el tőlem.
- Akkor hát vigyen el az ördög! - lépek lendületesen felé, de valami megállít benne, hogy a gyomrába vágjam a lábam. Helyette letérdelek, megragadva a fejét, mintha ugyan kényszerítenem kellene rá, hogy a szemembe nézzen.
- Itt maradsz, amíg a szél el nem hozza hozzád az izzó zsarátnok szagát - morgom sokkal halkabban, de ugyanolyan indulattal. - Nem rablod tovább az időmet! Más dolgom is van, mint téged jobb belátásra bírni. De ne aggódj...
Felegyenesedem, félrerúgva a talpam alá keveredő nedves szalmacsimbókokat, s fölhorkanok dölyfösen, hunyorgón pillantva az ajtóba vágott ablak vastag vasrácsai közt a folyosóra.
- Ismerem én Herr Wiesent meg az asztalfiában rejtegetett német Bibliáját elég jól. Ő máshol kap majd vasat. Még az utolsó Veronián ejtett könnyeid se párologtak el, és már a kedvét töltheti veled újra. Odalent, a purgatóriumban.

- Meglátom, mi a mondanivalója - jegyzem meg gőgösen, mert bár eszemben sincs felkoncolni egy szerencsétlen kölyköt, az nem fog megártani, ha ráijesztek. Amikor reggel óvatosan megfogta a lovam fejét, olyannak tűnt, aki a rávetülő árnyékomtól is megdermed, mint falka farkassal szembenéző kisbárány. Lássuk, mennyire vagy kacér, te taknyos kölyök, ha az én szemembe nézel az ábrándos jégvirágkelyhek helyett. - Megmentheti magamagát. Csak legyen eszénél.

Háttal vagyok neki bőven, s alig pár lépésre az ajtótól, amikor a hangja utolér.
− Kérlek! – kiáltja utánam, mintha a szeretője hagyná el. – Kérlek, ne hagyj itt egyedül! Mindig úgy képzeltem, hogy egyedül leszek, mielőtt meghalok. De annyit voltam egyedül, míg rád vártam.
Hátranézek, eléggé megfordulva ahhoz, hogy a tekintetünk találkozzék. Észre sem veszem, hogy a szemöldököm ráncolom.
– Félek – mondja csendesen aztán, kihívón tekintve rám.
Nem csoda: alig pár órája van hátra, a tömlöcben sötét van és hideg, odakinn az udvaron pedig nem vár rá más, csak amit az Egyház piacán démoni valutért venni lehet.
Csak az ajtóból, a folyosóra lépve szólok vissza.
- Én is félnék.
Fogalmam sincs, miért vagyok hozzá őszinte.

Köszönöm az olvasnivalót, nagyon jó lett. A véleményem leírtam már.

100 TP