Magánküldetés: A Zsinati Gárda

Magánküldetés Celina von Wald részére

A mai nap is átlagosan indult, pont, mint a többi, amit Hellenburgban töltöttem és nem valahol máshol. Apámmal leültünk az asztalhoz, hogy békésen elfogyasszuk a reggelinket. Derűs hangulatú csevegés töltötte be a teret; bármit is hoztunk szóba, örültünk, hogy itt vagyunk egymásnak.
- Férjjelöltet még mindig nem sikerült találnod? – hozta fel az általam legkényesebbnek titulált témát. Majdnem félrenyeltem a számban lévő falatot, annyira zavarba jöttem.
- Miért szeretnéd mindenáron, hogy férjhez menjek? Talán egyedül szeretnél lakni? Nem jó érzés, hogy van, aki megcsinálja a házimunkát? – vágtam vissza neki vörösödő fejjel.
- Dehogynem – húzta széles mosolyra a száját, amit hamarosan egy szomorkásabb arckifejezés váltott fel. – De te is tudod, hogy előbb-utóbb, minden kismadár elhagyja a szülői fészket.
- A kérdések alapján nekem úgy tűnik, hogy azt szeretnéd, minél előbb repüljek el – feleltem morcosan. De csak egy pillanatig tartott ez a pillanat, ugyanis valaki kopogott az ajtónkon. – Maradj csak, majd én megnézem ki az – pattantam fel és sétáltam oda ajtót nyitni.
Gyorsan átfutott az agyamon, hogy ki mindenki kereshet minket ezen a viszonylag korai órán. Elisabeth? Ugyan, vele úgy is nemsokára találkoznánk. Ha pedig tényleg olyan sürgős lenne, nem kopogtatott volna, hanem dörömbölt volna és kiabált volna, hogy nagyon fontos dologról lenne szó, engedjük már be. Andreas? Mit keresne ő itt ilyenkor? Biztos nem Andreas. De akkor ki lehet az?
Meglepődtem, amikor a palota egyik futárjával találtam magam szemben. Csináltam valami rosszat? Esetleg egy újabb megbízás? De akkor miért nem Lis keresett fel?
- Celina von Wald?
- Igen? – néztem rá.
- A palotából jöttem, Esroniel von Himmelreich zsinati elnök hívatja. Azonnal – adta át üzenetét, utána pedig meghajolt.
Persze, erre nem is gondoltam. Hisz megígértem a zsinatelnöknek, hogy ha szüksége van rám, akkor hívathat. Vajon milyen ügyben keresett fel? Mi az, ami ennyire sürgős lehet?
- Akkor azonnal útnak is indulok – biccentem a hírnök felé, utána visszamentem a konyhába, elújságolni apámnak, hogy milyen ügyben zavarták meg reggeli beszélgetésünket, mire csodálkozva tudakolta, hogy vajon mi dolga van velem a Protestáns Egyház fejének.
Megvontam a vállamat, közben pedig gyorsan belapátoltam a maradékot is, hogy aztán percek múlva már a teljes felszerelésemmel indulásra készen állva búcsúzzak el édesapámtól.
Sietős léptekkel szeltem át a várost, hogy mihamarabb megérkezzek a toronyba. Bő tíz perc kellett ahhoz, hogy teljesítsem a távot, s az őrök, akik fogadtak, azok is átengedtek, miután mondtam, hogy ki vagyok, és mi járatban vagyok. Bár még nem jártam erre korábban, meglepő módon nem volt nehéz megtalálnom az irodát. Hogy meggyőződjek arról, hogy ténylegesen jó helyen járok-e segítségemre voltak a kihelyezett táblák is, amik alapján már csak egy ajtó választott el a Birodalmunk leghatalmasabb embereinek egyikétől.
Bekopogtam, s füleltem, s hamarosan meg is érkezett a válasz, ami szabad utat engedett nekem.
- Hivatott, zsinat elnök úr? – hajoltam meg előtte, amint beljebb értem. Csak miután kiegyenesedtem tekintettem körbe kicsit, a számomra idegen helyen. De amint megszólalt, szemeimmel megint barátságos szemeibe néztem.
- Igen, és tudja-e, miért? – biccentett.
- Nem, uram - ráztam meg a fejem tanácstalanul. Valóban, hiába agyaltam egész úton egészen mostanáig, semmi ötletem nem volt.
- Hát akkor a lényegre is térek. Maga sokszor segített már nekem, így emlékszem a nevére a mocsárból. Aztán... – emelt fel egy papírt az asztaláról a tömérdek másik közül. - Eltűnt. Pontosan mi történt ezalatt? Vagy előtte? – nézett rám kérdőn.
- Hivatalos voltam egy bálra a palotában, de egy nekromanta utamat állta és ellátta bajom. Azóta rengeteget edzettem, hogy több ilyen ne fordulhasson elő – feleltem szememet lesütve. Még mindig nem sikerült teljesen megbocsájtanom magamnak, hogy annyira naiv voltam.
- Nekromanta, értem... – gondolkodott el, majd kis szünet után folytatta. - Mondja, nem akar bosszút állni?
- Dehogynem. – Ez minden vágyam, hogy visszaadhassam a hullaidézőnek a „szeretetét”. Különben is, eretnekkel volt dolgom, nem?
- Ha kiáll egy kis próbát, adok neki keretet is. Hallott már a Zsinati Gárdáról?
- Nem, még nem hallottam, uram.
- Ez hivatalosan a testőrségem, de mint azt tudja, nem feltétlen szorulok rá – jegyezte meg vigyorogva. - Viszont azóta különleges feladattal láttam el őket: Ők kezelik az eretnek szektákat, a nekromantákat és a kultistákat is, mostanság.
Jelentőségteljesen rámpillantott, én pedig nem tudtam hova tenni az információt. Burkoltan megkért volna, hogy csatlakozzak a Gárdához? Szerencsére a találgatásaimat megerősítette egy konkrét rákérdezéssel is.
- Szeretne-e ennek a tagja lenni, Celina kisasszony?
Alig akartam hinni a fülemnek. Ezentúl hivatásosan is eretnekek üldözésével foglalkozhatok? Minden, ami nemrég még egy távoli célnak tűnt, hirtelen a valósággá vált.
- Megtisztelő lenne, uram – hajoltam meg, enyhén remegve. Tényleg megkérdezte?
- Kiváló. Örülök, hogy elfogadta. A próbák nem lesznek könnyűek, de meg fog vele birkózni, biztos vagyok benne. Holnap reggel nyolcra legyen a templom előtt. Fegyvert, felszerelést hozzon.
- Köszönöm a lehetőséget – hajoltam meg ismét, majd elköszöntem és gondolatban már a holnapi próbákat teljesítettem. Persze szintén csak találgathattam, hogy mi vár rám, de ekkor még túlságosan mámoros voltam az örömtől. Valahogy közvetlenül a megpróbáltatások előtt már közel sem voltam olyan biztos ebben…