[Küldetés] Egy rutinmunka veszélyei

[Tisztelt mocskos szemétládák dicső játékosok! Üdvözlök mindenkit ebben a próbakalandban. Nem kell félni, nem fog fájni!]


Bérgyilkosokat felfogadni mindig is kedvelt módja volt a bosszúnak. Mennyivel könnyebb úgy elintézni az ügyes-bajos dolgainkat, hogy csak a pénzt kell kiadnunk, és utána már profik intézik el helyettünk a piszkos munkát, nem?
Most is hasonló a helyzet - vagy, ahogy mondani szokás, 'lenne egy kis meló'. Szakértők, rajtatok a világ szeme!

Békésen (?) töltitek időtöket a Főváros valamely részén - hogy hol, milyen szituációban, vagy a napnak melyik részén, azt teljes egészében rátok bízom. Még az is lehet, hogy épp kiirtjátok fél Carolusburgot, miközben gonosz nevetéssel faljátok fel a számtalan áldozat egyikének még dobogó szívét...
...csak nem valószínű.
Egyszóval, egy levelet kaptok mindhárman, de különböző módon.

Neil:
Találsz egy papírlapot magadnál: a holmidban, vagy a ruhád zsebébe csúsztatva.
Ennyi.
Nem emlékszel, hogy mikor került oda. Nem rémlik semmi arról, ki csempészhette be; nem ütközött neked senki egy 'elnézést' társaságában, nem lökött fel egy paraszt, vagy hasonló. Egyszerűen csak ott van, és várja, hogy elolvasd.

A levél:

Draven:
Valaki megállít az utcán. Átlagos termetű, közepesen izmos férfi, arcában nincs semmi jellegzetes. Tipikusan az a fajta, akire már két percen belül nem szokás emlékezni.
-Draven Sattler, ugye? - meg se várja a választ, a kezedbe nyomja a levelet, majd megfordul, és mondhatsz bármit, nyugodtan elsétál. (Hacsak meg nem támadod, vagy hasonló; abban az esetben írj rám, és kijátsszuk.)

A levél:

Alicia:
Egy fogadóban szálltál meg épp, s mikor indulásra készen odamész a pultoshoz, az egy papírt nyújt át neked.
-Itthagyta egy különös alak, csak annyit mondott, hogy adjam át. - ha szeretnéd, faggathatod, de nem fog mondani semmi egyebet... egyszerűen azért, mert nem tud.

A levél:

Nos, kezdetnek ennyi lenne. Döntsetek, elfogadjátok-e a megbízást, és ha igen, tegyetek a levél utasítása szerint!


//
-Komolyan kiraboltad őt is? De hisz tudod, mennyi pénze és tekintélye van, nem tartasz tőle?
-Nem lesz gond, főnök, senki nem látta meg az arcom!
-Veszélyes vizeken evezel, Feëlien...
-Csinálunk mi valaha mást?

Szokás szerint a legolcsóbb, leglepukkantabb kocsmát keresi fel, ahová senki sem téved be a gazdagabbak közül a portól, mocsoktól és fertelmes körülményektől iszonyodva. Alicia persze ehhez szokott hozzá: nem túl kényelmes a fogadó ágya, nem túl finom az étek, amit felszolgálnak, de legalább van egy éjszakára tető a feje felett, ráadásul éhenhalni sem fog. Lehet, hogy borzasztó íze van a felszolgált élelemnek, de ez már rég nem érdekli: az étel bizony étel, és nem szabad elpocsékolni, ha van lehetősége magához venni valamennyit. Csak egy tipikus vándorló életmód, semmi több, és ez neki így is van jól.
Lenn üldögél, az egyik asztalnál, készülve az indulásra. Előtte egy tányér pár morzsával - már megebédelt -, a kapott kupának, melyben még van egy kevés ital, a szélén húzza végig ujját elgondolkodva, bejárva a körkörös utat rajta; tűnődik, merre kéne mennie. Úgy kell lassan már utazgatnia, mint egy patkánynak, mivel Carolusburg nem épp arról híres, hogy a nekromantákat előszeretettel befogadja. Most is lapítva került beljebb, bár tény, egy tündére aligha gyanakodhatna az ember - már azt illetően, hogy ilyen sötét praktikákkal foglalkozik -, nem tudja megállapítani, kinek mikor jut eszébe ilyen megállapítás. A titkos tudás nehezíti a rejtőzködést, fölöslegesen teszi feszültté, bár máshol aligha foglalkoztatná. Egyedül ez a település az, ahol ténylegesen aggódik, hiszen mégiscsak egy egyháziakkal telerakott helyről van szó, ahol ha lebukik, menekülni nem fog tudni. Ráadásul ezeknek a balekoknak a jelenléte miatt kényelmetlenül, feszélyezve érzi magát.
Szerencsésebb talán, ha nappal hagyja el a Fővárost, de milyen irányban? Osonjon? Az gyanús lenne. De egyáltalán minek járatja ezen az eszét? Számtalanszor megcsinálta már, bár... Az a baj, hogy itt ritkán fordult meg itt, tapasztalata így nagyon nincsen.
Megvakarja a fejét, megdörzsöli szemeit, hogy elfeledtesse magával a kellemetlen gondolatokat, majd lehajtja az italt egy gyors mozdulattal. A pulthoz sétál, odaejt pár váltót fizetségül a szolgáltatásokért, és már fodulna meg, hogy elhagyja a már-már omladozó épületet, a csapos megállítja, nem is akárhogy: felé nyújt egy papírdarabot. Kérdőn néz először a lapra, aztán a férfira, magyarázatért várva, és ezt gyorsan meg is kapja. Hezitál még az elhangzottak után egy darabig, mérlegel, végül azért elveszi, hiszen a kíváncsiságát felkeltette. De hogy mégis ki a fene küldte ezt neki...? Ismeri egyáltalán?
A megszólításra felszalad a szemöldöke, a következő mondatra még inkább. A harmadikról ne is beszéljünk: ott kis híján elneveti magát azzal a felkiáltással: micsoda szerencsétlen! Szája elé emeli kezét, hogy a megjelenő vigyort eltakarja - valahogy szórakoztató a megfogalmazásában ez a hirtelen váltás.
A folytatással arcáról eltűnnek a szórakozott vonások, helyét átveszi a komolyság maszkja, elvégre mégis egy olyan feladatot bíznak rá, ami megköveteli ezt. És ha ez nem lenne elég, még pénzjutalom is van, ami igencsak csábító.
Tehát meg kell ölnie valakit, viszont egyvalamit nem ért: miért ő? Nem bérgyilkos, sosem képezték annak. Talán szüksége lenne a felbérlőnek egy nekromanta erejére? Egy hozzá hasonló képességeire? Ennek okát egyre inkább érti, ahogy egyre tapasztaltabb, egyre tanultabb és gyakorlottabb lesz a nekromanciában. Minél többet tud, annál hasznosabb és használhatóbb, és meglehetősen szokszínű egy mágiaágazat, efelől meggyőződött - rengeteg lehetőség, csalafinta húzás rejlik benne, melyeket előszeretettel használnak az aljas gazemberek. Egy gyilkossághoz pedig tökéletes, pláne, ha túlerőt is akarnak képezni, és bár a holtjai még nem a legerősebbek, a folyamatos idézésük nagy előnyt adhat.
Lesznek még ott mások is? Fene se tudja, de nem érheti váratlanul, ha ott még találkozni fog pár másik kétes alakkal a meghívóján kívül. Na meg... Az sem kizárt, hogy igazából csak csapdába akarják csalni őt. Itt, Carolusburgban az utóbbi a valószínűbb, figyelembe véve a vallás és azok gyakorlóinak erőteljes jelenlétét, szóval óvatosnak kell lennie, nem cselekedhet felelőtlenül - mint ahogy sosem.
- Köszönöm a segítségét, egy nagyon kedves és fontos üzenetet adott át nekem - tépi el a papírt több darabra, majd elindul kifelé. Int egyet búcsúzóul, és ahogy csapódik az ajtó mögötte, az utcán állva egy könnyed mozdulattal dobja el a fecniket, melyeket felkap egy könnyed szellő, hogy elvigye őket a város legkülönfélébb részeire, és összerakni ne tudja soha senki.
- Voile! - hívja madarát, megemelve karját, arcán egy magabiztos, kissé gonoszkás mosoly jelenik meg. Csuklyáját pedig kissé lejjebb húzza, míg az állat felemelkedik a tetőről, majd alászáll, gazdája felé. Amint a nő megérzi társa súlyát, annak szorítását a nyújtott kézen, végigsimít a bagoly fején. - Dolgunk van.


Az éjszakai holdfényben egy ködszín szellem repül keresztül az égen, feltérképezve a környéket, gyanús alakok után kutatva. Hosszú percekig köröz a terület fölött a magasból, míg távolabbról, biztos rejtekből egy feketébe öltözött alak várakozik. Kezében egy botot tart, egyik oldalán, köpenye alatt két palack, másikon egy varázskönyv pihen bőrtokjában, övéről lógva. Ruházata alatt nyakában három lánc függ, jobbjának középső ujján egy rubint gyűrű pihen. Arca világos, magabiztos mosolyra húzódnak ajkai, átoktól pettyezett szemei különös fénnyel csillannak.
Ha a madár nem talál semmit, egyszerűen rászáll a korábban emlegetett tölgyfa egyik ágára, amely egy tökéletes jelzés a holdcsókolt számára. Csuklyáján még egyet igazít, majd megindul a kijelölt hely felé rugalmas, biztos léptekkel.

Draven a fővárosban volt. A szokásos öltözékében, maszkját is viselte. Egy férfit figyelt meg messziről. Fekete haja van, fegyvertelen, teljesen átlagos. Azt a megbízást kapta, hogy figyelje meg, és ha egy szőke elf nővel találkozik, ölje meg mindkettőjüket. A hegyesfülű valószínűleg a megbízó szerelme, felesége, aki megcsalja a célponttal. A probléma akkor kezdődik az egész dologban, amikor a bérgyilkossal szemben egy férfi áll még, és csak úgy a kezébe nyom egy levelet. Én mondom, ilyen meg nem történt Dra-val. Sose kapott megbízást, megbízást közben. Mert, hogy valószínűleg, egy megbízás volt a levélben. Anélkül is sejtette, hogy kinyitotta volna az irományt. Eddig ezzel szerencséje volt. Az a probléma az ilyen megbízás a megbízásban dologgal, hogy elveszi a figyelmét az eredetiről. Ez az elterelés, pedig most éppen elég volt ahhoz, hogy Draven teljesen szem elől tévessze a célpontot. ~ Oh, hogy az a... Most kövessem az átadót, aki lassan el is tűnik, mivel képes volt csak úgy hátat fordítani, vagy kapjam el a célpontot? ~ D. végül szerintem igazán jól döntött. Hiszen sosem rontott még el megbízást, most sem engedhette meg magának. A célpont utolsó helye felé ment, ekkor meg is pillantotta, ahogy a nővel sétál. ~ Ideje befejezni, Mr... ~ A szeretők egy utcába befordulva egyedül maradtak, a gyilkos pedig ezt használta ki. Dra a feltöltött Éjgyilok kilövővel rálőtt a férfira, akinek a vállába fúródott az éles penge, fejre célzott, de ezzel a fegyverrel még nem túl jó, így máshol találta el. A célnak ez is megfelelt. Az éjpengével amíg a sötét hajó megtántorodott, elvágta a nő torkát, a pasiját pedig ütni kezdte, a földön, majd a végén csak egyszerűen átvágta az ütőerét.
-Én nem tévesztek célt. Sohasem. Ezután elolvasta a levelet. Végigfutotta többször is, és mindig ugyan arra a következtetésre jutott. "Ez valami csapda" Tudta, hogy valami nem oké ezzel az egésszel, de úgy döntött bele sétál. Több célpontja volt már, mint akárki másnak. Itt az idő, hogy megmutassa az ellenségeinek: Vele bizony senki nem szórakozhat! Útját a levélben álló hely felé vette. Amikor oda ér megbújik, és nem megy egyből oda a csuklyáshoz, már ha ott lesz. A fekete csuklyát amit kéne nem veszi fel, de a levelet viszi magával bizonyítéknak.

Mindannyian elolvastátok hát a megbízást, és több-kevesebb (inkább több) gyanakvással úgy döntötök, hogy elmentek a jelzett fához.
Majdnem telihold van, így gyönyörű, ezüstös fény világítja meg a területet. Ritkásak a fák, s a magányos tölgy egy körülbelül tíz méter sugarú tisztáson áll, szinte pont középen: törzse jóval vastagabb, mint a társaié, és lomkoronája is dúsabb.

Alicia, te érkezel elsőnek, és úgy döntesz, előreküldöd a macskakaját szerencsét próbálni. Nos, mikor a környéket deríti fel, nem sokra jut, mikor viszont a fa felé veszi útját, nyugtalanság lesz úrrá rajta. Egy emberalakra figyel fel, és rögtön vissza is repül hozzád - azaz nem pont hozzád, hanem az egyik, a közeledben lévő fára. Ha megkockáztatod, hogy a tölgy felé nézz, arra, amerről a madarad jött, valóban egy sötét foltot láthatsz meg a levelek takarásában, ennél viszont egyelőre nem tudsz többet kivenni. Annyi biztos, hogy észrevette a baglyot. Talán sejti is, hogy a gazdája sincs messze.
Ekkor viszont meglátsz egy sötét csuklyás alakot, hisz épp most érkezik meg...

...Neil. Te maximum a baglyot veszed észre, s ezt könnyedén hiheted egy vadon élő példánynak. Ha fel is nézel a fára, a levelek takarják annyira a rejtőzködőt, hogy ne lásd meg, hacsak nem tudod pontosan, hol is kell keresned a tekinteteddel. Minden bizonnyal úgy gondolod hát, hogy egyedül vagy, miközben a tölgy felé haladsz.

Draven, te pár pillanattal később érkezel, valamivel más irányból, így eddig nem láthattál meg senkit. A fán lapulóra kevés az esély, hogy felfigyelsz (hogy miért, azt már leírtam négy sorral fentebb), főleg, hogy leköti a figyelmed a találkozási pont felé igyekvő, fejét csuklyával fedő Neil. Ha úgy döntesz, hogy megbújsz, ő egyelőre nem vesz észre téged, ahogy a nekromanta sem.


Emlékeztetőként idézet a levélből:
'Sötét, csuklyás köpenyt fogok viselni, kérlek, gyere te is ilyenben.'

Fának támasztott háttal várakozik egy darabig. Tekintve, hogy már viszonylag hosszú ideje van vele ez a tollas dög, nagyjából tudja, mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy körbenézzen. Unaloműzésnek elnézegeti a körmeit, végighúzza ujjbegyét a rubint gyűrűn, mintha csak tisztítaná a rátapadt portól, majd óvatosan kinéz, a lehető legjobbkor: Voile épp leszállni készül a kijelölt fára. Ezek szerint nincsen semmi, nem veszi körül ezt a helyet egy egyháziakkal teli sereg sem, ami megnyugtató: indulhat. Mondjuk miért is kéne tartania akkora mennyiségű kutyától? Nem olyan erős, hogy egy hadat mozdítsanak meg miatta.
Már lépne elő rejtekéből, hogy megközelítse a tölgyet, azonban a madár ismét kitárja szárnyait, csapva párat a levegőbe emelkedik, és inkább egy másik fához suhan - egy Aliciához közelebb esőhöz. Letelepszik annak egyik ágára, és nyugton marad - na és ezt most minek vegye? Viccel? Esetleg komolyan gondolja? Ezért utálja, hogy ilyen engedetlen állat van a kezei alatt. Egyáltalán jól tette, hogy elhozta?
Megrázza a fejét, kiverve elméjéből ezeket a gondolatokat, és inkább takarásban marad, de csak a biztonság kedvéért; nem hagyja el rejtekhelyét. Ha ez a bolond madár szórakozik, akkor szórakozik, legfeljebb majd utólag beszáll a munkába ő is, nincs ezzel probléma. Már ha valóban munkáról van szó...
Mély levegőt vesz, de a fele a tüdejébe szorul, ahogy megpillantja a cél felé haladó csuklyás alakot. Visszafojtott lélegzettel figyel egy darabig, és igazából már csak az a kérdés: ő most a bérlője? Késett volna? Mert egyértelmű, hogy neki kéne korábban itt lennie, és nem a munkásnak. Vagy egy idegen alak, akit szintén felkértek erre a munkára? Esetleg egy olyan személy, aki levadászni jött őt? Ugyan már így is meghúzódva álldogál, igyekszik még inkább így tenni. Fél szemmel követi az eseményeket, így alig kibújva a fa mögül, aztán Voiléra pillant. Finoman int neki, majd csuklyájához nyúl, kissé hátrahúzza, jelezve a bagolynak, mit is kéne tennie, de ahelyett, hogy szárnyra kapna, inkább huhog egyet, mintha csak azt mondaná: nem, nincs kedve.
- Te makacs, nyomorult dög... - morogja elfojtva, hátát nekivetve a fának, kezét homlokához emelve.

D. arra lesz figyelmes, hogy egy csuklyás alak a fa felé tart. Ez volt a levélben, pontosan így, de mégis nyugtalanság tölti el. Későn ért ide, és mégis csak most érkezne meg a megbízó? Draven mindig is szerette a pontosságot, egy pontos vágás, vagy egy pontos időben érkezett személy, mindig jót jelent. Így az a tudat, hogy késett a munka adó, eléggé felzaklatja. Már alapból ez az egész bűzlött. Sok célpontot ki iktatott már. Miért nem írta le a levélben hol találja a célpontot? Miért nem az iromány tárgyát kell keresnie ahelyett, hogy itt találkoznak? Körül belül ezek a kérdések mozognak a bérgyilkosban, és ez a gondolatmenet vezet oda, hogy végül egy árnyékos bokor takarásában marad, a lehető legmesszebb a csuklyástól, ahonnan még azért látja is. ~ Valami nagyon nincs itt rendben. Már mikor ide jöttem sejtettem, hogy ez valami csapda lesz, de most... Most már egészen biztos vagyok benne, hogy valami készül. ~ Miközben ezt végig gondolta, feltöltötte az Éjgyilok kilövőt pengével. Úgy érzi szüksége lesz rá, és úgy gondolja valami nagyon is jót követett el azzal, hogy nem vette fel a fekete öltözéket. Most csak meglapul és vár. Szerinte ez a legjobb amit tehet. Pihen, és figyeli mi történik.

Mindannyian feszülten várakoztok.

Neil, te a bagolyhuhogás után zökkenőmentesen haladsz tovább a fa felé, s mikor három méterre érsz tőle, egy apró fecnit veszel észre a törzsére tűzve, egy apró, talán háromcentis pengedarabbal.
'Mennyire féli egy bérgyilkos a halált?' - szól az üzenet a papír feléd néző oldalán, ha elolvasod. Hiába fülelsz, továbbra se hallasz semmilyen neszt - a fa felől legalábbis nem.

Alicia és Draven, ti a csendes várakozás mellett döntöttetek, és ebben egyelőre senki nem zavar meg benneteket. Mindketten jó rejtekhelyet találtatok, s egyikőtök sincs olyan messze, hogy ne tudja kivenni Neil mozdulatait. Draven, te mintha óvatos lépéseket hallanál bal oldalról, a távolból, de hiába mereszted a szemeid, nem látsz senkit. Ha közelebb akarsz menni hozzá (vagy épp el akarsz távolodni tőle), akkor mindenképp el kell hagynod a bokor viszonylagos biztonságát. Mindazonáltal nem tűnik úgy, mintha az a valaki (vagy valami?) fenyegetést jelentene rád.

Ahogyan közelítettem a célállomásom felé, egyre inkább kezdett elfogni valami furcsa, főként paranoiára hasonlító érzés. Jobbra-ballra forgolódtam, bármi mozgás után kutatva. Már jól kivehető volt a randevúpontként szolgáló fa. Amikor pár lépés közelségbe értem, egy apró, letűzött kis cetlit pillantottam meg pengével a fába szúrva. Leszedtem a törzsről, majd közelebbről szemügyre vettem. Úgy látszik tartásom nem hiába volt, de csak örültem a helyzetnek. Rég szórakoztam… Torkaszakadtából nevetni kezdtem az eget bámulva, hátrahajtottam csuklyámat, s a jobb kezemen felhúztam a ruha ujját, előkészítve rászerelt fegyveremet.
– Nem tudom, hogy ki a franc vagy… de egy biztos, nagyon rossz emberrel akarsz kibaszni – üvöltöttem kacagva, miközben sarkon fordultam, s pásztáztam körbe, nem-e kezdtek el bekeríteni.

Vannak dolgok, amik felkeltik az ember figyelmét, és vannak, amik teljesen képesek elkerülni. D. gondolatmenete egyszerű, mégis épp oly ravasz, mint azt egy gyilkostól elvárnánk. Mégpedig, a lényeg ebből adódóan, hogy amikor azt látja, hogy a férfi, aki elvileg ide hívta őket, a semmi közepére, kivesz valamit a fából, vagy levesz valamit a fáról, csalódással tölti el. Miért? Mert ez egyszerűen, két dolgot értet magából, vagy az egyik, vagy a másik. A csuklyás nincs egyedül, azaz, a társa hagyott neki valamit a fán, és talán már rég körbevették őket. Azonban van egy másik lehetőség is, mégpedig az, hogy a férfi, vagy nő, de inkább férfinak fest, nem a megbízó, na ez az ami rengeteg kérdést felvesz maga után. Ezen elmélkedik Draven, amikor valami, vagy valaki közeledni kezd. Készenlétben tartja a fegyvereit. Ha a kilövővel még nem is elég ügyes, hogy megölje ellenfelét, nem fog számítani a támadásra, hisz ilyenje csak neki van, és lesz elég ideje elmetszeni a torkát, akárki legyen is az. Ha pár lábbal közelebb ér, támadni fog, szóval jobban teszi ha irányt változtat.

Orrnyergét masszírozva támaszkodik a fának, miközben azon tűnődik, hogy Voile mégis hogyan lehet ilyen iszonyatosan idegesítő dög. Bárki számára egyértelmű lehetne, hogy mégis mit akar, teljesen nyilvánvaló volt minden, elég jól mutogatta el ahhoz, és még a madár is tudhatta ennyiből, hogy Alicia mit akar. Tehát... Miért is nem csinálta akkor meg? Egyszerűen csak fárasztani akarja most is, mi? Csak a szokásos, persze, számíthatott volna rá, hogy most kapja el a bolondóra.
Mély levegőt vesz, lassan fújja ki, magában számol, nehogy véletlenül nekitámadjon saját társának, majd kezdje el szidalmazni, tollas fejéhez vágni mindenféle sértő megszólítást, a kérdés viszont ugyanúgy ott visszhangzik elméjében: miért is van vele még mindig ez a nyomorult madár?
Mielőtt még megtalálhatná a megtalálhatatlan választ, a csendet megtörő hangos nevetéstől ijedten összerezzen. Először azt hiszi, azért nevet fel az idegen, mert rájött, hol is rejtőzik Alicia, így szíve is nagyobbat ver a megszokotnál. Óvatosan kiles a fa takarásából, mire megpillantja a már csuklya nélküli férfit. Nagyra nyílt szemekkel figyel egy rövid ideig, és magában értetlenkedik, hogy mégis miért vette le. Sokkal... Biztonságosabb, ha rajta van, akkor nem figyelhetik meg annyira az arcát, akkor nem tudják, kicsoda, még ha kissé korlátozza is a látást. Bár most sorolhatná a pozitívumokat és negatívumokat tovább, mégsem teszi, hiszen annál sokkalta jobb ötlete támad, ami bizony gonoszkás mosolyt csal az arcára.
- Meglátjuk, mennyire fogsz nevetni utána - suttogja vigyorogva, közben előveszi varázskönyvét, amelyet egy gyors mozdulattal tár fel, halkan lapozva benne, míg a goblinzombik pecsétjét meg nem találja benne. Egy pillantást még vet arra a területre, ahol az ismeretlen áll - hogy most ő megbízó vagy csapdába csaló, nem tudná eldönteni, de jelenleg annyira nem is érdekli -, majd ismét a jelre tekint. Másodpercek telnek el, és a nyílt téren járó körül rövid derengést követően négy goblinzombi jelenik meg, kezükben egy-egy tőrt tartva, rajtuk azzal a méreggel, melyek a csontvázak fegyverein is található - egyelőre nem csinálnak semmit, csak egy idétlen vigyorral állják körbe a célpontot.
- Most nevess, ha mersz.

Draven, te többé nem hallod a lépteket. Ellenben, ha nagyon figyelsz, valami halvány csillanásfélét láthatsz meg ugyanarról, de hogy milyen messze van, azt nem tudod. Ugyanúgy lehet öt méter, mint tizenöt is - az is bizonytalan, egyáltalán tud-e rólad. Kérdés, melyik az érdekesebb - ez, vagy a tisztáson folyó események? Mert természetesen tisztán hallod Neil szavait, és tökéletesen látod azt is, amint megjelenik körülötte a négy goblinzombi.

Alicia, egy profi seggfej nekromanta szakértelmével idézed meg a négy idegesítő bizbaszt, amik többé-kevésbé fenyegetően veszik körül Neilt. Neil, közvetlenül a magányos tölgy mellett állsz, s tőled nagyjából két méterre vannak az élőholtak, melyek széthúzódva szorítanak neki a fának. Kicsik, s így talán nem tűnnek olyan fenyegetőnek, de azért a négyszeres túlerő aggasztó lehet. Mit teszel? (Bár eddig nem volt sorrend, most kivételesen szeretném, ha kettőtök közül Neil írna előbb.)

Idegeimet felajzva, s izmaim megfeszítve vártam azt, aminek jönnie kellett pár méterre az öreg, magányos tölgyfa mellett. Fejemet ide-oda kapkodva vizsgáltam a terepet mindenféle apró mozzanatra, s neszre felfigyelve. Nem kellett sokat várnom, amikor halovány, túlvilági derengés mozgatta meg a levegőt. A semmiből négy darab goblin, életre kelt holtteste jelent meg, s groteszk vigyorral arcukon álltak előttem kezükben tőrt szorongatva. Semmilyen lépést nem tettek felém, csak álltak, mint mozgó, lélegző bábuk. Hiába bíztam teljes mértékben magamban, és hiába voltak csak idétlen goblin-zombik, a túlerő attól még túlerő. Ez azonban nem jelentette azt, hogy nem tehetek meg tőlem minden telhetőt.
 – Kicsalsz ide egy levéllel, majd rám uszítod a csicskásaid, arcod fel sem fedve? –  ordítottam vigyorral az arcomon, remélve, hogy a csapdába ejtőm is meghallja.  – Igazi egy gyáva féreg vagy, be kell vallanom… -  tettem még hozzá, majd karomra szerelt pengét vízszintesen magam elé emelve, bal hátsó lábamat megtámasztva, egyfajta védekező pozícióba álltam, várva, hogy támadóim kezdeményezzenek, mert nem tartottam ésszerűnek nekirohanni négy goblinnak egyszerre.

Draven csak lapul a maga kis bokrában. Egyenlőre semmi lényegeset nem tesz, várja a felé közeledőt, de a lépések megszűnnek. Fényes villanás, csillogás jelez valamifélét. //Személy szerint megjegyezném, mint Draven legjobb ismerője: Ez Harry Potter patrónusa volt vagy mi?// Draven nem ijed meg, de komoly dilemma elé állítja a csuklyás körül megjelenő zombi "sereg". Mi az elgondolkodtató benne? Bűzlik az egész. Biztos nem ő a megbízó, mert csaknem olyan hülye már, hogy megöleti magát, de akkor miért volt fekete csuklyában? Hmm... Köztünk szólva barátom, Drav-nak pont azok a gondolatok futottak át a fején, ami most nekem, és talán neked is. Megrohamozza és kivégezze a csillámf*szlámát, akárki is az, vagy segítsen az ismeretlennek a valószínűleg közös ellenségükkel szemben? Merthogy D. meg van győződve arról, hogy az küldte ezeket a tőrt szorongató kis patkányokat a férfira, aki ide hívta őt. Vajon mibe keveredtél már megint hm? Mégis, mibe? Végül úgy dönt, marad még a helyén, figyel a támadójára. Ha őt támadják meg előbb, akkor harcol. Ha a zombik támadják meg a másikat, akkor pedig segít neki. Dőljön el végre mi is folyik itt pontosan.

Nem úgy tűnik, mintha a másik annyira megijedt volna. Ordítására legszívesebben hangosan felnevetne, de szabad kéz híján nyitott könyvét emeli szájához, nehogy ez véletlenül megtörténjen - roppant módon szórakoztatja ez az előadás. Hogy most a másik vakmerő, hatalmas önbizalommal rendelkezik, egyszerűen őrült vagy csak tisztában van a korlátaival, nem tudná eldönteni, mindenesetre a hezitálása elgondolkodtatja. Vagy nem akarja felfedni technikáit, vagy még nem rendelkezik akkora erővel, amivel könnyűszerrel lesöpörhetné a kis vakarcsokat, de még akár az is lehet, hogy csak elővigyázatos. Bár... Ilyen viselkedés és az elővigyázatosság?
Most komolyan meg kéne támadnia? Nem akarja, hogy már most megkarcolja egy tőr, még a végén a méreg később végezne vele. Egyelőre ezt jobb lenne elkerülni, hiszen csak szórakozik, viszont...
Mosolya szélesedik, halkan odalapoz a csontvázíjász pecsétjéhez, majd előjön a fa mögül.
- Vajon miért nem lep meg, hogy az egész egy csapda volt? - kezdi úgy, hogy a sarokba szorított fél is jól hallja. A goblinok Alicia szavára oldalra fordítják fejüket vicsorogva, és még várnak - egyelőre nem tudják mi tévők legyenek: támadják meg gazdájukat vagy ugorjanak neki a célszemélynek? Ezen parancsolt zavargást kihasználva a nő megidéz két csontvázat, kezükben íjjal, hátukon egy-egy nyílvesszőkkel teli tegezzel, a hegyükön lassítóméreggel. Egy rövid derengést követően jelenik meg mindkettő a nekromanta előtt pár lépéssel.
- Mit szólnál, ha segítenék egy kicsit? - érdeklődik egy pimasz mosollyal az arcán, mire az egyik apró zombi már meg is indul felé, egy másik pedig nekiurik Neilnek: harciüvöltést követően elrugaszkodik a földtől, és a levegőben, tőrét a magasra tartva repül felé. A maradék kettő még hezitál, ide-oda néznek, mivel nem tudják eldönteni, kinek rontsanak neki, végül egyikük az elsőhöz hasonlóan a gazdája felé igyekszik fegyverét fenyegetőn megemelve. Míg rohannak, addig az íjászok elővesznek egy nyílvesszőt, ráteszik azt az idegre, egyszerre húzzák fel, célozzák meg a feléjük tartó zombikat, majd ugyanakkor engedik útjára a nyilakat: egyik az első goblin fejébe fúródik, másik a távolabbi gyomrába.

Draven, te úgy döntesz, hogy egyelőre nem mozdulsz a helyedről, és úgy látszik, jól döntöttél: nem hallasz több léptet. Talán csak képzelgés volt az előbbi? Ki tudja, a tisztáson történő események azonban nagyon is valóságosak.

Alicia, a kis trükköd eddig kiválóan működik: a fejbelőtt zombinak azonnal véget is ér a pályafutása, a másik pedig a földre zuhan, és sikertelenül próbálja kiszedni a gyomrából a nyilat. A Neilre támadó mütyür gyönyörűen halad célpontja felé... kár, hogy a gyorsasággal már gondok vannak, így valószínűleg nem éri el a célját. De ki tudja?

Neil, te aztán nem unatkozol! Az előbukkanó nekromanta és a két csontvázíjász minden bizonnyal meglep, de még bőven van időd feltartani a téged célba vevő goblint. Akármilyen kicsi is, azért nem lenne jó, ha megsebezne, szóval ajánlatos gyorsan elintézni, főleg, hogy négy helyett csak az egyikkel kell törődnöd. Hajrá!

Miközben készültem a bejövő támadások hárítására, az egész este egy nagyobb fordulatot vett. Egy fajtámból való, vékonyka, középmagas leányzó lépett ki fák takarásból. Mosolyogva ejtett megjegyzésére homlokom ráncolni kezdtem. Valami nem volt helyén. A goblinok cikázva kapkodták fejüket köztem és az újonnan érkező között. A hölgy egy varázsige segítségével a pillanatnyi zavarodottságot kihasználva leidézett két csontvázat, majd amik a goblinokat kezdték támadni. Szóval egy nekromanta ejtett volna csapdába néhány goblin zombival, majd közvetlen rá még egy nekromanta megjelent volna segítségemre sietve a semmiből, az éjjel kellős közepén? Elég nagy véletlennek kellett volna lennie. Valami nem volt a helyén. Azonban ezek csak találgatások voltak, így egyenlőre belementem a lány játékába, amúgy sem lett volna sok időm beszélni, mert az egyik goblin már sebes léptekkel megindult felém kezében tőrt lóbálva. Jobb lábammal kitámasztottam, majd fegyverem magam elé tartottam. A kis dög hezitálás nélkül futott felém, így próbáltam oldalra bukni eltérve vágása elől, míg jobb kezemre felcsatolt éjgyilokkal a mellkasát céloztam meg, ami végett a szegcsontja áttört, s a penge tüdejébe fúródott.

Elégedetten szemléli, ahogy egyre csak hullnak a goblinzombik - a saját szörnyei. Hihetetlen, hogy erre vetemedik, de hát mit csináljon, ha ez kiváló szórakozásnak tűnik a számára? Egyelőre azonban még nem látszódik a másikon, hogy annyira zavart lenne, vagy hogy bármilyen hatással is lenne mindez rá. Homlokráncolása is inkább tűnt megjelenéséből fakadó meglepettségnek, mint annak, hogy rájött volna ennek az egésznek a hátterére, ami szerencse, de nem veheti biztosra. Bár... Ennyiből ki gondolná, hogy az övéi? Egyáltalán milyen elmebuggyant próbálkozna ily módon a bizalomba férkőzéssel? Így átgondolva talán meglepően sokan.
Mindenesetre ő marad hátul, míg a többiek elvégzik a piszkos munkát, és onnan figyeli, ahogy egyik szolgája azonnal elbukik, míg másik kiszenved, a harmadikat pedig fajtársa vadássza le egy könnyed mozdulattal. Gyakorlatilag egymás után tűnnek el az apró lények - amint képtelenné válnak a mozgásra, egy kis derengés következtében semmivé lesznek.
Alicia karba ugyan nem tudja tenni kezét, mivel egyikben bot, másikban pedig könyv van, de egy ahhoz hasonlatos pózt vesz fel: botos kezét a másik oldalra vezeti, és erre könyököl rá másik karjával.
- Már csak egy maradt - jegyzi meg kedélyesen, mire a kis lény, mintha csak teljesen megdöbbent volna, hogy ilyen hirtelen maradt egyedül, a fenekére esik, kiejtve kezéből a pengét. - Kár, hogy nem mondhatja el, hol van a gazdája - rázza meg a fejét lemondóan és enyhe csalódottsággal. - Szeretnél vele végezni? - kérdezi társától a gyenge, rothadó húsú szörny felé biccentve.

[Draven eltűnt a süllyesztőben! Ejnye, ejnye, eggyel kevesebb karakter, akit kibelezhetek
Szerencsére még nem avatkozott közbe az eseményekbe, így nem kell sokat szenvednem a kiírásával. Egyszerűen nem lesz ott, és kész. Új tagot köszönthetünk viszont: Anorát, akivel nemsokára megbeszélem, hogy csatlakozik be a kalandba.
És nem, nem voltam lusta eddig egyeztetni vele, egyszerűen csak... így terveztem! Hát meg lehet kérdőjelezni az én szándékaim!?]

Neil, gyönyörű mozdulattal nyírod ki a goblint, bár tegyük hozzá, nem volt valami nehéz dolgod. A harmadik cukiság is eltűnik, így már csak eggyel állsz szemben.

Alicia, a színjátékod továbbra is töretlen (jó tanítvány vagy), ám mikor az utolsó zombi kivégzésére szólítod fel Neilt, valami zajt hallotok mindketten - felülről. Ág roppan, majd egy fekete köpenyes alak ér földet, pontosan Neil és az élőholt közt. Láthatólag meg sem érezte a nagyjából három méteres ugrást.
A nőre emeli arcát - amiből semmit sem láttok az előrehúzott csuklya miatt.
-Miért segítettél neki? - kérdezi magas, hideg férfihangon.

Magabiztos mosollyal figyeli fajtársát egészen addig, míg a föntről érkező zaj meg nem zavarja. Nem hátrál pár lépést, mert így is elég távol van a forrástól, így nem érzi magát veszélyben - annyira. Meglehetősen aggasztó, hogy valaki van fönn, mert hát... Könnyedén célba vehetné őket onnan, rejtekből, na meg mi más okozná ezt? Nem egy mókus, és még csak nem is egy bagoly.
Nem tudja eldönteni, hogy hátranézzen-e állati társára, hogy felkészülten várja-e a következő eseményeket, vagy tekintetét szegezze továbbra is annak a fának a lombjára, ahonnan a recsegés-ropogás érkezik. Tekintve, hogy korábban ott maradt az ágon ahelyett, hogy cselekedett volna, talán most kiveszi a munkában a részét, ha baj van. Bár... Voile korábban elröppent onnan, ezek szerint volt valaki ott fönn. Jó, hogy ez végre tisztázásra került.
Egy ismeretlen alak érkezik a földre a következő pillanatban. Alicián továbbra is megmaradnak a magabiztos vonások, na meg az a letörölhetetlen, halvány mosoly sem tűnik el róla a másik láttán. Egyszerűen csak élvezi, hogy valamit sikerült elérnie - mert ez eredmény. Bár azért az kissé zavaró, hogy nem mutatja meg magát...
Á, szóval belemegy a játékba! Úgy tesz, mintha ő idézte volna meg a goblinokat, holott mind a négy az igazi nekromantáé. Ez igencsak mulatságos, szóval folytatja ő is ezt a játékot, mert hát... Miért is ne? Úgyis csak ő jönne ki rosszul abból, ha kiderülne, hogy ezek az apróságok az övéi.
Vajon mit tartogat még neki ez az éjszaka?
- Talán nem kellett volna? - érdeklődik szórakozottan. - Mégsem hagyhattam, hogy egy elveszett fiúcska megküzdjön azzal a kis sereggel, ami ezek szerint a tiéd... Mégiscsak létszámfölényben voltak ezek a bűzlő dögök - biccent egyet a megmaradt goblin felé. - Vagy ez túl nagy kedvességet jelent a feladatunkhoz? - néz a másikra furcsán csillanó tekintettel.

A nyeszlett goblin élettelen teste halkan puffant ahogy kivontam tüdejéből fegyverem. Az utolsó kis dög meglepődötten esett a hátsó felére, miközben pengéjét kiejtette kezéből. Fejével ide-oda kapkodott, a félelem teljesen úrrá lett rajta. Gyönyörű volt ez a tekintet. Akár órákon át képes lennék nézni ezt az arckifejezést… mondjuk egy élőhalott goblin nem volt valami kielégítő, a társaságomban lévő sötéttünde lány szenvedésének sokkal szívesebben lennék szemtanúja. De majd talán egy másik nap. Felszólított a hölgy, hogy kívánok-e végezni az utolsóval, azonban egyszer csak a magasból, egy nagydarab, sötétköpenyes alak csapódik a földön, s hideg hangon faggatni kezdte a nőt. Furcsa, úgy látszik még is csak segíteni akart a lány? Vagy tán összedolgoznak és ez még mindig egy színjáték része? Akárhogy is legyen, a fejtörést későbbre hagytam. Amúgy sem bízna egyikükben sem, de így még ezt a kérdést is szem előtt tartja azért, biztos, ami biztos.
– Nem kell miattam aggódnod… Reméltem, hogy ennél több mókában lesz részem. – mondtam a lány mondatára, majd tekintetemet a magas férfira vetettem, miközben próbáltam kifürkészni vonásait. – De remélhetőleg az úr majd elmondja, hogy merre is található az igazi szórakozás, nemde?

[Gyorsabban váltogatom a tagokat, mint Darrakard a profilképét...
Szóval, Anora helyett elvileg Sheatro jön. Szegény! Vele egyeztetni fogok, ezt majd az ő reagjában olvashatjátok.]

Az alak nyugodtan áll, s csak akkor szólal meg, mikor Neil a mondandója végére ér.
- Tesztelni akartam, nem megölni. Akkor már nem élne. - mondja Aliciának. - Hívhatod kedvességnek is, de én nem látok többet egy bajbakerült alaknál, akit ki kellett húznod a szarból.
Neilhez fordul, és nem igazán törődik azzal, hogy a háta mögött van a goblin. Hisz az ő idézettje, nem?
- Bérgyilkos... a cetlimre csak nevettél. Mondd csak: a halálod valóban szórakozás lenne? Mert ha igen, akkor meggondolatlanabb vagy, mint hittem. - felsóhajt, de nem ad időt egyiküknek sem a válaszadásra. - A feladatról pedig... nem csak kettőtöket vártam, idehívtam egy harmadik személyt is. Hárman esélytelenek lennénk, így nem indulunk el, amíg nincs itt.

- Nahát, ez esetben a csontvázaim a szolgálatra készen állnak - szúrja oda még a másik holdcsókoltnak, könnyeden az íjászai felé intve, azonban ha bárki vár is tőlük bármilyen cselekedetet, csalódnia kell: azok meg se rezzennek. Mozdulatlanul állnak, üres szemgödrükkel merednek az idegenekre, várva egy tényleges parancsra gazdájuktól, mely helyváltoztatásra vagy támadásra utasítja őket.
A szituáció tetszetős neki, ezt le se tagadhatja, így elégedett vigyorral, csintalanul lángoló tekintettel néz a nem túl régen felbukkant álnekromantára. A kedvesség magyarázatánál kénytelen szája elé emelni a kezét, hogy ne nevesse el magát, ám halk, elfojtott, szaggatott kuncogás így is érkezik felőle. Egyszerűen ezt nem bírja... Annyira mulatságos, hogy ezt nem hiszi el! Mikor volt ilyen szórakoztató élménye? Hát igencsak ritkán, így ki kell használni minden percét! Annyi pedig már most biztos, hogy amint lehetősége van rá, elbeszélget ezzel az alakkal négyszemközt is, mert igencsak érdekes személynek találja - természetesen óvatos lesz, ennyitől nem fogja leengedni a védelmét, de pont ezek a személyek sokkal biztonságosabbak a kedveseknél és szerényeknél is, akik angyalként viselkednek. Ezt a fajta színjátékot egyszerűen nem hagyhatja figyelmen kívül, túl jó, hogy az idegen így vette a lapot és kapott a lehetőségen.
- Nocsak, olyan erős lenne? - vonja fel a szemöldökét, látványosan változtatva meg vonásait: komolyan néz ugyanilyen komoly arcvonásokkal. - Tulajdonképpen kivel is van dolgunk? Na meg mennyi az esélye, hogy eljön az a kérdéses harmadik? - érdeklődik tovább ezúttal már közönyösen. A korábbi szórakozottságnak már nyoma sincs.

A férfi mondandójára csak a számat húztam, nem igazán törődve maradi szavaival. Nem is kellett sokat várni, mire az alak rázendített a sablondumára. Szörnyen veszedelmes alak, kisebb hadsereg kéne a leterítéséhez, de majd négyen oda megyünk bla bla bla… Nagyon tudom utálni, amikor túlspilázzák a dolgot, amikor elég lenne csak annyit mondani, hogy: „megdugta a feleségem, öld meg!”, vagy „ellopta a drága aranygyűrűmet, öld meg!”. Sokkal egyszerűbb lenne az életem, de hát ilyen egy rutinmunka… Bár ki tudja, talán most az egyszer valami érdekes is fog történni. Se a lány, se a férfi mondandójára nem nagyon reagáltam semmit, csak unalmasan meredtem végig a goblinon és a csontvázakon. A kettő alak elég okot adott rá már így is, hogy egyikben sem bízzak meg, így abba is hagytam az egész agygyötrést, mert ezek után teljesen lényegtelennek számított.
– És, mikor is jönne az emlegetett?