[Küldetés] Egy rutinmunka veszélyei

Neil nem válaszol, mire a megbízó a egy pillanatig várakozón néz felé, aztán nem törődik többet ezzel.
- Eléggé erős ahhoz, hogy ne támadjak rá egyedül. - feleli Aliciának. - Az utóbbi kérdésre én is szeretném tudni a választ, az előbbi pedig... elég annyi, hogy egy volt ismerősömmel. - teljesen színtelen a tenorja, képtelenség bármit is kihallani belőle. Hacsak azt nem, hogy ezzel épp elrejt valamit.
Éppen válaszolna Neilnek, mikor mindenki meghallja a tántorgó lépteket és az éneklést. A részeg alak éles ellentétet alkot Neil és Alicia enyhén elmebeteg, de többé-kevésbé értelmes párosával... a sötét alak mégsem szólal meg.
Viszont előrelép egyet, hogy elsőként fogadja az oldalról érkező figurát. Ha a nekromanta vagy a bérgyilkos megszólalna, vagy tenne valamit, enyhén felemeli a kezét, jelezve, hogy ez az ő dolga.
Rezzenéstelenül hallgatja végig az összefüggéstelen szöveget, aztán jól láthatóan ökölbe szorulnak jobb kezének ujjai.
- Ne szórakozz velem. - még csak nem is tűnik idegesnek. - Meghívtalak, te pedig eljöttél... ha hülyének nézel, csak a holttested fog bábként a segítségünkre lenni. Már ha jó lenne az valamire egyáltalán. - egyáltalán nem fenyeget, inkább tűnik ez száraz tényközlésnek. Hogy félelmetes-e? Nem feltétlenül, de mintha nem is törekedne erre.

- Bosszú, édes bosszú... - mondja halkan, inkább csak magának megjegyezve, mellette egy jót mosolyogva a válaszon, miközben szinte már játékosan végighúzza ujjait finom ívű állkapcsán. Tudja, hogy nem ennyiről van szó, ez valahogy egyértelmű. Ennél több van mögötte, ennél sokkal, de sokkal több... De vajon mi? Ki akarja deríteni. Kíváncsi rá, az pedig csak még egy ok a kutatásra, ha nem szabadna egyre mélyebbre és mélyebbre ásni. Veszélyes vizek, veszélyes talaj... Állandóan követte őt, most egyre inkább kedveli, hogy a komfortzónájából kimozdulásra kényszerül.
Léptek szakítják félbe a beszélgetést, csuklás és nóta, méghozzá a kevésbé ízléses fajtából.
Oldalra fordítja a fejét, a hang irányába, és ha nem az éneklésre figyelt volna fel előbb, ijedtségét elnyomva, ugyanakkor gyors lépteket tett volna hátrébb, hogy védve érezze magát élőholtjai társaságában. Viszont a tény, hogy egy részeges egyén jelent meg előttük... Cseppet sem számít ijesztőnek. Inkább csak az undort váltja ki belőle azzal a dallal, amit előszeretettel énekelget hamiskásan, az azt követő szavai pedig csak felhúzzák, bár ennek nyomát sem mutatja. Morcosan, egy magára erőltetett gunyoros mosollyal szemléli a másikat addig, míg beszél, és már most azonnal nyílvesszőket lövetne bele. Anyai szeretet... Ne sértegesse ezekkel a marhaságokkal.
A csontvázak az idegre helyezik a nyílvesszőt, felhúzzák és célra tartanak, Alicia közben megszólal:
- Köszönöm, nem kérek bort, de... - közölné hideg magabiztossággal és szórakozottsággal, mivel szándékában áll végezni a fölösleges szemtanúktól - azok csak bajt hoznak. Na meg ez a férfi így egy szemtanú. Mi más lehetne? A társuk? Na ne vicceljen vele senki. Viszont a beszédet nem tudja befejezni, és még még mielőtt komoly cselekedetekre kerülne sor, az ismeretlen megemeli kezét, ezzel megállítva a nőt egy helytelennek vélt cselekedet megtételében. Kissé talán elégedetlen, hogy az idegesítő préda elúszik, de eleget tesz a jelzésnek: a csontvázakkal ellazíttatja az ideget, de nem engedik le a fegyverüket. Azért annyira könnyen nem fogja adni.
Ahogy elhangzik a kulcsszó, amivel fény derül arra az aprócska információra, hogy ez a részeges senkiházi elvileg a társuk, magasra csúszik a szemöldöke, az első pillanatban pedig nem is tud szólni.
- Ezt maga se gondolhatja komolyan - hitetlenkedik. - Komolyan ennek az alaknak kéne velünk jönnie? - mutat a jövevényre, már-már csalódottan tudakolózva, kifakadva.

A minőségi konverzációt egy annál is minőségibb színvonalú előadás szakította félbe. A távolból egy fajtársam baktatott elő, aki sajnálatos módon minden bizonnyal az emlegetett társunk volt az, bár nagyon reménykedtem benne, hogy nem ő csak valami szerencsétlen idetévedő, akinek perceken belül véget ér az élete. Miközben felénk haladt, valami elcseszett muzsikát dalolt, fülsértően hamisan. Teljesen bizonytalan léptekkel közeledett, miközben jóízű böfögésekkel szakította félbe az énekét. Ez az egész este egy viccnek is rossz volt, mármint, persze, én is gyakran vagyok eléggé lecsúszott állapotban, de a munkát az esetek nagy részében komolyan veszem. Na mindegy is,legalább kezdett egyre érdekesebbé válni ez az egész
– Ezt most nem mondjátok komolyan, ugye? – vontam szemöldökeimet az egész társaságra. A legnagyobb poén mondjuk még mindig az volt, hogy az imént felbukkanóban bíztam meg jelenleg talán a legjobban a három közül.
– Ez esetben mindenképpen kérnék – nyújtottam ki a kezem a sötételf felé. – Meglepődnék, ha kibírnám veled józanul egy légtérben… - mondtam neki teljes közönnyel.
– Elmondanád most már végre, hogy mi is lesz a feladatunk? – pillantottam a munkaadóra.

Nem reagál arra a tényre, hogy a csapat két tagjából kettő mutatja ki erős ellenérzését az újonnan érkezett (az más kérdés, hogy pont Sheatro jött ide a leghamarabb) felé. Nem is válaszol egyiküknek sem, csupán figyeli a 'részeg' mondatait. Nyugodtan végighallgatja, egyáltalán nem érződik rajta ingerültség, még ökölbe szorított jobbja is ellazul.
Aztán sóhajt egyet.
- Nem fogjuk eltüntetni a csontvázakat a kedvedért. - kezdi a választ egyszerűen, magától értetődő hangon. Nem utasít, közöl. - Az identitásomról szóló gondolataid pedig a legkevésbé sem érdekelnek, ahogy az egóid sem, amíg hasznos vagy a számomra. Szükség lesz a jókedvedre... de remélem, meg fogsz komolyodni, ha azt igényli a helyzet.
Hátralép kettőt, így mindhárom sötételfet láthatja egyszerre.
- Hogy mi a feladat, azt kérdezitek? Ahogy a levélben is írtam, egy vékony, kardot használó elfet kell levadásznotok. A férfi neve Feëlien... - szokatlan kecsességgel ejti ki az elf nevet - ...és egy bűnbanda tagja, mely, mint kiderítettem, nem messze táborozik innen. Nem tudom, hányan lehetnek, de öt-tízre gondolok, így létfontosságú, hogy a legkisebb zajt se csapjátok. Ha valaki elrontja, mind meghalunk. Bíztok ennyire egymásban? - nem gesztikulál a beszédéhez, viszont a kérdés elhangzásával végigfut a tekintete mindhármójukon.

Komolyan nem hiszi el, hogy a társa, akire ráküldte a goblinokat, elfogadná tőle a bort. Méltatlankodva figyeli egy darabig annak vonásait, és szinte már rákérdezne, hogy felfogta-e, pontosan mit is mond, de végül persze ráhagyja. Menjen csak, haverkodjon vele össze, aztán látogassanak meg néhány kocsmát, fektessen le néhány kurvát, jól eltöltve az időt. Úgy kell azt! Legalább kevesebb probléma fog felmerülni a bolond elmék miatt, és akkor majd ő és a felbérlőjük megoldják ezt a feladatot ketten. Elegen lesznek hozzá.
Nagy a kísértés arra, hogy most azonnal hátat fordítson mindannyiuknak, viszont az, hogy egy halom váltót kínált fel a feladat teljesítéséért, már maradásra bírja, de csak épeszű határokig, utána megteszi azt a kellemetlen lépést, és távozik innen. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy nem utasíthat vissza csak úgy küldetéseket, amikért fizetést is kap, elvégre nekromanta! Ki a fene fogja őt felkeresni bárminemű dologgal kapcsolatban? Szóval most tűrnie kell azt a mérhetetlen balgaságot, ami körülveszi őt, aztán vagy változik valami, vagy nem - ettől függően fog cselekedni.
Szinte fáj hallani, ahogy a másik beszél... Ha nem jelzett volna az ismeretlen alak, hogy ne tegyen semmit, akkor bizonyára már rég megidézett volna valamit, amivel arra kényszerítené, hogy fogja be, és tényleg csak a lényegre térjen ki, ne pedig ilyen fölösleges körmondatokkal álljon elő. Roppant zavaró időhúzó eszköz, pláne akkor, amikor dolguk lenne záros határidőn belül. Gondolatban már számtalanszor felnyársalta, felvagdalta, megmérgezte és kínozta ezt a szerencsétlen alakot, és ha nem is ez, de az ellenszenv szikrázó tekintetéből kiolvasható.
Ujjait rászorítja botjára, az arcára kiülő elégedetlenséget viszont igyekszik elnyomni. Érzi, hogy hamarosan le kell vezetnie valamivel a feszültséget - mondjuk agyonverni a beszélőt. Még ha nincs is nagy fizikai ereje, attól még addig ütné a bottal, míg felismerhetetlenné válik az arca, de hogy még véletlenül se tudjon közben megszólalni, egy zombi karjával betömetné a száját. Fel nem tudja fogni, hogy lehet valaki ennyire bőbeszédű... Egy folyót meg tudna tölteni, annyit fröcsög. Eddig is ingerelte a tény, ha valaki sokat csacsog, de ez? Ez bizony most mindent visz, ráadásul elvileg egy bérgyilkosnak kéne lennie, azoknak pedig nem szokásuk ennyit locsogni. Vannak egyáltalán munkaadói? Mert ilyen szájmenős egyén aligha lehet sikeres, ha mindent elpletykál...
Nagyon reméli, hogy nem sajnálatból hívta el őt a feladatra, csak hogy ne haljon éhen...
Óvatosan felbérlőjükre sandít, hátha észrevehet rajta valamit, de mintha nem is figyelne a másikra. Sajnos még csak parancsot se tud leolvasni nem is igazán látszódó vonásairól, miszerint lelőheti... Pedig úgy megtenné, a fenébe is már! Úgy elhallgattatná egy örökkévalóságra!
- Az értelmi szint ennél lejjebb aligha - szúrja közbe ingerülten. Ez az, amit már képtelenségnek vél visszatartani, ennyit muszáj megjegyeznie, ha már a többit visszatartja, és nem fejezi ki ennél is jobban ellenséges szándékait.
Le akarja lövetni. Most azonnal, csak hogy befogja végre, hogy ne kelljen hallania azokat az idétlen szóvicceket, miket mond. Még egyszer nem akarja hallani azt, hogy "ezzel most ne is foglalkozzunk", mert ha újra és újra megteszi...
Le kell nyugodnia. Nem volt ő ilyen forrófejű, de ezzel a fölösleges szájmenéssel akkor is az idegein táncolnak, és mikor a felbérlőjük megszólal, egyszerűen hihetetlennek találja, hogy ő még mindig olyan kimért és nyugodt legyen, mint ahogy azt mutatja. Vagy iszonyatosan jól színészkedik, vagy annyira nem érdekli őt a másik, hogy képtelen magára venni az elhangzottakat.
Megkomolyodni... Persze, majd biztos ez az alak válik komollyá, aki a legkevésbé tűnik képesnek még egy vénember megölésére is... Inkább elkezd a célszeméllyel is iszogatni és játszadozni, aztán úgy megy el a helyszínről, hogy jó haverok lettek, és csak fél nappal később jön rá, hogy el kellett volna vágnia a torkát... El tudja képzelni, hogy ez a helyzet áll fenn a részeget tettetőnél.
Viszont végre a tárgyra térhetnek... Micsoda megváltás! Ezt már jóval szívesebben hallgatja, mint azt az idegőrlő jópofizásnak tűnő akármit.
Ami először megragad benne, az a furcsán elegáns kiejtés, mikor elhangzik a név. Ha tehetné, még egy ideig ízlelgetné gondolatban ezt, viszont a következő információ, miszerint nem kéne zajt csapniuk, kirántja abból a felszínes merengésből, ami alatt igyekezett elképzelni a célpontot.
Halkan nevetni kezd. Az égiek csak szórakoznak vele, ebben biztos, de most kell megállítani a holtak kacagását.
- Ami a bizalmat illeti... - kezdi különös jókedvvel és ehhez hasonlatos mosollyal. - Én nem bízom az életem szószátyár alakokra - tekint következőnek az ezüsthajúra. - Mielőtt még hosszú védőbeszédbe és fölösleges monológokba kezdenél, vágd ki a nyelved. Ha kell, segítek, hogy képes legyél hallgatni - veti oda egy olyan bájos mosollyal, amit eddig még senkinek sem sikerült kiváltania belőle. Tényleg a lehető legkedvesebben néz a másikra, benne valami furcsa, elfojtott haraggal, ami egy átlagos személyt bizonyára egy kissé megrémisztene. Biztosra veszi, hogy buggyant társuknak egyáltalán nem lesz rémisztő, sőt, még csak hatással sem lesz rá, viszont neki szüksége van erre az ábrázatra, hogy ne tényleges ellenségeskedéssel köpje a szavakat.
A felbérlőjük felé fordul.
- Ha velünk marad, és nem teszünk róla, hogy k... - idegesen köhint egyet. - Tehát csendben maradjon végig, lebukunk. - Bizonyára ez egyértelmű a többiek számára is, mégis szükségesnek érzi ennek a közlését. - Nekem nem kifejezetten van ingerenciám arra, hogy hallgassam az összehordott ökörséget, valamint meghalni sincs túl nagy kedvem ilyen pocsék indok miatt. - Hagy némi szünetet, míg a jókedv lehervad az arcáról, komolyan és elégedetlenül figyelve a továbbiakban. - Ami azt jelenti, hogy nem vagyok hajlandó vele együtt dolgozni.

Micsoda őskövületek maradtak meg a múltból! Tegyünk pontot hát ennek a végére is. Cyne és Lia, jutalmatok 150tp és 1500 váltó!