Valami dübörög odalenn. Ada Loreenára néz sokatmondóan, szólni nem szól, aztán felugrik és várja, mit szól a dologhoz a lovagnő. Ugyan sok mindent nem szólhat, de lesz még pár ilyen pillanatuk az elkövetkező órában, ahol szavak nélkül is egyértelmű mi következik, mégsem állhatják meg, hogy egy pillantást ne váltsanak. Mindenkor saját érzelmeiket látjták tükröződni a másik arcán, a nefilim a tündéét, a tünde a félangyalét, mert ebben nincs különbség köztük. Félelem, szorongás, rémület, kíváncsiság, és valamiféle már-már aszkétikus elszántság, ami hajtja őket egyre lefelé.
- Nézzük meg mi dobog odalent. Másmerre úgysem mehetünk. Rám hat a mágiájuk, rád nem, így a te érzékeidre kell hagyatkoznunk. Felhatalmazlak, hogy üss meg, hogyha lemerevednék, vagy ha én beszélgetni akarnék valami olyannal amivel te nem tudsz.
Ada most kivételesen nem néz Loreenára, a tünde oldalról beszél hozzá és a nefilim nem viszonozza a pillantását. Tekintete a távolba réved, bensejében furcsa érzés kél. Talán az angyalfele az, ami érzi az ősi ellenség közelségét, vagy csak a félelem, ami azóta nem markolt így a bensejébe, hogy a pusztába menekült. De figyel társnője szavaira, bólintással jelzi, hogy megértette és követni fogja. Aztán elindul, ki a szobából, lefelé.
Újra hangokat hall, az anyanyelvén, héber suttogást:
~ Te vagy a jogos örökös... A tünde behatoló... távolítsd el... Ősöd öröksége... Nem eshet rossz kezekbe... ~
Találkoztak már vele, Ada megtorpan és azonnal hangot ad a csak az ő fülénen szánt sugalmaknak. Nem fűz kommentárt hozzá, vár még, hátha hall mást is, ezúttal tekintete Loreenát pásztázza, de a tünde elhárítja, látszólag könnyeden, őszintén.
- Nem akarok innen kivinni semmit, amit találsz, a tiéd. De legalább tudjuk, hogy egymás ellen akar minket fordítani.
Ám a suttogás csak nem hátrál meg, tovább erősödik:
~ Andromeda... Tiéd Azrael mester kardja... Vidd... Vidd és igázd le a tündéket... ~
Ada nem mozdul rögtön. Loreena szavai összemosódnak a hanggal. Bár a tünde tovább indul, ő ott marad a lépcsőn belefagyva a térbe és időbe, és saját érzéseinek és gondolatainak kavalkádjába. Szavakkal ki nem fejezhető, hiszen maga sem érti. Csodálkozás, izgalom, hitetlenség... Nem érti miért kéne leigáznia bárkit is, nem érti, mert nem érez késztetést. Ahogy azt sem, miért éppen rá várna a kard, rá, akinek személyét a tünde királynő is jelentéktelennek ítélte. Puszta véletlenségnek, hogy őt találta a lovagnő, amikor a feladathoz egy nefilimet kellett előkerítenie?... puszta véletlen, hogy az útjába akadt?...véletlen... vajon vannak-e véletlenek az Úr tervében?
De nem veszik el, a pillanat még várat magára.
- Rendben.
Azzal kizárva mindent, társnője után iramodik.
~ Vedd el... Vedd el... Vedd el az életét! ~
És rohan, rohan tovább, ahogy a lába bírja, maga sem tudja pontosan miért, elhagyva a tündét is maga mellől. Talán hogy elmeneküljön a hangtól vagy hogy saját szemével lássa azt, amire az csábítja. Kezében feltűnik Égi Vértje.
- Ada?
Hallja ahogy a lovagnő kérdő-csodálkozó tónussal szól utána, hallja, ahogy a tünde megszaporázza lépteit, de ő csak szalad, míg egy lépcsőfokon végül meg nem állítja Égi Vértjének fényében számtalan csáp sötétjének villananása. Ada késlekedés nélkül csap feléjük, lándzsája testet ér. Ada kirántja a lándzsát a karból, melybe belé fúródott, és mivel érzi, a szárnya mögött a búvó tündét szélesebbet csap. Ezzel a mozdulattal próbálja lekaszálni az orra előtt lengő végtagokat. Vagdalkozásai közben csak érintőleg érzékeli, hogy Loreena, bár el kéne, hogy találja a csápokat, fegyverei mégsem ejtenek rajta sebet, meg sem karcolják, átfutnak rajta, mintha a levegőt szurkálná, vagy puszta árnyat.
A csápok visszahúzódnak kissé Égi Vértje elől, de továbbra is blokkolják a bejáratot. Ada próbál nem meghátrálni, egy izzadságcsepp azonban lassan végigkúszik az arcán a homloka fölül. Ada fiatal még, a puszta edzette, de valódi harcban még tudomása szerint nem volt része, mindazt amit megtanult, nagyjarészt a pusztai bújdosóktól tanulta-gyakorolta, s néhány lépést felvillanó emlékeiben látott. Ha csak akármilyen fegyver volna, talán már nem bírná el a csápok közelségét, de a Vért nem csak fegyver, hanem pajzs is. Védekezőleg megpördíti és próbálja beledöfni az egyik csápba. Ekkor piros fény tűnik fel, mint a villám, a sötét test közepén.
- Loreena!
Kiáltja a villanás láttán.
- Látom! De ha az a kő, nem nyúlhatunk hozzá!
Ada ugyan hallja a választ, ám annak értelme még nem jut el a tudatáig. Kirántja a megsebzett csápból lándzsáját és megismétli az előző mozdulatot, a körkörös hárítást és próbálja bevinni a döfést.
- Androméda! Imádkozz! - kiáltja hirtelen a tünde.
Ada a döfés előtt megállítja a lándzsát. Nem látja, mit rejt a villanás, ösztönös mindkét mozdulat, a támadás és az ahogy megtorpan. Feltétel nélkül bízik Loreenában, maga sem tudja miért, de hirtelen megzavarodik. Ám a felszólításra megoldódik a karja és a nyelve. A teste a tünde szavainak engedelmeskedik, a nefilim alárendelte magát az akaratának olyan természetesen, mint ahogy a tündék együtt élnek a természettel. Számára, aki Isten munkájának eszköze, neki parancsolója. Csak a dölyfösek térnek el ettől az úttól, mert a nefilimeknek természete az enngedelmesség, aki még tiszta, saját Isten által kölcsönzött hatalma meg nem rontotta, nem keres kiskapukat, átengedi magát.
- Barukh atah Adonai, Eloheinu, melekh ha'olam oseh ma'asei v'reishit shehakol nih'yeh bid'varo. Amein.
Míg az imát mondta, hangja szilárd maradt, csak hogy kimondta az Áment reszket meg a lélegzete. De az ima hatása nem maradt el, az árnyék eltűnik, mint a köd.
- Működött.
Zendül a tünde diadalittas-csodálkozó hangja.
- Működött. – Visszhangozza Ada és ragyogó mosollyal néz Loreenára. - Honnan tudtad?
- Ott voltam amikor egy lelkésznő és egy druida kísérleteztek, hogy hogyan működhetne a mélységi elpusztítása nekünk is... Anna... a lelkésznő... imádkozott. Nem értem eészen hogy működik ez, de azt mondják csak az tudja elpusztítani ami egyenesen istentől jön. Az ő erejét kell kérni... Szóval csak azt gondoltam, egy félangyal imájánál semmi sem lehet tisztább. Szerintem ha kéred az istened elpusztítaná őt neked egészen.
Ada csodálattal hallgatja Loreenát, mennyit tud a mélységiekről és a népe milyen sokszor találkozott vele. Amikor arról beszél, hogy talán az imája szavár elpusztítaná, egy szó jut eszébe: megszabadít. Talán...megszabadít.
Válaszul csak bólint, de arcáról nem múlik az öröm kifejezése. A félangyalok nagyon komolyak talán a külső szemlélőnek, de a szívük ismeri az örömet az ünnepet, sőt talán nincsenek is még olyan vigadalmak, mint a nefilm ünnepeken, születéskor, mennyegzőkor, diadalkor. A félangyalok vígan táncolnak, dalolnak, énekelnek. Ada most a védelmüknek, kettőjük kis győzelmének örül. De még messze nincs itt a vége, ezt ő is jól tudja.
- Kölcsön adod?
Kezét az íjért nyújtja. A tünde szavai ötletet adtak neki, bár a kimenetelt nem sejtheti. Az Urat kéri, hogy áldja meg Loreena íját, ha csak ehhez a harchoz is. A lovagnő habozik ugyan, de végül átadja fegyverét.
- Barukh atah Adonai, Eloheinu, melekh ha'olam shehakol nih'yeh bid'varo...
Ám ekkor újra felzeng fülében a suttogás:
~ A tünde semmit se ér nélküled. Törd el az íját... Törd össze őt is... Nincs rá szükséged... Erős vagy, sokkal erősebb nála... ~
Ada hangja elhal az ima közepén. Loreena talán azt hiheti magában folytatja tovább, vagy már végigmondta, de talán látja, hogy valami nincs rendben, a nefilim vonásai megkeménykednek, a lehúnyt szemek összeszorulnak, s íjat markoló keze szorosra fogja a fegyvert, mint aki már el se engedi többé.
A hang azok hangján szól hozzá, akik álmában felolvastak neki. Nővérei, öccsei, apja és anyja hangján. Az őt kitagadók hangján, az emberekén, az Úr... Ajkai öntudatlanul folytatják, makacsul:
- ...arukh atah Adonai, Eloheinu, melekh ha'olam asher bachar banu mikol ...
Az Úr hangja ... hirtelen erőtlennek érzi magát. S elég a félelem egyetlen magja, hogy reménytelenséggé nőjön a szívében. Ha Loreena nem tesz valamit, talán tényleg összetöri, de ekkor a homlokán érzi a tünde homlokát. A bőre meleg, de a félangyal nem csak a bőrén érzi, a melegség a szívét is emgérinti. Édesanyjára emlékezteti, az ő törődését idézi az a pár szó is, amit halkan, megnyugtatólag suttog el a tünde.
- Semmi baj. Ne erőltesd. Pihenjünk.
Ada felnyitja aranyszín szemeit, azok elkerekedve viszonozzák a tünde szelíd pillantását, de így is tükrök maradnak, olvashatatlanok. Viszont az erő, amit szavai irányítanak talán még nem veszett el teljesen.
- am v'rom'manu mikol lashon ud'var'kha emet v'kayam la'ad Barukh atah! Amein.
A végére már kiált, s kimerülten engedi ki ujjai közül a fegvert. Ő sem tudja még e pillanatban, hogy vajon sikerült-e. De a szívét jobban megismerte ebben a pár pillanatban, mint amikor egyedül imádkozott a pusztában azon a negyven napon.
Tovább indulnak, be a nyíláson, de mielőtt akár két lépést is tehetnének, Loreena megtorpan és a láthatatlan ellenfélhez szól.
- Mi van, nála nem jött be, most velem próbálkozol? - kiáltja bele a sötétbe fennhangon. - Már mondtam neki, hogy vigye amit akar.
Majd Adához fordul, úgy folytatja:
- A mi kedves Isboseth barátunk szerint eltitkolsz valamit, azért vagy furcsa. Bármi is az, nem verhet éket közénk, mert akkor meghalunk.
Adának nincs ideje megdöbbenni sem. Persze, hogy a hang elárulta őt, de ez már nem számít neki. Ha a kard valóban itt van... neki tennie kell valamit.
~ Magának akarja... Hazudik... ~
Ada pedig nem mondja el, amit eltitkol. Homloka Loreena homlokának feszült, a tünde kezei már elengedték a vállát, a fegyvere a kezében volt, a fegyvere, ami minden harcos egyik legféltettebb kincse, amit szabadon kérlelés és rábeszélés nélkül adott át neki az előbb, amit kedves szóval, gyengéden vett vissza tőle, most bátran kiált a sötétbe az őket megtéveszteni igyekvő mélységinek, de Ada mégsem mondja el.
Megkérdezné mit tid, mik a szándékai, de már késő, azzal elárulná magát és a kardot. A felirat pedig...azt az ősei vésték kőbe, az nem lehet hamis. Szótalnul bámul Loreenára, míg markában felfénylik az Égi Vért.
A tünde a halántékához kap és kétségbeesetten kiált újra, de a félangyalt már nem érdeklik a részletek.
- Jól van, használja csak! Bármiről is beszélsz. Nem hallgatlak tovább!
Loreena határozottan tovább indul, neki a teremnek a bejárato túl, Ada szótlanul követi lándzsját maga előtt tartva, aztán újra suttogást hall, de ezúttal a tünde ajkai formálják a szót alig hallhatóan, mégis tisztán kivehető a szó: Azrael.
- Azrael?
Lándzsája hegye immár tévedés nélkül szegeződik a lovagnő hátának. Az nem fordul meg, mintha érezné.
- Igen. Azrael. Mélységi barátunk emlegette, minden bizonnyal arra célzott, hogy ellenem akarod használni... A kardállvány. Azrael kardjának állványa, igaz?
Ada legyőzötten mered a tünde hátára. Szárnyait eddig lassan fölhúzta öntudatlanul,mint a lesben álló, lecsapni kész madár, árnyékuk az arcára esett, de most leereszti őket.
- Honnan tudod?
Összerakni a darabokat össze lehet, de hogy az ő szívét is így lássa, ilyen mezítlenül. Csakis a hang lehetett, a Hang árulta el őt.
- A kardnak hatalmas ereje van, nem lehet az embereké. A tündék... szándékait nem ismerjük. De ti is keresitek a kardot.
Továbbra is előreszegezi a lándzsát, de csak azért fogja, mert belefagyott a pillanatba, a tanácstalanságba.
- Nem tudom. Tippeltem, mert feltűnő volt hogy üres volt, egy nagy kardnak a helye, és mélyen hallgattál róla. Így egész összeáll a kép.
A tünde vállat von, aztán mégis folytatja:
- Abban hogy nem lehet az embereké egyet értünk. Jó kiindulópont.
Ada mint ősei szobra minden idegszálával Lorena rezdüléseit figyeli. Hallja sóhaját, mely feltörbelőle úgy ahogy ott áll, hátrapllantás nélkül megadó mozdulatllanságban, mégis harcra készen. És a tünde beszélni kezd, hosszan és meggyőződéssel. Aggodalommal telve egy olyan jövő iránt, melyről csak álmodott, mégis hinni látszik benne, mint ahogy a nefilim hisz az úr akaratában.
- A bizalmam jeléül elmondok neked valamit, amit egyetlen egy ember tud, legalábbis részleteket belőle ez pedig a déli zsinatelnök. Láttam egy jövőt, amiben a kardot először a tündék találják meg, akiktől ellopják a démonok és végül így kerül majd Dél kezébe. Abban a jövőben a tündék nem használták a kardot, és nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy miért nem? Jobb gazdái lennénk Veroniának mint az emberek. Türelmesek... Békét hoznánk... Nem hiszem el, hogy akár a mostani királynőt akár bármelyiket utána nem kísértene meg egy ilyen hatalom. És tudod mire jutottam? Azért nem használtuk abban a jövőben, mert nem tudjuk használni. Talán ahogyan a mélységire nincs hatással a mágiám, úgy a karddal sem férünk össze. Persze ez csak feltételezés... De egy világban ez megtörtént, és ott valóság volt.Ha meg is találjuk, csak őrizni tudnánk. Ha keresük csak azért tesszük, hogy más ne pusztíthasson vele. Hiszel nekem, Androméda?
Ada hallgat és figyel. Eleinte olyan, akár egy gyermek, akit lelepleztek, talán úgy érzi hibát követett el, hogy nem tárta fel, amit hallott és látott korában. Legalábbis ezt súgja a megbánás mélyen a szívében, bár ez lehet akár a bizonytalanság is. De a szolgálat, a cél a kezében tartja a lándzsát, harcotársa védtelen hátának szegezve.
- Nem tudom mit higgyek. - Válaszol talán először igazán egyenesen. - De miből gondoljátok, hogy ha nem is használnátok, de meg tudnátok őrzini a kardot? A jövőben, amit láttál ellopják tőletek, s végül az emberek kezébe jut.
Látja a tünde hátát megfeszülni, karizmait, felkészül hát a harcra.
- Ha ma megtalálnánk... átengednéd nekem?
- Jó kérdés. Te mit tennél vele ha nálad lenne?
- Elrejteném. - Vágja rá, ami elsőre az eszébe jut. Csak azután jön rá, hogy milyen gyerekesen hangzik ez. De az az igazság, hogy valóbna ezt tenné. Ő ismeri a nefilimek rövidlátását is, az elvakultságukat, ha önmagukról van szó. Úgy tűnik, Ada nem bízik senkiben. De nehéz is ezt megmagyarázni. Ők félig angyalok, Élóhim akaratának közvetítői és mégsem bűntelenek. Nem is beszélve emberi felükről. Amikor a kártyákból olvasott nekik, látta micsoda vak, páni rémület önti el őket, ha hibáik, gyengeségeik lelepleződnek. Hazudni ugyan bűn, de Ada nem szólt hamisan, véletlen tudását is csak azért titkolta el, hogy valamit, amit fontosnak tart megvédjen, míg útmutatást nem talál. Mert ugyan feltétlen megbízik társnője tudásában és intuíciójában, de ő a tünde királynő elkötelezettje, s amíg a nefilim nem sejti, mik a királynő szándékai, nem engedheti, hogy a kard, Azrael kardja hozzájuk kerüljön.
- Akkor akár itt is hagyhatnánk. De te sem használnád. Én sem használnám. Nem hiszem hogy ma megtaláljuk, de ha mégis, a tied lehet, egy feltétellel. A fajtád azért jött át a Schattenschilden, hogy elpusztítson Veronián mindenkit. Meg kell esküdnöd az istened előtt, hogy nem adod oda azoknak akik ezt akarják, és te sem teszed meg. Megegyeztünk?
Ada ugyan azokkal a kiolvashatatlan szemekkel viszonozza a tünde tekintetét, mint mindig.
- Megesküszöm Élőhim előtt. Bocsáss meg, kérlek.
Azzal leereszti a lándzsát, s követi Loreenát a terembe, megáll mellette és a szemébe néz. Aztán a vésetek felé fordul.
- Megértem miért tetted. – Feleli Loreena. Megkönnyebbültnek látszik, s amit nefilim immáron szokásaként ismer fel, azonnal neki áll, nem tétovázik. -Mit ír a szöveg? Most kérlek a teljes fordítást, ha lehet. Szerintem ennél rosszabb már nem lehet.
A tünde kényszeredett nevetését Ada elengedi a füle mellett.
<<< Fel kell jegyeznem, az Úr nevéért: A tizenkilencedik napon megbizonyosodtam róla: Bukott lett Azrael urunk. Bizonyossá vált tehát, amit Eliáháv, Jójásim fia mondott: Néhány angyal maga szándéka szerint bukott el, értünk. >>>
Úgy tesz hát, ahogy a lovagnp kéri felolvassa maradéktalanul, bár nem botlás nélkül. Azrael elbukott?! ... Az emberekért. Végig olvassa, de szavában ott cseng a leplezetlen döbbenet. Egész népéről, Istennel való kapcsolatukról beszél ez a pár sor, olyan dolgokat sejtet, amikről ők még álmaikban sem beszélnek talán... vagy talán igen, a főpap, ki tudja. Ada áll tétlen döbbenetben. Loreena szól először.
- Ilyen... ilyen lehetséges? De várjunk, fentebb a mélységit emlegették bukottként... Lehetséges hogy ezek a szörnyű csápos valamik... angyalok?
Azzal a tünde körbeszaladja a termet magyarázatot keresve.
- Kell még lennie írásnak. Nem lehet hogy csak ennyi.
Írást azonban nem találnak. Csak annyi válik világossá, amit már eddig is láttak, hogy újra válaszút elé kerültek. A szobából négy ajtó nyjlik ugyanis egyik egyenesen előre, kettő balra és egy jobbra. Ada Loreenára pillant, aztán ha ő nem szól, nem jelez mást, elindul előre.
Ekkor azonban mindkettőjük fülét hangok ütik meg maguk mögül, s lépések zaja.
- Fel kell készülnünk a legrosszabbra. - mondja egy férfi hang.
- Még azt hiszem van remény. Lenni kell reménynek. - felel egy női.
Ada kezében halványan felsejlik a dárdájának a körvonala, pedig nem is aktiválta. Csak egy pillanatig csodálkozik ezen. Megfordul a hangok irányába és az íját felajzzó tünde mellett várakozó állásba helyezkedik. Ám a besiető alakok illúziók. A nem mindennapi párosról tudomást sem véve sietnek el a jobboldali ajtó irányába.
- Kövessük őket.
Javasolja suttogva, bár fölösleges az óvintézkedés. [Loreena csak bólint és leereszti az íját, de a nyilat nem teszi el. Követi Adát, s valószínűleg mndketten ugyanarra gondolnak... hogy ebből az ártalmatlannak tűnő kis csodából sem sül majd ki semmi jó rájuk nézve.
A szoba maga szintén fegyverraktárnak minősül vagy őrszobának. Régi, kopott egyszerű fegyverek vannak benne. Tesznek pár lépést befelé, de nincs sok látnivaló. Meg is fordulnak, ám ahogy mennének ki, egy férfialak, nefilimruhákban jelenik meg Ada előtt, majd illúzió lévén keresztüllép rajta. Az angyaltermtmények szárnyai keresztezik egymást, Ada madjnem támad, aztán csak némán nézi a jelenést,mely a felhoz sétál, s egy bárdhoz hasonló fegyvert vesz le, színezüstből.
- Hogy egyszer erre kelljen használnom ezt... Uram, irgalmazz!
Egy nő lép mellé, a vállára teszi a kezét.
- Ne aggódj, Ebjátár, meg kell tenned. Azrael utasítása volt.
Az illúziók eltűnnek, de kintről újfent hangokat hallanak. A tünde és a félangyal összenéz, nem amrad kérdés köztük, hogy a dolog végére járnak, végződjék bárhogy is.
A teremben néhány fegyveres férfi áll, és a középső járatot nézi. Ők is illúziók. Pár pillanat múlva harcolni kezdenek, de az ellenségeiket nem látják. Erősen küzdenek, de mindnek ugyan az lesz a vége: Aranyló lángok emésztik fel őket, és nem marad más belőlük, mint fekete, sűrű folyadék a padlón...
- Ezt nem értem. Ők nem a "jók" voltak?
Loreena az, aki elsőként fogalmazza meg tanácstalanságukat. Ada viszont biztos benne, hogy ők nem így porladnak el, de hát csak félig angyalok vérei. És bár ez a felosztás kicsit szokatlan neki, mivel ők inkább helyes és helytelen utat választókra bontják a szerepeket, a lényegen ez nem sokat változtat, rábólint.
- Én is azt hittem.
Ada valószínűleg tovább töprengene, de a tünde lendülete és saját kíváncsisága hajtják előre.
- Középső járat? – Veti fel a lovagnő, hisszen onnan érkezett a láthatatlan ellenség, mely a nefilimeket porrá omlasztani látszott.
- Menjünk. – Bólint rá ő, ám csak újabb lépcsősort látnak, mely a mélybe vezet.
Ada automatikusan az utolsó ajtó felé fordul, mielőtt lemennének. Eljátszották ők már ezt egyszer, ezért maga idézi kezébe a Vértet.
- Remélem most nem gyerek lesz... – Jegyzi meg a tünde, s mint két bejáratott veterán indulnak neki a szobának. A szobának, ami könyvtárnak bizonyul. Ada megbűvölten indul el apolcok között, érdeklik mit írhattak ősei. De közben egy pillanatra se veszít éberségéből.
Szinte azonnal emgakad a szeme egy tekercsen, Ir-Roboam Története áll rajta. Leveszi a polcról, megnézegeti a külsejét, látja, hogy jó állapotban van, majd kinyitja. Mindenféle kortörténeti esemény van benne, s Adában halványan feldereng aze mlék, hogy a várost, melynek romjai közt most járnak, azt hívták így. Pillantásával merőn keres, ám nincs benne semmi gyanúsnak tűnő, semmi ami kiütközne a szokásos leírás közül. Aztán a feljegyzéseknek egyszer csak vége szakad.
- Valami érdekes?
Kérdezi Loreena ritka érzékkel a furcsa, jelentős dolgokhoz.
- Ez egy krónika. – Feleli Ada. - De 1293 után nincs benne semmi.
Szokás szerint nem von le következtetéseket és kommentárt se fűz hozzá.
- És az utolsó bejegyzés? –tudakozódik tovább a tünde. Ám Adának nincs ideje válaszolni.
Egy illúzió szalad be, nefilim ruhákban, ámde igen elkőleő uralkodói öltözetben.
- El kell égetni... mindent, amiben feljegyzés lehet... Nem tudhatják meg... Főleg a nefilimek nem... felragad egy halom könyvetde ahogy megy, egy leesik: Ir-Roboám Története az.
Ada most először gondolkodik el rajta,vajon honna is jöhetnek ezek az illúziók. Annyira az ő kérdéseiket válaszolják meg, hogy túlságosan nagy véletlennek tűnik, hogy csak a múlt puszta lenyomatai lennének. Pillantása mohón tér vissza a tekercsre.
1293: A csatornahálózat kiépült teljesen. 112 gyerek született, 190 lakos halt meg. A fejedelem bevétele 122 ezüstsekel volt.
- Az utolsónál semmi érdekes nincs.
Jegyzi meg jól hallható csalódottsággal a hangjában. Ugyanolyan mohón, mint az előbb próbál visszakeresni.
- Valaminek kell benne lennie, különben nem akarták elégetni. Valaminek... rólatok. Megvárom meddig megtalálod.
Adát nem kell biztatni, az az átható nézés, amit egyébként akármire és akárkire rávet most különös összontosultsággal irányul a tekercs soraira. Inni, enni is alig akar, pedig megszomjazott és hamarosan éhes is lesz.
Ám körülbelül húsz perc összpontosított, töretlen figyelem után se talál semmit. Semmi fontosat.Látja, hogy hol volt háború a születésekből meg a feljegyzésekből ,de ezek csak törzsi viszályok. A krónika pedig egyszer csak véget ér. Egy teljesen normális évben. Több, mint különös. És bosszantó. A félangyal összevonja a szemöldökét.
- Semmi.
Ada visszateszi a tekercset, bár kevéssé érzelemmentesne mint szeretné. Aztán Ekkor figyel fel a csöpögő hangra, eddig teljesen elkerülte a figyelmét. Reflexszerűen Loreenára pillant, ahogy ma már sokadszorra ebben az elmúlt bő egy órában.
- Ez... Rosszul hangzik. – összegzi társnője.
Ada látja a tünde tehetetlenségét, amiben ő is osztozik, de nem akarja, hogy azt higgye újra eltitkol valamit.
- Én sem értem, de ez csak városi feljegyzések... például csatornaépítésről.
- Jól van elhiszem. Ellenben kint valami csöpög. Szerintem rossz a csatorna...
Ada nem tudja, hogy mire vélje a megjegyzést, végül halkan, kissé természetellenesen felnevet. De talán csak a nefiliek máshogy nevetnek mint a többi faj, vagy Ada a különc. Vagy csak rosszul leplezi, hogy igazából ő is tudja, amit mindketten tudnak,hogy valószínűleg mi az, ami csöpög onnan fentről.
ima 1 : Áldott vagy Uram, Istenem, egyetlen uralkodója a Világmindenségnek, aki a Teremtés munkáját végzed. Aki az összes létezőt létre hozta. Úgy legyen.
ima 2 : Áldott vagy Uram, Istenem, egyetlen uralkodója a Világmindenségnek. Aki az összes létezőt létre hozta az Ő szava által. Aki mindket választott az összes népek közül, és minden nyelvek fölé emelt bennünket, és a Te szavad igaz és áll örökkön örökké. Áldott légy. Ámen.