[Hilde és Oswald] I see fire - Girl works hard on guy's dagger

* A férfi szavaira kis gondolkodás után bólintott, már miután képes volt eléggé végigkóstolni annak üzenetét. Részben egyetértett a másikkal, de részben nem, s puszta vámpír léte miatt is szükségesnek érezte kicsit a szenvedést, ám persze ezt nem akarta hozzátenni, mert túlzottan szentimentalistának tűnhetett volna. Viselte a keresztet, viselte a létének börtönét.
- Talán igazad lehet... Bár, van olyan fájdalom, ami ellen nincs mit tenni.
* Maga se értette mit gondolhatott ezzel, de nem is nagyon érdekelte, s fáradtan rogyott le, figyelve ahogy a lovag gyakorlott kézzel élezte meg a pengét, pont, mintha csak egész életében ezt csinálta volna. Kezét az asztalra tette, könyöklőn támasztotta karóval a tököt, miközben szemöldöke néha-néha fel-fel táncolt a látványra.
- Kifejezetten gyakorlottan csinálod. Gyakran szoktad magad élezni a kardodat?
* Így belegondolva volt valamilyen fenőkő a parókia udvarán is, lehet ott lett mester a férfi a dolognak... Vagy mikor még kovács volt, de persze erről nem tudhatott csak úgy. Ha a másik végzett, átvette tőle a fegyvert, s kicsit megszemlélte annak élét, elégedetten bólogatva.
- Milyen fából szeretnéd a markolatot?
* Átlépett egy másik asztalsorhoz a markolatot elkészíteni, s két egyenlőre méretű fadarabot vett elő, azokat egymásra helyezve, majd egy kicsiny szöggel átszúrva két helyütt. Ezután egy fogóval lecsippentette a kiálló részeket, s egy raspollyal megcsiszolta őket, hogy ne legyenek zavaróak. Forgatta-megszemlélte, hogy eléggé sima volt-e a fa rajta, majd végül egy kicsit távozott, hogy a raktárból egy nagy köteg, Hellenburgi kék textillel térjen vissza.

Eltűnődve bólogatok. Valóban, bizonyos fájdalmak csupán enyhülnek, de nem múlnak el sosem. Egyfelől rossz ez, másfelől viszont hasznos, és kell az ilyen tapasztalat ahhoz, hogy azokká váljunk, akikké lennünk kell. A későbbiekben figyelmeztet az ilyen emlék, ha hasonló helyzetbe kerülünk, ne kövessük el ugyanazt a hibát, vagy óvatosabbak legyünk.
Lassanként el is készülök. Végignézek a már majdnem kész fegyveren. Biztos vagyok benne, hogy jól fog működni.
- Nyolc-kilenc évig kovácskodtam - Válaszolom a kérdésére - Tizenhét éves koromtól egészen addig, míg Hellenburgba nem jöttem. Utána a legfőbb elfoglaltságom az volt, hogy elsajátítsam mindazt, ami ahhoz kell, hogy templomos lehessen belőlem, de persze volt, hogy kellett javítgatni ezt-azt.
Már csak ezért is jó most kicsit ügyködnöm, jó visszaemlékezni azokra az időkre, amiket akkor talán unalmasnak éltem meg, mert mint minden fiatal, kalandokra vágytam, most viszont néha már mintha hiányozna is. Azonban egy ajtó bezárult és új nyílt a helyébe. Az élet rendje már csak ilyen.
Miután elkészülök, hagyom, hogy Hilde megszemlélhesse, majd folytassa a munkáját, addig is nem túl távolról figyelem
- Mondjuk tölgy, ha van, jó lesz, de rád bízom.
Precízen dolgozik, bevallom, a munkának erre a részére sosem fektettem különösebb hangsúlyt, ezért is figyelem alaposan, ahogy dolgozik. Kíváncsi leszek a végső eredményre azért.

* Kissé meglepetten pillantott a férfia a számoknak hallatában, bár végül is mindent elmagyarázott a tény, hogy ennyire jól értett az élezéshez. Ismét irigyen táncolt rajta szeme, szeretett volna a helyében lenni, bár furcsa is lett volna. Még azért volt egy-két lépcső, amit meg kellett másznia a felnőttség előtt.
- Majd mutathatnál pár fogást, ha éppen időd engedi. Sok dolgot kell még tanulnom, s minden lehetőséget szeretek kihasználni. 
* Tölgy... Bólintott a férfi szavára, s így egy szép darab, sötétebb, lakozott tölgyet vett magához, melyet aztán annak rendje és módja szerint felpászított a helyére. Kellemesen illett a kezére, ám mielőbb még elindult volna, oda nyomta a másiknak. 
- Fogd meg, hogy kényelmes-e, még most tudunk új fát tenni rá.
* Azzal hipp-hopp vissza is tért a textillel, s amennyiben a másiknak nem volt baja vele, szépen betekerte a tőrt vele, kényelmesen rétegezve a szép kék vásznak. Picit még gondolkodott, majd egy kicsit kioldotta a végét, s áthurkolt rajta egy végén lelógó részt, amely egy olyan 8-10 centire túllógott a tőr kerekített végétől. 
- A lelógó részre aranyos szín pennával szépen lehetne írni valami igét, vagy üzenetet.... Mondjuk azt, hogy Isten vélünk van? Ha esetleg zavarna, csak le lehet vágni, gondoltam... aranyos ötlet.
* Ezután egy kis gyantáért nyúlt, s végighúzta azt az utolsó réteg textilen, végül kicsit megszorítva, megfújtatva azt, majd egy két megnézegetés után átnyújtotta azt a férfinak egy tagadhatatlan büszkeséget tükröző mosollyal.

- Nos, szívesen, örülök, ha tudok segíteni - Meglepő ugyan, hogy ezt mondom, de azért örülök, és jólesik, hogy ilyet kér tőlem, pedig van, aki tanítsa. Pár apróságot azért megmutathatok majd neki.
A kezembe fogom a tőrt, megforgatom egy kicsit, egy csöppet kisebb talán, mint kéne, de csak olyannyira, hogy biztos sem vagyok benne. Elégedetten bólintok.
- Tökéletes lesz így.
Figyelem, ahogy beburkolja a markolatot az anyaggal, egészen szépen néz ki, valóban tehetséges a lány, van is érzéke az ilyesmihez. Nekem nem jutna eszembe így kidíszíteni egy markolatot.
- Nem hangzik rosszul - bólogatok - Jó lesz az úgy, valóban aranyos ötlet - Furcsa az ő szavait idéznem, de szándékosan is akartam így. Kedves tőle maga a gesztus is, hogy tőrt készített nekem egy nap ismeretség után, és az is, hogy ilyen nagy odaadással ügyködött vele. Egy darabig nézegeti, mintha a mesterremeket készítette volna el és ezen a munkán az múlna, hogy lehet-e kovácsmester vagy inas marad-e. Átveszem és elmosolyodom.
- Nagyon köszönöm. Biztosan hasznát fogom venni.

- Majd meghálálom valamivel mindenképpen, mondjuk egy pohár borral, vagy egy tál oldalassal. Von Althaus kocsmájában szinte ingyen ihatok, annyiszor raktam arra rendet a részegesek között. 
* Húzta ki magát egészen büszkén, a férfi kiállása s tapasztalta lassan kiérdemelt szemében azt, hogy valamilyen mértékben várja tőle a dicséretet, vagy akár csak az elismerést is. Egyszerű lélek volt, nem volt nehéz lenyűgözni, s igen fel tudta spannolni magát ilyenkor, bár esetek többségében azért figyelt arra, hogy megtartja azt a két-három tüskés réteget.  Oswaldnak végül szerencsére nincs ellenére az ötlet, s bár lehet, hogy elvesz egy keveset a praktikusságából a késnek, de hát mégis dicséretes dolog, ha isten szavait viseli a tőr... Aztán bármikor le tudja vágni, ha éppen akadályozná.
- Örülök hogy tetszik * Mosolyodott el kislányos vidámsággal, majd zavartan rázott egyet fején * - Viszont azzal majd jobban jársz, ha te magad csinálod, eléggé csúnyácskák a betűim, nem szeretném elrontani. Biztos akad arany tinta a parókia levéltárában, vagy ha máshol nem, akkor valamelyik könyvkötőnél.
* Azzal odalépett a kohóhoz, s lecsukta annak nyílását, hogy biztos ne égjen le az épület esetleg az éjjel folyamán. Fáradt volt, izzadt volt, büdös volt. Levetette magáról a kötényt, s merő izzadtságban csurgó ruháját ugyanazon darabbal takarta el, hogy a férfi ne lássa meg, mert azért mégiscsak szégyellte, s nem volt hölgyhöz illő látvány.
- Örülök, hogy kedvedet leled benne, remélem lesz még alkalmunk közösen dolgozni. * Egy pillanatra a raktárra pillantott, majd vissza Oswaldra. * - Ha megbocsájtod, most még van egy kis leltározási feladatom. Jó Éjszakét kívánok néked, s Isten kísérje utad hazafelé.
- A viszontlátásra, azt hiszem lesz még dolgunk egymáshoz, úgy látom Hilde megkedvelt.
- Nagyapa! 
* Nem igazán volt tisztában vele, hogy mit kéne tennie, ám végül zavartan meghajolt a férfi előtt búcsúzóként, hogy kifejezze tiszteletét, majd ha az távozóra fogta, felöltötte még magára a páncélját, s lezárta a raktárt, a műhelyt a kulcsával. Ezután elindult a parókiára, ahol végül édes álmok között lebegett egészen reggelig, amikor is a megszokott pedáns kopogás keltette a szobájában.

/Köszönöm szépen a játékot. Esetleg írj még te is egy zárót, s akkor gyors oda is adom a tőrt. /

Azt kell mondjam magamban, hogy furcsán kedves. Néha olyan, mint bármelyik korabeli lány, néha mint egy sok csatát megjárt nagy harcos. És ez a kettő valahol furcsán összeillően párosul benne.
- Nos, nincs ellenemre, egy alkalommal elmehetünk oda, megihatunk valamit, de szó sem lehet róla, hogy még te hálálj meg bármit. Köszönöm a tőrt.
Lerí róla a fáradság, de azért a szemében az a fajta boldog elégedettség csillan meg, amit akkor mutat az ember, ha örül, hogy sikeres munkát végzett. Kétségtelenül ez az este az egyik legemlékezetesebb valamennyi közül, amit átéltem. Furcsa alakokkal ismerkedtem meg, de ezt egyáltalán nem bánom. Az élet hétköznapi szürkeségéből egyfajta menedék, ha az embernek vannak ilyenek az életében. Tulajdonképpen eddig alig ismertem úgy igazán bárkit is a városban szolgálaton kívül.
- Sok sikert a feladataidhoz - biccentek felé. Azért valahol sajnálom, hogy ennyi időt áldozott rám, és még mindig nem térhet nyugovóra. Megszólal ismét a lándzsa és elmosolyodom.
- Jó éjszakát!
Kilépek az utcára. Szerencsére az eső már nem esik, csupán csöpörög. Kényelmes tempóban indulok hazafelé. Mélyen magamba szívom az eső utáni friss illatot és a mai napon gondolkodom. Ahhoz képest, hogy mennyire kelletlenül álltam neki, végül mégis csak egy jó nap volt. Talán ez egy olyan hibám, amin nem ártana változtatnom majd egyszer, de ha fáradt az ember, nem szívesen valami szolgálatkész. Így jó későre végre sikerül kihámoznom magam a páncélomból, majd miután elrendeztem mindent és magamat is előkészítettem a pihenésre, újonnan kapott tőrömet még utoljára megnézem, az asztalon hagyom és bedőlök az ágyba, ahol szinte azonnal el is nyom az álom.

/Én is köszönöm, jó volt megismerkedni Hildével/

Nohát, igencsak kedves és aranyos játék lett ebből, Hilde csillogtatta tündéri oldalát!
Érdekes kis kovácstalálka volt egy kevéske mély gondolattal és múlttal fűszerezve, itt-ott valamiért furcsa hasonlóságot véltem felfedezni a két szereplőben. Szép munka, jár a jutalom! 100 tp-t fel is írhattok magatoknak.