[Hilde és Oswald] I see fire - Girl works hard on guy's dagger

A kovácskohóból áradó meleg fény sejtelmesen táncol a műhely durva falán és menthetetlenül elkalandoznak a gondolataim. Északra visznek, egy álmos kis faluba, egy másik kovácsműhelybe, ahol éveken át dolgozhattam, ahol otthonra találtam, majd végül elhívásra, és végül itt kötöttem ki, Hellenburgban. Nem is tudom, él-e még az öreg kovács, vagy már eltemették. Hilde von Nebelturm. Tehát ő sem innen származik, csak otthonra talált itt. Egyenletes kopácsolás, aztán sistergés. A lángokba révedek és azon tűnődöm, mit hagytam hátra és mit kaptam cserébe. Talán a fáradság hozza ki belőlem... Észbe kapva a lányra pillantok. Ha ember lenne, egyáltalán nem nézném ki belőle, hogy szabadidejében itt dolgozik. Ha nem tudnám, hogy vámpír, túl törékenynek tartanám az ilyesmi munkához.
- Na és... - próbálom megtörni a csendet, miközben nézelődöm - Régóta foglalkozol kovácskodással?
Gondolom, ha zavarja a beszélgetés, megmondja majd. Vagy új a műhelye, vagy egyszerűen csak nagyobb rendet tart, mint én annak idején. Igazából nem csodálkoznék egyik lehetőségen sem.
Az odakinn feltámadó szél csapkodja az egyik ablakot. Mintegy önállósítva magamat, becsukom, majd rájövök, hogy elég, ha csak kitámasztom, hogy legalább valami levegő bejöjjön rajta, aztán hogy ne zavarogjak annyit, inkább leülök a lócára a fal mellett.
Kopácsolás, sistergés. A lángok táncolnak a falon. Ez egy fárasztó nap volt, mégis felüdül egy kicsit a lelkem, hogy itt vagyok. Nem is érzem, hogy előző éjjel nem aludtam semmit. A hajamba túrok egyet, hogy ne csiklandozzák a kósza tincsek a homlokom és kiroppantom a nyakam.

* A járőrözés sikeres végezte után a férfi elfogadta ajánlatát, minek hála végül második otthonába hívhatta meg, a műhelybe. Az öreg nem volt már itt jelenleg, valószínűleg megint a kocsma pultját támasztotta szőrös kezeivel. Megérkezésükre a tanítvány is sebes léptekkel távozott, ingyen munka volt jelenléte számára. Pár szög volt hátra a napi kvótából, mielőtt nekiláthatott volna Oswald tőrjének, ezeket le akarta tudni sebesen. Paff, paff. Egymást követve egyenesedtek ki szépen a mintába verve a darabok, s ha nem is voltak ugyan túlzottan szépek, de legalább arra tökéletesen megfeleltek, amire hát ugye szánták őket. Belemegy a fába, jól összefogja, ez a lényeg! Az esztétika csak annak volt dolga, aki értett is eléggé hozzá, s ember legyen a talpán, aki aztán formás szöget vert.
- Mióta eszemet tudom, gyerekként kalapácsot adott a nagyapám a kezembe, s nem játékot. * Egy pillanatra a sarokban heverő lándzsára pillantott, aki a mai nap furcsán csöndes volt, talán nem volt beszédes kedvében, néha elrágta a lelkét a nyű, olyankor nehéz volt megközelíteni * - De a fegyverkészítés szakértelmeivel csak most egészen frissen, úgy fél éve kezdtem foglalkozni.
* A szél csapkodta ajtó minden rezdülésére egy pillanatra zavartabban ütötte le a szögeket, ám égül a férfi kitámasztotta azt, s egy pillanatra hálásan tekintett felé, egy kimondatlan köszönömmel kíséretben. Paff, paff. Még egy szög készen, már csak kettő volt hátra, s azok a fémdarabok is ott hevültek már a kohóban, gond nélkül.
- Miféle tőr lenne kedvére való, ha így előre megkérdezhetem?
* Azzal a fogóval benyúlt a kemencébe, s kiszedett egy égő kis fémdarabot, majd nekifeszítette a formának, s nagyokat ütve rajta az pillanatok alatt egy izzó szöggé vált. Sebese a vízbe merült, sisteregve hűlve a hűsnek nem mondható habok között.

Itt kezdődik minden penge élete. Van, amelyik híressé válik, a nevét évszázadokon át emlegetik és rettegik az ellenségei, míg mások egy egyszerű portán, egy csendes konyhában szolgálnak. Az viszont igaz, hogy a fény megfakul, az él kicsorbul egy idő után. Mennyire ilyenek az emberek is. Mind ugyanonnan jövünk, és meg van írva, kikből lesznek nagyok és kik húzódnak meg a csendes kis települések házfala adta árnyékban. Ami a különbség, hogy mi dönthetünk még valamennyire, nem csupán használóink akaratától függ a sorsunk. Elgondolkodva hallgatom Hilde rövid meséjét. Nem tudok valami sokat arról a világról, de valahogy el tudom képzelni a történéseket. Tőle is mást vártak, nem hitte volna a családja, hogy itt telepedik le végül. Többet nem akarok kérdezni a családjáról és a körülményeiről, amelyek már csak a közös pontok miatt is érdekelnének, a legkevésbé sem szeretnék sebeket felszaggatni benne.
- Fél év nem hosszú idő - állapítom meg, inkább csak úgy magamnak - Viszont azalatt egy ügyes mester sok mindenre meg tudja tanítani az embert.
Vajon az enyém jól tette, hogy elengedett maga mellől? Azóta egyszer sem látogattam el arra, kíváncsi volnék, mi van vele, ugyanakkor tudom, vannak szálak, amelyek elszakadnak, mert el kell szakadniuk, hogy valami új mintát hímezhessen belőle a Mennyei Mester. A kérdésre felpillantok rá, először egy kissé bizonytalanul. Túlságosan elkalandoztam megint.
- Nem túl nagy, hogy bárhol elférjen, de kényelmesen meg lehessen fogni, lehetőleg kétélű, ha markolatgombot is teszel rá, a korong alakú is jó lesz - felelem.
Úgy hallom, közben még az eső is elered. Lehet, be kéne csukni mégis azt az ablakot.

- Ez így van, bár az ember legügyesebb mestere a próbálkozás. Semelyik mester se tanít olyan sokat meg a tanítványának, mint a puszta tapasztalat. Ha valamit meg akarnék csinálni, megcsinálom... Ha pedig nem jó, beolvasztom, s megcsinálom még százszor. Százegyedjére biztos jó lesz, és ha nem, hát megcsinálom még ezerszer. 
* Valójában ezt csinálta leginkább szabadidejében, az időnkénti lovaglás mellett, mely ennél is nagyobb pihenésnek bizonyult... Lehet kellett volna még egy hobbi, de hát már így is alig volt ideje bármi másra, s lényegében nem is érezte, hogy nagyon hiányoztak volna dolgok az életéből.
- Hmm értem, elég egyszerű kis darabnak hangzik, de legalább biztos nem fog eltörni. Manapság olyan sokan díszítik a tőröket mindenféle cicomázással, hogy teljesen el is feledkeznek róla, hogy mi a lényegük. 
* Azzal még kettőt ütött az utolsó szegre, s belehullajtott azt a vízbe, egy pillanatra letörölve a kohó melegéből adódó izzadtságot a homlokáról. Tisztítótűz volt ez számára, kiizzadta magából a szennyes gondolatokat, mint a vér vonzalmát, s a hófehér acél töltötte csak be fejét, melynél kevesebb szentebb dolgot tudott volna elképzelni. Egy pillanatra intett Oswaldnak, hogy várjon, majd átlépett a raktárba, s egy kicsiny rudat vett magához, elhelyezve azt a kohóban, s pumpálva a mellette léfő fújtatót, hogy az gyorsabban hevüljön fel. 
- Tegezhetem?

Helyeselve bólogatok.
- Igaz - Ismerem el kimondott szóval is a szavai helytállóságát - Azonban hallottam én már így is sikertelen kovácsról, akit senki nem biztatott arra, hogy próbálja meg újra.
Mi lett volna, ha én is feladom, amikor újra és újra úgy láttam, hogy nem megy? Mi lett volna, ha feladom a családi fészekben, vagy amikor lehetőséget kaptam az újrakezdésre? Hányszor rontják el az emberek azért, mert nem próbálják meg újra és újra.
- Túlságosan a külsőségek számítanak már az embereknél is, nem? Mennyi pénze van, milyen a ruhája, hogy néz ki, milyen hatalma van...
Merengek tovább, figyelem, ahogy dolgozik, és most veszem csak észre, hogy korántsem törékeny lányról van szó. A vékony fehér karon azért izmok feszülnek, nem tűnik olyan fajtának, akit különösebben félteni kellene. Gyanítom, hogy egyedül is boldogult volna azzal a részeggel. A kérdésére aztán csodálkozva pillantok fel, eleinte értetlenül pislogva?
- Hogy? - Nem számítottam a kérdésre és egy kicsikét valahol zavarba jövök attól, hogy ez nem volt egyértelmű már az elején, amiért én lehetek a hibás. Nem tudom, mennyi idős, de biztosan jóval idősebb vagyok nála. Hiába, nem sokakkal beszélgetek - Persze, hogyne.

- Csak a gyengék várják a megerősítést mástól, a kemény munkának a gyümölcse biztos megterem elég télen keresztül. Ha híres akar lenni az ember, menjen kobzosnak, vagy költőnek.
* Nem tartotta sokra ezeket, bár persze azért mégis akadtak olyan dalok, melyeket ő maga sem tartott mindig kevésre. Ezek főleg egyházi témájú dolgok voltak, olyasmik, melyeket énekelnek az istentiszteleteken, vagy pusztán csak rigmusok, melyek tanulságos üzeneteket hordoztak a hallgatóság felé.
- Szerintem is, elvakítja az emberek szemét a fényűzés, bár nem hiszem, ennek ellenére, hogy ölbe kéne tennünk a kezünket, s megelégedni azzal, ami van. Aki megdolgozik érte, úgy sem díszekre és aranyra költi majd jutalmát a fene jó dolgában, hanem valamire, amivel még keményebben dolgozhat majd.
* Volt elég ambíciója, minden gyereknek volt. A különbség talán annyi, hogy ő maga meg is kívánta azért valósítani ezeket, s nem csak álmodni róluk. Az első a kovácsolás volt, a másikról pedig nem illendő beszélni, mert szép déli erkölcsnek ellentmondana férjes asszony párját elkívánni tőle.
- Ezen esetben ajánlanám a pertu elfogyasztását, de gondolom néked is eleged volt már a részegekből mára.
* Halványan elmosolyodott, miközben egy pillanatra elhajolt a fújtatótól, hogy rápillanthasson a tűzre, hogy a fém hogy állhat. Az acél egyenlőre csak halványan derengett, közel sem állt még készen a kalapácsra.

Látszólag teljesen máshol járnak a gondolataim, de valójában figyelek arra, amit mond. Nem nézném húszévesnél idősebbnek, de a szavai arról árulkodnak, hogy sok mindenen keresztül mehetett már, a nehézségek érlelhették meg. Felállok és valamivel közelebb lépek.
- Nem igazán akar ez melegedni - állapítom meg a nyilvánvalót - Akarod, hogy segítsek? - kérdezem meg, úgy döntök, inkább az ablakot csukom be addig, amin már eléggé bevert az eső.
- Nos, ha más nem, egy későbbi alkalommal elfogyaszthatjuk. Egyelőre bármi szagtól rosszul lennénk, ami drága barátunkra emlékeztetne - Nem tudom, és nem is akarom magamba fojtani a halovány mosolyt.
Érdekes, hogy itt egy kicsit másfélék a szerszámok is, mint felénk, de azt is el tudom képzelni, hogy a lány készítette őket magának, és szerette volna egy kicsit a saját ízlése szerint alakítani őket.
Ha ez a saját ízlése, akkor nem kimondottan egy finom úrihölgy világa az övé.

- Ha szeretnél, nem mondok rá nemet. Úgy sejtem megint elsinkófálhatták a műhelyben a rendes szenet, néha nincs pénz rá, s csak valami gyengébbet használunk olyankor, aminek nem elég a fűtőereje ahhoz, hogy eléggé sebesen megmarja az acélt, vagy ne adj isten valami drágább ércet.
* Közben az eső is bemászott kissé az ablakon, magával cipelve a föld poros szagát. Szerette ezt a jellegzetes aromát, bár most nem kívánta igazán, sokkalta inkább a kohó jellegzetes olvad fém szagára áhítozott az orra, mely egyenlőre nem akart jönni.
- Nem gondolod, hogy végül is csúnya tett volt átverni? Olyan őszintén örült, ha igaz, italtól fűtve, a barátságnak? Majdnem megsajnáltam, hogy oly rútul csaltuk tőrbe végül.
* Napközben nem keveset rágódott ezen, megérdemelte a botütést a részeges, s bár egyébként leginkább meg kívánta volna ölni mikor gyengéd, borszagú nyálkavalkádját arcába hányta, mégis volt benne valami gyermeteg őszinteség, melyre nem igazán tudott haragudni, s úgy képzelte, hogy egy eléggé jó ember lehetett mikor éppen nem az úr vérét itta két pofára. Végül Oswald vagy saját kezének hála úgy tűnik, hogy a fém csak megadja magát a barnaszénnek, s így elégedetten húzza magára a nagy barna kesztyűket, kivéve a fehéres vörösben forgó rudat, súlyosakat csapva arra, aminek hála szinte azonnal megjelenik a tőr igen elnagyolt durva formája. Messze ez még a késztől persze, de már legalább annyi biztosan látszik, hogy ebből biza penge lesz majd.
- El is felejtettem, van valamilyen ötleted a tőr díszítéséhez? Semmi fennhéjázó, de azért én is mindig elhelyezek rájuk valami személyeset, hogy magaménak érezzem. Így lesz az acélból saját fegyver, s nem csak egy fegyver.

Elgondolkodom. Úgy látszik, nem csak az én agyamon röppent át a gondolat. Eszembe jut az öreg, akit nem is ismerünk, nem tudjuk, hogyan került a helyzetébe, és újra a szívembe férkőzik a sajnálat, amit éreztem felé még úgyis, hogy az undor viaskodott vele. Sóhajtok egyet.
- Nos, a mi feladatunk az volt, hogy rendet tartsunk, és ezt megtettük. Sajnos ez járhat ilyesmivel. Megmondom őszintén, nem tartom a legnemesebb cselekedetnek, hogy átvertük, és ebben főként én voltam a hunyó, de mást nemigen tudtunk tenni. Nem tudom, mi miatt találtunk rá úgy, ahogy, lehet, hogy csak menekült a sok nehézsége elől, mert úgy érezte, nem tud megbirkózni velük, az is lehet, hogy csupán csak gyenge az akaratereje és nem tud önmegtartóztatást gyakorolni. Talán ez nem is fog kiderülni. Nem volt szép dolog, de a feladatunkat valahogy teljesíteni kellett. Talán jobb, mintha leütöttük volna és úgy cibáltuk volna el az őrszobára...
A kohó lassan felmelegszik annyira, hogy a fém megadja magát, mint a lángok elhidegült kedvese, és figyelem, ahogy a lány dolgozik rajta. Erős, precíz mozdulatokkal igazítja az izzó rudat a kívánt formára, hogy lassan már az is látná, aki nem ért hozzá, hogy mi is készül éppen, eltéveszthetetlenül.
- Igaz - bólintok - Nos, ha a markolatát meg tudnád csinálni egy kék zsinórozással, az nem lenne rossz. Igazából nem tudom, hogyan szoktál díszíteni. Nem akarok olyat kérni, ami esetleg gondoz okozna.

* A szél süvítve beszélt kint, miközben Oswald megvédte tettük jogosságát, s bár még így sem érezte teljesen jól magát, rövid bólintással jelentette egyetértését. Nem volt más dolog amit tehettek, s ez nem mellébeszélés volt. 
- Talán holnap felkeresem majd az őrséget, s utána kérdezek, hogy ki is volt a jóember. Witten kapitánynak elég szívességet tettem már, hogy ennyi beleférjen. * Egy kicsit elsóhajtotta magát, majd nyugtatóan bólintott magának * - De tényleg jobb, mintha erővel vittük volna, bár nem is tudom, hogy ment-e volna. Olyan vastag volt a karja, mint egy-egy ember combja.
* Paff-paff. A kalapács tovább dalolta a kovácsok sajátos dalát, s szépen formázta a tőrt tovább és tovább. A derengés lassan tűnni kezdett, a pillanat jónak bizonyult visszahelyezni a kohóba a vasat, s egy rövid mosollyal jelezte Oswaldnak, hogy folytathatja a pumpálást... PUMP UP THE JAM, PUMP IT UP!
- Kék zsinórozás... Nem lehet vele probléma, már csináltam ilyet magamnak és másnak is. Esetleg gondoltál még valami másra? Mindig szeretek valami kis kihívást, elvégre az ember sose tanulhat eleget. 
* Egy pillanatra a sarokban lévő lándzsára pillantott ismét, mintha megerősítést várt volna tőle, ám az nem szólalt meg, továbbra is csak hallgatott... Fogalma sem volt, hogy ma éppen mivel sérthette meg, vagy éppen vehette el a kedvét a beszédtől, de lényegében nem is zavarta. Nehéz lett volna megmagyarázni Oswaldnak, hogy lényegében miféle vámpír ördöngösség ez, s mivel jelenleg éppen sikerült biztosítania róla, hogy nem minden vámpír szörnyeteg, ennek nem nagyon volt itt még az ideje.

Segítek neki a fújtatóval, és a parázs egyenletesen kap egyre világosabb színt. Odakinn süvölt a szél, és a szakadó eső szaporán dobol a háztetőn és az utcát borító macskaköveken. Minden bizonnyal már alszik a város, és a részegesek sem szívesen áznak ilyen időben. Nem válaszolok semmit arra, amit először mond. Nem azért, mert bármi bajom volna, csak elgondolkodom, némán bólogatok csupán. Vajon mi vezethette rá az öreget, hogy ilyen állapotba juttassa magát? Tulajdonképpen örülhetünk is, hogy csak ennyire volt kellemetlen a helyzet, még részeg állapotában is viszonylag szelíd volt és nem volt különösebben rossz szándéka, ellenben pont az ereje miatt vesződtünk volna vele többet, ha agresszívan éli ki magát. Jó, hogy mindössze ennyivel letudtuk.
- Való igaz - felelem aztán a következő mondatára és eltűnődöm egy pillanatra, mit mondhatnék - Egy nyolcágú csillagot valahova? Csak hogy protestáns legyen - mosolyodom el halványan, és ahogy rápillantok, észreveszem, ahogy a tekintete rövid időre az egyik sarokban magányosan álló lándzsára siklik. Különleges fegyvernek tűnik, még nem láttam hasonlót. Minden bizonnyal a vámpírok keze munkája. Eddig észre sem vettem, de most jól végigmérem.
- Szép darab - dicsérem meg. Talán ő maga készítette? Vagy kapta valakitől? Netán egy utazó itt hagyta, vagy Hilde tanítójáé? Biztos nem volt egyszerű megkovácsolni, vagy egyáltalán kiötletelni ezt a külsőt. Egyébként csak elkönyvelném magamnak, hogy valóban nem szokványos a kinézete éppen ezért sugall egyfajta titokzatosságot, de valamiért belül úgy hiszem, nem véletlenül nézett rá, azért meg nem szokott megsértődni az ember, ha megdicsérik - Te készítetted?

* A férfi bólintása egy kis lelki nyugalommal tölti el, s így tényleg indokoltnak érezte végre majd az öreg utáni kutakodást... Talán egyszer egy nagy ember lehetett, talán nem. De azért reménykedett benne, hogy egyszeri eset volt, igaz ami igaz, sokszor járőrözött már arra, s még sosem látta őt... De hát ugye nagy város is Hellenburg, aztán a fene tudja. 
- Mindenképpen. Ilyet még nem csináltam, de nem lehet vele probléma, elég könnyű, s a formák letisztultak. Könnyebb, mint mondjuk egy családi inszigna, vagy valami hasonló...
* Amíg a fém melegedett, arrébb lépett, s megpróbálta felrajzolni valahogy a formát a palatáblára a szénnel, majd menten le is törölte azt mérgesen, visszalépve az üllőhöz. Az ilyen pepecselések sosem mentek jól neki, a kézírása is inkább pedáns, mint sem szép. A férfi pár szép szóval dicsérte a lándzsát. Halványan elmosolyodott. Sosem találta túl szépnek, de szép darabnak tényleg szép volt, csak éppen nem fegyvernek.
- Nem szokványos, az biztos, bár több a gond vele, mint a haszon. Kedves... Rokonéknak köszönhetem ezt a kedves szívességet, jó gondomat viselték, mikor elvették mindenemet, amit valaha is szerettem. 
* Kelletlenül elmosolyodott, majd benyúlt ismét a kohóba pár pillanatra, hogy kivegye a fémet, s ráverjen párat. Mindeközben a lándzsa is megtalálta a hangját, s gunyorosan szólalt végül meg a sarokból. Nem akart bezavarni a mai nap, úgy tűnt, kellemes társasának tűnt Oswald, s hátha valaki ki tudta volna verni a lány fejéből Esronielt, de ezek szerint nem volt ilyen szerencséje.
- Ilyeneket mondasz öregapádra, mikor egész életében másra sem gondolt, csak hogy hogyan gondozzon téged... Hálátlanok ezek a mai fiatalok, nem? 

- Ó nem - csóválom meg a fejem és nyújtózom egyet. Egy kissé kezdett beállni már a vállam - Olyat semmiképp sem kérnék...
Még csak az kéne. Nem, ahhoz nekem semmi közöm nincs már, de nincs is szükségem másra. Nem cserélném le az itteni életem.
A tűz most már jó lesz egy darabig, úgy nézem, egyelőre megvan magában, majd ha kell neki még segítség, azt fogom látni. A hátamat a falnak vetem, úgy nézem, ahogy dolgozik, párszor még a lándzsára pillantva.
Hallgatom, ahogy beszél és elcsodálkozom. Az arcán egykedvűség, a keserédes mosolyt látva szeretnék valamit mondani, de semmi vigasztaló nem jut az eszembe. Az ilyen helyzetekben attól tartok, én is csak olyan vagyok, mint az a lándzsa, állítása szerint. Én legalábbis nem nagyon éreztem másképp.
- Sajnálom - nyögöm ki kissé rekedten, meg is köszörülöm a torkom, de ekkor idegen hang üti meg a fülem és felkapom a fejem. Pedig nem láttam mást a helyiségben magunkon kívül. Most sem látok mást,  a hang azonban a sarokból jön, a lándzsa felől, de nem úgy, mintha a fal mögül szólna. Hildére pillantok, nem riadtan, de a csodálkozástól elkerekedett szemekkel.
Miféle boszorkányság ez?

- Ennek örülök, a precíziós munkákhoz sosem értettem nagyon. Nem áldott meg az Úr olyan kézzel, ami jól értene a kis részletekhez. Szégyen-szemre nem egyszer kértem már meg rendelőt, hogy ő maga rajzolja fel a motívumot amit kívánt, hogy ne kelljen szégyenkeznie valami ocsmánnyal.
* Egy kicsit elmosolyodott, s megtartotta a kíváncsiságot arról, hogy mégis mi baja lehetett a férfinek a saját családjával. Fúrta ez az oldalát piszkos módra, de ő 
se szívesen beszélt volna ilyesmiről, s mivel ha maga nem akarna róla szószátyárkodni, miért várná el mástól? 
- Köszönöm. 
* Jelentette ki teljesen nyugodtan. Sok dologra szüksége lehetett volna, de a sajnálat nem az volt. A lándzsa szavára kicsit összerezzent, meglepődött a tényen, hogy végre megtalálta a hangját, ám picit azért zavarta is, hogy most kotnyeles módon táncra hívásra kellett vennie a fegyvernek a kósza megjegyzést. 
- Azt hittem tán már megkukultál, hogy egy egész nap csöndben voltál. * Egy pillanatra elfordította a haloványan mosolygó arcát az üllőről a templomosra, majd röviden bólintott * - Nem kell félned, nem a sátán szállta meg, egyszerűen csak beszédes.
- Azért egy kicsit több tisztelet is kijárna az öregapádnak, még takarítottam fel utánad, mikor nem tudtad hogyan kell nem magad alá csinálni. 
* A lándzsa gunyoros szavaira némiképp elvörösödött képe, s dühösen csapott a fémre, hátha a másik emiatt ne tudná igazán hallania miről is van szó, pedig természetesen igen tisztán hangzott a fegyver szava.

Jól hallottam, nem a képzeletem játszik velem: a lándzsa az, aki beszél. Azonnal megértem a jelentését Hilde felé küldött pillantásának, és a fülembe csengenek az iménti szavai, hogy csak ez maradt neki, mert minden mást elvettek tőle, amit szeretett.
A nagyapja a lándzsa? A nagyapja a lándzsában? Részetek, lehetőségek, és akárhogy próbálkozom, nem tudom elképzelni, hogy ez megtörténik, hogy ez a valóság, minden józan gondolatom tiltakozik az ellen, hogy elfogadja a tényt.
A mosolya azonban megnyugtat, mintha ez valóban egy teljesen természetes jelenség volna, és átsuhan a fejemen a gondolat, hogy ez a lány igazán mosolyoghatna többet is.
Persze, mindennek vége, amint a hang újra megszólal gúnyosan és élesen, minden bizonnyal a legkevésbé sem zavarja, ha kellemetlen helyzetbe hozza az unokáját. A puszta jelenettől is furcsán érzem magam, annyira valószerűtlen az egész, az jóformán csak az utolsó simítás a kész művön, hogy mit is mond a lándzsa. Mindezek ellenére a jeleneten egy pillanatra én is elmosolyodom és belül talán fel is nevetek. A döbbenet azonban erősebb. Ennyire nem lehetek fáradt....
- Értem - sikerül végre megszólalnom, nem a leghatározottabban.
Ha ez valóban megtörténik, csodálkozom, hogy a nap folyamán nem hallottam megszólalni, és valahol hálát is adok érte, nem tudom, milyen helyzet alakult volna ki egyébként.

* Ő maga is hálásan szusszant fel, hogy végül a férfi nem csinált a kelleténél nagyobb ügyet az egészből, ám persze azt egy kissé meglepőnek találta, hogy nem kérdezett rá mégis hogyan történhetett az egész nagyapás dolog... No, nem baj, addig se kell magyarázkodnia, s így nyugodtan csapott rá az immáron tisztán kivehetően tőrféle fémdarabra. Hallgatott... Csak az üllő kongott fel időnként, ám lassan hűlni kezdett a fém vörössége, s vissza kellett helyeznie azt a kohóba, annak rendje és módja szerint.
- Mióta vagy templomos? 
* Törte végül meg a szuszogó kohó hangját, s egy közömbös, de mégis érdeklődő arcot fordított Oswald felé. Nem tudta levenni igazán a férfias vonások közül a konkrét kort, s mivelhogy egyébként gyerekként egyébként is máshogy ismerte meg ennek jeleit, lévehogy a vámpírok mortalitása mintegy kétszerese az emberekének, igen zavarban volt néha, mikor meg kellett tippelnie az eltelt teleket, ami itteni karrierje kezdetén vezetett is sértődéshez, ha igaz, csak hamis nemesi virtusból. 
- Nem is mutatkoztam be, minő tiszteletlenség ez részemről. Eckbert von Nebelturm, hajdani mesterkovácsa s címeres bitangja szolgálatára. 

Egy darabig még pislogok meglepetten, de aztán az élet megy tovább, Hilde visszatér a munkájához, a lándzsát nem hallom újra megszólalni. Mi volt ez az előbb? A kérdésére egy kissé megilletődötten állok neki válaszolni, miután egyáltalán eljut a tudatomig. Lélekben az előző furcsa pillanatokban ragadtam.
- Hát, igazából kiképzéssel együtt olyan hét éve - felelem. Újra visszazökkenünk az iménti kerékvágásba. Odakinn fúj a szél, felborít valamit, ami gurul is egy kicsit a macskaköveken. Az eső monoton dobol a háztetőkön és az utcán. Figyelem, ahogy tovább dolgozik, és úgy érzem, rám nehezedik az álmosság. Egy ilyen nap után jó lesz majd pihenni egy nagyot. Olykor a szemem sarkából gyanakodva pillantok a sarokban álldogáló lándzsa felé. Kimondhatatlanul ostobán érzem magam, mintha épp az imént hitették volna el velem, hogy a zsinatelnök valójában nő. Szinte várom, hogy Hilde felnevessen és valahonnét előbújjon egy idős öregúr vigyorogva, de semmi ilyesmi nem történik.
Majdnem ugrom egyet, mikor a lándzsa ismét megszólal és bemutatkozik. Nem képzelődtem, tényleg nem. Nehezen sikerül megszólalnom azért.
- Oswald von Bertold, és úgyszintén. Örvendek.
Úgy néz ki, ez egyfajta kovácstalálkozó.
Kezdem megérteni az öreg részegest.

* Elismerően bólintotta fejét a férfi felé, nem is igazán tudta felfogni az ilyesmi távlatokat, messze túl fiatal volt még ahhoz, hogy megérje hét év jelentését... Lassan három esztendő...  Csak három esztendő, mégis minden perce arany... Fele se a másik kiképzésének. Kicsit el is szégyellte magát, tősgyökeres Hellenburginak vélte volna létét, s ezt meg is védte volna vagdalkozva, de mégis el kellett gondolkodnia kissé. 
- Akkor igazi veterán lehetsz már, remélem nekem is lesz szerencsém jó sok évig szolgálni Hellenburgot és az Urat még... Meg persze a Zsinatelnököt. 
* Kedvesen elmosolyodott, s egy pillanatra a kohó felé fordult, ahol derengve piroslott a tűz. Elmélkedve fogta fogójába az üszkös acélt, s izzadtsággal nem foglalkozva vágott rá ismét, amitől repülve távozott a vékony, repedezett réteg a külsejéről, egy kicsit megégetve arcának oldalát. Nem kellett már sok, most ha ügyes képes kiformázni a vércsatornát. Ezután fel lehet vinni a szénréteget, amivel beégetik a formát, s végül már csak élezni, s markolatot kell rá helyezni. 
- Oswald Von Bertold... Régi névnek hangzik, cipel egyfajta eleganciát magával, nem olyan, mint a mostanság annyira divatos cicomás úri nevek. Egyszerű mint az acél, de jól belevág az ember kezébe ahogy megfogja... Richter, Richmond, hahahaha! Pipogya botorságok, azok, ha mondom! 
- Nagyapa...

- Ugyan már, dehogy is - nevetek fel egy kissé zavartan - A kiképzés volt az, ami tovább tartott. Nem a közelből kerültem ide, tulajdonképpen úgy hoztak. Csatában is alig voltam ahhoz képest. Örülnék, ha több tapasztalat volna a hátam mögött már. Viszont neked szerintem elég jó esélyeid vannak, hogy teljesüljön a kívánságod.
Nem nagyon tudom, mit gondoljak a helyzetről, aztán rájövök, hogy egy ideje csak hagyom, hogy magával sodorjanak a történések. Keményen dolgozik a lány, nyilván nem úgy, mint egy kovácsmester, de noha tanul még, mintha látni lehetne a munkájában egyfajta ősi ösztönből fakadó szakértelmet. Finom, halvány arcán vörösen táncolnak a lángok, csillannak a szemében, és szinte szabályosan vadnak látszik így. Még nem találkoztam ilyen közelről vámpírral. Talán mind a két oldal megvan benne.
Mi történhetett velük, hogy így vannak itt ők ketten: nagyapa és az unokája? Nem faggatóznék, úgy érzem, az is nagy dolog, amit eddig hallhattam már. Elmosolyodom.
- Valóban régi család már, bár sokat nem tudok a múltjukról. Középnemesek, északon, és nem mozognak nagy úri körökben.
Nem hiszem el, hogy egy lándzsával beszélgetek. Ennek ellenére, mintha teljesen természetes volna az egész helyzet.
- Azért nem lehet egyszerű Nebelturmokként, távol a tornyaitoktól, különösen ha valakinek szemet szúrtatok arrafelé.
Próbálok óvatosan fogalmazni, de sajnos az ilyesmi nem kimondottan az erősségem.

- De voltál már csatában... Mióta itt vagyok csak azt várom, hogy mikor bizonyíthatom be az hűségemet, s hogy megéljek egy olyan nagy csatát, mint a régi idők nagy harcosai! 
* Mohó vigyorral csapott rá a fémre, nehéz volt meghúzni a határt aközött, hogy mi is volt mosoly és vicsor, de hát erről már csak a fogak tehettek, s pont emiatt is volt minden vámpírnak egészen egyedi a beszélt némete: Nehéz jól artikulálni két batár csontdarabbal a szádban. Akárhogyan is, a vér tengerként terjengő hulláma hihetetlen kíváncsisággal és éhséggel töltötte el, nehezen tudta türtőztetni magát. (És mekkorát csalódott, igaz ezt nem írtam le, a Krónikában, hogy csak élőholta ellenfelek voltak. Lenyalta a vért, és köpte is ki, pfej!)
- Az igazi nemesek azok a nemesek akik nem botlanak meg a jólét küszöbében. 
- Így van, hájas disznaja nem tudná megvédeni magát, míg egy középnemes a kicsiny falvát védve elsőként kap a vasvelláért' hogy elzavarja a medvét.
* A vámpíroknál mindig is furcsán ment ez, ő maga is igen közel volt a család legnemesebb részéhez, csak egy szülőnyi távolságra volt Lothar úr oldalától, ezért is lett volna a vezető unokaöccse édes férje, ám mégse hagyták sose néki se másmilyen rangosabb alaknak, hogy ellustuljon vagy megelégedjen. A vámpír lét kemény, a mocsárban kevés örömet hoz az élet. Hízásnak vagy tunyaságnak helye nem volt, a legnemesebbikek keze is oly keményedéses, mint az első útszéli paraszté.
- Ha lehet, talán édesebb az élet erre, kevés komfort jut az embernek a torony hideg árnyékában. Vagy öleli a kohót, vagy megfagy... 
- Hellenburg immáron az otthonom. * Bólogatott helyeslően * - Csak futó emlék a Mocsár, és Nebelburg. 

- Biztosan lesz rá alkalmad, több is, talán több is, mint nekem.
Elmosolyodom ismét, egyrészt azért ahogyan beszélgetnek, másrészt pedig azért, mert egy nagyon hosszú és szomorú történetre számítottam, és így egy örömteli csalódásban van részem. Rájövök, hogy fogalmam sincs, milyen lehetett nekik, nem is láttam még sokat a világból ahhoz. A lényeg, hogy itt ők is otthonra találtak.
Akárcsak én.
Nem gondoltam volna, hogy a nap végén itt kötök ki és ilyen eseményekkel fogok találkozni, ennek ellenére sem bánom ennek a napnak egyetlenegy percét sem.
- Ezt jó hallani. Jó, hogy otthonra találtatok itt.
Figyelem tovább, a tőr rendkívül szépen halad, látszik, hogy nem ez az első darabja, és valószínűleg egy kardot is gond nélkül el tudna készíteni, és ki tudja még, mi mindent. Az idő bizonyára megadja majd a választ. Van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára kaptunk közös feladatot. Egy kissé alábecsültem, amikor hajnalban a templomnál találkoztam vele.

- Remélem, nagyon is remélem.
* Mosolyodott el végül, s vert még pár nagyot a fémre, majd végül felemelte az izzó fémet, s megszemlélte, hogy a formája megfelelő-e, vagy sem. Nem látott semmi problémát vele, így belemerítette a nem messze lévő olajos hordó fémet, amire is sisteregve okádta az avas zsírszagot a tároló, kissé ki is fröccsenve, skarlát nyomot hagyva a kesztyű alól kissé kilógó bőrén. Ezután visszatette az immáron kissé lehűlt, de még mindig forró pengét az üllőre, s inge alól előhúzott egy rézből veretett csillagot, melyet lerakott az üllőre, a penge mellé. Szénért lépett, egy szépen hegyezett darabért, majd felvázolta azt a pengére. Helyenként picit csálé volt persze a csücsök, de hát ezzel tenni már mit nem tudott, s művészetéből ennyi tellett. Morgolódva tette azt vissza a kohóba egy utolsó hevülésre, majd fáradtan dőlt a falnak, megtörölve a homlokát a kesztyűvel, hosszú, szenes csíkot húzva homlokán. 
- Nem sokára kész van. Veretek két markolatlukat, megfürdetem az olajban, s kis csiszolás... Ha szeretnéd, esetleg az élezést te magad is végezheted, az ember tudja, hogy mennyire élesre szeretné a fegyvert. * Zavartan forgatta meg a szemét, majd pár pillanat múlva hozzátoldotta * - De persze ez nem jelenti azt, hogy lusta lennék, vagy bármi... Csak érdeklődve nézted, gondoltam, lehet szeretnél... Magad is adni a dologba? 
- Jó ocsmány lett az a csillag, mi? 

Nem kíméli magát a fáradságtól és a munka kellemetlenebb részétől, az már igaz, és dicséretes dolog. Elengedhetetlen dolog ahhoz, hogy az ember vigye is valamire ebben az életben. Van, aki sokkal idősebb korában sem képes erre, mégis csodálkozik, hogy nem ér el sikert. A kérdésére elmosolyodom egy kissé, a lándzsára szándékosan nem is figyelek annyira, hogy választ is adjak neki. Valóban nem tökéletes az a csillag, de nem is vártam hibátlan munkát, ez így az igazi, legalább van eszmei értéke.
- Persze, szívesen - biccentek. Nem tudom eldönteni, nekem akar-e jót tenni azzal, hogy felajánlja, vagy csak elfáradt, mindenesetre nekem úgysem okoz gondot az ilyesmi.
- Azért annyira ráér a dolog, hogy legalább a kezed lehűtsd valamivel. Csúnya lesz az még, úgy meg a fegyverforgatás meg minden más is nehéz dolog lesz. Habár, gondolom, nem kell mondanom.
Valamennyire azért emlékszem a kézre, amit a templomnál felém nyújtott, ha nem is figyeltem meg annyira. Maga a félkész munka az eredeti állapotában nem néz ki annyira rosszul, biztos vagyok benne, hogy végeredményként is így lesz ez. Ha arra gondolok, hogy mi mindent kovácsolhatott már élete során Hilde nagyapja, értem a kritikát.

- Nagyszerű!
* Mosolyodott el egy pillanatra, miközben a forrongva melegedő kohóba pillantott. Egészen pofásnak tűnt a tőr, biztos jó szolgálatot tesz majd a férfinak azon ritka esetekben, amikor éppenséggel nem tud a rendes fegyveréhez folyamodni. A másik tett némi tanúbizonyságot kedvességéről, amire elmosolyodott egy kissé, s egy picit lehúzta jobb kezéről a vastag kesztyűt. 
- Áh, ez a lándzsa miatt van. Nem szolgálhatnám urunkat, ha ne folyamodnék szentséghez, de sajnos sem az, sem a vámpírok tüze nem tesz jót a kezemnek... Mondjuk nem sokat érzek már vele, emiatt nem kell aggódnod. * Egy pillanatra elhallgatott majd folytatta * - Na meg a fájdalmat mindig is tanító jelegűnek találtam, ha sikerül megszoknom, talán élesben is el tudom majd viselni valamennyire hmm...
* Akárhogyan is, egy rövid biccentés után visszavette a kesztyűt, majd arcát a kohó felé fordította, s élvezte, ahogy a forró levegő okádva ütődött arcának. Talán két percig várakozott, míg végül a fogóval magához vette a tőrt, s gyorsan egy élesebb szerszámmal két kis lukat vert a markolatába. Még egyszer gyorsan megszemlélte, hogy eléggé egyenletes-e a felület, vagy kell még rajta dolgozni, majd utoljára belemártotta az olajba, s utána közvetlenül a vízbe, amire forrva sisteregve távozott a hordóból a folyadék. Szusszanva vetette le a kezére szinte rágyógyult textiles bőröket az üllőre, majd arrébb lépve leült egy asztal mellett lévő kis sámlira, hogy szusszanjon pár pillanatig.

Bólogatok a szavai hallatán.
- Valóban, és jó, ha így fogod fel. Viszont talán a fájdalom olyan is, mint a félelem: az ember ösztönösen el akarja kerülni, és ez így van jól. Segít, hogy ne rohanjunk gondolkodás nélkül a vesztünkbe. Tudni kell, mikor kell legyűrni magunkban és mikor kell rá odafigyelnünk, és ez nem könnyű, ezt csak a tapasztalat tudja kimunkálni az emberben.
A kezembe veszem a tőrt és alaposan megnézem. Nem teljesen tökéletes, de sokkal szebb, ahhoz képest, hogy nem olyan régóta tanul. Sokra fogja még vinni, biztos vagyok benne. A köszörűkőhöz ülök és munkának látok. Nem akarom, hogy borotvaéles legyen, de azért el tudja vágni, amit el kell vágnia, ez a célom. A kő pörög, a tőr pengéje halvány szikrákat vet rajta. Figyelek, hogy mindkét oldal egyenlő éles legyen.
Odakinn közben villámlik is, de az eső mintha alábbhagyott volna valamicskét. Ha minden igaz, ami az éjjel leesett, meg is fagy valamennyire az éjszaka, így legalább nagy sár nem lesz, igaz, a városon belül ez nem jelent szinte semmit.
- Szerintem egyáltalán nem lett rossz - jegyzem meg közben Hildének címezve.