[Magánjáték] Tell Vilmos nyomában

Lehet, hogy a véremben van, mert sötét elf vagyok, vagy csak szimplán soha nem azt akarom csinálni, amit előírtak nekem – és lehet, hogy ez is a véremben van, - de sosem voltam elégedett azzal, hogy rám akarták erőltetni a buzogányt, mint a papok fő fegyverét. Engem mindig is a kard vonzott és mivel mesterem, Norven Kather püspök is ezt használta, én sem akartam elmaradni mögötte. Én karddal akartam küzdeni és tanítóim rosszallását teljesen figyelmen kívül hagyva, azzal többet gyakoroltam, mint a buzogánnyal és mivel elnyertem mesterem engedélyét is, hogy minden évben kihívhatom vele, hát még intenzívebben kötődtem hozzá.
Aztán egy nap megláttam, ahogy egy tünde küldöttség tagjai a gyakorlótéren az íjászkodnak és teljesen elvarázsolt.
Muszáj megtanulnom ezzel a gyönyörű, kecses fegyverrel lőni.
Teljesen bele is feledkeztem a látványba és a felügyelő testvér kérges tenyerének nyakamon csattanása riasztott csak fel, mikor dühösen a dolgomra zavart.
Aztán annak is tanúja lehettem, ahogy a küldöttséget vezető tünde nő, akinél szebbet még nem láttam, olyan könnyedséggel küldte a földre nevelőmet, amit még sosem láttam és leesett állal bámultam csak. Ő is az íjászok között volt.
Ezek után mindig az íjak jártak a fejemben, de a Katedrálisban nem volt, akitől tanulhattam volna, na meg gyerekes hóbortnak tartva, úgy is elhajtottak volna. Eléggé elkeserítő volt a helyzet, amikor……..
Az atya visszatért és kit hozott magával, a tünde nőt, Loreena Wildwind-et, mint megtudtam a nevét.
Ezt az alkalmat már nem szalaszthattam el, így mindent elkövettem, hogy a szállása körül sertepertéljek, csak abban reménykedve, hogy nem zavarnak el, míg beszélni nem tudok vele.
Ha alkalmam nyílt rá, akkor azonnal lecsaptam és elé pattantam egy árnyékos beugróból, hogy jóformán keresztül essen rajtam.
- Khmm…..Wildwind kisasszony, ….úrhölgy….hölgyem… - kavarodtam bele azonnal a megszólításba, hiszen ezt nem terveztem el előre. – Én…….tanítson meg íjjal lőni! – vágtam ki végül elvörösödve, mindent egy lapra feltéve.

Este érkezett meg Norven Kather társaságában a katedrálishoz, hogy ott csatlakozva az északi sereghez tovább induljanak a partvidékre. Néhány nap, azt mondták neki, addig pedig kapott egy egyszerű, de tiszta szállást egy, a diplomatáknak fenntartott kis melléképületben. Már alig várja, hogy elinduljanak az ismeretlen világok felé, de türelmesnek kell lennie. Az időt pedig a legkönnyebben sétával lehet elütni, vagy ha már itt van a katedrálisban, akkor esetleg olvasással. Felkuncog magában. Ha a mestere látná, hogy unalomból olvas, vagy kicsordulna a könnye büszkeségében, van kinevetné. Lady Brigitte Shadowthorne-t ismerve minden bizonnyal az utóbbit tenné. Amikor kilép a szállása ajtaján szinte majdnem átesik a sötét tünde fiún, aki a semmiből ugrik elé, és próbálja megszólítani. Eleinte levegőt is alig kap a meglepettségtől, és nem is érti, hogy hogyan kerül ide a fiú, amikor hirtelen eszébe jut. A kölyök a gyakorlópályáról. A püspök fogadott fia, a makacs fiú, aki inkvizitor akar lenni, karddal vív buzogány helyett, és íjászkodni akar. Úgy tűnik még nem volt annyira részeg a beszélgetés ezen szakaszában, hogy ne emlékezzen rá. Hogy is hívják a fiút? Áhh megvan! Már kedvesen köszönne vissza, mikor a fiú azonnal a lényegre is tér. Nem köntörfalaz, nem szégyellősködik, kimondja, amit akar és ez igazából szimpatikus neki. Elmosolyodik, melegen, mint a napsugár, már-már szeretetteljesen néz le a hebrencs fiúra. Pont olyan, mint amilyennek Norven Kather leírta.
- Üdvözöllek, Jozef.
Köszön neki kedvesen, majd gondolkodóba esik, de végülis az lőtéri gyakorlás sokkal inkább a kedvére van, mint a poros tekercsek bújása.
- Tudod ugye, hogy az íjászat fáradtságos gyakorlással sajátítható el, ami unalmas és egyhangú? Rengeteg idő és türelem kell hozzá, hogy tényleg elsajátítsd.
Nem fog zsákbamacskát árulni ő sem. Az íjászat lehet kívülről csodálatosan könnyűnek tűnik, de ő is hosszú éveket gyakorolt, egész kisgyermek korától kezdve, hogy mesterien bánjon vele.
- Ha érzel magadban elég akaraterőt, hogy ne törd ketté az íjadat akkor sem, ha századszorra sem találsz célba, és van a katedrálisban íj, amivel gyakorolhatsz, akkor ha szeretnéd már most is kezdhetünk.
Megy bele végülis, és ha a sötét tünde vezeti akkor követi, remélhetőleg a pályára máris. Persze ha a fiú szeretné nekiláthatnak később, csak épp nem tudja, mikor kell útnak indulniuk ismét.
- Egyébként megteszi a Loreena is, de ha ez feszélyez, akkor Lady Wildwind a hivatalos megszólítás. – teszi még hozzá, csak mert látta hogy Jozef mennyire összezavarodott az elején, hogy hogyan is hívja.

Később azért elgondolkoztam rajta, hogy mennyire volt jó ötlet a semmiből egy tünde lovag elé ugrani, még jó, hogy nem döfött le reflexből, de hát annyira akartam vele beszélni és annyira akartam, hogy tanítson, hogy ezen akkor nem is agyaltam.
Annyira csak a mondanivalómra koncentráltam, hogy nem is figyeltem a reakcióit, így nem láttam az arcára kiülő meglepettséget sem, de még így is alig sikerült végül belekezdeni és tény, hogy nem volt olyan remek, ahogy előre elterveztem. Példának okáért mindjárt nem is köszöntem, csak megszólítottam és erre akkor jöttem rá, amikor kedvesen válaszolt. ő nem feledte az udvariasságot.
Zavaromat ez csak tetézte, így elsőre le sem esett, hogy a nevemen szólított, inkább igyekeztem pótolni a hiányosságomat, mielőtt elkönyvel, valami ostoba, bunkó kölyöknek és visszautasít.
- Öööö…..bocsánat..üdvözöllek….hölgyem! – hajoltam meg, ahogy már láttam másoktól.
A nem túl jó kezdés után azonban, alig bírtam visszatartani a megkönnyebbült vigyorgásomat, hiszen a kérdése azt sejtette, hogy nem zárkózik el a dologtól.
- Kitartó és makacs vagyok, ezt bárki megmondhatja Önnek. – néztem most már lelkes szemekkel a szemébe, feledve előbbi sutaságomat, hiszen most a vágyamról volt szó. – A kardról sem tudtak lebeszélni, pedig állandóan azt szajkózzák, hogy egy leendő papnak a buzogány való, meg a Biblia, másra nincs szüksége! De én hatékony akarok lenni és egy íjjal…… - csempésződött vágyakozás a hangomba, - már messziről is lehet harcolni, aztán jöhet a kard, ami meghosszabbítja a kezemet. – mozdult önkéntelenül kissé előre a kezem.
Kérdésére azonnal sűrűn bólogattam, hiszen ez volt minden óhajom, bár arra azért nem tettem volna a lelkem, hogy nem fog öklöm egy falon landolni, a kudarcok sorozata után, de az íjat, nem bántanám, ahogy a Mestertől kapott tőrt is olyan becsben tartom, mint semmi mást.
- Van egy íj éppen…….hozom, de előtte levezetlek a gyakorlótérre, az egyik sarkában van pár szalmabála…… - ugrottam szinte egyet a boldogságtól, hogy ennyire könnyen bele ment.
Az igaz, hogy az az íj a pincében tárolt fegyveres szobában volt, de ilyenkor azt nem nagyon vigyázzák, biztos el tudom hozni, úgy sem hiányzik senkinek, elég régóta hever ott.
- Köszönöm….Loreena kisasszony! – hajoltam meg újra felé, használva a nevet amit megadott és ami legalább olyan szép volt, mint ő, aztán megindultam az udvar felé, néha néha visszanézve, hogy tényleg jön-e utánam és azért egyszer belecsíptem a karomba bizonyságul, hogy nem álmodtam-e az egészet.
Biztos voltam benne, hogy ott senki nem fog zavarni, mert az a tér másik végén volt, ráadásul még tanuló idő volt……
Ha nem jön közbe semmi, akkor hamarosan már a poros íjat és a mellette talált tegezt szorongatva toporogtam a tünde mellett izgatottan.

A kölyök lelkesedésében nem volt hiba, ezt azonnal látta, ahogyan Jozef elkezdte mesélni, hogy a kardról sem tudták lebeszélni. Valójában nem volt meglepve, hiszen azon az almabrogőzös éjszakán a püspök már mesélte neki, hogy a fiú inkább akar a mesteréhez hasonlítani, semmint beállni az átlagos kispapok sorába. Hogyan is tehetné! Már születésénél fogva nem volt átlagos az emberek között, így aki elvárta volna tőle, hogy olyan legyen, mint a többi gyermek az szimplán ostoba volt.
- Az íj valóban hatékony fegyver a hozzáértő kezekben. Meglátjuk, mire jutsz vele. – bóintott végül a lovagnő. Mielőtt még lefutottak volna a gyakorlótérre Loreena felemelte a kezét, hogy egy pillanatot kérjen, és gyorsan visszalépett a szobájába, ahol a vállára kapta a saját íját és a tegezét a nyilaival. Bár nem lett volna rá feltétlenül szüksége, hiszen a gyakorlóíjon is megmutathatta volna, hogyan kell csinálni a dolgokat, mégis a saját fegyverét érezte a legkényelmesebbnek. Egy tünde vadász és az íja elválaszthatatlan bajtársak voltak, minden körülmények között, a mágián kívül ez a szoros érzelmi kötelék volt az, amitől többek lettek, mint az emberek íjászai.
- Még korai az örömöd! – nevetett fel a köszönetre. – De szívesen foglalkozom veled.
Tette hozzá egy fokkal kedvesebben. Nem is tudta, hogy miért… Talán mert hiába voltak Észak szövetségesei, akkor is a fajtájának a társaságában érezte magát a legkényelmesebben – márpedig neki a sötét tünde is tünde, még ha átkozott is.
Könnyed léptekkel követte a fiút a gyakorlótérre, amit már látott egyszer korábban. Itt verte el Norven Kathert mágiával megerősített ütésekkel, mert látni akarta, hogy egy inkvizítor valóban olyan félelmetes ellenfél-e, mint ahogy beharangozták őket. A konklúziója az lett, hogy szemtől szemben egyáltalán nem, de azért nem fogja őket lebecsülni. Ameddig Jozef elszaladt a gyakorló íjért, addig szépen felállította a szalmabábukat, rendesen kitámasztotta őket, hogy ne boruljanak fel, és lépésekben kimérte a távolságokat, hogy honnan lenne érdemes kezdeni.
Amikor a fiú megállt mellette sütött róla az izgatottság, hogy alig várja, hogy kezdjenek, ez pedig ismételten mosolyt csalt a tünde arcára. Aranyos… De ez az állapot teljesen alkalmatlan volt arra, hogy célba találjanak a nyilak.
- Hadd nézzem csak… - kérte el az íjat, majd megvizsgálta. Az ideg megvolt hozzá, nem is volt rossz állapotban, a fával viszont nem foglalkoztak túlzottan. Kicsit elhúzta a száját, majd visszaadta a kölyöknek.
- Nem az igazi, de kezdetnek jó lesz. A végén ha jól megy kipróbálhatod az enyémet. Tudod, hogy hogyan kell felajzani? - az szerencsére még nem egy bonyolult művelet, és ha Jozef nekiáll, akkor ő is megcsinálja a sajátjával, így a fiú ha hirtelen nem is tudja, hogy kell nekifognia, akkor el tudja lesni a nőről.
- Meg is van. Nézd meg jó-e az ideg, elég feszes-e, húzd néhányszor magad felé. Ha nem feszes az ideg akkor nem tudsz majd lőni vele.
Ezt is megvárja, bár nem volt több rutinműveletnél. Amennyire keveset volt használva az a gyakorlóíj, biztos benne, hogy az ideg még nincs elhasználódva.
- Végül pedig… Látom, hogy mindjárt kiugrasz a bőrödből, de így nem fogsz eltalálni semmit. Vegyél pár lassú, mély levegőt, hogy a szívverésed kicsit lelassuljon, és próbáld meg ellazítani a vállad. – könnyeden ért hozzá a fiú csuklyásizmához és nagyon picit lenyomta, hogy a vállak leereszkedjenek. Ha görcsös akkor remegni fog az egész karja, azt pedig mindenképp el kellett kerülniük.

Nem is reméltem, hogy ilyen jól alakul majd a tünde lovagnővel történő beszélgetésem, hiszen már az is csoda volt, hogy nem buktam le, amíg rá vártam, aztán az is több esélyes volt, hogy egyáltalán szóba áll-e velem egy ilyen diplomata vendég, azt, hogy a kérésem is teljesíti, hát egyenest már csodával volt határos.
Így hát tőlem igen szokatlan módon, most fülig ért a szám és madarat lehetett volna fogatni velem és bár rohantam volna, hogy mielőbb a tettek mezejére léphessünk a gyakorlás terén, mert azért bele kellett kalkulálni, hogy engedélyt az nem kaptam senkitől, még ha a Mesteremnek már többször is emlegettem, hogy mennyire szeretnék megtanulni íjászkodni. Szóval igazán abban reménykedtem, hogy ha elkezdjük, onnantól már senki nem jön oda egy megbecsült vendéghez, hogy ugyan mit csinál egy novíciussal a gyakorló pályán.
De türelemmel kellett lennem, amíg Loreena visszament a szobájába, magához venni a saját fegyvereit. Addig igyekeztem beleolvadni az árnyékokban a folyosón, ha lépteket hallottam. Szerencsére ilyenkor még mindenkinek dolga van, ezért végül simán, minden gond nélkül juttatom el a tündét a gyakorlás helyére, aztán veszem magamhoz azt az íjat, amit már régebben kinéztem magamnak.
Csak az járt a fejemben, hogy most végre megtanulhatok a fegyverrel bánni és méghozzá olyantól, aki nagy szakértője ennek a távolsági fegyvernek és aki még a Mesterem tiszteletét is kivívta…….vagy valami ilyesmi.
- Tessék! – nyújtom át neki a szerzeményem és aggódva nézem, ahogy az arcán megjelenik az a kis lebiggyedés.
Nem tudja mit jelentene az nekem, ha amiatt hiúsulna meg a tanulásom, mert nem jó az íj……
Megkönnyebbülten szusszanok fel, ahogy visszaadja és rábólint.
Az íjára pillantva azonban ismét eláll a lélegzetem. Tudom némelyek milyen nagy becsben tartják a fegyvereiket, én is meggondolnám kinek a kezébe adjam az Atyától kapott tőrömet, hát még egy ilyen gyönyörű íjat, amit Lorrena visel.
- Köszönöm. – rebegtem ma kitudja hányadszor, talán életemben nem mondtam még el összesen ennyiszer. – Tudom, már láttam. – bólintok kissé bele is pirulva, igaz ez a bőrömtől remélem nem annyira látszik.
Nagyon igyekszem minden jól csinálni és arra is figyelek, amit közben mond, mire figyeljek, mit tegyek. Nem tudom ugyan, hogy mennyire is kell feszesnek lennie az idegnek, de talán jó lesz így, lazának nem érzem minden esetre.
Aztán…….szavaira rápillantok és ekkor jövök rá, hogy én sem vagyok sokkal különb, mint a felajzott íjam. A gyakorlások során már megtanultam, hogy nem szabad görcsölni, mert akkor merevebbek lesznek a mozdulataim és hamarabb elfáradnak az izmaim, de most annyira tele voltam várakozással, hogy szinte észre sem vettem, mennyire feszült vagyok.
- Bocsánat. Tudnom kellett volna, ezt már illik tudni……- kaptam a földre róla a tekintetem, számítva rá, hogy valami ilyen szidást fű majd utána, hiszen ez mindig így szokott lenni és ami máskor lepereg rólam.....
Ritka pillanat az, amikor valamit a tanáraim legtöbbje szerint jól csinálok. Még a Mesterem a legkülönb ebben, mert tőle ritkán ugyan, mert szűken méri, de dicséretet is kapok.
Azonban igyekszem leereszteni és ellazítani a testem, szíjas izmaim, amiket az idő és a sok kemény munka rám rakott, először nem engedelmeskedtek és ennek oka a vállamra ereszkedő segítőkész érintés volt, de utána már tettem, amit kellett.
Légvételem mélyült és a görcsös feszültség is engedett.
- Most már célozhatok? – emeltem a tekintetem a szalmabábukra, mert már alig vártam, hogy megtudjam, mikén fog ez menni nekem.

Lelkes. Izgul. Görcsös. Az jár a fejében, ahogy nézi a fiút, hogy meg kéne nyugtatnia valahogy, mert az íjászathoz koncentráció szükséges, és mindenek előtt nyugalom. Hiszen figyelnie kéne a szélre, a célra, nem hagyhatja, hogy eltereljék a figyelmét, hiszen egy csata hevében annyi minden megzavarhatja, annyi inger éri mindenhonnan és akkor még az életét is félti… Nade ez nem háború, csak a gyakorlótér, és itt még csak az alapoknál tartanak. Nem konkrét kiképzés, soha nem is lesz az, hiszen a fiú egy pap nem pedig katona. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, mikor Jozef bűnbánóan lesütötte a szemét a földre, mintha valami rosszat csinált volna.
- Jajj, nem ne kérj bocsánatot. Nem kell tudnod. Az íjászat külön műfaj, más, mint a kard, a buzogánynál meg végképp más. Nem mintha én értenék bármelyikhez is. – vont vállat mosolyogva. – De ne aggódj, én is izgulok, még sosem tanítottam senkit.
Tényleg nem. Furcsa új helyzet volt ez neki is, hogy a sok kiképzés és gyakorlás után most ő áll a másik oldalon, akinek kedvességgel és türelemmel kell viseltetnie valaki iránt (aki nem saját maga) és elmagyaráznia neki, hogy mégis hogyan kell bánni a tündék legnemesebb fegyverével. Ő íjjal a kezében született mondhatni, ebbe nőtt bele, de valaki, aki most kezdi teljesen másképp fog hozzáállni az egészhez, ráadásul itt most Jozefről van szó, aki ráadásul talán még azt sem hitte el, hogy valóban rá fogja szánni a délutánját a nő az okítására.
Gyorsan kapta el a kezét a fiú válláról, amikor érezte, hogy az ujjai alatt az izmok csak jobban megfeszültek, de végül a sötét tünde is összeszedte magát, és pár nagy levegő után igyekezett ellazulni. A türelmetlen kérdésre Lory felkuncogott, de végül bólintott és leszúrt a homokba néhány nyilat Jozef lába elé. Könnyebb onnan felvenni.
- Célozz. A szalmabábu közepét próbáld meg elsőre eltalálni. Mellkasból húzd ki az ideget ne csak karból. Jó… - mondta miközben ellenőrizte a fiú tartását. – Ne várj sokat, nagy levegő, kifúj, és akkor engedd el ha kifújtad.
Ha túl sokáig céloz, megremeg a keze, elfárad, már nem lenne olyan. Ha tíz vagy akár ötven nyilat kell kilőni egy csatában a végére leszakadna a karja ha mindig kitartaná a pozíciót, de ideje se lenne rá. Jobb, ha rögtön így tanulnak. Legalábbis, úgy képzeli, hogy jobb így, persze ez akkor derül ki, ha Jozef kilövi azt a nyilat. Nagyjából tíz méterre állnak a bábutól, nem biztos, hogy nem kellett volna közelebb menniük a sikerélmény érdekében... Mikor lett ennyire bizonytalan?
A gyakorlópályán szerencsére ebben az időben nincs más rajtuk kívül, így legalább a szidástól nem kell tartaniuk, persze nem valószínű, hogy bárki belekötne a tünde nagykövetasszonyba. Néha még most is nevet a pozícióján. Így talán alkalmuk nyílhatna beszélgetni is, de nem akarja megzavarni, vagyis inkább zavarba hozni Jozefet. Pedig annyi kérdése lenne! Vajon jól érzi magát az emberek között? Boldog a katedrálisban? Ismeri egyáltalán a saját fajtáját? Egyelőre azonban ennél sokkal tapintatosabb, így nem kezdett faggatózni.

Nem tudom, hogy igazán, hogyan kellene viselkednem a tünde hölggyel szemben, akit olyan nagy becsben tartanak. Lehet, hogy rengeteg szabályt áthágtam, amiért egyáltalán zavarni merészeltem, de most a kellemes izgalommal telve ez érdekel a legkevésbé.
Már megszoktam, hogy állandóan megbüntetnek valamiért, sőt sokszor magam provokálom ki, ahogy minden valószínűség szerint most is.
Talán Norven atyával illett volna egyeztetnem, ha már mással, pl. a gyakorlatokat vezető felügyelő tanárral nem is, de olyan hirtelen jött az alkalom, hogy ezt eszembe sem jutott elszalasztani.
Ha böjtölnöm és kukoricán térdepelnem kell két hétig, akkor sem bánnám meg, hiszen minden vágyam az volt, hogy valami olyan fegyverrel tanulhassak, ami nem feltétlenül követeli meg a testközelben tartózkodást. Számtalanszor szembesültem már vele, hogy milyen jó szolgálatot tenne, ha más messziről elébe mehettünk volna az eseményeknek.
Na de egy papnak csak a buzogány és a Biblia való! Mondják a begyepesedett öregek!
Talán sosem engedték volna, hogy megtanuljam, vagy csak hitegettek volna, hogy majd……
Ezek a gondolatok is közrejátszottak abban, hogy mindent el akartam követni, nehogy Loreena kisasszony alkalmatlannak véljen a tanításra. Olyan jó leszek, mint még soha!
- A kardhoz és buzogányhoz is kell a nyugalom, de ez most számomra más, így elfeledkeztem a fontos szabályról. – néztem fel rá most már lazább testtartással, mikor megnyugtatott, hogy nem követtem el égbe kiáltó hibát részéről.
Az érintése nem sokkal előtte végig cikázott az izmaimon és tudtam, hogy nem volt túlságosan jó a reakció a részemről, hiszen hirtelen kapta el a kezét, ezt nem volt nehéz észrevennem.
~ Olyan ostoba vagy Jozef, mint egy hegyi troll! ~ szidtam meg magam gondolatban, amiért így viselkedem, vagyis nem viselkedem.
- Tényleg? – kapom fel a szót, mert egyszerűen hihetetlen számomra, hogy nincsenek tanítványai, mikor olyan képességekkel rendelkezik, mint sokan nem. – Én leszek az első?
Ez egy olyan dolog, amit tudom, hogy meg kell becsülni. Ez az, amit sosem fogok az inkvizítornak sem elfelejteni, hiszen első voltam tudtommal, akit maga mellé vett és tanított és én, ha nem is tudom kimutatni……még, mindig hálás leszek érte. Álmaimban sokszor azt képzelem, hogy a fia vagyok és egyszer még büszkén tekint majd rám, de reggel, mikor felkelek, szembesülnöm kell az igazsággal, hogy csak egy megtűrt kormos vagyok. Nem, nem az Atya az aki ezt eszembe juttatja, ő sosem tett ilyet, sőt……de azért akadnak páran. Igaz egyre kevesebben, ahogy testben és technikában is egyre többet fejlődöm.
És most megtanulok az íjjal is bánni!
Nem sokára már elég higgadtan veszem a levegőt és nézem, ahogy a lovagnő leszúrja elém a nyilakat.
Szavai alapján megfeszítem az ideget, amennyire csak tudom, nyújtott bal karommal megtartva az íj fa részét, próbálva a nyilat a szalmabábú közepe felé irányítani.
Érzem, ahogy megfeszülnek az izmaim, ahogy igyekszem megtartani, aztán még szinte be sem fejezi, már hangos szusszanással eresztem ki a levegőt, amit önkéntelen is visszatartottam, vele együtt elengedve a vesszőt.
- Szzzzzzz….! – kapom el a kezem, ahogy az ideg jó nagyot a csuklómra vág, piros csíkot hagyva maga után.
Talán ez az oka, talán az, hogy nem céloztam pontosan, vagy kapkodtam, de a nyíl a bábú mögött csapódik a földbe.
- Hogy a mélység vinné el! – szaladt ki a számon. - Sajnálom! – néztem bánatosan a célt tévesztett vesszőre, aztán a lovag nőre. – Legközelebb jobban igyekszem majd.
Azért lopva ellenőrzöm azt is, hogy még mindig egyedül vagyunk-e, mert jó lenne, ha elérnék némi haladást, mielőtt nyakon csípnek.
- Azért nem is ment annyira mellé. –próbálom menteni a menthető.

Örült, hogy a fiú felveszi a beszélgetés fonalát, bármennyire is meglepő komolyan beszélt.
- Tényleg. Én vagyok a legfiatalabb a lovagok között, így inkább én vagyok az, akit tanítani kell, és ez még sokáig így is marad. – kezdett el mesélni. – Idővel talán majd lesznek mások is, de még mindig sokat kell fejlődnöm, és ezt a kiképzőm rendszeresen az orrom alá is dörgöli. Szóval hivatalosan is, te vagy a leges legelső, akinek tanítok bármit. – jelentette ki ünnepélyesen, majd felnevet. Sejtése sem lehetett arról, mennyit jelent ez a fiúnak, de inkább szeretné ezzel is mutatni, hogy nem érzi úgy, hogy felette állna. Csak az lesz eredményes harcos, pap, vagy akár varázsló, aki folyamatosan jobb és jobb akar lenni abban, amit csinál, és sosem lehet elégedett azzal a szinttel, amit addig elért. Mindig a legtöbbet akarta kihozni magából és a képességeiből, ezért is örült, amikor megkapta a lovaggá válás lehetőségét. Minden törött csontot és minden álmatlan, agóniában töltött éjszakát megért, hogy azzá válhatott ami, és még messze nem járt az út végén.
Végül eljutottak odáig, hogy a fiú tényleg lőjön. A kezdés igen ígéretes volt, jó volt a légzése, a hátának a tartása… Csupán az utolsó pillanatban történt meg az, ami minden egyes kezdő íjásszal. Már a látványra is kedve lett volna felszisszenni, amikor az ideg nekicsapódott a fiú alkarjának, így pedig a jól beállított nyíl sem érhetett igazán célba. Aggódónak lépett oda, hogy megnézze, bár a sötét bőrön nem látta túl jól, hogy mennyire pirosodott be.
- Bárkivel előfordul. Sőt. Minden kezdő íjásszal előfordul ez, legalább tízszer ha nem többször. Az íjat könnyű teljese egyenes karral kitartani, stabilabb is, de előfordulnak tőle balesetek.
Felvette a saját íját és felhúzta.
- Egy nagyon kicsit hajlítsd be a könyököd, nehezebb lesz úgy célozni, de néz… - elengedte az ideget ami egy centivel az alkarja mellett csapódott vissza az eredeti helyére – Így nem üti meg a karodat. Ez nagyon nehéz, nem baj ha nem sikerül azonnal. Addig is vedd fel ezt.
Lecsatolta majd odanyújtotta a fiúnak az egyik alkarvédőjét. Kicsit bizonyosan nagy lehetett Jozefre, de nem lötyögött zavaróan, ha jól meghúzták. Emlékezett, hogy őt mennyiszer érte baleset, egy komoly harcban pedig nem aggódhatott mindig ezért. Az alkarvédő csodálatos találmány volt. A mentegetőzéskor pillantott először a kilőtt nyílra, és hogy az hol ért földet.
- Nem, tényleg nem volt rossz elsőre. Ha felvetted próbáld újra. A légzésed jó volt, a tempód is, már csak a gyakorlat kell. - bíztatta.
Hátrébb lépett a fiútól, és karba tett kézzel nézte, ahogyan újra megpróbálja. Most vette csak észre, hogy nappal van, de ne tűnt úgy, mintha ez Jozefet túlságosan zavarná, vagy rosszabbul látna, mint éjjel. Vajon tudja egyáltalán, hogy éjszaka is lát?
- Nem zavar a napfény? – miért ne kérdezhetné meg? Az éjszakai harcmodorral az emberek között akár még előnyre is szert tehetne a másik, ha tudja hogyan kell kihasználni a megfelelő körülményeket.

Fürkészve szemléltem a mellettem álló tünde lányt, mikor azt mondta, hogy még jóformán neki is tanulnia kell és ezt a többiek nem is ritkán a fejére olvassák, amit én nagyon is meg tudtam érteni és bár eddig sem volt ellenszenves számomra, most kezdtek felé igazán oldódni az érzéseim. A részben hasonló bánásmód közelebb hozta hozzá a lányt.
- Akkor nagyon fogok igyekezni, hogy jó tanítvány legyek és ne csalódj bennem. – jelent meg némi halvány mosoly az eddig késpengeként szorított ajkaim sarkában.
Már régen rájöttem egyébként, hogy nem a rideg környezet, az állandó utasítások, a zárt, merev formulákkal teli életmód az, amitől egyre jobban fejlődök, mind észbelileg, mind fizikailag, bár ez is közrejátszik persze, hanem azért, mert akarok dolgokat. És ha akarok valamit, akkor küzdök érte és ebben szerencsém van Norven atyával, mert nála a kemény, kitartó munka előbb-utóbb eléri a célját.
Ezért tanulhattam kardvívást és talán ha megtudja, hogy íjászkodok is, azért sem veszi a fejem, vagy megvéd a többi atyától.
Sok nem odavaló gondolat forog a fejemben és hiába a magamra erőszakolt nyugalom, a megfelelni vágyás, pont ez az ami valószínűleg meghozza a bajt.
- Szóval nem én vagyok teljesen béna? – dörzsölöm meg a vékony vörös csíkot, némileg megnyugtatva Loreena által, hogy mással is gyakran előfordul ez a baleset. – De már nem is fáj. – eresztem le a kezem zavartan, mert nem akarok előtte gyengének látszani. – Semiség!
Próbálgatom közben, amit mond, meg-meghúzva az ideget, hogy lássam tényleg elkerüli-e a karom, de azonnal felé fordulok, amikor látom, hogy átnyújtja a SAJÁT alkarvédőjét.
- Kösz…..köszönöm. – nyögtem ki kissé hitetlenül, hogy ennyire nagylelkűen bánik velem és azonnal fel is teszem, miközben beszívom a kezem fölé hajló tünde lány hajának erdő illatát.
Még jó, hogy nem látja közben a képemet.
Mire ellép mellőlem, hogy utat engedjen egy újabb próbálkozásomnak, már én is összeszedem magam.
~ Kissé behajlított kar, megfeszítés, hagyj időt magadnak a célzásra, mély levegő ésssss elenged! ~ mantrázom magamban.
Elégedetten látom, ahogy most a bábú oldalába fúródott a nyílvessző és a kezem sem bánja.
Mondtam, hogy gyorsan tanulok!
- Hogy….Miért? Jaaaa! – esik le, hogy miért kérdezi, hiszen már úgy megszoktam, hogy emberek között élek. – Most még a reggeli nem annyira és vannak védő talizmánjaim is. – húzom el a felsőm nyakát, hogy lássa a nyakláncaimat, amiből van szép számmal.
Ha figyelmesen nézi, még egy égett, preparált kisujjat is láthat köztük.
– Viszont éjjel sokkal jobb. Ti is este láttok jobban? – bátorodok bele a kérdezősködésbe.
Közben újabb nyilat teszek az idegre, hogy fojtassam a gyakorlást, hiszen bőven van min még javítanom, de már attól madarat lehet velem fogatni, hogy a fegyvert a kezemben tarthatom és van már egy sikeres lövésem is.

- Nem. Nem vagy. – mosolygott rá a fiúra. Ha megerősítésre vágyott, hát rajta n múljék, hiszen tényleg ígéretes volt a kezdés, apró balesetek pedig bárkivel előfordulhattak. Miután ráadta a fiúra az alkarvédőt hátrébb lépett néhányat és figyelte az újabb szárnypróbálgatást. Nem látott a tartásban semmi komolyabb hibát, így nem ment oda kijavítani A nyíl szélsebesen repült a bábuba, bár még mindig nem a közepét találta el, most legalább belefúródott.
- Szép. Próbáld meg újra, kíváncsi vagyok, merre húznak az izmaid alapból, és arra korrigálunk majd rá. – magyarázza türelmesen. Ahogy minden íj más, úgy az őt használó tündék teste is egytől egyig különbözik, a lényeg hogy a fegyver és az izmok együttműködése legyen hatékony. Ő például mindig kicsit felfelé céloz, mert tudja, hogy az utolsó pillanatban lenyomja a vállát, amikor elengedi a nyilat. Érdeklődve nézi meg közben tisztes távolból Jozef medáljait. Minden bizonnyal mágikusak, amivel ellátták őt, hogy ne szenvedjen hátrányt nappal sem.
- Érdekes… Kather atyától kaptad őket? – puszta kíváncsiság, hogy hogy működnek itt a dolgok. Nem lenne meglepve, hogyha a püspök felruházta volna a nevelt fiát minden jóval, ami segítheti. Különös kapcsolatnak látta az övéket, már az alapján, amit az inkvizitor elmondott neki almabormámoros estéjükön, de nagyon érdekelte a sötét tünde fiú oldala is.
A novícius kezdett feloldódni, legalábbis egyértelműen ennek tudta be a kérdést, ami tünde mivoltára vonatkozott. A katonás fegyelem segített elrejteni a döbbenetét, bár nem volt benne biztos, hogy egészen észrevétlen maradt. Itt ez a fiú, aki úgy tűnik semmit nem tud sem magáról, sem a népről akik közé tartozik, de még róluk tündékről sem. Szinte belefacsarodik a szíve, ahogy hirtelen megérzi a gyökértelenséget, hiszen a fának is kellenek ahhoz, hogy életető vizet és tápanyagot szippantson a földből! És most úgy tűnik rá vár a feladat, hogy a tudás mélységes kútjává váljon, de vállalni fogja a feladatot, ha ezzel segíthet…
- Nem, mi nappal vagyunk aktívabbak. Úgy képzeld el, mintha mi nemestündék lennénk a Nap, ti sötét tündék pedig a fényes Hold. Amit mi nappal jobban tudunk, azt ti sokkal jobban csináljátok éjszaka. – elgondolkozik. – Nem tudom, mennyit tudsz rólunk… vagy akár saját magadról. Biztos nem vetted még észre, mert annyira nem varázsoltál még sokat, de például az emberek kimerülnek a varázslástól, szükségük van az alvásra, hogy visszanyerjék az erejüket a varázslóik. Mi viszont nappal, ha ébren vagyunk folyamatosan nyerjük vissza az erőnk a természettől, ti pedig éjjel a Holdtól, nem kell hogy aludj közben. A sötétben látás pedig hasznos, képzeld el, hogy ha megtanulod használni az íjat, a nyilaid éjjel is célba fognak találni, míg az ellenfeleid azt sem tudják hol vagy.
Nevet fel. Így csinálták mikor Reingarddal együtt vadásztak banditákra, ugyanakkor mindig újra és újra emlékeztetnie kell magát, hogy Jozef pap, vagyis pap lesz. Nem vadász, nem katona. Bár Norven említette, hogy inkvizitor akar lenni a fiú, jó esetben sosem fog olyan helyzetben kerülni, hogy szüksége legyen erre a tudásra.
- De reméljük nem lesz szükséged ilyesmire. Egyébként… Most itt vagyok, de hamarosan tovább indulunk a sereggel, a tengerhez. Ha kérdésed van, nem kell szégyellned, válaszolni fogok, amennyire tudok. – hát csak felajánlotta. Nem tudja, hogy mennyire esz ez hasznos, vagy vannak-e Jozefnek kérdései egyáltalán, de ha vannak akkor jobb ha nem maradnak megválaszolatlanok.

A kezdeti idegességemet és feszültségemet kezdte felülírni a sikerélmény és, hogy Lorenna is elégedettnek tűnt a célt eltaláló lövésemmel.
Természetesen tisztában voltam vele, hiszen nem hiába nyűttek minket a gyakorlással gyerekkorunktól kezdve mindennap, - hogy ez még csak a kezdet és nagyon, de nagyon sok idő lesz még, mikorra még csak azt elmondhatom, hogy legalább használni tudom ezt a csodálatos fegyvert.
Minden esetre már el is feledtem azt az előbbi kis csípést és azonnal az idegre illesztettem a következő vesszőt. Úgy éreztem, hogy van valami ebben az íjászatban, ami közel áll hozzám. Minid is vonzódtam ahhoz, hogy megtanulhassak vele bánni, de most, hogy a kezemben tarthattam, ezt a lelkemben is éreztem.
- Nem mindegyiket. – ráztam meg a fejem a kérdésére, hogy az amulettjeim kitől származnak. – Már voltam párszor küldetésen, bár még nem egyedül, azonban a rendfőnök elismerte a ……segítségemet. – emelkedett meg az állam és húztam ki magam önkéntelenül is, hiszen ezekre a dolgokra a sok rossz élmény mellett is jó volt emlékezni.
Én már beletörődtem valahol, hogy nem fogom megismerni a népemet, hiába voltam még majdnem kölyök, azért, ha mélyen magamba néztem, rá kellett jönnöm, hogy csak valamiféle vágyálom, ami még mindig odavonz, de az életem már ideköt…….az inkvizítor mellé, a mellé az ember mellé, aki apám helyett apámmá vált az évek folyamán.
Ennek ellenére nem nehéz észrevenni a kissé elkerekedő szemeket, ami rám tekintettek, ahogy kiderül, semmit nem tudok a népemről és az elfekről sem sokat.
Már majdnem szabadkozni kezdek, mert nem akarok tolakodó lenni, nem ismerem a szabályaikat, mit illik kérdezni és mit nem, amikor beszélni kezd a lovagnő és megkönnyebbülök, hogy úgy néz ki szívesen teszi.
- Igen? Még tényleg nem használtam a képességeimet olyan sokszor…….talán csak egyszer, hogy kimerüljek, de azt már észrevettem, hogy éjjel sokkal élénkebb vagyok, ez kisebb koromban okozott is…….problémákat. – szállt vissza emlékezetem a mindig büntetéssel végződő éjszakai kóborlásaimra.
Mikor arra kerül a sor, mire lehetek majd képes az íjjal és sötét elf képességemmel, önkéntelenül is mosolyra rándul a szám.
- Az remek lenne! Itt senki nem ért az íjhoz és akkor mindenhová elkísérhetném az atyát és segíthetnék neki a küldetéseiben! – böktem ki nem kis vágyódással a hangomban.
Bár nem mutatom ki, de mindig van bennem jó adag félelem, hogy egyszer nem tér vissza, de ha mellette lennék……
Szemem a célt fürkészi és most mindent úgy csinálok, ahogy eddig a tünde lány mondta, majd visszatér a mosolyom is, ahogy a szalmabábúba csapódik a nyíl, de most nem nyúlok újabbért, hiszen soha nem lehet jobb alkalom kérdezni, mint, hogy maga ajánlja fel. Azt sem tudom, hol kezdjem…
- Milyen fegyvereket használnak a sötét elfek? Ők is íjat? Jó harcosok? Sok varázslatot tudnak? Sokan vannak? Szeretik a szülők a gyerekeiket vagy nem törődnek velük? A te népeddel barátok? Ti, hogyan éltek? Mindenki katona nálatok? Tényleg a fák között éltek? És…..és......
Hirtelen elfogyott a levegőm, így abbamaradt a szóáradatom, de legalább észbe kaphattam, hogy mennyire letámadtam és ettől ismét elnémultam.
- Bocsánat………a mértéktelenség bűnébe estem, szokás szerint. – néztem rá egy bűnbánó kis vigyorral az arcomon.

A talizmánokat nézve elégedetten veszi tudomásul, hogy legalább a katedrális segít a fiúnak ahol tud, hogy a származásából adódó hátrányokat valamilyen szinten leküzdje, bár szerencsésebbnek találná, ha inkább építenének az előnyeire. A lelkesedésére hogy elkísérhetné mindenhova Kather atyát felnevet.
- Így is elkísérheted majd idővel, ebben biztos vagyok. Szerintem nem sok novíciust küldenek bárhova is, ha legalább ritkán mehetsz már az is kiváltság.
Nem tudja ugyan, hogy működnek a dolgok, de náluk ameddig kiképzésen volt, addig nem engedték ki őket sehova, amit a feletteseik nem ellenőriztek óvó szemekkel. Amint felajánlja, hogy Jozef kérdezhet, a fiúnak meg is ered a nyelve, és hirtelen a nő azt sem tudja, mire válaszoljon először. A mértékletesség bűne… Hát igen, de teljesen megérti, hogy a fiú kíváncsi arra, hogy milyen a népe. Így a következő lövés kicsit késik, de nem baj. Jól haladnak ahhoz képest.
- Semmi baj. Vegyük szépen sorban, közben pedig menjünk hátrébb, hogy lássuk messzebbről is betalálsz-e. – ameddig hátrálnak, van ideje átgondolni gyorsan a válaszokat.
- A sötét tündék íjat nem igazán használnak, jobban szeretik a fényes, holdezüstből készült csatapengéket és tőröket, ezeket pedig mesterien is forgatják. Még a harcosaikat is teljesen átjárja a mágia, amit a Holdtól kapnak. A két szememmel láttam például, amikor egy csatapenge egyetlen suhintással öt fényes lövedéket küldött az ellenfélbe, amikor felragyog akkor pedig a legnagyobb démont is úgy szúrta át, mint amikor kést döfsz a vajba. Szóval igen, nagyon sok varázslatot tudnak, mindet a fény és a sötétség kettőssége járja át. – egészen álmodozó arcot vág, ahogyan visszaemlékszik, hogy a Holtmezei csatában a sötét tündék oldalán harcolt. Akkor látta először igazán, hogy mire képesek… - Szóval igen, nagyon jó harcosok, a hercegük pedig a legkiválóbb kardforgató, akit valaha láttam. De a holdpapjaik is sok erős varázslatot ismernek.
Mosolyodik el végül, enyhe pírral az arcán.
- Nem vagytok olyan sokan egyébként, feleannyian lehettek, mint mi, nemestündék. A szülők pedig olyanok, mint bármelyik másik nép szülői. Vannak jobbak és rosszabbak, többnyire elég sok gyerek van egy családban. A mi népünkkel a kapcsolatuk… Bonyolult, de igen, szövetségesek vagyunk.
Nem akarja Jozefnek elkezdeni kifejteni, hogy sokan alsóbbrendű szolganépnek tartják a sötét tündéket, vagy hogy még a népükön belül is megkülönböztetik a nagyon sötét bőrűeket a világosaktól, és a holdcsókoltak különbözőségéről sem mesél neki, ha nem kérdez rá. Bonyolult lenne, és semmiképp sem akarja letörni a fiú lelkesedését. Szeretné, ha büszke lenne arra, ami, és ahhoz inkább a jó dolgokat fogja kiemelni. A téma közben átterelődik a sima tündékre, mint amilyen ő maga is.
- Az én családomban a legtöbben katonák, de a tündék között nem. Ugyanúgy megvannak az egyszerű kézművesek, művészek, földművelők, mint az embereknél. Nálunk a pap és a varázsló egy és ugyan az, druidáknak hívjuk őket. Hogy hogyan élünk… nehéz összefoglalni. Azt hiszem a legnagyobb különbség az emberekhez képest az, hogy nem akarunk kiszakadni a minket körbeölelő természetből, inkább vele együtt akarunk élni. Harmóniában. Igyekszünk inkább beleolvadni, nem pedig kihasználni. Tényleg fákra épülnek a városaink, és a falvaink is, Zephyrantes a fővárosunk is emeletes. Vannak házak a földön is és fent a magasban is. A nagy fákat nem kivágjuk, hanem ráépítkezünk, megkérjük, hogy úgy növessze az ágait, hogy könnyű legyen köztük élnünk. A szentélyeink például élő növényekből vannak összefonódva, a druidáink kérik meg, hogy úgy nőjenek, hogy a végén házat alkossanak. Igazán különleges látvány a kívülről érkezőknek.
Végül elhallgat, kíváncsi mit szól Jozef az információáradathoz. átszik rajta, hogy szívesen mesél.
- Közben azért járjon a kezünk is, nézzük innen hogy találsz célba!

- De én nem szeretek itt kuksolni miközben az Atya járja a vidéket! – robban ki szinte belőlem, amin magam is meglepődök, hiszen soha ilyen gyorsan nem avattam a bizalmamba senkit, mint a tünde lányt. – Meg amúgy sem…..
Van valami a viselkedésében, a kedves megszólalásaiban és nem utolsó sorban abban, hogy maga is a hegyesfülűek népét erősíti.
- Néha azt hiszem, hogy már akkora lesz a fejem, mint egy hordó, annyi tudást próbálnak belegyömöszölni, mikor én ……vívni, lőni, harcolni akarok!
Lendületes, erős mozdulattal lövöm ki – amibe belevegyül a felszínre hozott feldúltságom, – pár lépést hátrálva a nyilat, amivel természetesen együtt jár, hogy ismét pontatlan vagyok és ráadásul majdnem orrba verem saját magam az íjjal.
Ez kissé lehiggaszt, hiszen azt akarom, hogy a lovagnő elégedett legyen velem, nem azt, hogy lássa milyen ügyetlen vagyok. Azonnal felkapok egy másik vesszőt, hogy korrigáljak majd, miközben belepirosodva és kissé megfeszülve várom a szidást, rosszabb esetben a nyaklevest.
- Rögvest javítok! – hadarom gyorsan, hátha megelőzhetem a bajt.
De úgy néz i, hogy ez elmarad, mert szerencsére Loreena-t lefoglalja az előbb rázúdított kérdéseim megválaszolása én meg el is feledkezem ennek hallatán még az íjról is, hiszen szomjasan iszom a szavait. Itt a hallgatag papok, szerzetesek, inkvizítorok között nagyon nehéz bármit is kicsikarni valakiből, ami nem a hittel, vagy az aktuális feladattal kapcsolatos.
- Csata…..penge…. – lehelem utána és lelki szemem előtt már ott suhog a holfényben fürdő, gyönyörű penge. – Az csodás lehet. – ragyognak fel a szemeim, nem észlelve a lány elmerengését saját vágyódásaim miatt.
Lelkesedésem csak fokozódik, ahogy hallok a hercegről, aki azonnal hatalmas hőssé nő a szememben, de a papok, bár érdekel a varázslásuk, érthető okok miatt annyira nem zaklatnak fel.
Ezért lehet, hogy most észreveszem az arcára futó pirosságot és most már nincs visszaút, ami a szívemen a számon is.
- Ismered? Ugye ismered azt a herceget? Hogy néz ki? Hatalmas, erős és csodálatos, ugye? Van hadserege, katonái, akik követik a harcba?
Nem merül fel bennem, hogy más is lehet a lány zavarának oka.
Tovább hallgatom a válaszokat és a gyomromban újra éled a honvágy magja, amit az idő már kezdett elnyomni.
Kezemben leereszkedik az íj, miközben ábrándozva nézek a messzi távolba csendesen.
~ Lehet, hogy valahol nekem is van családom? Szüleim? Testvéreim? Hiszen sok gyerek van Lory szerint a családokban? Vajon miért dobtak el engem? Talán már akkor rossz voltam? Sosem mehetek így majd a herceghez, hogy megnézhessem a saját szememmel!~ szomorodtak el a vonásaim a gondolataimnak megfelelően.
Egyelőre fel sem merül bennem, hogy a sötét tündékről hallottak után leszállítsam a fellegekből az elképzelt népemet, így persze, hogy csak a jókra vagyok kíváncsi. Talán majd később, hiszen hallani sok pletykát hallottam már.
A tünde lány közben áttér a saját népéről való mesélésre és ez legalább annyira érdekel, mint az előbbi, hiszen láttam már őket itt és lenyűgöztek.
Meg tudom érteni a vonzódásukat a természethez, nekem sem volt egyszerű megszokni a rideg, vastag falakat és még most sem megy igazán, ezért is szeretem inkább a mesteremmel az utakat járni, na meg akkor legalább vele vagyok……kettesben és van, hogy akkor mesél……
- Vauuu…….nagyon jó lehet a fákon élni! Nagyon szép lehet az a város!– lelkesedem fel ismét.
Annyi minden zubog most a fejemben, hogy szinte beleszédülök, de hamar észbe kapok, ahogy rám szól, folytassuk a gyakorlást.
Most nagy igyekezetemben, még a nyelvem is kinyújtom, de mindent eszembe idézek és olyan gyönyörű lövést eresztek a bábú hasába, hogy elégedetten csettintek, hangot adva elégedettségemnek.
Mosolyogva nézek a lányra.
- Én leszek a Katedrális legjobb lövésze! – jelentem ki.
- Te, hogy lettél tünde lovag? Nálatok is sokat büntetnek, ha nem jól csinálsz valamit? Nekd azért már biztos jó, hiszen ilyen fontos dolgokkal is megbíznak már…….- irigykedek kicsit, de persze nem komolyan. – És……megmutatod, hogyan győzted le az…..Norven atyát? Még sosem láttam ilyet….. – emeltem rá kíváncsi pillantásomat.

A fiú nyughatatlan, hogy ne lenne az, talán az embergyerekek meg tudnak ülni a fenekükön, de Jozef nem ember, és nem várható el tőle, hogy olyan legyen. Amikor ő volt kiképzésen, minden kisfiú harcolni akart, és mivel egyszerű vadászoknak, őröknek és gyalogosoknak képezték őket, nem figyeltek arra, hogy mennyit tanulnak a világról közben. Légy pontos, erős és kövesd a parancsokat, ennyi volt a feladatuk. Miután viszont lovag lett a világ kitárult, és mindazt a tudásbeli hiányosságot, amit gyerekkorában senki nem vert a fejébe az íráson és az olvasáson kívül most kellett bepótolnia. Az irattárban töltött órák keserves kínszenvedéssel értek fel, meg meghálálták magukat.
- Hidd el, tudom, hogy nehéz, és szinte végtelenségnek tűnnek az órák, amikor a tekercsek felé görnyedsz, de pont ez a tudás fog téged idővel az egyszerű harcosok fölé emelni. Akkor is ha most még nem látod, hogy ez vezet bárhová is. Egyszer kérdezd meg Kather atyát, hogy neki milyen sokat kellett tanulni.
Nem mond többet mert nem az ő dolga, hogy a tanulás fontosságát ecsetelje, de ha rájön, hogy a bálványozott inkvizitora is éjszakákat bújta a kódexeket talán kicsit megnyugszik, hogy jó úton jár az álma felé, csak kicsit máshogy kell küzdeni érte, mint az jól esne neki.
Látja, hogy a fiú megint kapkod, de azonnal igyekszik is javítani, így nem dorgálja meg, csak figyeli a mozdulatai meg a gyakorlását. Adott neki Jozef elég dolgot, amin gondolkodhat, hogy mégis hogyan válaszolja meg a kérdésáradatot. Elsőnek, ami a herceget illeti, mert azt ráadásul úgy is kell tálalnia, hogy ne tűnjön ostoba szerelmes csitrinek. Ez különösen nehéz, azon egyszerű oknál fogva, hogy pont úgy érzi magát, mintha az lenne, így kicsit zavartan kezdi piszkálni a zafírgyűrűjét.
- Igen… Találkoztam már vele. – mondja egyszerűen, és örömmel fedezi fel, hogy a hangja nm remeg, és épp csak egy picit ábrándos. Belefér. Remélhetőleg Jozef nem fogja észrevenni. – Magas, de nem annyira széles hegyomlás, mint a többi holdőr, hiszen első sorban nem a harc a feladata, hanem hogy gondoskodjon minden sötét tündéről. Fehér hajú, de feltűnőbb hogy a bőre is hófehér, holdcsókoltnak hívják a jelenséget. Azért erős harcos, mert nagyon sok varázslatot is használ közben és elég fürge is. - ~és igen, csodálatos. ~Teszi hozzá gondolatban, de a világért sem mondaná ki. – Van serege is, ott voltak ők is a holtak elleni csatában északon. Bár sok parancsnok segíti, hiszen egyedül nem lehet százezer katonát elvezetni.
A fiú elábrándozik, nem tudja, hogy a sötét tünde harcosokra gondol, vagy csak simán Nebelwaldra, de nem szakítja ki a gondolatai közül. Inkább mesél tovább Zephyrantesről és a nemestünde népről, hogy arról is halljon kicsit Jozef, és látszólag ugyanúgy megragadja a fantáziáját, mint a saját népe.
Amikor újabb szép ívű nyilat repít a bábu hasába, elégedetten bólint.
- Kifejezetten jó úton haladsz, hogy az legyél. Most próbáld meg eltalálni a fejét, és ha az is ilyen szépen sikerül lőhetsz az én íjammal néhányat.
Úgy véli, elég jó első jutalomnak, hogyha még egyszer ilyen szépen fog neki menni. Magában már arról ábrándozik, hogy kihozza Jozefet éjszaka is gyakorolni, a holdfénybe, amikor ereje teljében van. A kérdések folyója közben nem akar elapadni, így újabb csokorra kell összeszednie a válaszait.
- Teljesítettem néhány feladatot a királynőnek, harcoltam nekromantával egy mocsárban, és a legutóbbi démon polgárháborúban megöltem az ellenségünk királynőjét. Így őfelsége úgy látta, hogy ad egy esélyt, hogy kiálljam a próbákat, amiket ha teljesítek, lovag lehetek, ha pedig nem tudom őket teljesíteni, akkor meghalok. – nagyon egyszerűen mondja, pedig komolyabb a helyzet, mint amilyennek látszik. Keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy egyáltalán nekiveselkedjenek, de még úgy is sokan elbuknak, és végleg otthagyják a fogukat. – De szerencsére túléltem mindent, és így visszaküldtek az iskolapadba tanulni egy kicsit. Én is örülök, hogy élvezem a királynő bizalmát, de pont azért mert fontos és nem akarok csalódást okozni őfelségénk elég nehéz is. Régen ha elrontottam valamit, akkor csak megvertek, és a harci kiképzésen is, ha valamit elrontok legfeljebb eltörik pár csontom, de az beforr. Viszont ha egy küldetésen rontok el valamit, akkor én is meghalhatok, meg sokan mások is, vagy esetleg összeveszhet két királyság… Így nem büntetnek, ha elrontok valamit, nincs rá szükség, hiszen már minden élesben megy.
Elhallgat, kicsit hosszúra sikerült a beszámoló, és talán túl személyesre is. Arcára visszavarázsolja a mosolyt.
- Nade nem akarlak a diplomácia nehézségeivel untatni. Hogy az atyát? Az tényleg érdekes, kicsit rosszul is érzem magamat mióta, de szerencsére megbocsájtott. Mágiával. A kiképzőtisztem uralja a szél erejét, így engem is tanít rá fokozatosan. Mintha ahogy ütök, az öklöm végéből kirobban egy szélcsóva, legalább olyan erősen, mint az izmaim. Nem látszik, mert csak levegő, de attól még fájdalmas. Megmutatom.
Odasétál a gyakorlóbábuhoz, és úgy fordul, hogy Jozef oldalról ássa, majd egy széllel erősített ütést visz be a bábu közpébe, ami ettől el is dől, pedig a lány látszólag nem ér hozzá.
- Megy rúgással is, ami azért jó, mert ugrani is lehet vele.
Leguggol, és egyetlen ugrással érkezik vissza a fiú mellé.
- Idővel több minden is fog menni, Lady Brigitte, a mesterem képes egyetlen kézmozdulattal olyan szelet idézni, ami innen elsodorná azt a bábut, és nem is kell megerőltetnie magát. Ehhez még nekem is legalább annyit kell gyakorolni, mint neked az íjászatot.

Annyiszor hallottam már, hogy mások elmondták, miért is fontos, hogy okosodjam és megtanuljak mindent, hogy már éppen nagyot sóhajtanék a tünde lány hasonló megnyilvánulására, de aztán mond valamit, amivel bennem rekeszti ezt. Tényleg! Mesterem is hasonló gondokkal küzdhetett valamikor? Ebbe sosem gondoltam bele! Azonban nem olyan egyszerű tőle ilyesmit kérdezni, mint, ahogy Lory gondolja. Nem ismerem a tünde nevelési szokásokat, lehet, hogy ők sokkal másabb viszonyban vannak a nevelőikkel, oktatóikkal, mint mi.
Ezért így csak morgom valamit az orrom alatt, hogy persze, majd megkérdezem…..
A hibás lövés ezek után azonnal eltereli a gondolataimat és azon igyekszem, hogy javítsak, de ez várat magára, hiszen Loreena olyan izgalmas dolgokat mond, hogy egyszerűen nem oszthatom meg a figyelmemet, inkább addig szüneteltetem a lövéseket, míg odaadással hallgatom és közben ábrándozok.
Feltűnik halványan a zavara, mikor a hercegről mesél, de betudom annak, hogy mégis csak ő a sötét tündék nagyszerű vezére, nekem legalábbis természetesnek tűnik, hogy nem hétköznapi emberként emlegetik, nem gondolok mögé mást.
Természetesen hőssé magasztosultan képzelem magam elé és a lány leírása csak megerősít benne.
~ Ezek szerint én nem a holdcsókoltak közé tartozom. De hát ezen nem csodálkozom, talán pont ezért dobtak el. ~ jut eszembe futólag, de most nem adom át magam az ez iránt érzett levertségemnek, főleg nem mikor az újabb megejtett lövés után a lovagnőtől bezsebelhetek egy dicséretet, amitől fülig szalad a szám.
- Meglesz! – bólintok lelkesen, mert nagyon szép az az íj és izgatott leszek ár a gondolattól is, hogy lőhetek vele.
Tudom, hogy nem ártana ehhez visszavenni a hidegvéremet, de ebben egyáltalán nem segít, mikor megemlíti, milyen fontos feladatokat vitt már véghez és milyen csatákban vett részt. Eddig is vonzott a kaland é izgalom és most szinte szájtátva hallgatom, bár a következményekről hallva, szépen kikerekednek a szemeim.
- Ha nem mész át a próbán, akkor meghalsz? Ez komoly? – kérdezem hitetlenkedve, hiszen eddig úgy gondoltam, hogy itt mennyire rossz életem volt, de ha ez igaz…….
De persze sokáig ez sem lomboz le és az meg még kissé elégedettséggel tölt el, hogy ezek szerint a lovagok sem ússzák meg a tanulást. Ha már meg kell lennie, még is jobb, ha most, mintha felnőtt fejjel kéne a sok kódexet bújnom.
- Akkor neked sem lehetett, lehet könnyű. – nézek rá megértően és barátságos, cinkos mosolyt kap tőlem.
Sorstársamnak érzem, hiszen neki sem lehetett könnyű élete, még ha nem is család nélkül nőtt fel és tulajdonképpen még most sem fejezte be a tanulást, ha jól veszem ki a szavaiból.
- De örülök, hogy neked sikerült és így itt lehetsz. – teszem hozzá kicsit halkabban.
Mielőtt még nagyon zavarba jöhetnék szerencsére áttérünk Norven atya esetére és nagy vehemenciávál bólogatok, mikor felveti, hogy megmutatja. Nagyon kíváncsi vagyok erre a mágiára és ahogy ellöki a bábút, anélkül, hogy hozzáérne, ki is szalad a számon egy hitetlenkedő felkiáltás.
- Huhh! Ez aztán a jó kis harci képesség!
Hangosan felnevetek, amikor aztán mellettem landol egy nagy ugrással. Nagyon tetszik a dolog!
- Lehet egyáltalán védekezni ez ellen? Nem csoda, ha meglepted vele az atyát! – emlékeztem vissza egy végső kuncogással.
Azonban azt is el kellett ismernem, hogy Mesterem igazán jól viselte és meglepő módon jó szívvel viseltetett tünde legyőzője iránt, már ahogy a pillantásaiból és a megjegyzéseiből kiveszem.
- Öööhöm…..Loreena…..ha már az atyánál tartunk……ha nem muszáj, nem kéne elmondani ezt a ……kis gyakorlást ~ főleg nem, hogy mikor történt ~ teszem hozzá gondolatban.
Bár a gyomromban támad némi kis görcs ezen gondolatra, kaptam én már ennél kisebb dolgokért is és túléltem, ez meg igazán megéri, ezért még a csonttörést is bevállalnám simán.
Így aztán már csak az a pontos lövés volt hátra, amiért cserébe lőhetek Lory íjával. Gondosan céloztam, lecsítítottam a lélegzetemet és két szívverés között kilőttem a nyilat. Na nem volt valami szuper lövés, már azt hittem elhúz a bábú feje felet, de az utolsó pillanatban megakadt a feje búbjában.
- Ugye ez is számít? – kaptam a lányra reménykedő pillantásom.

Le kell mozgatni a lovakat.
Megszoktam, hogy a legfontosabb dolgokat, amelyekre egy küldetés során szükségem lehet, ne bízzam mások gondjaira teljesen: akármilyen gonddal is köszörüli a fegyverek élét a kovács, akármilyen körültekintően vizsgálja át a szerszámzatot a lovász vagy a szarvasbőr vadászkesztyűm a varga, egyáltalán nem érzem magam meggyőzve, amíg mindezt le nem ellenőriztem magam is.
Most pedig hosszú és veszélyes útra indulunk.

Túlságosan kedvelem a belső kerteket és a folyosók árnyas, fakó hűvösű kőboltozatait. Soha nem ismétlődő gyámköveivel, jellegzetesen szürkülő sarkaival és simára csiszolt, csipkefogazatú peremeivel úgy vonja magára a figyelmem a Katedrális, akárha a gyöngéd szerelmese lennék, aki hosszas, odaadó ostrommal nyert jogot rá, hogy megcsodálhassa.
Én pedig csodálom, szórakozott beidegződésként simítva végig hideg, ódon kőkorlátjain a kezemmel; a déli napsütés útjába eső folyosófalakon megkoptak a freskók, a szenvedő arcú, bölcs arcú, meggyötört arcú, haragvó arcú szentek közt nem válogat az Úr vasfogú ideje. A szemem magasan jár, magasabban, mint a kezem: az épület sima homlokát, merész szemöldökét látom, karcsú pillérektől szegélyezett ablakai diadalmas nyári verőfényben fürdenek. Valamennyi kecses csúcsívén büszke mérmű a diadém.
Az otthonom a világ királynője.
Átvágok a belső udvaron az istálló felé.

Úgy ötvenyardnyira vagyok már csak tőle, amikor az egyik alacsonyabb melléképület - fegyverraktár és szerszámkamra - sarka mögül hirtelen kibukkan a napsütötte gyakorlótér.
Az erre kijelölt parcellák leghátsó traktusánál, az íjászpálya mellett járok: alapjáraton nem foglalkoztatna, ki használja azt, a távoli, otthonos érckongatáson át azonban ismerős hangok úsznak a fülembe. Könnyű, fehér felhők sodródnak a Nap elé, így hunyorgás nélkül nézhetem meg magamnak Lady Loreena Wildwindet, aki szemben áll velem, de a figyelmét leköti a hirtelen nőtt, kissé esetlen kamasz gyerek, aki íjjal a kezében ácsorog a pálya végén, mellette.
Jozef az. A fiam.
Villámcsapásszerűen telik meg kavargó melegséggel a mellkasom, ahogy a langaléta kölyköt figyelem: tartásán ilyen messziről is látszik, hogy nem feszeng, elég régóta ismerem, hogy rögtön lássam, őszintén fordítja figyelmét a tünde felé. Haját az utóbbi időben egy kissé megnövesztette, szélfútta tincsei lázadó rakoncátlansággal táncolnak összpontosításba kövült vonásai körött; nyúlánk végtagjait egészen szabályosan tartja, mintha kezdené megszokni az új, rohamosan változó fizikumát. Két hüvelykkel volt alacsonyabb nálam, amikor elindultam Zephyrantes felé, de a csizmánkat már összekeverhetném. Nemrég megszilárdult férfihangját kissé szégyellősen halkra fogja, főleg nők közelében - hallom, ahogy dörmög egy kissé, de az izgatottsága lassan elmossa a gátlásait.
Csak rávetted a ladyt, hogy lőni tanítson, te vadcsikó? S hozzá első nap...!
Nem tudok haragudni rá.
Eszembe jut, milyen kezelhetetlen, vad kölyök volt a fiú és egyszerre elcsodálkozom, hogy majd' két év alatt mennyit változott: nyiladozó büszkeséget látok benne, az első áttetsző barackpihéket az állán és újonnan talált erőt. Nevetve tartja a lépést akárkivel lóháton, az inge feltűrt ujja alól pedig kilátszanak az alkarja friss izmai.
Milyen szép vagy, te kis bolond.

Nem vesznek észre, és magam sem eszmélek fel, csak pár perc múlva, hogy megtorpantam a szerszámkamra sarkánál: karba fonom a kezem a mellkasom előtt, és figyelem őket egy kicsit.
Izgatottan, felszabadultan csevegnek, aztán Loreena ráveszi a fiút, hogy inkább a feladatra koncentráljon. Látszólag minden nehézség nélkül. Magamban somolyogva könyvelem el, hogy semmi sem egyszerűbb, mint érdeklődő diákot tanítani.
Meg aztán, a kis taknyos nem is lő olyan rosszul. Nálam mindenképpen jobb: emlékszem, hogy magam is ismerkedtem ezzel a fegyverrel - futólag - annak idején, és bár szívesen gyakoroltam pár órácskát, inkább az újdonság tetszett benne. A rákövetkező napon nem tettem mást, csak az íjfeszítő ujjaimat dajkáltam, félvakon a fájdalomtól.
Biccentek, ahogy társalogni látom őket, majd a fiú újra felveszi az alapállást, és lő. A lövedék ártalmatlanul magasan lágy ívet ír le, aztán megakad a cél tetejében.
Fogsz te még sziszegni, ha toll közelébe kerülsz holnap, fiam. De ha előre tudnád, akkor is csinálnád.
Ugye?

Remek kis gyakorlás volt, kellően hosszú posztokkal; érdekes volt olvasni a lelkes Jozefet de a lelkesen magyarázó Loryt is, így mindkettőtöknek jár a 100 TP.

Illetve Norvennek a végén a cameoért is jóváírok 50 TP-t a beugrásért.