[Aréna] Az őrület határán...

Szeretném akkor kérelmezni én is a magam ellenfelét. Szeretnék megküzdeni egy Megszállott Kultistával, lássuk melyikünk őrülete mélyebb...

Helyszínként pedig nagyjából minden jó, bár valami romokra gondoltam, egy isten háta mögötti, eldugott kis helyen.

Na, ha még mindig szándékodban áll ugyanezzel az ellenféllel megküzdeni, akkor komm, skype-on megdumáljuk az időpontot, és levezetem, megpróbálva a lehető legtöbbet kihozni belőle 0 tapasztalattal a kultisták terén

- Merre is kéne menni ? - szólaltam meg félhangosan - Izé...eltévedtem. Azt hiszem. Na, ez nagyon jó... - vakartam a fejem. Miért kell nekem mindig az emlékeimre hallgatnom ? Talán hozzá kéne szoknom ahhoz hogy tíz év után az erdő elnyeli az ösvényt.
Hirtelen valami baljós rossz érzés kezdett elfogni. Mintha az ösztöneim súgnának valamit. Valami igencsak rossz dolog közeledik. A hangok...elhallgattak. Furcsa. Egy hak nevetés hangzik fel mögülem, némileg a frászt hozva rám. Ahogy megfordulok egy csukláys alakot látok ott, sötét, kopottas ruhadarabokba öltözve. Már ránézésre sem jön be, kizárt hogy összemelegedjek vele. Ahhoz adnia is kéne magára...valamennyit. Bár, tény hogy a lényeg mindig is a ruha alatt rejtőzik.
- Megvagy - mondja halkan,  és érezhetően mosolyog.
- Ki van meg ? - nézek vissza rá értetlenül. - Nem emlékszem hogy bújócskát játszottam volna... - vakarom a fejem zavartan. De tényleg nem, a rövidtávú memóriám nem ennyire rossz. Igaz, hatszázkilecvenkettőben elkezdtünk egy bújócskát néhány démonnal, de a felük nem élte túl még hétszázig se. A köpenyes hangosan elneveti magát.
- Én azt játszottam - fogja visszább a köpenyét, aztán egy tőrt kap elő alóla. A csuklyáját is leveszi, megmutatva fiatalos arcát. Ez egy kölyök. Még húsz se lehet. Rövid szőke haj, kék szemek, de a mosolya az...az szörnyű. Még egy kiéhezett csábdémont is elriasztana vele. Egek, ennek valami baja lehet.
- És most elkaplak - emeli felém a fegyverét, aztán lendületes mozdulatokkal rohamozni kezd. Nagyszerű, újabb kattant ürgét szedtem össze az erdőben. Majdnem olyan, mint amikor a Nebelwaldban belebotlottam abba a szexi kannibál sötét tündébe. Bár igaz, ott legalább hancúroztam egy jót.
- Most már fogócskázunk is ? - vágok elképedt arcot, miközben a jobbom biztos fogást talál a korbácsomon. Valaki nem játszik a szabályok szerint. Büntetést érdemel. A másik kezem ujjaiból karmok nőnek ki, elegánsan megcsillanva a lemenő nap fényében.
- Bizony ! - felel lelkesen - Élvezd !
- Gyere csak ! - kacagok fel majd abban a pillanatban ahogy beér a hatótávolságomba, meglendítem felé a korbácsom. A fiú védekezőn megemli a kezét, és a korbács kampói mélyen belevájódnak a húsába. Valami azonban mégsem történik. Nincs sikoly, fájdalmas üvöltés, szitkozódás, vagy nyüszítés. Alig egy izom rándul meg az arcán. Elhúzom a szám.
- Tetszik ez a cucc, nem...? - fordul felém kíváncsian. - Az még jobb! Elvehetem? - bök állával a karmaim felé.
- Ezeket szeretnéd ? - kérdezem nevetve, mire a fiú csak bólogat. - Tudod szeretem az almát. Szeretem megpucolni is, mielőtt megeszem. Nos, ezek a drágák... - villantom fel őket, egy olyan mosoly keretében, amelytől tízből kilenc nőnek azonnal leesne a bugyija. - ...mindig kéznél vannak.
Mindkét kezemmel megkapaszkodva elrántom a korbácsom, akár törik akár szakad. Esélyesebb hogy szakad. Törni nem hiszem hogy egykönnyen fog. Sem ő, sem én. Bár ha már elkerülhetetlen, derékba töröm ez a pöttöm pandúrt. Épp hogy felér a mellkasomig.
- Ó, akkor nem adod nekem ? - biggyeszti le a száját, miközben zokszó nélkül hagyja hogy a korbácsom kiszabaduljon. Fura, mintha a karjai egyfajta lagymatag masszává válnának. Undorító, az tény. Fel sem foghatom hogyan voltam képes lefeküdni egyel.
- Mindegy, akkor rábírlak, hogy nekem add ! - lódul meg ismét, a tőrét áttetsző, kocsonyásnak ható ujjai közt tartva egyenesen a gyomromat célozva indul rohamra. Balommal  megcélzom a talajt, megidézve egy lángoszlopot, míg könnyedén táncolok hátra, rejtetten elhintve az Eichenschild-i páros tánc második körének mozdulatait a lépteimben. A fiú már késve tér ki a felemelkedő tűzcsóvából, meglepett és fájdalmas ordítását hallom, ahogyan a ruhája és arca megégett részeivel bukik ki az egészből. Az egyik cipője lángol, ahogyan a felsője egy része is. Jól elkapta. Pillanatok leforgása alatt tépi le a kopottas öltözék felgyulladt részét, cipőjéből is olyan gyorsan bújik ki, mint életében talán még soha.
- Ilyet is tudsz ? - képed el aztán, felegyenesedve, feltartva kezeit. - Ez gonoszság, ez nagyon fájt! Most miattad nem tudok normálisan sétálni! - panaszkodik elégedetlenkedve, és bár kissé sántikálva, de sietősen indul felém.
- Ne haragudj, nagyon fájt ? - feleltem ámulva. - Csak tudod, belegondoltam hogy az almák... - mutattam jobbra az ujjaimmal - ...szeretem az almákat. - mondtam ki mély meggyőződéssel - De ha nem ehetek almát... - fordítottam át az ujjaimat balra - ...az rossz. Szóval ja, almák. Az almák tehetnek róla.
A fiú távolabbról lendíti meg a kezében tartott fegyvert, és az ív megtétele közben a karja megnyúlik egy kissé, kocsonyásan és undorítóan nyúlik előre mintha csak össze akarná kenni a ruhámat. Nem várom be a tőrt, még előtte egyenesen nekirontok. Csak néhány lépés távolság, amelyet gyorsabban meg is teszek mint a másik várná...talán csak nem látott túl a lángoszlop adta fájdalmakon. Balom alulról lendül meg felfelé, elmetszve a karját, de ordítására már nincs idő. Már előtte vagyok. Alig egy szemvillanásnyi idő, ahogyan az arcom az arcához ér. Egy csók csattan el, mielőtt még felfoghatná mi történt.
Más esetben hagynám hátrazuhanni, majd a torkára taposnák. Ha a gégéje betört, esélye sincs, akármilyen undormány is lakozik benne. Még mielőtt bármerre is dőlhetne jobbom karmai tövig mélyednek a tüdejébe, a balom pedig azonnal lendül...a felszakított torkából vér spiccel szanaszét. A fiú szemei révetegen a távolba merednek, talán még kábult vagy fel sem fogta mi történt. Mire észhez tér az élete végle elvész.
- Azt hiszem, mára befejeztem a játszadozást. - szólalok meg egykedvűen mielőtt a balommal a gyomrába vájnák bele veszettül, erőszakosan belemélyedve a fiú hasfalába. Már nem szól, csak hörög, felnyitott torkából vért gurgulázik. Nincs sok ideje már, csak másodpercek talán. elengedem, hagyom hogy a földre hulljon, halk csapódással zuhan az avarba. Letérdelek mellé, és szomorúan nézem ahogyan az utolsó pillanatait éli. Szelíden megfogom a kezét, s megsimogatom az arcát. Nehéz perc ez számára, szembenézni a halállal és a túlvilággal. A fiú szeme révetegen még egyszer utoljára rám veti tekintetét, majd rajtam is marad. Nem mozdul többé.
- Ég veled. - szólalok meg halkan, majd beletörlöm a ruháiba a kezeim. Valami kihullik a zsebeiből, nem tudom mi ösztönszerűen elveszem. Valami jelentéktelen fényes izé. Neki már úgysem kell - Egy alma, ennem kéne egy almát... - egyenesedek fel, majd lépek át fölötte, továbbindulva az utamon. Honnan szerezzek egy almát. Ölni tudnák most egy szép almáért...

Hú, hát továbbra is csak hangoztatni tudom, hogy tök jól írsz, nem egyszer nevettem fel a narráción. Hihetetlen, hogy így bele tudod csempészni a humort egy harcba is
Örülök, hogy leírtad köntörfalazás nélkül, hogy pontosan mi történik, értem ezt a többnyire undorítónak számító, véres jelenetekre (én ezt mindig félve írom egyébként), az elbúcsúzás meg hú. Részben kicsit emlékeztet az ET-dre, részben pedig van benne valami furcsa és megfoghatatlan a számomra az almás megjegyzés miatt, amitől már nem az ET-ben megismert Silt látom magam előtt. Legalábbis nekem már ennyiből átjön a változás, hacsak nem képzelem be az egészet...

Nade, skype-on is mondtam már, hogy remekül megoldottad, szép munka, és még a hosszba sem tudnék belekötni, szóval bőségesen jár érte a 100 tp, így grat a szintlépéshez is