Újabb körözési plakátok kerülnek ki a szél hozta portól, az égető napsugaraktól kifakult világos falra. Távolról hallani a ritmikus kalapácsütéseket, melyekkel a szögeket beleverik a deszkákba, hogy hónapokig ott tartsa a papírt, melyen egy arc és egy név szerepel, valamint a hozzá tartozó ár, amit leszállításáért kézhez kap a vadász.
Valamivel közelebbről figyeli meg a körözötteket, de nem túl sok ragadja meg az érdeklődését. Van köztük szokásos melák alkat, vágott arcú, kövér és sovány, de mindegyikük férfi, így nyilvánvalóan az tűnik ki neki, aki mindenképpen feketebárány: egy nő. Első pillantásra a szép, nőies és kecses vonások miatt azt hinné róla az ember, hogy ez csak egy tévedés lehet, ő igazából teljesen ártatlan és egy férfi oldalán van a helye egy teljesen átlagos élettel, de azok a fémszín tekintetek… Ha azt valaki elkezdi jobban vizsgálgatni, még a rajzon is átjön az érzés: veszedelmes fenevad ez a nő. Olyan veszélyes, akár a sivatagi délibáb: szép, de csalóka, és ténylegesen a vesztedet jelentheti, ha elhiszed neki azt, amit mond és mutat. Az a fémszürke pillantás pedig sokat elárul ebből… Magabiztos, határozott – érezhetően sok van mögötte, és mi több, még ravasz is.
Igazi veszedelmes ellenfél, de senki sem tud felkészülni jöttére, mert egyik helyről úgy tűnik el, mint a kámfor, másikra pedig úgy jelenik meg, mint a villámcsapás: váratlanul és hirtelen, hatalmas vészt hozva. Gyakorta Vészhozóként is hivatkoznak rá, ezen a plakáton azonban Vengeful
Lover Mistress becenevet aggatták rá az
Aliza Murphy alatt. És hogy mennyit ér a csinos pofija?
Nyolcezer dollár. Nyolc kibaszott ezer dollár jár azért, ha levadásszák. Milyen drága is a bőre… De úgyse tudják megölni. És mindez csak azért lehetséges, mert összedolgozik egy még eszesebb emberrel, és csakis miatta olyan drága, amúgy valószínűleg már nem lenne szabadlábon – akkor bizonyára már rég elkapták volna. Gyakorlatilag annak a társnak köszönheti az életét, persze aztán lehet, téved, és rosszul hiszi.
-
Csak nem érdekli önt ennek a nőnek a feje? – érdeklődik oda se figyelve a férfi, aki a plakátokat aggatja ki, és már nyúl is a következő papírért és szögért, hogy folytassa a munkát.
-
Csupán egy kicsit – válaszol, megrántva jobb vállát, mintha tényleg nem foglalkoztatná őt különösebben, pedig igazán érdekli, mit gondol a köznép róla.
-
Veszélyes fenevad ez a nőszemély, én mondom! Annyi bankot raboltak már ki a társával, hogy lassan egész Veronia félni fogja őket… - csóválja meg rosszallóan a fejét. –
Eddig még senki sem tudta őket megállítani. Aki megpróbálta, az meghalt – mondja tovább elégedetlenkedve, némileg gyászosan.
Hát ez aztán igen sajnálatos hír.
-
Nem is számítottam másra ekkora fejbér mellett… - sóhajtja sajnálkozón; feltehetőleg beletörődik saját tehetetlenségébe és gyengeségébe. –
Egyébként ki a társa?-
Blackhood Averill. Mocskosul pontosan céloz. Ugyanúgy nyolcezer dollár van a fején – mutat eggyel jobbra, ahol megpillantja a csuklya alól játékosan kikandikáló szőkésbarna hajat, kéklő, csalafinta, ravaszdi tekintetét, a finom, kellően férfias vonásokat, az enyhén borostás arcot, és mosolyogni támad kedve a látványtól, attól a félmosolytól, ami a plakáton szerepel. –
Fogalmam sincs, mikor találkoztak ezek ketten, de hogy jól végzik a saját dolgukat, az biztos. Úgy hallottam, még soha nem sérültek meg sehol – magyarázza, hangján még mindig érezhető a rosszallás. –
Még most kell őket megállítani, mielőtt még veszedelmesebbé válnának – teszi még hozzá véleményét.
-
Hát miért nem teszik? – érdeklődik kissé meglepetten, de tudja ő, miért nem.
-
Mert senki sem tudja, hol fognak felbukkanni ezek a Halálhozók legközelebb – csattan fel, duvábban ütve ekkor az egyik szöget a falba. –
Mindig eltűnnek és mindig megjelennek csak úgy, váratlanul, mintha a durva vadnyugati szél fútta volna őket oda. – Micsoda hasonlat! Egészen tetszetősnek nevezné.
-
Halálhozók? – kérdez rá halkabban és bizonytalanul, belül azoban roppantul szórakoztatja ez a név. Még ízlelgeti magában, megjegyzi, hogy továbbíthassa ezt a csodálatos jelzőt a párosra.
-
Azok, bizony – bólint egyet. –
Amerre járnak, ott pusztulás vár a településre, legalábbis… Tíz halottnál alább nem szoktak menni. Lehet, van az tizenöt is, úgy öldöklik a népet – magyarázza, amitől még szélesebbé válik arcán a mosoly. Tíz halott… Kegyetlenül magas ez a szám, de mily igaz! Ő se hallott és látott mást, mindig tízet vagy többet, és talán itt az ideje annak, hogy a számláló elinduljon.
Körbenéz, és megállapítja, hogy senki sincs a környéken, a szél könnyedén fúj keresztül a nyílt téren, az úton, melyet kétoldalt faépületek fognak közre. Úgy érzi, bőven elegendő időt fecsérelt el már itt: ideje lenne betérni a fogadóba, persze miután végzett ezzel a személlyel. Talán annyi még belefér, míg társa megjelenik, persze már lovak nélkül, amiket kikötött valahol messzebb, jó helyen, hogy baj esetén könnyedén meglóghassanak.
-
Nos, ez igazán érdekes. Kár, hogy mindig meglepetésként csapnak le – mondja kárörömmel és gúnnyal, de úgy tűnik, ezek aligha érzékelhetőek, mert a férfi nem fordul meg helytelenítőn felvonva szemöldökét. Mintha észre sem venné ezt a hanglejtést, és ez bizonyára így is van: öreg fülei nem érzékelik az iróniát.
Övéről leoldja az ostort, halkan és csendesen, két kézre fogja azt, felvéve egy bizonyos távolságot, majd egy ideig méregeti a férfi nyakát és azt a hosszt, amit közrefog, aztán…
Elrakja. Szívesen megfojtaná, de az még jobban húzná az időt, valamint inkább golyót kéne repíteni ennek a személynek a fejébe, nem azzal kínlódni, hogy mikor fullad már meg. Ez a művelet azonban hangos… Felriadna rá mindenki, idecsődülne, és ő mehetne a bitófára, amihez egyelőre nincs kedve. Majd később elintézi, de kap pár órát, ha másért nem is, hát azért, mert ilyen közlékeny volt.
-
Az bizony – ért egyet. –
Véget kéne ennek vetni, de ha a fejesek nem tudják, hát ki mondhatná meg, miként lehetne őket levadászni? – rázza meg a fejét ismételten, elővéve egy újabb plakátot, amit a falra szegezhet. –
Csúf idők járnak erre – utal arra a rengeteg törvényen kívülire, akiknek egyre csak nő és nő a vérdíjuk.
-
Azok – biccent egyet. –
De aztán ne dolgozzon sokáig, még a végén megüti a guta – mosolyodik el, miközben azon gondolkodik, talán mégis elő kéne vennie azt az ostort. Persze végül elnyomja ezt a torz vágyat, beteges képzelgéseit pedig majd inkább máson éli ki. Mondjuk a kocsmában tartózkodók lemészárlásával…
-
Nem fog, nem fog az megütni! A senorita pedig menjen csak, csinálja a napi teendőit, biztosan sok van. – Érzi hangján a fáradt, kétségbeesett jókedvet, melyet bizonyára a banditák száma okozza. Nem mintha ez annyira érdekelné… Legyenek csak sokan, úgyis legalább a kétharmadát elkapják hamarosan, mert nem gondolják át, mégis mit tesznek.
Elsétál, csizmája alatt feljajdul a padló, és ahogy lelép a száraz talajra, néhány kavics csikorog a portól világosra festett lábbelije alatt.
***
Széttárja a kocsma nyikorgó lengőajtaját, mire a bent lévő összes szem rászegeződik gyanakvón. Egy magabiztos mosoly szalad végig arcán, ugyanilyen önbizalommal tekint végig a társaságon, néhányuk szemébe nézve a körút alatt, végül a pulton állapodik meg tekintete. Leginkább férfiak üldögélnek, kártyáznak és dohányzanak itt benn, valamint iszogatnak, érkeztére pedig mindenki félbehagyja a tevékenységét. Csupán a fogadós az, aki a tányérokat és poharakat törölgeti tovább nyugodtan – biztosan hozzászokott már a furcsa és különc egyénekhez.
Beljebb lép, elengedve a kétszárnyas ajtót, amik nyekeregve csapódnak vissza. Megtartja a mosolyt, ami az imént megjelent, jobbjával pedig lejjebb húzza egy kicsit kalapját afféle üdvözlésként, lépteit aztán a pult felé irányítja, az egyik szabad magasított szék felé, de nem ül fel rá.
-
Egy whiskey-t – mondja egyszerűen, mire a társaságból néhányan füttyel jelzik elégedett meglepettségüket.
-
Micsoda kiscsibe tévedt ide, nem igaz, fiúk? – nevet fel valaki balról, egy kisebb társaság pedig követi a példáját. –
Nem kéne inkább a férfiakat szórakoztatnod néhány épülettel odébb? – röhög tovább utalva arra a tisztes foglalkozásra, amihez sosem volt ingerenciája, így mindössze csak felé fordul egy bájos mosollyal.
-
Nem érzem, hogy odavaló lennék – közli vidáman, hallva a jég csörrenését egy üvegpohárban.
-
Hát pedig a kivágott fölsőd nem épp erről árulkodik! – jön egy újabb mocsoktól a hang. Legszívesebben mindegyiket lepuffantaná, csak hogy megtanulják egy élet… azaz egy halálra, kivel viccelődjenek.
-
Meglehetősen kellendő is lennél arrafelé – szólal fel még egy alak a whiskey halk csordogálása mellett. –
Formás segged van ám!-
Azt a pisztolyt meg igazán félrerakhatnád, kiscsibe, nem illik az a nőkhöz! – vigyorog a másik, és meghallja az apró üveg koppanását a pulton. Odafordul, rámosolyog a pultosra, és lerak elé némi pénzt, amiből talán még másik pár kört is állhat.
-
Köszönöm – emeli meg a poharat, és azonnal a lendülettel gyakorlot mozdulattal lehúzza a torkát égető italt. Hirtelen csapja le az üveget a pultra, de messze nem olyan erősen, hogy megrepedjen, esetleg széttörjön.
Elégedetten végignyalja ajkait, még utoljára ízlelve az alkohol különös ízét.
–
Nem rossz. Még egyet – löki a poharat a csapos felé, ami csúszik pár centit.
-
Ez a kiscsibe aztán tud valamit! – nevet ismét az első felszólaló néhány társával együtt. Vajon mikor puffanthatja már le?
-
Csak aztán nehogy véletlen meghúzd a ravaszt – folytatja egy eddig csendesen szemlélődő és magában kuncogó.
-
Részegen jobban célzok – mondja olyan hanglejtéssel, amitől nem lehet komolyan venni ezen megjegyzését.
Ismét koppan a pulton az üvegpohár, benne azzal a kevés folyadékkal, amit rendelt. Maga elé húzza, már-már fájdalmas az a hidegség, amit ujjaival érzékel a lassan olvadozó jégkockák miatt még a poháron keresztül is.
-
Halljátok ezt, fiúk? – röhög tovább a férfi. –
Részegen jobban céloz! – Ekkorra már az egész banda jókedvűen kacag.
-
Hé, George, fizess neki pár kört, hadd részegedjen le! – szól egy másik a sarokból. –
Akkor biztosan megnézheted azt a formás segget – kacag fel a végén jóízűen. Legszívesebben kitépné a nyelvét, és megetetné vele… Vajon
ő mikor elégeli meg mindezt?
-
Meg még talán többet is! – folytatja még egy, és nem sok híja van annak, hogy ezek hallatán egy lesajnáló mosoly szakadjon fel belőle.
-
Szép kis kanca, ezt azért be kell vallani – vigyorog, és megérinti a nő állát, maga felé rántva ezzel a fejét, hogy még jobban szemügyre vehesse a kellemes vonásokat, az egyenes orrt és a fémszürke tekintetet. –
Kis harcias kanca, ahogy látom, a szemei égnek, mint a parázs – jegyzi meg jókedvűen.
Egyszerűen elüti jobbjával a férfi karját, majd gőgösen elfordítja a fejét, és inkább lehajtja a második pohár whiskey-t.
-
Nem kívánok lóvásárra kerülni – közli hidegen, miután az üveg ismét koppant a pulton.
-
Jól van, kicsi kancácskám - csap rá a fenekére párszor, de a nő össze se rezzen ettől. Sőt, mintha nem is érdekelné őt, mint ahogy az sem, hogy a következő pillanatban, ahogy a férfi elvette a kezét onnan, dörrenés hangzik, méghozzá egy fegyveré. Hátra sem kell néznie, hogy tudja, ki ül az ajtó melletti asztalon pisztolyát tartva: Blackhood Averill, kinek plakátja odakinn függött Aliza Murphyé mellett.
-
Megkérnélek, hogy vedd le róla a kezed... de azt hiszem, szükségtelen – mondja teljesen higgadtan, ami furcsán halknak tűnik a mellette lévő hangos, fájdalmas üvöltés után. Remélhetőleg azért a dobhártyája nem sérült meg ettől…
A társaság nagy része megérzi a bajt, így többé-kevésbé haragosan odafordulnak a csuklyás Averill felé. Ez a viselete vált a névjegyévé is, elvégre errefelé nem kifejezetten szokás ilyen ruhában járkálni… A kalap, az viszont annál gyakoribb. Meg is igazítja a fején lévőt, melyre alig kivehető koponyaformájú, lapos csontokat rögzítettek, és ebből övén is található egy, elöl, pontosan a két, fekete, bőrből készült pisztolytokja között.
-
Mit képzelsz magadról, te nyomorult? - szorítja rá ép kezét a sérülésre. -
Ezért még szétlövöm a töködet! – Szinte nevetnie kell, ahogy ezt hallja. Igyekszik elnyomni a húzódni készülő vigyorát, és hogy még jobban rásegítsen erre, inkább odatolja a whiskey-s poharat a csapos elé, míg a többiek előkapják pisztolyaikat.
-
Még egyet, legyen szíves... – mondja halkan, úgy, mintha éppen semmi sem történne körülötte, vagy pedig úgy, mintha ez teljesen megszokott lenne. Végül is… Az utóbbi még igaznak is mondható.
-
Hé, várjatok, srácok... - szólal meg hirtelen az egyik bal oldalon lévő. -
Ez... Ez nem lehet, hogy Blackhood...-
A nyolcezer dolláros? - kiált egy másik, félbeszakítva az előzőt, majd egy újabb üvegpohár koppan a pulton, benne a whiskey-vel és néhány jégkockával. A nő hálásan pillant fel, de még nem húzza le; megvárja, mi fog történni most.
-
Fiúk, itt az ideje lecsapni rá! – Túlságosan idegesítő ez az alak, nem? -
Mindenki fegy... – folytatná az a George nevű alak, ha nem találná el a torkát egy golyó, ami nem mástól jön, mint tőle. Jobboldalának tokjáról kiemelte a fegyvert, amit gyorsan felhúzott, és oda sem figyelve célzott a hang irányába. A többiekkel még nem foglalkozott, elvégre minek? Úgyis elfoglaltak a kedves Averillel, legalábbis mostanáig…
-
Kuss. Mindenki marad a seggén – utasítja a többieket ellentmondást nem tűrő hangon, főként a mellette lévő férfinak címezve a szavakat, bár mostanra már teljesen lényegtelen: George úgy dől el, mint ahogy azt egy zsákba rakott hulla tenné, teste pedig hangosan puffan a padlón. Még egy darabig remeg a földön, szenvedve kap torkához, az onnan ömlő vérhez, de már nem sokáig él szerencsétlen; hamar elhalálozik. Ha olyan helyzetben lennének, még megtaposná párszor, csak hogy még érezze a törődést, viszont nem most van itt ennek az ideje – sajnos -, elvégre még néhány másik pisztolyos egyén van ebben az épületben. Pedig legszívesebben tényleg megtenné…
Mindenesetre érzi magán a társaság tekintetét, na meg a pisztolycsöveket is, és a szándékot, hogy lelőjék, de nincs elég bátorságuk hozzá – egyelőre. Gondolkodik azon, hogy most azonnal golyót repít még néhány vitézbe, azonban akkor észhez térnének mindannyian, és úgy lyuggatnák őt szitává, mint még soha senki. Még szerencse, mert akkor már itt sem lehetne…
A csapos kétségbeesett ábrázattal veszi elő saját fegyverét a pult mögül, viszont ő megelőzi: előveszi a másik oldalon függő fegyvert, gyors mozdulattal felhúzza, és azzal fejbe lövi. Nem nehéz, elvégre csupán néhány centire van tőle a másik, így a golyó pontosan és tisztán talál: átfúródik a csonton, bele az agyba, vért fröcskölve a mögötte lévő falra, ahogy átrepül a koponyán. A fogadós feje hátrabicsaklik, aztán összerogy, a kezében lévő whiskey-s üveg pedig ripityára törik.
-
Azt hiszem, eljött az ideje a táncnak - fúj a csőre. Ez egyfajta szerencsehozó szokása, mindig is hitt benne, hogy ettől kicsit pontosabban fog célozni vagy egy komolyabb sebesülés elől megmenekül vele. Bátran fordul hát meg, hátrahagyva a kért whiskey-t, egy-egy fegyverét egy-egy irányba tartva, pontos cél nélkül. Gyorsan végigcikázik tekintete a helyiségen, azon a néhány asztalon és széken, valamint a megmaradt nyolc fegyveres személlyel benne. Averillre még csak rá sem néz.
Észreveszi, ahogy néhány ember keze megrándul, még mindig azon vacillálva, lőjön-e vagy sem – bizonytalanok, mit is tegyenek, na meg nem tudhatják biztosan, ki fogja korábban és pontosabban meghúzni a ravaszt. Mondhatni, vihar előtti csend uralkodik most pár pillanat erejéig, amit aztán Blackhood tör meg.
-
Fiúk, fiúk... ti tényleg le akarjátok lőni Vengeful Mistresst? – kérdez rá szánakozva, mire megforgatja a szemeit. Komolyan muszáj volt ezt most elmondania? Pedig olyan szórakoztató lett volna, ha még egy néven futhat a keresettek listáján!
Egy szúrós pillantással jutalmazza ezért, és ezt kihasználva még végignéz a férfin. Meglehetősen nyugodt, szokása is ez a fajta hidegvér, és ami a másik, hogy a fegyverét nem emeli senkire. Lefelé lóg, mintha ennyit akart volna tenni összesen, a többi munkát pedig Alizára hagyja.
Mindenesetre a kétségbeesett és megdöbbent arcokat, amik láthatóvá válnak a név elhangoztával, mindent megérnek. Akik eddig lőni készültek rá, azok most ismét hezitálnak, és akik Averillre céloznak, azok bizonyossá válnak: meg kell húzni a ravaszt, amíg a férfi nem céloz rájuk, így rándul is néhányuk keze, azonban Aliza megelőzi őket.
-
Szerintem nem kéne – szólal meg hidegen, és mindkét fegyverét pillanatok alatt tartja célra, elereszti a két golyót, melyek közül az egyik belefúródik egy ellenséges férfi vállába, sajnálatos módon nem annak a karnak a részébe, amiben a fegyver is van. A hirtelen fájdalomtól a pisztolyos véletlenül meghúzza a ravaszt, mire a kirepülő lövedék Averill feje fölött száguld el, szétrobbantva egy alkohollal teli üveget. A másik lövedék, amelyet Aliza engedett útnak, csuklót talál, pont azt, amelynek ujjai közt ott szorul a pisztoly, a következő pillanatban pedig már a földön hever, és úgy sül el: a tulajdonosa lábába küldve egy golyót. Mindkét célpont hangosan üvölt fel, a lábon lőtt azonnal elfekszik, a vállon megsérült pedig csak egy idő után térdel le, megadva magát a kínoknak.
Két kattanás – a pisztolyokat felhúzza.
-
Márpedig lelövünk mindkettőtöket!Érzékeli a veszélyt, így a férfi beszéde közben leugrik a székről, bebújva az egyik asztal alá, amit a következő pillanatban felborít, jobb kezével a tábláját tolva hátul maga elé, bal lábát beakasztva az egyik falábba, hogy így némi védelmet kapjon. A golyó a következő pillanatban érkezik, a padlón koppan egyet, ott, ahol egy másodperccel előbb volt.
-
Te is megdöglesz, Blackhood Averill! - kiált egy másik, és felé is lőnének ketten, ha Averill nem előzné meg mindezt; golyót kap pontosan a két szeme közé az egyikük. Ezt követően fedezékbe vonul: a falnak támaszkodik, megrántja az asztalt, mire az az oldalára esik, lábakkal kifelé, a férfi pedig beesik mögé, így a másik golyó, aminek kilövését nem sikerült elkerülnie, pontosan a feje felett fúródik a falba.
A kis pontos… Mindig ilyen volt, és ilyenkor érti meg igazán, miért kedveli annyira. Precíz, sosem vét, fölöslegesen nem lő. Mintha tényleg egy tánc lenne, ahol nem vétene el egyetlen lépést sem, ahol ő az igazi vezető, Aliza pedig csak a partner, aki kecsesen, magát mutogatva, szenvedélyesen keringi körül őt, hogy magára hívja nehezen kiérdemelhető figyelmét.
-
A picsába! - kiált fel az, aki célt tévesztett, és az a maradék öt személy, akik még nem sérültek meg a lövöldözés közben, elbújnak az asztalok mögé, amiket a törvényen kívüliekhez hasonló módszerekkel sietősen felborítanak nagy zajongással. -
Kurvanagy szarban vagyunk, fiúk! - ugrik az egyik fedezék mögé.
-
Nem mondod, baszd meg?! – üvölti valaki ingerülten.
Gyorsan körbenéz, és megállapodva néhány lehetőség közül az egyiknél lerakja a fegyvereit maga mellé, a mellette levő könnyű fából készült széket pedig megragadja, és áthajítja a társaság feje fölé. Az asztal mögött megbúvók azonnal szétlövik ijedtükben – mintha arra számítottak volna, hogy valamelyik törvényen kívüli rájuk ugrik. Micsoda balga elképzelés! Mindenesetre amíg ők remegnek a félelemtől és a sokktól bénultan üldögélnek, Aliza kioson fedezéke mögül, hogy lelőhesse a székkel megtámadott, asztal mögé rekedt párost, de egy másik rejtekhely mögül észreveszik őt.
-
Ott a mocskos szajha! – kiabál az ottani, és már lő is.
-
Basszameg – suttogja, és visszarohan saját asztala mögé, azonban mikor megérzi az éles fájdalmat a combjában, fojtottan felnyög. Hogy ne kiáltsa el magát, még alsó ajkára is durván ráharap, és csak remélni meri, hogy nem sebezte meg túlzottan az az átkozott golyó. Ha tehetné, ostorral fojtaná meg azt a disznót, aki célba vette, azonban a helyszín cseppet sem kedvez annak a fegyvernek a használatára.
-
Eltaláltam azt a kurvát! – hallja az üdvrivalgást, közben gyors pillantást vet sérülésére, amiről gyorsan megállapítja, hogy egyáltalán nem súlyos. Csupán súrolta a golyó, de így is vérzik – ez viszont már mellékes. Lényeg, hogy még használható a lába, így egy sziklával megegyező nagyságú kő esik le a vállairól.
Egy gyors lendülettel felemelkedik, jobbját előrerántja, pontosan a még kilógó fej felé, annak a fickónak a feje felé, aki meglőtte őt, és elereszti a lövedéket.
-
Az anyád a kurva – kiált oda neki, mikor a golyó lekapja ellenfele fülét. A következő pillanatban visszazuhannak mindketten a helyükre, bár Aliza meglehetősen halkan, a sérült férfi pedig fájdalmasan üvöltözve, fülére szorítva kezét, pár percre tehetetlenné váltan.
Ami ezek után történik, azt gyakorlatilag maga sem hiszi el: a lengőajtó váratlanul, durván becsapódik, és mikor mindenki odakapja a fejét, egy meglehetősen ingerülten dobogtató lovat pillantanak meg. A hátas azonban nem áll meg csupán itt: olyan ideges, hogy továbbhalad, az elé kerülő bútorokat ripityára töri kemény patáival, hangosan nyerít és prüszköl, Aliza pedig csak reménykedik abban, hogy nem fogja felé venni az irányt, hogy halálra taposhassa. Bár ha mégis kedve támadna errefelé jönni, akkor is van lehetősége meglépni…
Hallja a jajdulásokat, a kiáltásokat – bizonyára a táltos rálépett néhány személyre, de hallja néhány koponya koccanását is, ami vélhetően annak köszönhető, hogy a ló lefejelt egy másik férfit. Ez a dúlás-fúlás azonban nem tart sokáig, mert újabb fegyver dördül el, mire felborul a paripa, és ráesik néhány már törött bútorra és két személyre, akik nem tudnak kitérni előre, és így gyakorlatilag tehetetlenné válik a páros.
Meglátja mindebben a lehetőséget, így kissé sántikálva ugyan, de megindul az asztal mögé, ahol a fülön csípett egyén is megbújik. Szerencséjére legyen írva, hogy az ottani duó épp a dühöngő hátast figyeli, és csak ennek köszönhetően marad észrevétlen, aminek kihasználására eljött az idő.
-
Meglepetés, fiúk!Két dörrenés, és mindkettő elterül a földön, mielőtt még felfoghatnák, mi történik; egyiket torkon, másikat homlokon találja el. És ha jól számolja, akkor gyakorlatilag már csak egy van talpon, aki sértetlen… Ő is most tölt újra, avagy töltene, ha Averill nem célozná meg a kézfejét a lengőajtóban állva.
-
Látod, ezt így kell! – hangzanak a kioktató szavak, egyértelműen társnőjének címezve őket, és fejbe lövi az előbb kézen talált férfit, megadva alapját és jelentőségét mondandójának.
-
Még tanulnom kell, mester, de ezt láthatja - mondja szórakozottan, majd odabiceg a jajgatókhoz, igyekezve elnyomni a kikívánkozó nyögéseket, amit az égető sérülés okoz. -
Aludjatok jól - tartja feléjük a fegyvereket, és le is lövi azt a kettőt, akik a ló alá ragadtak.
-
Én a helyedben nem tenném – szól Averill fejét ingatva, megemelve pisztolyát, de társa nem fordítja oda a fejét. Bizonyára az egyik sérült célba vette valamelyiküket, viszont mivel Blackhood gondoskodik erről a problémáról, nem foglalkozik vele túlzottan. Majd ő orvosolja, semmi szükség arra, hogy másra terelje a figyelmét.
-
Akkor te döglesz meg! - szűri ki fogai közt a szavakat, és meghúzza a ravaszt, mire valaki felkiált; Averill. Odakapja a fejét, kissé talán aggodalmasan, de nyugodtan csengő hangját hallva visszafordul feladata felé. Később aggódhat érte, most még nem teheti meg.
-
Ejnye már... akkor akartalak lelőni, mikor feltartod a kezed. Ebben így hol a poén? – Szinte látja hozzá a tehetetlen fejcsóválást és rosszallást, az utána következő lövés és puffanás pedig egyértelművé teszi a számára, hogy megölte az egyik utolsó, még élő személyt. Már csak egy maradt hát, azt pedig ő fogja elintézni a következő pillanatban.
-
Neked is szép álmokat – mondja kedves mosollyal, és a másik könyörgő, sírástól fojtott hangját és kérlelését figyelmen kívül hagyja. Lenyomja a pecket, kattan egyet a fegyver, és már lő is, méghozzá fejbe, és elvégezve a piszkos munkát odabiceg Blackhoodhoz, hogy megnézze, miféle sérüléssel gazdagodott.
-
Jól vagy? - vizsgálgatja eleinte a sebet, aztán a férfi enyhén borostás arcát. Ha tehetné, megérintené, de kezében vannak még a pisztolyok, amiket egyelőre még nem mer elrakni. Esélytelen, hogy bárki túlélje, mégis tart attól egy kissé, hogy esetleg van ilyen személy, ki feltámad halottaiból.
-
Jobban, mint te – válaszol, lenézve a combjára. -
Szerinted találunk ép üveg whiskey-t, hogy fertőtlenítsük ezeket? – érdeklődik, de még nem válaszol rá, helyette hirtelen megemeli a fegyverét Averill válla fölé, és lelő egy épp közeledő alakot, a találatról pedig az eldőlő test, a felsőtest alól a lendületnek köszönhetően kiszaladó lábak, majd az odáig elhallatszódó puffanás biztosítja. Ha jól látta, az bizonyára az a fickó volt, akivel nem túl régen társalgott a plakátoknál… Szerencsétlen flótás, maradt volna a helyén.
-
Mielőtt lelőne - mosolyog társára kedvesen, aki érdeklődve pillant hátra. -
Amúgy biztosan, még az én poharam is ép - néz hátra válla felett, aztán vissza a férfira, közben a fegyvereket belecsúsztatja a bőrtokokba, ezúttal már megnyugodva. -
Talán egy ideig most nem fog zavarni senki.Averill a lóhoz lép, kikerülve őt, fejéhez emeli a fegyvert, majd némi hezitálás után meghúzza a ravaszt, így az állat már nem szuszog olyan hangosan tovább.
-
Csak hogy ne szenvedjen – magyarázza teljesen fölöslegesen. Tudja jól szavak nélkül is, mi volt a szándéka ezzel, de azért elmosolyodik a cselekedet láttán.
Sántikálva odasétál a pulthoz, ügyetlenkedve, lábát magában fájlalva bemászik mögé, hogy előkerítsen némi alkoholt, amivel fertőtleníthetik felszíni sérüléseiket. A mai nap folyamán megbontott üvegeket rakja ki, utána visszamászik, aztán felül a magasított székre kényelmesen helyezkedve rajta. Következő lépésként lehajtja a harmadik whiskey-jét, és megborzong az ital egyre jobban érződő erősségétől. Most már kezd azért a fejébe szállni…
Jóleső sóhajtással rakja le az üvegpoharat, és szándékában áll még egyet tölteni magának, de van olyan udvarias, hogy előtte megkínálja Averillt.
-
Nem rossz az itteni termés. Kérsz belőle? - emeli fel az egyik pultra rakott üveget.
-
Most, hogy mondod, kérek... – válaszol, ő pedig már húzza is ki a dugót, hogy töltsön saját poharába – vélhetően Blackhood nem bánja, ha abból iszik, amiből Aliza is.
Hallja a szövet és a haj súrlódását – bizonyára levette a csuklyáját magáról, ami egész idáig rajta volt, a közeledő lépteiről pedig megállapítja, hogy felé tart. Megáll mellette, és csupán egy pillanat töredéke telik el, mikor hirtelen beletúr hollófekete hajába, és magához rántja, szenvedélyesen megcsókolva őt. Az apró koponyákkal teli kalapja leesik fejéről a földre, szerencsésen elkerülve a vérfoltokat, kis híján az üveg is kicsúszik ujjai közül, de még az utolsó pillanatban sikerül megtartania. Amint sikerül a szédítő csóktól annyira észhez térnie, hogy lerakja az üveget, ügyetlenkedve meg is teszi, és már csak arra tud gondolni, mennyire szereti a férfi szárazságtól kissé durva, mégis finom ajkait a sajátján.
Beletúr a hajába jobbjával, baljával belemarkol Averill hátán a ruhába, majd nyakánál karolja át társát, közben óvatosan, lassan, rá támaszkodva csúszik le a székről. Nem engedi a férfit távolodni sehogyan sem, sőt, csak közelít hozzá, teljesen hozzásimul, karját pedig levezeti a fenekére. Nincs nehéz dolga, csupán megadja neki az irányt, és az ujjak már vándorolnak is maguktól arra a kellemes domborulatra, amibe aztán előszeretettel markolnak bele, egyelőre még visszafogottan, de érezhetően többet akarva.
-
Nem gondolod, hogy kissé fura tizenegy halott fölött így viselkedni, 'kicsi kancácskám'? – távolodik egy kissé, nagy bosszúságára félbehagyva a csókot, és már szólna neki, hogy ő kezdte, valamint hogy ne hívja így, de a pimasz mosolya elfeledteti vele mindezt.
Továbbra is nyakánál karolja át Averillt, viszonozva közben a gesztust, viszont kér még… Kér még abból a csókból, és nem hagyja, hogy olyan sokáig nélkülöznie kelljen.
-
Utállak - lép közelebb ismét, nem törődve azzal, hogy az előbb távolodott egy kissé a férfi. -
De nem érdekelnek - simít végig a mellkasán, tekintetével pedig követi ujjait egy darabon, aztán Blackhood szabad kezét melléhez vezeti könnyedén, utána felpillant rá szenvedélytől és vágytól égő tekintettel. -
Legalább kis harcias kancácska vagyok?-
Mit szólnál, ha válasz helyett inkább megmutatnám, hogy török be egy ilyen harcias kancát? – érdeklődik halkan búgva, mire gyomra megremeg a szavak okozta képektől.
Közelebb hajol, a füléhez.
-
Mutasd meg, hogy sikolt és nyög egy harcias kanca - suttogja, aztán belecsókol a nyakába. -
Fönt biztosan van hozzá hely - harap finoman fülcimpájába, és mivel a ruha elég nyitott, hogy kényelmesen félre tudja húzni, így Averill kezét ismét vezeti egy kissé, méghozzá a fölső alá, hogy csupasz mellét foghassa. –
Birtokold ezt a kancát – súgja még újabb csókot lehelve nyakára.
-
Ezer örömmel – kapja fel, határozottan téve aztán a pultra, fölé hajolva megcsókolva őt, sietve megszabadítva ruháitól.
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
