Magánjáték: Obscuréntur óculi eórum ne vídeant...

Az Úr Vérebei.
Soha nem ismertem a rendet közelről. Ahogy az Éjféli Őrség emberei nem hagyják el Őszentsége oldalát, úgy a Canis is mozdíthatatlan a számukra kijelölt szent helyekről: úgy őrzik a Katedrálist az utolsó vízhordó vödörig idelent, ahogyan a vízköpők vigyázzák a homlokzatokat odafent.
Mi vehette rá a rendfőnöküket, hogy ilyesmibe ártsa magát az enyémnél hirtelen?
A leginkább mégis az érdekel, kire esett az agyafúrt Augustinus püspök választása közülük.
Hogy ki fogja megtörni az ősi hagyományt.

Kora délelőtti napsütés engesztelő melegét érzem a rétegelt, bőrvarrott zekém hátán, ahogy sietve szedem a lépcsősor hideg gránitfokait lefelé. Talán egy kicsit melegem lesz, de bizonyára csak nappal: az időjárás ilyenkor a legváltozékonyabb egész Veronián és bár ez reggelente fázós morgolódásra ad okot, mégsem tudom letagadni, hogy a legkellemesebb utazásaim mind-mind Szent Mihály és Mindszent havához kötnek.
Belül előre lelkesedem a pillanatért, amikor felérek majd a nagy út magas gerincére, és megtorpanhatok, hogy a tekintetem végighordozzam a birodalom napfénytől felgyúlt, olvadt rézként fortyogó erdőségein. Oda sem figyelve lépek ki az udvarra, hunyorogva oldom meg puha szarvasbőr mellényem zsinórjait, hogy az ingembe tűrt sálam mellett a torkomat kínáljam a simogató óarany napfénynek. Ellenállok a késztetésnek, hogy a kesztyűm idejekorán az övembe tűrjem.

Biccentek az istállósfiúnak és az sietve kiabál le a szélesre tárt ajtón: szénaillat és barátságos, otthonos zaj tölti be a tompa zsongású, őszi melegben fürdő udvart. Az ismerős zsibongáson át is hallani vélem, ahogyan az ódon épületegyüttes árnyas szegleteibe dermedt cifra dércsipkék cirógató csermellyé lágyulnak; ritkás, langymeleg cseppekben hullnak alá a vízköpők agyarairól, tátott pofájukból előtekergő gránitnyelveiken megkapaszkodva elébb odafenn.
Eszembe jut, hogy prima előtt Gottfried testvér minden őszi reggelen kiválaszt egy szemtelen novíciust: annak kell megkondítani az imaórára szólító harangot, és az első ütésnél a rézperemen megtelepült hajnali pára egyszerre szakad a mit sem sejtő nyakába.
Vigyorogva biccentek a kölyöknek, aki inaszakadtában trappol elő a lovammal: szép munkát végzett, frissen felvert acélpatkói, patái olajos fényezése és szerszámzata legalább annyi fáradságába telhettek, mint a rőtes fényú óarany szőr fényesre csutakolása.
Az almát elfeleztem volna a ménnel, de most az egyszer megérdemli a fiú.

Sima mozdulattal ugrom nyeregbe, szórakozott csettintést hallatva közben: a lovam a fülét hátrabillantve prüszköl csak, s máris megindul kényelmes poroszkálással a keleti szárny melletti rendház felé.
Kit is keresek?
Kristin Dalgaard.
Ideje meglátogatni a Canis lovagjait.

Nem szeretek reggel ébredni, most még sem hagyott sokáig aludni a gondolat, amely tegnap éjjel óta a fejemben motoszkált. Kikeltem az ágyból, óvatos léptekkel végigosontam lovagnővéreim hálói mellett, vigyázva hogy kikerüljek minden nyikorgó vagy recsegő deszkát mielőtt elértem az első ablakhoz. Már pirkadt, a levegő hideg volt és harapott, a Katedrális pedig ugyanolyan zajos ahogy szokott. Szerettem a hangjait mert mintha maga az élet zsongott volna a fülembe, és ezen keresztül néha, ha nagyon figyeltem meghallottam az élet Urának szavát is. Most azonban nem mondott semmit, legalább is nem nyugtatott meg.
- Institoris atya. Ezeddig Norven Kather inkvizítor. - mondtam a nevet, mintha imát mormolnék. - És legfőképpen Malleus Maleficarum, a Boszorkánypöröly. A kalapács, amely lecsap oda, ahol kígyó fészkel és széttiporja a fejét. - Megráztam a fejem mint aki önön hibáját is nevetségesnek tartja és szoldian elmosolyodtam. - Nem, ez nem teljesen helyes. Inkább a méreg, amely lassan, apránként és főképp szenvedve öli meg az áldozatát, mint az inkvizítorok nagy része. Miben vagy más, excellenciás uram? Miben más a Boszorkánypöröly a többitől, atyám? - néztem fel az égre, de az Úr most sem akart válaszolni. Nem is volt fontos, úgy is órák kérdése volt, hogy megtudjam. És ha nem tudom meg, annak sem volt sok jelentősége, mivel nem volt szükséges megismernem az inkvizítort, csak segítenem ahol tudom és főképp nem hátráltatnom. Így szólt az utasítás Domitius rendfőnöktől és én nem ellenkeztem. Ha az Úr ezt akarja hát így fogok tenni. De a kíváncsiságomat nem tudta elnyomni a kötelességtudatom sem, és a volt Norven Katherről egészen fantáziadús pletykák járták körbe a Katedrális minden kockakövét és zárt ajtaját. Nyilván a fele nem volt igaz, de érdekes volt hallgatni őket - és ezután szembe találkozni a valósággal.
- Meg kellene néznem a lovamat. - határoztam el magam ellökve magam a párkánytól és lassú, kimért léptekkel indultam tovább a folyosón a porta felé. Mennyi lehet még délig? Négy óra? Három? Talán még van időm egy kicsit megjáratni, mielőtt a hosszadalmas útra kényszerítem az északi vidék zord hidege felé.

Jártam már itt.
Noha a rendet soha nem ismertem közelről, a Katedrális épületei mind-mind régi jó ismerőseim: rengeteg időt töltöttem az otthonom megismerésével annak idején. Inkvizítorként soha nem kérdezősködtek túlzottan sokat, ha bebocsájtást kértem valahová és valószínűleg a csontjuk velejéig meg volnának döbbenve, ha kiderülne, hány helyen jártam csak azért, hogy megismerjem a kőművesmunka minden zegét-zugát: elhagyatott harangtornyok korhadt falépcsőin, pókhálós alkóvokban lehetett régen belém botlani unos-untalan s ha akad ember, aki tudja, hol várnak festésre a nyugati kápolna égetett ólomkeretbe kívánkozó üvegalakzatai, az én vagyok.
A Caanis komor, keménykötésű lovagjainak otthona alaprajzában nem egy másikra hasonlít, az ismereteim mégsem egészen elevenek róla: a Vérebek távol estek tőlem mindig, szinte mindenben. Sohasem igyekeztem túlságosan, hogy ezt a távolságot lejjebb szorítsam.

Most kényelmes, széles kört leírva lassítok a nedves, döngölt földű udvaron; a fejemet fölszegve vizslatom az épületet, mintha ugyan az én dolgom volna ügyelni rá. Engedem, hogy az elém nyargaló, szénaboglyas hajú kölyök megragadja a kantárt, amelyet elengedtem hanyagul.
- Hagyd a lovamat - szólok rá azért legyintve, kinyújtva a lábam a kengyel csilingelő acéllapja mellett. Túlságosan a véremmé vált a tanuló lovasok szokása, hogy annyiszor lépjek ki belőle, ahányszor csak lehet, hogy ha esetleg elveszíteném egyszer, a talpam ösztönös gyakorlattal visszataláljon belé. - Inkább hozz innom valamit! És szólj a kapusházban, hogy Kristin Dalgaard lovagot keresem.
Kérdezés nélkül elinal, én pedig nem tudom eldönteni, megijedt-e, vagy csak egyből rám ismert. Ki tudja. A szolganépek fecsegnek mindenfélét...

- Nevet kellene neked adnom. - simogattam meg a kanca egyenes pofáját, ahogy nagy, sötét szemeit rám függesztve közelebb dugta a fejét. A ló hivatalosan nem volt az enyém, de már jó ideje csak én használtam így úgy döntöttem formálhatok rá annyi jogot, hogy elnevezzem. - Mi legyen a neved, kislány? - ujjaimmal végigsimítottam erős nyakának fekete szőrén, a végén megpaskolva az állatot, aki erre elégedetten fújt. - Fekete vagy és fehér, mint a nyári fecskék... Ez lesz a neved. Fecske. - mosolyodtam el, mire újonnan elnevezett hátasom megbökött az orrával, mintha tudta volna, hogy egy ceremónián esett át.
- Kristin nővér! Asszonyom! - lépett be az istállóba Hans, az egyik suhanc aki a rendház dolgaiban segített olyan lendülettel, mintha Esroniel lett volna a sarkában. - Egy inkvizítor van itt, és Dieter elöljáró szerint önt keresi. - felelte, majd az egyik gerendának dőlve kifújta magát.
- Köszönöm Hans. Hol van most ez az inkvizítor? - kérdeztem, mire a fiú félresöpörte homlokából vöröses tincseit és kiegyenesedett.
- Fogalmam sincs, nővér. Erik fogadta az udvarban nemrég, nekem már csak az elöljáró szólt hogy keressem meg, szerintem ha arrafelé megy megtalálhatja.
- Rendben. Szerszámozd fel a nyárifekete kancát mögöttem, addig én beszélek az inkvizítorral. - biccentettem, majd a suhancot megkerülve az udvar felé indultam, hátha elcsípem Institorist őexcellenciáját még Dieter elöljáró vagy Domitius nagymester előtt. Tévedtem, az elöljáró gyorsabb volt nálam, így már kettesben találtam a Boszorkánypörölyt a lovaggal. Nem volt okom tétovázni, egyenesen odasétáltam és meghajtottam a fejem.
- Uram! Püspök úr, Isten hozta. Úgy tudom engem keres, Kristin Dalgaard vagyok, a rend kereszteslovagja. - szemei végig a földet nézték, az tüzetes átvizsgálást későbbre hagyva, mivel meg akartam adni a férfinak az őt megillető tiszteletet. NEm csak a rangjának, hanem a tetteinek és a személyének is és kíváncsi is voltam hogyan fog válaszolni az előzékeny szerénységre. Mit fog felelni az alázatra a hírhedt, tekintélyes Institoris atya?

Dieter elöljáró fürgeségéből ítélve nem én vagyok az egyetlen, akit kíváncsivá tett a lovagrend hagyományokkal dacoló előrelépése.
Úgy siet elő a nagykapu faragott bélletei alól, mintha kergetnék: jókötésű, vállas ember, ilyen csendes, zavartalan napon is mellvértben, felsarkantyúzva. Arcán az egyházi lovagrendek méltóságteljes egyenessége, arra azonban gondja van, hogy lesüsse a szemét, ahogy elég közel ér.
- Dieter elöljáró, excellenciád - mutatkozik be fegyelmezetten, én pedig egy biccentéssel ugrom le a nyeregből, hogy hozzáférjen a gyűrűs kezemhez.
- Dicsértessék, elöljáró - viszonzom az üvözlést, amikor felegyenesedik, és a szemébe nézhetek. Szép tiszta, nyílt tekintete van. Bizalomgerjesztő férfi. - Még nem találkoztunk. Institoris püspök vagyok, a Szent Hivatal inkvizítora. Őszentsége megkért, hogy adjam át a rendnek az üdvözletét. Mind roppant nagyra tartjuk az eredményeiket.
A lovag már épp válaszolna, de egy új hang megelőzi.

- Uram! - hallom a kellemes orgánumot felcsendülni. Női hang; ahogyan a forrását keresve elfordulok, megpillantom az új jövevényt alig három yardra tőlünk. - Püspök úr, Isten hozta. Úgy tudom engem keres, Kristin Dalgaard vagyok, a rend kereszteslovagja.
- Kristin Dalgaard. Dicsértessék! - biccentek válaszul, szemügyre véve őt.
Dús, óarany sörénye a legszembeötlőbb vonása mind közül; tömött tincsekben, kuszán szikráztatja végig a napfényt minden szálán, mint a régi embereké, ha igazak a legendák. Az arcát nem látom, aminthogy a fejét tisztelettudóan lehajtja: termete keménykötésű, mégsem tűnik túl merevnek, ami egészen szokatlan olyasvalaki részéről, aki ennyi páncélt visel. Nagyjából három-négy hüvelyknyivel alacsonyabb nálam, de a kellemes, erős arányai meg a fiatalosan feszes, kardforgató izmai ennél valamivel nagyobbnak mutatják. - Jól hallottad. A parancsom úgy szól, hogy téged vegyelek magam mellé kíséretül. A rended megtisztel.

Felemeltem a tekintetem, végigjártatva pillantásom a püspök nyurga alakján az ujján lévő gyűrűtől kezdve nyakának erőteljes vonaláig. Olyan embernek látszott, aki hozzászokott hogy egyenesen és magasan tartsa a fejét hogy könnyedén nézhessen le azokra, akik előtte álltak, ugyanakkor biztos voltam, hogy eleget hajlott a térde míg elérte ahol van. Végtagjai véknyak voltak és rugalmas izmokkal körbeöleltek, tökéletesen megengedve gazdájuknak, hogy egyetlen pillanat alatt elsuhanjon beszélgetőpartnere mellett és nyugodtan vizsgálhassa végig annak bordáit fontolgatva melyik kettő közé döfjön acélpengét. Olyan volt mint egy törtfehér jelenés, tiszteletet parancsoló és mégis titkokat rejtő. Ahogy gyorsan végigpillantottam sötét szemének vonala mentén arcának ráncait figyelve egy olyan ember tekintetével kapott az enyém után aki pontosan tudta ki figyeli, miért és mit tudott leolvasni róla. Meg tudtam érteni miért féltek tőle annyira délen.
- Ha a szentatya és a tiszteletre méltó rendfőnökök ezt kívánják megtiszteltetés. Ha az elöljáró is megengedi - fordultam Dieter elöljáró felé. - ... elmennék előkészíteni a páncélom és felszerelésem hogy ne kelljen miattam késlekedni. - amint megkaptam a férfi beleegyező bólintását ismét az inkvizítorhoz fordultam. - Honnan és mikor akar excellenciád indulni?

Megnéz magának.
A pillantásunk találkozik: gyönyörű, mély tüzű indigókék szempár világlik elő az arcából, és bár a vonásai nőiesek, nyoma sincs rajtuk hamvas szerénységnek vagy visszahúzódó félénkségnek. Határozottnak tűnik és bátornak, de nem fedezek fel rajta dacos hetykeséget. Büszke lovagnak látom, olyasvalakinek, aki egymaga hordozza a rendje minden erényét... vagy legalábbis közel áll ahhoz, hogy így tekintsenek rá. Ígéretes és fiatal. Nem finom kis úrhölgy, hanem olyan ember, aki érti a dolgát.
Biccentek, mintha szótlan társalgás zajlott volna le közöttünk.
- Végy egy órát, hogy felkészíthesd magad és a lovad, Dalgaard lovag - szólok nyugodtan aztán. - Ugyanitt találkozunk.

Az időt, amelyet a keresztesnek adtam, számomra javarészt az elöljáró tölti ki. Ha már meghívott az asztalához, szívesen beszélek vele egy keveset a háborúról és a rendje szerepéről benne: igen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Canis szégyenként éli meg mindazt, amely valójában az egész Egyház tragédiája volt. Nem az én tisztem megnyugvást nyújtani nekik, és biztos vagyok benne, hogy ha az lenne, elégedetlenül kéne távoznom. Idegentől nem fogadnák el a felmentést. Saját maguk akarják kiharcolni.
Csak remélni merem, hogy a rend gőgje nem gátolja őket ésszerű döntések meghozatalában.

Még van vagy egy fertályórája az útitársamnak, amikor megérkezem az istállóhoz: szokás szerint magam nézem át a lovam felszerelését, szórakozottan törve félbe egy bordó héjú, kora őszi almát, hogy megosztozzam vele. A rőtarany szőrű, hosszú lábú állat már jól ismeri ezt a hangot: kedvtelve dörgölőzik puha orrával a fülemhez hízelgésképpen, és nekem erővel kell a pofájába nyomnom a gyümölcsöt, ha nem akarom, hogy nagy igyekezetében félretaszítson.
Kiléptetek a belső udvarra. Ha Kristin Dalgaard még nincs jelen, megjárathatom a lovat a rend kertjei alatt.

- Ahogy kívánja, őexcellenciája! - hajtottam fejet röviden, majd a izgalom sietségétől mentesen fordultam meg és indultam el a fegyvertár felé. Túléltem az első találkozást az eretnekek legnagyobb rémével, és nem tudtam meg róla semmi olyasmit, amit a legendák állítottak. Egyszerű, hétköznapi inkvizítor volt, aki eleget látott belőlük annak Institoris püspök nem volt félelmetesebb egy út széli utazó zsoldosnál. Habár, aki eleget látott belőlük az biztosan nem németül mondta a miseszöveget, így nem is volt mitől félnie.

A fegyvertár nem volt túl nagy, mivel a rend sem. Mégis a 'vérebek agyarait' gondosan ápolták és karbantartották az erre kijelölt apródok, így a szokásos páncélom és fegyvereim használatra készek voltak.
- Theresa. - szólítottam meg az egyik apródlányt, aki épp bent foglalatoskodott. - Segítenél felöltöznöm?
- Hogyne, nővér! - szaladt oda, hirtelenszőke haja szinte úszott mögötte a levegőben. Buzgó volt, mint az apródok nagy része, de pontos és ügyes. - Küldetésre mész, Kristin nővér?
- Oda, Theresa. Hozzak neked valamit? - mosolyogtam rá, mire a lány elgondolkozott.
- Ha találsz valami kardot ami nem túl nagy nekem az Úr és Őszentsége ellenségeinél, elhozod? - bólintottam, ő becsatolta az utolsó szíjat is a páncélom vállapján én pedig elindultam, hogy lovamat magamhoz kerítsem.

A Boszorkánypöröly épp abban a pillanatban léptetett ki az istállóból, ahogy én beléptem az oldalsó ajtaján, így jobbnak láttam igyekezni. Fecske érdeklődve kapta fel a fejét, ahogy beléptem, hátán és pofáján megcsörrent a szerszámozás. Hans jó munkát végzett, ahogy átnéztem a szíjakat egyetlen hibát sem találtam. Kivezettem a lovam az építmény elé és felkapaszkodtam a nyergébe, páncélom súlyától kellemetlenül zökkenve. A kanca már hozzászokott a procedúrához így engedékenyen tűrte, majd sarkam határozott bökésére megindult a belső udvar felé, besorozva a püspök lovától néhány lépésnyire.
- Indulhatunk, excellenciás uram?

Alig írtam le egy kényelmesen széles félkört az udvar renyhe, nedvességtől megsűrűsödött talaján, amikor a lovag megjelenik az istállóajtóban: most, hogy végre nem egyedül látom, sokkal többet megtudhatok róla.
Tekintélyes, erős felépítésű lovat vezet a fényre: az állat ránézésre vagy tizennégy markos, izmoktól domborodó szügye és széles, hirtelen elkeskenyedő nyaka arról árulkodik, hogy ha nem Kristin Dalgaardot hordozná, hát könnyedén el tudna vontatni egy négyöles fatörzset egymagában is. Bokái alacsonyak, de nem megsüllyedtek, térdei nyomokban sem hasonlítanak a nagycsontú, vérbő vadászlovak túlméretezett ízületeire: ék alakú, egyenes feje pár csepp - talán szándékosan belekevert - nemes véről mesél. Nyárifekete szőre előkelő, selymes tükre itt-ott a napsugárnak, puha, sötétszürke orra éppen kellőn gömbölyödik a szögletes orrlyukak között. Jóképű, határozott arcélű állat.
Jó jel.
Nehézkesen, de gond nélkül kapaszkodik nyeregbe a fiatalasszony: hunyorogva figyelem a mozgását, hogy lássam, mennyire lehet jó lovas. Mögém léptet, és ebben az együttműködésben nincs semmi feszültség, semmi ideges, összhangot nélkülöző tanácstalanság.
- Indulhatunk, excellenciás uram?
Biccentek.
- Indulás, Dalgaard lovag - intek a fejemmel a kapu felé, arra fordítva a fürge léptű, ütemesen gyorsító lovam fejét. - Hosszú az út a Pusztaföldig.

Gyönyörű, érett aranyszín őszi napunk van, ahogy a szívem előre remélte. Fegyelmezett úti szokásaim mögül mérföldről mérföldre úgy bújik elő az Úr mosolyában fürdő Veronia iránti legtisztább rajongás, ahogyan az első hóvirágok lesnek ki a fagy vékonyodó csipkefogai mögül; hagyom, hogy a Nap méltóságteljes, délutáni ragyogása megolvassza a vállam kezdeti merevségét, s három óra múltán már Zsarátnok ütemezi maga kedvére a mindkettőnk által megszokott utazóügetést. Elandalít a szerszámzat ezüstözött acélkapcsainak finom csilingelése, a nyolc frissen felvert acélpatkó egyetértő szívdobogása; a sálam meg a gallérom közt a kulcscsontomra simogató gyengéd napsugár.
Most körtét és gesztenyét lehetne már enni, és céltalan járni az új kenyér ünnepére készülők fűszeres illatú utcáin, mint legénykoromban...
Egy pillanatra megtorpanok, ahogy felérünk a dombtetőre itt: a kitaposott, gyengén porzó út gerincéről lélegzetelállító kilátás nyílik a birodalom jókora, szélesen elterülő szeletére. Észak büszke erdei úgy ragyognak, ahogyan a drágaköves királyi korona tudna, ha nem ember, hanem Isten munkája lenne benne. Kristin Dalgaardra pillantok.
- Ismered-e a járást a birodalom nagy útjain?

Fecske szokás szerint engedelmesen kanyarodik rá az őszi esőktől nedves útra a püspök lovának nyomában, én közben ösztönösen is ellenség után kutatva kémlelem a tájat, pedig még bőven a Katedrális védő ölelésében vagyunk. De egy Véreb sosem lehet túl óvatos, a gonosz ott lapul minden kő alatt és különösen szeret előbújni amikor a legkevesebb kellemetlenség lenne az ideális.
- Sajnos nem, excellenciád. Kevésszer volt hogy küldetésre küldtek a rendházból így még nem vagyok elég tapasztalt az utazásban, viszont térképet olvasni megtanítottak. És úgy hírlik a püspök úr már bőven járt Veronia széltében és hosszában, szóval rábízom magam. - A Boszorkánypörölyről tényleg elég sok legenda terjengett, hogy úgy ismeri a Hellenburgba vezető titkos utakat és az út menti helyőrségeket mint a tulajdon tenyerét, hogy képes ott táncolni Esroniel eretnek orra előtt úgy, hogy az sosem érheti el és hogy a déli halászfalvaktól kezdve az utolsó északi faluig mindenhol megvendégelik ha meghalják a nevét, vagy félelemből vagy tiszteletből. - Jól tudom, őexcellenciája, hogy ott volt a Holtmezei Csatában, őszentsége Sixtus pápa oldalán? - kérdeztem kissé talán túl bátran, de tudnom kellett. Nagyon sokáig fájlaltam, hogy nem voltam ott, amikor az Úr legnagyobb ellenségeire csapást mértek, amikor egész Veronia rázúdult a holtak seregére hogy foggal-körömmel küzdjön a saját igazságukért.

Megtorpan mellettem a dombgerinc tetején. A birodalom egyik leggörbébb, hosszan kitüremkedő csigolyája ez; kellemesen lankás kaptatójából keveset érez meg az utazó, olyan hosszan ível fölfelé idáig. Ha megfordulnánk - mert az idő elég tiszta -, látni lehetne a Katedrális távolban magasodó roppant harangtornyait, én azonban ritkán fordulok arra.
Csak akkor nézek hátra, ha egyedül vagyok.
Az ifjú lovag válaszára megmagyarázhatatlan mosolyfélét érzek feltűnni a vonásaimon.
- Azt mondják? - kérdezek vissza szórakozott, mégis összetéveszthetetlenül lágy tónusú hangon.
Szeretek utazni. Mindig szerettem; jó idő és jó ló kell hozzá mindössze, hogy az ember nekivágjon Veroniának és bár számtalan zegzugát, tisztását, mosolyát és zord viharát láttam, a birodalomban való kóborlást mégsem tudtam soha megunni. Van valami vadregényes abban, hogy bár érett fejjel valamiért egyházi méltósággá választott a pápa Őszentsége, ifjabb koromban mégsem állt nálam senki közelebb a vándor énekesek kedvencéhez, a korona és a Szentszék örök törvényt őrző kóbor lovagjához.
Első pillantásra legalábbis.
Másodjára...

Kristin Dalgaardra sandítok, és határozott, kellemesen merész metszésű arcéle az igazi lovagságot juttatja eszembe. Nem a Főváros és a Katedrális kapzsi és vérszomjas, nehéz acélba öntött rablógyilkosait; fehér vászontunikás, szelíd ifjak és hajadonok rémlenek fel előttem, ahogy ünnepélyes meghatottsággal hallgatják az embert, akire egész életükben felnéztek, mielőtt megkapnák a sarkantyút és a kardot.
'Az igaz lovag bátor!', visszhangzik a fejemben.
'Szíve mindig nemes.
Kardja az árvát védi
ereje a gyengét segíti.
Mindig igazat szól...'
Sokáig elhittem, hogy ilyen tényleg akad. Mára tudom, hogy nincs, de még csak nem is lesz, és soha nem is volt: az Úr legdicsőségesebb bajnokai sem mondhatják el magukról, hogy hűek maradtak az esküjükhöz. Mégis... a fiam képe rémlik fel előttem, aztán újra az ifjú Dalgaardé.
Bolondság-e mások fogadalmaira gondolni, amikor a sajátjaim közül mindet lábbal tapostam?
És vajon mit gondol ő, akinek a személyes törvénye, hogy egész életében védelmeznie kell a gyengét az erőssel, a nőt, a gyermeket, az aggot az érett férfival, az alázatosat a hatalmassal szemben, és az egyházi embert minden körülmények között?
Végül inkább csak biccentek, még mindig mosolygós szarkalábak közül hunyorítva reá.
- Sokfelé jártam már. Jól ismerem Északot... és ami azt illeti, Delet is.

Megugratom egy kissé a lovamat, elszakadva a fenséges kilátástól, hogy az enyhe lejtőre lépjünk végre. Előttünk ott hullámzik a sötét mustárszín út; ha jól számolom, már öreg este lesz, mire fogadóhoz érünk.
- Jól tudom, őexcellenciája, hogy ott volt a Holtmezei Csatában, őszentsége Sixtus pápa oldalán? - tudakolja az ifjú Dalgaard, alig fékezett mohósággal. Sóvár, dicsőségvágytól éhes hangjától egy pillanatra megkeseredik a nyál a számban. Biccentek, sokkal megfontoltabban, mint az imént.
- Ott - jegyzem meg komoran. - Iszonyatos vérfürdő volt.
Anélkül is tudom, hogy a diadalt és a dicsőséget látja maga előtt, hogy a szemébe néznék: fiatal és erős, s úgy fűti belülről a bizonyítási vágy, mintha a lélek nyers tüze volna. Biztos, hogy tudja, én öltem meg a király gyilkosát; biztos, hogy tudja, hogy a király saját kardjával, amelyről az egész világon úgy tudták, Azraelé volt.
Csakhogy a gyilkos nem a ghoul volt, hanem a Sötét Apostol; akiket megöltünk, azok a megszentelt földből a nekromanták által előkapart saját halottaink.
A Holtmezei Csata förtelmes vér- és halálszagát három napig hordoztam a bőrömön és a hajamban.
A lelkemen pedig sokkal tovább.
Meghamisítottam a király utolsó gyónását, aztán otthagytam a sárban a holttestét, hogy a trónbitorló főherceg hátát védjem a harcban. Magam húztam le a koronázási gyűrűt Károly ujjáról, és azt hiszem, senki nem félt jobban a küzdelem kellős közepében vaktában csapkodva, mint én.
Kell egy pillanat, hogy a tagjaimba kúszott hidegség elillanjon, és ráeszméljek, milyen gyönyörű napot adott az Úr.
- Őszentsége úgy küzdött, mint egy oroszlán. Magad később kaptál sarkantyút, igaz? Tudnék róla, ha ott lettél volna.

- Később, excellenciája. Alig egy hónapja öveztek fel Krisztus lovagjának, ez a harmadik kiküldetés, amelyet kaptam. - bólintottam mindenféle szégyenérzet nélkül. Ifjú voltam és tapasztalatlan, nem volt ebben semmi szégyellni való, azonban felkészült és céltudatos, ami büszkévé tehetett. Ugyanakkor óva intettek a gőgtől, amely megfertőzte Esroniel von Himmelreichot és kettétépte a királyságot. - Őszentségétől nem is vártam kevesebbet. Aki elébe állt az eretnekek atyjának és meghátrálásra késztette a hellenburgi nagytemplomban az az Úr igaz harcosa és jogos helytartója, a szentségtelen élőholtak nem vethetnek véget neki. - halványan elmosolyodtam, ahogy Sixtus pápa érdemeit dicsértem, mint elfogult gyermek az apját, de ezt sem takartam. Ő volt aki felkarolt mikor az apámat megölték az árulók így jogosan tekintettem őt is annak: atyámnak ezen a földön, míg nem találkozok az Egek Urával és a Teremtés Atyjával. - Egyébként amíg oda nem érünk ahová a Szentszék parancsa szólít elmondaná őexcellenciája mi is a feladatunk? Engem, mint kísérőt igen kevés dologról tájékoztattak, csupán annyit mondtak hogy az életemmel is védjem a püspök urat ha szükséges és kövessem az utasításait mintha maga Krisztus adná őket. Annyit még elmondtak, hogy ürügyként a halottidézők egy csoportját akarnánk kiírtani a Pusztaföldön azonban a tényleges küldetés sokkal érzékenyebb és tapintatot kíván. - igyekeztem a lehető legjobban elrejteni a nemtetszésemet, de nem sikerült teljesen. Nem szerettem az ürügyeket és a titkos feladatokat, egy lovag egyen mindig egyenes. Noha az én feladatom tényleg pusztán a védelem volt, a hazugság az inkvizítorra várt akkor sem tűnt helyesnek amit teszünk. De ha a Szentatya így rendelkezett akkor a Szentlélek akarta így, talán megakadályozva, hogy felesleges életek vesszenek oda.

- Egy hónapja, és máris a harmadik?
Meglepetten fordulok a fiatal vitéz felé, mintha eddig nem jegyeztem volna meg őt rendesen.
- Alighanem nagyon elégedettek.
Természetesen csepp kétségem sem volt afelől, hogy Dieter elöljáró nagy gonddal választotta ki a rendje képviselőjét, mégsem látom át az indokait egészen. Igaz, hogy Augustinus rendfőnökéit sem.
És ami azt illeti, nem is az én dolgom.

Elfojtott mosollyal hallgatom Kristin Dalgaard elragadtatott szónoklatát a pápáról: nagyon érdekelne, vajon ő is olyan távoli, ünnepélyes tekintélynek gondolja-e Sixtust, amilyennek én hittem régebben. Elmondhatnám neki, amit tudok - hogy Őszentsége telivér, jó kedélyű és életvidám férfiú, hogy ifjabb korában ő inkább a helytelenkedők közé tartozott és hogy ennek ellenére mégis bölcs és tiszteletreméltó ember -, mégis úgy érzem, ez olyan információ, amely nem jár mindenkinek. Én magától Sixtustól és Augustinus rendfőnöktől tudom; mélyen belül úgy érzem, Dalgaard lovag merev eszményképe jobban átsegíti majd őt kezdeti megpróbáltatásain, mintha az igazságot ismerné.
Később. Ha készen leszel.
Hirtelen öregnek érzem magam.
- Összefogta az északi seregeket és úgy aratott győzelmet az Apostol fölött, ahogy Mikháel arkangyal taszította alá Lucifert az égből - biccentek, mert ez így is van: élesen emlékszem az elnyújtott pillanatra, amikor mind a ketten ott álltuk a haldokló Károly mellett és én feszülten azt vártam, hogy mit felel nekem.
Úgy ugrott nyeregbe, ahogy egy húszesztendős férfi sem tudna, és elvágtatott, hogy átvegye a király helyét.
Én pedig magamra maradtam a haldoklóval meg a félelmeimmel.

- Egyébként amíg oda nem érünk, ahová a Szentszék parancsa szólít - folytatja a fiatal katona óvatosan -, elmondaná őexcellenciája, mi is a feladatunk? Engem, mint kísérőt igen kevés dologról tájékoztattak, csupán annyit mondtak, hogy az életemmel is védjem a püspök urat, ha szükséges és kövessem az utasításait, mintha maga Krisztus adná őket.
Egy pillanatra eszembe villan, ahogy Augustinus rendfőnök megparancsolja nekem, nehogy megpróbáljam megvédeni. Ellenkeztem - Kristin Dalgaard is így tenne -, végül mégis a lovam nyakára hajolva repültem át a hellenburgi kapu rostélyának félelmetes vasfogai alatt, hátrahagyva őt, hogy von Himmelreich fegyveresei megcsonkítsák.
Élesen emlékszem, hogy eszembe sem jutott maradni és harcolni. Vajon a lovag adná-e értem az életét, ha kellene? Szinte biztos vagyok benne, hogy igen. És ha ő volna a püspök, és Norven Kather kísérné az útján, biztonságban érezhetné magát?
Egyetlen pillanatig sem.
Ha bajba kerülünk, és az ifjú véreb meghal, hogy én élhessek, az angyalok zokogni fognak.
Emberáldozat ez.
Ábrahám kezét érzem a vállamon.

A lovag tovább beszél.
- Annyit még elmondtak, hogy ürügyként a halottidézők egy csoportját akarnánk kiírtani, a Pusztaföldön azonban a tényleges küldetés sokkal érzékenyebb és tapintatot kíván.
- Így van - jegyzem meg semleges hangon, a szemem azonban rávillan oldalról. A becsületkódex olyasmi, amelyet a keresztesek mindig is nehezen egyeztettek össze a Szent Hivatal vérszomjas orgyilkosainak szolgálatával; hanem ameddig a kötelességtudatuk erősebb a kételyeiknél, vagy elég jámborak, hogy belássák, talán rosszul ítélik meg a megbízatást, ez nem jelenthet gondot.
Fürkészőn figyelem az arcát, a lovamra bízva, hogy kövesse az utat. A korai fagyok már bele-beleharaptak a földbe a Katedrális birtokain is, kósza jégvirágmintát karmolva egy-két árnyékosabb ablakába. A Pusztaföldön mindig zordabb és élesebb a hideg, mint nálunk; Zsarátnok léptein ugyan nem hallani, de a lábán tegnap óta csavaros-sarkas patkót visel.
Törte már lovam a lábát jégen. Megfogadtam, hogy utoljára kell végignéznem.
- Őrgróf Franz van Agthoven kastélyába tartunk - jegyzem meg, mintha ez a világ legjelentéktelenebb dolga volna. - Magad is tudod, hogy ő a legészakibb határföldek, a fagyos és havas Pusztaföld meg az azt szegélyező hegygerinc ura; hideg birtokán falvakba tömörülve élnek az emberei, és a hatalmáról azt rebesgetik, hogy királyként gyakorolja. Túlságosan kiesik a birodalom ellenőrzése alól. Róla és a feleségéről régóta hallani rémtörténeteket; nekromanciáról, emberevésről és más, vérfagylaló istentelenségekről pusmognak a szomszédai. A szomszédok természetesen már csak ilyenek - mosolyodom el minden öröm nélkül -, mégis...
Megvonom a vállam, mint aki őrá bízza, hogy következtetéseket vonjon le.
- A kastély kápolnájának saját papja volt két évvel ezelőttig. Bizonyos Whitlock atya, az egyetlen elf, akivel az Egyházban találkoztam. Állítólag tüdőgyulladás végzett vele a télen; mielőtt az utódát Anselm von Brandt bíboros őeminenciája kijelölhette volna, Elisabeth van Agthoven grófnétól már megérkezett az üzenet, amelyben alázatosan arra kéri a Katedrálist, ne fáradjék ilyesmivel. Találtak rá megfelelő embert, egyet a saját birtokukról. A neve Vendel von Klausen.
Előrenézek, mert a távolban, vagy két völgynyire tőlünk apró füsterecskéket látok az égbe nyúlni; falunak kell lennie, alighanem annak, amelyet a lakói 'a falu'nak, az idegenek Meedennek neveznek. A láthatáron lassan, de biztosan szétfutnak a vesperás hűvös estét ígérő, zúzódásszín fényei; élénken fortyogó örvényeik között máris ott ragyog a Corona Borealis legfényesebb csillaga.
- Van Agthoven grófnő unokabátyja.

- Őrgróf Franz van Agthoven kastélyába tartunk. Magad is tudod, hogy ő a legészakibb határföldek, a fagyos és havas Pusztaföld meg az azt szegélyező hegygerinc ura; hideg birtokán falvakba tömörülve élnek az emberei, és a hatalmáról azt rebesgetik, hogy királyként gyakorolja. - Institoris püspökatya hanghordozása olyan emberé volt, aki hozzá szokott az ilyen nagy címekhez, azonban az én ujjaim egy pillanatra megszorították a kantárszárat. Őrgróf, gyakorlatilag az egész észak világi hatalmassága. Természetesen jól tudtam hogy mint világi nemes teljes engedelmességgel tartozik a Kegyelmes Isten Egyházának méltóságai iránt, így az inkvizítor jelenleg feljebbvaló volt nála mint az Úr szavának végrehajtója de egy ilyen magas cím mégiscsak hatalmat jelentett. - Túlságosan kiesik a birodalom ellenőrzése alól. Róla és a feleségéről régóta hallani rémtörténeteket; nekromanciáról, emberevésről és más, vérfagylaló istentelenségekről pusmognak a szomszédai. A szomszédok természetesen már csak ilyenek, mégis... - nem fejezte be a mondatot, de a csend ami követte eleget mondott. A Szent Hivatal és a Szentszék nem hagyhatott a levegőben függeni egy ilyen súlyos gyanút egy ilyen fontos embert illetően. Az igazságnak fényre kellett derülnie és vagy az őrgrófnak, vagy azt őt bemártani akaró hamisan átkozódóknak el kell viselniük a büntetést amit érdemelnek.
- A kastély kápolnájának saját papja volt két évvel ezelőttig. Bizonyos Whitlock atya, az egyetlen elf, akivel az Egyházban találkoztam. Állítólag tüdőgyulladás végzett vele a télen; mielőtt az utódát Anselm von Brandt bíboros őeminenciája kijelölhette volna, Elisabeth van Agthoven grófnétól már megérkezett az üzenet, amelyben alázatosan arra kéri a Katedrálist, ne fáradjék ilyesmivel. Találtak rá megfelelő embert, egyet a saját birtokukról. A neve Vendel von Klausen. - az inkvizítor itt drámai szünetet tartott a látóhatárt fürkészve, mielőtt a legérdekesebb információt megosztotta volna. - Van Agthoven grófnő unokabátyja.
Kezdett lassan összeállni a kép így bólintottam.
- Manus manum lavat. Feltételezhetően akkor sem tudna meg a Szent Hivatal semmit von Klausen atyától ha ténylegesen történne valami így, hogy rokoni kapcsolata van a Van Agthoven házzal. Ezért excellenciáját küldték hogy derítsen fényt az igazságra, engem pedig hogy a keresztesek kötelességét teljesítve az életem árán is védjem és visszavigyem az igazsággal a Katedrálisba, jól gondolom atyám? - kérdeztem kissé bátrabban mint amit a hivatali alázat megkövetelt volna, de nem éreztem úgy hogy megközelítettem volna a tiszteletlenség határát. Lovam jól igazította a lépteit az inkvizítor hátasához így egyforma tempóban haladtunk az úton az egyre hűlő levegőben egy alig észrevehető, valószínűleg kéményfüst felé. - Már az őrgróf faluinak egyikéhez közeledünk vagy még nem terjed ki idáig Herr van Agthoven birtoka?

A keresztes minden ifjúsága ellenére, ha forróvérű is, jól uralja az érzelmeit: megfontoltan hallgat végig, de még tiszteletteljesnek ható, tűnődő szünetet is tart, mielőtt komolyan biccentene, mint aki minden irányból alaposan meghányta-vetette az elhangzottakat.
- Manus manum lavat. Feltételezhetően akkor sem tudna meg a Szent Hivatal semmit von Klausen atyától, ha ténylegesen történne valami így, hogy rokoni kapcsolata van a Van Agthoven-házzal - állapítja meg, én pedig nem biccentek vissza, mert elég egyértelmű a következtetése, hogy ne kelljen benne megerősítenem. - Ezért excellenciáját küldték, hogy derítsen fényt az igazságra, engem pedig, hogy a keresztesek kötelességét teljesítve az életem árán is védjem és visszavigyem az igazsággal a Katedrálisba, jól gondolom, atyám?

Derűsen vonom fel a szemöldököm; minden szavával egyre tüzesebb lelkesedés süt belőle, de eszemben sincs kigúnyolni érte.
- Jól, Dalgaard lovag - felelem neki, megkezdve az ereszkedést a dombgerinc lejtőjén. Oldalazva, lassan haladunk; nem zavar a késlekedés, mert nagyon is jól ismerem ezt a köves, alattomos földutat a korai fagyok idején. A patkók sarkai figyelmeztető, hideglelős nyikkanásokkal találnak utat maguknak - hogy a völgy enyhe, laposan elszélesedő aljára érünk, utazóügetésbe váltok.
Két domb hosszú, domború kanyarjai választanak el bennünket Meedentől, és jól tudom, hogy errefelé Keletnek átvághatnék a fák között kijárt vadcsapákon. Mégsem teszem: rohamosan sötétedik, s ahogy a levegő lehűl, a környék természettől való, emberbarát nappali zajait lassan felváltja az éjszaka jellegzetes, zord neszezése.
Nem messze felüvölt egy farkas. Panaszos, fel-le hullámzó hang; távolabbról a testvérei felelnek neki, és a sárgásfehér, duzzadt telehold láttán akaratlanul is eszembe jut az ősöreg legenda, amely az északi hegységek fagytól szorongatott falvaiban járja. Azt mondják, régen élt ott valaki, aki a Sátán pecsétjét viselte; valaki, aki az ördög fogadott fia volt és az ő fenevadjaként járt az emberek között. A bundáját belül viselte - csak a telihold és az őszi éjszakák fordították ki a bőréből, hogy éhesen járjon a szomszédai húsa után.
Ostoba, öreg babona. Nem csoda, hogy van Agthoven elmaradott jobbágyai mindenfélét pletykálnak még a hűbérurukról is.
- Már az őrgróf faluinak egyikéhez közeledünk, vagy még nem terjed ki idáig Herr van Agthoven birtoka?
A gondolataimból a lovag hangja ránt ki megint egyszer; a hűlő levegő ellen remek védelmet biztosít a lovam kályhaként izzó teste, mégis megigazítom a sálam, szabadon csüngő végeit az ingem nyakába tűrve. Nemet intek a fejemmel.
- Messze vagyunk még, testvér. Meedentől lehetünk alig másfél mérföldnyire. Ügetéssel odaérünk, mire vesperást harangoznak.

Jól számítok; éppen elhangzik a két kissé rekedt, érces kondulás az apró harangtorony felől, mire az első emberek tisztelettel lekapják a kalapjaikat és kucsmáikat, ahogy félreállnak az utunkból.
Röpke áldást osztok, és Zsarátnok a térdem apró jelzéséből is tudja, hogy ideje ügetésből lépésbe váltani.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - siet a köszöntéssel egy fiatalasszony a kivilágított fogadójuk előtt, én pedig biccentek neki a nyeregből.
Aztán leugrom.
- Mindörökké ámen - felelem, nagylelkűen nyújtva felé a gyűrűs kezemet; a gesztusra azonnal ráismer és a megtiszteltetéstől döbbent, őszinte alázattal ereszkedik térdre, amíg csókkal illeti az ékkövet. - Méltóságos uram... térjenek csak be. A fogadós lánya vagyok... Olga. Én tartom rendben az istállót meg a lovakat.
Nem kevés büszkeséget hallok ki a hangjából, és ez nem csoda. Lovakat férfira szokás bízni; rátermett lehet és bizonyára leány a talpán, hogy megnyerte a munkát. Hagyom, hogy megfogja az állat fejét.
- Akkor tudod, mi a dolgod - jegyzem meg, mert azonnal, ösztönösen érzem, hogy jól érti a lovat. Lovas a lovastól elismerést érdemel. A válla rezdülésén látom, hogy ki is húzná magát, ha nem kapna észbe időben. Kristin Dalgaardra pillantok.
- Jer, testvér. Úgy érzem, jó vacsorával várnak.

Institoris atyának igaza volt, elhasznált, régi harangszó kísérte az utunkat a Meeden nevű falu fogadója elé és egy szívdobbanásnyi idő sem kellett egy fiatal nőnek hogy elénk siessen. Az inkvizítor leugrott a lováról így én is átvetettem a lábam Fecske hátán és egy lovagtól elvárható legtöbb eleganciával érkeztem meg, besorozva a püspök mellé egy fél lépésre lemaradva tőle, ahogy illik.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - köszönt ránk a nő, én pedig meghagytam az atyának a társalgást.
- Mindörökké ámen - a nő alázatosan ereszkedett térdre hogy a kinyújtott püspöki gyűrűt megcsókolja, majd kiegyenesedett és büszkeségtől felszegett állal folytatta.
- Méltóságos uram... térjenek csak be. A fogadós lánya vagyok... Olga. Én tartom rendben az istállót meg a lovakat.
- Akkor tudod, mi a dolgod - felelte neki az inkvizítor, majd rám nézett. - Jer, testvér. Úgy érzem, jó vacsorával várnak.
- Akkor ne várassuk meg őket, atyám! - bólintottam és megvártam míg átlépi a fogadó küszöbét mielőtt követtem volna. A fogadó közönsége egy emberként fordult felénk, ki a maga módján könyvelve el magában a váratlan látogatást. Kerestem az ártó szándékra utaló arcokat, a haragot, az undort vagy az aljasságot de nem láttam sehol. Talán ez egyszer nyugodtan vacsorázhat egy inkvizítor és egy kereszteslovag.

Az út hosszabb, mint amire számítottam.
Viszonylag szép időnk van. A Nap alacsonyan, sápadt sárgásfehér fényt ontva csüng az ég alján abban a néhány órában, amelyben az Úr világosságra szánta a téli Veroniát, reggel és este pedig sűrű, súlyos köd nyomja Észak vállait.
Mintha maga is fázna, prémes köpönyeget visel a birodalom.
A hetedik napon ügetünk be a van Agthoven-kastély melletti faluba - sietősre vettem a tempót, a lovam is én is igencsak kimelegedtünk az utolsó mérföldeken. Sötét van: a Nap már csak négy-öt órát tölt ennek a zord vidéknek az egén, mintha érezné, hogy nem szívesen látott vendég errefelé. A lábam egy kissé elfagyott, a sálam szabadon hagyta pofacsontom áthűtötte a harapós szél, a gyomrom pedig követelőző morgással emlékeztet rá, hogy a tegnap esti sűrű, kiadós ragu óta hiába várja a jussát.

Akaratlanul is átjár a borzongás, ahogy felpillantok a hegyoldalban gubbasztó, nyomasztóan árnyas várkastélyra.
Karcsú lakótornyai - szám szerint három - barbakánként magasodnak az erős fallal szegélyezett várudvar fölé; mellettük a kápolna harangtornyának keresztje szerény kerítésszegnek tűnik csupán. A fekete bazalthomlokzatok komor ridegsége élesen üt el a lisztesen szitáló, tétova hótól, amely finom rétegben telepedett meg mindenütt a környéken. A kőbe kanyargós, két társzekérnyi utat vágtak a hegy lábától egyenesen a várig - első ránézésre szokatlanul meredeknek tűnik, de valószínűleg csak az enyhébb domborzathoz szokott szemem tréfál meg. Odafent, a kastély falába vágott kapu mellett két hatalmas, kovácsoltvas gyűrűben egy-egy nyolc láb hosszú, nyersvasból készült fáklyatartó magasodik; tekintélyes fémkosaraikban széltépte lángcsomók örvénylenek.
Alighanem salétrom, kén, mész, gyanta és szurok, villan át a fejemen.
Kristin Dalgaardra sandítok.
- Mi a véleményed, lovag? - fürkészem kíváncsian. A falu alighanem a legvadabb pletykák fészke. - A kastélytól nem egészen egy óra választ el. A fölfelé vezető út szürke színű: bizonyosan hamuval szórták fel, hogy ne csússzon. Odaérhetünk kompletórium előtt.
Vagy körülkémlelhetünk idelent.
A magam részéről a kastélyt választanám, mégsem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a kísérőm új. Nem fog megártani, ha egy kissé megismerem a gondolkodásmódját.

Ritkán volt hogy ilyen sokáig kellett utaznom, hogy egyáltalán elérjem a helyet, ahová a Szentszék szólított, de nem látszottak rajtam a fáradtság nyomai ugyanis nem engedtem nekik. Egy lovag a néma, nyugodt erő, ezt mondta egyszer Lothar. Ő talán az is volt a sosem változó mimikájával és a szemeiből áradó langyos, szeretetteljes meleggel, én azonban ügyesen kihasználtam hogy sokkal inkább érdekelt van Agthoven őrgróf birtoka minthogy fáradt legyek. A hegyoldalban bagoly módjára gubbasztó kőerőd, amelyet a vidék kétes hírű ura otthonának neved nem hagyja nyugodni a gondolataimat, mintha fekete tömege közepén az apró pislákolás egy ördögi szem lenne, amely azonnal észre vett, ahogy lovaink beügettek az apró faluba. Késő volt - avagy messze voltunk Veronia langyos közepétől, ugyanis koromsötét éjszaka ült le ránk, amitől a fekete kastély csak fenyegetőbb lett.
- Mi a véleményed, lovag? A kastélytól nem egészen egy óra választ el. A fölfelé vezető út szürke színű: bizonyosan hamuval szórták fel, hogy ne csússzon. Odaérhetünk kompletórium előtt. - szakított ki az inkvizítor baljós gondolataim közül. Végignéztem az alacsony, durván munkált kerítés mellett összesúgó asszonyokon, az elgondolkodva, leplezetlenül vizslató férfiakon és visszafordultam a kastély felé.
- Minden bizonnyal, atyám és ha magamban lennék azt is tenném. Jobb az igazsággal szembenézni mint tabula rasa, még ha el is takarja magát a látszatok mögé. Jobb, mintha a falu suttogásai megmérgeznék az ítéletemet - habár őexcellenciájáról nem merek ilyet állítani. Mindamellett tartom, hogy nincs semmi, amit a falusiak tudhatnak, de a Szent Hivatal inkvizítora ne tudna kideríteni maga is. - megsimogattam fejét fáradtan csüggesztő lovam nyakát. - De atyámé a döntés.

Fagytól merev mozdulattal biccentek, és további megjegyzések nélkül fordítom a sziklakaptató felé a futárlovat.
Messzebb van, mint elsőre becsültem: fertályórába is beletelik, míg a sötétlő földről a koromfekete bazaltútra léptetünk, s ahogy lassan nekivágunk a félelmetes kőútnak, jut időm bőven, hogy megnézzem magamnak a lassan süllyedő tájat.
Amerre a szem ellát, nyoma sincs a királyság ékes őszi pompájának: ez a vidék sötétszürke és sárbarna, csak a bazaltkő feketéje és a hó fehérje foltozza néhol. Barátságtalan egy birtok, s a hegyvidék oldalába vágott sebből előtüremkedő kastély hasonló benyomást tesz, mintha csak egy nyüvektől lepett kelés volna.
Háborítatlanul léptetünk át az óriás vasgyűrűkbe támasztott fáklyák közt, a kapurostély jégrecés fogazata alatt.

Roppant kőudvar terül el idebent: van valami különösen idegen, nyugtalanító a szakadatlan feketeségben, különösen a fehér gránithoz szokott szemnek. A földes udvar nedves hangjai nincsenek sehol: van Agthoven őrgróf istállómesterének keze alatt alig pár ember szolgálhat, aminthogy a vár teljességgel alkalmatlan az állattartásra. A jószág nagy része alighanem a hegy lábánál gombaként felgyűlt kis majorságépületek hatáskörébe tartozik.
Pár lónak és ökörnek azért akad hely: a sietség, amellyel a gróf egyik szolgája elébünk siet, tiszteletről vagy körültekintő elővigyázatosságról árulkodik. Hagyom, hogy elvezesse az állatot, aztán röpke pillantást vetek csak a kísérőmre, mielőtt belépnénk a kastély főkapuján.

Van Aghtovenék személyzete meglepően jó külsejű: most, hogy már a hatodik emberük hussan el árnyéékként mellettünk, kénytelen vagyok megállapítani, hogy ebben a kastélyban aligha szempont, hogy keresztülnézhessenek rajtuk. A harminc év körüli, szálegyenes tartású férfi, aki aztán megáll előttünk, sötétarany és fekete libériájában könnyedén elmehetne vendégnek is.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus, excellenciás uram... és nővér - szól kellemes hangon, percig sem késlekedve a nekem járó kézcsókkal. Kristin nővér felé is meghajtja a fejét, aztán visszafordul hozzám; a beszéde hamisítatlanul olyasvalakié, aki alighanem ennyire messze Északon született. Idefent valamivel ércesebben beszélnek.
A szeme sötétkék. Színét hosszú, tintafekete szempillák árnyékolják tovább.
- Őméltósága, a gróf vadászaton van; holnap reggelre reméljük vissza. A méltóságos asszony bármelyik percben megérkezhet. Alighanem örömmel látja kegyelmetek a vacsoraasztalánál.

A kőnél nincs ijesztőbb dolog a világon. Nem gyors, nem hirtelen és nem is váratlan. Épp ez a legfélelmetesebb előnye, lassú, biztos és elkerülhetetlen ameddig az ölelésében vagy. Jól tudod hogy egy nap a fejedre fog szakadni, csupán az a kérdés, mikor. Ahogy azt is tudtam, hogy az út amin kapaszkodtunk egyszer elidősödik, egyik köve meglazul és kifordul hogy Fecske megcsúszhasson és magával rántson engem is a kövek hegyes fogai felé. Ezért csinálhatták a vízköpőket is kőből a Katedrális és a Nagytemplom pillérei fölött - mert a kő kérlelhetetlen, időtlen és nem sajnál meg. Ahogy átlovagoltunk a kapurostély alatt önkénytelenül pillantottam fel a meredező acélfogakra, mintha egy legendákból ismert szárnyas kígyó tátott száján sétáltunk volna be hogy ledöfjük a szívét. De ha a feladat ezt kívánta meg hát ezt fogjuk tenni. Az udvar, amely fogad minket még annyira sem barátságos mint az idevezető út; a kockakövek szabályos illeszkedése olyan beteges pedánsságot juttat eszembe amely csak a halált jellemzi, senki mást. Halott föld, halott levegő és halott természet, ennyi fogad minket a szolgán kívül aki a lovak kantárjáért nyúl. Nem szívesen adom oda a lovam a rossz hírű gróf istállójába, de emlékeztetem magam hogy a vár személyzete nem szolgált rá semmivel, hogy bíráljam őket. Meglehet, hogy csak egy zárkózott, különös nagyúri birtokra érkeztünk amit a környező, unalomtól haldokló jobbágyok mesékkel tettek érdekesebbé. Ezen a vidéken könnyen meglehet.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus, excellenciás uram... és nővér. - siet elénk egy udvaronc, arany-feketében mint a kövek közül előbukkanó, csillámló kígyó. Egyenes háta és nyílt arca azt mutatja hogy nincs mit takargatnia sem szégyellnie, ám a hely hangulata már megülte az agyam annyira, hogy mindenki gyanús legyen. Lehet, hogy hiba volt tőlem ilyen könnyedén elvállalni ezt a feladatot, ugyanis éreztem, ahogy az előítéletek mérge bekúszik a fejembe. Nem felelek a férfinak, hagyom hogy az atyáé legyen az első szó a rangja iránti tiszteletből, ám ő sem serénykedik felelni. A felém intézett meghajlásra hasonló, udvarias biccentéssel reagálok, mint aki jóval az én tisztem fölött áll. Végül is egy püspököt kísérek, nem tűnhettem egyszerű, frissen sarkantyúzott lovagnak.
- Őméltósága, a gróf vadászaton van; holnap reggelre reméljük vissza. A méltóságos asszony bármelyik percben megérkezhet. Alighanem örömmel látja kegyelmetek a vacsoraasztalánál.
Várom a püspök szavait, noha lenne mit kérdeznem a szolgától. De én csak Institoris őexcellenciájának pajzsa és legvégső védelme vagyok, a titkokat ő hívatott kihámozni a vastag, dermedt kőrétegek alól az emberek szemeiből ész szívéből.

Soha életemben nem láttam még a van Agthoven-házaspárt, mégis előre rühellem őket.
A kastély nyomasztó, áthatolhatatlan félhomálya súlyosabb, mint bármely épületé, amelyben az elmúlt negyvenöt év alatt jártam, komor sötétsége részvétlen és taszító - ha egy kocka bazaltot és egy kocka gránitot egymás mellé helyeznénk, aligha látszana, milyen óriási a különbség a két anyag között, e percben, elevenen eltemetve a többezer tonnányi fekete kőművesmunka alá azonban fikarcnyi kétségem sincs afelől, hogy soha többé nem akarok ennyi szilárd halmazállapotú éjszakát egyetlen helyen látni.
Ha nekem kellene itt élnem, színesre festeném a kastély hatalmas, ólomkeretes ablaküvegeit, időrágta falikárpitjait pedig legalább háromévente újakra cserélném: ahogy átvágunk a roppant lovagtermen, röpkén üt szeget a fejembe a gondolat, vajon mégis mi az ördögtől fakultak ki a szőttes eleven színei ennyire.
Napfénytől?
El kell fojtanom egy horkanást.

A szőnyeg valami különös oknál fogva élesen elüt a falakat fedő ódon, megbolyhosodott képektől: a talpunk alatt mindenhol - a folyosón, a vérszomjas élű lépcsőkön és a nagy csarnokokban is - vadonatújan ragyog. Bíborvörös, uralkodói lila, fenyőzöld és mély, méltóságteljes kék váltakoznak egymással, büszke rojtjaik és szegélyeik mind-mind arany- és ezüstszállal szegettek. Szikrázva verik vissza a gyertyafényt. Talán az egyetlen olyan része az egész várnak, amelyből elevenség sugárzik.
Na és az illata.
Fafüst és valamiféle gyönge, megmagyarázhatatlanul finom, természetes illat lep meg néha-néha, különösen az ajtóknál: megdöbbentő könnyedséggel söpri ki a kellemetlen, idegenkedő gyanakvás nagy részét a lelkemből.
A hosszú, ruganyos léptű szolga meghajolva torpan meg egy jókora, széles tölgyfaajtó előtt: kitárja azt előttünk, és szenvtelen arccal, de annál dallamosabb hangon szól.
- Úrnőm vacsoraidőre ígérte magát, és még sohasem késett. Kérem, érezzétek magatokat megbecsült vendégnek, amíg rá várunk: forró fürdőt találtok a szobáitokban, uram és a harangszókor itt várlak majd, hogy az asztalhoz kísérhesselek.
Biccentek. Odaben a fény hívogatóan meleg, a kandallóban vastag rönkök izzanak.
A padlón kör alakú, hatalmas szőnyeg. Ezüsttel szegett, borvörös gyapjúszálai közé gondos kezek ugyanolyan vörös selyemmel koronadíszeket hímeztek.
Megvárom, amíg a fickó eltűnik a lépcsőn, aztán intek Kristin Dalgaardnak.
- Jöjjön be.

Az ő szobája éppen az enyém mellett van, mégsem óhajtom betenni oda a lábam: a hazai protokoll nekem megengedné ezt, mégis ízléstelennek találom az ilyesmit. Vizet töltök az asztalon álló bronzkancsóból, aztán intek neki, hogy szolgálja ki magát, ha szomjas.
Tiszta, lenyűgözően finom a víz - egyetlen hátránya, hogy hidegebb, mint a fővárosi jégcsapok, amelyeket gyerekkorunkban néha megnyaltunk fogadásból. Megköszörülöm a torkom.
- Átöltözik a vacsorához, nővér? Ha igen, a kardját akkor is nyugodtan viselje. Északon szokás az asztalnál is felövezve ülni.

Kellemetlen érzések kerülgetnek, ahogy a színes ruhába bújtatott szolga vezetett át a minden részletéből zord hatalmasságot sugárzó kastélyon, mint ahogy az ékköves pikkelyű kígyó vezetné be fészkébe az üldözőit. Semmi köze nem volt a Katedrális lélekemelő, magasztos formáihoz vagy titkokat rejtő misztikusságához, a kastély nehéz gránitjai csakis félelmet és tiszteletet akartak kelteni anélkül, hogy bármit ígértek volna cserébe. De hiába volt a nagy igyekezet csak sajnáltam ezt a zord, kietlen pompát ahogy a vidéket is. Miért akart volna valaki itt élni, miért akarta volna valaki ezt uralni? A világi nemeseknek néha a legkülönösebb döntései voltak hatalom és befolyásvágytól fűtve.
- Úrnőm vacsoraidőre ígérte magát, és még sohasem késett. Kérem, érezzétek magatokat megbecsült vendégnek, amíg rá várunk: forró fürdőt találtok a szobáitokban, uram és a harangszókor itt várlak majd, hogy az asztalhoz kísérhesselek. - mondja a minket vezető kígyó, hosszú arcára alázatos mosolyt csalva, majd folyékony lépteivel gyorsan magunkra is hagyott. Előbb szerettem volna belépni az ajtó mögött ránk váró szobába mint az inkvizítor, hiszen bármi fogadhatott minket, ám atyám gyorsabb volt és csak maga után intett nekem.
- Jöjjön be.
Nem késlekedek sokat, jobban is esik hogy legalább meleg, ropogó kandallótűz fogad a hideg kőtömbök helyett. Nem érzem magam otthonosan, inkább mint egy menedékben, egy barlangban a vihar közepette. Kather atya vizet tölt és egy intéssel felém kínálja, én pedig hálásan elfogadom. Nem is vettem észre a nyomó, nehezen rám akaszkodó aggódás hogy kiszárította a torkomat, így még a folyékony jég ami a pohárban lötyög is kellemesen esik.
- Átöltözik a vacsorához, nővér? Ha igen, a kardját akkor is nyugodtan viselje. Északon szokás az asztalnál is felövezve ülni.
- Átöltöznék, atyám. - bólintok, kissé próbálgatva a hangomat a hideg víz után. - Bár nem nagyon, úgy vélem a rendem vértje épp oly megfelelő díszviseletnek mint a tünde selymek, de nem akarok teljes páncélban megjelenni a házigazdánk előtt. Hanem atyám... - kezdem bizonytalanul, majd egy pillanatra elhallgatok. Szabad-e nekem ilyet kérdeznem? Tűnhetek-e ilyennek a Boszorkánypöröly előtt? Ki mondja meg az Úron kívül szabad-e? - Atyám fejét is összezavarták az előítélkezés démonai vagy csak az én tapasztalatlanságomra van hatással a kastély?

Feszültnek tűnik.
A legkevésbé sem csodálkozom azon, hogy a van Agthoven-grófság megfekszi Kristin nővér idegrendszerét: magam is kénytelen vagyok belátni, hogy a nyakszirtem kellemetlenül zsibong, amióta csak betettem a lábam a kastélyba.
Csendben iszunk, bár jómagam feladom az első korty után - óvatosan forgatom a számban utána, mielőtt alaposan ágynak döntene a meghűlés. Átható tekintetemet talán jobban kiérdemelné a helyiség, én mégis inkább a lovagra vetem.
- Atyám fejét is összezavarták az előítélkezés démonai vagy csak az én tapasztalatlanságomra van hatással a kastély?

Máskor talán felvonnám a szemöldököm, de most időben észbekapok, és éppenhogy csak megrezzenhet. Jók az ösztönei.
Egyre világosabb, mit keresel itt.
Leteszem a kupát az asztalra.
- Még nem sokat láttam a kastélyból, a grófból pedig semmit - jegyzem meg, gondosan ügyelve rá, hogy ne mondjak neki nemet közben. - Egyelőre csak szeretnék minél többet megtudni mind a kettőről... a grófnéról nem is szólva.
Gyakorlatlan fülek botrányos mellékzöngéket vélhetnének felfedezni a megjegyzésben, az igazság azonban mindössze annyi, hogy a legvérfagyasztóbb szóbeszédek valamiért sohasem a grófot, hanem Elisabeth van Agthovent foglalták magukba: a birtok urai megdöbbentően kevésszer szerepeltek párban ugyanazon panaszon belül.
Méregetem még egy kicsit Kristin Dalgaardot.
- Tartsd nyitva a szemed, Kristin nővér - jegyzem meg végül rövid töprengés után, hátralépve, hogy lássa: mehet a dolgára. - Mostantól egyedül vagyunk.


Majd' egy teljes óra eltelik, amelyben nem történik semmi: kiélvezem a jókora dézsa forró vizet, amelyet előzékenyen előkészítettek a számomra és felöltözöm a vacsorához. Vadonatúj, fehér inget húzok a sűrű szövésű brokátdolmányom alá: széles hajtókája, domború címeres aranygombjai meg a kézfejemig érő, selyemszegett ujja divatosabb annál, amit megszoktam, a kastélyba mégis különös módon illik. Fekete kordovánbőr csizmám fölér egészen a térdem alá; másfél hüvelyknyi sarkain tompán hunyorgó sarkantyúim a folyosó végéről is elárulhatnak.
Az arany-fekete libériás, éjfélkék szemű lakáj éppen akkor érkezik az ajtóm elé, amikor kitekintek a folyosóra. Röpkén ráncolom a homlokom, de a gesztus éppen csak egy pillanatig tart.
- A grófné őnagysága megérkezett - szól dallamosan, kezét udvariasan összefogva keskeny dereka mögött. - Alázattal és örömmel kéri a vendégeket, hogy legyenek szívesek megtisztelni a vacsoraasztalát a jelenlétükkel.

- Még nem sokat láttam a kastélyból, a grófból pedig semmit. Egyelőre csak szeretnék minél többet megtudni mind a kettőről... a grófnéról nem is szólva.
Az inkvizítor óvatosan beszélt, mint aki hozzászokott, hogy minden szavát megforgassa mielőtt kiejti hogy pont úgy szülessenek meg ahogy szeretné. Nem mindig hibátlanul, de a hibái mindig úgy és akkor bukkantak fel bennük elrejtve, ahogy szerette volna. Gyakorlott ember volt Norven Kather, ezt biztosan megállapíthattam ennyi idő alatt is.
- Tartsd nyitva a szemed, Kristin nővér - felelte végül néhány hosszú másodpercnyi hallgatás után. Hogy mi járhatott az inkvizítor fejében és hogyan jutott el eddig az egyszerű, de annál fontosabb figyelmeztetésig sejteni sem mertem. - Mostantól egyedül vagyunk. - Hosszú lábai ruganyosan hátrébb lebegtették hat lábnyi termetét, hogy utat engedjen nekem, én pedig egy bólintással elléptem mellette.
- Kivéve az Atyát, püspök úr, aki a rejtekben is lát. Talán meg tudunk felelni a figyelmének.

- A grófné őnagysága megérkezett. Alázattal és örömmel kéri a vendégeket, hogy legyenek szívesek megtisztelni a vacsoraasztalát a jelenlétükkel. - hallom meg a kígyószerű szolga hangját, mintha énekelné úrnője kérésbe rejtett parancsát. Még egyszer végigsimítok a fürdés gőzétől kissé göndörödő hajamon, majd lemondóan sóhajtok. Nem templomba igyekszem, csak egy nemesasszony vacsorájára de mégis, sötét arany hajszálaim szomorú állapota megvisel. A váltásruha, amit szolgáltattak nekem felszerelés gyanánt egy elegáns lovaglóing, az a fajta amelyben a bárók szokták körbeléptetni új, díjnyertes ménjeiket a városokban és ez ehhez mért, aranyszállal szegett nadrág. Csizmát nem adtak így amennyire tudtam kifényeztem azt, amelyben eddig jöttek és mellvértemet is magamra csatoltam a Canes alvadtvér színű takarójával együtt. Kardomat atyám javaslatához híven az oldalamon hagytam, ám a rend keresztjével karcolt pajzsot a szobámban felejtettem a páncélvért többi darabjával együtt, mielőtt kiléptem a közös előtérbe.
- Indulhatunk, excellenciás uram! - hajtottam meg a fejem a püspöknek, szándékosan kerülve a szolga tekintetét.

Szokva vagyok a nagy épületekhez, mégis lenyűgöz, milyen soká vezet a rugalmas léptű, nyalka inasúrfi: a kastély vastag falai vagy elnyelik a háznép duruzsolását, vagy pedig van Agthovenék otthona hátborzongtóan csendes, mert nem sok nesz zavar meg a lépteink tompa zajainak hallgatásában.
Jókora, kétszárnyú tölgyfaajtó előtt torpanunk meg: olyan hatalmas, hogy a jókora bronzkilincstől jobbra is, balra is súlyos kovácsoltvas karikák függnek róla. Ezúttal nyitva van, méghozzá sarokra: odabent, az ebédlőcsarnokban roppant, hosszan elnyúló asztal uralja a teret, s bár egy nemesi lakodalomra való vendég elférne mellette, ezúttal csak az asztalfőn és a jobbján ragyog néhány sápadt ezüstteríték.
A helyiség roppant, hosszanti falába éktelen méretű kandallót vágtak; máglyányi lángok ropognak benne harsogva, megdöbbentően könnyedén felmelegítve a rideg termet. Nem csodálkozom, hogy az ajtót nyitva tartják.

- Kegyelmes uram - zendül fel egy mély, tekintélyes hang a csarnok rövidebb oldalába vágott ajtó felől. Elsőre nem tudnám megmondani, női hang-e... csodálatosan bársonyos ugyanakkor, és fészkel benne valami nyers érzékiség, amely egy kissé elfeledett húrokat pendít meg a legsajátabb férfiösztöneim közvetlen közelében. - Sajnálom, hogy megvárattam excellenciád. Későbbre reméltem.
- Grófné - üdvözlöm széles, engedékeny mosollyal, mert most, hogy felbukkan, Elisabeth van Agthoven méltóságteljes orgánuma arcot is nyer. Arcot és alakot, és nem is akármilyet: lehengerlő erő és szépség együttese keveredik a vonásaiban, mintha csak hegyi farkas volna, amely abban leli kedvét, hogy csinos ölebnek álcázza magát. A grófné magas, rugalmas mozgású asszony - olyan magas, mint én -; rőtarany haja fegyelmezetlen csigákban göndörödik a vállgödrébe, selyemfényű sötét szeme fiatalosan ragyog, pedig már alighanem túl van a negyvenen. Krémszínű bőre a kastély fekete bazaltkockái közt szokatlanul lágy árnyalatnak hat. Erdőzöld és bronzszínű kelmét visel, filigránarany fülönfüggői melegen villognak a tűz vörhenyes visszfényében.
Elegánsan hajol meg, hogy megcsókolja a gyűrűmet.
- Remélem, elégségesnek találta a fogadtatást.
- Asszonyom megbecsüli a vendégeit - mosolygok rá fesztelenül, félrefordulva, hogy Dalgaard lovag felé intsek. - A kísérőm Kristin Dalgaard, a Canes Domini rend lovagja.
- Üdvözöllek a van Agthoven-birtokon, Dalgaard lovag - szól a kastély úrnője nőhöz, és főleg nemesasszonyhoz szokatlan nyíltsággal. Erős vonalú állkapcsa és markáns járomcsontjai büszke és nemes megjelenésűvé teszik, a sötét szempár sarkaiban jól kivehetőek pókháló finomságú ráncai. Nincs benne semmi a fővárosi, vérszegény dámák ájuldozó törékenységéből.
Fékeznem kell a rohamosan elkalandozó gondolataim.
Elisabeth van Agthoven hátat fordít, és az asztal felé int.
- Kérem, foglaljanak helyet. A vacsora késik, alighanem eleget fegyelmezték magukat a kedvemért.