Magánjáték: Obscuréntur óculi eórum ne vídeant...

Nem szerettem a nagy, kongó beltereket. A Katedrális főhajója sem volt ínyemre való, de az legalább élettel volt teli, folyamatos társasággal és nyugalommal, ahogy az arany és zománc mögül az Úr fényes szeretete várt. Van Agthovenék kastélyában nem várt senki, csak a saját lépteim tompa visszhangja, mintha a roppant bazaltsziklák csupán saját szórakozásuk végett adtak volna vissza egy leheletnyit a hangokból, amit bekebeleztek. Az összképen az óvatosan elszórt, színes szőttesek és szőnyegek sem segítettek, a színek élénkségét a kő úgy nyelte el mint egy éhes ragadozó, egy könyörtelen jégrianás az óvatlan halászokat. Jobban hasonlított egy valaha dicső ám századok óta üres, csak az elemek uralta kastélyra mint egy nagy hatalmú és tekintélyes főúr és háza népe otthonára. A kígyó-szolga ruganyos, tekergőző léptei egy csarnoknyi terem bejárata előtt álltak meg, és ahogy félreállt szinte észre sem vettem a sarokra tárt ajtókat. A hatalmas bronzkilincsek és kopogtatók híján tűnhettek volna elegáns, egyszerű faragványnak a bejárat mellett.
- Kegyelmes uram - Elizabeth van Agthoven grófné úgy lépett elő a saját ajtaja nyílásából, mint egy zöld-sötétarany forgószél. Szemeim önkénytelenül összeszűkültek, ahogy egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk és sötét szemének csillanása átvillant az enyémbe. - Sajnálom, hogy megvárattam excellenciád. Későbbre reméltem. - Az asszonyság vonzó nő, habár van benne valami fenyegető. Szelídségnek nyomát sem láttam rajta, csak elegáns, rejtetten hivalkodó vonásait és büszkén felszegett fejét. Hajának aranya sötétebb és rezesebb volt az enyémnél, de pont a furcsa határszíne miatt valami hívogató volt benne. Láttam a szépségét és az erejét ugyan, de nem tudtam a helyén értékelni. Engem jobban zavart a nemes feleséghez nem illő határozottsága és nyugodtsága egy olyan rossz hírű inkvizítor előtt, mint Norven Kather, a Boszorkánypöröly. Ez a nő hatalmasabb, mint amennyi elsőre látszik belőle, ami mindig veszélyt jelentett.
- Grófné - Láthatóan az atyának nem voltak ilyen aggályai és feszélyezettség nélkül fürdött a felé sugallt bájakban; legalább is ha az elnéző mosoly engedett valamire következtetni. A meghajlás, amivel csókkal illeti a püspök gyűrűjét is inkább tánclépés volt, mint alázatos gesztus.
- Remélem, elégségesnek találta a fogadtatást.
- Asszonyom megbecsüli a vendégeit - Az inkvizítor félre fordult, hogy a nő pillantása engem érjen, karjával pedig felém intett. - A kísérőm Kristin Dalgaard, a Canes Domini rend lovagja.
- Üdvözöllek a van Agthoven-birtokon, Dalgaard lovag - szólított meg bármiféle megalázkodás nélkül, noha nem vettem zokon. Itt én voltam a ranglétra legalján, ezt tudtam és elfogadtam.
- Köszönöm a vendéglátást, grófné asszonyság! - hajolok meg kissé ahogy a Fővárosban illett a házigazdák előtt. Nem igazán tudtam északon hogy módosult az etika de nem féltem, hogy esetleg a lelkébe gázolok ezzel. Noha Van Agthoven őrgróf felesége volt és jelenleg a ház úrnője, a Exercituum lovagjaként semmilyen alárendeltséggel nem rendelkeztem felé.
- Kérem, foglaljanak helyet. A vacsora késik, alighanem eleget fegyelmezték magukat a kedvemért. - fordított nekünk hátat az asztal és a terítékek felé intve. Sietve odaléptem az asztalfőtől legtávolabbi megterített székhez, megvárva míg a püspök foglal helyet először.
- Ha megengedi a kérdést, van Agthoven asszony, igen kevés szolgát láttam ezeddig. Csekély a személyzete vagy hatalmas a birtoka?

Elisabeth van Agthoven az asztalfőn ül.
A legtöbb nemesi háztartásban a birtok úrnője a saját jogán hatalom, mégis van bennük annyi alázat, hogy külsőségekben alávetik magukat a férjüknek. Őbenne nincs: a természetességen, amellyel helyet foglal, látszik, hogy a férje, ha jelen volna, akkor is legfeljebb a szemközt eső asztalfőn kapna helyet.
A pillantásában, amelyet rám vet, ahogy elfoglalom a helyet a jobbján, szilaj öntörvényűség és kihívás fénylik. Elkapom a tekintetét, és pontosan tudom, hogy a szemem sem rebben, pedig a gyomromat fölhevíti ez a tekintet, ennek a forróságnak pedig nem szokása nyugodalmasan megülni egy helyben.
Megköszörülöm a torkom, hogy elvonjam a figyelmem a kellemetlenül szorosra fűzött nadrágomról.
- Ha megengedi a kérdést, van Agthoven asszony - szólal meg Kristin Dalgaard, megtörve a vér dörömbölését a fülemben -, igen kevés szolgát láttam ezeddig. Csekély a személyzete vagy hatalmas a birtoka?
Egy emberként pillantunk reá, a grófné pedig olyan lassan és szélesen mosolyodik el, mintha minél tovább szeretné a vendégei figyelmét a vörösre festett ajkára vonni.
- Igen figyelmes, lovag - jegyzi meg elismerően. - Valójában mindkettő. Rengeteg oka van: a birtokunk hatalmas, a kastély pedig ezen a rideg környéken nem igényel olyan rengeteg cselédet, mint egy népszerűbb udvarház. Meglehetősen kevés a vendégünk... Kevesen vállalkoznak ilyen hosszú és barátságtalan utazásra. Nem mintha nem tenne boldoggá, amikor valaki mégis megtisztel a látogatásával.
Futón rám pillant, pedig reménykedtem, hogy nem fog. Muszáj a szemébe és az ajkára pillantanom, noha alig szívdobbanásnyi idő múlva feltűnik néhány magas és karcsú, vörös-óarany libériás inas kancsókkal és tálcákkal.
Az előétel velő és jókora, fényes fekete héjú kagylók. A grófné egy intéssel énhozzám küldi a második tálcát, én pedig rezzenéstelen mozdulattal fogadom el. Gyakorlottan, szándékosan lassan bontom fel a nedves kagylóhéjat.
Ez egy igen hosszú vacsorának ígérkezik.
- Azután persze - fűzi tovább a mondanivalóját - ott a kastély rossz híre is. Tudja, Kristin nővér. A rémhistóriák.
Nem úgy nevet föl, ahogy a nemesasszonyoktól megszoktuk, hanem telt hangon, szép formájú fogait látni engedő gesztussal. A nyakában ingerlően megfeszülnek az inak egy pillanatra.
- Az egész a férjem hibája - vallja be, velőt merve egy aprócska szelet barnára pirított, sós vajtól csillogó kenyérre. - Félelmetes ember, és hirtelen haragú. Azt mondják, néha farkassá változva kísért a környéken. Ez persze badarság. Egyszerű rémmese. Neki azonban nagyon tetszik. Itt, messze Északon mindenki szenvedélyes vadász. Büszke rá, hogy a bestiák legjobb vadászához hasonlítják. A cselédek egy része viszont így idő előtt elriad. Nagy kár.

A grófné nem kerülgette a témát, mintha egyértelművé vált volna számára, hogy másért nem lehetünk itt. Talán az is volt, nem kételkedtem, hogy a szemrevalóan enyhe ívű homloka mögött éles ész rejlett, és kitalálhatta miért is jelentkezik be hozzá a leglehetetlenebb pillanatban egy inkvizítor és az őt kísérő lovag.
- Talán csak a hideget űzik el a félelemmel. Ha az ember egy ilyen földön lakik és dolgozik kell valami, amely megtöri a napokat. Mert amúgy csak fagy és szikla váltakozása, ilyenkor talán még a vérnek is örülnek. - Nem szoktam ennyire szentimentális lenni, de egyelőre a hely hatásának tudtam be. A Van Agthoven kastély olyan volt, mint egy lehetetlen, más világból jött katedrális, idegen szögekkel és idegen levegővel, amely más értelmet adott a szavaknak, a hangoknak de még a gondolatoknak is. - Már megbocsásson, asszonyom, nem a birtokát akartam lekicsínyleni ezzel. Az északi határ is a Veroniai Királyság tartománya és ugyanolyan fontos, mint a folyó melléke vagy a Főváros maga. Csak a színei másak. - Óvatosan figyeltem, ahogy az arany-bordó ruhás inasok megterítenek a vacsorához - velő és kagylók, egyik sem olyasmi, ami idefelé gyakori lenne. Vajon mennyire gyakran járnak erre a kereskedők, akiknek ilyen drága portékája lehet? Utazó jégverem kell ahhoz, hogy a kagyló friss maradjon, legalább is Konrad mintha erről beszélt volna. Lopva az inkvizítorra sandítok, de nem találok semmi megnyugtatót. A Boszorkánypöröly fegyelmezettnek tűnik, az olyan emberek arcával és mozdulataival, akik akarattal tartják kordában a színüket. Nem kérdezett még semmit, nekem pedig nem áll módomban elébe vágni. Ez az Institutio feladatköre, én csak azt tudom mitől és hogyan kell megvédenem a püspököt. Azt, hogy hogyan fordítjuk ki Van Agthovenékből az igazságot elképzelni sem tudom és nem tűnt úgy számomra, hogy az inkvizítor sietne vele.

- Alighanem.
Kalapáló érveréssel figyelem, ahogy a grófné derűsen biccent Dalgaard lovag megállapítására; vastag tincsei buján sepernek a vállgödrébe a mozdulattól. Őszinte félelem fog el, rég nem kínzott a vágy így senki után; hogy uralkodjam magamon, kimérten intek a vörösarany libériás inasnak, hogy elviheti az osztrigás tálcát.
Sokkal többet meg tudnék enni belőle, de pontosan tudom, hogy már ezt a keveset is meg fogom szenvedni. Nem is olyan sokkal később.
- Nem jártam még a fővárosban - vallja be aztán, csevegő hangon. - Félek, nem tudnék elég illendően viselkedni és kirínék a társaságból.
- Nehéz volna - sietek közbeszúrni finoman, hogy elvegyem végre a megjegyzés élét. - Carolusburg sokszínű hely.
Nem számítottam rá, hogy a hangom ennyire mély lesz, ráadásként pedig mintha a torkomból szólna. Bocsánatkérő arccal kortyolok a boromba.
- Bocsásson meg. De árulja el - fogok bele - megjön-e a hitvese holnap reggelig? Vasárnap lesz. Nagyon várom, hogy a kuzinját szolgálat közben is lássam. A Szentszék többek közt azért küldött, hogy tolmácsoljam az elismerését, hogy ilyen hamar új papot talált a kastély számára.
Elisabeth úrnő lenyűgöző vonásain felismerhetetlen érzelmek sokasága vonul át, hogy aztán mosolynak adja át a helyét.
- Hát persze - biztosít felőle kisvártatva. - Sosem mulasztja el az áhítatot. Ahogy én sem.
- No, ne féljen - vigyorgok rá - Nem azért jöttem, hogy próbára tegyem.

Esküdni mernék, hogy kihívó szemöldökfelvonás a válasza, de mielőtt a gesztus teljes pompájában kibontakozhatna, az ajtó meglehetős döndüléssel kitárul.
- Őrgróf Franz van Agthoven úr - jelenti be ugyanaz a szolga, aki bennünket és a grófnét is: mindannyian jól láthatjuk, hogy a birtok ura alighanem egyenest lóhátról leugorva indult ide, nem akarván megvárakoztatni bennünket.
Leteszem a kést, ahogy felém kerül, és igyekszem megfeledkezni a felesége ránk szegeződő tekintetéről.
- Excellenciás uram - köszönt felém nyúlva, és én hagyom, hogy megcsókolja a gyűrűmet. Anélkül, hogy felemelkednék az asztaltól.
- Őrgróf - mosolygok rá - Örömömre szolgál, hogy fogadott. A kísérőm Kristin Dalgaard kereszteslovag a Canis Domini lovagrend soraiból.
- A rettegett Vérebektől! - ütközik meg a férfi szemlátomást, minden tiszteletlenség nélkül. Egy kissé fejet hajt a kísérőm felé, és én addig szabadon szemügyre vehetem: a legeslegelső gondolatom az, hogy a parasztok nem csak az ujjukból szopták a farkashistóriát. - Nem tiszteletlenségből. A véreb méltó a hírnevéhez az állatok és az emberek közt is.
Franz van Agthoven magas férfi, legalább hat láb magas és karcsú, de egyáltalán nem sovány. Széles válla, erős mellkasa keskeny csípővé szűkül, lába csupa izom, inas nyakán széles állkapcsú, egyenes orrnyergű fej ül. Bozontos feke haja úgy öthüvelyknyi hosszú, a füle előtt fut össze rendetlen, de nem ápolatlan borostájával. Fekete szemöldöke összeér az orra felett. Szilaj, forróvérű embernek tűnik.
- Engedjék meg, hogy csatlakozzam a vacsorához.

- Alighanem. Nem jártam még a fővárosban - Az őrgrófné hangja nem volt sértett, noha még én is éreztem hogy súroltam az illem határait. Olyan arccal válaszolt, mintha délutáni teája fölött csevegne egy kedves ismerősével, ami egyrészt megnyugtatott de nem tudtam elcsitítani a lelkem mélyén motoszkáló gyanút. Mi lehet a nagyságos asszony múltjában, mitől ilyen szívélyes? - Félek, nem tudnék elég illendően viselkedni és kirínék a társaságból.
Ez már ismerősebb volt, ahogy kivillant a mézes nedűbe rejtett horog szinte elégedett voltam. Van Agthoven asszony is hasonló volt a többi nemeshez, csupán ügyesebb és selymesebb hangú.
- Nehéz volna - szólalt meg az inkvizítor és nem tudtam eldönteni hogy az asszony vagy az én védelmemre. - Carolusburg sokszínű hely.
Szerény, alázatosan bűnbánó arccal fordultam a tányérom felé, kitérve a további beszélgetésből. Így is meglehetősen túlléptem a hatáskörömön és nem voltam benne egészen biztos a püspökatya jó szemmel fogja-e nézni.
- Bocsásson meg. De árulja el... - kortyolt bele az inkvizítor a kupájába töltött borba, szavai pedig finoman óvatosak voltak, mint egy éppen besurranni készülő kóbormacska. Érdeklődve figyeltem fel, ám arcom továbbra is az előttem lévő étel felé fordult és szelíd mosollyal igyekeztem az osztrigákat kiszabadítani a páncéljukból. - Megjön-e a hitvese holnap reggelig? Vasárnap lesz. Nagyon várom, hogy a kuzinját szolgálat közben is lássam. A Szentszék többek közt azért küldött, hogy tolmácsoljam az elismerését, hogy ilyen hamar új papot talált a kastély számára.
Pillanatnyi csönd állt be és ahogy kissé oldalra pillantottam az úrnő arcvonásai alig inogtak meg - de meginogtak.
- Hát persze - találta meg végül a hangját az úrnő, és látszólag ugyanolyan könnyedén válaszolt a Boszorkánypörölynek mint azelőtt nekem. - Sosem mulasztja el az áhítatot. Ahogy én sem.
- No, ne féljen - az inkvizítor hangja megenyhült, szinte bátorító nevetés bújkált benne. Érdekes volt, a Hivatalról az a hír járta, hogy a tagjai képtelenek voltak a nevetésre. - Nem azért jöttem, hogy próbára tegyem.
Meglepően könnyedén hazudott, rám sem kellett pillantanom hogy tudjam arcának egyetlen rándulása sem árulta el a valódi szándékát. De hát ez volt az inkvizítorok dolga és ezért vetette meg őket a köznép, legalább is a legtöbb helyen.
- Őrgróf Franz van Agthoven úr - Elizabeth úrnő már készült volna feleli, szája sarkában játszó halvány mosollyal, amikor a minket is bejelentő, vendégszámba menő küllemű szolga belép az ajtón a félfákhoz simulva és utat enged gazdájának. A kastély ura szilárd léptekkel közelít felénk, előbb a püspökhoz lépve és meghajolva gyűrűt csókol neki. Eközben alaposan megfigyelhetem a lovaglónadrág alatt megfeszülő izmokat, ahogy térdet hajt, széles vállának domborodását és vastag, határozott állkapcsát.
~ Mint Lothar... ~ Alig fut át a gondolat a szemeim előtt egy mogorva szemhunyással el is kergetem.
- Excellenciás uram
- Őrgróf - Az inkvizítor nyájas modorban válaszolt neki, ülve maradva. - Örömömre szolgál, hogy fogadott. A kísérőm Kristin Dalgaard kereszteslovag a Canis Domini lovagrend soraiból.
- A rettegett Vérebektől! - A férfi arcára kiülő meglepődésre őszinte csodálkozással feleltem, ahogy felemelkedtem a székemből. Úgy éreztem helyén valónak, ha állva fogadom a ház urának köszöntését. - Nem tiszteletlenségből. A véreb méltó a hírnevéhez az állatok és az emberek közt is.
Van Agthoven őrgrófról szinte süt a vadászat, és noha még nem találkoztam Schwarzjäger vámpírral így képzeltem el őket. Modora, járásmódja és alkata is lóháton való vadűzéshez idomult, ahogy a gondolkodása is. Nem csodálkoztam, ha ahelyiek farkast látnak benne.
- Őrgróf úr! - hajtottam meg a fejem, utána visszaültem a helyemre. - Igazán hálás vagyok, birtokának vendégszeretetét élvezhettük. Hallott a Rendemről, nagyuram?
Kissé meglepett, hogy a Vérebek híre ilyen északra is eljutott és őszintén féltem, hogy a Nagy Harag Évének gyászos bukása maradt meg a köztudatban - bár a rettegett jelző nem erre utalt.
- Engedjék meg, hogy csatlakozzam a vacsorához.
Beleegyezőleg bólintottam, teljes tudatában annak, hogy felesleges. Végül is ki tilthatná meg egy nemesnek a saját otthonában, hogy vacsoraasztalhoz üljön?