Küldetés: Mindenkinek kell egy kis szórakozás...

Szinte unottan figyeltem fel a zümmögésre, ami az újabb, kék mágusajtó nyílását jelentette, de alig volt erőm felállni. A meleg levegő perzselte a tüdőmet, a fejem zúgott, mintha egy mézzel és méhekkel teli kasban úsztam volna.
- Ha megtalállak egyszer a bokádnál fogva húzlak az inkvizíció elé... - leheltem erőtlenül, ahogy felálltam és szinte átzuhantam a portálon. Nem csendesen csobogó patak mellé érkeztem, inkább olyannak tűnt amilyennek az emberek a mágusok és remete alkimisták laborjait képzelik. A falak, polcok és még a föld is tele volt szórva bedugaszolt üvegekkel, amelyekből furcsa, alkonyati izzással világítottak a legbizarrabb színű bájitalok és füstök, hogy szinte a szemem sajdult meg tőlük. Ami jobban aggasztott a fényeknél a roppanó hang volt, mint mikor egy vékony ablaküveg elroppan az első nyílvessző ütésétől és a szoba szögletéből egy kellemetlenül szúrós szagú, sárgászöld köd kezdett emelkedni. Elég volt egyetlen szippantás hogy talpra rángasson és odatántorogjak a középső tartályhoz, benne a katedrális rózsakertjeinek színét idéző löttyel és rátenyereltem az asztalra. - Alkimista üvegek, nagyszerű. Mikor kezdtem azt hinni elég okos vagyok hogy valahogy túléljem... - fanyar arccal hátrasandítottam a gázra, amely jó tempóban töltötte meg a szoba levegőjét. - Szóval úgy látod a kínzás nem elég ösztökélés, így halállal fenyegetsz, Meister Zauberer. Legyen hát! - szemeim szinte ismerősen kutattak a feladvány nyitja után, amitől egy pillanatra összeszorultak az ajkaim. - Minden szám azt jelenti, hány egységnyit kell a folyadéknak kitöltenie a mágusüvegekből, igazam van? De mi történik... - Megnyitottam a csapot, amitől a bájkeverék hirtelen lendülettel töltötte meg a tartály mellett heverő poharat. Épp időben zártam el, hogy ne csorduljon túl és a tartalmát az első üveg szájába öntöttem. - ... Ha nem a végébe öntöm? - A válasz természetesen mágikus mesterkedés volt, a rózsaszínű lé magától folyt be a mágusüvegek gömbölyded végébe. - Hmmmm, szóval így működik.
Először találomra kezdtem töltögetni, a tábla oldalán végigfutó számokat figyelve, aminek az lett a vége hogy mikor a végére értem vettem csak észre az alsókat. Összeráncoltam a homlokom, nem törődve a lassan a térdemnél gomolygó zöld füsttel.
- Most mi lesz? Adtok még esélyt vagy ennyi volt? - A színezett víz gyorsan kezdett apadni, mintha a tábla alján is csapok lettek volna, és úgy tűnt el mintha sosem lett volna ott. Újra kezdtem a töltögetést, ezúttal alulról, ám sokkal óvatosabban. - Ide nem önthetek, mert akkor ebben a sorban túl sok lesz. Ami azt jelenti, hogy csak ide mehet... - Ahogy sorban átpoharaztam a löttyöt a tartályból az üvegekbe azt vettem észre, hogy egyre könnyebben megy az a gondolkodás, amit elvártak tőlem. Szinte magától értetődő volt mit miért tehetek és mit miért nem, így nem kellett újra próbálnom. A számok és a berovátkázott alkimistaedények egységei megegyeztek, így elégedetten ültem fel az asztalra, lábammal a zöld füstben kalimpálva. - Fáradsz vagy én ismertem ki a gondolkodásod, Meister Zauberer? Krisztus urunk szerelmére, magamban beszélek! - sóhajtottam fel, és az arcomba temettem a kezem. Ahogy résnyire nyitott ujjaim közt szétnéztem a sok üvegre és a hatalmas tartályra szemeimben szokatlan elszántság csillogott valamire, amit alapból nem tettem volna meg. - Ezt még bánni fogod, te átkos bűbájszóró!

Átlépve a portálon egy sokkal kisebb szoba tárul Sebastian elé. Ezzel nem is lenne gond, ha nem kezdene el azonnal víz ömleni a négy felső sarokból. Elég egyértelmű, hogy ha így folytatódik a szoba hamar megtelik, akkor pedig a kellemesnek nem mondható fulladásos halál vár rá és a kölyökre.
Most Leon megy előre és a vizet ő is hamar érzékeli, bár ez főleg annak köszönhető, hogy arccal beleesik. Hamar fel is tápászkodik a fiatal és hátra is szól Sebastiannak, aki azért szerencsésebben érkezett a terembe, a talpára.
- Hé, keresztes, gyorsan mert... hová tűnt?
A veterán egy pár pillanatig észre sem veszi a kérdést a mondat végén, hanem megindul a szembe fal felé, ahol az ábra van. De hirtelen feltűnik neki, hogy Leon nem veszi őt észre. Vagy csak szórakozik? Nem a legjobb alkalom a viccelődésre.
- Itt vagyok kölyök - lép Leon elé, aki már az asztalt támasztja.
Semmi reakció. Nem jó. Nagyon nem. Valaki valami gonosz trükköt űz velük, és sajnos ennek az is része, hogy Sebastiant most nem látja a társa, akivel eddig sikeresen megoldották a feladványokat.
Valahogy segítenie kell Leonnak, mert látszik, hogy a fiú nem tudja megoldani egyedül a feladványt. Próbál a zsoldos keze után nyúlni, de egyszerűen áthalad rajta, mintha ott se lenne. Sőt, az ennél is rosszabb az, hogy az asztalon is átcsúszik a lendülettől. Épp, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát Sebastian.
Kiegyenesedve még egyszer próbálkozik. Most a kréta után nyúlna, hátha legalább azt meg tudja fogni. Bár nem lenne meglepő, ha az se menne. Ki tudja milyen lényeg rabolták el őket, de az biztos, hogy rettenetes a humoruk. Nem mintha a világnak és az életnek nem lenne az. Jó lenne tudni mivel érdemelte ki Sebastian, hogy fulladásos halált haljon, úgy, hogy nem is tehet ellene. De ha az Úr ezt a sorsot rendelte neki, akkor el kell fogadnia. Így is sokkal többet élt már legtöbb keresztes testvérénél.
Karba font kézzel nézi tovább Leont, ahogy próbálkozik. Nem megy neki. Egy szerencsétlen kölyök miatt fog meghalni, akinek még a szakálla is alig serkent ki. Remek hóhérjelölt egy sokat látott harcosnak.
A fiatalság mindig a régi dolgok vesztét okozza.
Leon látszik, hogy feladja. Felül az asztalra, mintha a halál késleltetése jó megoldás lenne.
- Legalább próbálj meghalni becsülettel te taknyos - morog Sebastian, hátha valami csoda folytán mégis meghallja a fiú - Nem mintha a megfulladásban sok tisztességet találhatna bárki is...
A víz egyre inkább emelkedik. Leon láthatóan kezd pánikba esni, ahogy a halál közeleg. Ez érthető is. Fiatal még, élni akar. Sebastiannak már így is sok ideje telt el ebben az életben. Az Ordo kötelékében már így is rég megbarátkozott a halál gondolatával, jó barátként fog érte jönni az Isten országába vezető vég.
A víz hamar kiszorítja a levegőt a szobából, igazából azt se nagyon van ideje megvárnia Sebastiannak, hogy ellepje a víz. Érzi, hogy egyre nehezebben vesz levegőt. Sípol a tüdeje minden légvételnél, alig tud valamicske éltető gázt belepréselni a testébe. A derék fölé érő vízben nekitántorodik a falnak, ahogy a feje kezd kótyagossá válni a légszomjtól. Egyre jobban feszít a mellkasa, minden porcikája oxigénért kiállt de nincs. Végül már nem bírja tovább a teste és elájul. Azonnal lesüllyed a víz alá, a nehéz páncélzat nem a legjobb úszófelszerelés.
Sebastian érzi, hogy fázik. Nem a legjobb előjel, ha a Mennyben hideg van, de legalább hasonlít az otthonára. Rögtön ezután azonban emberi beszéd hangja csapja meg a fülét. Ez meg egy még rosszabb jel, ha a Mennyről van szó, mert azt jeleni, hogy mégsem ott van. Bár élni nem olyan rossz, azért kicsit kiábrándító azok után, hogy az ember felkészül a halálra.
Az öreg katona kinyitja a szemét. Öt ember ül egy jól megrakott asztal mellett, ami felett két ablakszerű dolog lebeg. Tehát innen figyelték azokat, akiket elraboltak. Valószínűleg Leon és Sebastian is egy ilyen ablakon keresztül volt követve, de ők már nem játszanak. Cöh! Belegondolni, hogy az egész csak egy játék volt...
A szoba másik felében ott fekszik Leon, ő is csöpög a víztől, ami ide juttatta őket. Úgy tűnik már ébren van. Sebastian rámered, és ha a fiú észreveszi, hogy őt figyeli, küld felé egy nem túl kedves pillantást. Remélhetőleg veszi a lapot a zsoldos, és rájön, hogy biza kettejük esélyeit szúrta el a pánikolásával.

- Hát ez igazán nagyszerű! - lépek majdnem a fiú sarkára, hogy az újabb portálon - ami jó munkánk jutalma - átugrom és belebotlok.
Nem sok időmbe telik, hogy körbenézzek, mert nincs itt semmi, csak rideg kőfalak, gyenge világítás, valami fekete szmöttyi, ami természetesen felénk csurog és biztos vagyok benne, hogy jobb ha nem érünk hozzá, na meg egy újabb rejtvény.
- Vajon addig akarja folytatni az a köcsög, amíg fel nem adjuk? - kérdezem remélhetőleg elég hangosan, hogy az a nyomorult is hallja.
- Ez nem tűnik túl bonyolultnak.....gondolom pont ez a csapda mi? - sóhajtok Gerard mellé állva.
- A sakk szabályai sem bonyolultak...gondolom sejted, mire célzok. - mondta, ahogy erősen szemezett a falon függő táblával. - Rá kell jönnünk a pontos szabályokra.
Nem mondom, hogy nem vagyok tiszta ideg, ameddig megérinti a négyzeteket, melyek keze nyomán fényleni kezdenek, de eddigi tapasztalataim alapján a próbálkozásokat nem követi megtorlás, remélem most is így lesz. Szerencsére így van, mert egyszerre csak eltűnik minden fény, aztán érintésére újra felvillannak.
- A számok alapján minden számtól indul el egy pontosan ugyanolyan hosszú négyzetsor, amekkora a szám maga. Ez alapján kéne lenyomni őket...
- Azt hiszem értem, amit mondasz. - kezdtem kapisgálni a logikáját, ahogy láttam miként nyomkodja meg a számokat. - Viszont úgy néz ki, nem lehet úgy megcsinálni, hogy ne érintse kétszer is ugyan azt a kockát valamelyik. - álltam mellé erősen koncentrálva. - Talán ez a megoldás jó lenne? - vettem át tőle a kockák nyomogatását, remélve, hogy ez lesz a tuti, mert jó lett volna nem megtapasztalni mi vár arra, akit elér a szurok.

[img][/img]

Nyílik a portál, Gerard pedig azzal a lendülettel átlép rajta, mielőtt jégcsap nő a szőrre a lábán. Ahogy az várható volt, egy újabb teremben találja magát. Körbenéz a falon, meglátja a kátrány, majd azzal a lendülettel eltünteti a két kardját, nehogy a tűz felgyújtsa önmagukkal együtt. Odaballag az asztalhoz és szemügyre veszi a feladatot.
~ Ez nem sokan múlott.
~ Ez alapján nem kizárt, hogy figyelnek minket. Ha nem így lenne, miért ne adták volna ugyanazt a nehezítést...
~ Erre korábban is rájöhettünk volna, amikor az a furcsa kísértetszerű valami megjelent előttünk.
- Hát ez igazán nagyszerű! – lép át az ideiglenes társa a portálon, kishíján a földre teperve őt - ami jó munkánk jutalma.
Gerard nem figyelt a nőre, ahogy jobbra balra forgatja a fejét, inkább a „vigyázó szemek” gondolata aggasztotta.
~ Ha tényleg szemmel tartanak, kéne itt lennie valami mágikus eszköznek, ami ezt lehetővé teszi. Ha azt megtalálnánk, azon át egyenesen a külvilágba tudnánk jutni.
Körbeforgatta a fejét, hátha talál valami gyanús eszközt. Viszont nem akart sok ideig ezzel a gondolattal játszadozni, sietnie kell, ha nem akar elmerülni abban a fekete valamiben.
- Vajon addig akarja folytatni az a köcsög, amíg fel nem adjuk? – ordította fáradtan a másik tanácstalan a teremben.
Nem sok ideig vesződtek, azonnal odasétáltak az asztal mellé és szemügyre vették a feladatot.
- Ez nem tűnik túl bonyolultnak.....gondolom pont ez a csapda mi? – mondta Gerardnak.
- A sakk szabályai sem bonyolultak...gondolom sejted, mire célzok. - válaszolta, miközben mogorván szemügyre vette a feladványt.
Újra végignézett a falon. A kátrányt egy kis ideig képes lenne visszatartani a varázslataival, de az közel sem olyan effektív, mint a tüzes kardot a hideg szélben használni.
- Rá kell jönnünk a pontos szabályokra.
A minta alapján egyértelmű volt, hogy sorban le kell nyomogatni a megfelelő négyzeteket. Gerard ennek rendje módja szerint találomra megnyomott egy négyzetet a lapon. Aztán egy másikat. Csinálta ezt egészen addig, amíg egy hiba miatt alaphelyzetbe nem állt a rendszer. Aztán újra megcsinálta, hogy kiderítse számít e az, milyen sorrendben nyomjuk le a kockákat, vagy csak el kell találni a megfelelő négyzeteket.
~ Ha bizonyos gonbokat le kell nyomni, bizonyos gombokat meg nem, akkor elég csak azokat megtalálnunk, amiknek a lenyomására aaphelyzetbe áll az egész. Előbb utóbb megtaláljuk az összeeset.
~ Ha a sorrend is számít...
~ ...na akkor már kicsit komplikáltabb.
- A számok alapján minden számtól indul el egy pontosan ugyanolyan hosszú négyzetsor, amekkora a szám maga. Ez alapján kéne lenyomni őket...
- Azt hiszem értem, amit mondasz. Viszont úgy néz ki, nem lehet úgy megcsinálni, hogy ne érintse kétszer is ugyan azt a kockát valamelyik. Talán ez a megoldás jó lenne...? – morfondírozott magába, mialatt közelebb állt az asztalhoz és megpróbálkozott egy kombinációval.
Gerard nem csinált semmit, csak várt, hátha történik valami, vagy pont nem történik semmi, hogy ő is próbára tegye a szerencséjét a maga elképzelésével.

Megoldás

Az első megoldás során pár négyzet, hiába nyomta le őket nem vezették el a megoldáshoz. Szerencsére hamar rátaláltak azokra a lapokra, amiket nem szabadott megnyomni, így negyedik próbálkozásra sikerült megoldaniuk a feladványt. Ahogy azt megszokták a terem közepén egy átjáró bukkant fel a semmiből. A páros habozás nélkül átugrott a kapu túloldalára.
A következő terembe érve a világosság egy pillanatra elvakította. Idegesen sziszegve kapta a szeme elég a kezét, majd ahogy szépen lassan megszokta a rikító fényt, leeresztette és körbenézett. Az eddig látott alakokon kívül még négy ismeretlen állt a teremben. Az egyikük minden kétséget kizárólag egy keresztes volt, erről árulkodott a ruházata és a bántó, destruktív szent aurája, amit áraszott. A másik négy ott állt egy pódiumon amellett a szellemszerű alak mellett, aki korábban megjelent előttük.
- Gratulálunk, gratulálunk! - kezdi az egyik idősebb mágusköpenyes férfi, mesterségesen felerősített hanggal. - Ezennel megnyertétek a negyvenharmadik "Többet ésszel mint erővel" vetélkedőt! Igazán bámulatos volt. Megjegyezném a közönségkedvenc húzás a fiatalúr égő pengéje volt. Három csapatból másfél csinálta végig a feladatokat...
Mielőtt még a végére ért volna, Gerard rájuk sem hederítve támadásba lendült.
~ Nyírd ki azt a rohadékot! - ordította az elméjében.
Megidézett egy Sötét dárdát, majd azonnal az elsőnek látott mágus mellkasának dobta. A fegyver kis ideig repült a levegőben, majd visszapattant egy láthatatlan falról, amit nyilván még előzőleg emeltek a rafkós kis varázslók. A démon nem habozott, a két keze körül ismét megjelentek a pecsétek, majd két árnyszablya, melyekkel egyenesen a pajzsra támadott. Éles recsegéssel csapódtak neki az árnyékpengék, ahogy a fiú megpróbálta őket a különös védőburok falába állítani. Mikor látta, hogy elég ideig próbálta meg a pajzsot elvágni, stratégiát váltott. Elengedte a két kardot, majd egyik öklét a magasba emelve minden eddig megidézett fegyverét egy csóvába gyűjtötte össze. Azt reméltem, hogy a pajzzsal még éppen érintkező kardot magukkal rántják a varázsvédelmet, így képes lesz gyakorlatilag beleszippantani az árnycsóvájába. Egy határozott karlendítéssel eldobta a legerősebb árnyékvarázslatát a mágusok felé.
Sajnos a pajzsot nem sikerült megszüntetnie és az Ében Árnycsóva is hatástalannak bizonyult. Egy hangos robbanás töltötte meg a temet, majd az árnylövedék eltűnése után egyértelművé vált, hogy ezt a pajzsot semmivel nem tudják áttörni. Az öt mágus még beszélt valamiről, amit Gerard meg sem hallott, mert annyira a támadásra koncentrált. A démon csak akkor kapott észbe, amikor már újra varázsolni kezdtek és mire egyet pislogott, már ismét a fogadóban találta magát, ahol este lefeküdt aludni.
- Ger, jól érzed magad? – szólt hozzá egy ismerős hang.
Leo és Maria ott álltak mellette aggódó szemekkel figyelve őt, ahogy alszik.
- I-igen...miért, történt valami?
- Semmi, csak aludtál...alég sokat, legalább hat-hét órát. Kezdtük azt hinni, hogy beteg vagy.
- Idegbajt azt kis híján kapott is, nemegyszer. – felelte a lány nevetve.
A két jóbarát tanácstalanul állt előttük. Gerard ezalatt az éjjeliszekrény felé fordította a tekintetét. A korábban említett nyeremény tényleg ott volt. Eszerint nem álmodta.
- Történt valami?
- Azt basszus, nem akarod tudni...

Az a trutyi már kezd eléggé közel érni, mire sikerül a megfelelő négyzeteket megnyomkodni és megnyílik a portál. Bármi vár is odaát, habozás nélkül ugrom a fiú után, hogy aztán azonnal magam elé kapjam a kezem a vakító fényáradattól. Hirtelen azt hittem, valami sivatagi helyszínt kaptunk a nyakunkba, de a fényt nem követte a forróságérzet.
Óvatosan körbepislogtam, ahogy taps és a kiáltozás felhangzik és mikor meglátom a nyilvánvalóan rajtunk szórakozó mágusformákat, háát…………….nekem is eldurran az agyam és már mozdulok, hogy beváltsam a jó pár portálon keresztül eltervezett fenyegetésemet, hogy kitekerjem a nyakukat, de……..látva társam hiábavaló próbálkozását nem túl nőies mozdulattal a földre köpök.
Azért egy csapást megkockáztatok a kardommal, hátha az hatásosabb, mint a megidézett fegyverek, de ezek a rohadékok bebiztosították magukat. Gondolom nem mi voltunk az első áldozataik.
Erre utalt a falak mellett összekötözve heverő pár alak is.
- Kár, hogy nem tudja azt az égő pengét feldugni a seggetekbe! – néztem a szemükbe, figyelmen kívül hagyva a gyerekes tapsikálásukat, meg azt, hogy valószínűleg nem épelméjűek.
Épp ezért kell megszabadítani a világot tőlük mielőbb.
- Nagyon remélem, hogy még találkozunk egy olyan helyen, ahol „kedvezőbbek” a feltételek. – belevíve a szavaimba minden érzelmet, amit most érzek feléjük. – És nekem is megadhatja azt a címet, ígérem felkeresem.
A további gondolataimat már nem önthetem szavakba, mert forogni kezd velem a világ, mintha valami örvény nyelne el, aztán hirtelen megszűnik minden és én úgy ugrom fel, mintha rugók löknének., kezemben a kardommal.
Aztán csodálkozva nézek körül. A fogadóban, a szobámban vagyok és teljesen egyedül. Elég hülyének érzem magam, ahogy ott állok, támadásra vagy épp védekezésre készen, mikor nyilvánvalóan csak egy rossz álom, egy rémálom volt. Visszazuttyanok a fekhelyre, mikor pillantásom az asztalra téved és máris újra talpon vagyok. Egy rakás váltó hever ott……….Ezek szerint még sem!
Hogy én, hogy rühellem a varázslókat!
~ Találtam már meg nálatok nehezebb célpontokat is s ez most személyes ügy lesz! ~ fogadkozok magamban egy hideg mosollyal.

Sebastian hiába mocorog a köteleiben, nem tud kiszabadulni. A fegyvere is messze van tőle, szóval azzal sem érne el sokat, ha valahogy mégis sikerülne levetnie béklyóit. A mágusok nagyon nem is figyelnek a foglyokra, valószínűleg ők is tisztában vannak vele, hogy semmi veszély nem jelentenek rájuk.
Nemsokára izgatottá válnak fogva tartóik, úgy tűnik a végéhez közeledik a megmérettetés, aminek ők is az áldozataivá váltak. Egyikük széles mozdulatot tesz a karjával, mire valamiféle színpad alakul ki a teremben, arra pedig erős fény vetül. Senki nem foglalkozik a vesztesekkel, csak a három győztes érdekli a vajákosokat, akik portálokból lépnek a fényes színpadra. Sebastian kicsit meglepődve veszi észre, hogy egy másik keresztes is volt a vetélkedők között, egy fiatal lány, nem tudja eldönteni melyik rend tagja lehet, de jól látszik rajta, hogy az Egyház fegyveres erőinek szolgája.
Mint nemsokára kiderül ez az egész próbatétel csak egy játék volt. Nyilván a szervezők jól szórakoztak, Sebastian annyira nem osztja a lelkesedésüket. Felesleges időpazarlás volt. Szerencsére mindenkit visszaküldenek oda, ahonnan jött, és ha minden igaz még jutalmat is kapnak. Eh... mintha pénzzel ki lehetne váltani a drága időt, amit nem az Úr szolgálatával töltött Sebastian, emiatt a hülye játék miatt.

A keresztes pislog egyet, és már nem a mágusok színe előtt van. A cellájában találja magát, ott ahol lefeküdt előző este. Kötelékei eltűntek, kardja ismét az oldalán lóg, az ágyán pedig ott a 2000 váltó, amiről az egyik varázsló beszélt.
A cella kis ablakán keresztül látszik, hogy már felkelt a nap. Ha nem lenne ott a pénz és nem teljes felszerelésbe ülne az ágya szélén, Sebastian azt hihetné csak egy fura álom volt.
Lassan feláll az ágyáról. Kicsit átmozgatja a tagjait, amik elmacskásodtak a megkötözött léttől. A pénzt az ágyán hagyja, úgy se venné el senki onnan, és kimegy a szobájából. Jobb lesz ha valami reggeli után néz a rendház konyháján és keres valakit, akivel gyakorolhat egy kicsit. A fura dolgok után nincs is jobb egy kis testmozgásnál, főleg akkor ha az ember már hamar rozsdásodik a kora miatt.

Szinte ismerősen fogadott a szúnyograj zümmögéséhez hasonló hang, ahogy egy újabb mágikus kapu nyílt meg a hátam mögött, de csak fáradtan mosolyodtam el.
- Mi jön még, te szukafattya? Újabb feladvány még gyorsabb halállal? Elegem van. - ugrottam le a lassan derékig érő mérges, kénes szagú gázba és a falak mellett álló üvegekhez gázoltam. Kotorászva felvettem egyet és kihúztam a dugóját, kissé fintorogva ahogy az illat megcsapta az orromat aztán nagyot lendítve az üvegen szétlocsoltam a fal tövében. - Ha már úgy is itt vagyok kénytelen játszadozni, játszom én is veletek! - mosolyodtam el, ádázabbul mint eddig bármikor életemben és újabb üveget vettem fel. Addig locsolgattam szét a tartalmukat míg a mellem közepéig nem ért a füst, ekkor felvettem annyi bájitalos üveget amennyit tudtam és felálltam az asztalra. Meglepő módon az újabb kapu nem kék volt, mint az eddigiek, hanem inkább a tavaszi almák savanyú zöldjét utánozta. - Nocsak, valami változás jön? Remélem hogy végre a szemembe nézel, te átokfajzat! De előbb... - találomra elhajigáltam az üvegeket, aztán megragadtam a hatalmas, rózsaszín vízzel teli üveghordót és ráborítottam a többire. Az egymásba folyó keverékek némelyike lángra lobbant és hatalmas durranással repesztette szét a tárolóüveget, van amelyik nemes egyszerűséggel sisteregve átvágta magát a többin de volt ami tömény, szinte elviselhetetlen málnaillatot árasztott magából. A sok különféle szagú kavalkád úgy vett körül mint egy füstlényegű szellem és a tekintetem könnybe lábadt a gyomrom pedig felfordult tőle, kis híja volt hogy nem rogytam össze öklendezve. - Lássuk mennyire fáj neked, ha valaki nem követi a szabályaidat. - egyenesedtem fel minden akaraterőmet latba vetve, ahogy átléptem a zöld mágusajtón és végre szemébe néztem az elrablóimnak. Egy emelvényen álltunk, mint a cirkuszi látványosságok és tűző, fehér fény borított be engem, egy fiatal nőt az utazó zsoldosok jellegzetes jegyeiben és egy varázslónak kinéző fiút, akiből a démonok utálatos aurája áradt. Előttünk, egy magasabb emelkedőn öt alak tapsolt, vélhetően az egész rendezvény szervezői.
- Gratulálunk, gratulálunk! - kezdte egy idősebb férfi olyan hangerővel amely egy suhanctól is merész lett volna így nem lehetett természetes. - Ezennel megnyertétek a negyvenharmadik "Többet ésszel mint erővel" vetélkedőt! Igazán bámulatos volt. Megjegyezném a közönségkedvenc húzás a fiatalúr égő pengéje volt...
- Három csapatból másfél csinálta végig a feladatokat, sajnálom kisasszony hogy a társát diszkvalifikálnunk kellett, de úgy láttuk veszélyezteti a testi épségét. - szólt egyenesen rám nézve egy nő, én pedig lopva körülsandítottam. A lila köpenyes, folyton morgó mágus eszméletlenül feküdt a terem szélén, megkötözve. Majdnem elmosolyodtam a helyzet iróniáján, de még dúlt bennem a harag annyira, hogy ne hagyjam elterelni a figyelmemet.
- Némi váltó kíséretében visszarakunk mindenkit oda ahonnan jött.
- Még mit nem, ennyire könnyen nem ússzák meg! - csattantam fel, sarkamat az emelvény padlójának csapva de nem úgy tűnt, mintha figyelnének rám.
- Ez biztos? - szólalt meg ismét a nő, mint egy elkényeztetett úrihölgy vagy egy kiéhezett özvegyasszony. - Pedig úúúúúúgy megtartanám a cukorfalatot! - kacsintott az emelvény mellett egy barna hajú, fiatal férfira. Ők lehettek, akiknek nem sikerült.
- Megadhatod neki a címedet. - hagyta rá az idősebbik, én azonban idejét láttam elrontani a kedvüket.
- Tudják, hogy a Katedrális egyik lovagját ejtették foglyul, veszélyeztették az életét és akarata ellenére kényszerítették méltóságán aluli cselekedetek végrehajtására? Mit gondolnak, mit fog ehhez szólni az inkvizíció?
Nem úgy tűnt, mintha kíváncsiak lettek volna a "versenyzőik" véleményére vagy fenyegetéseire, csak újabb varázsigét kezdtek összeállítani, vélhetően a kiutunkat. Csak összeszorított foggal tűrtem, hogy tehetetlen vagyok és ádáz pillantást vetettem rájuk, míg helyettük a pirkadó eget nem pillantottam meg. Az egész éjszaka elveszett anélkül, hogy egy szemhunyásnyit aludtam volna és csak most éreztem, hogy a tagjaim sajognak, szemeim feszülten kerekedtek ki hogy küzdjenek az álom ellen az izgalmaktól felpezsdülő vérem parancsára. Nem érdekelt a mellettem heverő váltóköteg, nem érdekelt a tény, hogy mindenem hibátlanul meg volt... Egyedül az érdekelt, hogy van öt mágus valahol akik embereket rángatnak bele a saját világukba, szenvedésük és izzadtságuk árán szórakoznak és úgy tesznek, mintha sosem nőttek volna fel.
- Istenem, Megváltó Krisztus, te vagy a tanúm hogy meg fogom találni egyszer őket és megvédek minden igaz keresztényt a mesterkedésüktől.