[Magánjáték] - A sors folyama

Csendes napnak indult az is, úgy ahogy a többi. Gerard árnyként suhant végig a járókelőkön ügyelve arra, hogy ne keltsen feltűnést. Ha démon az ember, nem szívesen tűrik meg az Északi Királyság virágzó fővárosában. Ám azok, akik képesek a jelenlétét érzékelni könnyedén átlátnak bármilyen álcán, így ellenük fölösleges bármiféle trükkel vagy csellel védekezni. A több árgus szem pedig...nos, a rejtőzködés legjobb módja talán tényleg az, ha az ember egyáltalán nem próbál meg észrevétlen maradni, mert így egyszerű járókelőnek tűnik. Gerard is pontosan ezt tette: a tőle megszokott, sötétes árnyalatú mágusköpenyben rótta az utcákat. Normális esetben ki szokták nézni, csak mert mágus, de mivel a Fővárosban tucatjával élnek hasonló, mágiában járatos alakok ő is csupán egy egyszerű varázslónak tűnik.
Legnagyobb szerencséjére egy egyházibba sem botlott bele, akadálytalanul eljutott a könyvtárig. Mert végsősoron azért kockáztatta meg, hogy démon létére Kalorusburgba merészkedjen, hogy végre valahára láthassa azt a sok ezer kötetet, amikről eddig csak álmodni tudott. Korábban is kutatott már nemegyszer könyvek után, ám ezek általában azok a papírosok voltak, melyeket a Kegyelmes Egyház indexlistára tett, így ezeknek nyomát sem találta volna a Fővárosban. Most azonban új ismeretek után kutatott, így kézenfekvőnek tánt, hogy magévá tegye azt a tudást is, ami mindenki számára hozzáférhető volt.
Ebben a szellemben nyitott be a díszes, tölgyfából készített ajtón. Azonnal megcsapta orrát a régi, omladozó könyvek lapjainak szaga.
~ Rendben van, kezdjünk neki!
Elégedetten szívott bele a levegőbe, majd nekilátott kutatni a sorok között. Egyik kötetet a másik után emelte, míg nem egy akkora tornyot halmozott fel, amit éppen csak el tudott bírni. Ekkor megakadt a szeme egy aranyozott gerincű példányon, ami az egyik alacsonyabb polcról mosolygott vissza rá. Mohón szaladt oda mellé, majd szemügyre vette a díszes papírhalmot.
~ "Az aranycsinálás művészete"? Hát, legalább végre valami fogalmam is lesz az alkímiáról.
Majd miközben egyre csak azon agyalt, melyik könyvet olvassa el először a másik, még szabad kezével megpróbálta anélkül leemelni, hogy közben bármi mást elejtene.

Theo pár napja már a fővárosban tartózkodott, és anyagot gyűjtött. Emellett kereste Felix írásait is melyeket az általa felfedezett tájakról és ősi romokról írt. Theo a főváros piacán járva ételt, és italt vett magának, mivel tudta hogyha ő most a könyvtárba belép, akkor onnan egyhamar nem szabadul. Miközben a könyvtár felé tartott, csak azon bírt gondolkodni, hogy vajon milyen ősi köteteket találhat, és azokban milyen titkokra, vagy akár nyomokra lelhet, melyeket következő utazásának alapjául felhasználhat. Kívülről csak egy bambán sétáló fiút láthattak a járókelők, de fejben már majdnem minden lehetséges opciót lejátszott magában, hogy vajon mit fog találni a könyvtárban.
Nagyjából egy óra telhetett el a bamba sétálás közben, de ezalatt már oda is ért a könyvtárhoz. Az ajtón átjutva, a lényeg tárult a szeme elé, és alig bírta kivárni a rá váró olvasmányokat, de tudta az illemet ezért, visszafogta magát. Theo nyugodtan elkezdte körbejárni a könyvtárat, majd egyszer csak látott egy mágust, egy halom könyvel a kezében. Úgy gondolta, a testalkatához képest nem szabadott volna ekkora könyvtornyot egy kézzel elbírnia. Elkezdte érdekelni ez a különös személy, és egy darabig figyelte. És amikor már épp ment volna tovább, más vette át a figyelme középpontját. Egy könyvet pillantott meg a hatalmas torony közepén, melynek címét, az izgalomtól még ki is ejtette.
- "Felix Schmidt: Az ősi romok titkai"
Ezen szöveg elolvasása után, Theo erőt vett magán, és megindult a Mágus felé. Úgy tűnt, hogy barátunk nagyon koncentrált a könyvoszlopra, és az újonnan az oszlopra kerülő könyv megszerzésére, mivel úgy tűnt, hogy észre se vette Theot, hogy már mellette állt. Ámbár Theo még időt se hagyott neki, és egy kicsit remegő hangon, de már mondta is kérését.
- Elnézést van önnél egy könyv ami nagyon érdekelne. Mondta ezt komoly tekintettel, de a hangján érződött a vágy, ami a könyv megszerzéséért irányult.
Majd Theo fülelt a válaszra.

Már éppen nyúlna az utolsó kötetért, amikor egy semmiből jövő hang megszólította.
- Elnézést van önnél egy könyv ami nagyon érdekelne.
Rémülten fordította oldalra a fejét, annyira meglepődött, hogy kiejtette a könyvet a kezéből. Végignézett a fiún, akitől a hang származott. Egyszerű mágustanoncnak látszott, akinek véletlenül magához vette a kötelező olvasmányát. Olyasmi korú lehetett, mint Gerard, talán egy kicsivel fiatalabb.
~ Nyugodj le, nem történt semmi baj...
Nagyott szippantott a levegőbe. nem érezte, hogy a fiúnak szent aurája lenne.
~ Oke, nyilvánvalóan nem pap. Csak játszd a szereped és nem lesz semmi baj...
- Áh, csak nem te is varázslónak tanulsz? - nézett vissza rá barátságosan mosolyogva - Bocsi, melyiket nézted ki magadnak?
Mialatt ezt mondta, óvatosan leguggold és felvette a korábban leesett könyvet. Kinyit megütődött, a gyönyörűszép gerince is megtört egy ponton, de még tökéletesen olvasható állapotban van. És Gerard nem is asztaldísznek kereste ezeket a könyveket. Azokért a betűkért szenvedett ennyit, amik beléjük lettek írva.

Theo meglepődött a mágus ijedt arcán, majd egy pillanatra elmosolyodott. Ez kicsit oldotta Theo feszültségét, és nyitottabbá vált. De a kérdésére kérdés érkezett, és igen gyorsan. Theo már nyúlt volna segíteni, felvenni a leesett könyvet, de a könyvtárban lévő tudásra egyaránt szomjas társa gyorsabb volt. Ahogy a mágus nyúlt lefelé a leesett könyvért, már kérdezte is.
- Áh, csak nem te is varázslónak tanulsz?
Theo Határozottan válaszolt.
-De, de igen.
De mire kimondta érkezett a következő kérdés is.
- Bocsi, melyiket nézted ki magadnak?
Theo vett egy nagy levegőt, és kifejtette hogy mégis melyiket szeretné.
-Azt a könyvet szeretném az oszlop közepéről, amelyiknek a címe "Felix Schmidt: Az ősi romok titkai"
De Ekkor már Theonak is érkeztek a kérdései.
-Amúgy nagyjából egy korúak lehetünk nem? Én 19 éves vagyok és te?
Mondta Theo, majd elgondolkodott ezen a fura érzésen, amit a fiú mellett érez, és próbálta felidézni, hol olvashatta ennek az érzésnek a jelentését.

- Á, szóval ezt itt... - mutatott a szabad kezével a könyv gerince felé.
És már vette is volna ki  kupacból. Ám amint hozzáért, az összes izom görcsbe rándult karján. Érezte, hogy a gyomra összehúzódik, egy pillanatra azt hittem elszédül és a földre zuhan. Azonnal rá is jött, hogy miért.
~ Ez a rohadt Átok...
A könyv, amit a fiú elkért tőle olyan kötet volt, amit eddig még sehol máshol nem látott. Ha most odaadja neki, azzal talán örökre elveszti annak a lehetőségét, hogy elolvassa. Mert nem várhat a végtelenségig, hogy valaki más befejezze, el kell tűnnie, nehogy egy idő után egy egyházi személy felfedezze. Márpedig ő a tudást nem adja ki a kezei közül.
~ Ki kell találnom valami alibit...lássuk csak...
- Tudod mit, úgyis azzal a könyvvel akartam kezdeni. Nagy baj lenne, ha várnod kéne, míg befejezem? - kérdezte, majd némi habozás után hozzátette - Elég gyorsan olvasok.
Mialatt a másik mágus válaszára várt, lopva végignézett a tulajdon karján. A keze már eléggé sajogtak a sok könyv cipelésétől, az ujjai vége kékes színben pompáztak.
~ Remek, megint lezsibbadt a karom...

- Á, szóval ezt itt...
Ahogy Theo meghallotta ezt a mondatot, tudta, hogy a könyv már nem sokáig, lesz más tulajdonában, de eközben kicsit aggasztotta, hogy kérdésére válasz még nem érkezett.
Theo figyelt. A fiú amilyen gyorsasággal nyúlt a könyvért, olyan gyorsan meg is állt.
~ Mintha rosszul lenne.
Gondolta Theo magában, miközben figyelte a fiú ujjainak elkékülését a sok könyv súlya alatt.
De még mindig aggasztotta ez az érzés, amit nem tud kiverni a fejéből, mivel valahonnan nagyon ismerős volt neki.
~ Talán az egyik ásatáson érezhettem hasonlót?
De lassan kezdett derengeni neki, hogy mégis hol ismerte meg ezt a fura, kissé nyomasztó érzést.
Ahogy ezen gondolkodott, már érkezett is, az újabb kérdés.
- Tudod mit, úgyis azzal a könyvvel akartam kezdeni. Nagy baj lenne, ha várnod kéne, míg befejezem?
Theo kicsit ledöbbent, nem akarta Felix hagyatékát, ilyen könnyen kiengedni a karmai közül. De mire szólt volna, már érkezett a kérdés folytatása is.
- Elég gyorsan olvasok.
Ezután a mondat után, Theonak eszébe jutott, egy régebbi utazás Felixel. Melyen volt egy igen fura alak egy csicsás névvel. Ő folyton Felixet, és a többi kutatót kérdezte a kutatásaikról, és hogy megengedik e neki, hogy elolvassa azokat. A romokba is úgy futott be, mint kisgyerek a cukorboltba. Sajnos itt is lelte halálát, ha meghalt mostanra már, mivel a nagy hévben nem figyelt, és egy bűvölt csapóajtó nyílt ki alatta, majd ugyan ez vissza is záródott felette mely meg is törte a varázst.
(Bűvölt csapóajtó: aki beleesik az örökké a semmiben fog lefelé zuhanni, ameddig egy oda illő dimenzionális varázzsal, ki nem szabadítják. Nagyon nehéz szinkronizálni a két varázslatot. )
Felix még említette, hogy valami tudás démon volt, akik mindenkinél jobban szomjaznak a tudásra. És Theonak mellette volt ugyan olyan nyomasztó érzése, mint most, ez már tisztán az eszébe jutott.
Theo gondolkodott, nem akarta ilyen könnyen feladnia könyv megszerzését mely már oly közel volt, ezért gondolta, hogy megpróbálkozik utalni rá hogy neki véges az ideje a könyv elolvasására, de a démonunknak, még van rá bőven. Persze Theo nem ápolt rosszt viszonyt démonokkal, és nem is érzett ellenségesen irántuk, mivel ő úgy vallotta, hogy maga az ember mocskosabb dolgokat képes tenni, mint egy démon.
De Theo nem fejezte ki magát konkrétan, mivel a fővárosban nem tűrik el a démonokat, és nem akarta lebuktatni.
-De neked még annyi időd van elolvasni ezt a könyvet, mint amennyi csepp van a tengerben.
Egy kicsit várva, de Theo folytatta, már már diplomatikusan.
-A könyvet magamnál fogom tartani, és majd oda tudom adni neked, ha elolvastam. És persze kényelmesebb helyen is, mint a főváros kémlelő, és gyanakvó szemei között.
Majd Theo várt, és azon gondolkozott, hogy nem veszi e ezt a választ zsarolásnak, vagy sértésnek a barátunk, mivel nem szeretné, egy jó ismerős, vagy baráti viszony kárát okozni ezzel.

Furcsa érzés kerítette hatalmába, hogy meghallotta a másik mágus válaszát. Harag? Gyűlölet? A gondolat, hogy gyanút fogott, felbőszítette? Valamiért nem nagyon érdekelte, hogyan s miből következtethetett rá, hogy ő esetleg egy démon volna. mindenesetre ezzel a egyértelmű utalással sikerült nyakon csípnie. A fiú kétségkívül leleményesnek tűnt. Gerard úgy érezte, nevetni támadt kedve. Magán, és a szituáción is.
- Az már igaz! - válaszolta mosolyogva - Egyébként nem tévedtél olyan nagyot, én is csupán a tizenhetedik életévemet töltöttem be.
Egy laza mozdulattal felhajította az újonnan szerzett könyvet a kupac tetejére, majd végig nézett a fájdalomtól remegő karján.
- Mindjárt oda is adom...de előtte keressünk egy szabad asztalt. Nem érzem a karomat. - tette hozzá viccelődve.
Azzal meg sem várva a fiú válaszát, elindult helyet keresni magának. Útközben egyre csak azon járt az agya, miért szerette volna az az egyszerű mágusinas megkaparintani azt a jelentéktelennek tűnő kötetet. Nem látott úgy sóvárogni bárkit is a betűkkel teleírt lapok után, mióta aznap reggel tükörbe nézett.
~ A srácnak helyén van az esze, biztos nem ok nélkül nézte ki magának.
Felidézte magában a könyv nevét. Egyáltalán nem hangzott számára ismerősen sem az író, sem a cím. Nem lehetett vlamai híres varázsló. Maga a könyv témája is inkább szól kincsvadászoknak, mintsem mágusoknak. Az elvonási tünetei még mindig tartottak, de az első sokkot követően gyorsan hozzászokott a kellemetlen érzés folyamatos jelenlétéhez. A járása és a tekintete is ehhez mérten változott, sokkal barátságosabb és oldottabb embernek látszott.
Hosszas keresgélés után végül talált egy jól eldugott asztalkát, a könyvtár egyik távolabbi szegletében. Egyszerű, dísztelen kör alakú bútor volt, három székkel kiegészítve. Gerard azonnal lehajította a könyvkupacot az asztal közepére, majd ernyedt, föld felé lógó karral lehuppant az egyik székre. Amennyiben a kis mágus követte őt, nem is habozott noszogatni.
- Tessék, szolgáld ki magad.

- Az már igaz!
- Egyébként nem tévedtél olyan nagyot, én is csupán a tizenhetedik életévemet töltöttem be.
Ahogy Theo meghallotta a választ, tudta hogy nem lesz gond. A démon arcáról, és hangjáról, felismerte hogy nem vette fenyegetésnek az utalását. Theonak egy nagy kő esett le a szívéről, majd figyelte, ahogyan a démon megindul az eggyik távolabbi asztal felé, majd ott le is ült.
- Tessék, szolgáld ki magad.
Theo nem habozott, ő is leült az asztalhoz, majd ki is vette a könyvtorony közepéből, a kiszemelt könyv példányát. Amíg a könyvet csodálta, egy pillanatra meg is feledkezett az asztalnál ülő társáról.
~ Micsoda útvonalakat, és célokat fogok kisajtolni ebből a könyvből.Gondolta Theo magában, vágyakozó tekintettel az arcán, ahogyan a könyvet bámulta.
Majd eszébe jutott, hogy tisztességesen, be se mutatkoztak egymásnak.
Theo felnézett, majd elkezdte mondandóját.
-Uh még be se mutatkoztam. Engem, Theo Wagnernak hívnak és téged?

Maíg a fiú a nagy nehezen megszerzett könyvét dédelgette, ő szép lassan megpróbálta visszaterelni a vért a karjába. Pár pillanat kellett csak hozzá, s újra képes volt remegés nélkül mozgatni a kezét. A gerincén ugyanabban a minutumban futott végig egy hideg, borzongó érzés ami jelezte, hogy a keze visszatért az tetszhalálból.
-Uh még be se mutatkoztam. Engem, Theo Wagnernak hívnak és téged?
Fejét a másik mgáus felé fordította, mert úgy diktálta az illem, hogy mindig a másik szemébe kell nézni.
- Igazán tetszetős név - válaszolta titokzatosan - A nevem Gerard. Gerard D. Lawrenz.
Miután visszatért az élet a csaknem már éberálomba zuhant karjába, ő maga is leemelt egy könyvet a kupac tetejéről. Kis ideig csöndben bámulta a borítóját, majd kinyitotta és elkezdte olvasni. Egyszerű alkimista lexikon volt, egy két olyan különleges készítményt is megemlítve, amit eddig sehol sem olvasott.
~ Vajon mi érdekelhette annyira abban a poros régi könyvben.
Végignézett Theon. A fiún tisztán látszódott mennyire örül neki, hogy rátalált erre a kötetre. Pedig teljesen átlagos, sőt inkább unalmas feljegyzésnek tűnt...
~ ...mármint komolyan, azokon a nyüves romokon kívül mást nagyon nem is lehet tanulmányozni. Száműzve lettünk a világból! Ó, ha csak arra a rengeteg otthagyott ismeretre gondolok! - kalandozott el magában.
Végül aztán nem bírt a kíváncsiságával, úgy volt vele megkérdezni magát Theot.
- Egyébként régóta kerested azt a könyvet? Nagyon úgy tűnt tudod, miről szól.

- Igazán tetszetős név.
- A nevem Gerard. Gerard D. Lawrenz.
~ Érdekes, nem mindennapi neve van. Ezt könnyű lesz megjegyezni. Gondolta Theo, majd elkezdte átfutni a könyv régi lapjait, melyek már kicsit porosak voltak. Az Első bevezető mondatot sikerült elolvasnia mely így szólt „ Das Geheimnis in das Geheimnis” ami annyit tesz, hogy titok a titokban.
Ekkor érkezett a kérdés Gerardtól.
- Egyébként régóta kerested azt a könyvet? Nagyon úgy tűnt tudod, miről szól.
Theot nem lepte meg a kérdés, mivel tudta, hogy a könyv iránti izgalom, észrevehetően kiült az arcára, majd, válaszolt is a kérdésre.
-A könyv írója Felix Schmidt, az én gyerekkori mesterem, és tanítóm volt. Sok ásatásra elkísértem én is, de azt megtanultam mellette, hogy ezen ősi romokat, melyek megannyi titkot, ereklyét, és elfeledett tudást rejtenek, sohasem lehet tökéletesen felfedezni. A könyv azokat a romokat írja le, amelyeket ő már felfedezett és megtalált. Nagyon jól képzett mágus, és archeológus volt, de mindig akadnak zavaró tényezők, melyek növelik a hiba esélyét. Ezért is reménykedem benne, hogy találhatok ezeken a helyeken még valamit akár egy nyomot egy másik rom után. Mondta ezt Theo komoly elhatározottsággal, miközben Gerard szemébe nézett, de a második „volt” szónál erősen rászorított a könyvre, mivel Felix halálával a két vallási régiót hibáztatta, és ezen, harag egy pillanatra előtört. De türtőztette magát, majd egy jól időzített mosollyal el is fedte ezen érzéseit.
Majd Theo kérdezett.
-És te hogyhogy a főváros könyvtárát választottad a minap? Theo, időt nem hagyva a válaszra, folytatta is a mondandóját.
-Ez igen veszélyes hely, ilyen sok idővel rendelkező emberek számára. Mivel tudta hogy nemigen tűrik meg a démonokat a fővárosban.

A kérdést hallva Gerardnak kacagni támadt volna kedve...csak sajnos a könyvtárban nem nézik jó szemmel az ilyesmit. Így hát csak egy halk, vidám kuncogást eresztett meg, miközben egyik tenyerét annak rendje módja szerint a szája elé tartotta.
- Nincs nekem olyan sok időm, mint azt elsőre gondolnád... - válaszolta sejtelmesen.
A romok hallatán különös emlékek törték felszínre az elméjében. Mai napig tisztán emlékszik rá, hogy annak idején egy titokzatos köpenyes alak elhívta őt a Kísértet-szigetekhez, ahol valami sötét, csápos teremtménnyel találkozott.
~ Tényleg, von Himmelreich és Sixtus hadjárata is oda vezetett...talán az az alak is az egyikük volt?
Nem ez volt az egyetlen alakalom, hogy rég elhagyatott épületeket fedezett fel. Egyszer még régebben talált egy mágusoknak készített kriptát, ahol megtámadták a sír őrzésére otthagyott élőholtak. Azon a napon kis híján otthagyta a fogát.
- Könnyen meglehet, hogy találsz is valamit. A varázslómesterek gyakran rejtenek a műveikbe titkos üzeneteket, amit csak azok érthetnek meg, akik ismerték őt. Tudod, hogy a hagyatékukra ne tehesse rá akárki a kezét.
Az ősi angyalromok sosem érdekelték igazán. Leginkább azért, mert ha talált is volna bármi használhatót, azt úgyse lett volna képes démonként a maga javára fordítani. Talán az egyetlen dolog, ami egy ilyen ősi épület maradványi közt keresne pár apró morzsa, vagy feljegyzés, ami a Kardhoz vezetne.
- De egyébként sincs abban semmi különös - kacsintott rá a  fiúra - hogy az ember csak úgy meglátogat egy könyvtárat.
Mialatt ezt mondta, óvatosan maga elé helyezte a kupac tetejéről leemelt kötetet, kinyitotta és fürge szemmozgással nekilátott olvasni. Pár oldal után abbahagyta a sorok fürkészését. A vele szemben ülő alak valamiért jobban érdekelte, mint pár poros régi, könyv. És míg egy könyvet bármikor megtalál az ember ott ahol hagyta, egy élő, mozgó lénynél már nem tud ennyire biztos lenni a dolgában.
- Egészen pontosan miket keresel te a romok között?

- Egészen pontosan miket keresel te a romok között?
-Persze tudom, hogy sokan hagynak maguk után hagyatékot, a pálcám is egy ilyen tárgy lehetett egy elfeledett korból. Mondta Theo, miközben rámutatott az asztal mellé támasztott rúnákkal, és vésetekkel díszített pálcájára.
-Persze, ezek nagy veszélyt is jelenthetnek, mivel nem lehet mindig megtudni, hogy egy tárgy mi célból készült, és mire lehet képes. Mindeközben Theo, levette a jobb kesztyűjét, majd feltűrte ugyanott a ruhája úját könyékig, majd alkarját, a kézfejével Gerard felé mutatta, amelyen látszottak még a régi baleset nyomai, melyek a vénái mentén futó égési sérülések hegei voltak.
- Én a romok között, csak egyszerű nyomokat, tárgyakat, és hasonlókat keresek, bármit, ami növelheti az ismereteimet az elmúlt világról. Mondta Theo, de nem fejtette ki a teljes igazságot, amelyet megérzései súgtak neki. Inkább elrejtette a kíváncsi szemek és fülek elől, hogy a későbbiekben, ne nehezíthessék meg a munkáját. Mindeközben visszavette kesztyűjét és visszatűrte a ruhája úját.
- Amúgy hogy hogy nincs is olyan sok időd? Úgy tudom, temérdek idővel rendelkezel. Mondta Theo, miközben úját nyálazva, lapozott és olvasta tovább a könyvet.
~Nem szeretném már az első találkozással, az egész múltamat, és minden célomat kifecsegni. Gondolta magában Theo, a könyv olvasása közben.
A két mosolygó, tudásra szomjas ifjú idilli képe mögött, ádáz harc dúlt az információkért, melyeket a jövőben még jól fellehet használni. Ámbár Theonak, több fogalma volt Felix könyveinek fontosságáról, ezeket nem árulhatta el beszélgető partnerének, mindaddig, amíg be nem végezte a feladatát, vagy rá nem jött a pontos igazságra.

- Hallottam hírét, hogy az angyalromok elképzelhetetlen tudást és hatalmat rejtenek. Úgy látszik a különféle mesék mégsem voltak alaptalanok. - válaszolta a démon, miután alkalma volt szemügyre venni Theo különös sérülését.
Az utána feltett kérdés igencsak elgondolkodtatta. Az idő egy elég nehezen megfogható dolog leginkább olyan, mint egy patak, mely sosem úgy folyik, ahogy annak a kövek mentén kéne.
- Igaz, hogy vannak olyanok, akik képesek több időt szánni ugyanarra, mint mások. De az, hogy mennyi időt vagy képes hasznosítani és hogy mennyi idő áll rendelkezésedre közel sem ugyanaz. Az lenne, ha mások nem lenének képesek az idődet befolyásolni...
Felnézett a könyvet bújó fiúra, hogy érti e, amit mond neki.
- Egyszerűbben mondva akad nem egy olyan személy, aki örömmel rövidítené meg az én időmet.
Különös találkozás volt ez. Volt valami a másik fiúban, ami felkeltette az érdeklődését. Talán a kedvessége. Talán a szavaiban rejlő őszinteség. De leginkább az, hogy ő is úgyanolyan elszántsággal kutatott a rég elfeledett ismeretek után, mint bármelyik tudásdémon. Valamiért Gerard úgy érezte, Theo-t is hasonló ambíciók ösztökélik, mint őt.
Ha az ember olvas, az idő szinte csak repül. Mintha csak egy pillanattal ezelőtt lépett volna be a könyvtárba, és máris végzett az össze poros oldallak, ami a kiszemelt könyvek borítói öleltek át. Egy elegáns mozdulattal visszatette a kupac utolsó darabját az asztal tetejére, mielőtt szabaddá vált kezével megdörzsölte volna a szemét. Majd kisvártatva felállt, és visszatolta a széket az asztal mellé.
- Ideje tovább állnom. Köszönöm a megnyugtató társaságot. - mondta Theonak teljesen monoton, közömbös hangon.
El is indult egyenesen a kijárat felé. Ám még mielőtt otthagyta volna a csendes kis sarkot, ahol Theo olvasgatott megfordult és odaszólt neki.
- Tudod, egész jól vág az eszed. Ez tetszik... - vigyorgott rá széles, mégis baljós mosollyal - Fogjuk mi még látni egymást!
Mikor kiért az épületből, egy hangos asítást kezdett el a fejében hallani.
~ Jóreggelt! Sikerült valamit találnod? - mondta egy vékony, nőies hang a fejében.
~ Nem igazán. De legalább az elvonási tüneteim egy ideig rendben lesznek.
~ Jó hallani. Jé, milyen érdekes emlékek...úgy látom, erre a napra érdemes lesz emlékezned.
~ Ugyan miből gondolod? - kérdezett vissza a hangnak Gerard flemán.
~ Csak egy megérzés...

- Ideje tovább állnom. Köszönöm a megnyugtató társaságot.
- Tudod, egész jól vág az eszed. Ez tetszik...
- Fogjuk mi még látni egymást!
Theo Bújta a könyvet, és kicsit el is feledkezett tudásra szomjas barátjáról. Mire észbe kapott, addigra Gerard mögött az ajtó már becsukódott. Theo Elgondolkodott ezen a beszélgetésen, és hogy mennyi mindent nem ismer még ebben a világban. Ez csak tovább ösztökélte, hogy tovább vándoroljon, és még többet megismerjen a világból. Kezdve Felix és a romok kusza kapcsolatát.
~Talán még barátok is lehetünk Gerardal a közeljövőben. Gondolta Theo miközben a könyvet olvasta.
Bár még sok mindent nem tudott partneréről, nem érezte, hogy bármi ártó szándék áradna belőle felé. Kicsit gyanakvóan, de úgy gondolta, hogy bizalommal fordulhat majd hozzá. Akár még nagy segítség is lesz a kutatásaiban, de ezt a bizalmat még ki kell érdemelnie.
Általánosságban Theo napja jól zárult új ismereteket szerzett, rátalált Felix egyik könyvére, és még egy érdekes kapcsolattal is gyarapodott.
Majd Theo miközben nagy átéléssel, és mélységgel olvasta a könyvet, a nap nagy része el is szállt, beesteledett, majd a könyv felett elérte őt is az álom.
Miközben a könyvön feküdt, egy csepp nyál rácsöppent a könyvre, mire a könyv kéken izzani kezdett. Theo elött különös képek jelentek meg álmában, mint például erdők, romok, egy út, Felix háza, a pálca, és a mestere által írt, három könyv képe, ahogy kinyitva egy háromszöget alkotnak, melyet egy fényes kör vesz körbe.
Bár Theo nem ébredt fel rá, és nem is fog emlékezni a képekre mikorra felébred, de tudat alatt, ezek a képek megpecsételték a sorsát. A képek hatása kihat majd a döntéseire, melyeknek köszönhetően lehetséges, hogy eljut a céljához és megismerheti azt, amire már régen vágyott.

Nos végigolvastam a játékot és egészen aranyos volt a két tanonckorú mágus társalgása. Az egyetlen amit megemlítenék hogy alapvetően a tudásdémonokat nem ilyen könnyű lebuktatni, (Gerit meg főleg nem mert alapból ember a kis cheecky) de ameddig a játékpartnernek oké nem kötekszek én sem.

A Jutalmatok a szokásos 100 TP.