Este van, az ágyamon fekszem, és az ablakon keresztül, a borongós felhőkből lehulló esőt figyelem. Egy tavaszi éjszaka, melyet az ember ki se emelne a szűrke napok közül, de én mégis itt fekszem álmatlanul, a sötét felhős eget bámulva, és az eső mámoros hangját hallgatva. Ilyenkor az ember sok mindenen elméláz, elmélkedik, vagy csak a régmúlt történéseire emlékszik vissza, hogy mit tehetett volna, vagy mit nem kellett volna megtennie. Vicces események, veszélyes történések, boldog pillanatok, és baráti találkozások sokaságára lehet visszaemlékezni, egy egy álmatlan éjszaka alkalmával. Így történt, hogy ezen az éjszakán sikeresen emlékeztettem magamat, egy nem éppen kellemes, de a múltban lejátszódott történésről.
Az emlék, nem is szólt másról, mint az Eichenschildben lejátszódott eseményekről, és a mágiámtól nem is olyan messze álló rúnamágiáról. Azon veszélyes időszak az életemben, mélyen beleégette, és a tudatomba véste azon információt, hogy a rúnák akármilyen öregek is legyenek, akármilyen ritkák is, az idő, és a csekély gyakoriságuk, nem fogja elvenni az erejüket, és azon kiemelkedő potenciáljukat, mely hatalmas fényével beragyogta az ősi idők mágia használatát. Nem kevés sérülést szenvedtem el én azoktól a szövegektől, azokban a napokban, ameddig abban a városban tartózkodtam. Ez az az ősi írás, mely képes életeket elvenni, de akár életeket menteni, és adni is, ha a használója képes mesterien bánni vele. De mégis hogy lehetnék én képes ezt megtanulni? Képes lennék elsajátítani ezt a tudást, és hatalmat? Egy teljesen ismeretlen ősi nyelven íródott varázsszöveg alkotása, nem éppen egyszerű mulatság. Mégis menny időbe telne nekem elsajátítani, mennyi időbe telne nekem ezt élesben használhatóvá tenni? De meg kell próbálnom megtanulni, mivel ezen hatalom bírtokában, mélyebbre juthatnék a felfedezendő területeken, és a legfontosabb, hogy biztonságosabban tehetném meg az oda való utat, melyen már egy nagyobb hatalom bírtokában háríthatnám el a rám leselkedő veszélyt.
De ahogy elmélkedem érzem, ahogy az eső mámoros, és hipnotizáló hangja, kezd elnyomni az álom vaksötét világosságába. Az eső, cseppenként hullik le az égből, és minden cseppjével egyre mélyebbre süllyedek ezen álomvilágban, mely elnyel és fogva tart, a hajnali nap fényének felkeltéig.
- Theo! – Hallom, ahogy szólítanak, de szemeim még az álamimtól vakok. – Fiú! – Hallom újonnan, melyre már kinyílnak nagy nehezen a látókáim, de mindent összefolyva, egy nagy homályos pacaként látok. El is kezdem kidörzsölni az álmom végét a szememből, és így egyre jobban kezd a nagy homályos pacából, egy szép éles kép kirajzolódni. Ahogy végül össze is áll a szobám, egy nagy pacából, a már jól megszokott formákká, úgy látom magam előtt, ahogy a kis gólem ébreszt, és azt veszem észre, hogy a szoba közepén, egy pontban csöpög le az esővíz. – Mi mi ez Riel? Beázott a tető? – Kérdem még kissé félálomban, de a kép, amelyet a szemeim mutatnak nekem, azt az agyam még nem képes normálisan feldolgozni.
-
Ahogy lassacskán összeállt szemem világában a kép, mely nap mint nap elém tárult, de minden ébredéskor egy absztrakt pacaként üdvözölt engem és a napfelkeltét, úgy mielőtt neki is álltam a napi teendőimnek, mindenek elött, megmosakodtam és elintéztem az egyéb rutinteendőket, majd megreggelizve, frissen, és tisztaruhában álhattam neki a már jól ismert házimunkának. Segítőm háborús páncélját előkészítve hívom is magamhoz. - Riel itt az ideje, hogy segíts! - Kiabálom el magam a házban, míg a kis fonott kezeslábas ruhácskát tartom a kezemben, melyet még a szomszéd özvegyasszony kötött Rielnek. A hobbija által kreált színes ruhácska, ezen, harcra tökéletesen megfelelt.
Tudtában annak, hogy Riel utálja ezt a kis kezeslábast, úgy lesben állva vártam a prédámat, hogy teljes nyugalomban leérkezve a lépcsőn lépjen be a szobába. Ahogy ez meg is történt, és érdeklődve forgatta fejét, hogy merre lehetek, egy pillanatra ledermedt. Lehet, hogy rájött, hogy az én eltűnésem egy nagyon rossz ómen a számára, de ez már késő volt. Ahogy lecsaptam rá, és markaim közé fogtam, már mindegy volt számára. Ellenkezhetett akármennyire, kapálódzhatott, még a kis kardjával hadonászhatott is, de a kis ruhácskát sikeresen ráhúztam a parányi lovagra.
A kis bajkeverő izzó kék parányi szemei mintha erős lángként csaptak volna keresztül a sisakja kivágásán, ahogy ezen, helyzetbe került. – Ugyan Riel, tök jól áll, amúgy is ha végeztünk a takarítással úgyis leveszem rólad. – Nyugtatom a parányi gólemet, aki a virágzó rét megannyi színét magán viseli ebben a pillanatban. – Bár igazad lehet, a rózsaszín nem igazán megy a szemed színéhez. – Cukkolom még kicsit a kis lovagot, akiben erre el is szakad az a bizonyos cérna. Még szerencse hogy nem fonál, mert akkor a kis ruhácskának annyi lenne. – Csak egyszer aludjál el fiú, és esküszöm, hogy mindenféle férget csempészek az ágyadba! – Ömlik ki a szájából a fenyegetések áradata, de megtanultam már kezelni ezt. – Hűtsed le magad Riel, és aztán gyere segíteni a házimunkában. Mindenhol ott vannak a parányi lábnyomaid sáros maradványai. – Majd ejtem bele a felmosóvödörbe, mely már elő volt készítve a vízzel. A parányi gólem csak úgy placcsant a vödör vízben, de nem soká sikeresen ki is mászott belőle. Kicsit ázott állatka kinézete volt, ahogy a fonál megszívta magát vízzel, és csöpögött ki belőle. – Na Riel akkor én a nagyobb területeket tisztítom le, míg tied az el nem érhető kicsi zugok. – Adom ki a küldetést a kis ázott pamutlovagnak, aki gyanúsan szó nélkül elballag. Valamit nagyon forgathat a fejében, ha nem szól vissza azonnal. Na de mindegy is, álljunk neki, mert nem végzünk soha.
Ahogy az egyik helyről jutok a másikig, a takarításban elmerülve, kezdek elmerengeni a gondolataimban. Ahogy a szekrényt porolom, úgy a könyvekben néhol látott rúnákat kezdem felrajzolgatni a polcokon álló porban. A formájuk valahogy megragad engem, és egy másik világba kalaúzol el. Bár érteni még mindig nem értem őket, vagy hogy éppen miként lehetne használni ezt a mágiát, a kíváncsiságomat és a képzeletemet, attól még nagyon is felkelti, és megragadja. Láttam már használat közben, sőt nem hogy csak láttam, a saját bőrömön tapasztaltam meg, simítom végig az ujjamat a kezemen, melyen ottvannak a még mindig nagyon jól látszódó hegek. A legnagyobb hiányom magával az elkészítéssel van. Ha még használatban láttam is, de elkészítés közben még egyszer sem. Mégis mi lehet a titka? Mi lehet az a metódus, mely sikeresen állítja össze ezt az ősi betűkből álló mágiát egy kész egésszé, mely képes egy új hatást megjeleníteni, akár teremteni?
Az elmémben össze vissza cikáztak ezek a gondolatok, mint megannyi villám, a viharos égbolton, vagy mint a nyugalmából felhánytorgatott parázs, mely kellemes pihenőjéből felkeltve, gőgösen szikrákat puffog az ég felé.
De míg az elmémet, a gondolataim lángjának tépőfogai marcangolják, úgy mire feleszmélek ebből a különös létből, a testem már végzett minden munkával, ami arra a napra volt eltervezve. A jobb oldalamról a nap vörösen haldokló utolsó fénysugara süt a szemembe, mielőtt eltűnne a horizont sötétsége mögött. A nap lement, az éjszaka eljött, és a munka bevégeztetett, de egy dolog, egyetlen egy még maradt. Egy levél, bizony egy levél. Erre volt szükségem, hogy a következő célomat elérhessem, mely nem kis feladat lesz, de szorgalommal és kitartással képes lehetek megcsinálni.
Az asztalomhoz ülök, meggyújtom az utolsó gyertyámat, majd papírt és tintát ragadva, levélíráshoz készülődöm. Minden szépen a helyére kerül, a már öreges, kissé kopott érdes asztalon. Elém a papír, jobbra fölé, pedig a tintatartó tégely, benne már egy kissé megfogyatkozott tartalmával. A lúdtoll hegyét a kiskéssel kihegyezve, neki is állok a levelemnek, mely az déli kör tudóstársaságához szól.
„Nagyra tisztelt tudós, és mágustársaság!
Azon okból írom a levelemet Felix Schmidt tanítványaként, mivel tanulmányaimat szeretném kezdeni egy tanulót vállaló rúnamágus szárnyai alatt. Az arkán mágiát már lényegesen elsajátítván, megfogott engem a rúnamágia tudománya is. Ezen érdeklődésem alkalmából, szeretném megtudakolni, hogy lehetséges lenne e, egy már nem fiatal, de annál szorgalmasabb mágusnak, hogy az arkán után, a rúnamágia rejtelmeit is megismerhesse.
Tisztelettel Theo Wagner."
A levél rövid, de lényegre törő, melyet az első adandó alkalommal el is küldök az északi királyság máguskörének társaságához. Nem tudom hogy emlékeznek e rám, még nagyon fiatal voltam amikor ilyen körökben voltam Felixel, így van egy félelmem, hogy a kérelmem elutasítják de nem fogadhatok el nemleges választ.
Az éjszakám lassan, és nehézkesen telt. Nem hagytak nyugodni a gondolatok, hogy mi lesz ha mégis elutasítanak. Nekem kell ez a tudás, szükségem van rá, és alkalmaznom kell az életemben minden áron. Az angyalromok galain található történetek, ódák, mesék, és feljegyzések, nem csak a héber ősi nyelvén íródtak, hanem a rúnák sokkalta korosabb szövegeivel is. Szükségem van, és szükségem lesz a jövőben erre az új hatalomra, mely a tudást, és a múltat köti össze, és formálja hatalommá.
Netalántán, segít majd rájönni arra is, hogy mégis mi történhetett a azon a hátborzongató napon, sok sok évvel ezelőtt a faluban. Talán rájöhetnék arra is, hogy mi történt azzal a sok emberrel, és mi történhetett Felixel. De míg majd válaszlevelet nem kapok, addig csak a szorongás, izgalom, és kétségbeesés marad nekem.
Az éjszaka folyamán tartó őrlődésem közepette, valahogy álom hullt a szemeimre. Másnap kora reggel, a madarak csicsergése keltett, no meg a parányi kopogó kőlábak hangja, ahogy gyorsan végig kopognak a földön.
Ahogy szenvedek a szemeim felnyitásával, úgy az orrom viszketni kezd, melyre nagyot tüsszentek. Ahogy felnyílik a szemem a szokatlan tüsszentésre, úgy valami barna mászik előttem az ágyban. Pár percig gondolkodom, hogy a takony mégis mióta barna, és mióta mozog, míg nem a látásom szépen kiélesedik, és végre alakot ölt a nagy rovar, melyet az a parányi gólem csempészhetett az ágyamba. - A szemtelen kavics! – Horkanok fel kissé dühödten, ahogy fetrem le, amjd taposom össze a bogarat, melyet nemhogy a házba, hanem az ágyba csempészett. - Na, még megkapja a magáét, ha hazaér. –
Ahogy kisétáltam az ajtón, úgy már a futár egy levéllel érkezett a túloldalról. Ahogy aztán kezembe nyomta a máguskör pecsétjével lezárt levelet, úgy a gyomrom összeszorult. Az izgalom, mely nem hagyott nyugodni, most egy az egyben, mint egy összetömörített vasgolyó melyet egy ágyúból lőttek rám, vágott hasba.
A levél átvétele után, azt az íróasztalra letéve, görnyedtem fölé. Nem mertem azonnal kinyitni, és megtudni az eredményt, mert féltem. Féltem az elutasítástól, és féltem a levél tartalmától. Akármennyire is lehetett a benne lévő hír boldogító, azzal egyenesen arányosan lehetett elszomorító is. A hivatalos levelekhez nemigazán értettem, egyetlen levelező társam, annak idején, Loreena Wildwind volt. Féltem, hogy a levelem gyatra megfogalmazása, és a kérelmem elutasítást nyer, az elfogadás helyett.
Ahogy töprengek, úgy már estét hoz az éjszakai égbolt. Gyertyát gyújtottam, de a levél még mindig a vörös pecsét elzárásától szenvedett. Ahogy hazaért Riel, úgy a feszültségtől, már nem is tudtam leszidni a kis gólemet, a reggeli csínytevése miatt. De a parányi kardforgató se szólt hozzám, ahogy észrevette, hogy nagyon bámulok valamit az asztalon. Ahogy lassan felmászott, úgy látta különös díszes vörös pecsétet.
El is ment az éjszaka a levél felbontása nélkül, míg újra álomba nem szenderültem, és a másnap reggelén, ébredtem. Ahogy a szemeim a napvilágra nyílnak, úgy erőt érzek magamban, egy különleges bátorságot, hogy én a mai nap ki fogom nyitni a levelet, és megtudom mi a csúf valóság. Nem fogok félni a csalódástól, és lesz ami lesz, ezt meg kell tudnom.
Fel is kelek az ágyamból, majd a levelemet felnyitva, abba nem találok semmit. Nézem a belsejét, nézek körbe, és mégsem találom sehol. Majd ahogy újra felnyitom, látom, hogy a levél oldala ki lett vágva. Óvatosan, és precízen, a vágás szinte nem is látszik, ha a levelet feszítem szét.
Egyből tudtam ki a tettes, és hogy kit kell keresnem. – RIEL! – Ordítom el magam a lakásban, majd elindulok a szoba nyílásának az irányába. – Hova tűntél te csirkefogó! – Ordítok a lakásban, hogy jól meghallja. Nem is telik bele sok időbe, mire megjelenik a szobában, de nem is próbálja leplezni, hogy ő tette. Eldugta a levelet, és fogalmam sincsen hova.
- Hova dugtad Riel a levelet!? – Horkanok rá a kis gólemre, aki csak hátra téve a kezét, nem segít sokat.
- A hátszél egy igen jó dolog, de sokszor a nagy nyomást már nem bírja az ember háta. – Mondja el a kis monológját, amit nem tudok értelmezni, hogy mégis mit akar jelenteni. De mire a kis gólemre förmednék, az kiszalad az ajtón, majd egy balkanyar után, eltűnik a susnyásban.
Ahogy utána szaladok, már csak holt helyét találom a parányi rosszcsontnak. - Riel! Riel ez nem vicces! - Ordítom utána kétségbeesetten, hogy most elvesztem azt a tárgyat, amely a legfontosabb volt számomra a napokban. - Riel! - Ordítok a susnyásba, de a gólem csak azért sem akar előjönni. Majd kezdek lassan beletörődni, hogy a parányi lény bosszúja, sokkalta hatalmasabb méreteket ölt, mint magának a bosszúállónak a mérete. Kétséégbeesés, és félelem uralkodik el rajtam, míg a könnyeim a kicsordulás szélén vannak. Mégis hogy tehetett ilyet? Ez túl emgy minden poénnak a határán. Ám a letargikus állapotomat, egy fura hang szakítja félbe.
Ahogy a szél fújni kezd, egy lap suhogását kezdem hallani a hátam mögül. Ahogy hátra fordulok hírtelen, a szemem nem találja a hang forrását, hiába voltam gyors, és hiába cikázik a szemem, hogym egtalálja a levegőben szálló papír formát. Ekkor újra a susogó hangot hallom, újonnan mögülem, de nem kapok msot utána, csak figyelek, és hallgatok. Ahogy lenyugszom, úgy kezdem megérteni, hogy mégis mit akart a parányi gólem ezzel a kis kitalálós játékával. Az ingem hátulján enyhe húzást érzek a susogás irányából. Ekkor ahogy felkészülök nagyot nyelek, majd ahogy hátra nyúlok, úgy már ki is tapintom a levelet. Majd ahogy óvatosan leszedem, úgy magam elé tartom.
„Tisztelt Theo Wagner!
A kérelmét megkaptuk, és a tanács elé terjesztettük.
Örömmünkre szolgált megtudni, hogy a különc, ám de annál elismertebb Felix mester egyetlen tanítványa, nem hagyta el a mágia útját, még ennyi idő után se.
Így hát a tanács, egyöntetűen elfogadta az ön továbbképzési szándékát, a rúnamágiák területén.
Mestere és tanítója, Helene Schröder Mesterasszony lesz.
Kérjük, jelenjen meg minél előbb a kör tanácsánál, hogy elkezdhesse tanulmányait.
Tisztelettel, a déli kör tudóstársasága!”
A levél után, mintha súlytalanná váltam volna. Minden félelem, és izgulás felesleges volt. A teher lehullott rólam, és felszabadultam.
És ahogy kijózanodtam ezen eufórikus állapotból, melyben az érzelmeim kavalkádja mint valami nagy vihar tombolt bennem, el is kezdtem összepakolni, majd ahogy készen álltam rá, egy nagy levegőt véve, elindultam a következő utamra, a tudás, és mágia hajhászásának útjára.
-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-
Rúnamágus hajaj
Ahogy feleszmélek, már a déli máguskör kőépülete elött álltok. Előttem a nagy kettes kapu mely majd meghatározza az életemet. A mágiák nagykapuja melytől csak pár lépés választ el.
Kezemet a részletesen elkészített fémműves kopogtatóra helyezem, majd kicsit bátortalanul, de koppantok vele. Nem is telik bele pár percbe, míg a nagykapú egyik felét kinyitják nekem. De mielőtt belépnék, már kérdeznek is.
- Mégis kicsoda maga, és mit szeretne tevékenykedni a déli körnél? Látom maga is valami mágusféle, de nem ismerős erre fele. – Támad le a kissé őszöreg fogadó bizottságom a kapuba, de megérthető. Ki tudja, hány ember fordul meg itt, és hány embert utasítanak el naponta.
- Theo Wagner vagyok, és egy meghívó miatt vagyok itt. Elvileg itt fogok tanulni rúnamágiát, egy bizonyos Helene Schröder nevű mágustól. – Bontom ki a célom, és az érkeztem mikéntjét a portásnak.
- És hol van az a bizonyos levél, ami felhatalmazza, hogy a Bugris khm… - köhécsel egyet, majd nyeli le a mondandóját a férfi, majd kezdi gyorsan újra. – Hogy Helene Schröder tanítsa önt? –
Bugris Helene? Miért neveznének így, egy kitűnő mágust? De hagyom is inkább elszállni ezeket a kósza gondolatokat, melyeket a portás férfi elszólása keltett életre. Majd előkapom a levelet a táskámból, és a kezébe nyomom.
- Igazad van, ez tényleg úgy néz ki, mint a déli kör pecsétje. De vajon ez az is? – Húzza fel a szemöldökeit a portás, majd egy furcsa lilás folyadékot tartalmazó üvegcsét vesz elő. – Csak egy csepp és kiderül, hogy ön tényleg egy igazi meghívóval érkezett e ide. – Majd a furcsa folyadékból, egy cseppet a viaszpecsétre önt, melytől az zöld lánggal lobban egyet, majd azonnal kialszik.
- Ez ez mégis mi volt? – Kérdezem tágra nyílt szemekkel a férfit, miközben a tekintetem a folyadék, és a pecsét között cikázik, és próbálom felfogni, hogy ez miféle alkímia lehetett.
Rám mosolyodik az eddig komor portás, majd arrébb állva az ajtóból így szól, miközben hívogatóan int befele a kezével. – Üdvözlöm, a Déli körben, így hogy most mindent tisztáztunk, fáradjon beljebb. -
- Mégis mi volt ez a zöld láng? – Kérdezem a portást, miközben befele sétálunk, a befüvesített udvar macskaköves járdáján. – Ezt csak a vezető mesteralkimista tudja önnek megválaszolni, persze csak ha van magára annyi felesleges ideje. – Kapom a választ, miközben sétálunk befele. Ha van is tudósember, akit meglátok az udvaron, az is csak egy halom tekercsel, vagy könyvel a kezében szalad egyik épületből a másikba. Szinte ránk se néznek, csak egy egy halvány pislantást vetnek ránk, majd mennek tovább, mintha itt se lennénk.
Lassan elérünk, egy kissé romosabb állapotban lévő házhoz, mely a máguskör területének a szélére volt felhúzva. A ház kissé romokban volt, Itt ott kopott volt, egy egy ablak deszkákkal volt foltozott, és a vakolat se volt már ott mindenhol, ahol neki kellett volna.
- Megérkeztünk. Én megyek is vissza a dolgomra. – Mondta a portás, majd intett egyet, és ment is a posztjára.
Én csak nézni tudom ezt a nagy omladozó házat, hogy nekem itt kéne tanulnom? De mire hátra nézek, addigra a portás már messze jár. Ekkor egy hangos robbanás rázza meg a épületet, mellyel az egyik emeleti ablak, úgy ahogy van ki is törik, rajta füst száll ki, és az ablakszilánkokat pedig messze szórja a lökéshullám.
Ekkor már indulnék is be kideríteni, hogy mi történt, de az ajtó előttem erősen kicsapódik, majd egy középkorú nő bugdácsol ki köhögve, kormosan, és mocskosan. De ahogy realizálja, hogy egy ismeretlen fiú áll előtte, úgy udvariasan, csak annyit szól. – Hát te meg ki a franc vagy fiam? –
Nagyokat pislogva nézek előre, hogy mégis mi történt, de addigra már kézen ragad, és húz be magával, a még kissé füsttel borított épületbe. – Mindegy ki vagy, most takarítasz, ameddig én dolgozom! – Ráncigál befele, majd ahogy elengedi a kezemet, úgy egy seprűt, és egy lapátot nyom a kezembe. Még fel se fogom a történéseket, ő már egy tekercset vesz elő a kis oldaltáskájából, majd felhajítja, és a falhoz áll.
Nézem a tekercset, hogy mégis mit képzelt vele, és amikor az felizzik, a mágus egy perverz vigyorával körítve, hatalmas széllökések csapnak ki belőle. A mágust a falhoz szorítva, és arcán a széles vigyort még szélesebbre húzza, míg a füst csak úgy tódul ki az ablakon, és én pedig mire észbe kapok, a széllökés hatására, már hátrafele repülök a lépcső irányába.
Egy hosszú pillanatot töltök a levegőben, két segítőmmel, a lapáttal, és a seprűvel a kezemben. Ám ahogy a markaim kinyílnak, hű segítőim búcsúzva repülnek tovább, míg én a lépcső felénél található kis fordulóban állok meg.
Nagyot csattanok, ahogy kecsesen leérkezem a fapadlóra, de remélem nem törött el semmim. Kicsit szédülök, és nem jelez semmim, hogy oly nagy probléma lenne hála istennek, de ahogy megpróbálok felkelni, úgy a testembe belenyilal a fájdalom. Az oldalam, a hátam, a kezem, és a kupám eléggé megfájdult, és lehet kissé agyrázkódást is kaphattam, a horzsolások és zúzódásokról meg nem is beszélve.
Tápászkodom fel a lépcső aljban, megmarokolm a korlátot, és valahogy fájdalmak közepette felmegyek a lépcsőn ahhoz az őrült szipirtyóhoz.
- Maga az eszénél van? Egy iylen varázslatot használ egy iylen helyen? Mi van, ha eltörik valamim? Vagy esetleg nagyobb gond történik? – Próbálom valahogy leteremteni a nőt, de a gondolatok, a düh és a zavarodottság csak úgy cikáznak a fejemben, és ahogy összeütköznek, összekevernek mindent mindennel, egy értelmes gondolatmenetet se hagyva felépülni.
A nő, a faltól egyet előre lépve rám néz. – Milyen probléma. Élsz még nem? Na takaríts, vagy különben nem lesz itt semmiféle tanítás.– Micsoda? Még itt takarítsak neki mindezek után? ha ez így megy tovább a végén még meghalok…
Lépek egy lépést hátra, és fordulnék el, de megállok. Megállít a célom. ha már eddig eljutottam, nem hagyhatom veszni az esélyt, még ha egy utolsó szipirtyó is ez a némber. Bőszesen visszafordulok, majd morgom az orrom alatt. – Legyen hát. – Battyogok vissza a lapátért és a seprűért, majd takarítani kezdek.
A nap folyamán, még többször történtek ilyen fura robbanások a házban. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, de a tekercsek ennek a nőnek a kezében, majdhogynem minden alkalommal felrobbantak. Mégis mi a francot ír ez rájuk? A ház füstben, rendetlenségben, és szétszórtság káoszában fetrengett. Ez a nő nem törődött a környezete, és a saját maga épségével sem. De valamilyen csoda folytán, ő sosem sérült meg igazán. Mindig a környezete.
Másnap reggel, kiálltam elé, majd követeltem, hogy tanítson. Nem takarítani jöttem én el egészen idáig. Persze a válasz ma is ugyan az volt mint tegnap. –Takaríts, vagy menj haza! –
Teltek múltak a napok, és kezdett elegem lenni az egészből. Ha ő nem hajlandó, tanítani, majd tanulok én magam! Esténként, amíg kómásan fetrengett az ágyában csorgó nyállal, én kiszöktem a szobából, és a könyveket bújtam, a gyertya lángja mellett. Szerencsém volt, hogy a kis házikönyvtára, tele volt a rúnamágia szakirodalmával. Szépen lassan, de magamba szívtam ezt a tudást. Nincs szükségem holmi agyament nőszemélyre, egyedül is képes vagyok erre!
Már két hete tengetem a napjaimat takarítással, de a titokban tanulások, meghozzák az eredményeiket. Megírtam az első rúnámat, és ahogy átnéztem, egyetlen egy hibát nem találtam benne. Rögtön fel is pattantam, a gyertyatartóval és az újonnan írt rúnával a kezemben, mellyel rá is törtem az ajtót az oktatómra. Büszke és öntelt mosollyal néztem le a nőre, aki még az álmot törölte ki a szeméből. – Látod? Megy ez nélküled is! – Mondom oda nőnek, miközben mutatom felfele a rúnát.
A nő csak néz, majd megvonja a szemöldökét, és visszafekszik. Kissé álmos hangon háttal még egy rövid mondandót fűz hozzám. – Vidd innen azt a selejtet fiú. Holnap még többet kell takarítanod. –
Ezen a kijelentésén felbőszülve, aktiválom a rúnát, majd felé célozva erődemonstrációt tartok. Ahogy a rúna kilövellné a jégszilánkokat, úgy valami balul sül el. Rúnavers villogni, és izzani kezd. De mégis mit ronthattam el? Nem ez nem lehet az én hibám. Mindent leellenőriztem, szóval ennek tökéletesnek kell lennie!
Erősen kitartom előre a rúnát, bízva a képességeimben, melyre a rúna felrobban a kezemben, és a lökéshullám pedig kilök a szobából, majd elájulok, ahogy a falnak csapódom.
Hideg víz ömlik az arcomba, melyre a szemeim felpattannak. Egy fura köpenyes alak sétál le a lépcsőn, nem vagyok képes felismereni. De ahogy a kezemre nézek, úgy azon nem látok sebet. Istenre tudnék esküdni, hogy az a robbanás nyomot kellett, hogy hagyjon. Előttem Helene áll, és egy elégedett mosollyal tekint rám. – Most már fiú, remélem képes vagy megérteni, hogy a legkisebb hiba, még a leggyengébb rúnaverset is pusztítóvá teheti a használója számára. – Okoskodik felém a nő, akinek minden harmadik rúna felrobban a kezében... De eközben észreveszem, hogy a padlón ahol a kezem volt, egy csúnya vérfolt tátong. – Mégis ki gyógyítottt meg? – Kérdem a nőtől, mire ő csak elém vágja a söprűt és lapátot. – Takaríts fiú, és talán megmondom. - Majd hagy ott egymagamban.
Ahogy megfogom a seprűt, egy rúnaverset találok rácsavarva. – Ez azt jelenti, hogy végül tanítasz? – Kérdezem a nőt, mire ő meg se fordulva felel. – Tanítsd te saját magadat, hogyha ilyen nagy önképző mester vagy. – Majd lát hozzá a munkájához.
Ahogy lecsavarom a rúnát, úgy a tegnapi rúnaversem pontos mását találtam rajta, melyben rengeteg karakter alá volt húzva. – Legalább azt mond meg, hogy mi alapján válasszam meg a helyes karaktert! – A nő nagyot sóhajt, majd a könyves polchoz megy, és leemel egy könyvet. – Nesze, ebben megtalálod. – Majd hozzám hajítja, mely a vállamhoz is csapódik. Ekkor leül az asztalához, és dolgozni kezd, de közben magyaráz még nekem. – Először, takaríts ki. A nap végén, pedig gyere elém, és használd a rúnád. A saját károdon fogod megtanulni, a hézagos tudás veszélyeit. – Most honnan jött ez az okoskodás tőle? A tegnap esti nem volt elegendő? Miért nem lehet engem normálisan tanítani úgy, mint Felix? –Miért nem tudsz normálisan tanítani, mint Felix? – Ekkor a nő az asztalra csap, majd feláll, és nekem vágja a gyertyatartót. Szerencsére az célt téveszt, és nagyot csattan a mellettem lévő polcon.– A tudás továbbadásával, nincs semmi gondom, abban szívesen segédkezem. De annak a nyápic Felixnek nem bocsátok meg. – Majd fordítja támlájával felém a székét, beleül, míg kényelmesen kezeivel megtámaszkodik a szék támláján. – Ha tanulni akarsz, próbálkozz csak. A hibáidra rámutatok. – De miért csak a hibáimra? Miért nem tudna normálisan elém jönni és magyarázni? Nem értem ezt a nőt. Mi gondja lehet velem, és Felixel, és akkor mégis miért vállalta el a tanításomat?
A nőre nézek, majd úgy ahogy feltápászkodom. – Mégis miért vállaltál el akkor? – Vonom kérdőre a nőt, hogy ennek így semmi értelmét nem látom, de feladni nem akarom. Így is meglehet csinálni, de kínkeserves áron.
- Óh az féleszű elmenekült a kötelessége elől, de a tanítványán még élvezetesebb lesz leverni azt. – Játszik a tincseivel a nő, majd feláll a székből, és egy újabb könyvet vág hozzám. – Egyedül nem fogod te megtanulni a rúnamágiát. De ha nem vagy gyáva, és nem menekülsz el, no meg persze túléled, akkor vér és veríték árán megtanulhatod. – Majd ül vissza az asztalához, és dolgozni kezd. – Ne felejtsd el fiú. Én csak ellenőrzök. -
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
