A zsoldos, a bérgyilkos, a pap, a démon és a hercegnő

Normális esetben a pisztrángban szokott megszállni, de amikor végül lecsúszott Jóska hátáról már kopogott a szeme az éhségtől. A nap már lebukott a Tünde Erdő lombkoronája mögött, a sötét tündék imádott holdja vette át az uralmat az éjszaka felett, Lightleaf, avagy az emberek nyelvén Hellenblatt lakói pedig a napi munka után ha még nem volt kedvük hazamenni behúzódtak valamelyik ivóba. A szelíd óriás tele volt, ahogy minden este, de Loreena most nem válogatott. Semmire sem vágyott jobban, mint egy tál gazdag levesre, és egy bögre fénylevél teára. Azt mondják minél többet iszik belőle annál jobb, és még szerette is a tiszta, kicsit mentára emlékeztető ízét.
Egyszerű utazóköpenyt viselt, alatta a szokásos bőrvértjét, hátán a tegezben pihentek a nyilai, mellette pedig az íja, az övén egyetlen tőr. Nem volt szüksége rájuk az úton, de sosem hagyta el nélkülük Elathát. Persze egy hosszú, bő ruha már kényelmesebb lett volna, és jobban el is rejtette volna gömbölyödő hasát, de egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy változtatni kellett az életstílusán, így az olyan szükséges lépéseket, mint a ruhatára kiegészítése rétestészta módjára húzta-halasztotta. Még mindig inkább érezte magát katonának, lovagnak, semmint hercegnének, és még kevésbé anyának.
Amikor belépett az ivóba hátrahajtotta a köpenye csuklyáját, és biccentéssel köszönt a kocsmárosnak, illetve az egyik sarokban kockázó tünde őröknek, akik a láttán megpróbáltak felpattanni és tisztelegni, de Lory egy intéssel visszaültette őket.
- Egy tál ragut szeretnék kérni, és egy bögre fénylevél teát. - mondta a pulthoz sétálva, majd zöld szemét körbefuttatta az ivón, hátha talál valahol egy szabad asztalt, de ebben a tömegben ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Szeretett volna leülni, fáradt volt és éhes, annyira, hogy a látogatását a druidaszentélybe el is halasztotta másnap reggelre. Szívesen váltott volna néhány szót Hildrunnal, és meg akarta kérdezni hogy halad Cyne a tanulmányival, és egyébként is minden rendben megy-e mióta legutóbb Véreskezű Adolf egymásnak ugrasztotta a helyieket... Látszólag most minden nyugodt volt éscsöndes, de sosem lehetett elég éber.

//Egyszer Gustav annyira berúgott, hogy hetekre eltűnt...később kiderült, hogy a vándor Cirkusz egyik kocsiján tért magához és három műsort adtak le különböző falvakban, mire megtudta értetni az igazgatóval, hogy ő nem a meghirdetett bohóc állásra jelentkezett...// - Plagius Plébános

//Még így is hatalmas műsor szám volt...// - Sigmund a Búvóhely nevezetű fogadó csaposa és tulaja

Mint, ahogy az őrségváltás megtörtént az égen, a hold váltotta a napot, s ahogy az egyre feljebb és feljebb kúszott a horizonton, hogy bukkant fel a közeli bokrok közül Gustav koszos képe is. Nem tudott mire gondolni, agya még aludt, üveges tekintettel meredt maga elé és próbálta kitalálni, mi történhetett.
Nagy nehezen feltápászkodott az avarból, megtámaszkodott egy fa ágán, majd fejéhez kapott, hiszen úgy nyilallt bele a másnaposság okozta fájdalom, mint a felismerés, hogy halvány fingja nincs arról, hol lehet.
Egy lovast vett észre a távolból érkezni, megállapodott a fogadó előtt és beljebb is húzódott. Hősünknek sem lett volna hátránya, ha bemenne, enne egy jó húslevest és ráinna egy kannányi bort, hátha elméje visszatalál az emlékek rögös táptalajára. Úgy indult el az ajtók felé, mint egy élőhalott, egyik kezével fejébe próbálta visszaszorítani a fájdalmat, másik kezével az ajtó kilincsét kereste.
Ahogy meglelte azt, alig fordított rajta, vállával betolta az ajtót, megtámaszkodott az ajtófélfánál, s mikor már a közelben tartózkodók ráfigyeltek, ennyit tudott mondani...
- Jajjj nekem... - kapott ismét a fejéhez, majd szabad kezével megragadta a közelben álló italozó vállát és magához húzta.
- Hol vagyok! Miért van itt mindenkinek hegyes füle!? - kérdezte aggodalommal és fájdalommal teli tekintettel, majd fejét az idegen vállára helyezte.
- Húslevest...és bort... - suttogta alig hallhatóan, majd felemelte fejét és a meglepett Tünde arcába tekintett.
- Gyermekem! Áldott legyen a nevetek, bár a fene tudja, miben hisztek, adjatok ennem!  - kérte ismét fennhangon, remélve, a fogadós is hallja kívánságát. Amit nem vett észre a férfi, az a sarokban kockázó őrök sokasága, kik remélhetőleg még nem vették észre a hangos Papot.

Csendesen lépdeltem egyre közelebb a városhoz. Lightleaf ugyan nem volt kevésbé tündöklő, mint lehetett fénykorában, de ha valaki odafigyelt, láthatta még azt a pusztítást, amit a Brambles okozott. Sokfelé gondoltam: Reginaldra, a kedves ácsra, aki ellátott a feleségével, na meg a nőre, aki miatt egy kicsit tovább maradtam. Mind olyan kellemes emlék volt, és mégis sötét árnyékot vetett rá a sok sebhely, ami karomra pillantva nézett vissza rám. A féktelen nosztalgiázásból a gyomrom korgása rázott fel: márpedig enni kell. Felnéztem az égre: nem sokkal ezelőtt ment le a nap, pont vacsoraidő van. Egyszerre örültem meg és szomorodtam el, mondván magamnak, hogy ilyenkor biztos nem lesz hely sehol... de valahol akkor is enni kell, és nem terveztem ez alkalommal letarhálni senki ismerőst, így elkezdtem nézelődni megfelelő hely iránt. Aranysárkány, Zöld Vagon, kicsik és tele vannak... "Szelíd Óriás" mondta az egyik cégér. Első ránézésre nem tűnt annyira tömöttnek, az éppen betántorgó alak is befért még, úgyhogy úgy döntöttem, teszek egy próbát. Benyitva egy kellemes helyet láttam, a pultnál egy elég megviselt férfivel, a sarokban néhány tünde őrrel, akik egész gyorsan megértették velem, hogy jó helyen vagyok, mert itt balhé nem lesz, és az egyik asztalnál egy csinos tünde nővel. Gondolkodóba estem, a papnőhöz bemenjek egyáltalán, vagy próbáljuk meg nála? Egyelőre mindenesetre odamentem a pulthoz én is, a szokásos rendelésemet leadva.
- Sült húst legyen szíves kérem, és egy korsó sört. - Amint megkaptam, letettem az árát a pultra, és rövid gondolkozás után elindultam a nőhöz. Odaérve megkérdeztem:
- Elnézést, szabad ez a hely?

Ameddig várt az ételére az élet nem állt meg. Egy láthatóan már most részeg ember támolygott be a fogadóba, persze ez nem volt túl különös látvány, bár hogy áldásokat osztogatott az már kicsit jobban. Még messziről sem emlékeztetett Sturm atyára, a helyi plébánosra, és valahogy a protestáns lelkészek jobban szerették a városkát a katolikusoknál… Noha láttak már vendégül püspököt is. Tekintete találkozott az őrökével, de csak megrázta a fejét. Ameddig nem kezd verekedésbe, addig hadd mulasson. Közben újabb vendég tért be, aki közvetlenül mellette keresett helyet a pultnál. A tünde férfi vonásai ismerősök voltak, de nem mert volna megesküdni a dologra. Mindenesetre egy próbát megért, majd elüti valamivel, ha esetleg nem jön be.
- Szabad, már ha ideférsz…. Nyár.
Nézett a másikra, de mielőtt még beszélgetésbe bonyolódtak volna, ismerős bariton ütötte meg a hegyes füleit. Összerezzent, de közvetlenül utána már fonta is a karjait a bérgyilkos nyaka köré.
- Cyne… Jó, hogy látlak. Reggel meg akartalak látogatni, de örülök hogy hamarabb összefújt minket a szél. - elengedte a sötét tündét. Fél szemét még mindig a részeg papon tartotta, közben pedig az egyik felszolgálólány próbált magának utat törni a tömegen.
- Hát az istenit már, hogy nem férek el! Húzódjanak arrébb!
- Ez kié? - kérdezte Lory a lánytól, mikor az a friss érkező felé bökött az állával. A nő elvette a tálcát a felszolgálótól.
- Majd én odaviszem neki. Addig töltsetek italt a sötét tünde uraságnak, a vendégem, és tudom milyen szomorú tud lenni ha kiszárad a torka. - paskolta meg Cyne fejét, majd odavitte a tálcát a papnak, ügyesen kerülgetve az asztalokat és székeket.
- Tessék. Meleg leves és kenyér.

Úgy tűnik, vagy sült bolondnak nézik, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Nincs más lehetősége, a pulthoz kell mennie és ott kell megpróbálnia ételt és italt szerezni. Ekkor azonban egy Tünde hölgy jelent meg előtte egy tálcával, gőzölgő levessel és kenyérrel rajta. Akár az Úr jelent volna meg előtte, csak szép, nagy mellekkel.
- Drága gyermekem, eddig azt hittem, a pokolban vagyok, de Te megmutattad nekem a mennyországot. – válaszolta hálásan mosolyogva, még az sem zavarta, hogy benyilallt a feje, miután átvette tőle a tálcát.
A kancsó bor ugyan hiányzott a tálcáról, de egy gyönyörű Tünde Hölgy látványa, melyet a finom húsleves gőze takart el néha játékosan, feledtette a hiányt. Ám, ahogy elvette a tálcát, meglátta annak gömbölyded pocakját, nem volt akkora, hogy biztosan rávágja az ember, hogy terhes, de volt már akkora, hogy vetekedjen saját belével.
~ Most vagy sok sört iszik, vagy áldott állapotban van. Ha megáldom a gyereket, pofán vág, ha csak fel-szedett pár kilót, meglehet, mert ünnepek vannak…de ha rám telepszik és kiderül, hogy terhes, mit kezdjek én egy gyerekkel? Nincs kiút… ~ elmélkedett magában, így nem volt más lehetősége, kis kaput kell találnia.
- Ilyen csinos lány egy ilyen kellemetlen helyen a legrészegebbeket is kijózanítja, vendégcsalogató talán a kisasszony? – mosolygott kedvesen, letéve a tálcát a pultra.

Nagyot szippantott a város levegőjébe. Az őrség, bár hála Lia emlékeinek jó pár mebert felismert, s ők is ismerhették, amikor utoljára itt járt, rá se hederítettek. Tényleg ennyire más lett a kisugárzása. Mondjuk ehhez talán az is közrejátszik, hogy azt az idétlen ruhát, amit az itteni tárgyalások alkalmára vett, elégette. Túl sok rossz emlék. Régebben nehezen viselte ezeket.
~ Merre kéne kezdeni?
~ Én vagyok a tervek mestere talán?
~ Legtöbb esetlen...ja, nagyjából. Azért történik mindig valami baj.
~ Hülye.
~ Azt tudom, de ettől még nem szokás az emberre megsértődni.
Tanácstalanul maradva az egyik városszéli fogadót vette célba. Ha igazak a hírek, a démon, aki ide szökött, rendszeresen szed áldozatokat. Ha meg akarja találni, oylan helyen kell keresnie, ahol sok ember...vagy esetében tündefordul meg. Állandóan azon járt a feje, a társai vajon ideértek már. Biztos voltak benne, hogy tudják, mire gondol, s el fognak könni segíteni. Addig viszont egymaga kell kutatnia.
A kocsmába érve kisebb tömeg fogadta. Az ilyen helyek varázsa, hogy szinte bárhol fel lehet szívódni, ahol csak kedve tartja. Neki egyetlen varázslata megmutatja neki az összes tudásdémont, aki a közelben van. Így aztán egyszerűen csak leült az egyik sarokba, és jobbra balra nézelődve várta, mikor tűnik fel egy lény, akinek kapzsisága démonokat megszégyenítő. Talált is pár tündét, akik egy máik sarokban kockázta, de az ő kapzsiságuk a közelébe se érhetett Isten egy gyermekének. Ők egy teljesen más szintet képviseltek.
~ Egy fél órád adok a helynek...hé, egy százasba, hogy nem találsz senkit!

- Ősz... - Mondtam megszeppenten. Meglepett, hogy emlékszik rám, pedig nem tegnap találkoztunk, az még egy dolog volt, hogy ő a fejemben maradt, egy ilyen nő fehérneműben nem az a látvány, ami keveseknek ég bele a memóriájába. A sokkhatás alól kizökkentett, majd még erősebbnek tett ki egy ismerős hang, ahogy köszönt először asztaltársamnak, majd nekem. Felálltam, és kezet nyújtottam neki.
- Szervusz Armax izé Crispin izé Cyne... áhh mindegy, csak mondd, hogy kényelmesebb, és úgy foglak hívni.
Adtam fel végül a küzdelmet, és leültem, eggyel arrébb csusszanva, hogy a sötét tündének legyen hely, ha ő is széket foglalna. Aztán gyorsan végignéztem „Lóri mamin”, és egy kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy nem én voltam az első, aki szemet vetett rá, de ilyen ez. Ő utána felállt, és egy kedves gesztust téve a másnapos férfinek odaadta neki a saját rendelését, miután meghagyta a pincérlánynak, hogy töltsön Crispinnek, vagy Cyne-nak, majd ő megmondja, mit szeretne. Bár a „mami” megszólítás már utalt valami szorosabb kapcsolatra, de ez végképp megerősítette, valaki nem vendégel meg mást csak úgy... bár egyelőre nehezebb volt napirendre térnem a „mami” megszólítás fölött, mert a nő idősebbnek tűnt, mint a sötét tünde. Utóbbihoz odafordultam, és a kardom hüvelyét felemelve pár centire kihúzva mosollyal a számon mondtam neki:
- Köszönöm, nagyon jól szolgál! Ugye továbbra is megtarthatom?
Kérdeztem tőle reményteli arckifejezéssel. Az ajtó újból nyílt, ösztönösen odafordítottam a fejemet, és egy ismerős arcot láttam meg, fellengzősen járva egy köpenyben.. nagyon reméltem, hogy az nem az, akire gondolok. Azért a biztonság kedvéért odahajoltam Cyne füléhez, és az érkező felé bökve halkan megkérdeztem:
- Neked is ismerős az a férfi?

Érezte magán a másik éhes tekintetét, de ennyiért még nem ütött meg senkit. Voltak dolgok, amiket a béke érdekében kénytelen volt eltűrni az embereknek, ameddig a dolog nem fajult tettlegességig. Végtelenül illetlennek tartotta, hogy a férfi így megnézett egy terhes nőt, de akár bóknak is vehette volna, hogy végülis még mindig csinos volt.
- Elég nagy a tömeg így is, nincs szükség vendégcsalogatóra. Csak kisegítettem a felszolgálót. - közben ő is megkapta a fénylevél teáját, amit hálásan vett el a kocsmárostól. A mentás-ízvilágú forró tea jólesően csorgott le a torkán, és szinte azonnal érezte, hogy a szentségtől új erőre kapott. Átkozott gyermekeket kihordani megviselte a nemestünde szervezetet. Armin alig akarta elengedni, de már nagyon unta az otthonülést, és végülis még csak az elején járt a dolgoknak.
Úgy tűnt, Cyne és Nyár (akinek amúgy fogalma sem volt az igazi nevéről) ismerték egymást és bizalmasan beszélgettek. Nem is akart beleszólni, ameddig sötét tünde barátja fennhangon nem invitált közéjük valakit, akit ő is ismert… Megmasszírozta a halántékát.
- Hát a Démonfiú meg mi a fenét keres itt? - mintha a sors újra és újra egymás útjába pakolta volna őket, akármennyire is nem akarta valószínűleg egyikük sem. Ugyanakkor a másik oldalán éppen egy pap ette a levesét, erre Cyne-ék idehívnak egy démont? Lélekben felkészült rá, hogy rendet tegyen, ha kell. Nem reménykedhetett abban, hogy ebből nem lesz balhé, noha fogalma sem volt, hogy mégis hogyan kapcsolódhatnak össze mindannyian valami furcsa ismerettség-láncon át. Istennek volt humora.
- Cyne… Ez nem biztos, hogy jó ötlet. Szerintem ő egy pap. - bökött a húslevest falatozóra felé az állával. - Ő meg egy démon, bármennyire is nem hétköznapi. Nem akarok itt balhét.
Egyáltalán nem halkította le a hangját, így ezeket a szavakat bárki jól hallhatta. Gondterhelten simított végig a hasán, mintha maga helyett a magzatait próbálta volna megnyugtatni, pedig ők még aligha fogtak fel bármit a környezetükből.

Gustav még a hölgy társaságában kezdte enni levesét és úgy fogadta a válaszát. Valóban igaza volt, de hát valahogyan udvarolni kell a férfiembernek, hiszen nem mindig láthat ily gyönyörű Tündét a közelben, ilyen pocakkal...tegezzel és íjjal a hátán...tőrrel az övén...
~ Fenébe...Az Úr adta, az Úr elvette... ~ rázta meg fejét, miután rájött, nem ő lesz az a leányzó, akinek tovább csapja a szelet ma éjjel, de próbál kedves maradni vele, ugyanis ő az egyedüli itt jelenleg, aki segített rajta.
A fogadó ajtaja azonban ismét kinyílt, Gustav szájában lévő leves a kanállal együtt a pult mögé vágódott meglepődöttségén. Félre is nyelt mellé, úgy veregette mellkasát, mintha élete múlt volna rajta, sürgősen ellenőriznie kell rossz érzésének okát, hiszen úgy szaladt végig a hátán a hideg, mint mikor valaki azzal a hírrel fogadja, hogy gyereket vár tőle. Egyetlen másik esetben történik ilyen...ha egy démon van a közelében.
- Bort hamar! - csapott a pultra a férfi, hiszen tudta, egy Démonnal vívott harcban az az egyetlen fegyvere, életének forrása. (szerk.:pont a mellette lévő tünde hölgynek köszönhetően)
Sétabotjáért nyúlt, mely az övén...vagyis a hátára akasztva...vagy talán...valahol a bokrok között lehetett, összeszorította szemöldökét, így inkább bibliáját vette elő, majd fellapozta azt és fennhangon kezdett bele egy gonosz űző zsarátnokba.
- A Tünde ragúhoz elengedhetetlen a csipetke és nem árt, ha van nálunk egy kis zsálya is!! - üvöltötte fennhangon, mire a kezében tartott könyvre meredt...ugyanis bibliája helyett egy megviselt receptkönyvet tartott a kezében...tudja hol a démon, de nem tudja felvenni vele a harcot...
- Ajajj... - suttogta alig hallhatóan.

Szemei egyik irányba szegeződik, ahogy egy ismerős arcot pillant meg.
~ Nebelessin...te is jókor jöttél ide. Rohadt élet, ha megtudja, miért jöttem, abból nagy baj lesz.
És nem csak ő. Ahogy oldalra fordul a tekintete egy másik nem éppen ismeretlen tündét lát.
~ Ez nem jó. Mit kereshet az az őrült ott a köderdei hercegnővel...?
És még mindig nincs vége! Rögtön mellettük ült még egy tünde harcos.
~ Az a nyomorult...ha ezek csinálnak valami Nebelessinnel...áh, kit akarok becsapni, kizárt, hogy le bírják győzni.
letámasztotta a lábát, hogy felálljon, és távozzon. Ha nem veszik észre, gond nélkül eltűnik és folytatja máshol a dolgát. Azaz csak tette volna, ha az az őrült fejvadász nem ordít rá minden erejét lantba vetve.
Gerard pupillái egyik pillanatról a másikra fele olyan tágra szűkültek, teste körül megjelentek a pecsétek, a nyakától kiindulva ráfolyva a ruhájának üres részeire. Az egész olyan volt, mintha a kezén, lábán, hátán és törzsén a ruhája díszei maguk a pecsétek lettek volna. Mintha a ruháján tetoválások lennének, melyek úgy kúsznak, akár a kígyó...akár az a különös tündér, akivel nem sokkal ezelőtt találkozott. Érezte, ahogy a teste egyre könnyebb és könnyebb lesz, majd egy pillanatra elhomályosodott a képes, és szinte követhetetlen sebességgel odasuhant a pulthoz. Egész pontosan a két jómadár széke közé röppent oda, fenyegető, mégis magabiztos mosollyal az arcán. Hangja harsány volt, nem az régi, csendes, fenyegető, inkább felvágós, lendülettel teli, és főképp tettrekész, harcias.
- Nektek aztán van vér a pucátokban a "béke városába" tolni a képetek! - nyújtotta ki a két kezét, mindegyik tenyerét az egyik bajkeverőnek szegezve. Az a két őrült önjelölt igazságosztó az előző alkalommal is több bajt csinált mint hasznot. Ilyenekre nincs szüksége ennek a városnak. És pechjük is van, mert a Nebelessinnel az oldalán nincs esélyük sincs, hogy legyőzzék őt.

Köszönetteljes arckifejezéssel bólintottam, amikor Cyne jelezte, hogy megtarthatom a kardot, majd el is komorodott az arckifejezésem, amikor megerősítette a gyanúmat. Ger, Ger, tehát így hívják. Annak pedig, hogy ő a Cyne-ot választotta, örültem, mert azt a legkellemesebb kimondani, és a legrövidebb is. Lory is észrevette, és a falatozó másnaposra bökött állával, mondván, hogy ő egy pap, és ha ellenfelünk démon, akkor itt baj lehet, amit meg kéne előzni. Nem értettem, miért kell ettől még megakadályozni, hogy idejöjjön a démon, meg kellene jól szeretgetni... ezzel vagy azzal. Az atya rögtön el is kezdte a dolgát végezni, amihez előbb bort kért, őt elnézve nem is alaptalanul, állítólag a másnaposságra jó ellenszer, ha megint berúgunk. Utána elkezdte magát tapogatni, majd elővett egy könyvet, és elkezdett kántálni egy... receptötletet? Majd rögtön elhallgatott, és talán kicsit bele is vörösödött, talán nem én voltam az egyetlen, aki rájött, hogy ez sántít. Egyre több szem meredt ránk a kocsmában. Visszanéztem a démonra, aki addigra különös jelképekkel borította el magát, és odaugrott közém és Cyne közé. Ez ilyen két tünde között az ibolyák alá, vagy én nem tudom mi lehetett. A hangneme most is, mint legutóbb, felforralta a véremet, de inkább nem mutattam ki, és szinte komótosan megragadtam a felém irányuló kezét, majd elkezdtem lefelé feszíteni a padló felé, hogy ne fogja rám a tenyerét, ki tudja, mi jöhet ki abból.
- Te mondod? - Kérdeztem szinte vérlázítóan nyugodt hanggal.

Ahogy sejtette a pap már neki is kezdett a szertartásának, kezdve a borral, amit Eckbert kocsmáros rögtön elé is helyezett. És ő még azt hitte a misebor csak afféle szimbólum! Úgy tűnt, hogy a keresztényeknél tényleg mindennek valódi jelentősége van. És már jöhet is a Bibliai szónoklat, amit szeretett volna megakadályozni, mielőtt elfajul a helyzet, ám a másik ajkai mögül csupán egy recept részletei buktak ki. Megcsóválta a fejét.
- Legyen türelme csipetkét szaggatni annak, akinek két anyja van. A zsályát meg nem elszívni kell? - nézett felváltva a papra és Cynewulfra, végülis úgy tűnt ők ketten értettek a főzéshez. Ekkor toppant be Gerard is a képbe, de még nem tudta eldönteni, hogy milyen súlyos volt a helyzet. Úgy tűnt Cyne nem akarja rögtön megölni, és Nyár sem rántott kardot így annyira nem lehetett vészes… Kézbe kellett vennie a helyzetet, főleg, hogy már tényleg mindenki őket bámulta.
- Na jól van. Jól mondja Gerard ez itt a béke városa, úgyhogy nem itt fogjátok összeverni egymást, vagy nem állok jót magamért. Mostanában elég nyűgös vagyok, ne húzzatok fel. - nagyot sóhajtott. - Lehetséges lenne, hogy békében megvacsorázunk, esetleg megiszunk együtt egy kancsó bort… Vagyis ti, én nem ihatok, és utána mindenki megy a dolgára? Cyne és én a druidaszentélybe, Nyár a szállására… Atyám? Számíthatok a közreműködésére? - nézett reménykedve a papra. Közben végigfuttatta a szemét a söntésen, és kiszúrt egy felszabadult asztalt. Magához vette a levesét és a teáját.
- Én leülök oda. Mindenkit szívesen látok az asztalomnál, aki jönni akar, de ne kelljen szétcsapnom köztetek.
Úgy érezte, ez egész jól megy. Valószínűleg így fogja majd csinálni az ikreivel is, hiszen ha ezek itt ma nem esnek egymásnak, akkor már el fog bírni két égetnivaló sötét tünde csemetével is.

Úgy tűnik, csak ő érzi, hogy mivel van dolguk, nem veszik komolyan az őket fenyegető veszélyt. Meg is mutatkozik az átkozott képessége, nem szégyenli fitogtatni erejét, ami Gustav-ot mély haragra gerjeszti.
- Na de, hogy lehetne ezekkel nyugodtan vacsorázni, egyszer már ki keltek a koporsóból, érzem rajta a sírhant szagát. Az ilyennek, miután megöltük, még egy hétig kell ütni a nyelvét, hogy az is vele dögöljön! - suttogott Gustav Loreena felé, közben a lány mögül ki tekintgetett a tündékkel vígan diskuráló démonra.
- Szerencséd fattyú, ma jó kedvemben találtál... - kiáltott oda Gustav kihúzva magát, megigazítva gallérját, majd az elé kirakott borra vezette tekintetét. Nem, mintha fel tudta volna venni a kesztyűt egy Démonnal úgy, hogy botja kinn van valahol az erdőben, bibliáját pedig elcserélte egy szakácskönyvre, de jó, ha tudja a szörnyszülött, hogy a férfi nem fél tőle, nehogy véletlenül kedve támadjon ártatlanokat bántalmazni.
Ezekkel a gondolatokkal emelte szájából a számára kiadott kupa bort, s bele is kortyolt sebesen, próbálván feledni a kellemetlen perceket.
Az első pár korty kellemetlen volt, de aztán a húzóka beindult, olyan jól esett neki a nedű, szinte pillanatokon belül javított a kedélyállapotán.
Nem bízta a véletlenre, halkan mormolni kezdett, kezeivel keresztet vetett mellkasára, s remélve, hogy az Úr segítségére siet, megáldotta a kupa tartalmát.
- Uram, segítsd gyomrom tartalmának szétcsapatásában, fájdalmam elmúlásában, újbóli részegségem feltámasztásában. Ámen. – mondta, majd miután új kört öntött magának, sokkal jobb ízre figyelt fel, igaz az édeskés zamat, mely talán teából áradhatott, még mindig nem a megszokott lőre bukéját eredményezte, de kezdte egyre jobban érezni magát.
- Hova is tettem a jó modorom, a nevem Gustav Engelberg, örvendek. - bólintott végül az asztaltársaság felé, majd Gerard felé ennyit mormolt.:
- Neked csak továbbra is Tisztelendő Atyám... - mondta neki, majd követte a lányt az üres asztalhoz és bár a leveséből messzire köpte kanalát, kért egy másikat és azzal próbálta befejezni megkezdett lakomáját.

Úgy néz ki, az a két semmirekellő sincs éppen egy hullámhosszon. Ahogy Cyne tenyere találkozik a másik tarkójával, ő megragadja az alkalmat, majd az Erő Szavát használva kirántja a kezét és ugrik egyet hátra. A kézhátán meg is jelennek a pecsétek, amik egy pillanat erejéig hihetetlen erőt adnak a karjának. Harcolni egyelőre nem tervezett. A terve sajnos ott dőlt dugába, hogy nem szándékoztak nekitámadni. Így aztán odasuhant az asztal mellé és megállt ott.
- Vissza Nebelessin, ezeknek akkora priuszuk van, mint innen Elathla! - nézett rájuk lángoló szemekkel. Ez mondjuk egy elég erős túlzás volt, de biztos volt benne, hogy hatásos.
Gerard még mindig azon csodálkozott, hogy nem keletkezett azonnal káosz. Az a kettő...feltett szándékuk volt, hogy megöljék. Akkor most miért haboznak? Bár igaz, akkor ott abban apillanatban mindannyian csak felbérelt zsoldosok voltak.
- Úgy emlékszem... - mutatott feléjük fenyegetően - ti rontottatok nekem. Amit én tettem, az jogos önvédelem....
~ Eleinte. - harapott a szája szélébe.
Egy fél pillanatra hátrafordul. Tekintete ekkor találkozik először a papéval. A pappal, aki most nem tehet ellene semmit. Ez a város törvénye. Jól tudja, mert annak idején ugyanazt a törvényt átkozta a pokol legmélyebb bugyrába.
- Tudod. Én örömmel megvívok veled. - ő Gerard D. Lawrenz. Soha többé nem fog egy kihívás elől futamodni.

Kaptam Cyne-tól egy tockost, nem is értettem, mire. Én csak önvédelmi intézkedéseket tettem, örüljön, hogy nem vágtam le azonnal a felém emelt kezet. Mire bármit reagálhattam volna a tarkómat ért ütésre - amit már egyszer megkaptam tőle - Ger hirtelen kirántotta a kezét az enyémből. Eközben Lory elkezdte mondani a békítő szöveget, aminek engedtem, több okból is. Egyrészt, nem olyannak nézett ki, akit érdemes felhúzni. Másrészt, a sarokban leledző, már készültségben lévő őrök sem úgy néztek ki, mint akikkel érdemes kikezdeni. Harmadrészt, végre folytatni tudtam így a vacsorámat, ami így is kezdett kihűlni. Így hát a démonról egyelőre tudomást se véve fogtam meg a tányéromat, és battyogtam oda Lory asztalához, leülve pedig a legközelebb eső székre jóízűen falatozni kezdtem. Éreztem, ahogy a hasam elégedetten morog, és telítődik. Két falat között a pap, akit ezek szerint Gustavnak hívnak, bemutatkozott, így én is követtem a példáját.
- Lance Kalver, úgyszintén. - Azt a részét nem gondoltam kommentálni, hogy Gustavot tisztelendő atyámnak kellene hívnia a démonnak, mert eddig mindennek tűnt, csak tisztelendőnek nem, de ezt eldönteni a legkevésbé volt az én feladatom. Gerard viszont továbbra se volt szimpatikus, így amikor fenyegetően szólt az egyházihoz, nem tudtam megállni, hogy ne jegyezzem meg neki:
- Persze, aztán nehogy véletlenül találj magad mögött egy falat, amiről pont jó ívben el lehet rugaszkodni... - Majd gyorsan visszamélyültem az utolsó pár falat húsba, a söröskorsó végével pedig le is öblítettem.
- Huh,ez jó volt! - Épp arra jött a pincérlány, oda is adtam a tányéromat, és kértem még egy korsó sört. Eddig jól alakult az este, de láttam már magam előtt, hogy a vége még messze volt.

Úgy tűnt, hogy a többiek legalább annyiban egyet értettek, hogy mint az ő asztalához akartak ülni. Kiindulásnak ez egyáltalán nem is volt rossz.
- Loreena Wildwind. - rázott kezet Gustavval és Lance-szel. Örült, hogy végre megtudta Nyár nevét is, így nem kellett örökké a tündéres becenevén szólítania. Tűnődve nézett fel az asztala mellé suhant Démonfiúra, aki még nem hagyta el sértődött képpel a kocsmát, nem kezdett verekedni, sőt még egyetlen gúnyos beszólása sem volt senki felé. Noha nem lettek puszipajtások a többiekkel, részéről már ezt is a békülés jelének vette.
- Ne aggódj, Démonfiú, legalábbis miattam semmiképp ne. Cynewulf közeli barátom, tisztában vagyok a priuszaival, de szerencsére sok más tette ellensúlyozza őket. - villantott barátságos mosolyt a sötét tünde felé, aki úgy tűnt, inkább magának főzi meg a vacsoráját, már ha az az volt, noha inkább bornak tűnt amit beleöntött. Borragu? Kinézte belőle. Az meg sem fordult a fejében, hogy Cyne azért főzne, hogy ő se maradjon ki a borozásból. Gerardnak ugyan tudta a nevét, de ha ő az általa ráaggatott becenéven szólította, akkor ő is megengedte magának ugyanezt.
Kanalazott egy adagot a saját ragujából, és ivott a fénylevél teából is. Ameddig ő nyugodt maradt, addig remélte, hogy a kocsma is úgy marad.
- Ülj le. És meséljétek el, hogy min veszett össze Nyár és Tél, ha már Engelberg atya volt olyan kedves elásni a csatabárot. Ön Sturm atya meghívására érkezett ide, Gustav?
Igyekezett barátságos légkört kialakítani, vagy legalábbis valami párbeszédet a felek között legalább ma estére.

Gustav nem igen tudta levenni tekintetét a Démonról, a már abnormális elbizakodottsága mérgelte a Papot, nem tudta elképzelni, hogy ezeket a marcona alakokat egy várandós Tünde nő tartotta kordában. Persze a fiatal férfit nem kellett csillapítani, fegyver nélkül nem indul csatába, bár egy szent fényt szívesen leidézne az asztaltársaságra, megnézné szívesen ki, hogy viseli az Úr haragját.
Unott arccal figyeli a Tünde és a Démon kakaskodását, a hallottakból úgy tűnik már volt dolguk egymással korábban is és a Démon került ki győztesen, lehet mégsem volt olyan rossz ötlet ráhagyni a dolgokat, mint ahogy a Hölgy kérte.
- Sturm atya…izé…neeeem Gyermekem én vándorúton vagyok, szeretnék megismerkedni a környező vá-rosok, falvak kultúrájával. Haha…bizony… - nevetett zavartan a férfi a lány felé, hiszen nem vallhatja be, hogy halvány dúsztja sincs arról, mit keres itt a Tünde erdő közepén a főváros egyik kocsmájából.
- Várandós vagy Leányom? Ez a hely pont nem egy áldott állapotban lévő Hölgynek való. – nézett rá Gustav Loreenára, próbálván kicsit beszélgetni, ha már ez a díszes társaság beinvitálta őket maguk közé. A Self nem igen barátkozik velük, bizonyára fúj ő is a Démonra és úgy próbál meg engedelmeskedni Loreenának, hogy nem megy a közelébe, lehet, túl sok indulat van benne, bár a priusz megemlítésére Gustav is összevonta szemöldökét...
Amint végez az étellel a Démon felé szegezi tekintetét, majd gonosz mosoly húzódik végig arcán. Nincs nála fegyver, nincs nála biblia, na de van áldott bora…egy részegnél pedig nincs ügyetlenebb lény a földön.
Szép lassan a Démon felé dűti a kupáját, majd mintha utána akarna kapni, még ad neki egy kis lendületet, így az asztal mellett álló Gerard, ha nem lép arrébb, kap belőle egy kisebb adagot.
- Jajj, elnézést, még mindig nem érzem túl jól magam. – mondja megjátszottan ájuldozva, közben figyeli figyelmetlenségének eredményét.

Sóhajt egy nagyot. A Köderdőben elég lazák lehetnek a törvények, ha csak úgy amnesztiád adhatnak egy olyasfélének, mint az az őrült. A másik meg...igazából azt se tudja, melyik királyságot szolgálja. Talán a tündéket, az volna a leglogikusabb. De nem, ha a másik tündével állt össze, akkor ugyanaz a személy bízta meg őket. Vagy talán eszükbe se jutott, hogy akkor ott háborús bűnt követnek el?
Gyorsan felszökken a levegőbe, hogy elkerülje a háta mögül érkező áldást, majd egy elegáns ugrással az asztal másik oldalán ér földet. Maga mellé húz egy széket, és lábát keresztbe téve leül.
- Ha így állunk, érdemes volna bemutatkoznom: Gedeon Adramellech la'Domiel, az Északi Királyság démonainak hercege. - a hangja, bár már nem akart harcolni,még mindig harány, és dicsekvő volt. Mégsem tűnt önteltnek, inkább olyan volt, mint egy vásári színész, aki történetet akar mesélni.
Akkor használta a démonok közt alkalmatos nevét, amikor hivatalos ügyet intézett. Amikor mint démonherceg volt rá szüksége, a démonok királyának nevében cselekedett, vagy amikor csak szimplán az gy kapott hatalmat akarta érvényesíteni. Erről talán még senki sem tud közülük. De nem is kell. Az ő dolguk, ha rá akarnak jönni, talán egyszer rá fognak.
- De lényegtelen...hívhattok úgy, ahogy nektek tetszik...
~ Fattyú...Démonfiú...Gerike...basszus, tól sok nevem van. - Dőlt hátra daliásan megvillantva a fogait. Ekkor döbbent rá elsőnek, mennyi bajt csinált magának ezzel a kis afférral.

Loreena kezét visszaráztam. Jó volt látni, hogy legalább egy teljesen békés-békítő szándékú egyén akadt közöttük, különben őrség ide vagy oda, előbb-utóbb egymásnak estünk volna, az biztos. Démonfiú... ez tetszett, elég megalázónak hatott, megfordult a fejemben, hogy elkezdem én is használni, hátha elszakad a cérna nála, és nekünk esik, akkor azonban ő fogja húzni a rövidebbet. Na nem igazán miattam, de a többiek bizonyosan gondoskodnának róla. Bemutatkozás után viszont furcsán éreztem egy kicsit magam, hogy a képviselt évszakom szerint szólítottak meg, a démont pedig szintén.
- Nem vesztünk össze semmin, egyszerűen csak egyszer küzdöttünk, és nem lett tisztességes vége. - Válaszoltam Ősznek. Az atya próbálkozására elismerően bólintottam, sajnáltam, hogy nem talált a támadás, és így a bor is kárba veszett. Kárpótlásul rendeltem még egy kört neki, közben rásandítottam a tűzhelynél ügyködő Cyne-ra. Mi lesz ebből? A bemutatkozásra pedig majdnem hangosan felröhögtem. Gedeon, tényleg? Ez még röhejesebb, mint a Démonfiú. Gedeonka, szerintem ez lesz a nyerő, ha igazán fel akarom idegelni, bár nem úgy nézett ki, mint akit különösebben meghatná. Lehet, hogy nyuszifül lesz a végére, vagy én nem tudom... Aztán Loreena felé fordultam, csak hogy a társalgást értékelhető szinten tartsam:
- És kegyed hogyhogy erre jár?
Nem akartam Gustavhoz hasonlóan féltő megjegyzéseket tenni arra, hogy várandós, és a kérdés elég hülyének hangzott úgy utólag, tekintve, hogy azt mondta, Lightleaf az ő városa, de ezen túltettem magam, csak vonják el a figyelmemet a démonról.

Gustav kooperált, így ő maga is kedélyesen folytatta a beszélgetést, még ha amúgy annyira nem volt oda az atyáskodó hangnemért. Még mindig fiatalnak látszott, igyekezett ebbe kapaszkodni.
- Jól látja atyám. És bár a város túlfelén lévő Táncoló pisztráng valóban elegánsabb hely, és békésebb, ha valaki három helyett eszik és kopog a szeme az éhségtől, az nem válogat. Eckbert kocsmáros felesége pedig kiválóan főz. - válaszolta, és ennek örömére tovább is kanalazta az ételét. A boros affért szinte észre sem vette, főleg nem azt, hogy milyen szándék volt mögötte. Amikor azonban Geri bemutatkozott kénytelen volt felkuncogni.
- Na úgy biztosan nem fog szólítani senki. Ha te maradsz a Nebelessinnél, ami egyébként tetszik, akkor én maradok a démonfiúnál. - jelentette ki, majd Lance-hez fordult.
- Szívesen hallanék még arról a küzdelemről, de a kérdésére válaszolva: kezdtem elunni magam otthon, így kihasználtam, hogy a férjemnek dolga akadt a Schwarzjagerekkel, és kicsit eljöttem ide, megnézni mi a helyzet. Gondoltam ránézek Cynera, meg meglátogatom a helyi druidák vezetőjét, Hildrunt.
Az előbb említett épp ekkor tért vissza az asztalukhoz, kezében a borral, amit Loreenának főzött. A nő szeme majdnem könnybe lábadt az örömtől, ahogyan beleszagolt a finom fűszeres borba. Megismerte, pontosan ugyan az volt, mint amit akkor kapott amikor kiderült a terhessége. Egészen meghatódott, te tudta, hogy ez a nagy érzelmesség csak az állapota miatt volt
- Köszönöm. Igazán kedves tőled. Jajj természetanyám, mindjárt elsírom magam… - inkább nagyot kortyolt a fűszeres borból, mielőtt még valóban könnyekben tört volna ki. Mind itt voltak és mindenki olyan kedves volt… Vagyis, legalább igyekeztek azok lenni. Remélte, hogy a többiek is benne vannak a régi sérelmek elásásában.