[Küzdelem] Dieter von Rotmantel vs Pruinos: Ave Deus, morituri te salutant!

Pillanatról-pillanatra éreztem, ahogy a gondolataim egyre inkább a háttérbe szorulnak; közben a vérem hevesebben égette ereim medrét, ahogy egyre erősödött a sodrása. Hangosan szedtem a levegőt az orromon keresztül, és szélesen elmosolyodtam, látványosan megvillogtatva a fogaimat. Szinte éreztem, hogy az izmok pattanásig feszülnek a lábamban, ahogy lassan előre hajoltam és egy vadállatiasabb alapállást vettem fel. Ha leereszkedek négylábra, valószínűleg végem van; onnantól fogva csak akkor szerzem vissza az eszemet, ha utolsó csontig felfalom.
- Álljon bosszút, magi. - szóltam oda neki, enyhén már hörögve. - Mutassa meg, hogy a kiontott véremmel visszahozhatja a szerencsétlent. - vágtam neki oda a morális alaptalanságát minden harcnak. Aztán a poharat a kezemből, egy eleganciát teljes mértékben hanyagoló, de erőteljes mozdulattal. Meg sem várva az eredményét, löktem el magamtól a talajtól az irányába, a felsőtestének magasságába.

Képességhasználat:

Nem tudom, hogy a pohár hozta meg az eredményét, vagy egyszerűen a doctornak volt túl gyors a mozdulat, amivel elragadtam őt a talajtól. Ahogy nekivetődtem a testének, a fejemben rengeteg hang szólalt meg egyszerre, kakofonikus muzsikát játszva a koponyámban; öblös, visszhangos harangjáték adta a főszólamot, szinte elnyomva a többit, amikor a vámpír nehéz páncéljának csapódtam neki. Olyan könnyű megfeledkezni a tényről, hogy szinte az összes viseli azt a törvényük miatt; megannyian hordanak köpenyt vagy valamiféle mellényt rajta, elrejtve azt a világ szemei elől. A háttérben egy pillanatra megszólalt egy magas, mindent maga mögé parancsoló hang, amikor a homokszemes kristálypohár darabokra repedt a szemközti falon. Tompa kíséret volt az ajtó kicsapódó és szétrepedő hangja, szinte csak alátámasztva a basszust, amit a megérkezésünk puffanó hangja adott ki. A vocálban pedig csak haragos hörgések és feljajduló nyögések voltak csak.
A csata muzsikája, minden hősiesség vagy felnagyított tragédia nélkül; nyers, gyors, értékelhetetlen és felfoghatatlan. De nem választás kérdése, hogy hallgatni akarod-e vagy sem, ha meghallod a zenekar egyik fülsértő dalát.

A vámpír egyik karja beszorult a testem alá - nem vagyok egy nehéz démon, nem vitás, de hiába éreztem magam alatt a feszülő karjait, biztos voltam benne, hogy csak nyers erővel képtelen lenne levetni magáról.  Aztán, átzuhantam jobb oldalra - vagy az ő bal oldalára, a támadó keze alá. Alábecsültem a magister életösztönét. Csak egy pillanatra kellett feljebb emelkednem, és rögtön kihasználta a helyzetet. Talán ő se hitte el, hogy sikerülni fog, mert nem támadt rögtön.
Abban a pillanatban a keze felé kaptam a fejemmel, elképzelés szerint elkapva a csuklóját. Nem érdekelt, hogy orvos-e vagy sem, ha kell darabokra töröm a csuklóját és leharapdálom az ujjait egyesével. Valahogy a harc hevében elvesztettem az érdeklődésem a társalgásra.

A préda izmai ösztönösen összerándultak, ahogy minden egyes mozgatható porcikájával igyekezett védekezni a testét átjáró fájdalom ellen; ujjai kínnal teli, gyönyörű táncot jártak, ahogy fogaim belemartak a kézfejébe. Ropogtak az apró csontocskái, szaggatódtak a picinyke inai és semmire se jó izmocskái – a tény, hogy számára mennyit jelentettek, valamiért kívánatosabbá tették az egészet. Arcomat hiába kapargatta hasztalan, apró hegek csupán amiket fel sem vettem a csata hevében. Abban a pillanatban megszűnt Dieternek létezni, megszűnt az éles szemű seborvos és meghalt a potenciálisan kihívást jelentő vámpír is, akiben soha nem ébredt fel a vadászszenvedély. Nem éreztem többet egyfajta tiszteletet iránta; hogyan is tudtam volna, ahogy elhagyták ajkait az igazi érzelmei? A fájdalommal teli sikoly, amiben nem rejtőzött düh vagy makacs elfojtási inger, csak a színtiszta meglepődés, és a finom, még nem is igazán realizált rettegés?
Ahogy megízleltem a húsát, ahogy az első bőrfoszlányok és a nyers hús apró cafatjai végigrohantak a nyelvemen, karon öltve a csontszilánkokkal, egyenesen le a torkomba, igazából már vége volt az egész, igazából nevetséges, közjátéknak.
Ő utat engedett a félelemnek, én utat engedtem a bennem rejtőző vadnak; nem tartottak vissza tovább se a józanész intelmei, vagy a borzasztóan fárasztó erkölcsi határai. Szinte éreztem, ahogy végigrohan bennem az izgalom, ahogy egyre gyorsabban kapkodom a levegőt, ahogy élénkebbek lesznek a színek, élesebbek a hangok, élvezetesebbek az ízek és élettel telibb a világ; óh, igen. Kellemes borzongás futott keresztül rajtam, nem több mint a legállatibb elégedettség, és mégis, semmi szebbet vagy teljesebbet ennél nem találtam azóta sem. Nem mintha maga a préda lett volna, ami kiváltotta volna ezt belőlem. Egyszerűen csak vadásztam.
Aztán, valami váratlan történt. A vadász célzott, kifeszítette a felajzott inat, ameddig csak az ereje engedte azt, majd elengedte – hangosan pengő hangot hallatva, és a fogak célba találtak.
Egy pillanatra megilletődtem, az az igazság – nem hittem volna, hogy tartogathat még izgalmakat a vámpír. Felpezsdült a vérem, sőt, szinte már forrt az izgalomtól erre a percre, és ezt az érzést még a fájdalom is csak alig tudta tompítani.
Éltetett a küzdelem, mi tagadás.
De a vadász vadász marad, a sarokba szorított patkány meg sarokba szorított patkány – és ez igaz minden ösztönös megmozdulásra is. Tetteiben több lehetett a félelem mint az ölési vágy. Azért egy dühös kiáltást kiengedtem magamból, és megragadtam az egykori orvos úr vállait.
- Mondja csak, magi, hogy ízlik az a métely, ami nemrégiben még egy páciensében rohant? – mosolyogtam rá elvetemülten, és lábaimat beleimplementálva a hasába, rúgtam el magamtól, karjaimmal segítve a taszító hatást.
– Hogy ízlik a friss vér, ami talán sose volt igazán élő? Hogy ízlik a vadászat, magister úr?
Élveztem a dolgot, talán jobban és máshogy ahogy kellett volna. Utólag megvizsgálva a vadászatot, nem egy hibát elkövettem, és az, hogy nem vetettem magam rá az első pillanatban, amikor megtehettem volna, csak egy volt a sok közül. Játszottam az étellel, igen. Kellett nekem a lelki megrezdülése, kellett hogy formálódjon szemében a fény, kellett… a rettegése, a gyűlölete, a megvetése vagy az undora…
Kellett valami, amiért küzdene ellenem, akár halálig. Izom feszüljön izomnak, torkok szakadjanak, vér ömöljék és lelkek rohadjanak, csapjon fel a láng a káoszkatlanból! Hadd érezzem magam élőnek… magister úr.

Miután elszakadt a testemtől a vámpír, önkéntelenül is a nyakamhoz kaptam. Tenyeremre ragadt a vörös, sűrű és nyúlánk elegy, ami valószínűleg a saját ereimben rohangált vígan egy pillanattal ezelőttig – és akár még vérnek is hívhatnánk. Papácska humorának egy olyan szeglete, amit soha nem fogok megérteni; ha egy bizonyos célra hozott minket létre, miért egészített minket ki olyan funkciótlan szervekkel, párzóval és lebontóval, ha nincs is szükségünk rájuk?
Nem mintha a pillanat alkalmas lett volna ilyenféle filozofikus okfejtésekre, ez is csak egy utólagos hozzátoldás, igazából nem járt akkor más a fejemben, mint:
~ Mennyi vér… az enyém így néz ki? Mily érdekes… - emeltem a kezemet a számhoz, és lenyaltam róla egy adagot. Különös volt – íze undorító, állaga takonyszerű és nem keltett élőhatást. Azért arra odafent volt ideje hogy önmarcangolókká ne válhassunk.
- Igaza van, doctor… - szólítottam meg újra a titulusán, szinte csak merő gúnyból - … ez borzalmas. Kívánja lemosni egy korty borral? Biztosan… - akadtam meg egy pillanatra, ahogy bizonytalanná vált az egyensúlyom, de megtartottam magam állva egy nevetséges oldallépés után - … finomabb lesz az utóíze, egy jó kis száraz után, ezt garantálhatom. – élcelődtem vele továbbra is.
Valamelyest mintha csökkent volna a vörös köd vastagsága a fejemben, és egyre inkább éreztem, ahogy gyengülök és hangultalanodok. Még a lustán folyó vérpatakot is megéreztem a nyakamon, ahogy keresi az útját a deszkák közé; alig volt langyos, szinte már kezdetekből fogva hideg. Bizarr.
~ Nincs sok időm… gyorsan végeznem kell vele…
- Szeretném megjegyezni, hogy attól hogy még nem ízlelte meg, még van a halálnak egy zamata, Dieter. És higgye el, keserűbb és szárazabb, mint ahogy azt gondoltam. – okoskodtam tovább, hogy időt nyerjek a gondolkodáshoz. Mit tegyek? Miért csak a félrebeszélésre maradt erőm? – Nem kell ahhoz vadásznak lennie, hogy vadásszon – de egy dologban igaza van. Tényleg nem vadászik, látom én, hiába is igyekszem – visszafogják az erkölcsei, vagy a félelme, hogyha egyszer nekikezd, képtelen lenne abbahagyni, igaz? Nincs meg magában a… - egy pillanatra felrévedt a képre egy fekete folt, ami kitakarta az orvosdoktort, és a környék pedig úgy elmosódott, mintha csak egy zavaros tó aljáról csodáltam volna a csillagos eget.
Pokol urai, már megint kezdem ezt.
- ... a kurázsi. - mondtam émelyegve. Ez nem jó, nagyon nem jó, úgy tompult a vadászszenvedélyem mint ezelőtt már nagyon régen.
Már csak egy mosolyra maradt erőm, mielőtt még teljesen elkezdek zsibbadni; már a szám is lassabban jár, mint ezelőtt.  Gyorsan kellett felelnem az utolsó megszólalására - hiszen, csak nem hagyhattam szó nélkül:
- Mondta a mocsári pióca az angyalféregnek, ugye? - kuncogtam utána, mintha valami vicc lenne. Ha ő nem is, én láttam benne az iróniát. Nem tudom honnan vette a pofátlanságot hogy jobbnak lássa magát nálam - talán csak kellett ez neki, hogy jobban tudjon aludni esténként.
Tántorodtam egy utolsót, és ellöktem magam a földtől, egyenesen a vámpír irányába. Átszeltem a levegőt és nekicsapódtam, feldöntve a földre - ugyanoda jutottunk vissza, ahonnan az előbb kezdtük. Nem volt több kedvem játszani vele, egyszerűen feltéphettem volna a torkát és végezhettem volna volna vele, ahogy azt illik. Szélesre tártam a pofámat és a nyakához hajoltam - a nyálcseppek egész hadosztálya, szépen egymás után, katonás sorrendben vetették rá magukat, lassú és kimért tempóban, ahogy a víz csepeg alá egy cseppkő végéről.
De amikor lenéztem rá, átfutott valami a fejemen.
Lenne egyáltalán értelme megölnöm őt? Éreztem, ahogy az élet sebesen menekül a nyakamon keresztül - éreztem, hogy pillanatokon belül végem lesz. Nem voltam még hasonló helyzetben sohasem, hogy együtt halnék a prédámmal.
Újra rám tört a gyengeség. Igen, ennek nem lenne semmi értelme. Megérdemli hogy éljen.
- Hehehe... - kuncogtam bele a másik képébe erőtlenül, visszahúzva a pofámat tőle - ... ez egy jó vadászat volt, magister úr. El kell ismernem, jól küzdött... gratulálok az első... sikeres... vadász... - csuklottam el az utolsó szavaknál, és vesztettem el az eszméletemet, rádőlve a szerencsétlen vámpírra.

Fájt a fejem – lüktetett és bizsergett, mintha csak egy baltafeje szorult volna bele a koponyám hátuljába. Hangokat hallottam, távolról érkeztek visszhangok törött szárnyain, és mégis, olyan közelről dübörögtek voltak, mintha a fülembe ordították volna a szavaikat:
- Él még? – kérdezte valaki. Nem volt se erőm, se kedvem megmozdulni, és egyébként is – kiről van szó?
- Nem hiszem, nem tűnik úgy hogy lélegezne. De nézd… - nyúlt a nyakam tájékára egy másik, az előbbinél ércesebb hang, de szinte csak sejtettem ezt mintsem éreztem, olyan félszegen ért hozzá, hogy akár a szél is lehetett volna ami felemásan megcirógatta az útjába eső heget.
~ Heget? Milyen heget? Hogyan került heg a nyakamra… - indultak be lassan a fogaskerekek az agyam maradékában, és úgy döntöttem, hogy a földön maradok. Nem tudtam még mindent a helyére rakni, de az ösztönöm azt súgta hogy veszélyben vagyok.
- Öltések. Újak lehetnek. Láttam őt a temetőben, és emlékeznék rá ha akkor már rajta lettek volna.
- Biztos vagy benne?
- Hidd el, egy ilyen fickót nehezen felejtesz el, alaposan megnéztem magamnak. Kirázott a hideg a maszkjától… - mondta egy kellemetlennek tűnő hangon. Ha kérdéses lett volna ez idáig, ilyenkorra biztos voltam benne hogy rólam volt szó. Emlékeztem a temetőre… miért is voltam ott?
- Akkor hogyan magyarázod, hogyan kerültek rá?
- A Rotmantel, biztosan. Mi is volt a neve… már nem emlékszem, de mindegy is. Úgy látszik megint elkésett. – Én emlékeztem. Dieter von Rotmantel, magister, seborvos, doctor… éles szemű figura, tele céltudattal. De valami nem volt tiszta vele – vegyes érzelmek kerengtek bennem vele kapcsolatban, vérszomj és tisztelet. Most nem késett el... de mi is történt pontosan...
- Vagy ő maga tette.
- Akkor mi az istenért varrta volna össze?
~ Össze vart? Mikor… nem, nem is, miért varrt össze?
- Hogy ne gyanakodjunk rá.
- Akkor miért nem tett így az első alkalommal?
- Oké, legyen, akkor lehet nem ő tette. De akkor hova tűnt? Nem kéne itt lennie valahol?
- Talán találkozott a támadójával és utánaeredt.
~ Óh, ha ti azt tudnátok…
- Ez nem tűnik túl valószínűnek.
- Mégis, valószínűleg ő tudhatja a legtöbbet abból ami itt történhetett.
- Ez igaz. Akkor, mi legyen vele? – rúgott bele finoman a vállamba. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal hogy felpattanok és kettétépem, de… elég vér folyt már így is máma. Több mint amit elterveztem.
- Majd később elhantoljuk. Nem mintha elmenne bárhova is.
Aztán már csak távolodó lépteket hallottam. Megvártam, amíg elég messziről hangoztak és feltápászkodtam olyan gyorsan amennyire csak képes voltam rá – mindenem fájt és zsibbadt.
De éltem. Jóval több, mint amire az utolsó éber pillanataimban számítottam. Visszasomfordáltam az épületbe és leheveredtem a földre.
Kitapogattam a nyakamon a sebet, ahonnan a fájdalom hullámokban tört rám – varratok, igazuk volt. ~ Miért foltozott be az az átkozott vámpír? Mindegy is… nem fogom csak úgy eldobni a lehetőséget, amivel csak úgy megajándékozott. Egy nap… meg fogom találni és befejezem ezt vele. De addig is…
Megkerestem a maszkomat és visszaraktam magamra, majd elkezdtem összeszedni a szobából azt, amire mindenképp szükségem lesz. Nem sok időm lehetett mielőtt rájönnek hogy nem tudják hogy hol is lehet a doctor, vagy azt hogy nem vagyok ott ahol utoljára láttak.
- Orvosdoktor… egy nap még összefutunk és befejezzük ezt a vadászatot; és akkor már csak az egyikünk fog elsétálni a helyszínről. Erre szavamat adom. – tekintettem fel a plafonra, hangosan is kimondva a szavakat. A kimondott ígéreteknek mégis csak nagyobb súlyuk van.