[Húsvéti azonnali] - Kézbesítés

Mind szeretjük a hímes tojásokat. Felmerül a kérdés, vajon honnan jöhetnek. A gólyától biztos nem, az ő zsákjába nem férne már el. Húsvét vasárnapja előtti napon történik meg ez a furcsaság, midőn egy érdekes vésetre bukkan a bátor kalandor. Fán, kövön, söröskorsón, bárhol fellelhető. Csakhogy amint hozzáér, egy ördögi átok keríti hatalmába, s a kalandor azon kapja magát, hogy átváltozott egy félig ember, félig állat féle, majd fél méter magas agancsos, hosszú fülű nyúlszörnyé. Az átkot egy harsány hangú fiatal tavasztündérlány, név szerint Síle ní Óisín tette rá, aki nem sokkal utána meg is látogatja: "Há-há, sikerült! Elkaptam valakit! De jó, de jó!". Majd kihúzza magát, megköszörüli a torkát, és magasztosan annyit felel, "Egy módja van, hogy megtörd az átkot: adj hímes tojást egész Veroniának!". Ezután köddé válik és otthagy téged egy hegynyi hímes tojással. Indulhat a nyargalás!

Határidő: 2018:04.06

Jutalom: 150 TP, 1500 váltó és egy EGYEDI, SZEZONÁLIS TÁRGYJUTALOM

 

V. I. SZ. 819.
Mióta kiderült, hogy sárkányok igenis léteznek - és bizony-bizony tüzet is okádnak, ami felégeti az erdőt, de arra már nincs affinitásuk, hogy a jól sikerült szórakozás után be is ültessék a tarrá vált területet -, azt hiszem, már semmin nem tudtam volna eléggé elcsodálkozni... kivéve ezt. 

Átlagos, család elől bujkálós tavaszi délután napfényében (azaz köddel tarkított édes sötétségében) fürödve olvasgattam, a szokás ördögi körét megtörve ezúttal mistwoods-i otthonom tetején ücsörögve. Gyűlöltem, amikor mindenki így összeül, és meg is volt rá minden okom: anyám sütött-főzött, magában beszélve, mint valami őrült, öcsém tréfát űzött a vendégekkel - de legfőképpen velem -, két jó apám pedig italos üvegek halmai felett próbálta tettetni, hogy semmi bajuk nincs egymással. Meglepőnek tartotta volna bárki is, hogy ilyenkor mindig kereket oldok? Ugye, hogy nem... A baj csak ott fogant meg, hogy nem igazán találtam fogamra való olvasni valót, így előkotorásztam valami ősrégi, poros, megsárgult lapokat valamennyire még egyben tartó, keményfedeles könyvet a tisztaszobában található polc azon részéről, amit még elértem, és szépen felkapaszkodtam a háztetőre. Persze azért úgy nyitottam ki, mintha bármelyik pillanatban széteshetne, vigyázva, kínzó lassúsággal, főleg, hogy már nagyon vágytam elterelni gondolataimat az odalenti apró káoszról. Azonnal átlapoztam az ajánlást és egyéb szokásos könyv elején fellelhető függelékeket, hogy mohón belevethessem magam a sorok tengerébe... 
És mit ad az a Magasságos, Kifürkészhetetlen Természet? 
Hát nem az emberek nyelvén íródott, amit annyira nehezemre esett megérteni ilyen elvont szinten? Legalábbis, biztosan nem tündéül szóltak a szavak, ugyanis nem értettem őket, s ami még furcsább volt, még annyira sem, mint az embereket szoktam. Ekkor kezdtem el tüzetesebben megvizsgálni az írásjeleket - már ha egyáltalán azoknak nevezhettem őket -, teljesen felvilágosítva magamat, hogy ezeket bizony a szó szoros értelmében belevésték a papírlapokba, meggyengítve a már egyébként is elöregedett rétegeket, így alóluk teljesen eltűnt a könyv eredeti, valójában természetesen teljesen tündéül íródott tartalma, mint azt alább megtapasztalhattam, amikor rájöttem, ez valamiféle régi Silvernight-költségvetési napló. 
Na remek. Ennél kiábrándítóbb már csak az lehetne, ha ez a nap ilyen unalmasan folytatódik. - mondtam magamban kissé bosszúsan, miközben óvatosan végigsimítottam az érdekes véseten. 
Olyan érzés tört rám, mintha hirtelen belázasodtam volna. Szörnyűséges hallucinációim keletkeztek, legfőképpen arról, hogy még kisebb és még kisebb leszek, még annál is, mint amilyen voltam. De még ha csak ennyi lett volna! Lefelé nézve - minthogy felmerült bennem, talán Dwayne, az öcsém tett valamit az ebédembe, hogy felidegesítsen, és az egész csak ártalmatlan szédülés eredménye - kellett ráébrednem, talán mégsem valami ártalmatlan kis szert kaptam drága féltestvéremtől, ugyanis határozottan nem self lábaimra tekintettem. Mialatt lehajoltam, hogy megvizsgáljam a tapintásukat, ha már ilyen érdekes tévképzetekbe ringatott, bármit is ettem meg azzal a sült hússal, úgy éreztem, bevertem a fejem a kéménybe. Koppant is valami - illetve két valami -, amit már tényleg nem tudtam mire vélni. Teljesen hidegen hagyott a szőrös, kicsit sem szokásos kétlábú alsótest, amint kitapintottam két szép, elágazó agancsot a fejem tetején... és még valami puhát és hosszút, amiről inkább tudni sem akartam, micsoda. 
- Na szép. - mondtam gondolataimat hangosan - Szóval valahonnan mégis szerez ilyen erős szert. 
Szinte már halálos nyugalomban, teljesen higgadt sóhaj után ültem le kéménynek támasztott háttal, hogy átböngésszem az unalmas feljegyzéseket, hiszen így legalább nevetni tudtam magamon, ahogyan a könyvet egyensúlyozom kicsi lábaimon. 
Ez is valami, és legalább addig sem vagyok odalent közöttük. 
Hagytam, hadd jöjjenek tovább a látomások, sőt, már vártam a folytatást, így tulajdonképpen meg sem lepett, amikor feltűnt előttem egy, a csendes szót látásból sem ismerő szárnyas lányka. Egészen úgy festett, ahogyan a tündéreket képzeltem volna el.  
Ha léteztek volna ugyebár. 
- Há-há, sikerült! Elkaptam valakit! De jó, de jó! - közölte, mint valami kisgyerek, mire csak teljesen nyugodt, bár kicsit értetlen ábrázatomat kapta válasz gyanánt. 
Elkapott? Nem éreztem úgy magam, mintha el lettem volna kapva, a szó akármelyik értelmében is, hiszen se megkötözve nem voltam, sem pedig cellába zárva, de még az sem rémlett, hogy fogócskát játszottunk volna. Mi sikerült? Mivel nem ejtett foglyul, szerintem semmi, így, bár még mindig őt néztem, lapoztam egyet a könyvben, egyúttal várva, hogy a kis jövevény talán majd megmagyarázza a dolgot. Bizonyosan tényleg erre készült, ugyanis egy köhintéssel lesöpörte magáról a komolytalanságot, majd egészen fennkölt hangvételben folytatta a mondandóját. 
- Egy módja van, hogy megtörd az átkot: adj hímes tojást egész Veroniának! 
Azzal, mint ahogyan a hallucinációknak végük szokott lenni, szinte csettintésnyi idő sem kellett hozzá, hogy a kis tündérleány alakja teljesen köddé váljon. Már éppen kezdtem volna jót nevetni ezen az egészen, elvégre ugyan, még hogy átok! Meg hímes tojások, persze! Jobb dolgom sincsen, minthogy tojásokkal rohangáljak egész álló nap! 
Habár valahogyan mégis csak el kellene tüntetni őket a háztetőről és anyám féltve gondozott kis átkos kertjéből. - törtem a fejem csendesen, aztán ahogy szép lassan tudatosult bennem a szörnyű felismerés, összecsaptam a könyvem. 
Felálltam, lesöpörtem magamról a tojásokat és végignéztem a kis katasztrófa eredményén: mindenhol a tündérke szavai szerinti színes tárgyak hevertek, sokkalta élethűbben, mint ahogy az egy képzeletbeli történéstől elvárható lenne. És éppen ez volt az, ami megrémisztett, jobban mondva a helyzet átok része. Azt hiszem, most először merült fel bennem, mi van, ha ez az egész képtelenség mégis valóság. Márpedig akármennyire is erőlködtem az ellenkezője bizonyításán, nem arattam teljes sikert, és nem is arathattam kellő bizonyossággal, ameddig Dwayne elé nem állok. 
Nos, minthogy a terv már megvolt, fogtam egy igazán csinos, színes darabot egy éppen előttem heverő kupacból kiemelve és leszánkáztam a tetőn, majd egy jókora lendülettel egyenesen beugrottam mit sem sejtő öcsém félig nyitva hagyott ablakán. Szerencsétlen - na ilyet is ritkán mondtam rá teljes jószántamból - annyira megijedt, hogy félrenyelte a vendégkínáló asztalról ellopott értékes alkoholt, bámult rám egy darabig, aztán sikítva - igen, szó szerint sikítva, mint egy kislány - kimenekült az ajtón, alátámasztva a számomra kedvezőtlenebbik verziót. Kétszeresen, ha szabadott megjegyeznem, ugyanis az eldobott pohárból esés közben pont felém irányult a tömény, átlátszó folyadék. 
- Meginni szeretem, nem fürödni benne, de azért köszönöm, öcskös. - vetettem oda a szoba tárva-nyitva hagyott bejáratának, de azért szép óvatosan odahelyeztem a hímes tojást Dwayne hugica(?) párnájára, aztán nekiláttam kimászni ott, ahol bejöttem, immár kétszer akkora sebességgel, mint ahogy eddig mozogtam a nap folyamán, ugyanis gondban voltam. 
Jó nagy gondban, igazán kicsi test birtokában, amelynek hatására átértékeltem az eredeti magasságom okozta hátrányokat. 


Szó szerint bűzölögve - mondaná az, aki utálja az illatát - az alkoholtól, valami régi, nyikorgó kerekekkel felszerelt kis ládaszerű fából készült szállító alkalmatosságot húzogattam valahol Nebelwald kellős közepén, amiről fogalmam sem volt, mire használhatták eredetileg, csak azt, hogy szalmával alaposan kibélelve legalább nem törtek benne ripityára a tojások. Be kellett vallanom magamnak, sohasem gondoltam volna, hogy ebből a perspektívából ilyen nehéznek és hosszúnak fogom látni egyébként sem apró druida botomat, ám nem mertem otthon hagyni, két okból sem: ha valaki netán megtámadna, legalább orra bukhat benne, illetve reméltem, hogy minden erőmet az átváltozás azért nem vette el, ugyanis volt egy igazán bugyuta, mégis zseniálisnak mondható ötletem, ami jelen esetben akár az irhámat is megmenthette: csalás vagy sem, kitaláltam, mennyire jól járnék, ha az általam Wade-nek elkeresztelt holló, akit, ha a szükség úgy hozta, képes voltam megidézni, mint természetpap, esetleg segítene nekem az árasszuk-el-Veroniát-tojásokkal probléma megoldásában. Több se kellett, egyrészt, mert valóságos kínszenvedés volt azt a botot is cipelni a tojásos láda mellé, másrészt pedig, mert eszem ágában sem volt így maradni. Éreztem valamit, minden bizonnyal varázserő-megcsappanás lehetett, ugyanis a kis... most nem is olyan kicsi, éjszakába illő színű, gyönyörűséges madár ott termett előttem, okos szemeit alaposan végigfuttatva rajtam. 
Aztán furcsamód ''dalra fakadt''. 
- A tizedik kör után garantálom, hogy nem fogsz nevetni. - jegyeztem meg olyan álarc mögül, amilyennel általában másokkal szoktam beszélni, ha nem akartam, hogy érzelmeim és gondolataim kivetüljenek ábrázatomra. Ugyan nem tudtam eldönteni, azért hallgatott-e el a drága, mert esetleg valamennyit érthetett a szándékaimból vagy pont azért, mert nem és rájött, hogy itt biztosan valami nagyon furcsa dolga lesz a még furcsább megidézője jóvoltából. Jó kedvem kerekedett, így egyáltalán nem éreztem magamban hajlandóságot gondolatokban kutatni az igazság után, főleg, mert nem éppen méltó feladatot készültem rábízni tollas uraságra. Maradt nálam még egy kis zsineg, még a tojáshalom finom lekötéséből, nehogy leboruljon, illetve szedtem ki néhány marék szalmát a szállítóeszközömből, majd néhány igazán ügyetlenül elkészített csomó után készen is állt a tojásszsállító eszköz, benne a problémám okozójával, pár pillanat múltán pedig mindez szerencsétlen madárra rögzítve, aki talán röhejesebben festett, mint én. 
Nem voltam magamra büszke, sőt, még mindig csalásnak éreztem az egészet, azonban hajtott előre a félelem, az aggodalom, illetve némi szorongás is. Ugyan ezekkel a lábakkal feltűnően gyorsabban haladtam, mint egyébként, régi állapotomban, mégsem éreztem lehetségesnek, hogy egész Veroniát bejárhatom, ráadásul pont az én tudásommal. Szóval, meghagytam annyiban a dolgot, hogy egy nap alatt éppen elég időm lesz arra, hogy Tünde-erdőt és Nebelwaldot bejárjam, a többi tojás pedig majd megfelelő helyet kap Wade barátomtól emberföldön, mocsárvidéken és ami még eszembe jut. Tehát a tervnek megfelelően, miután biztos rejtekhelyet találtam a botomnak egy üreges fában - és sikerült is elvonszolnom odáig -, megcéloztam az első utamba kerülő városkát és - gondosan kerülve a népet, nehogy ők is sikítva elrohanjanak, mint az öcsém - teleszórtam a bokrokat, háztöveket, de még az ablakpárkányokat is. Igazán gyorsan haladtam ahhoz képest, milyen kicsivé változtatott ez az átok, mégsem éreztem magam eléggé sebesnek, méghozzá azért nem, mert valaki folyton arra kellett, sétáljon, amerre éppen én terveztem tojást elrejteni. Néhány esetben már komolyan elgondolkodtam raja, hogy csak úgy előmászom, leteszem a terhem és megyek tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolgát hajtanám végre, de túlságosan féltem, hogy némelyik kíváncsi vagy pimasz self kölyök még kedvet kapna üldözőbe venni vagy Természet irgalmazzon, lelőni csúzlival. 
Úgyhogy, maradt a kínos lassúságot, perceken át tartó mozdulatlanságot megkövetelő lesben állás. 
Szerencsének volt betudható, hogy találtam olyan helyet Elathában, ahol nem kellett megint ezt véghez vinnem. Egyszerűen csak végignyargaltam a háztetőkön és itt-ott, ahol biztosra vettem, hogy nem fog összetörni, bedobtam egy-egy tojást ágyakra, ruhakupacra, székeken heverő párnákra vagy esetleg korommal és puha hamuval bőven megrakott, kissé elhanyagolt kandallókba pottyantottam őket a kéményen keresztül. További két nagyobb városban már nem volt ilyen jó a helyzet, sőt, ahogy közeledett a nebelwaldi este, úgy kezdtek el néppel megtelni az utcák, s legfőképpen a kocsmák. El lehet képzelni tehát, mennyire boldogan vettem tudomásul Tünde-erdő határában, hogy tényleges sötétség borult Veroniára, amely egyet jelentett azzal: mindenki aludni fog térni, én pedig mehetek, amerre akarok! Persze a lendület csak egy adott ideig tartott - az erőm szépen lassan fogyott, mind a rohanásból, mind pedig Wade irányításából adódóan, vagyis jobban mondva szűnni nem akaró jókedvének elviseléséből, aminek már megint én voltam az oka, mint mindig. Komolyan mondom, mielőtt megismerkedtem vele, egyetlen egy ilyen kárörvendő lényt ismertem összesen, mégpedig apám sunyi kis sárkánygyíkját, Ardrát. Nagy különbség volt kettejük között viszont, hogy Wade ezen tulajdonságát leszámítva egészen kezes volt, kivéve rossz napjain. De hát akkor velem sem lehetett öröm az együtt dolgozás. Szóval, szorgalmasan repkedett ide-oda a tojásokkal, amennyire csak szárnyai bírták és a szűk idő engedte, talán még ügyesebben is, mint ahogyan én haladtam a saját adagommal, kedvező napszak és társaságmentes utak ide vagy oda. 
Lightleaf valóságos csendes kékség volt ezen az órán, játszi könnyedséggel végeztem vele, a Zephyrantes felé vezető úton pedig alkalmam nyílt elszórni egy-két tojást csak úgy, annyira sok megspórolt időm maradt. Legalábbis így vélekedtem, amíg eszembe nem jutott, hogy azok a fények, amelyek áthatoltak a lombkoronán és az éjszakát jelző végtelennek hitt sötétségen, egészen pontosan a hajnal jeleit testesítették meg. Tehát mialatt hollósegédem bejárta Északot is, én Zephyrantest pipáltam ki... illetve pipáltam volna, ha nem látott volna meg egy kislány, amint éppen egy szép zöld árnyalattal díszített tojást ejtek le egy kis fűcsomóba, egészen a főváros szélén. 
Miért kellett korán kelned... - kérdeztem tőle magamban, de legnagyobb meglepetésemre a kis szőke elf leányka csak megdörgölte a szemét, aztán értetlenül pislogva az anyja nevét hajtogatva beszaladt a fába énekelt házba, ahonnan az imént kijött. Nekem pedig csak erre volt szükségem, hogy már ott sem legyek, immáron teljesen üres ládát húzva magam után, jóllehet, idő hiányában talán nem mind oda jutott, ahová kellett volna.


Nem törik meg. - néztem idegesen az égre, amelyen bárányfelhők úsztak, majd újra le, magam elé, mintha attól félnék, hogy valaki bármelyik pillanatban benézhet az odúba és kirángat innen. Megnyugtatásképpen rámarkoltam a botomra - hiszen ide rejtettem el - és igyekeztem nem beleakadni semmibe az agancsaimmal. Wade odakint szobrozott, alaposan szemmel tartva, egészen úgy, mintha azt gondolná: hát ennek meg mi baja, már végeztünk, nem? 
És valóban valami hasonlóra gondolt, egészen addig, amíg ismételten át nem vette a helyét a már annyira jól ismert jókedv. 
- Most mi van? - kérdeztem tőle, de csak vijjogott és károgott és repdesett, nagyjából két percig. 
Ennyi idő kellett, hogy végre felfogjam, hála a Mindenható Természetnek, visszaváltoztam. És méretemből fakadóan alaposan beszorultam a fába. Kénytelen voltam hát még egyszer utoljára útjára ereszteni a felettébb jól szórakozó jószágot, ezúttal történetesen azért, hátha odahaza valakinek felkelti a figyelmét és esetleg az a valaki gondolatban eljut odáig, hogy összekapcsolja őt velem. Ha nem? 
Hát, akkor azt hiszem, egy jó ideig itt fogok ücsörögni, ezen az unalmas, mégis örvendeztetően átlagos napon. 

Húsvét hétfője volt. A böjtnek vége volt, az elmúlt három nap szertartásai annak rendje és módja szerint megtörténtek. A tüzet megszentelték, fény gyulladt a templomban, a lelkünkben pedig új reménység, hogy Krisztus valóban feltámadt a harmadik napon, ahogyan ígérte, és hogy a végítélet napján mi is mind fel fogunk támadni, hogy utána vele éljünk tovább az új, mennyei Jeruzsálemben, amit az Úr már elkészített nekünk. Ilyenkor még a legkevésbé buzgó hívek lelke is eltelt fénnyel és reménységgel, az enyém pedig különösen. A Nap ezen a napon mindig szebben sütött, ha pedig esett méginkább hittem abban, hogy azért történik, hogy abban az évben jó termésünk legyen. Örömmel mentem ki a veteményeskertbe kapával felszerelkezve, hogy imádkozva gondoskodjak a hosszú sorban elvetett borsó egészségéért, és a bő termésért. Végignéztem a hosszú, felásott földön, ami még nedves volt a reggeli harmattól, és elégedetten dőltem neki a kerítésnek.
Ezt is le kéne meszelni… - gondoltam, amikor különös kis vésetet pillantottam meg az egyik földbe vert cölöpön. Hát ez…?
Valami vicces kedvű falusi gyerekre tippeltem, talán valakire, akit az apja akarata ellenére rángatott el, hogy a rend földjén is dolgozzon még a sajátjuk helyett, és ezzel a kis ajándékkal hagyta itt a keze nyomát… Akárhogy is legyen, először észre sem vettem, hogy zsugorodni kezdtem, csak amikor a cölöp teteje egyre távolabb került, a föld pedig egyre közelebb. A derekam magától dőlt előre, a térdeim behajlottak, akaratom ellenére kuporodtam össze, mintha valami láthatatlan erő nyomott volna összébb és összébb. Az ember úgy képzeli el, hogy az ilyesmi fájdalmas, de nem fájt. Eleinte szorított talán egy kicsit, de utána ez az érzés és elmúlt, nem maradt a helyén más, csak némi bizsergés. Sokkal kétségbeejtőbb volt, hogy az ujjaim is összementek, és ez egész kezemen puha, barna szőr nőtt ki.
Sikítottam.
Ez nem lehetett valóság, bizonyosan csak valami szörnyű rémálomba kerültem ismét. Tőlem nem lett volna idegen az ilyesmi. Fel akartam ébredni… Csak legyen vége, azt sem bántam volna, ha megint Helga nővér hortyogására ébredek föl, mivel az utóbbi időben ővele voltam kénytelen osztozni a hálókamrámon.
Az átalakulás egy végtelen pillanat alatt véget is ért. A világ nagyobb lett, a látómezőm szélesebb, de hamar hozzá lehetett szokni. Az orrom folyamatosan mozgott miközben igyekeztem megszokni, hogy sokkal több illatot éreztem, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a hátsó lábammal megvakargassam a hosszú tapsifülem tövét, ott a csontos szarvaim mellett. Lassan állt össze a kép, hogy valaki, vagy valami egy mítikus nyúllá változtatott, és ettől ismét eluralkodott rajtam a pánik, jól látható módon. A füleimet hátracsaptam, lekuporogtam a földre, és ziháltam… Ez vagy egy álom volt, vagy valami szörnyűséges átok.
Ó, Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem lehet változtatni, erőt, hogy változtassak azon, amin lehet, és bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni a kettő között.
Úgy véltem, itt most a második eset állt fent. Annak kellett lennie, nem maradhattam nyúl rövidke hosszúfülű életem végéig! Mi van, ha elvisz egy sas? Vagy megkerget egy róka? Vagy ami még rosszabb, hogy Magdolna nővér kerget meg, hogy levágjon, majd pörköltet főzzön belőlem, és megetessen a többi nővérrel?! Így az vajon kannibalizmusnak számított volna, vagy ilyen téren pontosan a többi nyúllal estem egy kalap alá? Túl sok volt a kérdés, túl sok mindentől féltem és… Nem, ez nem maradhatott így! Meg kellett törnöm az átkot!
Gondolkozz, Nelli, gondolkozz!
Nem ismertem semmilyen mágiát, ami állattá tudta volna változtatni az embert, de a természet és az állatok irányításához a tündék voltak a legközelebb. Őket kellett megkeresnem, de a Tünde erdő nagyon messze volt, főleg, hogy kénytelen voltam odáig ugrálni. Egy percet sem késlekedhettem. Megfordultam, és elkezdtem ugrálni egyenesen kelet felé, amikor ujjongó hangot hallottam meg a kerítés tetejéről.
- Há-há, sikerült! Elkaptam valakit! De jó, de jó!
Ijedten kaptam fel a tekintetemet és ismét a földre lapultam. A cölöp tetején egy szőke hajú lányka ült, hártyás szitakötő szárnyakkal, hajában és ruháján virágokkal. Még sosem láttam azelőtt tündért, és nagyon szégyelltem, hogy ilyen formában mutatkoztam előttük először. De várjunk csak! Elkapott? Tehát az ő műve volt megalázó állapotom? Dühösen toppantottam egyet az egyik hátsó lábammal. Semmi kedvem nem volt csíntalan tündére pogány rituáléjában részt venni.
- Egy módja van, hogy megtörd az átkot: adj hímes tojást egész Veroniának!
Mintha olvasott volna a gondolataimban… De lehet csak túlságosan egyértelmű volt, hogy szerettem volna visszaváltozni. Ekkor mellettem kisebb hegynyi különböző mintájú hímes tojás jelent meg a semmiből. A piros tojás legendája nálunk is létezett. A monda szerint egy asszony egy kosár tojással ment el a kereszt alatt, és Krisztus vére ráfröccsent a tojásra. A tündér vajon ismerte ezt a történetet, vagy náluk a hímes tojás valami egészen mást jelentett? Ostobaság volt ilyesmin gondolkozni, hiszen az is lehetett, hogy egyáltalán nem is jelentett az egész semmit, csupán egy kis tündér kis csínye volt ez, amin majd később jókat nevethetett a társaival, az én káromra.
Követeltem, hogy azonnal változtasson vissza, de a számon csak valami halk, makogó hang jött ki. Megalázó… Kétségbeesetten pillantottam a tojáshegyre. Hogyan adjam én ezt oda egész Veroniának, mikor közel s távol nincs más, csak a kolostor, esetleg a környező falvak, kicsivel messzebb a katedrális. Éltek a környéken annyian, hogyha mindenki kap tojást, akkor elfogjon, a hely ugye? Ugye?! Ideje volt munkához látnom, mielőtt észrevették volna, hogy eltűntem.
Könnyebb lett volna, ha lett volna egy kosaram a tojásoknak, vagy valami kis kocsim, vagy talicskám, amivel húztam volna magam után az összeset, de ilyet a gonosz tündér nem adott, nekem pedig a mancsaim nem voltak elég ügyesek, hogy bármi hasonlót eszkábáljak össze hirtelen. Sírva tudtam volna fakadni, amikor rájöttem, hogy ezeket a tojásokat egyesével kellett kézbesítenem.
Magamhoz vettem egy lilát, és elugráltam az ispotályba. Az volt a legközelebb, és ott volt a legtöbb ember. Kapott egy lila tojást a szolgáló Magdolna nővér, egy pirosat az öreg Herbert (aki úgy örült neki, mint valami kisgyerek és felbukkanását valódi húsvéti csodának vélte), adtam egy sárgát Martonnak, egyet Jannak… Idővel pedig már nem is számoltam. Csak arra próbáltam meg ügyelni, hogy a nővérek ne lássanak meg, és ne kerüljek kondérba. Mire a kórházzal végeztem boldogan láttam, hogy a hegynek már csak a fele volt meg… Még a fele hátra volt!
Óvatosan ugráltam be a priorissza irodájába egy piros tojással. Corona csak rám meredt, majd elnevette magát, és lehúzott még egy kupa bort, így biztos voltam benne, hogy később látványomat be fogja tudni az alkohol mámoros delíriumnak. Kapott egyet az öreg gondnok is, majd amikor még mindig volt, elkezdtem messzebbre merészkedni, be a faluba.
- Nyusziiiiii!!!
Hallottam egy kislány magas hangját. Igyekeztem elugrani előle, de egész nap csak ugráltam, és már nagyon fáradt voltam. Elkapott. Ó te jó ég, már biztosan pörkölt lesz belőlem! Háracsaptam a füleim és imádkoztam az életemért, amikor az apró (de innen igencsak óriásinak tűnő) karok egyszercsak magukhoz öleltek. Az apró ujjak lágyan simogatták a bundámat, és éreztem, hogy a légzésem és a szívverésem lelassult. Már nem reszkettem. Hálásan tettem bele a fejem a kislány kezébe, és csak hagytam, hogy babusgasson. Majdnem el is aludtam, amikor eszembe jutott, hogy dolgom volt! Kiugrottam a karjaiból, majd elkezdtem ugrálni vissza a rendház veteményese felé. Fel kellett szednem egy újabb tojást és kézbesíteni!
- Várj nyuszi! - futott utánam a kislány, de nem állhattam meg. Egészen a tojáshegyig követett, és tátott szájjal állt meg előtte, én pedig megszeppenten néztem fel rá.
- Tehát te hozod a húsvéti tojást? - kérdezte tőlem ártatlanul, én pedig amennyire nyúlgúnyám engedte bólintottam neki.
- Nem nehéz egyesével, egyedül kivinni mind?
Lehorgasztottam a füleim, és szomorúan bólintottam. De igen. Nagyon fáradt voltam, és éhes is…
- Segítek!
Nem tudom, honnan szedett kosarat, amibe összeszedte a tojásokat, majd a tetejére ültetett engem is. Lementünk a faluba, és a kislány (később megtudtam, hogy Tildének hívják) mindenkinek lelkesen nyújtott oda egyet a húsvéti tojásaink közül, én pedig a segítségéért kegyesen megengedtem, hogy minden kis barátja megsimogasson, még akkor is, ha meghúzták a fülemet és értetlenül nézték az apró agancsaimat. A nap végén, mikor elfogytak a húsvéti tojások Tildével fáradtan bújtunk be a kislány ágyába. Még egy répát is kaptam tőle vacsorára. A hold magasan járt, és az ablakban egy ismerős tündérarcot pillantottam meg. Ekkor jutott eszembe, hogy… Hogy én nem is voltam nyúl! Nem simogatni való kedves házikedvenc voltam, hanem gyógyító apáca! Kiugrottam Tilde ágyából, ki az udvarra és ugrottam, majd futottam a rendház felé.
Zihálva este neki a kolostor kapujának, ami valahogy a saját méretében magasodott fölém. A kezeim ismét a sajátjaim voltak és amikor megtapogattam, se agancs, se hosszú fülek nem díszítették a fejemet. Sikerült… A tündér elfogadta a kézbesítést úgy is, hogy Tilde segített. Csöndben adtam hálát az úrnak, de úgy döntöttem, erről sosem beszélek senkinek.

Egy héttel később, Tildének csomagja érkezett. Még mindig szomorú volt, hogy eltűnt a játszótársa, hiába próbálták megvigasztalni a szülei. Óvatosan kopogtam be az ajtajukon, kezemben az általam varrt, vattával kitömött játékkal.
- Kit keres a néni? - kérdezte a kislány, mikor ajtót nyitott nekem.
- Szervusz Tilde. Üzenetet hoztam egy barátodtól. - guggoltam le elé. - Azt üzeni, hogy sajnálja, hogy el kellett mennie, de nagyon hálás a segítségedért. Ezt küldi neked, hogy emlékezz rá. - nyújtottam át a kislánynak a játéknyulat. Még faágakból kis agancsokat is ragasztottam rá.
Maradj örökké ilyen áldott teremtés… - gondoltam mosolyogva, miközben néztem, ahogyan Tilde új játékát magához szorítva fut be a kis házba.

Nyugodtan sétálgattam az erdőben, és élveztem a jó időt. Úgy éreztem, semmi nem tehet keresztbe: a nap is egyre később ment le, a tavaszi napforduló nemrégen múlt el. A fajtársaim biztos nagy ünnepeket tartottak, mint minden ilyen jeles alkalommal, de engem jó ideje nem tudott megmozgatni. A telihold is csak pár napja múlt el, még élénken élt bennem az emlék, ahogy egy világos éjszakán ülök egy magas fa tetején, és csak csodálom az éjszakai égboltot. Talán Blaine-nek igaza volt, és mégis az éjszaka a legszebb. Nem, nem felejthettem el, én főleg nem, hogy mennyi veszélyt rejt magában az éjjel, még akkor sem, ha történetesen Morrigan igencsak emlékezetessé tudta tenni azt az éjszakát, de legalábbis látványossá, az biztos. Megráztam a fejem, még túlságosan elragad az emlék, és elesek valamiben, avagy nekimegyek egy fatörzsnek. Éppen nagyon beleéltem magamat abba, hogy az arcomra süt a meleg napfény, amikor megakadt a szemem valamin: egy nagyon is ismerős véset volt szemmagasságban egy közeli fatörzsbe vésve. A kíváncsiságom lett a vesztem: közelebb mentem. Lépkedtem én felé, de valahogy nem érzékeltem, hogy az a furcsa, krikszkraksznak tűnő valami közelebb jönne, sőt, egy idő után magasabbra is került, és mire észbekaptam volna, már erőlködnöm kellett a felfelé nézéshez, hogy lássam azt a jelképet. Miért, miért, miért? Elégszer megjártam már, igazán eszembe juthatott volna, hogy ha kelta csomókat látunk, akkor menekülünk, amerre nem szégyellünk, különben nem járunk jól. Így lett ez most is. A kezemre lenézve láttam, hogy azok már inkább mancsok, és szőrösek, a nyakamat pedig elkezdte csikizni valami. Reflexből odanyúltam, hogy megvakarjam, bár különös módon nem a kezemmel tettem, hanem a lábamat emeltem fel addig. Mi a frász történt velem? És főleg, hogy a fenébe fogok én visszaváltozni? Erősen kételkedtem benne, hogy most is találkozom Titániával, aki a menő világítós szitakötőjével mindent megold. Mielőtt hangosan is kifejtettem volna véleményemet, kuncogást hallottam, amit azonnal felismertem.
- SÍÍÍÍLEEEEEEEEEEEE!!!!!!!
Kiabáltam. Egyszer már eljátszotta velem ezt, hogy dőlhettem be neki még egyszer? Ráadásul pont ugyanannak a trükknek? Megrezdült egy bokor, és előbukkant egy szőke hajú tavasztündérlány. A hangot nem ismertem félre, és nem csalt a megérzésem, tényleg ő volt. Mielőtt megszólalt volna, ráförmedtem.
- Hogy tehetted? Megint csapdát állítottál nekem! Fogadjunk, hogy csak rám vártál! Tudtad, hogy itt leszek, ismerd be! - Fortyogtam, aztán végülis ügyetlenül ugyan, de megragadtam, és magamhoz öleltem. - Rég láttalak, te csirkefogó... - De ő eltolt magától.
- Te csak ne ölelgess itt engem! Nem is hagytad, hogy végigmondjam a jól kigondolt szövegemet! - Méltatlankodott színlelt sértettséggel. Sóhajtottam.
- Jól van, mondjad... - Intettem egy félmosollyal, noha nem tudtam, hogy az arcom milyen, és ebből kifolyólag az eredetileg csábos arckifejezés milyen összhatást váltott ki. Valószínűleg nevetségeset, mert Síle felkuncogott. Én morogtam, mire megkomolyodott, legalább részben, és megköszörülte a torkát.
- Egy módja van, hogy megtörd az átkot: adj hímes tojást egész Veroniának! - Szólalt meg, és várakozóan nézett rám. Én is rá. Egy kis csönd után felcsattant.
- Mondj már véleményt, vagy valamit, te féleszű, ha már voltam olyan kegyes kedvemben, és elmondtam! - Öltötte ki a nyelvét. Na nem mintha nem ő követelte volna, hogy hadd mondhassa el, ha már annyit készült rá. Felsóhajtottam.
- Jó lett, igazán... hozzád illő, egy hőseposzba is beletenném. De akkor most ugye nem kell átmennem semmiféle ilyen hülye kapun, amit idevarázsolsz egy ahhoz - Mutattam fel a törzsre - hasonló izéből csináltál? És ugye nem kell megint a Királynő színe elé járulnom? - Tört fel belőlem. Síle elképedt.
- Még hogy hülye kapu, meg „ahhoz hasonló izé”! Mindjárt kapsz te olyat... különben is, légy hálás, hogy a Őmagasztossága Titánia Királynő, minden tündér úrnője elé járulhattál! - Húzta fel az orrát, aztán kislányosan elmosolyodott, és a nyakamba röppent, én pedig visszaöleltem. Jó lett volna, ha most én is megsértődhetek rá valamiért, de nem volt rá kifejezetten módom, pedig azért szívesen megnéztem volna, ahogy nem tud mit reagálni.
- Nem vagy egy pótolhatatlan személyiség, de azért hiányoztál... - Majd kibontotta magát rövidesen a karjaimból, és újból megköszörülte a torkát.
- Attól még a feladat érvényes, ezt a kupacot kell széjjelhordanod. - Mutatott rá egy hirtelen ott termő színes tojáshalomra.
- Nem elég csak az erdőben....? Akkor legalább játszhatnak az idetévedők keresgélőset, én régen szerettem.. - Néztem rá reménykedve, semmi kedvem nem volt a délutánt kissé feszítettebb tempóban eltölteni.
- Arról aztán ne is álmodj! Lehet, hogy ismerlek, de annyira Azért nem vagy kivételezett, hiába is töltöttünk együtt olyan kellemes időt! - Mondta Síle fölényesen, kihúzva magát, és láthatóan élvezve a helyzetét. Hiába lett tavasztündér, nem változott semmit ahhoz képest, ahogy megismertem az elején. - Ezt mind szét kell vinned, és pont. Nincs még egy pont, se vesszőcske, minek legyen fejecske, ha már van. Használd. - Mosolyodott el, majd rámkacsintott, és eltűnt. Szar játék Síle, Szar játék... Reménytelenkedve néztem rá a kupacra. Most ezt hogy kellene megoldanom, de tényleg? Síle azt mondta, hogy annyira nem vagyok kedvezményezett, akkor mégis hagyhatott itt valamit? Beleszaglásztam a levegőbe. Várjunk, ezt miért csináltam? Mindegy is, jobb lesz ezt nem firtatni, csak sietni akartam. A remény fonalát felvéve ugráltam körül a helyen, hátha találok valamit, valamit, ami segítségemre lehet esetleg. Feltúrtam mindent, korhadt fákat, sűrű aljnövényzetet, de nem találtam igazán semmit, ellenben legalább egy hordányi felfűtött nyúl elől kellett futnom. Innen jött is a briliáns ötlet egy kis kergetőzés után. Mi lenne, ha... Hirtelen gondoltam egyet, és egy annál is gyorsabb kanyarral fogtam magam, és elindultam a kupac tojás felé, amiről nagyon, nagyon, és annál is jobban reméltem, hogy nem lesznek túl sérülékenyek. Talán a nyúl-létem különleges vonzalma volt, de legalább 50 állatka csörtetett utánam, én pedig egy elegáns szökkenéssel átugrottam a tojásrengeteget. A többi felajzott tapsifülest ez annyira nem érdekelte, sodorták magukkal és maguk előtt a tojásokat, és éppen ez volt az, amire én számítottam. Elégedetten csettintettem... volna a nyelvemmel, ha a nyúlpofa ezt engedte volna, majd elkezdtem a legközelebbi falu felé rohanni, nyomomban a hordányi nyuszival. Ahogy beértem, elkiáltottam magam:
- TOJÁST MINDENKINEK! - Ebben a pillanatban pedig annyi nyúl és tojás öntötte el a falut, hogy egy beszélő nyúlszörnnyel nem igazán volt ideje törődni senkinek. Egy alacsonyabb ág alatt akartam elsuhanni, amibe viszont beleakadtam valamiért, és földre huppantam. Megtapogattam a fejemet. ~ Ja hogy agancsom is van... - Gondoltam, de többet ezen filozofálni nem értem rá, mert nyomomban voltak. A faluban ugrándoztam körbe-körbe, amíg nem fogyott el minden tojás, utána visszasiettem az erdőbe. A nyulak egy idő után megunták a kergetésemet, és úgy döntöttek, hogy egymásnak is jók lesznek. Fáradtan dőltem hátra, és azonnal elaludtam. Reggel ébredtem csak fel arra, hogy megint tünde vagyok, mellettem pedig egy darab papír volt:
Elmosolyodtam.
- Hát hogyne...

//Egyszer bosszúból részegen Gustav berohant édesapja által konferált misére, fejére ragasztva egy falábbal és azt énekelte; Egyszarvú, egyszarvú, megsímogatnám...// - Plagius plébános

- Há-há, sikerült! Elkaptam valakit! De jó, de jó!. – hallatszódott a hang a semmiből, mire hősünk csillagokat látva tért magához és terebélyesedett fel a pottyantós mellől. Ásított egy hatalmasat, s bár még forgott vele a világ az előző napi italozás miatt, érezte valami nincs rendben.
- Egy módja van, hogy megtörd az átkot; adj hímes tojást egész Veroniának! – tette még hozzá a hang tulajdonosa, kire mostmár, igaz csak egy pillanatra, de rá tudott tekinteni. Egy tündér lehetett, vagy valami hasonló, de hogy milyen sületlenségekről csacsogott, azt Gustav nem igen értette, nem is érdekelte, átkok meg tojások…
~ Lóharapást szőrével, iszok még egy kicsit. ~ gondolta magában, majd megkapta a mellette lévő üveget, és inni akart, de az sajna kicsúszott mancsai közül. Furcsán pislogott az üvegre, nem emlékezett ilyen nagy öblös palackra, hogy akkora legyen, ne tudja kézbe venni. Megvakarta tapsi füle tövét, majd ismét nekiállt a műveletnek, bolyhos mancsaival óvatosan előredűtötte, majd el kezdte lefetyelni a borcseppeket, melyek lecsúsztak az üvegről. Miután eleget nyaligatta az üveg száját, megjegyezte, egy kis répával biztos finomabb lenne. Kilépett az árnyékszékből, majd figyelte merre is kellene elindulnia, hiszen mindent sokkal magyobbnak látott, mint azelőtt volt, nem is emlékezett rá, hogy a fogadó ilyen nagy let volna, vagy hogy a kinnti pottyandós ilyen hatalmas. Lenézett a talajra, hogy felmérje helyzetét, vagy hogy találjon egy használható ösvényt, mikor megláttott a földön egy nyúl mancsot.
~ Ahh, mekkora mákom van, szerencsét hozó nyúl láb… ~ gondolta magában, majd, mikor nyúlni akart érte, észre vette, hogy az vele együtt mozog.
- Mi a...? – próbált volna panaszkodni, mikor feltűnt neki, hogy hang nem jön ki a szájából. Megvakarta bajszát, majd nekidőlt a budinak és a mellette lévő tojáshalmot vizslatta. Gyanúsan méregette, hol a nyuszitalpra nézett, hol a hímes tojásokra.
- Óhh…átok, tojások, elkapott…hm…ENGEM MEGRÉPÁZTAK! - kiáltott fel Gustav, majd eszetlenül elkezdett körbe körbe futkorászni a tojáshegy körül, míg nem tudatosult benne, hogy ez ellen nem nagyon tehet semmit, mialatt lenyugodott, próbált az egész szövegre visszaemlékezni, melyet a manó motyogott neki ébredésekor. Néha belekortyolgatott a boros üvegbe, megfeledkezve arról, hogy a nyulak talán nem bírnak el ennyi alkohollal, de nem nagyon érdekelte, ugyanis ezt az egészet csak egy álomnak remélte. Mancsaival elkezdte fogdosni a testét, fejét, füleit és szarvát, aminek köszönhetően ismét kiverte a víz.
- Egy nyúlnak minek szarv? – kérdezte magától, majd hangokra let figyelmes a fogadó irányából.
- Jól van má Sig, csak elintézem a dógomat. – nevetett kivágva az udvarra néző ajtót Horas, majd két lépést követően megpillantotta a földön guppasztó Gustavot.
- Baaaaa…Gggyyy…gyere már Sig, hozzad a nyílpuskát, egy kölyök szarvas van az udvarodon! - kiáltott fel a férfi, majd hunyorítva próbálta vizslatni a nyulat, aki úgy megijedt, hogy beszaladt a tojások közé.
- Ne menekülj…finom őz pörkölt leszel…óh milyen csini aggancsaid vannak, bizooony. – közeledett Gustav részeges ivócimborája, mikor kilépett a fogadó összes vendége. Sig ment elől a nyílpuskájával, utána Ron és egy mindenki számára idegen utazó. A sort egy hölgy zárta, ki eddig nem fordult meg a fogadóban, Gustavnak nem volt ismerős, reggelizni tért be, s mivel be nem állt egész reggel a szája kiderült róla, hogy kutató és a fővárosból indul expedícióra.
- Ne bántsátok! Ritka, mikor bejön egy a városba! – kiáltott is fel nyomban, mire Horas ciccegve válaszolt.
- Persze, hogy ritka, mikor egy őz beleszalad az üstbe kisanyám, ezért akarjuk kihasználni az alkalmat. – rántotta meg a vállát, mire a Hölgy megforgatta szemeit.
- Gustav hol van? – kérdezte végül a fogadós előrébb lépve. Aggódott, mert nem emlékezett arra, hogy a fiú elment volna az éjjel, s miután meglátta az árnyékszékben a ruháit, megijedt, hogy történt vele valami.
- Ha itt lenne, ő is azt mondaná, hogy együk meg ezt az őzikét. – dörzsölte tenyereit Horas.
- De hol van itt őz? Egy rakás tojást látok itt csak. – lépett közelebb az utazó is.
- Ottané, megbújt a kis ravasz a tojglik között. – mutogatott a részeges, mire Sig nyílpuskáját előre tartva araszolt a budi felé. Ekkor Gustav kinézett a tojások közül és látva a dolgok állását, úgy döntött menekülőre fogja, úgy tört elő a rakás közül, a bámészkodok is alig hitték a kis nyúl sebességét.
- Te Horas, ez nem őz, ez nyúl. De miért van szarva? – vakarta meg fejét Sig.
- Jézusom, ez fantasztikus, ezért díjat is kaphatok, HA HOZZÁ ÉRTEK KIHERÉLEK MINENKIT! – figyelmeztette a nő legfőképpen Horast, ki csalódottan rázta meg a fejét.
- Mekkora felfedezés ez. – tette hozzá megnyugodva kissé, majd hívogatva a nyuszit, lassan kezdett lépkedni felé. Miután Sig leengedte fegyverét Gustav is megnyugodott, lassan, oldalazva, ugrásra készen közelítette meg a leányzót, ki aztán karba vette őt.
- Jól van, nem lessz semmi baj. Látjátok, milyen szelíd? – kérdezte símogatva Gustav fejét, mire ő kihasználva a helyzetet, a Hölgy keblei közé veszejtette pofázmányát. Ekkor lett igazán gyanús Signek a történet, fejét vakarva vizsgálta meg Gustav ruháit, majd felváltva nézett a tojásokra és vissza a nyúlra.
- Hogy nevezzük el? Szarvanyúl? Nyúlszarvú? – elmélkedett Ron, mire Horas a tojásokhoz közelített és felemelt egy darabot.
- Legalább akkor ezekből csináljunk valami reggelit. Sig, tudsz ezekkel kezdeni valamit? – kérdezte még mindig csalódottan.
- Várj egy kicsit, gondolkodom. – utasította csendre a fogadós, mikor közelebb ment a nyúlhoz. A hölgy hátrálni kezdett, nem bízván a férfiban, kinél még mindig ott nyugodott a nyílpuskája.
- Emberek, mindenki nyugalom. Nem pörköltnek való ez, de nem is felfedezés. Ez Gustav. – mosolygott a férfi, amint megérezte a nyúl szájszagát, ugyanis az bűzlött a cefrétől.
- No ne máá, honnan veszed? – közeledett az állatkához Horas is, majd ő is jobban megfigyelte a szarvasnyulat.
- Tééélleg, a bajszán még ott csillog a borocska. Háhá, mi let veled Gustav? – csavarta meg szarvát a nyuszinak a részeges, mire a hölgy ijedtében kiejtette az állatot mellei közül.
- Fújjj, ez a melleim közé dugta a fejét. – sikítozott a kutató, majd beszaladt a fogadóba lemosni magáról Gustav boros nyálát. Mivel a nyúl nem tehetett mást, eszetlenül kezdett mutogatni a Horas kezében pihenő tojásra és a nagy halomra az árnyékszék mögött. Aztán odaugrált egy darabért és nyújtotta a többiek felé, remélve, hogy leesik nekik, mit kell tennie.
- Tojást kell adnod? – kérdezte Sig, mire Gustav bólogatni kezdett.
- Kinek? – kontrázott rá Ron, mire válaszként a kis állat mancsait széttárta az ég felé.
- Mindenkinek? – kérdezte az utazó, mire Gustav ismét bólogatással felelt.
- Akkor visszaváltozol? – simogatta meg ápolatlan szakállát Sig, amire ismét helyeslés volt a válasz.
- Nos emberek, akkor munkára, segítsünk a mi cimboránkon. Osztogassuk a fogadóban a tojásokat, miközben nő a bevételem is és ha minden jól megy Gustav is visszaváltozik. Emelte fel a kezét magasra Sigmund, mire Horas fintorogva fordult felé.
- Hát, figyelj nekem dolgom lenne…izé… - vakargatta tarkóját, mire Sig vállon bökte őt.
- Vendégeim vagytok egy italra, ha nő a bevételem akkor többre is. – válaszolta, mire megjött a részegesek kedve a dologhoz.

Egy délután alatt elvitték az összes tojás, és ehhez nem kellett más, mint egy kis reklám a főtéren és pár frissen bontott boroshordó. Mindenki vitt haza a gyerekeinek, asszonyaiknak, cserébe ők sem kaptam ki azért, mert ittak, volt indok elvinni a családot kocsmázni és még világszámként megnézhették a táncoló nyúlszarvast is. Persze, mikor kérdezték, mennyibe kerül, elmagyarázta nekik a fogadós, hogy nem eladó és hogy a szarvak csak ragasztva vannak a vicc kedvéért.
Gustav számára elég nehéz volt a nap, persze azért ő is lefegyelt egy kis alkoholt és néhány hölgy kegyeiért sem kellett nagyon megdolgoznia tüneményes nyusziként. Másnap reggel már szokásos alakjában ébredt és miután nyugodtan kostatálta, hogy ismét régi önmaga, mosolyogva nézett ki szobája ablakán, hiszen ez a kis kaland örök emlék marad számára. Végülis semmi baj nem történt…
- GUSTAV!! HOL VOLTÁL TEGNAP EGÉSZ NAP! - kiáltott Plagius illemet nem ismerve verve a férfi ajtaját, mire a mosoly gyorsan lehervadt a pap arcáról…

A wasterwaldi erdőbe lassan kezdtek visszatérni az állatok. Jó volt látni, ahogy a természet kezdte nyalogatni a sebeit. Új tavasz kezdődött, ahogy annak idején a tünde bölcsek mesélték, s vele együtt a sejtelmes fák sorai közé is visszatért az élet...vagy legalábbis ami maradt belőle. Gerard sokat is idegeskedett emiatt. Tavasszal folyton-folyvást csak tüsszögött a levegőben keringő mindenféle portól és pollentől.
- A fene essen belé. – törölte az orrát a századik árnyékból idézett zsebkendőbe. Valóságos hegy állna már belőlük az ablak alatt, ha nem tűnnének el negyed óra után – Mi volt a baj a téllel...
Ahogy ez kimondta egy éles kacaj törte meg a szél egyhangú sugdolózását. Abba sem volt biztos, hogy a fejében hallotta, képzelődött, vagy tényleg valódi volt. De nem ő volt az egyetlen, aki hallotta. Aleena is minden bizonnyal, hiszen a lány éppen akkor sétált ki a torony ajtaján, jól látszott az ablakból, s a rejtélyes hang forrását kutatta. Gerard kötelet idézett, majd leereszkedett vele az ablak alá.
- Te is hallottad?
- Naná! Mintha valami égrengető mágia férkőzött volna a...
- Nem hiszem, hogy bukott angyal műve lett volna...
Tovább keresgéltek a környező fák mögött. Aleena járt előbb szerencsével, mert talált valami, ami eddig nem volt ott, egy nagy karcolatot a fa törzsébe vésve. A véset körül apró rügyek, virágok nőttek ki a fa törzséből.
- Találtam egy...nem is tudom mi lehet ez? – nyúlt felé szép lassan.
Gerard akkor fordult oda. És amit látott, attól egy pillanatra elállt a lélegzete. Ismerte azt a vésetet. Nem tudta elolvasni, de tudta, hol látott egyszer már ilyet. Felismerte a nyelvet. Pupillái azonnal a duplájára tágultak a rémülettől, ahogy megindult a társa felé úgy, ahogy csak a lába bírta.
- Ne! Meg ne fogd, Aleena! – ordította, ahogy kétségbeesetten a lány után vetette magát.
Gyorsan cselekedett. Még az Erő szavát is használta, hogy egy ugrással elérje a lányt. Megragadta a törzsénél, hogy magával együtt elsodorja. Csak közben vette észre, hogy véletlenül megérintette a pecsétet. Halvány fény villant fel körülöttük, s egy pillanattal később már mindkettejüket beborította. Aleena csak annyit látott, hogy Gerardot elnyeli a fényes forgatag, mielőtt vele együtt a földre zuhant volna.
Nem kellett sok, hogy magukhoz térjenek. A fény nem sokkal később egyszerűen kialudt. Ijedten kaptak magukhoz. A lány volt, aki elsőnek talpra tudott ugrani. Lütetett a szeme az éles fénytől, de ettől függetlenül semmi baja nem volt. Nem úgymint Gerardnak. A démon eltűnt, s helyette ott ahol ő állt, egyfélig nyúl, félig ember valami ácsorgott a saját kezeit bámulva.
- Gerard, az ott te...vagy?
- Jaj ne, már megint! – ordított egy kínkeserveset a nyúl. Furcsa volt Gerard hangján hallani azt a förmedvényt – Annak idején egy ilyen pecsét...nem is, csomó változtatott át tündérré. Nem kell aggódni...azt hiszem tudom, hogy kell visszafordítani...
- Há-há, sikerült! Elkaptam valakit! De jó, de jó! – harsogta egy hang a fa tetejéről.
Gerard és Aleena odafordították a fejüket. A fa tetejéről nem más szállt alá, mint egy tündér. Egy virágos ruhájú, fényes hajú, ismerő arcú tündér.
- Síle?
A tündér értetlenül nézett vissza.
- I...ismerjük egymást? – biccentette oldalra a fejét.
Igaza volt, Gerard ebben a formában aligha emlékeztetett hajdani önmagára.
- Ez a te műved.
- Halálli jó, nem? - Sílét már nagyon nem is érdekelte, kit kapott el.
- Igen...pont ezt akartam mondani... – válaszolt ironikusan.
Síle ekkor megköszörülte a torkát, majd ismét szóra emelkedett.
- Egy módja van, hogy megtörd az átkot: adj hímes tojást egész Veroniának!
A két társ értetlenül nézett rá vissza. A tündérlány finoman oldalra mutatott. Ahol eddig a fű éllt, most egy nagy rakás hímes tojás pihent.
- Honnan szerezted őket? – vonta fel a szemöldökét.
- Azt basszus nem akarod tudni... – hangzott a válasz, majd Syle egyszerűen köddé vált.
Döbbent csend ült az erődőre vagy negyed óráig.
- Hívjam a többieket...? – kérdezte Aleena bizonytalanul.
- Egy másik feladatra. Kerítsétek elő Sílét.
- És te?
Gerard megropogtatta az ujjait.
- Nekem dolgom van...
Sok-sok falusi, földművesz, vagy éppen utazó vándor számolt be aznap, hogy egy furcsa állatot láttak a mezőkön nyargalni, a hátán egy kupac színes valamivel. Érdekes pletykák keringtek a bestiáról, aki ide-oda szállítja a tojásokat. Néhány helyen meg is találták őket. Többhelyütt fészkekben. Ezen felbuzdulva több gyerek apró, fűből készült fészkeket épített. Legnagyobb meglepetésükre másnapra azonban is tojások lapultak. Az új alakjában Gerard meglepően gyorsan tudott futni. Kis rásegítés a varázslataival, és már olyan gyors volt, akár egy csataló. A kupac fele el is fogyott másnap délutánra. A fiú elégedetten dobolt a lábával egy hegy tövében, megpihenve épp csak egy percre. Hátáról egy nagy fakérget emelt le. Rajta volt a pecsét, amivel elátkozták. Magával hozta, hogy ha az ideje engedi, megpróbáljon vele egy-két apró trükköt. Kis próbálkozás után sikerült a rajta található csomókat felizzítania. Várni kellett ugyan egy kicsit, de meglett az eredménye.
- Mi az? – kérdezte egy kíváncsi hang a semmiből.
- Síle?
- Ki más, butus.
- Nem is tudtam, hogy ilyet is tud a csomód.
- Hát most, mert még a fánál vagyok.
Gerard agyát elöntötte a pulykaméreg.
- Ha ott leszel, amikor visszaérek, én esküszöm...! – ordította a kéregbe.
- Vissza? És azt hogy gondoltad? Még van egy nagy rakás tojásod. Na szióka én mentem virágot szedni. Köszi még egyszer a segítséget.
És a kéreg úgy ahogy volt, kialudt. Gerard nagyot sóhajtott, mielőtt felállt volna, hogy folytassa a munkát. Nem sok idő kellett, hogy találjon egy egyszerűbb módot. A tojások egy részét elvitte a folyóhoz, majd leúsztatta őket. A folyó melletti falvak és városok akói pedig maguktól ki bírták emelni. A többi területet kellett egyedül megoldania. De szerencsére Síle kupaca nem tartott olyan sokáig, mint gondolta. A legrosszabb viszont a Tünde erdő volt. nyomorult farkasok nyúlnak hitték és meg akarták enni. Ugyancsak meglepődtek rajta, amikor Gerard tűzzel támadott viszsa...aztán fél órát azzal töltött, hogy a bozóttüzet próbálta oltani. Mire visszaért a toronyhoz az utolsó szállítmányért, már hullafáradt volt.
- Hülye farkasok... – söpörte le magáról a kormot.
Legnagyobb meglepetésére nem talált ott egy darab tojást sem. Egyedül Leot látta a kupac volt helyén sétálgatni.
- Mi történt a többivel?
Leo oldalra nézett. Aztán úgy elkezdett nevetni, hogy véletlenül lefejelt egy ágat.
- Szóval így festesz?! Hát ez óriási. A maradék tojásokat egyébként megtartottuk...meg odaadtuk a közeli falu lakóinak. Valami csak kell emlékbe. Az átok meg fog törni, vagy mi. – morzsolt el egy könnycseppet a szeme sarkából.
S mintha csak varázsszó lett volna, Gerard teste elkezdett nyúlni, kopaszodni, a fogai összementek, s nem sokkal rá már ismét a régi önmaga volt.
- Hű...ez ijesztő volt.
- Mint egy álom?
- Nem, az a múltkori volt. Ez az érzés más...
Rá fél másodpercre a démon ökölve szorította a kezét, majd fogát vicsorgatva bámult előre.
- SÍle...ha egyszer megtalállak, ezt busásan vissza fogod kapni!

Azt kell mondjam, meg vagyok elégedve. Tetszett, hogy mindenki különböző aspektusból ragadta meg a helyzetet, és persze a változatos reakciók is mosolyt csaltak az arcomra. 150 TP, 1500 váltó a jutalom, és egy egészen különleges tárgy:


Név: Levedlett Agancs
Ár: 2000 váltó
Leírás: A kalandor egyetlen torz testrésze, mely nem vált köddé, mikor visszaváltozott. Ez volt az egyik agancsa, egy nagyjából fél méter hosszú, egyenes csont, számos elágazással. A furcsa mágia maradéka ragadt ott benne, melytől napi egy órára egy nyúlszörny ügyességét adhatják maguknak vissza, nagy műgonddal ügyelve bármilyen náluk lévő, sérülékeny, vagy törékeny tárgy épségére, akár a harc hevében is. Az agancs emellett könnyen faragható, így szinte bármilyen fegyver vagy díszítőelem alapjául szolgálhat.

//Note: mindenki adhat egy nevet, a saját levedlett agancsának. És ne feledjétek, az agancs alapanyag lehet bárminek, lehet egy lándzsa hegye, kard pengéje, nyílvessző, talizmán, mágusbot pengéje, amit csak akartok.//