[Magánjáték] Aranyhaj és vámpírfog

A reggel az első szekéren találta a krumpliszsákot a kenyérrel és a körtével benne, mellette a kecskével és a kettő mögött a kendős nefilimmel. Ilyenkor sokkal inkább volt pusztai vándor, mint égi tünemény, hiába az ezüst tincsek, a komoly arc, a figyelmes, átható aranyszín szemek, s a tollak, amik most a kicsivel odébb ülő asszony orrát csiklandozták. Helyet akart szorítani a félangyalnak, tiszteletben tartani a távolságot, amit az emberek a gondolataik közt tőle magukban tartottak, még úgy is, hogy a zökkenőkön minden izmát megfeszítve a lehető legkényelmetlenebb volt így az ülés neki.
Eddig nem érdekelte Adát, de ma a narancsszín fényekben úsztatott feketére égett tájon átdöcögve, más színben látta ezt a görcsös tiszteletet. Megkülönböztetés volt, de soha akkora kontrasztját nem látta, mint most, amikor egy olyan átkossal utazott, akinek a sorsa alakulása nem volt közömbös a számára, s túlmutatott a bűnön és büntetésen. A nefilim szárnya elnyúlt árnyékot vetett a felkelő Nap első sugaraiban, és az egy másik, elevenebb árnyalakra hullott. A vámpír valóban olyan volt a szekér mellett-mögött léptetve, mintha maga is abból a homályból kelt volna ki, és ezt a benyomást csak tovább növelte a magára csavart sötét köpeny és az ébenszőrű ló. Adát félték, mert mint egy feljebb való hatalom megnyilvánulását tisztelték. Mert áhitatot keltettek bennük a mennyei világ földi jegyei, de a vámpírt azért félték, mert megvetették, s azért vetették meg, mert féltek tőle. Még úgy is, hogy nem látták a fogait, s a sápadtságának ezer más oka lehetett, érezték rajta valamiféle ösztönnel a másságot.
A félangyal hunyorogva, enyhén félre biccentett fejjel merengett ezen egy darabig, aztán elnyomta az álom a monoton zötykölődéstől. Az éjjel alig aludt, csak azt a pár órát a kártyavetés előtt, aztán, hogy megegyeztek, ott hagyta a fekhelyet a fiúnak, maga pedig odakint gyakorolta a fegyverek művészetét, hogy a testét efárassza és kiverje belőle az átalvatlan éjszaka okozta kellemetlen bizsergő, érzést.


A Fővárosban a kecske riadt mekegése ébresztette Adát. Eddig az is bóbiskolhatott, mert nem adott hírt magáról azóta, hogy elindultak és végigkarattyolta a faluból kivezető utat. Az egykori gazdája vegyes érzésekkel nézett utána, nagy volt rajta a nyomás a szomszédok részéről, akik miután elvezették a vámpírt a templomhoz, beszédbe elegyedtek az izgalmak után – No és azt láttátok, hogy földre küldte? Egyetlen erős csapással! Nem volt esélye a gazembernek… remélem felakasszák - megértették, hogy Hansen csak kölcsönbe adta oda a mekegő patást, és ez úgy felháborította őket, hogy másnap reggel közre fogták, Adához kísérték és szúrós pillantásaikkal rávezették a jókeresztényi adakozó, helyes útra.
Kaspar atya kicsiny temploma a Főváros középső kerületeiben porig volt égve. Ada pedig le volt forrázva a felismeréstől, hogy az egyetlen terv, amit jónak látott és késznek megvalósítani ezzel össze is dőlt. Már amennyiben eddig mindig bevált nyomást gyakorolni az atyára, hogy cserébe nem szól az ügyeiről a Katedrálisban.
Rezzenéstelen állt a szekéren és szívta magába a lehangoló látványt.
- Akkor tovább. - összegezte.
- Merre...merre óhajtja, ő...őszentsége. - kérdezte a kocsis hátra fordulva. Ada most először emekedett pápai rangra az emberek elszólásában, de még ez sem tűnt fel neki, már csak azért sem, mert ő maga amúgy is mindig összezilálta. S most még inkább úgy érezte, hogy minden szem tőle vár választ, pedig talán csak a lelkiismerete meg a hirtelen rászakadt bizonytalanság játszottak vele.
- A Katedrálisba.
Sehol máshol nem ismert szállást. Persze megfordulhattak volna, és kereshettek volna más templomot is, de ez akkor meg sem fordult a fejében. Azt mondta, a Fővárosba hozza, hát oda is viszi, és neki ahhoz a Katedrális is hozzá tartozott. Ujait ökölbe szorította, miközben leült.
Míg a szekér kerőlútra tért miattuk, a félangyal homlokráncolva bűvölte a zsákot. Nem nézett Cedrickre, mert nem akarta elárulni előtte, hogy gondban van a helyzet további folyását illetően, s ez a gond most óhatatlanul egy vékony ráncot húzott a homlokára az egyébként sima, szoborszerű arcon.
Csak miután lerakták őket krumplistól, kecskéstől a kapu előtt, akkor fordult meg benne, hogy valóban veszélybe is viheti a bolond átkost, aki most már megegyezés szerint a lovásza volt, még úgy is, hogy neki magának ne is volt lova. A zsákot Nyálasra rakta fel vele, a kecskét pedig maga vezette egy zsinegen. Az őrök pedig ugyan megbámulták a cirkuszinak is beillő összeállítást, de miután Ada annyit mondott, hogy »Velem vannak.«, mind a zsákot, mind a köpenyes, sápadt alakot beengedték, s nem mertek benézni a csuklyája alá. Azért még mielőtt elindultak, a félangyal elmagyarázta Cedricknek, hogy jobb ha megtartja a némaságát minden körülmények között, és hogy ne visorgasson, mert a cápamosoly sokba kerülhet neki, ha rossz időben villantja fel. Aztán átadott neki pár körtét.


Így hagytak el nem egy őrt, lassan, de biztosan haldva a nefilim-negyed felé, ekkor már a lány, mint minden harcos, csak a célt látta lebegni a szeme előtt. Felvinni, a szobába elrejteni, aztán keresni egy üre részt… Látta a tervben a hiányosságokat, de egyúttal bizakodó is volt és elszánt. A déli Nap felhők mögé bújt, ám ekkor hirtelen kibukkant, s vele együtt az udvar túloldalán, Barak lépett elő a házak közül. Ada szárnyai megrezdültek, ahogy összerezzenni szokás és hirtelen megállt, hogy a vápír tollakat nyelne, ha nem állna meg időben.
Nem ez volt az első, és érzése szerint az utolsó alkalom se, hogy farkasszemet nézett a népe helyi vezetőinek egyikével. Barak nem egyszer szemlélte gyanakodva a próféta járás-kelését. Ada tudta, ahogy rajta tartja a szemét.
Mi van ha ezúttal nem hagyja annyiban? Ha odajön hozzájuk és kérdőre vonja? Mit tegyen?
A fejében egymást kergették a formátlan gondolatok. Ők nem ejtenek foglyokat. De az emberek igen. Akkor hát hová viszi, miért a negyedük épületei felé? És a ló? Miért van a fogolynál ló? Hozzá kéne, hogy legyen kötve, megköti olyan gyorsan, míg Barak odaér? Mivel? Adát kiverte a veríték, de nem mozdult.
Barak ekkor lassan befordult és eltűnt a szemben lévő utcában.
A Nap most már egészen rájuk sütött, bár gyenge volt a fénye a szürkés felhőkön túl, ez a nyaláb mégis erőteljes.
Ada anélkül, hogy meggondolta volna, elengedte a kecskét és megfordult.
- Itt hagyjuk. - mély hangja magabiztosan csengett.
Azzal ledobták a krumpliszsákot a patás után, ami már amúgy is legelni indult. Nem lopnak itt, s amúgy is fontosabb dolgaik vannak. Ada pedig végre megvilágosodott azt illetően, hogy mégis mihez kezdjen. Az egész ötlet, hogy az átkost az Egyház szívébe vigye, most már színtiszta ostobaságként állt előtte. De ha volt valaki, aki ezt jóvá tudta tenni, az csak egyetlen személy lehetett. Olyasvalaki, aki még egy szentségébe fagyott rettegett harcosból is gyönyörű kisasszonyt tudott faragni egyetlen este alatt: Glória nővér.
A gyógyító nem csak csodálatosan értett a kelmékhez, de gyakorlatias is volt, az egyetlen, akinél a küldetésük alatt üst volt és ételnek való, nem is beszélve arról, hogy nem félt inni a sört, s Ada ezért külön megbízott benne.
Az árnyékot és lovát a Katedrális egy olyan részéhez vezette a félangyal, amely az Egyház egy bizarabb arcát mutatta. Az önfeláldozás, hősiesség, hűség után maradt életek maradékát. Apácákat karok vagy lábak nélkül, fél szemmel, furcsa rángással… némelyek vidámnak gondtalannak tűntek, mások komor arccal tették a dolgukat, munkálták a Szent Brünhilda rend körüli veteményeseket.
A kapu előtt őrségben álltak ketten, ahogy közeledtek feléjük, a próféta Cedrickhez fordult:
- Rejtsd el. - figyelmeztette, értve a vámpírsága jegyeire, s valamiért bűntudat markolt a szívébe. De ezt akkor még maga sem értette.
Aztán megállt a kapuban, s Glória nővért kérte, hogy küldenék ki hozzá, vagy vezessék elé. A helyzet válságos volt.

Kopp.
A bárd élén megcsillant a fény, ahogy lecsapott az ártatlan áldozata nyakára. A fej arrébb gurult, én pedig éppen csak utána tudtam kapni.
Vidd kicsim.
Nyújtottam oda a körülöttem ólálkodó szürke macskának, Jeromosnak, aki az elmúlt években igencsak hájasra hízott a katedrális magtárai ellen háborút viselő egerek megtizedelése közben. A macska hálásan dorombolva vette a szájába a csirkefejet és rohant el vele. Mostanában mindig elszaladt, ha nagyobb darab ételt kapott, de még nem találtam meg az almot, ahol úgy sejtettem a macskakedvese és annak kicsinyei piheghettek a kimerítő szülés után. Egyesek talán pazarlásnak vélhették, hogy a levesbe nem főztem bele a tyúk fejét is, de az ínyencebbeknek úgyis csak a taraja kellett, az meg nem volt neki.
Kopp.
Újra lesújtottam a vágódeszkára ádázul, hogy leválasszam a szárnyakat a hátról, majd a combokat. Itt kicsit megálltam, hogy a maradék apró tollat is aprólékos munkával szedjem le a bőrről.
A csöndet a konyhában csupán a többi kés kopogása törte meg. Helga zöldséget szeletelt, Anna pedig a borsóról fejtette le a hüvelyét a sarokban. A katedrálisban mostanában gyakrabban volt csönd, minta fekete viharfellegek acélsúllyal telepedtek volna rá a mellkasunkra, és csontujjakkat kulcsoltak volna a torkunkra. A vihar előtti csend volt ez, amelyben mind vártuk az újabb híreket. Először a jötünök megjelenése a Fővárosban, majd Gustav király bemutatója az új, tengerről hozott tűz és acél fegyverekkel következett. Nem láttuk egyiket sem, csak a futárok hozták a híreket, de aki figyelt a morzsákból össze tudta rakni, hogy mi készült. Ha bevásárolni mentünk a falu piacára, hallottuk a fennhangon hírdetett eszméket: Észak újra nagy lesz, Veronia királysága újra egész, és a katolikus hit győzedelmeskedni fog az eretnekeken. Minden nap vártam a parancsot, hogy pakoljunk össze, és indulunk a földi pokolba, vérzivatar sikolyok, és mostmár fegyverropogás közé, hogy ahol elől azon dolgoznak, hogy mindent elpusztítsanak, addig mi hátul megmentsük, ami még menthető.
Megtöröltem a homlokom a kézfejemmel. Anna nővér végzett borsóval, így feltette a vizet forrni, amibe lassan mehetett bele a három levágott csirkének a darabjai is, a hús mellett a májak és zúzák, az egyikből pedig a soha meg nem született kis tojások aranyló fürtjei. Egyszerű recept volt, mint tudtuk a magunk sorrendjét, így megnyitottam a táncot a gyöngyöző vízzel, mikor lassan, óvatosan, hogy meg ne égessem a kezem belehelyeztem a darabokat.
- Nővér! Glória nővér!
A futár éles hangja buzogányként törte át a konyha nyugodt csendjét, és ezzel úgy rám ijesztett, hogy a kezemben lévő csirkenyak csobbanva esett bele a kondérba, a felcsapó vízcseppek pedig sajgó vörös pöttyöket hagytak a kezemen. Haragos arccal fordultam hátra az egyik ajtón álló, páncélos keresztesnővér felé, aki ettől akaratlanul is hátra lépett egyet. Vettem egy nagy levegőt. Nem tudhatta, és nem szándékosan hozta rám a frászt.
- Itt vagyok, Clementine nővér.
A nő újra előre lépett, látva, hogy nem fogok hozzávágni se kloffolót, se húsbárdot. Pedig nem is voltam az az agresszív fajta, de Corona priorissza vérmérséklete mindannyiunkat óvatosságra oktatott.
- Látogatója érkezett, a Nefilim Androméda várja a nővért a kapuban.
Felderült az arcom. Legutóbbi közös szabósági kalandunk után valahogy közelebbnek éreztem magamhoz a félangyalt, mint előtte amikor Fényes Hildegard ereklyéit mentettük ki az évszázadokra odakötött félholt őseink karmai közül. Valamiért azonban sejtettem, hogy nem azért jött, hogy csak megigyon egy teát a rendházban. Talán ez volna? A front helyett újabb különleges küldetésre szólítanak majd Kristin nővérrel, Emilia nővérrel és Androméda kisasszonnyal?
Megtöröltem a kezem a kötényben, és felakasztottam a szögre a fehér anyagot.
- Innen már neked is menni fog, csak a Szűzanya szerelmére kérlek, hogy vigyázz a sóval. Sietek vissza. - mondtam Helga nővérnek. A fiatal novícia bólintott és oda is állt a kondér mellé, hogy megnézze a húst. Egy vödörben még kezes mostam, és egy gyors mozdulattal megigazítottam a hajam a szürke kendő alatt, majd felsiettem az udvarra.
Kint is csönd uralkodott. Nem volt mise vagy ima, a katedrális egy harangja pedig azóta is hiányzott, noha a rendház javítási munkálatait már befejezték. Szinte hiányzott a munkások kopácsolása és fűrészelése, hiszen bármennyire is illetlenek tudtak lenni néha, mégis úgy éreztük, hogy élet vesz körül minket, az élet hangjai pedig reményt adtak, hogy a tűz után van még újjászületés.
Két alak állt a kapuban. Egyikük Androméda eltéveszthetetlen fehér szárnyaival, örökké komoly tekintetével, és szoborszerűen tökéletesre faragott arcával. A másikuk viszont… Fekete köpenyben volt, ami alól elő-előcsillant a páncél szürke acélja. Az arcába csuklyát húzott, mintha el akarta volna rejteni az arcát. A szívem kihagyott egy ütemet, de csak hogy utána őrült sebességgel kezdje el pumpálni a vért az ereimbe. A lábam ólmosan nehézzé vált, ahogyan közeledtem. Nem lehetséges… Vagy mégis? A termete, az alakja, a mellvértje pont olyan volt, még ha nem is láttam az arcot a köpeny alatt, és még ha a köpeny fekete is volt Rotmantel vörös helyett. De Androméda nem tudhatta… Nem mondtam neki részleteket.
Kettétéphetnek egyetlen lelket, elválasztva a fényt az árnytól?
Sokszor visszhangzott a fejemben ez a kérdés. Közel értem, de képtelen voltam megszólalni… Majd megláttam. A kék szemet, a nemesi vágású orrt és fiatal de mégis férfias arcélt, a tökéletesen porcelán színű bőrrel. A varázslat megtört, nekem pedig kacagni támadt kedvem önmagamon. Mit is gondoltam? A fantomok nem tudnak kilépni az álmok birodalmából, a magunknak teremtett képek pedig ott maradnak, ahová valók: a fejünkben, megadva ezzel a választ a folyton szajkózott kérdésre.
Egyetlen lelket nem lehet kettétépni. Sem Isten de még maga a Sátán sem ennyire kegyetlen.
- Örülök, hogy látlak, Androméda. - fordultam mosolyogva a félangyalhoz. - Minek köszönhetem a látogatásotokat? - néztem itt rá, majd a mellette álló férfira. A démonokat megéreztem, de a vámpírokat nem, így még az is lehet, hogy ebben is tévedtem, és csupán Androméda hozta el a lovagját bemutatni. Hisz pont olyan volt, mint aki balladák lapjairól lépett volna elő.

Ada legalább olyan öntudatosan állt a rend kapujában Glória nővérre várva, szenvtelen pillantással, rezzenetlenül, mint ahogy minden mással nézett szembe. Ugyanígy állt a csatatereken, Azazellel szemközt, s ha ebédre várt a nefilim-negyed közösségi házában. A lelke egyetlen pattanásig feszülő húr volt, egy olyan hangszer, amely örökké magán érezte a muzsikus ujját, s készen állt a dalra: a harcra.
Meglepetésként érte minden olyan pillanat, amikor erre nem került sor.
Most is, a nővér alakja láttán jóleső borzongató melegség töltötte el, és felengedtek a mindig ítélni kész, időtlen nefilim-szemek. A kapu sötétje és a galambszürke fejkendő sem tudták elfedni a gyógyító  kibukkanó arany tincseit, olyan volt, mint egy álruhás királylány, amilyenről Ada a legutóbb olvasott. Ha a vámpír ballada, Ada pedig egy nehéz ima, amit csak az ének tesz könnyebbé, emészthetővé, akkor a nővér mese volt. Talán komor volt a mesevilág, amiben élt, de a félangyal előtt nem volt kérdés a lelke tisztasága, s a tisztalelkű mindig győz, nem igaz? Az emberek hittek ebben a győzelemben, Adának meggyőződése volt, hogy a Világ roppant súlya nem nyomhatja össze őket. De ez még mind a háború előtt volt, és a félangyal előtt homályba burkolózott a jövő. Mem, a Halál, csontos és Teth, a Remete, ráncos alakjai töltötték ki az álmait, s ő ebből csak annyit értett, hogy bármi is történjék, úgy kell lennie.

Egy fél pillanatig, úgy tetszett, elértette a nővér pillantását, a szégyen villámként nyillalt át a testén, mint azon az egy éjjelen az átkos karjai között. Fejét öntudatlan oldalt fordította és hátra, majd megnyugodott. Az ő szemében nem tükröződött balladai lovag és markáns arcél, még mindig az a félbolond, kócosfejű fiú nézett vissza rá, aki a kártyák fölött rávillantotta a fogát. Így a sejtés szertefoszlott, mielőtt gondolatformát ölthetett volna, s visszaadta a helyét az ő legégetőbb problémájuknak: fogaknak és lovaknak.
- Glória nővér, - tett felé egy apró, de lendületes lépést és a szoborszerű vonások nagy erőfeszítést tükröztek – segítened kell.
Az őrség alig bírta leplezni felindultságát és kíváncsiságát, hogy egy félangyal esdekel az ő Glória nővérüknek. Nem a megítélés zavarta Adát, hanem szemeik és füleik, amik egyre finomabbra hegyeződtek a vámpír és az ő irányába.
- Tudunk magunkban beszélni? – kérdezte immáron a tőle megszokott mély és jelentőségteljes módon. – A lóval is. – tette hozzá komolyan, mivel tudta, hogy Cedrick nem válna meg tőle.

Égszín tekintetem felváltva siklott először Andromédára, majd a néma lovagra, aki úgy állt a ló mellett, mint régi korok mementójául szolgáló szobor, akinek az arcát megtépázták az időjárás viszontagságai. Lassan bólintottam a kérdésére, és a ló említésére végre az állatot is alkalmam nyílt jobban szemügyre venni. Mióta bevonultam a zárdába nem lovagoltam, de kicsiny gyermekkorom óta lenyűgöztek ezek a pompás állatok. Megvolt a magukhoz való eszük, a szívük, s talán még lelkük is, hiszen ha jobban megismerte őket az ember rá kellett jönnie, hogy mind egyéniségek voltak.
Nem láttam, hogy a néma lovag hű paripája kanca volt-e vagy csődör, de a tónusos izmai és a fényes, tökéletesre csutakolt szőre ékesen árulkodott arról, hogy gazdája jól tartotta, s talán még a legjobb falatokat is ő kapta meg a férfi helyett ínségesebb időkben.
- Gyönyörű állat. - jegyeztem meg, majd a félangyal kérdésére bólintottam. Bevezettem a furcsa párost a rendház udvarára, de mielőtt elértük volna az egyszerű kaput, ami a főépületbe vitt jobbra fordultam, és egy egyszerű ácsolt kerítésajtón bevezettem őket a kinti gyógynövényes kert kicsiny másába. Voltka növények, amik már virágoztak illatus pedig súlyossá tette a levegőt. Hallottam, ahogyan méhek és dongók igyekeznek, hogy összegyűjtsék a virágport, hogy utána csupán néhány száz méterrel odébb a méhészetben készítsenek mézet belőlük, és még arrébb az egyik konyhán kerüljenek puha süteményekbe. Az ágyások látszólag minden féle rendszer nélkül követték egymást, de csak avatatlan szemek számára. Mi tudtuk, milyen növények támogatják egymást, és melyek azok, akik versengenek, és ezáltal megfojtják a másikat, megfosztva minket a kincseiktől, a gyógyszerektől azokra a bajokra, amiket Isten szent ereje már nem képes meggyógyítani. Az egyszerű emberek sokszor mindenhatóknak hisznek minket, pedig nem csinálunk mást, csak felgyorsítjuk a szövetek természetes regenerációját. A sebek és a csontok összeforrnak, a test meggyógyítja magát, de tehetetlenek vagyunk a seblázzal vagy a tüdővésszel szemben… legalábbis akik nem ismerik az Úr patikáját, azok tehetetlenek.
Itt voltunk hát, Isten gyógyszerészetében. A rendház falának tövében kis pad húzódott meg, ami védve volt a tűző, délutáni napsugaraktól. Ide telepedtem le.
- Kérem a lovat hagyja a kapunál. Bejöhet csak ott álljon meg, nem szeretném, ha letaposná a virágokat. - kértem a vámpírt, és igyekeztem kedves lenni, nem parancsoló. Ha ő mellette akart ácsorogni, azt nem bántam. - Nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy idehoztad, így komoly dologról lehet szó. - mondtam Andromédának, a tekintetemben tükröződő kíváncsiság pedig reméltem, hogy volt annyira egyértelmű, hogy a nefilim érezze: itt az ideje beszélni.

A rend kapuiig tartott a dolog egyszerű része. Összetalálkozni egy vámpírral és ‘gondjaiba venni’, ítélni felette, ezek olyan dolgok, amikre sokszor kérik az emberek: szabadíts meg a tolvajtól, az uzsorás szomszédtól, tégy igazságot, álld meg a földjeinket, Angyal! A legtöbbször csodát várnak, egy már-már varázslatos gesztust, de vannak, akik sokkal praktikusabbak és dühöngenek és ákozódnak, ha nem teljesül a kívánságuk. Azok Ada megsemmisítő pillantása és a kezébe idézett lándzsa látványa alatt szoktak jobb belátásra térni. De miután megáldotta a földet, igazságot tett, hosszan és vesébelátón nézett az uzsorásra, és átadta vagy kivégezte a tolvajt, a történet véget ért. A félangyal egy hajnali szekérrel tovább zörgött más városok és falvak felé, nem volt Él, a Világ, és a maga belső bolygóján túl semmi, ami felől döntenie kellett. Észak szolgálatában a földi dolgok megsokasodtak az életében, de valahogy mindig visszavezettek az égihez. Vajon így lesz ez a vámpírral is? Mit tud tanítani neki egy átkos, aki maga is tanításra szorul?
Ezek a gondolatok kerengtek a lelke tudattalan szféráin, miközben a nővér szabatos, céltudatos lépteit követte, keresztül a veteményesen, keresztül a növények és bogarak emberrel kötött szövetségének és háborújának színhelyén, ahol most épp nem hajladoztak a szolgálatban megrokkant testek. Ada ugyanazt a nyugodt fényt látta bennük, ami fiatal kora ellenére Glória nővérből is áradt, a bizonyosság békéjét, az elfogadás, a megadás győzelmét. Akkor is, ha az Egyházuk elvakult és eltévedt, a nővérek, bár valóban akadt köztük, aki vak volt, béna, és süket, de a munkájukban csodálatos volt a könyörület. Valami, aminek a fényét csak most kezdte felfedezni, de ami csak megerősítette abban, amit mélyen hit: hogy nem az emberek dolga az igazságtétel. Aki életet vesz, maga is veszít belőle, és az emberek lelke nagyon törékeny.
- Nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy idehoztad, így komoly dologról lehet szó. – mondta a nővér komolyan, beszédre bátorítón, miután mind a vámpírt, mind a lovát elhagyták a kapuban.
Ada is komoly volt, mint mindig, és kétségei sem akadtak a mondandója felől: Él útjába akasztotta ezt a vámpírt, s most valahogy integrálnia kell mindenképp az északi társadalomba, legjobb ötlete ehhez a Főváros volt persze, de a templom, ahova rejteni akarta, leégett, így természetesen adódott a második opció, hogy majd az Egyház szívében rejtegeti az átkost, de aztán Barak látása ráébresztette, hogy ez mennyire rossz ötlet, így végül eljutott oda, hogy amúgy is eleve a talpraesett, praktikus és nyitott szivű Glória nővért kellett volna megkérdeznie a dolog felől, így most itt állnak az apácarend veteményesében, és jó volna kisütni valamit, hogy ne végezzék ki ezt a néha felettébb furcsa alakot… Nem, a félangyal fejében ebből semmi sem volt abszurd.
Hiszen aki utat keres, utat talál, és aki akinek út nyílik, annak jó, de akinek nem, annak utat kell nyitnia… Nos nem volt véletlen, hogy Ada egyelőre a prófétálásra szorítkozott az apostolok beszédei helyett, s most itt állt a nővérrel, akinek a szemei szólásra bátorították.
- Megmértem a lelkét és tévedtem. - rábólintott, úgy folytatta. – Azt hittem lopni készült tőlem, és talán úgy is volt, csak azt nem láttam… akkor még,… hogy nem volt más választása. Az emberek itt megsebesítették és üldözik, de ő nem bűnösebb, mint azok, akik üldözik.
Eddig jó volt. Ám miért nem kísérte el Délre? Miért hozta magával? A félig tünde, egykori nemeskisasszony talán tudni akarja majd, mi az a rejtélyes erő, ami rábírta, hogy a gondjává tegye.
De elmondhatja-e Glória nővérnek, hogy a kártyák vezették, amikor a félbolond, félnéma vámpírt elhozta ide? Vagy azt, hogy a tévedése, ami majdnem az életét vette Cedricknek, sokkal nagyobb súlyjal nehezedik rá, mint azt maga előtt is fel tudná ismerni?
Valamit mégis mondania kellett.
- Megígértem neki, hogy megvédem. – s arra képes is, de hol tárolja vajon? Tett egy pillantást a kapuban álldogáló sötét alakra és a lovára. Zavarbaejtően egyértelmű volt, hogy sokáig nem lehet titkolni a kilétét, s ha ez bekövetkezik, kell egy jó ok, egy jó álca, ami elfogadhatóvá teszi, hogy itt van. – Nem tudom hová rejtsem, vagy hogyan. Segítesz, Glória nővér? – kérdezte teljes tudatában annak, hogy milyen tilos és nehéz feladatra kéri a nővért.
Váratlanul nehéz volt kérnie, a félangyalok büszkesége, felkapta benne a fejét, de nem is akármilyen embertől kért. Tudta, hogy nem fogja elárulni akkor se, ha nemet mond. De még tartott a pillanat, amíg a szemek szólásra bírták, most kellett beszélnie.
- Én... - tett egy kusza mozdulatot mind a jobb karjával és a bal szárnyával, mint aki készül átfogni magát. - ... majdnem életét vettem.
Majdnem öltem...
Az idegenkedés a mástól, egy rettegés, amit egyetlen rossz tapasztalat oltott belé, és lesújtott volna. A szégyen bíborral festette meg az amúgy világos arcot, amit bár nem hajtott le egészen, mégsem tudott az apáca szemeibe nézni. Nem volt már gyerek, az évek alatt nővé, Archonná ért, mégis képes lett volna vakon használni az erőt, amit Él ráruházott.

A délutáni nap meleg fényében Androméda arcát fürkésztem. Próbálta elmondani az elmondhatatlant, szavakba önteni az érzéseit és kételyeit, amelyek egy vámpírhoz sodorták, és elvezették egy döntésig. Miközben beszélt azon morfondíroztam, vajon érezte-e ennek a döntésnek a valódi súlyát… Ám mielőtt megválaszoltam volna ezt saját magamnak, a kapuban, a lova mellett álló néma vámpírra tévedt a tekintetem.
A nefilim úgy döntött, hogy megvédi. Úgy döntött elrejti. Hogy azért tette, mert bántotta a bűntudat, vagyis már az, hogy kísértésbe esett, hogy bűnt kövessen el, vagy azért tette mert rátalált valami újra és érdekesre, az végső soron nem számított. A világ változott, és ez a változás apró magokból indult el, amik gondozva kicsíráznak majd és hatalmas fákká nőnek. Andorméda szívébe is elvetett egy ilyen magot a tévedése és a felismerés, hogy akármilyen testet öltött a lélek, az nem lehetett oka a gonoszságnak önmagában. Egy vámpír sem kellett feltétlen sötét és bűnös lélek legyen, bármennyire is hosszú fogakkal és vérivással riogatják a gyerekeket álmukban. A választás a mi kezünkben volt, hogy elég sokat mondjuk-e valakire, hogy szörnyeteg, és végül azzá tesszük vagy megfogjuk a kezét és kivezetjük a fényre. Megmutatjuk, hogy van helyük a fényen.
Ha volt egyáltalán jogom meghozni a döntést, hogy segítek-e Andromédának, akkor azt a döntést én már évekkel ezelőtt meghoztam. Meghoztam Karolusburg szegénynegyedében, amikor nem hagytam magára az öregeket és a betegeket, és meghoztam akkor is, amikor Abaddón felégette a világot. Mert nem fogadtam el, hogy az ember bűnös és nem lehet megmenteni. Egy szörnyűséges álomban azt is láttam, hogy egy vámpír is képes az önfeláldozásra, ami talán a legnagyobb Krisztusi erény mind közül. És ki tudja a következőt talán egy démonban fogom meglátni, vagy egy kultistában, hiszen Isten útjai kifürkészhetetlenek voltak.
Most következett az, hogy átültessem a gyakorlatba ezt az elméletet. Ez már nem egyszerűen a sebek begyógyítása volt, hanem sokkal több annál. Ujjaim óvatosan és bíztatóan megérintették a nefilim vállát.
- Képes vagyok segíteni, és akarok is. Ám hogy ez hogyan fog történni, az nem rajtam múlik.
A néma lovag volt az igazán érdekes. A vámpír és lova követte őt ide, a katedrálisba, az ellenségeik fészkébe, és nem látszott rajta félelem. Több volt, mint különös. Miért tette? Nagyot lélegeztem, és hagytam, hogy a virágoktól és fűszerektől terhes levegő illata megnyugtasson. Még mindig ott állt a kapuban és nem jött közelebb, így nekem kellett felállnom a padról, és elé sétálnom. Úgy gondoltam azért maradt ott, mert a lovat nem engedtem be.
- Androméda azt kérte, segítsek elrejteni magát. A katedrálishoz tartoznak földek és falvak, amiket megrongált a sárkány tüze. Sok ház üres, sok ház romos de mindet rendbe lehet hozni. Munka is van. Az mindig, mindenhol van. Így nem az a kérdés én tudok-e segíteni, hanem az, hogy ön mit akar. Néhány hétre vagy hónapra egyszerű megoldani a helyzetet. Ha le akar telepedni akkor már nehezebb, de az sem lehetetlen.
Oldalra biccentettem a fejem, hogy belássak a csuklya alá.
- Megértem, ha fél és bizonytalan. Válaszolok, amire tudok.

Androméda szívéről, mintha a sinai hegyet görgették volna le. A szemei elkerekedtek az érintésre és a felismerésre, hogy nem maradnak segítség nélkül. Ő harcos volt, így ha valaki úgy döntött, tőrt ránt, vagy kardot a védelme alatt állóra, akkor Ada kezébe idézi a Vértet és a maga váratlanul mély hangján - ami parancsolón zeng az idegen füleknek - megállásra szólítja fel a támadót.
Fegyverek, égi hatalom, és meggyőződésből eredő szavak arzenálja tornyosult a háta mögött, mint a tollak a szárnyain. De a szavakból neki is kevesebb volt, mint ami ahhoz kellett, hogy az apostol ereje megnyilvánuljon, és teljesen hiányzott belőle mindaz, ami navigálni tudott Észak hűvös vizein.
Neki pedig nem voltak a vámpíréhoz fogható gondjai. Ő ha ételt kért, kapott. Ha szállást kért, volt hol feküdnie, s ritka kivétellel, mindehol tárt karokkal fogadták az emberek között. Ő is volt kivetett, de elég messzire ment ahhoz, hogy a gershom kínja és fájdalma ne gyötörje tovább. Mégis hiába tudta beleképzelni magát a bőrébe, nem tudott hathatós módot arra, hogy tartson meg egy káposztát a kecskék között úgy, hogy ne álljon folyamatosan fölötte. Mert hogy az volt a vámpír az embereknek, egy átkozott rongybaba, amin leverhették az élet nehézségei felett érzett dühüket, egy olyan célpontja a nyomoruknak, amit nem védett se ember, de a szívükben Él se.
Vakok voltak és süketek. És még csak nem is gyűlölhette őket ezért, mert hisz maga Androméda sem volt különb.
- Köszönöm. - mondta a figyelmét a fiúra fordító apácának, míg a szeme aranysárgája a földet pásztázta. A tarot lapjai mintha megelevenedtek volna a szemei előtt, alakjai letáncoltak a kártyák másairól, melyeket az elméje őrzött, a fény formát váltott, s kiemelkedett előtte A Teremtő - minden zsenialitásával és őrületével. Az új élet magvai mind ilyenek voltak. Minden csíra, minden növény, s minden kezdet. Nem számított se a hossza, se a mélysége, csak a létezése. Egyszerre volt meg benne a világ minden értelme és nem volt benne semmi - csak egy játék, egy ötlet, egy álom... Az élet álmodás volt ebben a nagyon is éber pillanatban.
A félangyal röviden megrázta a fejét, s a látomás megszűnt. Egészen mégis Glória hangja hozta vissza.
- Androméda azt kérte, segítsek elrejteni magát…
Szárnyai hurkot hagytak a porban ott, ahol utána fordult, miközben odament hozzájuk. Akkor ért a nővér mellé, amikor az már befejezte a beszédet, és Cedricket szóra bátorította.
Hogy ez milyen lehetett a fiúnak, Adának fogalma sem volt. A nevét sem akarta közölni, amikor először kérdezte, se az útját, semmit. Bátortalan volt, vagy csak kerülte a szavakat, a nefilim még most sem tudta volna megmondani, de talán mindkettő igaz volt, s lehet, hogy egyik se.
- Ért a lóhoz. És az utakra is elkísérne...  
Talán.
Azzal kortalan szemeit Cedrickre fordította. Nem akart helyette beszélni, nem akart helyette dönteni. A tegnap messze volt, és a Csillag álma helyett fenyegető valóságként tronyosult föléjük a Katedrális csipkés tornyaival. Valahol messze mintha kecske bőgött volna, és a Nap meleg sugarai alatt is megborzongtak, ahogy feltámadt a szél.
Ada nézte és az arca ugyanolyan szenvtelen volt, mint a fiúé, csak még szoborszerűbb. Nézte, és nem tudott az ajkaira úgy nézni, hogy ne a fogai jussanak először eszébe. Bármelyik pillanatban várta, hogy a kis pimasz, éles szemfogak elővillanjanak, amint megszólal, amint elmosolyodik, amint megrémül és az arca eltorzul – ami utóbbit neki sem mutatott meg, a lány mégis érezte a csöndjében, amikor tőle elfordult. Tudta, látta, emlékezett, milyen volt egy vámpír kétségbeesése és dühe, és valahol mélyen még mindig megfagyott az ereiben a vér, ha rágondolt. De azóta már mást is felismert benne, így továbbra is látta a fiút, aki az előbb még a körtéket markolta, és aki most a közönyösség maszkja alatt bizonyosan nagyon félt.
Hogy honnan vette? Mert nem volt rajtuk semmi biztató: Ada Adonai aranyszemű fegyvere, az aranyhajú nővér pedig telve szent fénnyel, aminek minden morzsája fájdalmat hoz az átkosokra. A csuklyás lovas sápadt-fekete alakja nem is lehetett volna ennél idegenebb ebben a békés kertben négyük társaságában. Pedig valójában mind idegenek voltak -  lettek volna mind emberek, az sem tesz különbséget. Négy különálló élet, négy bonyolult világ.  
Így nézték egymást, várva szavakat, fogakat, almákat, sorsfordító elhatározásokat. Aztán Ada megtört, nem bírta tovább:
- A fogak… - elakadt egy pillanatra - kihúzzuk.
Azzal sietve rábólintott és jelentőségteljesen, magyarázatképp Glóriához fordult:
- Folyton kilógnak.

S a néma lovag végül megszólal. Csupán egészen halkan, mint a szél suttogása, rekedt is, mert a hangszálai elszoktak a megerőltetéstől. Nem beszél, csak amikor valóban mondanivalója van, és ezek azok a kétlábúak, akiknek valóban érdemes figyelni minden egyes kimondott szavára. Azok a szavak pedig, amik oly becses kincsek, mint egy király ékkövei, amit nem lehet elpazarolni, most a nevem kérdezik. Boldognak kéne lennem, hogy érdemesnek találtattam arra, hogy megtudakolja miképpen szólíthat. Persze talán az is megeshetett, hogy rosszul ítéltem meg mindezt. Hogy nem jelentett semmit, és az első kérdését - hisz én mondtam, hogy bármit és bármennyit kérdezhet - arra fecsérelte el, hogy felőlem érdeklődjön, mert megtehette, hogy elfecsérli. Talán csak udvarias volt. Ebben is hasonlított Rá.
- Gloria nővérnek hívnak. Hívhatsz így te is, vagy egyszerűen Gloriának, ha a nővér nem jön természetesen.
Északon, akik a Veroniai Kegyelmes Isten egyházának hívei maradtak természetes volt ez a megszólítás. Egy renden belül mindenki testvére volt egymásnak, senki sem nagyobb vagy kisebb a másiknál. Csak voltunk mi, mindannyian Isten gyermekei. Innen jött a nővér, a Gloria, a dicsőség pedig, hogy mindent Isten nagyobb dicsőségére viszek véghez. El kellett dobnom a régi nevem. El akartam dobni mert csak úgy kezdhettem egészen tiszta lappal egészen új életet. Nem köthetett semmi sem ahhoz, aki egykoron voltam, még egy név sem, mert akkor nem bírtam volna ki a rám váró megpróbáltatásokat. Különös volt, hogy egyetlen név, egyetlen szó mennyi mindent jelentett. Kötelességet, kötődéseket… De hiszen azt mondták, Isten valódi nevét is ezért nem tudhatja meg halandó soha. Túl sokat jelentett ahhoz, hogy méltók legyünk rá.
Tudni akartam a vámpír nevét. Az igazi nevét, amiben benne volt az öröksége, s talán az egész élete is.
- És önt hogy hívják? Vagy hogyan szólíthatom, ha nem szeretné elárulni? - hiszen mindent a maga idejében elég volt megtudni. Sokat elárult egy személyről az is, hogy mi a név, amit magának választ. Ekkor ért mellém Androméda az ötletével. Egy elképesztő és lehetetlen ötlettel. A fogak… Ki lehetett őket húzni. Sok kín árán, de meg lehetett szabadulni a bélyegtől, ami örökké elárulta volna a férfit az emberek előtt, hogy más, mint ők. De letagadhatta volna úgy, aki volt? Hiszen amalgám nélkül nem léphetett a napra, és nem volt képes többre, mint egy ember, ha nem ihatott vért. El tudtam rejteni az emberek között, de ő vajon ember akart lenni ennyire? Sok szörnyűség történhetett azzal, aki mindent el akart dobni, ami a korábbi életéhez kötötte, még a fajt is, amihez tartozott, hogy valaki más lehessen.
Ekkor pedig… Hogy a nefilim szavainak hallatára, vagy a nevének kérdezése miatt, de a vámpír sápadt arcából kifutott minden vér, ő maga pedig aléltan esett a földre.
- Szűzanyám! - kiáltottam fel, és azonnal odaléptem, hogy segítsek. Először a szárból szabadítottam ki a férfi kezét, majd óvatosan a hátára fordítottam.
- Húzzuk be az árnyékba. - mondtam Andromédának ellentmondást nem tűrőn, és amikor sikerült megmozdítanunk a súlyos, páncélos testet a falnak támasztva igyekeztem felültetni. Előbújt belőlem a gyógyító, aki csak segíteni akart, és ebben a pillanatban nem létezett ember és vámpír, sem férfi vagy nő, csupán páciens és orvos. Kikapcsoltam a nyakánál a köpenyét és levettem róla a csuklyát is, hogy friss levegőhöz jusson. A kert mellett szerencsére volt egy kút, így gyorsan húztam vizet, és a benne lógó kanálból igyekeztem megnedvesíteni először a férfi száját, majd a tiszta zsebkendőmet átnedvesítettem és a homlokára helyeztem.
- A fogak maradnak. Ha még a gondolattól is elájult, akkor jobb többé meg sem említeni az ötletet. - pillantottam Andromédára, egy kicsi talán feddőn is. Nem lehetett tőle elvenni, aki volt. Eldobhatta, ha akarta, de erővel nem szakíthatta el a vámpírságától senki, és ehhez a hegyes szemfogak is hozzátartoztak.
- Mikor ettetek utoljára? A konyhán már fő a leves de még szerintem nincs kész, addig is viszont biztos tudok adni ezt-azt.

- Szűzanyám!
Vakító napfény, maga a Nap. Cedrick esetlenül a földre hullik, az orcái… méginkább… mint egy gyermek. Gyermek a kertben. Lónyak, ahogy utana nyúl, fekete lószőr, hófehér egyszarvú. Andromeda nem tudja kivenni, annyira éles a fény. A szemei először elkerekednek, aztán összehúzza őket, és a kezét a homlokához emeli, hogy kizárja. Erősen pislog, de hiába.
- Húzzuk be az árnyékba.
Mire képes kivenni valamit, már Gloriát látja a fiú hóna alá nyúlni, a nehéz páncélos testét próbálja megemelni. Ada lehajol a láabaiért, az egyik behajtva a másik térdének támasztódik.
XII.
Az Akasztott ember.
Ada felpillant a nővérre, de az az emeléssel van elfoglalva. Megragadja hát ő is a bokákat, amennyire lehet és nem csekély erejét beléadva, amit a harcok és csaták edzettek, megemeli a lábait. Két törékeny nő, mégis egy páncélos férfi testét emelik. Nem megy könnyen, mégis meglepően gyorsan. Az ő életük nem egy óvó férj védelméről szól. Őket Él védi, s Ő ad erőt. Adonai és bajtársaik. A nefilim, ha belegondolna, most rádöbbenhetne, hogy bár érezte már magát egyedül, de még soha életében nem volt az.
Gloria nővér elsiet, minden mozdulata gyöngéd, de céltudatos. Adában a káprázat ködén és a jelen gondján túl felélednek az emlékek, azok a napok és éjjelek, amikor őróla gondoskodott így a Nagy Tűz előtt, a vámpírtorony után… Fajtájának egész nemzetségét pusztították el a Fenevaddal együtt, akiről azt hitték a szolgájukká tették. Milyen ostobák mind a halandók. De milyen kedvesek… - s a gondolatra a homloka barázdákba rendeződik, beéri a lelke korát.
Cedrick előtt guggol, szőrméből készült tógáját a combja alá hajtva, amíg a nővér vizet merit. Amikor a Katedrálsiba egy nagyobb csapat nefilim jött, és szállást adták nekik, akkor kapták ezeket a meleg tógákat. S bár alig áll az ősz, ők már mind hordják - hideg van Északon egy pusztai vándornak.
Ada pedig nézi védence aléltságát, és nem mer hozzáérni. Még mielőtt jönne a feddés a nedves kendővel az ájult homlokára, még mielőtt a vámpír magához térne, már feltámad benne a bűntudat, s valami kortalan belátással keveredik: sokat kell még tanulnia, s ez talán már így is marad, ameddig él.
De a gondolatai végre kitisztulnak, és ahogy Gloria Cedrick mellé ereszkedik, úgy emelkedik fel ő, és húzódik Nyálas mellé, hogy ha majd a fiú felébred, ne ijessze meg újra, hogy fölé hajol és talán már a fogát húzza.
Ada elpirul, bólint Glória pillantására, az arca komoly és némi aggodalmat tükröz.
~Akkor… akkor hogyan rejtjük el?~
Elég az, ha vele jár? De ha épp nem lehet mellette, mit mutat fel, ami védelmet ad? És hogy vegyül a tömegbe észrevétlen, hogy ne keltsen gyanút és formátlan megtorlást?
-Mikor ettetek utoljára?...
- Leginkább... tegnap. – Leves!, a gyomra, megkordul, mint aki önmagáért óhajt felszólalni. – Ő nagyon keveset. – pillant a vámpírra. Egészen bolond, hisz a körtéket mind a lovának adta. És előtte is borzasztó állapotban volt. Térdre esve szemezett a krumpliszsákjával, amikor rátalált.
- Köszönöm. - bólint. Ez most több, mint igyenélés, és nem is egészen neki szól, meg annak amit hozzágondolnak. A nővér látja őt, és látja Cedricket, úgy, ahogy néha egy angyal sem lát.
- Bocsáss meg. – zendül fel a hangja, amikor a fiú felébred, és abbahagyja a kiáltozást - mert így képzeli, hogy menekülni próbál majd -, és lehajtja a fejét.
Nem bántalak – mondja a gesztus.

Hosszú utuk volt, és nem is ettek. Androméda amilyen felelősségteljes volt a csatában, fenséges, Isten szent harcosa, annyira gyermeknek tűnt sokszor a mindennapokban. Ez nem zavart, ameddig nem sodorta magát veszélybe, de az, hogy egy napig nem eszik sem ő, sem a vámpír, aki még akkor is csak keveset, az nálam már határozotan a veszélyesség kategóriájába tartozott. Az étel erő volt. A testnek szüksége volt rá, és ezáltal az elmének is, hogy éles maradjon szorult helyzetekben. Az utazás ráadásul rengeteg erőt kivett az egyszerű vándorból. Felsóhajtottam.
- A leves után kerítek még valamit, amit magatokkal vihettek. És külön abrakot a lónak. - néztem fel az állatra. Akkor éreztem hasonlót utoljára, mikor rám bízták a kisebb testvéreimet, hogy vigyázzak rájuk. Tudtam, hogy enniük kell, hogy nem fázhatnak meg, nem szenvedhetnek hiányt semmiben, és ha egy pökhendi kisgyerek bántja Crescenciát, akkor fel kell rúgnom. Valahogy így éreztem most Andromédával és a néma lovaggal kapcsolatban is.
A férfi lassan magához tért, a beszélgetés ott folytatódott, mintha mi sem történt volna. Tétován ráztam meg Cedrick kezét. Szép neve volt. Bár ahhoz voltam szokva régen, hogy kezet fogtak nekem, apácaként pedig még köszönéskor sem értek hozzám, nem sértett meg a gesztus. Udvarias próbált lenni, de sem délen, sem a vámpírok között bizonyára nem oktatták az egyházi etikettet, Miért is tették volna? Ha győznek, az ő új világukban ennek már nem lesz semmi értelme. Még ha most fegyverszünet is volt, senki sem hitte, hogy ez sokáig tarthat. Túl szép lett volna…
A szabadkozásra elnézően mosolyogtam, de már tovább is haladt a kérdések áradata, mire elmondhattam volna neki, hogy semmi gond nincs. Hogy előttem nem kell szégyenkeznie, hisz orvos voltam, és a test gyengesége nem az ember gyengesége volt feltétlen csupán a körülmények. Például a meleg, az éhezés és a foghúzás gondolata tökéletesen indokolta a reakciót.
- Az emberek a falvakban bíznak bennem. Kiérdemeltem a bizalmukat. Ha ön hasznosnak mutatja magát és nem történik egyetlen incidens sem az ittléte alatt, akkor én úgy gondolom, hogy nem lesz probléma. Csak az Ordo Malleus és az Éjféli őrség tekintete elől kell elrejtenem. - jelentettem ki, bár következtetethetett arra is, hogy csupán könnyelmű vagyok. Szerencsére ez nem így volt. Ismertem az embereket, és tudtam, hogy a szavam önmagában még kevés volna. Ha Cedrick elkezdett volna templomba járni és látják a miséken akkor az lett volna igazi bizonyíték, de nem hittem, hogy ez valaha meg fog történni. - Természetesen a dolog nem csak ennyiből áll, én is tudom hogy az emberek bizalmatlanok. - közben ha hagyta akkor felsegítettem álló helyzetbe. - A legegyszerűbb, ha felügyelett alatt állna, ha ideiglenes otthonról van szó. Nem tudom mennyi időre gondolt, de néhány hétig talán Androméda nővér is folyamatosan önnel lehetne, ez pedig komoly biztosíték lenne az emberek szemében. A másik ehetőség sokkal nehezebb. Mondja… hisz ön Isten jóságában és végtelen szeretetében?
Komoly kérdés volt, de jelenleg nagyon fontos. Itt a katedrálisban talán nem is létezett ennél fontosabb kérdés. Ha azt mondta volna, hogy itt akar letelepedni megkereszteltem volna, nyilvánosan, jó nagy csinadrattával, és elvittem volna templomba is. Mert az embereknek és a papoknak ez fontos volt a bizalomhoz. Így nem tudtam ez mennyire lehet szükséges, de talán megkönnyítette volna a dolgokat. Az kérdezte el tudom-e rejteni. Nem akartam elrejteni. Az hazugsággal járt, titkolózással és ha felfedezik, akkor komoly problémával. Én az elfogadásban hittem és az együttműködésben. A bizalomban. Bztam abban, hogy Andorméda jól mérte meg a lelkét.
Nem halogathattuk tovább az ételt sem.
- Jöjjenek. - indultam el a rendház és a konyha felé.