[Magánjáték: Virág a hamvakból]

https://www.youtube.com/watch?v=0w_fWLNpkfA

A szilvafa dús lombozata jótékony árnyékként magasodott fölém, mialatt egy elvastagodott ágon feküdtem, felhúzott lábakkal és tarkóra tett kézzel. Gyenge szellő mozgatta meg a leveleket, szabadságról árulkodó könnyedséggel, mit sem ismerve a lélek terheit, amelyeket a testben élő kellett, cipeljen.
Már nem is számoltam a napokat. Felesleges volt emlékezni arra, ami elmúlt, hiszen úgysem változtatott a tényen: Nebelwald és Tünde-erdő nincs többé. Először jó volt. Nyugodt. Csendes. Üres. De jó. Ami most volt, inkább keserű, s tele minden olyasmivel, amit még inkább el akartam volna felejteni. Rheo arcát. A thuata máig szerves részét képezte a legszörnyűbb rémálmaimnak, amelyekből levegőért kapkodva tértem magamhoz.
Hatalmas sóhajom bennszakadt, amikor hangokat hallottam.
Nem gondoltam volna, hogy ilyenkor még járnak errefelé. Megdörgöltem a szemem, mintha nem is valóság volna a fa megnyugtató, szilárd közelsége. Felkeltem hát, óvatosan, nehogy zajt csapjak, s kíváncsi szemekkel lestem az idegeneket. Lovaik voltak, egyikük kék csuklyában, a másik pedig félreértelmezhetetlen bélyegeit hordozta a saját fajomnak.
Menekültek? ... Nem. Már sok idő eltelt.
Ennek ellenére valamiért képtelen voltam levenni róluk a szemem. Tűzként gyúlt bennem a késztetés, hogy ugorjak le és menjek oda, MENJEK, és beszéljek a fajtársamhoz. Mintha nem is érdekelt volna az, akinek nem láttam az arcát. Megbabonázott a két alak. Csak ültem és meredten bámultam őket, mit sem foglalkozva azzal, meglátnak-e. Nem láthattak. Talán. De azt sem bántam volna. Kíváncsi voltam, hosszú idő óta először, igazán kíváncsi és izgalomtól felfűtött. Aztán...
Mi...?!
Pislogtam egyet. Újból megdörgöltem a szeme, azonban a kép csak nem akart elmúlni. A két alak egyszerre mozgott, úgy igazán egyszerre, mintha közéjük tettek volna egy láthatatlan tükröt. Egyszerre tűnt csodálatosnak és hátborzongatónak. Lágy mozdulataik közel sem harcról árulkodtak. Ismerték egymást, s akármit is tettek, előbb mondtam volna játéknak, mint összetűzésnek kettejük között.
Dobb.
Lábaik földet érése a cigánykerékből különös módon volt érezhető a fa terebélyes gyökerein át, melyek egészen a törzsbe vezették át az érzést, amelyen azzal az aprócska, gyorsan kúszó-menekülő gyíkkal osztoztam, akit az ismeretlenek mutatványa végleg elüldözött. Nem úgy engem. Előrébb kúsztam, hogy jobban lássak a levelektől. Látnom kellett, magam sem tudtam, miért, bár már lassan kezdtem megszokni, hogy rendszerint a legváratlanabb helyzetekben kezdek vonzódni az ismeretlenhez.
Reccs.
Repedt a faág, figyelmeztetőleg: ha egy tenyérnyivel is előrébb kúszom, a földön kötök ki.

Vigyázva húztam vissza a kezem, s kértem sűrűn bocsánatot szerencsétlen fától, aki egyáltalán nem tehetett róla, hogy egy ilyen gondatlan druida használta pihenő- és meditálóhelyéül az elmúlt nap folyamán. Igen, gondatlan. Hiszen mégis ki felejthette volna el, hogy nem bírják el a vékony ágvégek? És azt, hogy akármennyire is érdekli valami, nem koncentrálhat arra az egyetlen dologra teljesen? Azonban egy igazán heves fejrázással el is űztem magamtól a gondolatot. Nem volt mit tenni, már megtörtént, s csak annyit tehettem, hogy belesüppedek az imádkozásba... Azt akartam, hogy a Természet minél hamarabb hozza helyre a hibámat, kárpótlásul pedig a kulacsomban maradt néhány korty vizet óvatosan a repedés területére cseppentettem, mint egy szertartásos bocsánatkérés megtestesülését. Sóhajtottam. Jobb lett volna valami más, bár a víznél tisztább anyag aligha létezett.
A hangok végig ott motoszkáltak az elmémben, mint valami idegesítő rovarraj - vagy Corlieva -, mintha a Természet büntetésből meg akarta volna nehezíteni a jóvátételem. Szörnyű feszültség kezdett gyülekezni a mellkasomban és az elmémben, végül már nem bírtam tovább: simítottam egy utolsót a repedésen és visszaemeltem a tekintetem a két idegenre és a lovaikra.
Másik faj...
Valamiért legbelül meg voltam róla győződve, hogy a női hang is egy sötételfhez tartozik, azonban az imént elhangzottak tökéletesen aláásták minden reményem. És ha ez még nem lett volna elég, újult erővel ébredt bennem a kíváncsiság az iránt, mégis miféle szerzet mászkálhatott egy magamfajtával, akit zavart a napfény...
Nem. Az teljesen kizárt.
Elhúztam egy ágat, igaz, csak egy egészen kicsit. Már nem mintha ettől beláttam volna a hölgy - vagy leány - csuklyája alá, egyszerűen csak úgy magától mozdult a kezem. Persze, jobban belegondolva annyira nem csodálkoztam rajta, azok után, hogy valószínűleg... nem, nyilvánvalóan egy vámpír játszott utánzósat a sötét tündével ahelyett, hogy kiszívta volna a vérét. Na persze nem feltétlenül kellett volna ezt tennie, hisz magam is jól emlékeztem életem első találkozására egy valódi vámpírral, hiedelmek és riadalmak nélkül, Dieter von Rotmantel pedig egyáltalán nem tűnt olyannak, aki bármelyik pillanatban a zsinatelnökbe, a csapatába vagy belém tudta volna mélyeszteni hegyes fogait. Tehát, mindent összevetve, végül is mi akadályát is láttam annak, hogy barátság alakuljon ki kettejük között?
Még a semminél is kevesebbet. Sőt... az igazat megvallva talán ezért éreztem olyan feltétlen vonzódást hozzájuk, a látványukhoz. Mert megtestesítették azt, amiben hittem: hogy nem a külsőségek számítanak az elfogadáshoz, legyen szó vallásról, életfilozófiáról vagy akármi másról. Manapság pedig túlságosan egyedül voltunk ahhoz, hogy megválogassuk, kiket engedünk közel magunkhoz. Legalábbis... én egyedül voltam. De ők ott voltak egymásnak, s valamiért már a nézésük is megnyugtatott.
Félelem.
Nem tudtam volna meghatározni, pontosan mit érezhetett a menyét, de a ló határozottan rettegett és össze volt zavarodva, amit nem is csodáltam. Szerencsétlen azt hitte, egyedül van, erre megrohamozta valami kicsi és gyors, amely jelenleg a vámpírnő karjaiban talált menedékre. Meglepően... törődőek voltak az állatokkal mind a ketten, ami, bevallom, meglepett, főleg ha arra gondoltam, vajon ebben a pillanatban mégis milyen dolgok folynak Veronián. Hány életet készültek tönkre tenni az emberek? Hány növényt öltek meg feleslegesen? És ami a legjobban feldühített: nem voltam ott, hogy tanítsam őket, pedig megígértem magamnak, amikor nemet mondtam az Anwnn-ba való távozásra. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmaim.
Reccs. Ezúttal menthetetlenül.
- Sajnálom! Sajnálom! - csúszott ki a számon ténylegesen, mire megtorpantam, de éppen csak annyi időm maradt, hogy felfogjam: zuhanok.
Egy pillanatra táncra perdült körülöttem a világ, aztán amilyen gyorsan kezdődött, úgy véget is ért. Bár nagyra növő, sűrű fűre estem, rendkívül fájt, ráadásul még a botom is követett. Nem mondtam volna nehéznek, de biztos voltam benne, senki sem tartotta volna kellemesnek, ha a vége eltalálja a fejét.
- Ááááá... - sóhajtottam, miközben kissé felemelkedtem, hogy egyáltalán megnézzem, mi történik körülöttem.
Mert igazán sejthető volt, hogy ezt az érdekes - és egyáltalán nem tervezett - belépőt egyik idegen sem fogja figyelmen kívül hagyni.

A kérdés meglepett... egészen addig, míg végig nem gondoltam, mennyi esély volt rá, hogy valami kíváncsi, oktondi kisgyermeknek nézzenek. Nos, amilyen gyorsan itt termettek, egészen sok. És az a kérdés! Nem is értettem, mit akart a vámpírleány, hiszen fizikumban aligha különböztünk, szabályos és nőies alakját leszámítva. Arca is gyönyörű volt, sötét haja kellemesen puhának és ápoltnak tűnt, hatalmas vöröses szemei élénken és áthatóan vizslattak. Talán azt hitte, megsérültem?
És akkor megláttam azt a sötét valamit a szemem sarkából.
Egy kéz...
Na ez már több a soknál!
- Nincs szükségem segítségre. - jelentettem ki határozottan és komolyan, miközben eltávolodtam a sötét tünde felém nyújtott tenyerétől, jelezve: Én ugyan nem szorulok mások szánalmára!
Azért még belenéztem a szemeibe. Zöldek voltak, de nem olyanok, mint a levelek, mondhatni már-már veszélyesen zöldek. Pont annyira éreztem tőlük kellemetlenül és feszülten magam, mint a lányéitól, leszámítva, hogy mostanában alig láttam sötételfet, így azt hiszem, ésszerű kíváncsisággal néztem végig rajta is, rögtön a vámpír után.
Amikor úgy éreztem, elég komolyan és hosszan lestem őket ahhoz, hogy megértsék a helyzetet, néhány pillanat alatt feltápászkodtam, övembe csúsztattam a botomat ééés.... Ha most elsétáltam volna, azt hitték volna, hogy őket bámulom - ami igaz is volt, de erről nem kellett tudniuk -, így inkább tettem egy fél fordulatot, hogy megnézzem, milyen irányban van tőlem a fa, aztán biccentettem a két idegen felé.
- Engedelmetekkel... - mondtam kissé talán szigorú... nem, túl komor hangvételben, majd visszaléptem a fa törzséhez, hogy felmászni készüljek rá, mintha teljesen mást csináltam volna azok között a lombos ágak között, mint a furcsa gyakorlataik bámulása.

Bocsánatot kért...
A vámpír úgy viselkedett, mintha véletlenül birtokháborítást követett volna el, ami tetszett, mert egészen biztosra vettem, hogy fogalma sincs róla, ki vagy mi vagyok és egyáltalán mit akarok, ez pedig kissé megrémisztette. Vagy a hozzáállásom. Mindegy. A színjáték teljesen sikeres volt, fikarcnyi esélyt sem adtam volna annak, hogy rájöjjenek, valójában annál is jobban érdekel kettőjük furcsa párosa, hogy visszamásszak a fára. Nem volt más hátra, mint kitalálni, mégis miért maradok a földön, s hogyan tarthatom magam szóváltásban velük. Többet kellett tudnom róluk, szomjaztam a szavakat és túlságosan elégedett lettem az arcukat figyelve.
- Nem. - feleltem magamat is meglepő őszinteséggel, még mindig határozottan, ámde sokkal kevesebb keménységgel a hangomban.
Hiszen csak egyszerű kérdéseket tettek fel, s ameddig nem az volt a cél hogy azt derítsék ki, mégis hol lakom, kivel élek, mit csinálok a napjaimban, addig volt esélyem végre válaszolgatni olyan kérdésekre, amiket nem magamnak tettem fel. A kettejük közt lejátszódó párbeszédet egyelőre figyelmen kívül hagytam. Meg akartam figyelni őket, megismerni, miért vannak együtt, mint barátok, s nem mint ellenségek. Bár, ha jobban belegondoltam, inkább úgy beszéltek, mint valami fiatal szerelmespár, akik még csak most ízlelgetik a másik életét és szokásait. De akárhogy is volt, a sötét tünde azt hitte, törékeny dísztárgy vagyok, amit már nem hagyhattam szó nélkül.
- Milyen sötételf vagy te, ha fogalmad sincs, mit miért tesz egy druida? - szegeztem neki a kérdést, egyenesen a szemeibe nézve. Úgy tűnt, nem volt neki elég az előbbi célzás.
A szilvákra irányítottam a tekintetem ezután, amolyan tüntetésképpen, hogy nem figyelt rám eléggé. Kételkedtem benne, hogy most már megértette a helyzetet, úgyhogy felkészültem rá, hogy esetleg szavakban kellene kifejeznem, mihez tartsa magát ezt a furcsa féltést illetően. Nem voltam sem beteg, sem gyerek, sem pedig szerencsétlen félnótás, ez pedig nyilvánvalóan kívülről is teljesen tökéletesen látszott!
- Egyetek, amennyire szükségetek van. - válaszoltam, miközben egy igen alacsonyra hajló ágról letéptem néhány szilvát és megtöröltem a felsőruházatomban. Az volt a legtisztább folt, de úgy gondoltam, ha nem tetszik nekik, majd megtörölgetik. Egy ilyen tanítási lehetőséget el nem szalasztottam volna, akkor sem, ha mindketten tündék lettek volna. Két, hófehér tenyeremet egymás mellé helyezve kínáltam fel nekik a gyümölcsöket, miközben megint szólásra nyitottam a szám - A fa... a Természet bárkinek szívesen adja, aki kifejezi a háláját. Még azoknak is, akik nem.

- Láttam. - jelentettem ki magabiztosan, bár kis késéssel hozzátettem - Akármit is értetek pörgés alatt. Nekem inkább valamiféle furcsa, kifordított gyakorlatszerű játéknak tűnt. Csak éppen ahhoz egy kissé túlságosan mágia-töltete van. - néztem enyhén kérdőn a vámpírra, mivel legjobb tudomásom szerint ilyesmire sötételfek nem voltak képesek.
Meglepett a feltételezés. Én? Aludni? Mikor sötétedik? Na ne nevettessenek! Azért persze igyekeztem, hogy ilyesmi ne üljön ki az arcomra.
- Nem. Ilyenkor nem szokásom aludni. Csak elmélkedtem. Aztán megjelentetek és túl nagy zajjal és jókedvvel voltatok, hogy ne figyeljek fel erre a furcsa párosításra. - feleltem, miközben megismételtem az előbbieket és tisztítottam még néhány szilvát nekik, egyelőre csak magamban mantrázva a hálát, hogy a Természet táplál minket.
- Mina, Damien. - hajtottam meg a fejem nagyon halványan, mialatt villámgyorsan eldöntöttem, hogyan fogok cselekedni, elvégre már oly' mindegy volt, ki tudja a teljes nevem és ki nem.
Mintha nem lehetne a gyilkos ember vagy vámpír, esetleg kósza tündeféle... - korholtam magamat, de éppen elegem lett a sok önkorlátozásból.
- Wynnesa Fawn Isabel Silvernight-Gentlesaline, de jobban szeretem, ha Wynnek hívnak. Örülök a találkozásnak. - mondtam a monda tartalmához mérten talán túlságosan is komoly ábrázattal és hangvétellel, így - a látvány hozzásegítésével - mosolyra húztam a szám szélét, de éppen hogy csak.
Furcsa, mégis megnyugtató látványt nyújtott a vámpír és a sötét tünde, kezében a kis fehér menyéttel, mögöttük pedig a békésen legelésző lovakkal. A szilvafák lombjai között hűvös, az este közeledtét jelző szellő táncolt. Szándékosan kerültem a fáról való leesés témáját, elvégre nem vetett rám túl jó fényt, és már különben is elárultam magamról egy rakás fontos információt, melyekért talán később nagyon fájni fog a fejem.

Nachtraben... - ízlelgettem a nevet. 
Először semmit nem mondott, szinte egyáltalán semmit, azon kívül, hogy nyilvánvalóan valamiféle vámpírcsaládról volt szó. Tudta a fene mind a tizenhármat, amikor helyette megtanulhatott egy halom értékes növényfajt felismerni, melyekkel akár életeket - igen, vámpírokét is - menthetett. Én pedig azt hiszem, hezitálás nélkül megtettem volna, ha érdemesnek találom rá Minát. Márpedig eddig egyáltalán nem tett semmi rosszat, sőt, még az állatokat is szerette. Ugyanezt el tudtam volna mondani a társáról, akinek úgy tűnt, néha szokása beteges arcszínt felvenni, pont olyat, mint mikor az egykori otthonomnak nevezett erdőben valamilyen oknál fogva belebotlottam egy részegbe. Persze annyi különbséggel, hogy Damien nem dalolászott, nem verekedett és úgy egyáltalán semmi mást nem csinált azon kívül, hogy a szájába adott gyümölcsöt rágta és a fehér menyétet dédelgette, aki egészen jól érezte magát, most, hogy a lovas traumának vége szakadt.
- Nem zavartatok. - zártam rövidre a mondandómat, mialatt tovább tartottam a szilvákat a tenyeremben, hogy elvehessék, ha kedvük támad, bár fogalmam sincs, miért. Elég furcsának tűnhetett kívülről, hogy egy enyhe betartás tanúsító lány egészen kedvességnek betudható gesztussal tartja nekik az élelmet. Paradox és kirázott tőle a hideg, mégis... mégis úgy éreztem, bármit megtennék azért, hogy még néhány szót váltsunk.
Megkocogtattam a botomat a csizmám oldalán egy láblendítéssel, amolyan igazolván a feltevést, illetve, hogy korábban ezt ki is jelentettem. Nem kerülte el a figyelmem az az ismerős, vágyódásnak is felfogható hangzás, vagy inkább érzés. Damien valószínűleg maga is hiányolta a fajtáját.
- Igen. - feleltem - Természetpap vagyok. Otthagytam a Holdvallást azért, hogy ennek a hitnek éljek. Minden életet értékesnek tartok. Nem számít, kik a családja, csak a tettei és a szándékai határozzák meg, ártalmas-e a létezése az Örök Körforgásra nézve.

Úgy nézek én ki, mint aki felül egy szilvafára és nem is eszik a terméséből?
Tüntetőleg megráztam a fejem. Egyetlen szem szilva sem fért volna már belém, és ezt onnan lehetett tudni, hogy nem voltam ideges, sem feszült, sem pedig mérges. Sőt... egyenesen elégedett, mert ők kérdeztek tőlem, s nem én tőlük - még ha rémségesen erősen is kellett küzdenem, hogy ne válaszoljak durván. Úgy tűnik, mostanában a szokottnál is jobban belém ivódott a ridegség.
És kellene egy adag türelem, úgy napi egy vödörnyi, ha nem kettő...
Sóhajtottam. Vártam néhány percet, aztán amikor úgy gondoltam, nem lesz lehordósnak minősíthető, ami elhagyja a számat, hát nekikezdtem.
- Lehet életet védeni vallás nélkül. - feleltem - Kezdetben. De minél inkább mélyre ásol, annál kevesebb az esély arra, hogy ne fedezz fel valami megfoghatatlan harmóniát, egységet az egészben, legyen az az emberek vallása, a nefilimeké, a tündéké, vagy akár a Holdvallás. A szavaknak és a tetteknek nem kézzel fogható értelmük is van, és ha jobban belegondolsz, majd meglátod, hogy lehetetlenség az összeset figyelmen kívül hagyni.
Vetettem egy tétova pillantást Lux felé. Meglehetősen kényelmesen érezte magát Mina és Damien társaságában, túl kényelmesen ahhoz, hogy csak felszínesen ragaszkodjék hozzájuk. Sosem bántották, máskülönben mindig jelen lenne egy hangyányi bizalmatlanság az érzelmei között, de nem is tudom, miért vizsgáltam meg ilyen könnyedén. A Tünde-erdő eltűnésének szó szerinti viharában történtek óta alig használtam ezt a képességet, most mégis olyan könnyedén sikerült, mintha én lettem volna az a szellő, amely a leveleket lengeti.
- Nesze. - jelentettem ki derekamat beadóan, mialatt a kis szőrcsomó felé nyújtottam egy szilvát - A menyétek alapvetően mindenevők, nem lesz semmi baja.
Eddig bele sem gondoltam. Valóban nem esett bántódása a vámpírlánynak az egyháziak által gyakran használt szó kiejtésétől. De egyáltalán kellett volna, hogy így legyen? Hiszen önmagában az a három betű nem jelentett semmit, amely árthatna neki, azon kívül, hogy... fény... vámpírok... fény...
Nem lehetett nem észrevenni, hogy a fehér szó említésére rám esett a sötét tünde pillantása.
De hát a te hajad is fehér. És lefogadom, hogy láttál már holdcsókoltat. Habár, ha druidákat nem ismersz fel...
- ... akkor aligha járhattál sokat odahaza. - csúszott ki a számon, bár igazán halkan, de visszavonhatatlanul, mire egyszersmind kővé dermedtem, s igyekeztem minden érzelmemet véka alá rejteni.

- Akik nem tudják, mit beszélnek, nem érthetik a vallás mélységeit, következésképpen rájuk egyáltalán nem igaz, amit mondtam. De ez nyilvánvaló. - néztem rá még mindig azzal a komor-komoly ábrázattal, amit általában mindenki megszokhatott tőlem.
Ha olyan okosnak képzeled magad, erre próbálj meg rácáfolni.
Komolyan nem értettem, mit nem lehetett azon felfogni, amit mondtam és több irányból is megvizsgálni az értelmét. Már kezdtem azt hinni, hogy ő valamiféle kötekedő lesz, azokat pedig még a hazugoknál is jobban gyűlöltem. Persze, én lépten-nyomon azt tettem, de rá voltam kényszerülve, hiszen az a harmónia, amiről az imént beszéltem, a kétlábúak tevékenységeire összegészében egyáltalán nem vonatkozott. Jobban is tettem volna, ha jelenleg is éppen valahol máshol jártam volna egy rendkívül forgalmas utcát, olyan dolgok után kutatva, amelyekben felnyithatom mások szemét. De nem... most feltétlenül itt kellett ácsorognom ezzel a sötét tündével, aki azt hitte, többet tud, mint én és nem túl erősen, de célzott rá, hogy téves a gondolkodásmódom. Nekem!
- Mmm... - szűkült össze a tekintetem, miközben megpróbáltam kitalálni Damien szándékait abból, hogy a furcsa, zöld szemeit vizsgáltam.
Hosszúnak tűnő pillanatokon át nem csináltam semmi egyebet, végül feladtam. Azzal is többre mentem volna, ha legalább grimaszokat vág, de nem tette, csak tartotta a menyétet a kezeivel... Semmi mással nem egészítette ki a mondanivalóját.
Rendkívül idegesítő. Utálom a társalgást.
De... a sors fintoraként rá kellett ébrednem, hogy nem húzhatom a szám. Beszélni akartam valakivel, aki olyan, mint én, és megkaptam. Gondolni sem akartam rá, hogy a saját hozzáállásom miatt alakult így a dolog, hiszen még nem is csináltam semmi olyat. Erélyesen sem szóltam, sőt, még csak nem is bámultam szigorúan...
Na jó... Lásd, kivel van dolgod.
Felemeltem a kezem még két szép, érett gyümölcsért, aztán a sötét tünde felé nyújtottam őket. Most nem tehettem meg, hogy válogatok, hisz' nem mehettem haza, és különben is, ez a férfi valószínűleg azt se tudta, mi fán terem tündének lenni. Nem úgy beszélt, nem úgy öltözött, de még a legalapvetőbb dolgokkal sem volt tisztában. És én irigyeltem. Mert nem vesztett semmit.
Egészen felüdülésnek tűnt az észrevétel, miszerint a vámpírlány is jelen volt még. Már egészen elfeledkeztem róla, pedig hát... rajta is volt mit irigyelni. Hiába hordott csuklyát és nem viselt nadrágot, tisztán láttam, hogy gyönyörű, még a végtelenül sápadt bőrével is. És együtt éltek. Gondolom, egy párként. Eggyel több ok, ami miatt orrolnom kellett volna rá. Azt is tettem - azt hiszem -, bár olyan volt, mintha már nem is érdekelne. Mintha elfújta volna a szél. Csak az maradt, hogy beszél hozzám. És hogy semmit sem tud a menyétekről, de ezen segíthettünk éppenséggel.
- Nem csak húst esznek. - erősítettem meg, ezúttal a lány - vagy nő - arcán keresve rejtett szándékokat, elvégre mégiscsak én voltam én, a saját szokásaimmal és megrögzött, mélyre elásott félelmeimmel. Nem is értettem, minek vágytam ennyire beszélgetni vele - Még sohasem etetted gyümölccsel?
Hangom egyáltalán nem volt feddő... azt hiszem. Legalábbis nagyon próbálkoztam, hogy ne tűnjön annak, sem pedig olyannak, mintha többre tartanám magam nála.
A zsebemben kezdtem kotorászni, remélve, hogy a kiszárított levelek halmaza megvédte az aprócska, puha bogyós terméseket az összenyomódástól, mikor leestem. És valóban... volt, amely tönkrement, ám a többségük épen megúszta az eseményt, így ki is vettem néhányat belőlük. Ott piroslottak a szabad, nem szilvát tartó kezemben, mialatt a lány felé nyújtottam őket.
- Szedermálna. Számára nem mérgező. - aztán eszembe jutott, mennyire örült a szilvának - És neked sem.
Furcsán, elnyomottan, megkönnyebbülten, mégis lemondóan sóhajtottam.
Ennyit arról az új kísérletről, amit holnap terveztem elkezdeni.
Reméltem, megéri lemondani róla.

Együtt éltek, egy kertes házban, ráadásul úgy beszéltek az életükről, mintha meg sem érintette volna a háború üszkös keze a kilincsüket. Hogy szerencsének neveztem volna-e, nem tudom. Talán nem, elvégre valamikor koppanniuk kellett a padlón, csak éppen idő kérdése volt, mikor. Nos, azt hiszem, nem akartam ott lenni, már csak azért sem, mert a lány vidámsága - bár számomra teljesen érthetetlen volt, mégis - túl kellemesnek hatott ahhoz, hogy szomorúságot lássak az arcán. Egyébként is ritkán látni jókedvű vámpírt, de manapság bárkit, aki nem morcos vagy ideges, valamelyest felüdülés. Talán... ezért kerestem a társaságukat? Mert önfeledten gyakoroltak valami táncot? Vagy mi is volt az?
Van hollója. Hmm...
Egyik ujjam már a botomon pihent, s azonnal meg is idéztem volna Wade-et, bár nem egészen értettem, milyen indíttatásból. Talán csak hiányzott a mesterem, akivel osztoztam az állatok mérhetetlen szeretetében? Nem tudtam és nem akartam most ezzel foglalkozni. Némileg lezártam azt a fejezetet és nem érdekelt többé. Magam kellett, boldoguljak, ahogy mindig is akartam, és őszintén, valamelyest örültem is neki. Annak az ábrázatnak viszont annál kevésbé, amit a sötét tünde produkált, s amelynek hatására rögvest elodáztam a hollóm hívását. Összefontam a kezeimet mellkasom előtt és ismét összeszűkítettem a tekintetem.
- Csak várj, tartok bemutatót, de előbb majd megkérjük a barátnődet - vagy jegyesedet, esetleg a feleséged, ahogy tetszik -, hogy fogja meg Luxot és menjen távolabb. Ne aggódj, nem esik bajod. - tettem még hozzá, miközben én is elvigyorodtam.
Ekkorra Mina már elindult, ki tudja, hová és miért, de nem érdekelt, ameddig esetleges élelemről volt szó, aminek ugyebár nem voltam birtokában a szilvákon kívül. Szóval... ért egy kis csalódás, amikor semmi szilárd ételt nem láttam nála, de bármi is volt az, olyan színe volt, mint a sörnek. Sör... hmm, fogalmam sem volt, mikor ittam utoljára és hogy egyáltalán mi volt az, amit ittam, vízen kívül. Bár még nem hallottam almasöről, de végül is miért ne létezhetett volna?
- Köszönöm, nagyon ke... - fejeztem be a beszédet, egyrészt, mert furcsa volt, hogy udvariaskodom, rögtön azután, hogy meg akartam mutatni annak a vigyori alaknak, hogy nem vagyok olyan mogorva, másrészt pedig, mert akkor ért el a tudatomig, hogy ez bizony nem sör. Sóhajtottam egy hatalmasat, aztán összeszedtem magam és egy mosolyfélét ajándékoztam a vidám lánynak. Kit érdekelt az az idióta álca!
Fenébe az egész nappal. Úgysem találkozunk már többet. Bármiről beszélhetek. Bármit tehetek.
- Szívesen elfogadok egy keveset. - feleltem, aztán kivettem a botomat az övemből - De előtte... nekem is van hollóm.
A fekete madár hangosan rikácsolva repkedett egy darabig felettünk, mielőtt helyet foglalt volna a vállamon.
- A neve Wade. - folytattam - Ha többet akartok tudni a növényekről vagy az állataitokról, állok rendelkezésetekre. - tettem hozzá, miközben azt hiszem, véletlenül kieresztettem az arcomra egy olyan "hiszen ez a jól nevelt druidák dolga"-félét, így néhány pillanat múlva megköszörültem a torkom.

Csak együtt élnek... Hmm... Persze. Hogyne. Azért etetted ...úgy szilvával, ugye? - néztem kétkedve a vámpírra, aki odaadta az almalevet. Beleittam. Édes volt, amiről az a szerencsétlen démon, Corlieva jutott eszembe, meg a sok butasága, a sok ugrálás, mézevés... és rá kellett jönnöm, hogy Mina boldogsága, egyáltalán nem ilyen idegesítő módon nyilvánult meg. Egészen... egészen olyan volt, mint a néhai nővérem, Lunasa.
Félrenyeltem, aztán köhögni kezdtem, mire Wade csapkodva kereket oldott, és mivel a vámpír érdeklődést mutatott iránta, kíváncsian körözött felette, végül letelepedett arra az ágra, amelyről a szilvát szedtem, hogy megnézze magának a felettébb jó kedélyű nőt. Vagy lányt, hiszen eléggé fiatalosan viselkedett. A lakótársa pedig túl... érdekesen.
Holy Nature. - suhant át az agyamon valamiféle maró, hideg félelemhullám, amit kortyolással lepleztem.
Vajon volt arra bármi esély is, hogy ő, Damien legyen a nővérem gyilkosa? Végignéztem rajta. Semmi jele nem volt annak, hogy képes lenne ilyesmire és fegyvert sem láttam nála. Legalábbis olyat, amivel elkövették, aligha. Kirázott a hideg annak a napnak az emlékére, amikor az a fényes szárnyú, túlbuzgó démon átkutatta a holttestet és megtalálta a szúrástól keletkezett sebet.
Nem. Nem gondolunk rá. - erőlködtem.
- Nos...
Nem.
Megfordultam, a fa felé egészen, s összegörnyedtem a hányingertől. Egészen úgy festett, mintha az italtól lettem volna rosszul, és Wade is valami hasonlót hihetett - bár igen nehéz volt kiismerni, mégis mi járt a fejében -, ugyanis megkörnyékezte a vámpírt és hangosan kiáltozva próbálta meg figyelmeztetni... arra, hogy a gazdája bajban van?
No fene, még a végén kiderül, hogy szeretsz is a sok kárörvendés alatt.
- Öh... lesz bemutató. - nyögtem ki végül gyorsan, mielőtt bármit is reagálnának.
Nem akartam, hogy sajnálni kezdjenek... vagy megsértődjenek és itt hagyjanak. Valójában még azt is vállaltam, hogy "megismerjenek", ami idegesített, nagyon is. De nem érdekelt.
- Rendben. Ha cserébe én is titeket, ahogy illik. - tettem hozzá, miközben feltápászkodtam, aztán villantottam egy ravasz mosolyt a vámpírleányra - Fogd Luxot és állj hátrébb. Az sem hátrány, ha eltakarod az arcod.

Megvillant a tekintetem. Éreztem, hogy végigáramlik bennem a harag. Hogy merészelt sajnálni? Törődött volna inkább a maga dolgával. Bár úgy tűnik, megtette, hiszen a lány védelmére kelt, ahelyett, hogy maradt volna ott, ahol eddig állt. Így viszont két választásom maradt: vagy vállalom, hogy kicsit ráijesztek Minára is, akivel egyébként semmiféle problémám nem volt, azon kívül, hogy vidámsága akaratlanul is a múltra emlékeztetett, egy olyan személyre, aki, ha most itt lett volna velem, nyugodtan kimondhatta volna azt, hogy Minden rendben?. Rá nem haragudtam volna. Tudtam, hogy azért tenné, mert aggódik értem és szeret. Furcsa volt erre a szóra gondolni, talán azért, mert akik szerettek, már elmentek, itt hagytak egyedül, és annyira mégsem élveztem a helyzetet, mint hittem. Mint kellett volna, az után, hogy jobban lettem, hogy... elfogadtam a világ folyását és azt, hogy lesznek dolgok, amiket már sosem mondhatok el a családomnak. De ez... akármi is akart lenni, nem az volt, biztosan nem az.
Nem aggódás. Az teljesen kizárt. Csak szán engem. Vagy megvet. Vagy szórakozik...
- Nem fogok eltűnni. - feleltem - Már csak azért sem, mert a kedves védelmeződ, önállósította magát, és megsemmisítette a bemutatómhoz elrendelt kedvező körülményeket, azután... - léptem néhány nagyobbat, hogy közelebb kerüljek - úgy gondolta, elege lett a tegezésből és még arra sem figyelt, amit nem sokkal ezelőtt mondtam!
Éreztem, hogy gombóc keletkezik a torkomban, olyan, amely nem enged rendesen lélegezni és még arról is gondoskodik, hogy kellemetlenül érezzük magunkat. Tehát kapkodni kezdtem a levegőt, agyamat elöntötte a hiányérzet, emlékek és a csalódás furcsa, visszataszító kavalkádja, amelyet nem voltam képes ellökni magamtól. Tombolt bennem, égetett és elvesztettem magam felett az irányítást. Már nem tudtam visszatartani az érzelmeimet. Elmosódott előttem minden. Csak Minát és Damient láttam tisztán, mint a fájdalmam újjáéledésének nyilvánvaló forrását. Bár a vámpír semmi rosszat nem tett, csak emlékeztetett, most mégis, az ő úgynevezett bűne mélyebb vágást ejtett rajtam, mint azt hittem, ehhez pedig hozzájött az a szemtelenség... vagy akármit is művelt a fajtársam. A saját fajtársam, az otthonunk eltűnése után, még úgy is, hogy azt mondta, nem sokat járt oda. Felháborító!
Tűz szökött látóterem határára, mintha Abaddón fogta volna magát és gyújtogatni kezdett volna az elmémben. Hiszen ezek a lángok nem léteztek. Csak engem égettet, a fákat nem és Wade sem menekült. Csak engem nézett félrebillentett fejjel, mint aki nem tudja, mit várjon tőlem. Miért? Mit kellett volna tennem? Rájuk kiabálnom? Igen... legszívesebben azt tettem volna, szavakba foglalni, mennyire nem értettem, miért tették ezt, miért mondták, hogy meg akarnak ismerni, ha közben végig csak rajtam szórakoztak és azt sem hitték el, hogy a bemutatóm nem veszélyes. De miért is hitték volna. Miért hittek volna bármit? Egyáltalán miért akartak megismerni? És ha végig arra játszottak, hogy elveszítsem az önuralmam? ... Nem. Ahhoz ismerniük kellett volna, úgy, ahogy senki nem tette. Mit akartak hát? És én mit akartam tőlük?
- Semmit. - nyögtem a gombóctól elfolytottan, aztán hirtelen sarkon fordultam és tettem néhány tétova lépést a fa irányába.
Minden olyan volt, mintha forogna körülöttem. Mintha túl sokat ittam volna a kelleténél, de ez fájt. A szó szoros értelmében szétcincált belülről és túl ismerős volt ahhoz, hogy ne tudjam, mi talált rám újra. A felismerés. A bánat. A harag. Összezavarodottság. Nem tudtam, mit akartam kezdeni velük, mégis kellett a társaságuk, kellett, hogy szóljanak, de amikor megtették, nem tetszett. Olyan voltam, mint egy finnyás gyerek, aki enni tanul, de nem volt ínyére a falat.
Dobb.
Nem gondoltam volna, hogy egy nap kétszer is hasra fogok esni. De már nem érdekelt. Csak feküdni akartam ott és azt képzelni, hogy egyedül vagyok. Vagy azt, hogy ez az érzés - a hiány, a veszteség, a túlzott önelégültség bukása - nincs többé. Hogy kiölték belőlem. De nem... ez határozottan valódi volt. És én féltem tőle.

Kis hangulatzenécske

A szín nélküli szemek meglehetősen ijesztőek, ha birtokosuk haragos. Annak tűnik. De vajon miért? Tényleg le kellett volna lépni, még mielőtt idáig fajulnak a dolgok - gondolja. De azok nem ők lettek volna, ugyan már, csak úgy elmenni? Az unalmas. A lángoló mező is tud gyönyörű lenni, még ha életveszélyes is, inkább ott maradnának nézni, mint elbújni a biztonságba. Persze ez néha olyan eset, mint amikor vadállatokat próbálsz megközelíteni. Vagy akár egy alvó macskát. Kihasználhatod, hogy ott a lehetőség, amíg még nem tudja, hogy közelítesz, és békésen hagyja magát szemlélni, csodálni, megérinteni. Amint azonban felismeri, mi történik, felébred valódi énje és egyszerűen elszalad, elbújik, nem is jön vissza. De ha időben visszakozol, elhiheted, hogy elfogadott. Elhiheted, hogy hagyta magát megsimogatni. Pedig nem, csak vak volt és nem ismerte fel, mit kéne tennie.
- Miféle körülmények? Mit zavartam meg? - kérdezi értetlenül. Nem akart ő megzavarni semmit. Voltaképp be kell ismernie, hogy nem túl sokat gondolkozott. A mozdulatok, amelyeket Mina közelében tesz, természetesek és megszokottak, évek összesimulása tükröződik belőlük és lassan már-már ösztönössé válnak. Talán ez az, ami zavarja?... De ahogy végignéz Wynen... miért zavarná? Mégis, mintha már a puszta létezésük is irritálná.
Na meg a tegezés. Mi a fene van ezzel a tegezéssel?... A logikus az lenne, ha nem akarná, hogy gyereknek nézzék, ezért kikérné magának a tegezést. De Wyn szembemegy a logikával, itt is, mint már oly sok ponton az életben. - El... nézést, nem akartam... lak megbántani. Akkor tegezni foglak, ha szeretnéd. - erőszakolja meg az agyát, mert elég furcsa. Bár már megtette korábban, e valamiért visszaváltott. Talán az ellenséges hangnem okozta. Kezdi úgy érezni, hogy folyton minden szaváért visszakoznia kell majd, ha Wynnesával beszél.
Semmit? Ez meg mégis melyik kérdésre válasz?... Mina ujjai tétován simogatják Luxot. Nyel egyet. Valami szorul körülötte, a nyugodt lengedező szellő ellenére is olyan feszültségek csapkodnak körülötte, amelyeket nem lát, nem ért, nem tud megfogni, de valamiért ismerősek. Ki akarom deríteni - ismeri fel magában a késztetést ismét, és vissza kell fognia magát. Kagyló.  Becsukódik, ha túl erőszakos vagy. Lepke. Ellibben, ha nem vigyázol. Macska - elszalad...
- Ne haragudj... Damien visszaállhat oda, ahol az előbb állt, ha akkor jobb lesz. - Nyilván tudja, hogy nem ez volt a probléma, na meg azt is, hogy ez csak neki egyértelmű. Kívülről azt fogják hinni, hogy naiv és buta, de egye fene, hátha ezzel kiprovokál valami választ. Sosem tudja az ilyeneket jobban megfogalmazni, lévén a valódi probléma okát nem sikerült kiderítenie, így jobbára találgathat.
Damien leemeli kezeit Mina válláról, majd ökölbe szorítja őket. Meg akar indulni és áttenni őket egy másik személy vállára. Miért akarja ezt? Egyértelmű, hogy tiltakozás lenne belőle. Akkor tényleg elszaladna. De mitől zárkózhatott be ennyire? Egy szót sem szól, pedig az imént még határozottan barátságos volt. Mit rontottak el? Eszébe jutott volna valami? Vagy visszatért ismét ahhoz, hogy az idegenekkel inkább nem is kellene szóba állni?
- Wyn... - próbálkozik lágyan, felkészülve mindenre, ordibálásra, könnyekre, hideg tekintetre, szótlanságra, sarkon fordulásra, még akár támadásra is, bár azt valamiért nem tartja esélyesnek. - Nem akartam megbántani. Kérem, bocsásson meg, ha valami rosszat tettem.
Minától sem nehéz bocsánatot kérni. Egyszerű, őszinte és megkönnyebbülést hoz. De nem gondolta, hogy másokkal is így fog menni. Olyan piheként érkeznek a szavak, mintha nem is lenne súlyuk. Talán inkább kérelem ez, nem is bocsánatkérés.
Mina kérdőn-vádlón néz rá. Ki mondta, hogy te tettél rosszat? Bármelyikünk tehetett rosszat. ...Nézzenek oda, már a rosszat tevést is irigylem tőled - nevet fel magában, s ajkait harapdálva várakozik. Lelkét próbálja közelebb simítani a legkevésbé problémás jelen levő élőlényhez, a menyéthez. Mintegy védelemként, pajzsként temetkezik a vele való foglalkozásba, elbújva a körülötte csattogó vélt vagy valós villámok elől. [/justify]

Kinyitottam a szemem.
A hangokból már tudtam, hogy nem mentek el, ami meglepett és kicsit meg is ijesztett. De egyelőre semmi mást nem voltam képes érzékelni azon kívül, hogy itt álltak és engem néztek. Valahogy így képzeltem el a tömeg tekintetét abban a könyvben, ahol kivégzésre vitték a főszereplőt, azzal a szemet szúró különbséggel, hogy a vámpír és a sötételf inkább tűnt szánakozónak, mint boldognak, hogy felkínálta magát az ingyen műsor. Igen. Határozottan abban a kínos helyzetben találtam magam, hogy azt kívántam, bár nevetnének rajtam, pedig gyűlöltem. De még az is jobb volt, mint állni ezt a vörös és zöld tekintetpárt, amelyek egyre inkább, minden pillanat elteltével csak még jobban arról biztosítottak, hogy tulajdonosaik azt sem tudják, hogyan segítsenek rajtam.
Nem kell segítség. Nem kértem senkitől.
Ám mire végiggondoltam volna, rá kellett ébrednem, pontosan mit csináltam itt, éppen most, a fűben elterülve, minden bizonnyal olyan ábrázattal, mint aki szellemet látott és dühösen üldözőbe vette. Vagy valami sokkal rosszabb, bár nem igazán tudtam volna szörnyűbb következtetést levonni ebből annál az egyszerű, fájdalmas ténynél, hogy pontosan az előbb nyúltam át a bordáimon, hogy egyetlen pillanat leforgása előtt szétfeszítsem őket és kiemeljem a szívem, ki, a külvilágba, hogy láthassák. És nem tudtam, miért. Megrémültem. Saját magamtól. És attól, hogy azt tettem, amit soha nem akartam. De talán... még megmenthettem a helyzetem.
Megvártam, míg a homályos, égő függönyt végleg felhúzzák, s csak akkor jöttem rá, hogy könnyes az arcom. Letöröltem, vigyázva, hogy úgy tűnjön, mintha csak a fűszálak csiklandoztak volna, aztán felegyenesedtem és törökülésbe rendeztem a lábaim, botomat kényelmesen az ölembe fektetve, mint egy háziállatot, akit dédelgetni lehet. Úgy kellett tűnnie, mintha az égvilágon semmit sem tettem volna, amit nem akartam. Wade rikácsolva csatlakozott hozzám, mintegy megfeddve, hogy ráijesztettem, de nem tudtam, mennyire gondolta komolyan. Sosem néztem utána, mennyire kedvelhet, mert természetesnek vettem, hogy csak a szórakozására használ, és biztos voltam benne, hogy azt gondolja, ha megteszi, amit kérek tőle, az elég indok, hogy velem maradhasson és tovább mulasson rajtam. Ezt gondoltam, tévesen, egészen addig a pillanatig, amikor az az északi félreütötte őt a kardjával. Akkor változtak meg a gondolatai. Vagy nem. Inkább csak erősebbek lettek. Látott valamit bennem, ami tetszett neki. De most, így, ebben a helyzetben még mindig fogalmam sem volt róla, mit akar elérni.
- Menj. - súgtam neki - Menj és egyél.
Mivel parancsba adtam, nem szegülhetett ellen, bár nem mintha akart volna. Félt a menyéttől és a két idegent sem tartotta elviselhető társaságnak, én viszont nem osztottam a véleményét. Valójában... kicsit jó volt, hogy így figyeltek rám. Hátborzongató, értelmetlen, de jó. És szükségem volt valamire, amivel elterelhetem a figyelmüket sebezhetőségemről.
- Csak... üljetek le. - mondtam kicsit fásultan, próbálva tettetni, hogy még mindig mérges vagyok, de a félelem elnyomta bennem a törekvést - És beszélgessünk.
Fogalmam sem volt, mit fogok tenni, ha már késő. Ha lelepleződtem, és többé már nem fognak félni tőlem vagy nem érteni, mit miért teszek. Kellett az a homály körülöttem, kellett az érzéketlenség nyújtotta biztonság, de a szavaik is. Ők, együtt, hogy itt legyenek.